2010. április 18., vasárnap

A halálra ítélt zászlóalj – A Hargita felé

[ 2010. április 16., 19:43 ]

  Csíkszentdomokoson a jó pihenős éjszakázás után az ébredés sokkal nyomasztóbb volt, mint vártam. Halotti csend volt a községben, csak a gyülekező katonáim szokásos zajai hallatszottak. Még a vezényszavak is suttogva hangzottak el. Siralomházi hangulat volt a javából.

Legényem után nem küldöttem, mert már korábban elhatároztam, hogy itt hagyom családjánál, három gyermekénél, feleségénél. Mostantól fogva két ellenségtől kell megvédenie családját és magyarságát: az orosztól és a romántól. A románok voltak jelen esetben a veszélyesebbek, mert őket különleges bosszú vezette. A többi itteni lakosra is vonatkoztattam ezt az elhatározásomat, mert úgy gondoltam, hogy minden itt született magyarnak itt kell maradnia.

Összeállott a visszavonuló menet, melynek iránya szándékom szerint nyugati. Minél előbb szerettem volna elérni a Hargita hegyeit, erdőit, amerre a szabad utat sejtettem. A Gyergyószentmiklós felé vezető főútvonal, mely egyben egy keskeny sík területet jelentett, s ami az ellenség főerői előnyomulásához legalkalmasabb útvonal lehetett, kevésbé volt számomra szimpatikus. Ezen az útvonalon a páncélos erők is gyorsabban nyomulhattak előre, mint ahogy a gépesített alakulatok, valamint a tüzérség is. Az volt az érzésem, mikor elhatároztam, hogy a Hargitába vetem be magamat, hogy az előbb említett útvonalon már ellenséges csapatok meg is előztek engem, és én a harcoló orosz csapatok és az ellátó oszlopai között próbálkozom a nyugati irányba elsurranni.

Nem sokat válogattam az utakat, hanem térkép szerint legjárhatatlanabb ösvényeket és az ösvény nélküli erdőkön, hegyeken keresztüli utat választva erőltetett menetet diktálva mentünk a Hargitának. A még meglévő járműveinket Csíkszentdomokoson hagyva, csak málhás állatokkal meneteltünk, mert ezekkel mindenféle úton boldogulni tudtunk. Az eredeti legénységemnek már korábban elrendeltem, hogy a gyalogsági ásójukra és a sátorlapjaikra ügyeljenek, el ne veszítsék, mert azokra — főleg a sátorlapokra — nagy szükségük lesz még. Egyrészt mivel az éjszakák már hidegebbek lesznek, másrészt mivel nappal esőköpenynek is használhatják. Azt ugyanis — ahogy beértünk az erdőbe — máris sejtettem, hogy teljesen tábori módon fogunk éjszakázni és aludni.

Most már végképp világossá vált számomra, hogy nemcsak németekkel vagyunk keveredve, hanem oroszokkal is, nincsen összefüggő arcvonal, egységes vezetés sem valószínű, tehát nemcsak hogy egyedül éreztem magamat, hanem egyre bizonytalanabbul is. Más tájékozódásom nem volt tehát, mint a fülem, illetve az egész társaság füle, természetesen a menet szabályszerű biztosításával.

Délutánra elértük a 691-es magassági pontot, nem messze a Maros forrásától, de odáig még át kellett kelnünk némi magaslatokon.

Egyébként itt a forrás közelében szándékoztam éjszakázni, mivel itt vízhez is hozzájutottunk, ami legfőképpen a főzéshez, étkezéshez kellett.

Még világossággal értünk a forráshoz, erdős, romantikus környezetben ismét megcsodálva ezt a már elvesztett országot, ezeréves örökségünket. Jólesett a legénységnek is ez a békésnek ható és kirándulásszerűnek tűnő hangulat, melyben az erdei emberek igazán otthon érezték magukat. Első dolguk az volt, hogy gombát keressenek, és engedélyt kértek arra, hogy tüzet gyújthassanak. Ezt engedélyeztem azzal a feltétellel, hogy a tábori őrséget megkettőzik, éspedig úgy, hogy az egyik közülük jóval messzebb őrködve vigyáz a táborra. Így aztán nekem is sikerült a harcoló egységem embereivel közelebbi ismeretséget kötnöm a tábortűz meleg hangulata mellett. Most állapítottam meg igazából hogy sokkal több közöttünk már a hozzánk csapódott idegen, akiknek egységeit szétszórták s ezért valami biztonságos helyet kerestek maguknak. Nyilván azt gondolták, amit én is, hogy ebben a zűrzavarban mégiscsak az a legjobb, ha valakihez tartozik az ember. Jólesett látni, hogy egynapi menet elég volt arra, hogy a legények összebarátkozzanak. Nem tudom, mit mesélhettek régi harcostársaim az újaknak, de azok velem úgy viselkedtek, mintha már évek óta az enyémek lettek volna.

Elég sötét volt éjjel az erdőben. A tábor irányait tüzek zsarátnokai világították meg a sátrak között. Egy-egy kétszemélyes sátorba négy ember is bepréselte magát, mivel az új emberek már hiányos felszereléssel kerültek csapatomhoz. A későbbiek folyamán hamar felszerelkedtek, hiányzó fegyvereiket, lőszert és egyéb holmit az elesettek felszereléseiből, „szerezték be”. Én magam is váltakozó fegyverzetben voltam, mivel nekem nem volt rendszeresítve géppisztoly, ezért fenti módon jutottam hozzá, hol orosz dobtáras géppisztolyhoz, hol pedig német géppisztolyom volt. Mindegyik csak addig, amíg volt hozzá lőszer. Ekkor závárját eldobva a fegyvert is eldobtam, hogy később egy másikat emeljek fel. Mivel a későbbiek folyamán igen gyakran kerültem az ellenség közvetlen közelébe, a közelharcok maradványai között mindig akadt valami használható fegyver.

Az éjszaka olyan csendes volt, hogy az erdőben megszokott zajokon keresztül hallottuk a csatazajt is, főleg onnan, ahonnan eljöttünk, a Székelyföld főútvonala felől. Az ágyúlövések inkább harckocsilövegek dörrenései voltak, azok kilövési és becsapódási hangjai. E hangokból ki tudtuk következtetni, hogy milyen messzire lévő célra tüzelnek és ebből számítgattuk, hogy vajon megálltak-e időlegesen, vagy tovább üldöznek, s ha igen, milyen sebességgel.

Sebő Ödön
Forrás: donci.blog.hu