2009. november 11., szerda

Padányi Viktor: Dentu - Magyaria (3) Az átértékelés szükségessége

III. AZ ÁTÉRTÉKELÉS SZÜKSÉGE

A 19. század Európájának anyagkezeléséről az eddigiekben tett szemrehányó megjegyzések természetesen nemcsak a magyarság és általában a turáni faj irányában megnyilatkozó európai attitűdnek szólnak s még kevésbé jelentik a tisztább áttekintésű 20. század emberének lenéző gesztusát a száz év előtti tudomány színvonalával szemben.

A szemrehányás elsősorban annak a körülménynek szól, hagy a modern történettudomány kibontakozása és alapvetése pont arra a századra esik, amelynek romantikus életérzése és az árvizeket idéző nacionalizmusa éppen a történettudományos alapok lerakására volt talán a legkevésbé alkalmas, hisz a 19. századnak éppen ez a két jellemvonása teszi ezt az egyébként igen termékeny évszázadot egy új történettudományos, sőt történetbölcseleti forma kifejlesztésére alkalmatlanná.

Az évszázad minden vonatkozásban s a maga három emberöltős teljességében ,,romantikus". Romantikus a politikája, romantikus az irodalma, bölcselete, képzőművészete, zenéje, s természetesen romantikus lesz a történettudománya is.

Európa történetének talán legromantikusabb alakjai, egy Napoleon, egy Garibaldi, egy Kossuth éppúgy, mint az "anarchista", vagy a "barikád- hős", ugyanúgy ennek a századnak a teremtményei a politikában, mint ahogy ennek a századnak a termékei Byron, Petőfi, Tennyson, Dumas, Victor Hugo, Jókai, Thorwaldsen, Delacroix, Munkácsi, Corot, Miller, Liszt, Chopin, Verdi, Wagner egyéniségükben, alkotásaikban, életükben is.

S ugyanez vonatkozik a történettudományra is, amely talán legmohóbban a "letűnt" korok iránt érdeklődik, ahol sok a homály s ahol tág tere nyílik a fantáziának, és amely tán abban legromantikusabb, hogy mindenáron tudományos akar lenni.

Ebbe az atmoszférába ront bele a Napoleon által porig alázott Európa elemi erejű lelki reakciója, amely az évszázad másik uralkodó jellemvonása lesz, a -nacionalizmus.(1) Napoleon még hatalma tetőpontján állott 1808-ban és a megszállott Berlin havas utcáit ellenőrző francia járőrök dobpergése lépten-nyomon felzaklatta az auditóriumok halk nyugalmát az új egyetem zárt ablakai mögött, mikor egy Johann Gottlieb Fichte nevű negyvenöt éves professzor "Reden an die deutsche Nation" cím alatt megkezdte azt az előadássorozatot, amivel az évszázad egész arculatát kikovácsoló nacionalizmus elindult.

A fichtei programm és szellem egy évtized alatt meghódítja Németország lelkét s egy másik évtized alatt elönti, a közben elbukott és megalázott napoleoni Franciaországot is beleértve, az egész Európát. Fichtet Hegel követi, kiformálódik a "Junge Deutschland", az "Italia Irredenta", Párizs elkergeti a Bourbonokat, a lengyelek elbuknak Osztrolenkánál, egy kvittált huszárkapitány kiad Pesten "Hitel" címen egy könyvet, amelyet éppolyan izgalommal tanulmányoznak a pesti, pozsonyi, kolozsvári jurátusok, mint Fichte, Hegel, vagy Görres munkáit a német egyetemek "Burschenschaft"-jai, vagy az olasz egyesülés pamfletjeit a piemonti "carbonarik".

A nagy politikai pezsgés átcsap az irodalom és a művészet területére is. Mindenfelé a "dicső múlt" felé fordul a figyelem (ott is, ahol ilyen nem is volt) s fényes "hőskorokat" álmodnak oda is, ahol obskurus és fakó szolgaságnál nem volt egyéb. A népek "családfáikat" kutatják, eredetüket akarják minél messzibb múltba helyezni és minél magasabb, régibb, "ősi" kultúrával díszíteni. Walter Scott "Ivanhoet" ír, a franciák a Cid-románcokat veszik elő, egy Macpherson nevű skót tanító skót őskölteményeket fedez fel, amelyeket egy állítólag Ossián nevű skót "Homeros" írt, Európa bámul, Arany János verset ír róla, míg aztán ki nem derül, hogy az "ossiáni" dalokat bizony maga Macpherson írta. Néhány mondából és töredékből megkonstruálják a "Niebelungen Liedet" és az ősgermánság egyszerű paraszt-mitológiája, melyben a túlvilág egy nagy falu, az isteni székhely egy Bauernhof, tehenekkel, gazdálkodással s az isten egy felméretezett parasztgazda, fokozatosan megmásul, Wotán gazdából mennydörgő "jupiteri" Hadúr lesz, a Bauernhof tivornyázó harcosok árnyaival benépesített Walhallává nagyszerűsödik és a tipikusan paraszt múltú és tipikusan gyalogló nép Meotiszban átretusált őskorának ködéből lóháton (2) vágtató Walkürök bontakoznak ki Wagner Richárd harsonáinak és tubáinak romantikus zenéje mellett.

Sőt ennél is több történik. Obskurus kis sehonnai népek más népek múltjából lopkodják össze "múlttá" múlttalanságukat (s ezt egy-egy esetben nem- obskurus népek is megteszik) , vagy egyszerűen hamisítanak "múltat" a maguk számára, mint ez a cseheknél megtörtént. (3)

Az évszázad kollektív lelkiállapota ez, egy árja "pszichoneurózis" és ebből bontakozik ki a modern európai történettudomány, amely képtelen észrevenni, hogy a "középkor" első virtuális európai birodalma az avar birodalom és Baján kagán két és fél százados stabilitású alkotása sokkal imponálóbb történelmi teljesítmény, mint Karulu Magnus egy emberöltőn belül széthulló erőfeszítése, amelynek két további emberöltő után még üresen maradt mogyoróhéja is eltűnik az idő kereke alatt. E lelkiállapot ugyanakkor , amikor alig talál méltó szavakat a csodálat, a bámulat és magasztalás, meg a "történelmi méltánylás" kifejezésére a macedóniai Alexander katonai expedíciójából megszületett és összesen 13 esztendeig létező s utána kártyavárként önmagától összedűlő "világbirodalmi" teljesítményével kapcsolatban, a delúzió konokságával megy el a sokkal nagyobb, összehasonlíthatatlanul stabilabb, nem évekig, hanem évszázadokig álló hun világbirodalom "nem-árja" ténye mellett. Mindenesetre az erőszakos, hebehurgya, az alkoholt meg nem vető, betegesen hiú (4) és professzionista rabló (5) Alexandernek erősen Fernando Cortez-re emlékeztető figuráját osztatlanul Nagy melléknévvel övezi ez a történettudomány ugyanakkor, amikor a valóban "világhódító" hun király komoly, mértékletes, nagylelkű és művelt (6) monumentalitását egyetlen európai történetírónak - sőt a magyar történettudománynak sem jutott eddig eszébe "Nagy Attilának" nevezni, noha történelmi jelentőségében éppúgy, mint emberi nagyságában egyaránt összehasonlíthatatlanul nagyobb "Nagy" Sándornál.

10. Karulu pogány neve miatt kapta a keresztségben második névként a középkorban divatos "Magnus" nevet, amely nem jelző, hanem keresztnév A mi I. Géza (pontosabb fonetikával: Gyécsa) királyunk, I. Béla fia és a megvakított Vászoly unokája pogány neve miatt második névként szintén a Magnus nevet kapta. A Karulu név egyébként furcsa és idegen jelenség nyugaton. Először a frank császár nagyapja neveként bukkant fel Európában. Martelt Karulu házasságon kívüli fia volt apjának, Pipinnek, aki ismeretlen anyja környezetében nőtt fel. Hogy ez az anya ki lehetett, nem tudjuk, a Karulu név azonban tipikus "turáni" név, annyit jelent mint "fekete ölyv" (kar fekete, ulu ölyv).. A Karoling családi totem s későbben címer egy fekete ragadozó madár. Ez maga is feltűnő, mert a germán népeknél a totemállat általában négylábú, főleg ökör, bika, farkas, vagyis a nyers erő és a vadság szimbólumai. A ragadozó madarak, a gyorsaság és a hirtelen támadás szimbólumai a "turáni" népek szokásos totemállatai. Az ógermánság ökörszarvakat, farkas fejeket alkalmaz harci sisakjain, szemben az őstörök népekkel, ahol a sisakdísz madárszárny. A Karolingok fekete ragadozó madara, mint totem és címer, különös dolog tehát. A normann arisztokrácia egyik sokat szereplő, a koraközépkor századaiban Franciaországban, Angliában egyképp előforduló családja a Front de Beuf neve éppúgy "ökörfej"-et, "ökörhomlokot" jelent, mint pl. a svéd arisztokráciában a sokat emlegetett "Oxenstierna" család neve. A "Boewulf" két tipikusan germán totemállat összetétele. A Karolingok fekete ragadozó madarát több ambiciózus európai család utánozza (Hohenzollerek, Romanovok, a Habsburgok meg éppen két fejjel is). Ez a totemállat a hun uralkodócsalád ősi madara, ezt a totemállatot használják a bolgár kagánok, meg az erdélyi, s a "gyula-házból" származó gyulák is. . "Martelt" Karulu, akit minden valószínűség szerint tipikusan "turáni" fegyvere alapján, a buzogány alapján neveztek "martelt"-nek ami kalapácsot jelent, alacsony, zömök sötéthajú ember volt éppúgy, mint fia, "Kis" Pipin is, furcsa tünet a szálas frankok világában. Karulu Magnus, (akinek nevét a német tudomány tévesen fordítja "Nagy Károlynak) középtermetű volt ugyan és vöröshajú de gyermekei már szintén alacsony, zömök, sötéthajú emberek voltak, ahogy ma mondanánk nem voltak "nordikusok". Erősen valószínű, hogy Martelt Karolu ismeretlen anyja hun, vagy avar asszony volt. Nagy Károly mindenesetre egy precendens és folytatás nélküli, eddigelé történelmileg meg nem magyarázott európai - csoda.

11. Ami Európa első fél ezredévéből van, az az egykori mediterrán irodalom silány utánzata gyatra latinsággal, s ez is főleg mediterrán vidékről való és főleg egyházi anyag. Az "egyházatyák" közül egy sem európai", sőt, az "itáliai" Nagy Szt. Gergelyen kívül, még földrajzilag is afrikaiak és ázsiaiak. Nagy Szt. Gergely után (6. szd.) 600 éven át nincs egyetlen kiemelkedő teológus. Az első nagy európai teológus, Szt. Tamás a 13. században jelentkezik az irodalomban. Az európai "irodalom" egyáltalán a 13. században indul meg, még a vallási irodalom is. Ami addig van, gyenge kompiláció, latin nyelven és minden "európai" jelleg nélkül, és ezt is Európa lakosságának csupán 0.001 százaléka olvassa és ismeri. Az átlag-európai a 9. században még a borotvát sem ismeri, nemhogy a betűt.

12. A Lancelot- mondakör, a Cid-románcok a 8., 9. és 10. század eseményeiből nőnek népmondákká nyugaton, de írott irodalmi alakot a 13. században nyernek.

13. Ó-magyar Mária-siralom a 13. századból (Löweni kódex). A költemény, amely egy ügyetlen és darabos latin nyelvű szöveg összehasonlíthatatlanul szebb, könnyedebb, líraibb feldolgozása, csengő alliterációval, csiszolt technikával s egész konstrukciójával arra mutat, hogy a 13. századi magyar irodalomnak nem első, sem egyetlen alkotása, hanem egy már kialakult lírai stílus egyik terméke.

1. Mivel a "nacionalizmus" nem hajlam, vagy tulajdonság, hanem politikai lelkiállapot, nem nehéz megjósolni, hogy a 20. század utolsó harmadára egy új, minden eddiginél nagyobb erejű nacionalizmus van közeledőben, melynek kibontakozása máris szemmel látható az angol imperializmus "gyarmati" reakcióiban, vagy a hitleri megalázás nyomán szinte égig csapó héber nacionalizmus egyre nehezebben elviselhető harciasságában, és ez elemi erővel fog feltörni annak az állandó nyomásnak és megalázásnak következtében, amit Oroszország hencegő diktatúrája olyan kíméletlenül érvényesít nemcsak a vasfüggöny mögött, hanem a vasfüggöny innenső oldalán is.

2. A kengyelt a középkorban kezdik használni a germán világban első alkalmazásáról és az első lovas alakulatról az arabok elleni küzdelem idejéből, 712 körül van adat. A lovas harcászatot Martelt Karulu vezeti be a frankoknál. Addig a lovat csak szállításra s ha rá is ülnek, kengyel nélkül és nagyon ügyetlenül használják. A germán őskorban a lónak semmi szerepe nincs, északon, ahol a mitológia később alakul ki nem is ismer Wotant és Walkürjeit a gótok hozzák - Meotiszból.

3. A prágai múzeum egyik tisztviselője kódexekből kiszedett pergamen lapokra középkori írást utánozva egy "naiv" eposzt hamisított, amit egy cseh plébános segítségével egy falusi templom tornyába (Königinhof) dugtak el, majd utána "felfedezték". A "felfedezés" a múlt század húszas éveinek nagy európai szenzációja volt. Az "ősi" eposzról hatvan évvel később Masaryk Tamás (a későbbi elnök) mutatta ki, hogy hamisítvány.

4. Nagy Sándor egész történelmi megjelenésében és karrierjében tipikusan egy szerencsés kalandor. Szerencsés hadjárata tele van szeszélyes, merész, de szerencsés kalandokkal és benne határozottan önmagát ünnepelte a "minőséget" a "sikerrel" következetesen felcserélő 19. század. Legyőzött ellenfeleinek végeláthatatlan sorát kíméletlenül kivégezteti, de az indiai Porusnak egy impresszív megjegyzéséért, amely megtetszik neki, szeszélyesen megkegyelmez. Részegen felgyújtatja a perzsák századokon át épített fővárosát, Persepolist, mikor aztán másnap kijózanodva látja a leírhatatlan kétségbeesés jeleneteit s a mérhetetlen és buta kárt, amit okozott, el akarja oltatni, de természetesen már késő, a barbarizmust jóvátenni nem lehet. Önmagát Achilles egyenes vérszerinti leszármazottjának állítja s az általa "alapított" tucatnyi város mindegyikét saját nevéről nevezi el és istenként ünnepelteti magát.

5. Azokon a mérhetetlen összegeken kívül, amiket hiúságára és szeszélyeire 13 éven át Ázsiában elpazarol és azokon a legendás vagyonokon kívül, amit katonái és tábornokai (a satrapák) összeharácsolnak Elő- Ázsia, Baktria és India gazdag és magas kultúrájú országainak teljes kifosztásával, a pénzt, amit Görögországba hazaküld, a különböző becsléseket egybevetve 50.000-180.000 talentumra (egy talentum mai értékben ca. 6500 dollár) lehet tenni s ez a hallatlan, az akkori időben és az akkori viszonyok között elképesztően nagy összeg a szegény és terméketlen Görögország életszínvonalát s belső társadalmi struktúráját teljesen átalakítja, de átalakítja Itáliáét is, amely ebben a korban - Rómát is beleértve - görög uralom alatt áll. Hogy ez a hallatlan aranymennyiség mit jelent annak jellemzésére felemlítjük hogy Nagy Sándor apjának, Fülöp macedón királynak egyetlen arany tárgya egy arany csésze volt, amit annyira nagyra értékelt, hogy minden éjjel a párnája alá dugta el, hogy el ne lopják. A Kr. e. harmadik század folyamán kialakuló egész római pénzgazdaság a Nagy Sándor rabló hadjárata. révén nyugatra kerülő aranyon épül fel, hisz addig Görögországban - Homeros költői fantáziáján kívül - sehol sincs arany s Itáliában még kevésbé a nyomorúságos életszínvonalú barbár és ismeretlen Kr. előtti "Európáról" nem is beszélve.

6. AttiIa egy 700 esztendeje uralkodó dinasztia tagja, Rómában nevelkedett, latinul, görögül is beszél, akiről az elfogultsággal egyáltalán nem vádolható bizánci követ, Priscos részletes leírásából tudjuk a fenti jellemvonásokat, s az a mód is, ahogyan I. Leó pápát és Rómáját kezelte, közismert, de közismert az az adat is, hogy a "catalaunumi" ütközet egy válságos időpontjában kész volt inkább meghalni, mint gyerekkori eszményképének, Aetiusnak fogságába jutni.

A 19. század inkább anyaggyűjtő első fele után ebben a stílusban és pszichózisban bontakozik ki a század derekán a század második felének feldolgozó tevékenysége.

Az a magyar, aki rászán életéből tíz esztendőt a 19. század folyamán létrejött európai történettudományos irodalomnak nyolcvan százalékát jelentő német, angol és francia anyag tanulmányozására, meghökkentő konklúzióra kénytelen jutni.

Ebben a konklúzióban még csak nem is az a meghökkentő, ahogyan ez az irodalom a hun, avar és magyar anyagot kezeli. Ez a meghökkenés a német, angol, francia történettudományos irodalom saját anyagának kezelésével kapcsolatos, de abban az összehasonlításban, ahogy a magyar történettudomány a magyar anyagot kezeli és interpretálja.

Ennek a konklúziónak talán leglesújtóbb része az, hogy a tanulmányozó magyar kénytelen levett kalappal, vigyázzba merevedve állni az előtt az ádáz, sőt szinte már már megható elszántság előtt, amivel a 19. századi német, angol és francia történész minden kicsi, halvány és kétes forrásadatot, minden a képtelenség határán még belül levő lehetőséget a saját nemzetére legkedvezőbb és legelőnyösebb megoldásban interpretál. Ha valahol, Európa két-három különböző pontján véletlenül találnak egy-egy ókori törött cserépedényt, vagy kezdetleges bronzeszközt, amelyről megállapítható, hogy az egykor valószínűleg "germánok" által lakott területről és két-három évszázadnyi bizonytalansággal megállapítható időből származik, akkor a 19. század német tudósa annak eredetét a vélhető időspácium legrégibb még lehetséges pontjára teszi, az eredet helyét kinevezi "ősgermán kultúrgócnak", ezt a pontot a térképen összeköti a két-három lelőhellyel, az így kapott vonalakat elnevezi "ősgermán kereskedelmi útvonalaknak", a pontok által bezárt területet meg "ősgermán kultúrkisugárzási területnek", ami magyarul annyit jelent, hogy az ősgermánoknak voltak "kereskedelmi" útvonalaik és volt "kisugározni való" kultúrájuk és a cserepek, avagy a bronzbalták lelethelyeinek pontjai és az "ősgermán kultúrgóc" között elterülő térségen lakó őseurópaiak számára az "ősgermánok" sugározták ki a kultúrát. Természetesen az a törött cserép, vagy bronzmaradvány kerülhetett a véletlen ezer meghökkentő módján a lelethelyre, hurcolhatták magukkal kódorgó hordák, kerülhetett oda akár félezer évvel később, készíthette az eredethelyről a lelethelyre elhurcolt hadifogoly-rabszolga, sőt a tudós egyszerűen tévedhet is az eredethely és keletkezési idő megállapításában, ez azonban az évszázad tudományos önbizalmának és nacionalista lelkesedésének nem számít. A megállapítás nem képtelenség s ez elég. Herr Prof. Dr. Phil. Wieheisster ír róla egy tanulmányt, amit a többi német tudósok nemzeti örömmel olvasnak, egy másik Herr Prof. Dr. Phil, már beleveszi készülő művébe lelkes lábjegyzet utalással a szerző szaktekintélyére, ezt a könyv nyomán angol, francia, holland, svéd, amerikai tudósok -a magyar tudósokkal együtt - átveszik és így az "ősgermán" kultúra, a Kr. e. 1000 körüli "mecklenburg-priegnitzi" ősgermán kultúrgóc megszületik a- 19. században (7)

Természetesen az ilyen és hasonló elméletek kidolgozói, tudósok voltak s ha volt is néhány mohó soviniszta köztük, nem "légből kapott" anyaggal dolgoztak, hanem adatokkal. A kiértékelés azonban már más kérdés. A kiértékelés háta mögött már ott állt türelmetlenül és erőszakosan a "home du Nord" fikciója s az évszázad nacionalizmusa, melynek a 19. század embere terméke volt. És a kiértékelés lelke mélyén ott lázongott a "faj", melynek "nordikus" önérzetét szinte pihenés nélkül irritálta a nyomorúságos őseurópai múlt az elő-ázsiai és mediterrán faj ókori monumentalitásának lesújtó árnyékában.

Az, ami Európában történetírás címen a 19. század folyamán létrejött, ennek az irritációnak a jelenlétét mutatja s az ókorról és középkorról megrajzolt európai kép főleg ennek következtében torz és helytelen.

Hogy abban az ókortörténeti és középkor történeti képben, amit a 19. századtól örököltünk mi a torz és mi a helytelen azt nem egyszerű kifejezni. Torzzá és helytelenné teszi ezt a képet elsősorban az, hogy szinte kivétel nélkül minden méretezés hibás benne, s ez az egészet hamissá és aránytalanná teszi. Jelentéktelen komplexumok bőbeszédű részletezése (ha azok "európaiak") fontos és komoly egységeknek a "megemlítés" fogalmát alig meghaladó elintézése (8) (ha azok nem "európaiak") fontosnak szuggerálják a nem fontosat és elhanyagolhatónak a fontosat és ez így megy át a köztudatba, még a szakemberek, különösen a szintéziseket író s minden részletet ellenőrizni nem képes történetírók köztudatába is. Elég egy bizonyos súlyt képviselő történelmi kategóriák felsorolásába valami jelentéktelen kategóriát is beilleszteni, avagy egy jelentékenynek ismert kategóriával párhuzamba vonva egy jelentéktelent tárgyalni s az utóbbi súlya egyszerűre automatikusan megnövekszik az olvasó utókor elképzelésében és a múlt rekonstrukciója arányaiban már torz. Köztudomású pl. hogy a szavak súlya, jelentése és tartalma az évszázadokon át állandóan módosul. Ha egy szó egy bizonyos korban adott szerény méretezésű fogalmat jelentett s ennek a szónak ez a jelentése hosszú évszázadok szóhasználata során megnőtt s a jelenben már egy sokkal nagyobb méretű fogalmat fejez ki, elég azt a szót az ezer évvel ezelőtti forrásszövegekből átvéve az ezer esztendővel azelőtti fogalom jelölésére ezer később használni, a szó megnövekedett szótári jelentése következtében a méret és az arány torz és az általa nyújtott értesülés hamis lesz, sőt, ha ez szándékos, hamisítás lesz. (9) Elég egy szerény jelentőségű eseményt a saját fajsúlyánál szélesebb mederben, aprólékosabban előadni s annak történelmi fontossága és mérete felől a benyomás egyszerűre nagyobbá válik a tény érdeménél s a kép már torz. Elég szürke és másod-, vagy harmadrangú bagateIlumok jelölésére nagy és súlyos tartalmakat sejtető külön szakkifejezést - esetleg éppen latin, vagy görög terminus technicust - kreálni s a bagatellum bevonul a történelmi szakfogalmak tárába, valóságos mérete egyszerűre gótikusan megnyúlik, súlytalansága súlyt kap, ha aztán más, fontosabb elemet meg hamupipőke-módon összezsugorít az előadó, a valóság rekonstrukciója hamissá válik, hazug lesz, a múlt felépítése megint és újra - torz. (10)

Mindez csak néhány eleme a 19. század történettudományának és annak, amit létrehozott. A történelmi anyag kezelésében tucat számra van ilyen lehetőség és ezek egyike sem jelenti a szó szoros értelmében adatok meghamisítását. Mivel azonban a mérettorzítások valósággal hemzsegnek a 19. század történelmi interpretációiban, a történelemnek a múlt században épített s ma is úgy álló épülete minden "hamisítás" nélkül is torz és aránytalan. Mindezt csupán betetőzi az a már több, mint furcsa körülmény, hogy ezek a legtöbbször tudatalatti méretmódosítások nemzet -vonatkozásban kivétel nélkül mindig "az én népem", nagyobb egységek aspektusában meg mindig a "home du Nord" javára történnek és soha sem megfordítva.

A torzítás tehát nem módszerbeli hiba. A torzítás lélektani jelenség, ösztönös nemzetszépítés, vagy a "faj" emelése, s a "magas" benyomása akkor intenzív, ha "alacsony" van melléállítva. Márpedig a 19. században minden nép magasra törekszik és ennek első lépése a "múlt", a történelem, amit az évszázad minden népe minden rendelkezésre álló homokszemmel fényesít.

A század második felének általános "múltfényesítését" végző serény Európájában csak egyetlen ország, egyetlen nép van, ahol ennek az ellenkezője történik. Ebben az országban a történettudósok nem azon fáradoznak, amin a többi országok történettudósai, hanem annak pontosan az ellenkezőjén. Ez az ország egy hiúságában halálosan megsértett, idegen, bosszúálló és gyűlölködő hatalom katonai önkényuralmának 18 esztendeje alatt nem fejlesztheti szabadon történettudományát, nem nevelhet saját nemzeti szempontjai szerinti, "nemzeti" történész-nemzedéket, mint az összes többiek. Ez a furcsa, valósággal perverz történettudományi körülmények közé szorított, történettudományában is alárendelt ország, a mi országunk volt, Magyarország.

Mióta az összehasonlító nyelvészet fiatal tudománya kimutatta, hogy a nyelv, amelyet beszélünk, s amelyet mint magyar nyelvet ismer a világ, alapszerkezetében és "legősibb szókincsében" kétharmadrészt u. n. "finnugor" nyelv, az az egyöntetű és logikus kép, amely népi emlékezetünk, hagyományaink, Közép-Európában történt megjelenésünk, középkori gestáink és krónikáink alapján származásunk és őstörténetünk felől egy ezredéven át élt bennünk, teljesen összekuszálódott.

A szinte napról-napra szaporodó történettudományos bizonyító anyag és az ezzel mereven szembenálló "finnugor" nyelvtudományi megállapítások áthidalhatatlan ellentmondásai között immár két emberöltő óta folyik a harc hovatartozásunk végleges megállapításának és koraközépkori történetünk összefüggő és logikus egészbe öntésének területén, mindez ideig - hiába. Mindaz, amit nyelvtudományunk múltunkról megállapított, merev ellentétben van mindennel, ami az összes külföldi és hazai kútfőkben található múltunk felől, sőt ellentétben van ősi kultúrelemeinkkel és antropológiai megállapításainkkal is. (11)

A "finnugorosok" és az "őstörökösök" között folyó harc a dolog "tudományos" vonatkozásán túlmenően mutat, sajnos, egy nyugtalanító, sőt félelmetes faji-politikai vonást is. A Katona István által nevelt első történész- nemzedék, a 19. század harmincas-ötvenes éveinek nemzedéke, a Fejér Györgyök, Kállay Ferencek, Jerney Jánosok és kortársaik gigászi munkát végző nemzedéke, mely ősi hagyományaink és középkori krónikáink alapján állt őstörténelmi kútfők alapján dolgozott, a szó minden vonatkozásában színmagyarokból álló nemzedék volt. Ezt a nemzedéket a szabadságharcot követő tizennyolc esztendős katonai és politikai elnyomás korszakában nyelvtudományunkban, történettudományunkban éppúgy, mint a Magyar Tudományos Akadémiában és a legfontosabb egyetemi katedrákon egy feltűnő folyamat cserélte ki Bécs által approbáltakkal, amely folyamat eredményeképp egy Lajtán-túli szellem és tendencia töltötte fel "nemzeti" tudományaink legfontosabb hadállásait, amelyekbe magyar tulajdon hazájában szinte be sem juthatott.

A szabadságharc brutális likvidálása a nemzeti történettudomány likvidálását is jelentette és ennek számára a hatvanhét, mint általános visszamagyarosítás, elmaradt.

7. Ennek a "Kr. e. 1000-700 körüli" állítólagos "ősgermán kultúrgócnak" egyik "kisugárzási határpontját" a mi Nógrád megyénk területére teszi a német tudomány valami ott talált lelet alapján, ami egy odavezető "kereskedelmi útvonalat" tesz valószínűvé. A kérdéses "mecklenburg- priegnitzi" eredetű lelet odakerülésének időpontja Kr. e. 800 körüli időre van kontemplálva. Igen ám, de a lelet bronzlelet, ebben a térben viszont már Kr. e. 1000 óta vaskorszak van, sőt pont az ausztriai Hallstatt és a Szeged-vidéki Szöreg közötti terület a primitív vaskori "kultúrának" a középpontját jelenti ez időben, márpedig Nógrád m. a Hallstatt és Szöreg közti vonal közepe táján, attól 50-60 km-re északabbra van. Vajon feltehető-e, hogy ennek a térnek már "vaskorszaki" fokon álló, tehát a bronznál "modernebb " őseurópai embere az úgyszólván szomszédságában levő Hallstatt-góc, vagy Szöreg-góc helyett Mecklenburg- Priegnitzcei lép "külkereskedelmi összeköttetésbe" és 3--400 évvel ósdibb "ősgermán" kultúrát "sugároztat" magának akkor, mikor neki már századok óta "vaskultúra" áll helyben rendelkezésre s ehhez csak az Ipolyon veszteglő fatörzs-csónakjára kell felülnie. És miért nincs mecklenburg-priegnitzi kultúrsugárzás a Garam, Vág, Nyitra, Sajó vidékén, a Csallóközben és a Tisza mentén? Egyáltalán a Kr. e. 1000 körüli "ősgermán kultúra" éppen olyan "19, századi", mint amennyire nem igaz. Bonyolultan nem igaz és éppen ebben "19. századi". A kifejezésben ugyanis a "kultúra" szó is igaz abban a szakhasználati értelemben, hogy az őskortudomány minden primitív "művességi" gócot "kultúrának" nevez anélkül, hogy ez a szó pozitíven vett értelmében kultúrát jelentene, az "ősgermán" szó is igaz, hisz a bronzkor száz meg száz őseurópai diaszpórája között egész biztosan olyan is volt, amelynek utódait 800 év múlva "germánoknak" fogják nevezni, a két szó összekapcsolása azonban, az "ősgermán kultúra" már több, mint a két fogalom puszta összege és ez a "több" már nem igaz. A kifejezés már elkülönít, körülzár, "fajra", "népre" utal, kiemel sőt a többi őseurópai fölé emel s ez már nem igaz, hisz őskelták is, az ősillyrek is messze magasabb fokon álltak a germánoknál, a "szarmatáknak", "szkítáknak" nevezett kelet-európai népekről nem is beszélve. Az meg aztán, hogy bármelyik ilyen néhány száz, vagy néhány ezer lélekből álló (Kr. előtt 1000-ról van szó!) lakóvidéknek "kereskedelmi útvonalai" lettek volna magasabb színvonalú területekre, amelyeken át "kisugárzott" volna, méghozzá "kultúrát", bagatellumok nagy szavakba öltöztetését jelenti.

8. A múlt század történettudományi tevékenysége alapján készült ó- és középkor történeti szintézisekben valósággal hemzsegő ilyen mérettorzítások (v. ö. pl. az előző fejezet 9. sz. lábjegyzetét) bemutatása helyett egy, a nem szakképzett olvasó által is könnyen ellenőrizhető újkortörténeti példával illusztrálom a fenti megállapítást. Carlton J. H. Hayes amerikai egyetemi tanár és kitűnő újkortörténész igen jó nevű, jól tájékozott és az utolsó 25 esztendő kivételével objektív, ezért igen jónevű művében (A Political and Cultural History of Modern Europe, 1832, Macmillan kiadás, New York, 2 köt., 1600 lap) az 1848-as európai forradalmak tárgyalása során az osztrák "forradalomnak" (a néhány hétig tartó két bécsi felkelés) 83 sort, a 16 napig tartó "cseh forradalomnak" (ez a prágai felkelés, amit Windischgraetz 48 óra alatt likvidált) 24 sort, a "magyar forradalomnak" pedig, amely másfél éven át tartó komoly háborút jelentett, amelynek leveréséhez Oroszország katonai erejét is igénybe kellett venni, 28 sort áldoz a szerző. Hayes professzor kitűnő újkortörténész, aki a három "forradalom" méretarányaival, a másféléves szabadságháború és a prágai operett-felkelés súlya, komolysága, mérete és következményei közötti roppant különbséggel tökéletesen tisztában kell hogy legyen, annyira feltétlenül, hogy tudja, hogy a kettő között nem négy sornyi különbség van. A 28 sor tartalmát itt nem akarom bírálni, legfeljebb megemlítem, hogy a szabadságharcnak Jellasich betörése nem egyetlen eseménye, de még csak nem is legjelentősebb eseménye volt (ez ugyanis a 28 sorban benne van, de az, hogy fejveszetten ki is menekült, már nincs benne) és aki Windischgraetzen és Schwarzenbergen kívül Jellasichot is megemlíti, annak Görgey Arthurt is említenie kellett volna. Itt a tartalomról nem beszélve, csupán arra mutatok rá, hogy a könyv által az olvasóban keltett kép részleteinek méretaránya mind a cseh esemény, mind az osztrák esemény, mind a magyar esemény aspektusában hibás és torz bemutatása a tényleg történteknek. Márpedig Hayes könyvéből milliók tanulnak történelmet.

9. Egy más helyen már említettük a Kr. u.i 5-7. századokban használt "rex" szó akkori értelmét, amely az induló Európában egyáltalán nem jelentett uralkodót, államfőt, hanem Byzánc, vagy Ravenna barbár segédcsapatainak főnökeit. Azt, ami mai értelemben "király", az "imperator", vagy alantasabb fokon, "caesar" fejezte ki. A 19. század német történettudósa a szót szótári jelentése alapján mégis Könignek", "királynak" fordította, azt a benyomást nyújtva, hogy ezeknek az évszázadoknak sok kis germán vazallus-törzsfőnöke "király" volt. Pontosan ugyanez az eset egy 9. századi szóval, amely Karulu Magnus által létrehozott államszervezetben született. Ez a szó a "Herzog", amely pontos egykorú tartalma szerint határőrkerületi vezetőt, katonai közigazgatású határkerületek parancsnokát jelentette s csak a későbbiek során alakult át a szó jelentése hűbéri területegység vezetőjének apáról-fiúra szálló megjelölésévé, majd végül üres címmé. A szó modern magyar megfelelője "herceg", ma ez azonban sokkal többet jelent. A nagykárolyi szervezetben a "Herzogtum" nem újkori értelemben vett hercegség, hanem határőrkerület, az "őrgrófság" kisebb, alárendelt része. Az őrgróf magasabb rang, mint a "Herzog". A Keleti őrgrófság; az Ostmark pl. hat őrkerületből, "Herzogtumból" tevődött az " Ostmarkká" össze. Az őrgróf középkori magyar terminológiában. a "bán"-nak, az "őrgrófság" "bánságnak", annak kerületei pedig "ispánságnak", "megyének" felelnek meg. ( Ilyenek voltak pl. a Tengermellék, Macsó, Só, Ozora, Szörény és korában Fogaras, stb.,) A nagykárolyi határőrvidékek "Herzogjait" és "Herzogtumjait" a 19. század történettudománya szótári alapon "hercegeknek" és "hercegségeknek" tekinti saját korának fogalmait helyezve ezer esztendővel régebbre. Ebből születnek meg aztán a múlt században a Pribina, Kocel Mojmir, Rasztiszláv-féle "hercegek" és "államoknak" nézett "hercegségeik". (Sőt a lelkes 19. századi szláv fantázia az Ostmark "pannoniai őrkerületéből" egyenesen egy soha nem létezett "Szlovákiát" szült a világra, ami Scotus Viator történettudós tevékenysége nyomán be is került a köztudatba.)

10. Ezekből a tizedrangú "történelmi" elemeket díszes és hangos tudományos mezbe öltöztető, csillogó és méltóságteljes történelmi szakkifejezésekből bemutatok egy csokorra valót, hogy az olvasó lássa mekkorát lehet a történelmi valóságon történetírói technikával torzítani. "Polychrom gót művészet". "Polychrom" sokszínű, tarka, színpompás. Fakó északi hazájukból, "Gotlandból" Kr. u. 180- ban a Fekete-tenger északi partvidékére - Meotiszba - vándorló gótok sokkal magasabb kultúrájú népek közé kerülve, az ottani "turáni" népektől, meg a közeli perzsáktól keleti pompájú színes díszítő elemeket tanulnak el, amelyeket aztán nyugatra vándorolva magukkal visznek, mint kölcsönözött kultúrelemet. Ez a "polychrom gót művészet" és a "tarka" helyett azért "polychrom", mert így nagyobbnak, súlyosabbnak és többnek látszik. "Runenschrift", Runa-írás, rovásírás. A gótok, hiányosan kezdetlegesen és tökéletlenül szintén a "turáni" népektől tanulták el, hiszen a hunoknál, avaroknál, szabiroknál - és persze a magyaroknál is - ez ősrégi írásmód, viszont a gótokon kívül egyetlen germán népnél sincs, s a Meotisz- vidéki tartózkodásuk előtt a gótoknál sem volt meg. Ez a "Runenschrift" szó, történelmi szakkifejezés. Ez angol, olasz, francia és magyar művekben is így van írva, a maga német formájában, vagyis a rovásírás - germán műveltség-elem. Hiába van az ókori Madzsar város sírboltjainak kőszarkofágjain bevésve, hiába van a nagyszentmiklóson talált 9. századi avar, vagy óbolgár aranylelet edényeibe vésett szövegekben, hiába találták meg Nikolsburgban egy 1483-ból való ősnyomtatványban, hiába van az enlaki unitárius templom bejárata feletti táblába belevésve, hiába ilyen az etruszk-írás, a szumir ős-írás, az - gót, az "Runenschrift". "Irano-hellenisztikus keletgermán kultúra". A gótok meotiszi tartózkodásuk alatt felszedtek néhány perzsa szót és művészeti elemet, ez az "irano-", a szomszédos Krím félsziget görög telepei révén fakó kis mitológiájukba néhány isten is belekerült'', persze germanizált formában (Thorar, Donner, a "mennydörgő", stb.), az a "hellenisztikus", s mivel ezeken kívül még szarmata műveltségi elemeket" is felvettek (kerek, szétszedhető faházak, a kerek turáni "jurták" utánzata, legelőgazdálkodás, turáni szokások, lovas nomádok u. n. kisművészetei, ami azért "szarmata" és nem hun, noha a hunoktól vették át őket mert a hun "barbár és alacsonyrendű" Mindenesetre másoktól összeszedett kultúrmorzsákat hangzatosabban nagyra növelni, mint a fenti pompázó kifejezéssel, már nem is lehetne. A mi 46 betűs "Runenschriftünket" nem mástól vettük, a mi szétszedhető kerek házaink saját kultúránk teljesítménye, ha van Európában nép, amelynek népművészete "polychrom" és "iráni", a mienk az s a mi honfoglaláskori ötvösproduktumaink "nemzetközi" márkájúak voltak, nyelvünkben "iráni" szavak, művészetünkben, önvallásunkban, "iráni" elemek vannak, s lám a mi 9. századi kultúránkra nem született ilyen "irano-hellenisztikus keletgermán "kultúraszerű" történettudományi szakkifejezés. A mi kultúránk nemzetközi "szakmegjelölése" kivétel nélkül minden "európai" műben "nomád horda" és "ázsiai barbár". A mi honfoglalás előtti kultúránkat senki sem nevezte el irano-szkítikus keleteurópai kultúrának." Ilyen és hasonló aránytalan "szakkifejezése" van az európai történettudománynak száz, meg száz. A "Karoling reneszánsz, a "rajnai germán kapitalizmus" (Kr. u. a 3. században) és tucatnyi társa, méret-eltúlzásokat jelentenek.

11. A honfoglaló nemzedéknek közel fele kaukázusi-turanid 7-8 százaléka dinári, 4-5 százaléka mongoloid volt. A finnugor (kelet-balti) elem aránya mintegy 25-30 százalék.

A történettudomány és a nyelvészet személyzetét nem lehetett úgy visszacserélni, mint a megyék meg a kormányszervek meg az iskolák személyzeteit, hisz egy "nemzeti" célú, fajú és felfogású tudósképzés 18 éven át szünetelt. A katedrák nacionalista személyzetét részben szétkergette, részben terrorizálta Albrecht főherceg meg Bach korszaka, egy Joseph Budenz nevű úr jött pl. valahonnan Németországból a pesti egyetemre a magyarokat saját nyelvük felől felvilágosítani. Az utánpótlás természetesen mestereit tükrözte vissza. A hatvanhét előtti "tudományos" akarat hatvanhét után is megmaradt. Mikor aztán az Eötvös-Kollégium létrejött, a tudósképzésnek ezt a feltétlenül magyaroknak szánt fellegvárát a fajban, vagy lélekben Bach korszakból eredő utánpótlás vette irányítás alá. Így esett, hogy mindkét par excellence magyar tudományunk, kevés - és inkább provinciális - kivétellel a politikai elnyomatás tudományos folytatása volt, ahol a "rebellizmust" nem rendőrileg, hanem professzorilag törték le és a Bach Sándor által a nemzeti tudományaink nyergébe segített szellem az autonóm professzori szelekció kivédhetetlen fegyverével szinte kaszttá merevedve hosszabbította meg uralmát a Habsburgok bukása után is.

Nemzeti tudományaink területén egy-két kényszeredetten felvarrt sujtással a Bach-korszak maradt meg a kiegyezés után is és ennek kiirthatatlanjai emberöltőkre elállták a Katona Istvánok és Fejér György ők állal elindított munka továbbfejlesztésének útját. Gestáink és krónikáink, mint "megbízhatatlanok" kerültek lomtárba s ami "nemzeti" a Bach-korszakot kiböjtölve az autudidaxis rögös útján mégis megmaradt, mint kigúnyolt és lemosolygott "nem-approbált" és "vitézkötéses" erőlködés, partizánsorsra jutott.

A "nagy" történelmi múltat hirdető s magánosan harcoló nemzeti partizánok meg a "halszagú" ősöket nem minden belső kárörvendés nélkül pertraktáló céhbeliek között folyó egyenlőtlen küzdelem eredménye lesújtó. Minden obskorus nép "választott" már egy "múltat" magának, amelyet egységesen hirdet, sőt el is hitetett a világgal, mi azonban, akik első történelemkönyvünket már 900 évvel ezelőtt megírtuk, még csak a "tudományos" vitáknál tartunk.

Gestáink, krónikáink, mondáink, hagyományaink, honfoglaláskori életformánk, kultúránk, megjelenésünk és számos nyom és kútfő mondják, hogy török-fajta nép vagyunk, az őstörök népekből származunk s a Kaukázustól délre elterülő Káspi- vidékről, az egykori Szkítiából indultunk neki a Középkornak. Ezt mondják a magyar történet magyar partizánjai is.

A nyelvtudomány azt mondja, hogy északról, valahonnan az Ob, Tobol és Irtisz folyók forrásvidékéről, a primitív vogul és osztyák nép fázós és nyomorúságos világából jöttünk és úgy jutottunk az őstörökök világába, hogy valamelyik észak- ázsiai " nomád őstörök nép leigázott és magával sodort bennünket a Volga- vidékre, majd a Donhoz, ahol egy másik őstörök nép, a kazár, újra leigázott, egy harmadik őstörök nép pedig, a besenyő, a Kárpátok mögé kergetett bennünket és nyelvünk őstörök elemei egykori urainktól származnak. Van hát olyan naiv magyar, aki nem látja, hogy ezt az "őstörténetet" még ha igaz lett volna is, idegen szív, idegen vér, idegen lélek állította össze számunkra- tulajdon pénzünk árán. (12)

A nemzeti nyelv és történelem művelése "nemzeti tudományok s főleg nemzeti nevelő eszközök. Jelentőségük nemzeti, céljuk "a" nemzet maga. Jelen sorok szerzője tizenhét év alatt megdöbbenve és háborogva és összeszorított ököllel tanulmányozta át az egész német és angol történettudományi irodalmat s tapasztalnia kellett, hogy ez mennyire így van. Látnia kellett, hogy a forráskételyek eseteiben ezek a tudományok kivétel nélkül mindig a két lehetőség közül a nemzetük számára nagyobbat, szebbet, előnyösebbet applikálták bele népük múltjába összehasonlíthatatlanul kevesebb bizonyíték és összehasonlíthatatlanul kevesebb valószínűség esetén is, mint a mi dél-kaukázusi szabir származásunk. Ezeket a tudományokat angolok és németek művelték népük számára. A miénket nem magyarok művelték.

A történeti adatok szerint eredetünk független, tiszta és katona-eredet, amelyből egy napsugaras őstörténet után ogur kultúrájú hódítókként szállottuk meg Európa kellős közepét, mint a világhírű és legendás szkithák egyenes leszármazottai. A nyelvi bizonyítás szerint eredetünk szegényes, homályos és szolgai eredet s egy nyomorgó "halszagú" atyafiságból, egy ködös és kőkorszak- színvonalú előtörténet után menekültekként, megtépázott hordákban kerültünk a Kárpát-medencébe.

Ezer évvel ezelőtti ruházatunk, szokásaink, szervezetünk, perzsa hatást mutató díszítőelemeink, eleink törökös neveinek százai, villámgyors lovaink, félelmetes szkíta nyilaink, perzsa, ógörög, örmény, arab, latin, bizánci feljegyzések népünk egykori dél-kaukázusi, Káspi-vidéki, Kur és Kuma menti településmaradványai és ottani életünkre utaló, mai napig fennmaradt földrajzi nevek és kilencszáz évvel ezelőtt írt első történelem könyvünk minden állítása az első verziót támasztja alá: A másodikat a nyelv, egyedül a nyelv kétes értékű kiértékelése indikálja, semmi más.

És "hivatalos" történettudományunk a második verzióhoz csatlakozott.

A fentiekben előtárt két őstörténeti álláspont két ellentétes pólus, amelyeknek kiegyenlítése és egy közös, egységes és értelmes történelmi formába öntése lehetetlen. mégis, történettudományunk fejet hajtott saját segédtudományainak egyike előtt és a "finnugor" eredetet elfogadva kerek fél évszázadot azzal töltött, hogy megkísérelje nyakatekert, erőltetett és merész elméletekkel és magyarázatokkal honfoglalás előtti történetünket a vogul gyökökhöz hozzányomorítani. Ami mindebből kisült s amit Hóman Bálint sikertelenül igyekezett summázni a "Magyar Történetben" a harmincas években, széteső, részleteiben egymásnak ellentmondó, zavaros, összefüggéstelen, szakadozott és minden logika és meggyőző erő nélküli káosz, amely sem eredetünk kérdését nem dönti el, sem koraközépkori történetünket nem foglalja értelmes egészbe össze, annak ellenére sem, hogy az egykorú, vagy időben egészen közeli magyar és külföldi kútfőanyagnak hipotézisébe bele nem illeszthető részét - és ez igen nagy mennyiség - egyszerűen figyelmen kívül hagyja, mintha nem is léteznének.

A magyar történettudománynak - mellesleg egyáltalán nem egységes s főleg nem kötelező - jelenlegi álláspontjához, mind a nyelvtudományi megállapítások, mind az őstörténeti forrásanyag kezelését illetően, néhány megjegyzést kell tennünk.

Nyelvtudományi megállapításaink történettudományi konklúzióihoz, főleg eredetünk és faji hovatartozásunk sokat vitatott problémáját illetően az első megjegyzés az, hogy ha jelenlegi nyelvünk helyett magának a Kalevalának nyelvét beszélnénk annak legtőrőlmetszettebb értelmében, még az sem jelentené szükségképpen azt, hogy u. n. finnugor nép vagyunk. A nyelv cserélhető. Az őstörök faj, amelynek koraközépkori létszáma a maga hun, kők-türk, szabir, avar, kun, úz, besenyő, onogur, kazár, bolgár, egészében többszörösét jelentette a "germán" fajnak, nem semmisült meg, nem "halt ki", hanem a nyelvét cserélte át. Ha valamiképpen ki lehetne mutatni, hogy azoknak a népeknek, amelyeket ma "ukránnak", "kozáknak", "orosznak", "lengyelnek", "románnak", "bulgárnak", "szerbnek", "horvátnak", "osztráknak", "morvának", "szlováknak", "bajornak" neveznek, mekkora százaléka hun, avar, kun, besenyő, szabir, vagy onogur, nagyon meglepődnék a világ, s ezeknek a népeknek együttes száma ma több, mint 300 millió. Hogy egy nép, bármelyik legyen is az, egy több, mint félezer éves ott-tartózkodás után milyen nyelvvel az ajkán hagy el egy területet, fajára és eredetére nézve nem irányadó, és ebből az apodiktikus megállapításokat tenni nem lehet. A nyelvtudomány megállapíthatja, hogy honnan származik és hová tartozik a nyelv, de azt nem, hogy honnan származik a nép amely azt beszéli. A poroszok: szlávok. A bajorok: bójok és avarok. A franciák : germánok. A bulgárok : törökök. A kozákok szintén. És őstörténeteiket nem jelenlegi nyelvük határozza meg.

Második megjegyzésünk már valamivel bonyolultabb. A magyar nyelvvel kapcsolatos közkeletű megállapítás szerint, annak ősi alapszókincse kétharmad részben finnugor, egyharmad részben őstörök eredetű. A nyelv alaprétege, a legősibb alapfogalmakat jelölő szavak, nyelvtudományunk megállapítása szerint, "finnugor" szavak és "finnugor" legmélyebb nyelvtani alapjaiban nyelvünk szerkezete is.(13) Minderre két egymástól tisztán megkülönböztethető szórétegben egy korábbi és egy későbbi őstörök (ogur). mennyiség rakódott rá, ami - legalábbis nyelvészeink állítása szerint -a mi "finnugor" népünknek két különböző korban, két különböző őstörök néppel való szoros és tartós együttélését bizonyítja.

Ennek a megállapításnak - hangsúlyozzuk kizárólag ennek a megállapításnak és semminemű egyéb, más indikációnak - az alapján hozott létre történettudományunk a posteriori egy igen merész hipotézist egy tisztázatlan "man-s-i" nevű "finnugor" (14) ősnépről, amelyet, miután előbb a Közép- Ural ázsiai oldalára átvándorolt, egy őstörök lovas kultúrájú nép leigázott, magába olvasztott és eredeti erdőlakó, tőrvető, prémvadász "finnugor" életformáját, lovas pusztázó, legeltető, harcos "nomád" formává "asszimilálta". (15) Az így kialakult nép "onogur" néven került a Volga-térbe, ahol előbb hun, majd kők-türk keretben további ogur beütésen ment át, majd fele a Közép-Volga vidékére költözött, a másik felét meg a kazárok igázták le és kétszáz évig kazár keretben élt és innen más ogur törzsek társaságában a Kárpát-medencébe költözött, ahol ezekkel a törzsekkel, valamint az itt talált avar és bolgár maradványokkal összeolvadva a magyar néppé vált.

Feltéve, de meg nem engedve, hogy mindez valóban így volt, vajon mennyiben ez az obskurus kis "man-s-i" nép az ősünk és miért nem az a sokkal nagyobb nép, amely "leigázta" és amely beolvasztotta és lóra ültette. És a sok egymás utáni ogur beütés és ogur törzsekkel való társulás és a kárpáti avarokkal és kabarokkal és székelyekkel való további felduzzadás után, amelyek mindnyájan őstörök elemek voltak, mi hát és mennyi hát a magyarságban, mint "népben" az a kicsi és elenyésző "man-s-i" hányad és miért az, és miért nem az ogur a jellegadó elem és miért ezekkel és miért nem a mi túlnyomóan ogur mennyiségünk őstörténetével kezdődik hát a mi őstörténetünk. Hiszen az "onogur" nép kettészakadása, egy jó részének elporladása s a maradéknak új és új őstörök elemekkel való kiegészülése után az a bizonyos "man-s-i" hányad olyan kicsi komponens még a fentiek szerinti kalandos elmélet szerint is, hogy ez sem fajunkat sem őstörténetünket nem teheti "finnugorrá".

És most folytassuk az analízist nyelvtudományi alapon tovább.

A "finnugor" és az "őstörök" nyelvek testvérek mondja a nyelvtudomány - mind a kettő egy közös ősnyelvből ered, amely az ókor évezredei folyamán különült szét "ugor" és "ogur" nyelvcsoportokra.

A "finnugor" nyelvcsoport legősibb közös alapanyaga a különböző, ma is primitív állapotban levő "finnugor" népek nyelvében konzerválódott és ez a "közös ősi alapanyag" az ugor nyelvek összehasonlítása és a közös mennyiség kiszublimálása útján, ha nem is teljesen, de nagyjából rekonstruálható. Ez a "közös ősi alapanyag" van meg a magyarban is.

A kaukázusi- turanid nyelvek azonban, a hun, az avar, a kazár, a szabin a besenyő, kihaltak, legtöbb közülük nyomtalanul, azoknak "közös ősi alapanyaga" tehát nem állapítható meg, Honnan tudja a magyar nyelvtudomány, hogy mi volt ezeknek a nyelveknek a "közös ősi alapanyaga"? Ki és mikor állapította meg, hogy ez nem volt ugyanaz, mint az u. n. "finnugor" nyelveké? Ezek éppen úgy agglutináló nyelvek voltak, mint a "finnugor" nyelvek és állítólag közös ősöktől származtak. Egyáltalán, miért finnugor ez a közös ősi alapanyag? Azért, mert ez a finnugor nyelvekben is megtalálható? Vagy azért, mert az őstörök nyelveket nem ismerjük, mert "kihaltak"? Ki meri azt állítani, hogy a dák, a hun, az úz, az a kazár, a szabir, a besenyő nyelvek közös ősi alapanyaga nem tartalmazta ugyanazokat az elemeket, amiket az u. n. finnugor nyelvek tartalmaznak? Hátha éppen a magyar nyelv, mint egyetlen megmaradt káspi-kaukázusi nyelv bizonyítja, hogy ez a közös ősi alapanyag megvolt ezekben a "kihalt" nyelvekben is, sőt ezekben még inkább megvolt. Hátha a közös ősi alapanyag még teljesebb és gazdagabb volt a káspi- kaukázusi nyelvekben, mint az u. n. finnugor unokatestvérek nyelveiben, mint ahogy ez valóban gazdagabb a magyarban, mint emezekben. Az ősi alapanyag kétségtelenül mezopotámiai. S a káspi-kaukázusi népek közelebb estek ide, mint az északibb "finnugorok", amelyek a magyarral azonos alapanyagot esetleg csak másodkézből kapták? (16) Esetleg csak "kapták" és nem örökölték.

Ha a nyelvünk legrégibb "ősi alapanyaga" nem "finnugor", hanem még régibb, mondjuk pl. szumir, akkor mennyiben "finnugor" a mi nyelvünk. Azért, mert a szumir nyelv ismeretének hiányában ezt az alapanyagot egy Joseph Budenz nevű német tudós és társai "finnugornak" hitték és nevezték elő E sorok írója sajnálja, de az elő-ázsiai ókori nyelvek tanulmányozása során a 19. századi európai nyelvtudomány etimológiai tévedéseinek olyan zuhatagára jött rá, hogy számára sem a 19. századi nyelvtudomány általában, sem Joseph Budenz magyar nyelvtudományi szempontból nem tekintély többé.

Mindebben az a meg döbbentő hogy mindaz; ami néhány képzett magyar nyelvkutatónak már otthon is, de különösen idekint, az emigrációs mostohaság, a kutatáshoz nélkülözhetetlen pénz hiánya mellett is és kellő intézet és elégséges kutató személyzet nélkül is a szemébe ötlött, az erre leghivatottabb, sőt erre a célra alapított Magyar Tudományos Akadémiát nem érdekelte és ma sem érdekli. A Magyar Tudományos Akadémia a "finnugor" nyelvészetre szegezett szemmel határozottan tudománytalanul elhanyagolt egy olyan nyelvészeti területet, amelyet a miénken kívül egyetlen valamirevaló nemzet nyelvtudománya sem hanyagolt el. És itt nem arról van szó, hogy rokona-e a szumirnak a magyar, vagy nem rokona. Itt arról van szó, hogy egy szumir-magyar összehasonlító nyelvtudományi tevékenységhez a Magyar Tudományos Akadémia hozzá sem fogott, sőt mások ilyen természetű tevékenységét is bojkottálta. Sem szumir- angol, sem szumir- német, sem szumir-francia, sem szumir-olasz, sem szumir-spanyol, sem szumir-orosz, sem szumir-szerb nyelvrokonság nincs, de ezeknek a népeknek nyelvtudományi intézetei mégis intenzíven foglalkoznak a szumirral és az ebből származó hurrival. A Magyar Tudományos Akadémia és a magyar egyetemek száz éven át nem foglalkoztak vele. Szumir nyelvészeink, az emigráció két-három, önmagát finnugor nyelvészből szumir- magyar nyelvésszé átképzett magános úttörőjén kívül nincsenek. S ennek a határozottan megdöbbentő ténynek igen sötét és keserű háttere van.

A Magyar Tudományos Akadémia, gróf Széchenyi István lelkes és bőkezű gesztusának impulzusára, kizárólag magyar áldozatkészségből, kizárólag magyar adományokból, (17) és expressis verbis a magyar nyelv művelése céljára 1825-ben született meg s működését 1830-ban kezdte el. Ezt a működést csaknem egy teljes emberöltőn keresztül nem jellemezte semmiféle "finnugor" elfogultság és nem befolyásolta semmiféle "finnugor" erőszak. A finnugor faj és nyelvrokonság elmélete az 1848-49-iki szabadságharc leverését követő 18 éves osztrák önkényuralom korában - és bátran hozzátehetjük következtében - idegen származású és a kormány támogatását élvező személyek, Hunfalvy (Hunsdörfer) Pál, Reguly Antal, majd Budenz József és társaik útján születik meg (18) és veszi át kormányzati erőszakkal a szó szoros értelemben vett "uralmat" a pesti egyetem, majd a Magyar Tudományos Akadémia felett.

Az addig teljesen jelentéktelen és semmi tudományos s még kevesebb társadalmi eséllyel nem rendelkező "finn- ugor" elmélet diadalmas bevonulása a magyar tudományos életbe, az akkor még egyetlen pesti egyetemre és a Tudományos Akadémiába a jog, törvény, alkotmány és tudományos szabadság eszméinek semmibevevésével uralkodó császári kormányzat erőszakos németesítő intézkedéseinek s a magyar nyelv lealacsonyítása és elsorvasztása érdekében mindent felhasználó politikájának hátteréből indul el, és ennek a "tudományos" diadalútnak állomásait érdemes figyelemmel kísérni.

Ugyanakkor, amikor a német nyelv használatát kötelezővé teszik a katonai megszállás alatt álló országban, amikor a hivatalos kiadványok, iskolai anyakönyvezés németté válik, egy Reguly Antal nevű magyar "tudós" két évvel a világosi fegyverletétel után Oroszországba megy a lelkileg és anyagilag teljesen tönkrezúzott Magyarországból az ottani "rokonnépek" tanulmányozására. Hogy a vagyontalan Reguly Antalnak a Kossuth-bankók katasztrófáját nyögő országban honnan van ilyenre pénze, már maga is furcsa probléma. Még furcsábbá teszi ezt a "tanulmányutat'- az, hogy 1851-ben Magyarországon útlevelet kapni külföldre olyan nehéz volt, hogy ilyenhez csak a legszorosabb kormány összeköttetésekkel rendelkezők és kormányügynökök jutottak hozzá. Mindezen felül - egy magyarnak a Világos utáni esztendőkben Paskievicsék országába kívánkozni a "rokonnyelvek" tanulmányozására a magyar nyelv fojtogatása idején kormánytámogatással, enyhén szólva groteszk dolog, aminek igen furcsa hangsúlya van.

Reguly visszatérése után nem sokkal - 1855-ben - elindul a tomboló magyarellenesség Magyarországában kormányengedéllyel és kormányszubvencióval egy magyar nyelvészeti folyóirat, ("finnugor" programmal) Hunfalvy-Hunsdörfer szerkesztésében "Magyar Nyelvészet" címen!

Mindezekkel és számos egyéb furcsa "tudományos" tünettel párhuzamosan az Akadémia kebelén belül is egy fokozatos átformálódás folyik a szabadságharc óta, egy új feltöltődés "gutgesinnt" személyekkel (Lonovics, Schedel (Toldy) Ferenc, Reguly, Hunfalvy-Hunsdörfer, stb. stb.), akik az Akadémia felfogásának és munkájának irányváltozását idézik elő. A szabadságharcot megelőző évtizedek magyar történész-nemzedéke -a kiváló jezsuita történész-professzor nak, a 42 kötetes "Historia Critica" szerzőjének, Katona Istvánnak tanítványai és szellemi örökösei - Fejér Györgyök, Kállay Ferencek, Jerneyk és mások heroikus kutató-generációja még a dél-kaukázusi eredet kérdésének adatgyűjtését végezte és az akkori "Tudománytár", cikkei és tanulmányai éppúgy ezzel a kutatási területtel foglalkoznak, mint ahogy a kor történettudományi könyvpublikációi is erre a területre vonatkoznak. A kor egyébként is, a nemzetközi tudományos életben is, Előázsia, Mezopotámia és a Kaukázus- Káspi- régió - mint a "klasszikus ókori Kelet" történettudományos felderítésének kora és a magyarság innen való származása, középkori krónikáink "Evilath"-jának, "Nimród"-jának tudományos ellenőrzése, izgató és lelkesítő kérdés, amelyre a gyorsan szaporodó paleográfiai és szemantikai adatok igen biztató feleletet ígérnek.

A kutatást támogatják szerencsés véletlenek is.

A harmincas évek elején megjelenik külföldön, örmény nyelven, egy könyv. (19)

12. Egy olyan egyetemes történet tudomány, amelynek az igazság puszta keresésén kívül más célja is van, abszurdum. De egy olyan nemzeti történet tudomány, amelynek az igazság puszta keresésén kívül más célja sincs, szintén az!

13. Az újabb szumir nyelvtanulmányok már eddig is kétségtelenül mutatják, hogy nyelvünk szerkezete legmélyebb alapjaiban szumir éppúgy mint ősi szókincse is az. Ez a tény, amit már a nemzetközi tudomány is kezd elismerni, a legfőbb, sőt egyetlen alapot rántja ki "hivatalos" történettudományunk őstörténeti elmélete alól. Ez esetben ugyanis őstörök "kölcsönszavaink" nem "kölcsönszavak", nem beszélve arról, hogy a ,finn-ugor" alapanyag legnagyobb része is - szumir.

14. Hogy ez a nép (?) "finnugor" volt, azt a mi nyelvünkből következteti vissza ez a vakmerő elmélet!

15. Ez az elmélet annyira erőltetett, hogy már komikus. De nem kevésbé komikus, hogy egymás után derülnek ki olyan szavainkról, amelyekről nyelvtudósaink azt állítják, hogy "szlávból átvett kölcsönszavak", hogy azok szumir szavak, amelyeket a szlávok vettek át, a káspi-kaukázusi népektől, hunoktól, kazároktól, onoguroktól, bolgároktól, szabiroktól, avaroktól, magyartoktól, "szarmatáktól", stb.

16. Szinte már csodálatos, hogy nyelvtudományunknak nem ütött szeget a fejébe az a közismert tény, hogy a "rokonsági fok", amely a "finnugor" nyelveket nyelvünkhöz kapcsolja finnugor nyelvenként különböző és nyelvről nyelvre haladva csökken a "közös ősi alapanyag" ezekben a nyelvekben mintha csak a káspi-kaukázusi nyelvtömbhöz közelebb esők többet vettek volna át ebből egykoron, mint a távolabb esők. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a par excellence "finnugor" alapanyag, amelynek egyformának kellene lennie, ha ez valóban "finnugor", nem egyforma, tehát kívülről kell származnia, hanem azt is, hogy egy konkrét "magyar" pólusból kiindulva éppen a "legfinnugorabb" a legkevésbé magyar. A különbség kiértékelése egyszerűen nézőpont kérdése. Ha a dolgot úgy nézzük hogy egy "finnugor pólus" kisugárzása a perifériák felé (mert bizony ilyen nemigen lehetett), hanem úgy, hogy egy "mezopotámiai pólus" kifelé sugárzása (ami minden eurázsiai nyelven kimutatható) a "finnugor" felé is, a kép és a magyar nyelv helye egyszerűen megváltozik. A "mezopotámiai" a magyarban a legnagyobb.

17. Más népek tudományos akadémiáit kivétel nélkül mindenütt az uralkodók alapították és királyi adományból állami támogatással fejlődtek ki. Csak a mienk a kivétel. Nekünk négyszáz éven át nem volt nemzeti királyunk.

18. A dolognak van ugyan még 1770-ből egy előzménye, amelynek azonban a következő század derekáig semmi visszhangja a magyar tudományos életben nincs. Egy Sajnovits János nevű jezsuita asztronómus kiadott egy tanulmányt a magyar-lapp (!) rokonságról "Demonstratio idioma Hungarorum et Lapporom idom esse" címmel. Állításának néhány finnugor nyelvekből, főleg a szamojédből kölcsönzött lapp szón kívül, alapja nem volt, de alkalmasnak bizonyult a magyar nyelv származásának diszkreditálására később.

19. "Utazás Lengyelhonban, stb."

Egy Medicis Mihály nevű örmény lelkész lengyelországi, és dél-oroszországi pasztorációs körútjai során kétszerű is meglátogatta a kaukázusvidéki Kuma-menti "Madzsar" nevű község örmény hitközségét 1820-ban és 1828-ban. Utazásairól a fent említett könyvben számolt be, amelyben többek között a következők állanak.

Madzsar derék falu hatvan mérföldnyi távolságra a várostól (Derbent) északra, amelyben mintegy 60 családból álló örmény hitközség létezik. A lakosok általában földművelők, a föld nagyon termékeny, sok és jó gabonát terem. Madzsart temérdek régi idomtalan alakú épületek romjai környezik, amelyeket a lakosok lassankint lerombolván a, a nyert anyagot házak építésére használják; találtatnak itt óriásszerű földalatti sírboltok és azokban öt sing hosszú (3,5 m.) és két sing széles (140 em.) kőkoporsók, melyek fedelein négyszögű emelkedett téren ismeretlen alakú betűket véstek. Ez volt az egykor nevezetes Madzar város, az előkori Scythák építménye. Ezen várostól vették nevüket a mostani madzsarok, amazok ivadékai" (20)

A közlésnek az akkori magyar történészvilágban érthető visszhangja támadt, hiszen ez konkrét láncszemnek látszott a délkaukázusi eredet és honfoglalás-előtti, donvidéki múltunk között. A városról Fejér György beszámolt 1840-ben "De avitis Magyarorum sedibus" c. könyvében és Jerney is írt róla 120 évvel ezelőtt egy tanulmányt "A Kumamenti magyar városról" címmel a Tudománytár 1843. évi januári számában. Lukácsy Kristóf szamosújvári magyar szívű örmény plébánost pedig arra lelkesítette a dolog, hogy nekifogjon az addig magyar részről felderítetlen koraközépkori örmény kútfők magyar vonatkozásainak áttanulmányozásához. Erről írt könyve 1851- ben készült el, amelyet benyújtott az Akadémiának.

Az akkori Akadémia állásfoglalása a könyvvel kapcsolatban még ez volt

"Nagyon tisztelendő uraságod kívánsága folytán az akadémia "A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők nyomán" czímü kézirati munkáját a történet-tudományi osztállyal közlötte, melynek véleménye szerint kegyed nyomozásai, abban letett eredményeivel őstörténetünk egy rég sajnálva érzett hézaga pótlását tette lehetővé, oly adatokat, összevetéseket és útmutatásokat adván, melyek nyomán remény gerjed, miszerint azoknak más irányú vizsgálódásokkal összevetése után új, talán váratlan világosság derülend némely fontos, de eddig felette kétes kérdésekre. Ehhez képest az Akadémia a nevezett osztály óhajtását osztva a maga részéről is kívánatosnak tartja a munka minél elébb közkézre jutását."

A kibontakozó "finnugoros" irányváltoztatást azonban a délkaukázusi eredet nem érdekelte. A könyv hosszú évekig porosodott (végül Lukácsy maga adta ki 1870-ben) Reguly ugyanabban az évben ment el Oroszországba, mikor Lukácsy könyvét benyújtotta, járt is a Volga-Jajk vidéken, közel a Kumához, de a Madzsar romjai, sírboltjai és ismeretlen feliratai nem érdekelték, sem őt, sem azokat, akik kiküldték.

Történt azonban a "tudományos" irányváltozás terén az Akadémia körül ennél szebb dolog is, amely a kegyelemdöfést adta meg azoknak a tényezőknek, akik az Akadémiában a régi, "nemzeti" irányt képviselték a Bach-kormány által szubvencionált "finnugorizmussal" és az urali erdők felé terelt eredet elméletével szemben. Alig másfél évvel Hunsdörfer "Magyar Nyelvészet"-ének megindulása után a kormány azzal a követeléssel állt elő, hogy az Akadémia módosítsa az alapszabályait és mindenekelőtt törölje azt a részt, amely szerint ;,az Akadémia célja a magyar nyelv művelése"

Az Akadémia nem osztrák pénzből, nem kormánybevételből és főleg nem uralkodói adományból létesült és expressis verbis a magyar nyelv művelésére létesült tudományos intézmény volt, amelyhez a politikának hozzányúlnia nem lett volna szabad, s a gesztus nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is megütközést keltett, annak ellenére, hogy Bach az alapszabálymódosítást magával az Akadémiával akarta "önként" kimondatni. A dologgal a külföldi sajtó is foglalkozott.

Az Akadémia alapítóját, a Döblingben élő Széchenyi Istvánt, akinek egy másik kezdeményezését, a "Déli Vaspálya R. T."-ot jogtipró erőszakkal alig egy évvel előbb kobozta el és adta osztrák kézre a Bach-kormány, a lelke mélyéig megrázta az újabb merénylet szándéka és, mint alapító, 1856. nov. 6-i keltezéssel egy felháborodott és még Széchenyitől is szokatlanul éles hangú levélben közölte az Akadémia vezetőségével, hogy a tervhez - "míg fejem vállaim között áll, velőm el nem odvad és szemem világát a halál köde nem oltja ki" - nem járul hozzá. Levelét, amelyben, mint végső fellebbezési fórumra a király személyére alludál, így fejezte be: "ha ezen szomorú eset bizodalom és minden jó remény dacára tán mégis bekövetkeznék, én, valamint örököseim az alapító levél értelmében, járulékunkat a megmérgezett Akadémiától elvonván, valami más hazai célra fordítandjuk, mely célt azonban saját magunk tűzendjük ki, e foglalatosságtól mindenki mást határozottan felmentvén. És e tekintetben csak anyagi erőnek (fizikai erőszaknak) fogunk engedni", és követelte, hogy levelét az Akadémia közgyűlésén olvassák fel.

Az éleshangú és nem csupán a Bach-kormánynak és Ferenc Józsefnek, hanem az Akadémia "labancainak" is adresszált levelet az akkor adott politikai helyzetben még akkor sem merték volna felolvasni, ha az Akadémiában akkor már szépszámmal helyet foglaló és hangos labanc elem ez ellen nem tiltakozott volna, viszont a nagynevű, nemzeti mártírként tisztelt és széles nemzetközi összeköttetésekkel rendelkező alapítóval, a magyar közélet Nagy Árnyékával szemben nem lehetett megtenni, hogy levelét és állásfoglalását egyszerűen negligálják. Lonovics érseket küldték el tehát Döblingbe azzal a feladattal, hogy beszélje rá Széchenyit, hogy a levél felolvasásától álljon el, ami meg is történt. (21) A kínos ügy, amint Kecskeméthy Aurél 1866-ban publikált könyvében (22) óvatosan és szűkszavúan írja, egy "kompromisszummal" végződött, aminek értelmében a nyelvművelést az alapszabályokból mégsem törölték. Hogy mi volt ez az u. n. "kompromisszum", Kecskeméthy a kiegyezés előtt egy évvel még nem meri megírni, de az előzményekből és következményekből nyilvánvaló; a "nyelvművelés" finnugor alapokra helyezése és ezzel a magyar múltnak az orosz erdők veremlakásai felé terelése.

A délkaukázusi eredet ellenzékbe szorításának, majd csaknem teljes elnyomásának és helyette a "finnugorizmus" és az urali eredet "tudományos" diadalának többi állomásai szinte már automatikusak. Rövidesen megjeIenik a pesti egyetem egyetlen magyar nyelvészeti tanszékén valahonnan Németországból Joseph Budenz, aki törve beszél magyarul s így a korán elhalt Reguly "utánpótlása" kormányzatilag biztosítva van, a magyar múltnak az '' orosz erdők primitív, veremlakásos vogul-osztyák világa felé való terelése "finnugorilag" folyik tovább azóta is az Akadémiában éppúgy, mint az egyetemeken a kiegyezés után is, sőt a Habsburg-ház detronizálását követő Horthy korszakban is, hiszen a "tudományos" utánpótlást az elődök nevelik nyelvtudományunkban éppúgy, mint történettudományunk területén és ha akadt lázadó, az elbúcsúzhatott tudományos karrierjétől. A nagytekintélyű és közpénzen fenntartott intézetek erejével és hatalmával szemben a tudományos ellenzék pénztelen partizánjainak semmi esélye nem volt és így a délkaukázusi eredet, mint tudományos lehetőség, nemhogy egy esetleges győzelemhez nem juthatott, hanem az u. n. finnugor feltevésnek rendelkezésére álló feldolgozási (23) lehetőséget sem adta meg számára a türelmetlen és erőszakos "finnugor" uralom. És itt egyelőre még csak nem is arról van szó, hogy valóban délkaukázusi-e hát az eredetünk, vagy finnugor. Itt arról van szó, hogy a tudományos intézeteink ezt száz éven át becsületesen és gondosan meg sem vizsgálták.

Így állt elő a 19. század nacionalista és romantikus Európájának serény és nemzeti ambícióktól fűtött történettudományos világában egy furcsa, sőt már-már groteszk magyar unikumként egy olyan "nemzeti" történettudomány, amely az összes többiekkel szemben, a nemzeti múlt tiszteletreméltó mezbe öltöztetése helyett egy szinte már perverz és beteges öncsonkítással primitívvé, szegényessé és alacsonyrendűvé revideálta saját, a priori adott és ezer éven keresztül tanult, hitt, vallott, és állított történetét, megtagadva és hazugságnak bélyegezve saját 7-800 éves krónikáit, "kutyabőr-keresésnek" csúfolva a délkaukázusi eredet vizsgálatát, szinte kizárólag csak azért, mert egy idegen és vérig sértett uralkodóház és annak cselédsége így akarta, és így akarta azoknak az "európai" népeknek az érzékenysége, akiknek mélybe kell taposniuk más fajok messzi múltját ahhoz, hogy el tudják viselni a- sajátjukét. Határainkon kívül az "európai" történettudomány képviselői diffamálták a "turáni" fajt, mint a fehér emberiség "legértéktelenebb" kategóriáját és nem vettük észre, hogy határainkon belül lényegében ugyanennek a tendenciának képviselői tették ugyanezt a magyar fajjal. S mindez lényegében az önkényuralom megszűnése után, monarchikus "egyenrangúságunk", majd függetlenségünk korában is így maradt. A "finnugor" nyomás mindnyájunk véleményén érezhető.

A szabadságharc-előtti magyar történettudományos tevékenység és annak eredményei egy furcsa és láthatatlan indexre kerültek és a mai napig is azon maradtak. Évszázadunk eddigelé egyetlen nagyobb szabású magyar történelmi szintézisének, az öt fólió-kötetes Hóman-Szekfü Magyar Történetnek könyvészeti felsorolásában - amely maga egy könyvet tesz ki -a szabadságharc előtti történelmi munkákból és szerzőkből egyetIen egy név, vagy megállapítás az eredetünk kérdésével, vagy őstörténetünkkel kapcsolatban nincs még csak meg sem említve, mintha a Bach-korszakot megelőző időben őstörténettel foglalkozó tudományos irodalmunk nem is volna. Fejér Györgynek és tudós társainak Bach-korszak előtti komoly mennyiségű forráskutatásai egyszerűen elsüllyedtek, hisz ez a múlt nem "finnugor" múlt volt, ezek a kutatások nem az urali erdőkbe, hanem a délkaukázusi ókorba vezettek.

Öt középkori krónikánk hitelét annyira kétségbe vonta, nem a külföldi, hanem a magyar történettudomány, hogy otthoni életünk utolsó évtizedeiben szinte újra fel kellett őket fedezni. Középiskolai olvasókönyveinkben nem voltak középkori krónikáinkból olvasmányt kitevő authentikus szemelvények pontos magyar fordításban, de arról sem történt tanügyi kormányzatunk részéről száz év alatt gondoskodás, hogy hetedikes, nyolcadikos diákjaink latin nyelvgyakorlatait legalább részben, latinnyelvű krónikáink szövegére helyezzük. Tacitus fontosabb volt. ő ugyanis a- germánokról irt.

Nemzeti köztudatunkat a magyar közoktatás országos gépezete módszeresen és tervszerűen irányítja még ma is, egy primitív urali eredet felé, noha délkaukázusi múltunk időbeli mélységeit szinte meg sem lehet állapítani, mert az megelőzi az európai történelmi értesültség legrégibb adatait is, hiszen Herodotos már a Kr. e. 5. században emlegeti egyenes ági őseinket s ugyanerről a népről, városairól és viselt dolgairól még régibb asszír és babiloni források is beszélnek pontosan a Kézai-Krónika Evilathjának területén, az Eufrát és Tigris forrásvidékén, Szubartuban, ahol az ókori földrajztudós, Ptolomaios "Matzara" és "Siavara" (Magyar és Szabir) városokról tud és mélyen alvó, furcsa és tűnődő érzések kezdenek nyugtalankodni össze-vissza keveredett vérünk ősi alapsejtjeiben, amikor az ó-szumirok "Nimród"-eposzának ismerősen muzsikáló nyelvén hallgatjuk:

"Amátszunu ugyanná ana kikkinyu,
Kikkiny, kikkiny, igar, igar,
Kikkinyu szimema, igaru kisszesz.. ." (24)