2010. január 11., hétfő

Dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria 4. rész - A MAGYAR-BOLGÁR HÁBORÚ ÉS A BESENYŐK

XVIII A MAGYAR-BOLGÁR HÁBORÚ ÉS A BESENYŐK

A nagy történelmi kapu, amelyen át Kárpát-medencei történetünkből Kárpát-medence- előtti történetünkbe lép a történetkutatás :a honfoglalás.

A magyarok honfoglalása, amely általános kontinentális szempontból is a legnagyobb hatású történelmi esemény a 9. század Európájában, (1)
amely a földrész történetét tizenegy évszázad óta szünet nélkül befolyásolja, (2)
nemzeti történetünk legnevezetesebb és legfontosabb eseménye; olyan nevezetes és olyan fontos, hogy a magyar egyetemeken ennek a tárgykörnek kurzusonkint legalább egy féléves kollégiumot kellett volna szentelni és a róla szóló szakirodalomnak igen hosszú könyvespolcot kellene megtöltenie.

Sajnos ez nem volt így. A honfoglalás történettudományunkat egy könyv erejéig éppúgy nem érdekelte, mint ahogy nem érdekelte hadtudományunkat sem és szakirodalmunkból a honfoglalás részletes feldolgozása éppúgy hiányzik, mint ahogy nincsenek feldolgozva a 10. század magyar hadjáratai sem.

A magyar történettudomány véleményét és felfogását arról, hogy népünk hogyan jutott hozzá mai hazájához, Hóman Bálint összefoglalásában szó szerint közöltük az előző fejezetben és ehhez az előadáshoz előzetes megjegyzéseket is főztünk.

A honfoglalás azonban nemcsak mint tény fontos s nemcsak Kárpát-medencei történetünk aspektusában fontos. A honfoglalásnak, mint teljesítménynek felmérése is fontos és különösen honfoglalás előtti történetünk szempontjából fontos, mert a honfoglalásnak, mint teljesítménynek minősége adja meg népünk honfoglalás-előtti potenciájának és vezetői intellektuális színvonalának legtöbbet és legcáfolhatatlanabbat elmondó vonását.

Ha a honfoglalás diplomáciailag tervszerűen előkészített és stratégiailag kidolgozott tudatos akció volt, a Kárpát-medencét megszálló nép a koraközépkor Európájának legjobb minőségű népe, amelynek ország alapítására az avarokén kívül Európa nyugati felében nincs precedens. (3).

Ez esetben a magyarság összehasonlíthatatlanul több és nagyobb történelmi elem, mint a normann-viking kalandorok, akikkel össze szokták őket hasonlítani.

Ha viszont a honfoglalás valóban a pillanat kényszerűségéből hevenyészve bekövetkezett reakció volt más nép tettére mint ezt a magyar történettudomány minden történelmi bizonyíték nélkül, merész és határozottan barátságtalan következtetés alapján állítja, akkor a magyarság valóban alacsony intelligenciájú horda volt.

A magyar történettudomány előző fejezetben szó szerint és a legilletékesebb műből közölt álláspontjának elégséges és megnyugtató tudományos alapja nincs és hogy ennek ellenére is úgy interpretálták nemzetünk legnagyobb történelmi tettét, ahogy ezt a 20. század legnagyobb "magyar" történelmi szintézise teszi, ez olyan perverz tény, amire egyetlen nemzet történettudományában példa nincs.

Hogy tervszerűen előkészített és egységes vezetés alatt végrehajtott akció volt-e a honfoglalás, vagy pedig a pillanat kényszere nyomán bekövetkezett hevenyészett és kapkodó ösztöncselekvés, mint a menekülő állaté, ezt a kérdést a bolgár háború természete és a besenyő támadás mérete dönti el. Ha a bolgár hadjárat nem volt integráns és tervszerű része a Kárpát-medence meghódításának és az u. n. "besenyő támadás" akkora méretű volt, ami elől négyszázezer embernek rémülten menekülnie kellett, akkor történettudományunk megállapítása, bármilyen megalázó és lesújtó is, igaz és akkor a megállapítás képviselőinek csak a tapintatlan és durva előadásmódot lehet szemükre vetnünk.

Ha azonban kimutatható és bebizonyítható, hogy a bolgár hadjárat a Kárpát-medence előre kitervelt elfoglalásának integráns és tervszerű része volt, a sokat tárgyalt besenyő támadás pedig csak kicsi - esetleg néhány ezer emberrel végrehajtott - olyan mérető és jellegű akció volt, amiket magyar részről ugyanez a történettudomány "kalandozásoknak" nevezett el, akkor a magyar történettudománynak az eddigiekben bemutatott megállapítása nem igaz, annak tudományos mentsége nincs, és ha még ilyen mentsége sincs, akkor annak tudományon kívüli motívumai kellettek hogy legyenek.

A honfoglalás előzményeit, hátterét, indítékait és körülményeit tehát nagyon gondosan és alaposan meg kell az összes rendelkezésre álló közvetlen és közvetett adat világánál vizsgálnunk és vizsgálódásunknak a bolgár háború és a besenyő támadás perdöntő kérdéseire kell koncentrálódnia.

A balkáni hadjárat Bizánccal előzetesen kötött egyezmény alapján 895 tavaszán indult meg és a magyar törzsszövetség és a bizánci császárság közös akciója volt. Ez kétségbevonhatatlan és kétségbe nem vont tény.

Az első kérdés ezzel kapcsolatban, hogy a hadjárat valóban a magyar törzsszövetség egyetemének hadjárata volt-e hát, vagy csak bizonyos törzsek önálló vállalkozása?

A kérdésre konkrét, egykorú történelmi felelet van. Az egész törzsszövetség egyetemének hadjárata volt. Az egyezményt Szklérosz Nikétasz bizánci követ Árpáddal, a törzsszövetség kagánjával és a törzsszövetség kusánjával kötötte, a katonai akciót tehát ezek rendelték el. Az akció ezen felül nem ötletszerű "kalandozás" volt.

A háború előkészítéséhez, Bizánc részéről különösen, ;a kor technikai színvonala következtében hónapokra, legalább egy félévre volt szükség, hisz állandó hadsereg, mozgósítási terv, "sas-behívó", posta, távíró, vasút nincs. A bizánci követ 894 őszén jár Árpádnál s maga ez a követjárás Bizánc és Kiev között a Fekete-tengeren és Krímen keresztül legalább 6-8 hetet vesz igénybe. A magyar támadás nem ötletszerű s a bevetett haderő nem egy-két ezer ember. A támadás nem katonai expedíció, hanem hadjárat, két nép háborúja egy harmadik ellen.

A második kérdés az ok. Ok, vagy cél nélkül semmi sem történik az élők világában. Az etelközi magyarságnak oka a bolgárok megtámadására nincs. Sem etelközi tartózkodásának hét éve alatt, sem dentu-magyariai történetének másfél évszázada alatt a bolgárokkal konfliktusa nincs (közösen végrehajtott akciója azonban igen), bolgár részről fenyegetve nincs, arról nem is beszélve, hogy a bolgárok rokonfaj. A magyar törzsszövetség még csak nem is alárendeltje Bizáncnak, amely a magyarokat valaminő akcióra egyszerűen nem kényszerítheti, mert nincs rá lehetősége s különösen az adott bolgár fenyegetés árnyékában nincs. Következésképp, a magyarokat Bölcs Leó nem "szólíthatja fel" semmire.

Ok tehát nincs. A hadjáratnak magyar részről így csak célja lehet, hisz még a kongó-vidéki négerek is csak vagy valami miatt, vagy valami végett indítanak háborút, különösen akkora méretezésű háborút, mint a balkáni hadjárat.

A magyar történettudomány, amely a balkáni hadjáratot, ezt a megmagyarázhatatlan akciót, nem a honfoglalás integráns részének tekinti, a háborúnak sem okát, sem célját eddig nem állapította meg, mert okot nem talált, célt pedig magyarokról - úgy látszik - nem tételez fel. Így a hadjáratot közönséges rablókalandként motiválja. Fantasztikus, hogy ugyanakkor, amikor tulajdon nemzetének őseiről nem tételez fel valami zsákmányolásnál magasabb rendű és intelligensebb célt, bizonyos érezhető mohósággal amputál bele a besenyők akciójába egy a zsákmányoláson túl fekvő olyan célt, ami elől 400.000 embernek menekülnie kell, A bolgárok a magyarok és Bizánc együttes támadása elől nem menekülnek, hanem derekasan védekeznek, a magyarok azonban, a magyar történettudomány állítása szerint, nem védekeznek a besenyők ellen, hanem fejveszetten menekülnek előlük. őseink gyávák, annak ellenére, hogy védekező fegyveres erejük ca. négyszerese, ha nem ötszöröse - vagy még többszöröse az adott és lehetséges besenyő támadóerőnek.

És most a "besenyő támadás" nagyra fújt legendáját amelynek "történettudományi" oka, vagy inkább célja, még magyarázatra vár - elemezzük egy kicsit.

A besenyők egy nyolc törzsből álló törzsszövetség, amely két 3-5 törzsből álló alcsoportra oszlik. Ez a törzsszövetség a maga teljességében tehát nagyobb katonai erő mint a magyar törzsszövetség, mivel azonban ugyanúgy autonóm törzsekből áll, mint a magyar, teljes és egyetemes erőkifejtésre új haza elfoglalásának életfontosságú feladatán kívül rendkívül nehezen és csak nagyon csábító kilátás esetén összpontosítható. Az adott időben ez a nyolc törzs a Volga és a Dnyeper közötti, mintegy 1500 km átmérőjű roppant kiterjedésű, egy millió négyzetkilométernyi térben van elhelyezkedve, területre tehát nincs szüksége s valóban, a magyarok Kárpát-medencébe történt távozása után sem szállja meg azonnal az üresen maradt Etelközt.

Az onogurok és szabirok hét évvel előbb önként engedték át nekik a Don és Dnyeper közét, azóta sem támadták őket meg semminő formában, hisz a magyar törzsszövetség a jelek szerint talán 891-ben jött létre, komoly támadó potenciája tehát mindössze négy éve van. Zsákmányolni tőlük állatállományon kívül alig lehet olyat, ami a besenyőknek nincs, hiszen a besenyők önálló sóellátása az Azov-vidékről biztosítva van, márpedig szarvasmarha és só szerzésre "háborút" semmi esetre sem indítanak, ilyen célra nyolc törzs egyetemes erejét mozgásba hozni lehetetlen. Zsákmányolásra egyébként is sokkal veszélytelenebb, kényelmesebb és lukratívabb területek a Krím, a kazár-vidék és az északi kis népek. Egy besenyők részéről indított "háborúnak" tehát abszolút értelemben nincs semmi oka és állatszerzésen kívül célja és értelme sem lehet. Támadásról tehát csak a magyarokkal szomszédos dnyeper-vidéki egy-két törzs részéről lehet szó, egy-két besenyő törzs támadóereje elöl egy 400.000-es nép azonban semmi esetre sem menekül. Ez a támadóerő, még teljes támadó potenciájának bevetése esetén is csak mintegy 10.000 ember. Marhalopásra azonban egy törzs teljes támadó erejét nem vetik be. A magyarság egyetemének megtámadására, vagy éppen elkergetésére ilyen erő nem vállalkozhat és nem is vállalkozik. "Meglepetésről" szó sem lehet, hiszen háború van, az egész törzsszövetségnek a háborúja, mégpedig az első háborúja megalakulása óta és a törzsek bizonyos készenlét állapotában vannak lelki és fizikai értelemben egyaránt.

Végül pedig, mint ezt már előző fejezetünkben kimutattuk, lovas haderő elől polgári lakosságnak, teljes háztartásával és állatállományával együtt menekülnie nem lehet.

Besenyő "hadjárat" nem volt, sőt nem is lehetett. Az, ami volt és lehetett, a Kárpát-medencébe költözést nem válthatta ki. A magyar törzsszövetség semmi esetre sem támadás következtében és támadás alatt szállta meg a Kárpát-medencét, ilyesmi egyszerűen fizikailag lehetetlen. Néhány száz vagy néhány ezer besenyő határőr improvizált támadása a nagy vállalkozás százezres arányaihoz képest olyan jelentéktelen esemény, hogy középkori krónikáink 180 évvel később nem is emlékeznek rá. Konstantinosz császár is csak egy emberöltővel a honfoglalás után besenyő dicsekvésből szerez róla tudomást és Botond hadjáratainak nyomasztóan Bizáncra nehezedő árnyékában, sovány vigaszként, jól esik neki feljegyeznie. A "besenyő támadásnak" és a Kárpát-medencébe való "menekülésnek", mint történelmi elméletnek, ez a feljegyzés az egyetlen alapja. Történettudományunk Bach-korszak óta ragyogó csillagai aztán kapva-kaptak rajta és elméletet építettek rá.

Ha az ember ennek a "bolgár vereségből", "besenyő támadásból" és "menekülésből" összeállított elméletnek egy kissé alaposabban a mélyére néz, megdöbbentő konklúziókra kell jutnia.

A Dnyeper jobb parti régiója és a Kárpát-medence súlypontjainak egymástól való távolsága a 9. században sem volt kevesebb, mint a 19-ikben, vagy a 20-dikban. Ennélfogva egy egyszerű térkép és egy mérce és némi kombináló képesség birtokában már 30, vagy 50, vagy 90 évvel ezelőtt is kiszámíthatta minden közepes intelligenciájú ember, hogy az a távolság, amit a magyar törzseknek meg kellett tenniök, átlagosan legalább 1500 kilométert jelentett. (5)

Azt is kiszámíthatta bármelyik közepes intelligenciájú ember, akár történettudós volt, akár nem, hogy egy teljes és állatállományát is magába foglaló háztartásával költözködő 400.000 főnyi tömegnek, melynek legalább egy milliós állatállományát nem várják az útvonalon előre létesített takarmányoztató depók, következésképp menet közben legeltetnie és útvonalát itatási lehetőségek szerint beosztania kell, egy átlagosan 1500 kilométeres úthoz legalább 4-4 és fél hónapra van szüksége. Az állatoknak ugyanis, akár van erre u. n. "kútfőadat", akár nincs, a 9. században is és inniok kellett, különösen 1500 kilométeres teljesítmény mellett.
Sőt, ha nem akarja, hogy állatai takarmány híján százezer számra rakásra dögöljenek a következő tél folyamán, az utazást legkésőbb szeptember közepére be kell fejeznie. E szerint tehát május elején indulnia kell, akár van erre "kútfőadat", akár nincs, mert, ha május elején nem indul, olyan nemzeti katasztrófának néz elébe, amely után annak a népnek nincs olyan tizenegy százados története amilyen a mienk. A bolgár hadjáratra való felvonulás és a törzsek elindulása tehát egyszerre, egy időben történt, következetesképp ha ez besenyő támadás miatt van, a balkáni hadosztályok el sem indulnak Bolgáriába.
(6)

De azt is kiszámíthatta volna bármelyik közepes intelligenciájú történész, hogy annak a 400.000-es társadalomnak, amely az esztendő termelési szakában - május elejétől szeptember közepéig - nem termel, hanem csak fogyaszt, mert utazik, egy ilyen esztendőre és a következő télre alaposan fel kell készülnie és egy ilyen felkészülés hosszú, hosszú hónapokat vesz igénybe. Négyszázezer embernek csak úgy - "felkerekednie", ahogy ezt Hóman Bálint meglepő módon kifejezi, nem lehet. A Kárpát-medencébe való átköltözés előkészítése a tényleges elindulás előtt, az előző őszön feltétlenül meg is indult, akár van erre "kútfőadat", akár nincs, mert ha meg nem indult volna 894 őszén, őseink nem jutottak volna be 895 őszén a Kárpát-medencébe, márpedig bejutottak. Ha a bizánci-bolgár háború idején el nem foglalják a Kárpát-medencét, a honfoglalást a "vaskezű" Simeon haderejével szemben kellett volna megvívniok, márpedig ilyesminek honfoglalási adatainkban nyoma sincs.

A 894 őszén már serényen készülődő magyarság tehát nem a besenyő "támadás" következtében "menekült" a Kárpát-medencébe 895-ben, ez cáfolhatatlan. Kizárólag már mozgásban levő valamelyik törzs, vagy lemaradt részleg megtámadásáról lehet szó, kizárólag marhalopási szándékkal.

A magyar történettudomány legelső vonalbeli reprezentánsainak (Hóman véleményével nincs egyedül) interpretációja a honfoglalásról, mindezzel mereven szemben áll. Ez az interpretáció nem tények parancsára született megállapítás, hanem szuverén "tudományos" vélemény, amellyel kapcsolatban perverz, kegyeletsértő és tudományosan képtelen volta miatt elkerülhetetlenül fel kell tennünk a kérdést: "Kinek használ"? Cui prodest?

Jelen mű szerzője az egész komplexumot így, ahogy van a magyar intellektus szigorú és tárgyilagos ítélete alá bocsátja azzal, hogy ha ez az intellektus ítéletet hoz, azt is el kell döntenie, hogy történettudományunk 1849. aug. 13.-a óta kibontakozott véleményét átlagon aluli színvonal magyarázza-e meg csupán, vagy pedig még ennél is rosszabbról van szó.

És most vizsgálódjunk a balkáni hadjárat kérdését jelentő anyag felett. Mit közöl az velünk?

A balkáni hadszíntéren Árpád gondos kalkulációval két hadosztályt vetett be a hétből (7),
a rendelkezésére álló támadó erőnek körülbelül negyedrészét. Ebben a proporcióban egyetlen jó magyar lovassal sincs több, mint amennyire a magyar célnak, a magyar tervnek, a magyar szándéknak és a magyar érdeknek szüksége volt. Feltételezzük, hogy jelen mű intelligens és tárgyilagos kritikusa tisztában van azzal, hogy a bizánci érdek minél nagyobb számú magyar erő bevetését kívánta, viszont valakiknek a Kárpát-medencét is el kellett foglalniok. Mindez kristálytisztán mutatja, hogy a magyar hadvezetés nem annyi embert adott, amennyit Bizánc kért, hanem annyit, amennyit saját stratégiája előírt.

S ha a Szvatopluk katonai erejének és Szalán bolgár kán katonai erejének megsemmisítéséhez és ezen felül még a költöző népesség biztosításához és a település karhatalmi feladatainak ellátásához is volt elégséges katonai erő, mint ahogy volt, akkor a magyar-bizánci közös katonai akció magyar részét nem Bizánc, hanem a magyarok méretezték s Árpád klasszikus tökéletességű hadvezéri teljesítményt mutatott fel. A magyar haderő "színe-javát" nem Bizánc rendelkezésére bocsátja a Kárpát-medencei hadműveletek rovására Árpád, mint ezt Hóman állítja. A honfoglalásra készülődő magyarság nem vízfejűek gyülekezete.

A balkáni hadjáratot adatainkból tisztán megállapíthatóan két magyar lovashadosztály, mintegy 10-12.000 ember hajtotta, végre.
Az egyik hadosztály közvetlen parancsnoka és egyben az egész hadcsoport hadvezére, Lád (Levente), a hadsereg főparancsnok 28-30 év körüli fia volt,
a másiké a krónikáinkból is ismert Tas.

A két hadosztály a két legdélibb elhelyezkedésű etelközi törzsnek, a bolgár határon települt Nyéknek és a Dnyeper-vonal déli szakaszát őrző Jenőnek (mely a besenyő támadást kapta) hadosztálya volt. Az egyik, a Nyék, onogur, a másik, a Jenő, szabir hadosztályt jelentett. Tas káspi-török, szabir név és törzse a honfoglalás után is a dél-dunai vonalat, a Vaskapu és a Dráva-torkolat közti szakaszt fogja őrizni. A Nyék ideiglenesen majd a Temes-Maros-Torontál térben fog elhelyezkedni és majd hat évvel a honfoglalás után vonul át a Dél-Dunántúlra. Mindkét tény arra mutat, hogy ezek a hadosztályok harcolták végig a bolgár hadjáratot.

A hadcsoport feladata a balkáni bolgár erők lekötése és a Tiszántúl esetleges bolgár katonai támogatásának a megakadályozása volt, vagyis általában az, hogy a Kárpát-medencét egy katonai ékkel elvágják a bolgár anyaország katonai bázisaitól. Amennyiben ez az adatokból kikövetkeztethető, a Jenő hadosztály működési területe a Duna déli, tehát jobbpartja, a Nyék hadosztályé a Duna északi, tehát balpartja volt (8).
A Jenő hadosztály 5-6000 emberét és mintegy 20.000 lovat a Bizánc által felajánlott hajók szállították át a folyón, s a hadműveletek befejezése után ugyanezeknek lett volna a kötelessége visszaszállítani őket, ez azonban a szövetséges háta mögött titokban megkötött bizánci-bolgár különbéke után valami okból nem történt meg.

Ezt az okot Hóman Bizánc becstelenségében jelöli meg, ez azonban még Bizánc kétségtelenül becstelen különbéke-akciója, és általában a közismert bizánci macchiavellizmus mellett sem bizonyos egészen. Ezek a Dunán állomásozó hajók ugyanis, amelyeket az ellenségeskedések ideje alatt feltétlenül magyar őrség biztosított esetleges bolgár támadás ellen, hiszen az északi harcterület magyar harcterület volt, a magyarok tudta nélkül nem szökhettek meg s Bizánc is tisztában volt azzal, hogy a magyarokra esetleg még majd szüksége lehet (9),
tehát ilyfokú galádságot, amire egyébként sem volt szükség, aligha követett el. A Duna déli oldalán operáló magyar seregrész tehát lehet, hogy esetleg ott "rekedt", de az is lehet, hogy ott "maradt", s ez a valószínűbb, arról nem is beszélve, hogy egy folyóátkelés könnyű lovasság számára hajók nélkül is végrehajtható, legfeljebb a zsákmányt kell hátrahagyni. Egyébként az, hogy a hadosztályok zsákmányoltak is, sőt, hogy a közkatona számára az volt a legfontosabb az egész akcióban, talán természetes. Hétszáz évvel később, a "Harmincéves Háborúban" a "magas civilizációjú" európai haderők "vallásszabadság" címén főleg ugyanezt tették.

A Kárpát-medencei bolgárságot anyaországi haderő a magyar támadással szemben nem támogatta, sőt déli visszavonulásuk útja is el volt zárva. A koncentrált bizánci-magyar támadás a bolgár főerőt teljesen lekötötte, az Árpád által vezetett magyar főerő tehát minden külső beavatkozás nélkül dominálta a Kárpátokon belüli hadszínteret és az érkező polgári lakosságot senki és semmi nem veszélyeztette. A honfoglalás nagyon gondos és nagyon alapos katonai és politikai munka volt, a gondosság még arra is kiterjedt, hogy Árpád szövetségben volt Arnulf császárral. Hogy a Balkánra küldött egységet, pontosabban annak a Dunától délre operáló felét a szövetséges magatartása válságos helyzetbe hozta, az nem a magyar hadvezetés hibája volt.

A magyar haderő Bolgária egész északi részét megbénította, a fővárost is elfoglalta és Simeont képtelenné tette a háború két fronton való folytatására úgy, hogy kénytelen volt Bizánc békefeltételeit alkudozások nélkül elfogadni (10).
A balkáni magyar hadcsoport tehát nemcsak a magyar hadicél elérését segítette maradéktalanul elő, hanem szövetségesének hadicélját is (hogy ez hogyan fizetett a kiváló teljesítményért, az más lapra tartozik).

A balkáni hadjárat tehát hadászati célját és rendeltetését a legteljesebb sikerrel, mind a bizánci, mind a magyar hadvezetés szándékát 100 százalékig valóra váltva, betöltötte. A magyarság birtokba vette a Tiszántúlt s Bolgária a háborút Bizánccal szemben is elvesztette.

Déli frontjának felszabadulása után Simeon teljes katonai kapacitásával a magyar hadcsoport ellen fordult. Ez a hadcsoport a Duna által kettéválasztva mintegy 55.000 embert és mintegy 20-20.000 lovat, azonkívül a zsákmányolt anyaggal nehéz málhát is jelentett.

Bizánc különbékéje azonkívül az egész Kárpát-medencei operációt hirtelen súlyos válságba hozta, hiszen a váratlanul felszabadult bolgár katonai erő megjelenhetett és súlyos helyzetet teremthetett volna akár a költöző törzsek hátában, akár a Kárpát-medencében. A balkáni hadcsoportnak tehát, ha hadászati feladatát végre akarta hajtani, a váratlan különbéke után is ott kellett maradnia és fel kellett tartania a bolgár haderőt, akár voltak hajói, akár nem, mindaddig, amíg a Kárpát-medencei hadműveletek be nem fejeződnek és az ottani ellenséges erő meg nem semmisül.

Sem történettudományunk, sem hadtudományunk mindeddig egyetlen elismerő mondatát le nem írt arról, hogy a balkáni magyar hadcsoport a váratlan különbéke által teremtett katasztrófális helyzetben is helyén maradt és a nagy túlerővel szemben, csaknem egy teljes hadosztály feláldozása árán ugyan, de példásan teljesítette feladatát. Történelmi tény, hogy a Kárpát-medencei hadműveletekbe és települési folyamatba a vitéz és kiváló Simeon haderejének nem volt lehetősége beleavatkozni, s ebben, a bizánciak különbékéjét és elvonulását követőleg, kizárólag a balkáni magyar hadcsoport jelenléte akadályozta meg, amely a bolgár haderőt lekötötte, mégpedig a legsúlyosabb körülmények között.

Az, hogy a váratlan különbéke után Bolgária déli részében, a Maricza-lapályon operáló bolgár főerő elől, melynek az országot kelet-nyugati irányban kettészelő Balkán hegységen kellett átvergődnie, hogy a Duna-síkságon operáló magyar erők hadszínterére jusson, ne tudott volna a magyar hadcsoport idejében visszavonulni, nem igaz, hiszen ilyenre 3-4 napja feltétlenül volt. Legfeljebb málháját kellett volna hátrahagynia. A balkáni hadcsoport tisztán láthatóan nem akart menekülni, mert a Kárpát-medence déli bejáratait, a Tömösi-, Tölcsvári-, Vöröstoronyi-szorosokat és a Vaskaput, valamint a dobrudzsai Duna-szakaszt lezárva kellett tartania.

Hogy a különbéke Bizánc és Simeon között milyen időpontban jött létre, e sorok írója nem tudja, de legalább nyolc-tíz heti ellenségeskedést számításba kell vennünk, hiszen Észak- Bolgária beszáguldozásához és a főváros elfoglalásához ennyi időre feltétlenül szükség volt. Ez az idő július közepét adja ki. A tárgyalásokkal, a fegyverszünettel, a bizánci csapatok elvonulásával, a magyar hadcsoportra bekövetkező fordulat ideje tehát július második fele. A költöző törzsek által megtett út ebben az időpontban mintegy 1.000-1.100 kilométer, ami annyit jelent, hogy a törzsek egy része már átkelt a Kárpátokon, egy másik része, a zöm átvonulóban van és az utóvédtörzs, a szűk átkelési volumen és a terep fékező hatása következtében beállt torlódás miatt, még átkelésre vár.
A vonuló nép alföldi nép. Állatai síksághoz szokott állatok, a meredek emelkedők és ereszkedők tehát embert, állatot és nehéz járműveiket egyaránt igen igénybe veszik, még az aránylag széles vereckei átkelő vonalon is, s még inkább így van ez az uzsoki vonalon, Jablonkánál és a Tatár-hágón. Minden völgyszűkületnek torlódás a következménye és a nehéz átkelési sáv 100-120 kilométer. Ha a vonuló oszlop ebben a fázisban akár elölről, a medence felől, akár hátulról, az etelközi síkról támadást kap, a következmény borzalmas, márpedig a Bizánc váratlan kilépése következtében felszabadult bolgár lovas haderő két hét alatt beérhet a Kárpát-medencébe, sőt az etelközi síkon is utolérheti az átkelő oszlopot. Sem az egyik, sem a másik nem történt meg.

A balkáni magyar hadcsoport vezetői intelligens, gondolkodó emberek, akik tudják, hogy körülbelül hol tartanak a vonuló egységek az adott időpontban, hisz az indulás idejét is, az útvonalat is és a napi teljesítmény határát is jól ismerik. Hét évvel előbb már végigcsináltak egy elvonulást, tehát tudják, hogy az mit jelent. s a vonuló nép, családjaik, feleségek, gyermekek, otthonuk és vagyonuk. Kitartani, a bolgár haderőt foglalkoztatni, feltartani tehát kötelesség minden áron, akármekkora túlerő is az és akármekkora az emberáldozat, amit ez jelent.

Ha a szerző fenti időbecslése helyes, legalább hat hétig, ha a különbéke korábban volt, még tovább kellett kitartani, de ha a különbéke ideje augusztus eleje volt, akkor is legalább még egy hónapig kell a déli hadcsoportnak tartania a Duna-vonalat.

A feladat súlyos, veszélyes, a nagy túlerővel szemben s az adott terepen csaknem emberfeletti és súlyos véráldozatot kíván. A balkáni hadcsoport azonban lépésről-lépésre visszavonulva a Duna déli oldalán a Vaskapu irányába, teljesíti feladatát. A bolgár haderő nem jut be a Kárpát-medencébe, sőt, mire átkelést erőszakol ki a Duna oldalára körülbelül augusztusban, és megjelenik az etelközi síkon (11),
minden törzs odaát van a Kárpátok túlsó oldalán s a szorosok bejáratát a hátrahagyott utóvédcsapatok őrzik.

A balkáni feltartóztató harcokban felmorzsolódik csaknem teljes egészében a Dunának nekiszorított Jenő-hadosztály, mely a hathetes szakadatlan feltartóztató harcokban bizony nem "táborozik gondtalanul", és amelyet a Duna túlsó partjáról, a folyót északról ellenőrző Nyék-hadosztály alig képes támogatni. Ez alatt a kritikus hat hét alatt - talán éppen egy támogató kísérletnél - elesik maga a főparancsnok is, Árpád elsőszülött fia, de a balkáni hadcsoport, állandó támadások alatt a Duna mentén nyugat felé, nem pedig Etelköz felé visszavonulva, feladatát elvégzi és maradványaik 895 szeptemberében a Vaskapun át bevonulnak törzseikhez.

"Vereségük" - ha ez az volt - egyike a magyar hadtörténet legszebb fegyvertényeinek s ha a magyar történelem meg is feledkezett róluk, hősi emlékművük azóta is áll, és ez Magyarország.

1. Különböző európai személyek és családok rang- és birtokszerzési törekvéseinek csak vicinális jelentőségű marakodásain és a nagykárolyi mű széthullásának sivár folyamatán kívül Európában a 9. században az avar birodalom tönkretételén kívül feljegyzésre méltó politikai esemény nincs. Magyarországon kívül - normann hercegségeket nem számítva - egyetlen állam nem alakul, a magyarokon kívül egyetlen nép politikailag nem alkot. Nagy Alfréd alkotása gyorsan szétesik.

2. A Madarász Henrik és Nagy Ottó által megteremtett német egység a magyarok ostorcsapásai következtében születik meg. Ha a magyarok meg nem érkeznek, Közép-Európában egy szláv állam alakul. Ha a magyarok meg nem érkeznek, az egész Balkán bizánci birtok marad még négyszáz évig s az ortodoxia határa az Alpoknál kezdődnék. Ha a magyarok nincsenek, a Habsburg-család hiányzik Európa történetéből, stb. stb.

3. Az angol és szász törzsek 300 évig éltek közös politikai szervezet nélkül, míg Alfréd, akit ezért "Nagy" melléknévvel tisztelt meg az angol történettudomány, Angliává szervezte őket s halála után Alfréd műve is szétesett mint Nagy Károlyé. Másfél századdal később, 1066-ban normannok szervezik őket újra országgá össze s Anglia területe kisebb, mint a Dunántúl. Ír területeket a 12. század folyamán annektálnak. Skóciával meg a 13. szd.-ban egyesülnek egy kb. akkora országgá, mint Magyarország volt. Franciaországot apránkint, megyéről-megyére rakják össze századok alatt. Nagy Ottó német-római birodalma 200 év alatt alkotó elemeire hullik szét és 300 operett-államocskából csak a múlt század hatvanas éveiben szervezi össze Bismarck. Az orosz nép országgá szervezése Moszkva és Novgorod összekapcsolásával 1543-ban kezdődik, az olaszoké 1854-ben. Az európai országok lettek, mi a miénket alapítottuk.

4. A magyarság egyetemének teljes hadi potenciáját a honfoglaláson kívül másfél évszázadon keresztül soha nem sikerül támadásra koncentrálni, még a Lech-mezei katasztrófa után sem. A háromszor akkora területre szétszórt besenyőség, belső kohéziója még ilyen sincs. A két különböző besenyő törzsszövetség között politikai összműködés alig van.

5. A távolság a törzsek elhelyezkedése szerint különböző volt. A Kéri- törzsé mintegy 1200 km (Csernovic-Pozsony), a Megyer- Tarján, Kürtgyarmat törzseké mintegy 1500 km (Kiev-Tiszavidék) a Jenő-törzsé és a Nyéké 1700-1900 km.

6. Éppen a Nyék és a Jenő törzseknek -a legtávolabbiaknak- kell legkorábban indulniok, s a szakadozott vándorló oszlopban ők vannak leghátrább.

7. A megállapítás a szerző becslése. Két támadó hadosztálynál azonban, amely 10-12.000 ember, lényegesen kevesebb, vagy lényegesen több ez az erő nem lehetett. Lényegesen kevesebb (egy hadosztály) aligha valósított volna meg második frontot, ennyinek bizánci kötelékben kellett volna harcolnia, nem önállóan. Lényegesen több (pl. három hadosztály} a Kárpát-medencei hadszíntér erejét négy hadosztályra csökkentette volna. márpedig csak a költözködő oszlop biztosítására legalább két hadosztályra volt szükség, harcfeladatokra tehát így csak két hadosztály maradt volna és ez a terület és a feladat kiterjedtsége miatt lehetetlen. Ha egy nép nyugaton akar országot szerezni, haderejének zömét nem küldi délre.

8. A Nyék hadosztályról tudjuk, hogy az a négy évvel később teljes támadó erejével (5000 fővel szétveri Berengár itáliai király 15.000 főnyi hadseregét a Brentánál 899. szept. 24-én. Ez azt jelenti, hogy ez a hadosztály súlyos veszteséget a bolgár hadjáratban nem szenvedhetett. Ezzel szemben a Jenő hadosztály balkáni hadjáratai csak mintegy negyedszázaddal később indulnak meg a kiürült keretek újra feltöltődése után, ami súlyos emberveszteségre mutat.

9. Lett volna is nagy szüksége a besenyők ellen is körülbelül huszonöt évvel később és a bolgárok ellen is 917-ben, Konstantinosz minden rábeszélő képességét előveszi, hogy a magyarokat egy szövetségre rávegye, azonban merev visszautasításban részesül. Simeon el is szedi déli birtokait, sőt a Jenő törzs katonai kereteinek feltöltődése után 921-től kezdve Tas fia, Botond alaposan megfizet a különbékével elkövetett politikai aljasságért. Bizánc évi adót is kénytelen lesz fizetni.

10. "A magyarok üldözik Simeon bolgár cárt". Miniatúra Johannes Skylitzes krónikájának I3. századi kéziratában (107. lap) ismeretlen bizánci festőtől. (Madridi Nemzeti Könyvtárban.

Szeptember végére a törzsek rendben szétoszlanak kijelölt területükre. A törzsi gyepüket közös megegyezéssel kijelölik, a törzsi területet nyilat húzva szétosztják a nemzetségek egymás között, igazságosan és gondosan szétbirtokolva a legfontosabbat, a lótartáshoz nélkülözhetetlen nedves réteket, az "aszó"-kat, és a folyók, patakok partjain napok alatt kerek félgömbök tízezrei nőnek ki az áldott földből.

Aztán vágni kezdik a kövér őszi másodfüvet, gyűjteni kezdik mindenfelé a tüzelőt a közeledő télre. A házak körül füzérekben szárad a gomba, meg a vadgyümölcs, az otthonok belsejében fokozatosan a szokott helyre kerül minden. Asszony, férfi, gyermek boldogan nyújtózik az öthónapos törődés után a megszokott fekhelyeken és a szeptember végi tiszta hajnalokon megcsillan a kupolák sötétjébe nyúló istenfák felső végén a mindennap újra feltámadó Teniz vidám és biztató jóreggeltje.

Magyarország története elindul.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése