2009. november 11., szerda

Padányi Viktor: Dentu Magyaria -(1) "Barbárok és civilizáltak"

". . .Itt van a régi tompa nóta, Mely süket ködben lapult Vitéz, bús nagyapóink óta"

TÖRTÉNETSZEMLÉLETÜNK KRTIKÁJA.


I. "BARBÁROK" ÉS "CIVILIZÁLTAK"

Mikor az európai társadalomtudomány a 19. században felállított egy történelmi értékelméletet, amely az ókori és a középkori népeket életformájuk alapján emberi értékükben; faji minőségükben osztályozta "letelepedett", tehát felsőrendű, és "nomád", tehát alacsonyrendű kategóriákká, nem vette észre azt az egyébként hangosan kiabáló tényt, hogy a kontinenseknek nemcsak parti régiója, hanem belseje is van, és az ókor kezdetén a nagy vizetlen térségek közlekedés - és ennélfogva társadalmak - híján vagy teljesen lakatlanok voltak, vagy legfeljebb kisebb folyók, patakok vidékén apró fejlődésre képtelen diaszpórák vegetáltak rajtuk.

Az emberiségnek hosszú évezredek fejlődésén kellett átesnie, míg képessé vált egy olyan civilizációs forma kimunkálására, amelynek segítségével a társadalomképződés belső kontinentális térségeken is lehetővé vált. Ennek a civilizációs formának kimunkálása forradalmat jelentett az ókori emberiség életében, hiszen a vízhez kötöttség bilincséből szabadította ki az embert.

Az a korszakalkotó társadalomtörténeti esemény, amely a társadalomformálódást a kontinentális belső terekben is lehetővé tette s ezzel négyzetkilométerek tízmillióin indította el a történelmi értelemben vett életet, a lovaglás és a lóvontatás feltalálása volt, amely egy csapásra megszázszorozta a föld "lakható" felületét.

A helyhez kötött "parti" civilizáció-forma mellett a lovas civilizációs forma létrehozása az emberi intelligenciának egyik legnagyobb történelmi teljesítménye, hiszen az első csupán emberen kívül fekvő a priori tényekhez való alkalmazkodás volt, a második azonban teljes egészében emberi alkotás, és hogy miért vall "felsőbbrendűségre" az első és miért jelent "alsóbbrendűséget" a második, azt csak a 19. század európai tudósa tudná megmondani.

Ez a forma, amit az a körülmény hívott életre, hogy természetes útrendszerek, kiterjedt folyóvidékek, mediterráneumok kevés helyen adódnak, a Kr. e. 3. évezredben jött létre. Ennek a formának, mely két évezreden át élettel, történelemmel, társadalmakkal töltötte fel a "parti" jellegű sávok mögött ásítozó belső kontinentális térségeket és kiterjedt politikai kötelékek létrejöttét tette lehetővé, ugyanannak a géniusznak csodálatos intelligenciája volt a kimunkálója, amely az írást és a tornyot kitalálta. A vizek háta helyett lovak hátára ültetett társadalom eszméje éppolyan korszakalkotó volt egy primitív és földhözragadt emberiség idején, mint a mozdonyé négyezer évvel később, és aki ebben primitívséget, "barbárságot" lát, aligha érdemli meg a "történettudós" nevet. A lovas-társadalom és lovas civilizáció létrejötte a Káspi-mediterráneumban indult és és ugyanannak az író, nyiratkozó, borotválkozó, fehérneműt viselő, rendszeresen fürdő turáni fajnak volt a teljesítménye, amely már 7-8000 évvel ezelőtt toronymagasan emelkedett ki a földlakók makogó és torzonborz világából.

Ez a forma, egy különleges civilizációs típusnak formája, amelyben nem az a gondolat fejlődik rendszerré, hogy szükségleteket kielégítő anyagi; vagy szellemi javakat mozgatnak a tér láthatatlan akadályán keresztül a helyhez kötött emberhez - mert erre úthálózat hiányában nincs lehetőség - hanem az ember és háztartása mozog, tehát saját személyében küzdi le a távolságot maga és a helyhez kötött anyag között, amire szüksége van. Pontosan ugyanez a gondolat, ugyanilyen kényszerből ölt testet Európában háromezer évvel később az egyetemben. Mivel a könyvnyomtatást nyugaton még nem ismerik a középkorban, a szellemi szükségletek kielégítésére a javak tehát ritka helyen találhatók, helyhez kötöttek és nem szállíthatók, a fogyasztók saját személyüket mozgatva, lelőhelyeiken kénytelenek felkeresni őket. Így alakulnak ki a szellemi lerakatok, egy-egy könyvtár és az azzal foglalatoskodó néhány tudós körül az egyetemek a 12. században, melyeket aztán a tanulni vágyók mindenfelől felkeresnek. A gondolat és megoldás egyaránt "turáni" és "nomád".

Egész társadalmak mozgatásához természetesen óriási tömegű lóra van szükség s ezeknek tenyésztése, táplálása, tartása, és használata nemcsak a társadalmi és politikai tevékenység középpontja s az életforma meghatározója, hanem a civilizáció és a kultúra. kiformálója is. A roppant távolságokat jelentő eurázsiai térség nagyszámú és nagytömegű társadalmainak civilizációs és kulturális formáját ez szabja ki és mintázza meg.

Tipikusan "nyugateurópai" és tipikusan 19. századi történetszemléletünk rosszul értesült s mintha igazságtalan és helytelen lenne az ókori és középkori lovas-civilizációkkal szemben s ennek következtében az európai ókorszemlélet valótlan, felemás és egyoldalú. Az "ókor" a nyugati történetszemlélet számára Mezopotámia, Egyiptom. Hellas és Róma, meg esetleg egy kicsit Kína és India is hozzá; és ez olyasféle szuggesztiót olt belénk, mintha ezeken kívül ókor nem is létezett volna, vagy legalábbis az ezeken kívül fekvő "ókor" a történelmen és az emberiségen kívüli mennyiséget jelentene csupán. Az európai értékelés a lovas-formában mindenkor civilizációs fokot (mégpedig alacsony fokot), nem pedig civilizációs formát tekintett, a "lovas-nomádságot" tehát nem önálló civilizációs és életforma kategóriának, hanem csupán "a" civilizáció és "a" kultúra egy kezdetleges lépcsőfokának értékelte s bizonyos lenézéssel kezelte. Ez az attitűd, lényegében két türelmetlenül és felületesen szerzett benyomáson alapszik.

Az egyik az, hogy a nagy ó- és középkori lovas kultúráknak és civilizációknak alig maradtak fenn monumentális emlékei, pontosabban, monumentális maradványokat kis területre koncentrálva és feltűnő mennyiségben az archeológia eddig nem talált, nem kis részben azért, mert nem is keresett, arról nem is beszélve, hogy a sokat használt kapubejáratból kipusztul a fű is, a keveset frekventált udvarsarokban viszont minden odadobált szemét megmarad.

A mélybetaposott emlékek hiánya hozza aztán létre azt a negatív benyomást és elhamarkodott ítéletet, hogy a lovas-civilizációk és kultúrák nem voltak civilizációk és kultúrák, mert nincsenek monumentális emlékeik.

Ha azonban egy kissé átgondoljuk, hogy amennyire természetes, sőt szükséges az, hogy a helyhez kötött társadalmak építkeznek, városokat, piramisokat, templomokat, fórumokat, falakat, amphiteátrumokat, cirkuszokat létesítenek, egyszóval urbanizálódnak, és súlyos, szállításra teljességgel alkalmatlan nagyplasztikai műveket alkotnak, annyira szükséges az is, hogy a lovas társadalom nem létesít, vagy sokkal kisebb mértékben létesít ilyeneket, éspedig nem azért, mintha "alacsonyrendű" volna, és hordozójában nem volna meg az ilyesmihez a képesség, hanem egyszerűen azért, mert a lovas-civilizációk lényegét nem az "urbs" fejezi ki.

A lovas-életforma lényegét és alapját három követelmény adja: a földrajzilag mozgékony társadalom, a helyhez kötött szükségleti cikkeknek nem szállítása és szétosztása, hanem felkeresése és a helyszínen való felhasználása s végül a legfontosabb biológiai bázis olyan kiválasztása, hogy az helyváltoztatásra éppúgy képes legyen, mint maga a társadalom, amely belőle él, tehát a távolságokkal szemben ne legyen olyan érzékeny, mint a holt anyag. Ez a bázis az állat. Így a lovas-életforma karaktere rurális.

Természetesen ahogy az "urbánus" karakterű társadalmaknak is van rurális, sőt "nomád" tartozéka, ugyanúgy van "urbánus" tartozéka a rurális karakterű lovas-társadalmaknak, vagy, ha úgy tetszik "nomád" társadalmaknak is. Ez azonban a lényegnek csak tartozéka.

A kettő közti különbséget a távolsággal szembeni reakció formája jelenti. Az urbánus társadalom úgy reagál a távolságok tényére, hogy kis területekre, gócokba bújik össze, míg a rurális társadalom nagy térben szétszórva - lóra ül. Az első a zsúfoltság tényéhez fegyelmezi magát, a másik a kötetlenséget értékeli. Az első díszíti a környezetet, ha megunja, a másik kicseréli. Az első a monumentalitást tiszteli, a másik a gyorsaságot. Az elsőnek az erénye az alkalmazkodás a másiknak ideálja a függetlenség. Az elsőnek életélménye a véglegesség, a másiké a mozgalmasság. Mindez éppúgy determinálja a kulturális és civilizációs produkciók anyagát, formáit, területét és fejlődési irányát az egyiknél, mint a másiknál. A "lovas" életforma és a "vízi" életforma két merőben különböző és szinte összehasonlíthatatlan világ az ókorban és a koraközépkorban, amelyek semmi esetre sem állnak az "alacsony" és a "magas" viszonyában egymással szemben.

A lovas-társadalomnak olyan civilizációs és kulturális készítményekkel kellett kielégítenie egzisztenciális és esztétikai igényeit, amiket állandóan és könnyen magával hordhatott. Az "európainál" sokkal magasabb fokon álló öltözködési kultúra, fegyver, ékszerű és utazási kultúra, a mozgékony életforma szükségleteihez kimunkált csodálatos lakáskultúra, a helyváltoztatáshoz szabott szórakozások és szellemi táplálékok a művészeti területek, és a mozgó-formának megfelelően a művészeti produktum anyaga könnyű és kis térfogatú - bőr, fa, csont, nemesfém, textil - mérete, súlya kicsi, egyszóval könnyű, szállítható, mint az ékszer, szőnyeg, ötvösmunka, (1) vagy a rovásírás könnyű, három, vagy négylapú fa rudacskái, avagy a. tánc, hangszer és az ének. A magyar táncok összehasonlíthatatlan gazdagsága és a magyar népdalok ezre i, amekkora mennyiségre az európai népeknél nincs precedens, képet adnak ennek a két művészeti ágnak ókori és középkori fejlettségéről ezeknél a "nomád" és "barbár" népeknél.

Úgy hisszük, hogy a mozgó formának megfelelő fafaragás, ötvösség, kerámia, kisplasztika, szőnyegszövés, bőrdíszművesség, fegyverművesség, női kézimunka, zene, tánc, ének, hősköltemény, mese, monda szintén kultúra.

Hogy a könnyen szállítható ruházati, kisplasztikai, kerámiai és ötvös produktumok, valamint a szellemi kultúrát rögzítő könnyű anyagok veszendő voltuk és gyakori mozgatásuk, valamint a harcoló életmód és gyakori rablások következtében nem tudták úgy legyőzni az évezredek enyészetét, mint a kő és a márvány, valamint az egyhelyben lakó életformának a föld felszínén, vagy a föld alatt megmaradt különböző maradványai és nyomai, és ennélfogva emlékekben eddig keveset talált meg belőlük az archeoIógia, még nem bizonyítja, hogy a lovas-kultúrák alacsonyrendűek voltak. A civilizált világ ma mindenesetre nem az ókori parti népek, hosszú ingeinek, tógáinak, tunikáinak, dalmatikáinak, vagy a germánok elől-hátul lelógó és kétoldalt hónaljig szíjjal összefőzött ujjatlan ruhadarabjának modernizált utódait hordja, hanem a turáni lovas-népek nadrágjainak, csizmáinak, öveinek, sapkáinak, csatjainak, kesztyűinek, fehérneműinek, elől, középen végiggombolt, bevarrt ujjakkal ellátott "kabátjainak" (3) szabásdivatban módosuló, de alapformájában évezredek óta ugyanazon lényegét. A civilizált világ a régi római és germán lovaglás helyett, amely a kengyelt sem ismerte, ma kengyelt, nyerget, sarkantyút használ, amelyeket a turáni lovas-kultúrából hún, avar, magyar közvetítéssel kapott, és nem rögzített tengelyű kétkerekű római és germán talyigákra ül, hanem fordítható tengelyű, négykerekű, "nomád" civilizációban kifejlesztett magyar kocsikra, amelyeknek még a nevét is átvette. A "könnyű lovasságot", a "keleti" ( !) szőnyeget, a kovácsolt fegyveracélt, a művészetté fejlesztett kardvívást, lovaglást, a "Blitzkrieget" éppúgy a turáni lovaskultúrától kapták a "parti" társadalmak, mint az ötvösséget, a lótenyésztést, a "szkíta" nyilat, a pányvát és még számtalan más egyebet, amiknek "turáni" eredetével nincs a világ tisztában, s ha valaki kimutatná, hogy mennyi alapeszköz és alapismeret "nem-árja" eredetű, az ellenlistán alig maradna valami. Bizony, a turáni lovas civilizáció emlékeit nemcsak a föld nyelte el, hanem az árják is.

A lovas-civilizációról kiformált lesújtó ítélethez vezetett azonban egy másik felületes benyomás is. Ez a benyomás onnan származott, hogy az ókori és középkori - és ezekben a korokban adekvát színvonalú lovas-civilizációk és kultúrák megújult formában, magasabb, modernebb fokozatban nem fejlődtek tovább, úgy, ahogyan ez a "parti" civilizációk és kultúrák esetében történt

A lovas-civilizációt a barbársággal és kezdetlegességgel azonosító retrospektív újkori európai benyomás ítélete azonban két dologgal elfelejtett számolni a 19. században. Az egyik az volt, hogy míg a vízi közlekedésre épült civilizációnak vannak történelmi fokozatai - folyami, mediterrán, óceáni, amely a hajók óriási kapacitásnövekedésében jut kifejezésre a primitív folyami bárkától a 4-5000 tonnás óceánjáró vitorlásig az évezredek folyamán - addig a lovas-civilizációnak ilyen "ókori- középkori-újkori" fokozatai nem lehettek. A másik dolog pedig, amiről a "faji" konklúziókat levonó európai történettudomány elfeledkezett az volt, hogy a koraközépkori lovas-társadalmak civilizációja és kultúrája mellé elmulasztotta melléállítani saját "európai" koraközépkori civilizációját és kultúráját, illetőleg az, amit melléállított, nem koraközépkori és főleg nem - európai volt. Az első nem kíván bővebb fejtegetést.

A lovaglást lehet akrobatikus fokig fejleszteni, a fogatolást lehet kombinálni, módosítani, lehet 2-3-4-5-6-8 lovat befogni, nyerget, kocsit, lószerszámot lehet célszerűsíteni, díszíteni, kipárnázni, rugózni, aranyozni, vagy akár drágakövekkel kirakni, de a ló, a lóvontatású közlekedés és szállítás gyorsaságát, távolsági és rakodási kapacitását lényegesen nem lehet. Az Kr. e. 1000-ben csaknem pontosan ugyanolyan volt, mint Kr. u. 1800-ban. A lovas-társadalmak kultúrája és civilizációja e miatt rekedt meg valahol Kr. u. 100 körül, a középkor derekán. Mindez más szavakkal annyit jelent, hogy az eurázsiai kontinensen a belső terek társadalmai sem álltak mélyebben a középkor első századaiban, Csak kivédhetetlenül le kellett maradniok a tér bénító ellenállása következtében az emberiség szaporodásának azon pontján, amely nagyjából a középkor derekának felel meg, mert a szakadatlanul növekvő létszámú társadalmakkal adekvát állatállomány eltartása a társadalom földrajzi széthullása nélkül tovább nem volt lehetséges. A lovas-életforma társadalma nem koncentrálódhatik, s mivel nagy területre van szüksége, amit együtt tartani és megvédeni nem képes, szét kell hullania.

A nagy ókori és koraközépkori lovas-civilizációk szétesésének nem a turáni faj "alacsonyrendűsége" volt az oka, hanem az emberiség dimenziójának növekedése.

Amikor a 19. század Európájának túlságosan magabiztos embere az emberi társadalmakat "nomádokra" és "letelepedettekre" osztotta be és kimondta, hogy az előbbi "alacsonyrendű", az utóbbi felsőbbrendű civilizációs fok (5), szemmel láthatóan fogalma sem volt a távolságok tragikus civilizációs problémájának roppant történetformáló és társadalombénító súlyáról, de elkerülte a figyelmét az is, hogy a Kongó-vidéki néger-falvak, vagy a balkáni hegyilakók primitívnek maradt társadalmai éppúgy "letelepedett" társadalmak, mint pl. a koraközépkori avarok "nomád" birodalmának déli, nyugati és északi peremére letelepített szláv "puffernépek" politikailag és társadalmilag egyaránt amorf, civilizálatlan, verem- lakás színvonalú, nyomorúságos mennyisége is, szemben az avarok "nomád", de birodalmakat fenntartó társadalmával. Miután pedig ugyanez a kor azt is kimondta, hogy az "ázsiai" lovas-társadalmak "nomád" társadalmak voltak, az utolsó ókori évezred és a koraközépkor turáni lovas-társadalmainak barbár voltáról és "alacsonyrendűségéről" meghozott tudományos ítélet úgyszólván automatikus volt.

A 19. század részéről a turáni fajról kimondott és éppen annyira lesújtó, mint amennyire felületes ítélet "tudományos" megállapításon alapult. A 19. század európai tudománya egy meglehetősen önkényesen túlértékelt "európai" vonás hiányát kérte a turáni lovas-civilizációk emberétől számon. Ezt a vonást a német tudomány úgy nevezte el "Sesshaftigkeit" és ennek a Sesshaftigkeitnek szemmel láthatóan igen magas "civilizációs" értéket tulajdonít. (6).

A "nomádnak" klasszifikált "turáni" népek történelmi kérdésével egyébként kissé behatóbban kell e helyen foglalkoznunk. A "nomád" és a "nomád nép" kifejezés, mint tudományos terminus technicus, magán viseli a 19. század "tudományos" stílusának minden jellemvonását.

1. Ezt a kis térfogatú művészetet tanulják el a "nomád" lovas népektől meotiszi tartózkodásuk alatt (kr. u. 180-370) a "sesshaftig" gótok és viszik vissza, mint "gót" művészetet Nyugat- Európába.

2. Hogy ez mennyire így van, arra példa keresztény középkorunk első negyedévezredének szellemi kultúrprodukciója. A kor 1000-tól 1241-ig feltétlenül a sokszorosát hozta létre annak a gyér és szegényes mennyiségnek, ami ebből a korszakból túlélte a tatárjárás elképzelhetetlen pusztítását. Hogy egy monumentális templomokat, várakat, palotákat létrehozó, Horvátországot, Szlavóniát, Dalmáciát, Rámát, Észak-Szerbiát s Halicsot Magyarországhoz kapcsoló, tehát egy félmillió négyzetkilométeres területű nagyhatalmat kiépítő negyedévezred többmilliós magyarsága irodalomban csak annyit hozott volna létre amit a Halotti Beszéd, az István-legenda, az Intelmek, a Gellért-legenda, Anonymus Gestája és néhány irodalmi töredék nyomorúságos mennyisége jelent, egyszerűen lehetetlen. Amikor Szent Istvánnak, Szent Lászlónak, III. Bélának már volt udvari történetírója, elképzelhetetlen, hogy az európai középkor talán legműveltebb uralkodójának, a teljes teológiai műveltségű, eredetileg papnak szánt "Könyves" Kálmánnak, vagy a fényűző, nemzetközi udvart tartó, előkelő külföldi rokonságú és hiú II. Endrének ne lett volna. A kor magyar királya évi 22 millió ezüstdénár jövedelmével Európa legnagyobb jövedelmei egyikének volt élvezője, az Anonymus név mögött rejtőző Péter budai prépost a Sorbonne-ot végezte és nem ő volt egyedül. Szláv fordítás alapján tudunk pl. Kálmán király korabeli magyar nyelvű regényes történetről, amely a trójai háborúról szólt s amelynek magyar eredetije nyomtalanul eltűnt. A királyi udvar, 10 püspökség és számos kolostor mellett az 1000 és 1241 közötti hosszú idő szellemi alkotásainak mennyisége legalább a százszorosát teszi ki annak, ami megmaradt. Hogy a tatárjáráskor mi minden vált a lángok martalékává, elképzelhetetlen, Középkori kultúránkat "bizonyítékok hiányában" marasztalják el, s pogánykori kultúránkkal pontosan ugyanez az eset.

3. A ruhadarab neve magyarul "kabát", szumirul is, akkádul is "kabat". Ez a görögök, rómaiak, kelták, germánok által nem ismert ruhadarab ma a fehér civilizáció összes férfiai által viselt minden felső ruhadarabnak őse, a frakkot is beleértve.

4. A magyar ötvösipar a 9., 10., 11. századokban éppolyan ismert volt mint pl. a bolgár bőr, a "bagaria", vagy a damaszkuszi penge. A magyarok "lovait és ezüstjét" (értsd feldolgozott ezüst) igen sok 9., 10., 11. szd-i kútfő említi, mint keresett kereskedelmi árut. Árpádkori sírleletekben egész ötvös-felszerelések vannak halottakkal eltemetve.

5. A 19. szd. tele van "tudományos" megállapításokkal, amelyek egymásután dőlnek meg, különösen a történettudomány és a társadalomtudomány területén, amely területeken a 19. század értesülései nagyon-nagyon hiányosak voltak. Az a vigyázatlan, elhamarkodott és felületes rendszerező munka, amit a 19. század végzett, szinte minden pontjában revízióra szorul, és ez a revízió állandóan folyik is. Csodálatos, hogy viszont ennek az azóta helytelennek bizonyult s lebontás alatt álló rendszerező tevékenységnek alapján létrejött hibás megállapítások viszont - megmaradtak. Vagyis a 20. század tudománya a 19. század premisszáiról egymás után mutatja ki, hogy helytelenek voltak viszont az ezeken a helytelen premisszákon épült konklúziókat még mindig használja, különösen olyan területeken, ahol kényelmetlen egy becsületes revízióval szembenézi. Az "árja" és a "turáni" faj értékviszonya úgy látszik ilyen terület.

6. A 19. század német történelmi irodalma "megállapította" s a megállapítást átvette az egész nemzetközi történettudomány - hogy a nomád magyarságot az augsburgi (lech-mezei) "magyar-mészárlás" (Ungarnschlacht) szorította Sesshaftigkeitre. A megállapítás nélkülöz minden alapot, mert:

1. az, hogy egy nép katonai expedíciókat küld ki idegen területekre, melyek operációi végrehajtása után visszatérnek bázisukra, nem nomádság; a 10. század magyar katonai akcióit kizárólag katonák, csak férfiak, nem pedig családostól, germánok módjára barangoló nomád háztartások hajtották végre (ha a belföldről kiküldött és oda visszatérő katonai alakulatok operációi "nomádságot" jelentenének, akkor a két világháború Németországa is "nomád" állam lenne);

2. a külföldi katonai akciók 955-el nem szűntek meg, hanem a balkáni térben 970-ig változatlanul továbbfolytak.

3. ezeket az akciókat nem a "nomád" magyarság egyeteme, hanem annak határbiztosító katonai szervezetei végezték, a déli határ balkáni előterében a déli határőr-törzs, a Jenő (Parancsnoka ez időben Botond), a nyugati határ déli szakaszán a Nyék (parancsnoka ez időben Vérbulcsu), északi szakaszán a Kéri (parancsnoka ez időben Lehel). A 10. század két nagy magyar hadjáratát kivéve (937, 954) minden megfélemlítő és zsákmányoló, vagy megtorló fegyveres akciót nyugaton éppúgy, mint a Balkánon kizárólag ennek a három határbiztosító törzsnek kisebb-nagyobb egységei hajtanak végre. A magyarság állattenyésztő, földművelő halászó-vadászó iparűző zöme e mögött a vonal mögött él. A. nyugati határ előterében folyó katonai akciók nem valaminő "Sesshaftigkeit" miatt maradtak 955 után abba (hisz a magyarság a honfoglalás perce óta éppúgy "sesshaftig" volt, mint előbbi hazájában évszázadokon át), hanem egyszerűen azért, mert a két nyugati határvédő törzs offenzív erejét, ca. 5000-5000 embert a lechmezei fegyverletétel után az utolsó emberig lemészárolták a németek (hét embert, orrukat. fülüket levágva. megcsonkítva küldtek haza) s mivel a magyar anyák a 10. században is csak egyszer szültek egy esztendőben a kiürült támadó keretek feltöltéséhez mintegy 18 év volt szükséges, hisz a fiatal korosztályoknak rendre fel kellett nőniök. Mire pedig ez bekövetkezett, a 970-ben trónra lépő Géza fejedelemmel bekövetkezett a magyar külpolitikában a nagy váltás, a "megfélemlítés" politikájáról a "beilleszkedés" politikájára való áttérés (térítés megindulása, quedlinburgi követjárás, Judit bajor anyahercegnőnek (Vérbulcsu unokanővérének) békítő akciója). Ez szüntette meg a gyepű-hadjáratokat a Balkánon is, (ahol pedig nem volt "Augsburg") és nem 955-ben szüntette meg, hanem 990-ben, és nem valaminő "Sesshaftigkeit" bekövetkezése szüntette meg hiszen a magyar törzsek 896-ban történt elhelyezkedése, jelentéktelen módosulásokkal a mai napig ugyanaz.

A 19. századi német történettudomány "Ungarnschlacht- Sesshaftigkeit" komplexumának egyéb aspektusai nem tartoznak jelen tanulmányhoz, ezeknek summázását e sorok írója egyébként 1955-ben Buenos Airesben megjelent "Vérbulcsú" című kis tanulmányában már elvégezte. Itt csupán mellesleg említi meg, hogy lefegyverzett katonák lemészárlása nemcsak a 20. században és nemcsak Katynban felháborító, hanem az a 10. században a Lech-mezőn is az, katonai parancsnokok felakasztása azért, mert jól harcoltak, nemcsak Nürnbergben 1946-ban megdöbbentő, hanem Regensburgban 955-ben is az, és akkor, amikor pontosan ezer esztendővel a lech-mezei "magyar-mészárlás" előtt , Kr. előtt 55-ben, Julius Caesar lefegyverezte és utána egy lábig felkoncoltatta az usipesek és tencterusok germán törzseinek harcosait, a római szenátusban legalább akadt egy Cato, aki a lefegyverzett foglyokat már 2000 évvel ezelőtt is védő nemzetközi becsületérzés nevében felháborodott és követelte, hogy ezt az embertelenséget elkövető Caesart tartoztassák le és a germánoknak szolgáltassák ki, a 19. század német történettudósainak népes soraiban egyetlen egy sem akadt, aki a Lech-mezei mészárlással kapcsolatban egyetlen elítélő megjegyzést tett volna. A magyar hadjáratokról azonban, amelyeknek pusztításai meg sem közelítik a vikingekét, van megjegyzés.

A "nomád" szó alkalmazása még a szakirodalomban sem szabatos és egyértelmű, az általános szóhasználat meg éppen visszaél vele. Amennyiben a "nomád életforma`` kifejezés állandó és esetlegességektől függő barangolást, "roaming to and from", jelent, az a tudós, aki először használta a "nomád népek" kifejezését, nem tudta mit beszél. A kifejezés tudományos képtelenségének kimutatásához előbb körvonalaznunk kell a "nép" szó tartalmát.

A társadalomtudomány, mint legalacsonyabb, legkezdetlegesebb, legkisebb ősi társadalmakról, az egy konkrét őstől egyenes ágon leszármazott vérségi kötelékekről, a "hordákról" (gens, clan, had, nagycsalád, nemzetség) beszél, amelynek létszáma az ókorban s a koraközépkorban néhány száz, esetleg egy-két ezer lélek. A következő, ennél már nagyobb, több hordát, nemzetséget magába záró, rokon hordák egyesüléséből létrejött, magasabb fokú társadalom a törzs (tribun) és több törzs politikai és katonai egyesülése a nép, amely rendszerint úgy jön létre, hogy egy- egy erős törzs tehetséges és erőszakos feje a saját törzséhez kényszerit más, gyengébb, rokonfajú és nyelvű törzseket.

Az ősidők óta katonailag szervezkedett turáni katonanépek esetében a "törzs" létszáma már az ókor vége felé is meglehetősen egységes, körülbelül 50-60.000 fő. A turáni népeknél a "törzs" kritériuma katonai kritérium. Törzs az, amely már Kr. e. 270 óta tízes számrendszerű szerint felépített véderő szervezetekhez egy "tuman"-nal (magyarban "tömény", 10.000 fegyveres, mai kifejezéssel hadosztály) járul hozzá, márpedig 10.000 fegyveres (20 %) körülbelül 50.000 lelket jelent. Ha egy törzs továbbszaporodik, kettéhasad, ha valami katasztrófa következtében létszáma nagyarányú csökkenést szenved, más törzsbe olvad bele, de a törzs minimális létszáma mindig ugyanaz. (7) Amikor tehát mi "törzsről" beszélünk, mindig egy ca. 50.000 lelket kitevő szervezett embermennyiségre gondolunk. Mivel pedig egy-egy "nép", egy-egy turáni törzsszövetség, legalább három törzs kell, hogy legyen három törzsnél kisebb törzsszövetségről nem tudunk egy nép - turáni fogalmak szerint - feltétlenül több, mint 104.000 lélek.

A honfoglalást végrehajtó magyar nép létszáma mintegy 400.000 lélek. (8).

Ha mármost kvantitatív meghatározási alapként elfogadjuk, hogy egy "nép" a koraközépkorban egy százezren felüli mennyiség, egyszerre kiderül, hogy a "nomád nép" kifejezés, a jelenlegi általános szóhasználat értelmében képtelenség.

Százezer főtt étellel táplálkozó embernek évi sószükséglete a legnagyobb takarékossággal is 2500 mázsára rúg, amiről gondoskodni kell, mint a vízről és levegőről, márpedig barangoló életmóddal, itt-ott, úton-útfélen felszedni, összelopkodni, vagy összerabolni ennyit nem lehet. só szállításnak rendszeresnek kell lennie és ez, egy 100.000-es embertömeg esetében expressis verbis vagy bányászatot, vagy kereskedelmet involvál, s egy 400.000-es társadalom esetében még inkább.

Egy 100.000-es, vagy éppen 400.000-es, tömegű társadalom háziiparilag elő nem állítható felszerelése (vas, fegyver, jármű) akkora mennyiségű állandó szükséglet, amit barangolás közben előállítani nem lehet, hisz pl. 10.000 harcos évi nyílhegy-szükséglete még béke idején is kitesz másfélmillió nyílhegyet (évente és személyenkint 20 nyílhegy elvesz, amit nem lehet megtalálni) és ez 500 mázsa színvas és 500.000 munkaóra, ami 250 nyílkovácsműhely állandó üzemben tartását jelenti.

Egy százezres mennyiség állandó, vagy évente többszöri helyváltoztatása olyan feladat amely tervszerűséget, felderítést, biztosítást, úti célt és központilag és állandóan működő irányítást és fegyelmezést követek hisz ha ilyen nincs, a 100.000 ember bandákba tömörülve - különösen baj, veszély, vagy éhség esetén egymásnak esik, rabol, mészárol és széthullik.

Barangolni csak kisebb hordák - mint pl. az 5. századi germán képletek - tudnak.

Egy százezres társadalom minden tagjának hihetetlenül szervezettnek, átlagon felül műveltnek, csodálatosan, katonailag fegyelmezettnek kellene lennie, hogy "nomád" lehessen.

Néhány száz, vagy egy-két ezer főből álló képlet nomadizálhat, de százezres nép nem. Ez fizikai és biológiai lehetetlenség.

Százezer ember 13-14.000 fogamzóképes házaspár, ami mindennap 20 szülés, s ha a vonuló nép meg nem áll, 20 család minden nap lemarad, vagy húsz anya és húsz csecsemő meghal. Rázós ökrösszekereken, porban, millió léggyel, szúnyoggal napokig vérző asszonyokat cipelni nem lehet.

Ha viszont a "nomád" szó mégsem állandó és esetlegesen alakuló barangolást, hanem pl. a legeltetési követelmények szerinti, évente kétszeri, tavaszi és őszi, inga szerű legelő-bejárást jelent egy és ugyanazon a nagyobb területen, "országon" belül, ahol a 100.000-es, vagy 400.000-es társadalom százezres, vagy milliós állat-tömege számára a legelő, más, ugyancsak legeltetni akaró társadalmakkal szemben, fegyverek erejével biztosítva van, vagyis intézményes "honvédelem" van többé-kevésbé konkrét határvonalakon, a "nomád" kifejezés még üresebb és még tartalmatlanabb.

Egy ilyen értelemben "nomád" százezres nép ugyanis, a maga társadalmi egészében nem "legeltet" s nem "nomadizál". Egy ekkora népi szervezetnek van irányítása, mert irányítás nélkül nem élhet, ennélfogva van központja, sőt kiterjedt földrajzi képletről lévén szó, alközpontjai, van kiépített önvédelme, fegyveres ereje, határőrvidéke és határbiztosítása, mert állatállományát és legelőit védeni kell, vannak gazdagjai és szegényei, vannak vezetői, előkelői és átlagtömegei.

Egy ekkora társadalomnak van tekintélyes és állandó ipari szükséglete, vannak szabályai és törvényei, tehát van igazságszolgáltatása, van valamilyen vallása, tehát hitélete, van az állattenyésztést kiegészítő, a táplálkozást kiszélesítő földművelése,, vannak halászai és a folyókon át vannak révei, vannak fegyverkovácsai, nyílkovácsai, íjjártói, szíjjártói, kerékgyártói, nyergesmesterei, takácsai, leállói, csapói, ötvösei, fazekasai és mivel minden család mindent előállítani nem tud; vannak kereskedői, sőt ha bányái és bányászai nincsenek, "külkereskedelme" is van, mert a sót és vasat be kell valahonnan szerezni.

Mindazok, akik a felsorolt funkciókat végzik, nem legeltetnek és sem a határvédő, sem a kovács, sem az ötvös, sem a halász, sem a révész, sem a fazekas, sem a kerékgyártó nem nomád és nem lehet nomád. Százezres, vagy négyszázezres tömegű "nomád" társadalom nincs és soha nem volt. Ekkora tömegnek, ha legfőbb bázisát az állattenyésztés jelenti is, csak egy része, harmada, vagy fele, vagy kétharmada "nomád", már természetesen, ha az ingaszerű oda-vissza mozgás valóban "nomádság", mint ahogyan nem az (9) Az állatállományra épült lovas életforma civilizációs forma, nem pedig civilizációs fok.

Azt a hatalmas arányú s világtörténeti következményeket maga után vonó háromszáz éves küzdelmet, amit Kr. előtt 50-től Kr. u. 250-ig a Káspi- Mediterráneum akkor már 2000 éves "szkitha" világa folytat Kína és Róma keletről-nyugatról egy időben fellépő nyomásával szemben, a maga globális egészében, és nem külső, hanem belső "turáni" szemléletben és előadásban még nem írta meg senki. Erről a világról, amelyet egy 2000 esztendős történet végén egy tíz emberöltőn át folyó makacs küzdelemben kelet felől Kína, nyugat felől Róma morzsol fel, nincs egységesen és centrálisan felépített kép, amely kidomborítaná, hogy a macedóniai Nagy Sándor kérészéletű ázsiai "világbirodalmának" széthullása és a macedoniai satrapák elkergetése után Kr. e. 250-ben újraszervezkedő Káspi-mediterrán világ, a tenger keleti régiójában ez időben újraszervezkedő hun királyság, a tenger déli-délnyugati régiójában ugyancsak ebben az időben újraszervezkedő avar-úz királyság ("Parthia"), és a tenger nyugati régiójában, a Délkaukázus-Kur-Araxes vidékén újraszervezkedő szabir királyság (az u. n. "Scythia") ugyanazon fajhoz tartozó és azonos eredetű rokonnépek világa volt.

A 19. században szinte kizárólag csak európaiakból álló ókortudomány, mely a római feljegyzésekből tucatjával ásta elő obskurus kis germán és kelta törzsek sem azelőtt, sem azután nem hallott neveit, nem sokat bíbelődött Elő-Ázsia ókorának utolsó ezer esztendejéből rendelkezésre álló roppant tömegű kútfőanyag rendezésével, egybevetésével és kiértékelésével s amit e téren mégis megállapított, abban nincs sok köszönet.

A Káspi- rezervoárból az ókor utolsó évezrede folyamán és a középkor első felében egymásután kirajzó lovas népegységekről megállapította, hogy "ázsiai nomád hordák" amelyek az alacsonyrendű "turáni" fajhoz tartoznak és ez a primitív tömeg a felsőrendű európai árja-civilizációhoz viszonyítva történelmileg jelentéktelen anyag.

Ezt az európai történetszemléletet két feltűnő, sőt meglepő vonás jellemzi.

Az egyik az, hogy a nem-indogermán, nem- "nordikus", nem "európai" Mediterránum határozottan elő-ázsiai származású tehát nem európai kultúrnépeit és azok mezopotámiai eredetű, tartalmú és karakterű kultúráját és civilizációját "Európa ókorának és a "homo Europaeus" teljesítményének szemléli, a másik pedig az, hogy az "európai" tér Közép-Európától keletre eső és nagyobbik felének a nyugatinál összehasonlíthatatlanul magasabb rendű ókori és koraközépkori történetét egészen feltűnően agyonhallgatja.

A dolgot még különösebbé teszi az a körülmény, hogy - ha "Európát" illetően egyáltalán lehet önálló ókori civilizációról beszélni - ezt csak a földrész keleti felében a Káspi-Kaukázus-Fekete-tenger - Al-Duna régiójában kereshetné a saját földrésze számára önálló ókori civilizációt és történetet verbuváló európai igyekezet, hisz az idegen hódítókként "Európába" érkező idegen nyelvű, idegen- fajú és idegen civilizációjú és kultúrájú mediterrán kolonizátorok létesítményein kívül sem nyugaton, sem északon, sem délen, egyetlen város, egyetlen épület, egyetlen sor írás, egyetlen tudományos, vagy technikai, vagy művészi alkotás, egyetlen államalkotó nép, vagy politikai tett az u. n. "középkor" elindulásáig nincsen, sőt még a középkor első három évszázadában is csak egyetlen történelmi tárgyalásra érdemes európai és "nordikus" tett van :a mediterrán kolonizáció eredményeinek elpusztítása. Európa nyugati, északi és középső térségében a középkor kezdetéig teljes a történelemelőtti félhomály, amelynek csak déli peremsávjába világít bele itt-ott a délről érkező mediterrán napsugár. "Nyugat-Európának" "ókora" nincs. Ókora csak Kelet-Európának van.

Nem mediterrán eredetű civilizációs maradványok, szélesebb, törzsnél magasabb politikai szervezetek, hadseregek, adózás, építés, egyszóval történelmi-kor az ókor idejéből és a középkor első századaiból, csak a földrész keleti felében vannak. A nyugati részt egy központilag irányított és globálisan vezetett háborúban a keleti rész hunjai fogják meghódítani és nem megfordítva. A keleti rész mintaszerűen megszervezett közigazgatási, diplomáciai és hadi gépezetéhez összehasonlítható nem-mediterrán politikai gépezet nyugaton nincs. A nyugati részen csak törzsfőnökök vannak.

Mindennek a 19. századi európai történettudományos irodalomban szinte alig, a népszerűsítő történettudományi irodalomban meg egyáltalán nincs nyoma. Ellenkezőleg, a történettudomány a mai Dél-Oroszország területén élt késő-ókori és kora-középkori népekről érezhető szubjektivitással következetesen mint alacsonyrendű, "nomád", "barbár", "turáni", népekről emlékezik meg, akiket "Ázsiából érkező hordáknak" tekint és jelöl meg és az "ázsiai" megjelölésen barbarizmust és alacsonyrendűséget ért, az "európai" megjelölésen viszont, a 19. századi világkép szuggesztiói alapján, felsőbbrendűséget és civilizációt, noha ez mind az ókorban, mind a koraközépkor folyamán éppen fordítva volt. Mezopotámia, minden idők emberi civilizációjának és kultúrájának alapvetője, megteremtője és kiindulása, amely az évezredek megszámlálhatatlan sorával előzte meg Európát, éppúgy "Ázsia" mint teremtményei, a Káspi-Mediterráneum, a Kaukázus-régió, Kisázsia és a hozzá tartozó Archipelagus, vagy India, Kína, Japán, Mandzsúria és az egykor "Szibériának" nevezett Nyugat-Ázsia amelyek a civilizálódásban éppúgy messze megelőzték Európa lakóit, mint az u. n. népvándorlás "turáni" népei, akár nomádok voltak azok, akár nem.

Ha már most a lovas-civilizációkról és az "ázsiai"-ról, mint ókort és koraközépkort kvalifikáló jelzőről a fentiekben eszközölt összefoglalás végén feltesszük a kérdést, hogy min alapszik az európai társadalomtudománynak, etnológiának, történetírásnak és általában az "indogermán embernek szilárd és minden vonatkozó műben egyöntetűen hangoztatott lesújtó ítélete a "turáni" népek, és közelebbről a hunok, avarok, kazárok és magyarok civilizációs színvonaláról, az egyetlen lehetséges válasz csak az lehet, hogy saját primitív európai és "indogermán" ókorát a koraközépkorát civilizációs és általában minőségi szempontból magasabb fokúnak tartja, mint ugyanezen korok "turáni" civilizációit.

Szükséges tehát "Európának" és emberének ókori és kora középkori civilizációs és kulturális színvonalát egy összefoglalásban bemutatni egész a Kr. u 9. század végéig, vagyis addig míg ebbe a felsőrendű civilizációs színvonalú világba az alacsonyrendű magyarság megérkezett.