2010. április 18., vasárnap

Az aradi magyar minisztérium 1919 májusában



Az aradi magyar minisztérium 1919 májusában

 
A szerző 1855. december 12-én született Aradon. Jogi tanulmányait a budapesti egyetemen végezte. Részt vett az egyetemi ifjúság mozgalmaiban. 1886-ban ügyvédi irodát nyitott Aradon, és 1918-ig a város törvényhatósági bizottságának volt a tagja. 1901-től a Függetlenségi és '48-as Párt alelnöke, 1892-től a gyomai kerület országgyűlési képviselője, majd 1911-ben Szilágysomlyó képviselője. 1906-ban Fejérváry Géza és Kossuth Ferenc között közvetített, akik 1906. április 4-én Barabás lakásán egyeztek meg a koalíciós kormány megalakításának feltételeiben. 1917-ben Arad vármegye és város főispánja, az 1919-es májusi aradi kormány minisztere, 1920-tól az aradi Magyar Párt elnöke; az Országos Magyar Párt bizottságának tagjaként egyik irányítója volt a romániai magyar kisebbségi politikának. 1926-tól a bukaresti parlament szenátora. Publicisztikai cikkeinek többsége vidéki lapokban látott napvilágot. Közben 1893-ban az Arad és vidéke című napilap szerkesztője. 1934. május 28-án halt meg Aradon. Ez az írása a kolozsvári Újság című lapban jelent meg, 1926. április 5-én.
 
1.
 
Nemcsak szomorú, de kétségbeejtő idejét élte Magyarország a Kun Béla-féle vörös uralom alatt, amely 1919. március 21-én kezdődött, s néhány hónapig pusztította azt a szegény, megtépett, megalázott országot. Borzalommal gondol ma is mindenki azokra az eszeveszett napokra, s nem csoda, ha akkor több helyen merült fel aggódó hazafiak lelkében az a gondolat s az a komoly törekvés, vajon miként lehetne véget vetni ennek a gonosz és aljas terrornak, amely semmit sem alkotott, semmit nem védett, csak pusztított, őrült lelketlenségével életet, vagyont, egzisztenciát, családot és mindent, ami kezébe került.
Ott, azokon a vidékeken, amelyek a rémuralom területébe estek, szó sem lehetett arról, hogy valaki kezdeményezzen, cselekedjék, de erre mifelénk, ahol a francia hadsereg őrizete alatt állottak városok és emberek, sokan összedugták fejüket, titokban tanácskoztak, a francia hadvezetőséggel érintkeztek, mert ez is belátta, hogy a bolsevista őrültség ott Budapesten s a jó magyar vidékeken, csak veszélyezteti Közép Európa békéjét, nyugalmát, sőt egy újabb véres felfordulás lehetőségét idézi elő.
Nem tudom, érdemes-e a magyar történések e csöppetnyi eseményével s talán jelentéktelen epizódjával foglalkozni, de mert többen kértek fel olyanok, akik erre súlyt helyeznek, hát emlékezetem sovány tárházából s a rendelkezésemre álló adatokból megírom a kis életű és boldog emlékű aradi magyar kormány keletkezésének, megalakulásának történetét. Ez a történet alig érne valamit, ha ott kezdeném, amidőn én is tényezője lettem a jóakaró és jóhiszemű, de hozzáteszem, elég bátor vállalkozásnak, mert hiszen én magam csak akkor szereztem némi tudodmást az előzményekről -- amelyek, ha nem is fontosak, de elég érdekesek --, amidőn belekerültem és megalakítottuk saját elhatározásunkból a vöröseket elkergetni akaró magyar kormányt.
Egy vasárnap délután, 1919 május legelején, ülünk a magyar kaszinóban, amikor odasúg nekem Koromzay Frigyes, az Arad-csanádi vasutak igazgatója, és arra kér, hogy azonnal menjek fel a vármegyeházára Varjassy Lajos dr. kormánybiztos főispánhoz, mert igen sürgős és fontos politikai ügyben beszélni óhajt velem. Engem meglepett az üzenet, mert vele feszült viszonyban voltam. Ugyanezt az üzenetet vette Bornemissza Gyula báró, aki Aradon tartózkodott. Együtt mentünk fel, hárman a vármegyeházára, ahol már több aradi és temesvári úriember volt együtt s néhányan Budapestről, akik állítólag a hirtelen alakulatnak az előkészítői voltak. Varjassy Lajos dr. kormánybiztos elém siet s nemvárt szívélyes szavakkal azonnal kitálalja, hogy a francia hadsereg ösztönzésére és hozzájárulásával egy magyar kormány megalakításáról van szó, olyanról, amelyben az akkori magyar politikai pártok valamennyiének képviselve kell lenni. Én vagyok hivatva a függetlenségi és '48-as párt reprezentálására, már azért is, mert bennem agitációs erőre s egy jó népszónokra van szükség, s nekem a jelenlévők együttes kívánságát nem szabad visszautasítani. Minden gondolkodás nélkül belementem, vállalkoztam.
Itt azonban megszakítom az események fejlődésének és egymásutánjának leírását, mert sokkal fontosabbak az előzmények, amelyek odáig érlelték a dolgot, hogy az aradi magyar minisztérium megalakuljon. Én magam akkor nem sokat kutattam az előzményeket, később sem igen érdeklődtem, csak most, amikor e merész vállalkozás leírásához kezdtem, szereztem meg az ezekre vonatkozó adatokat Kintzig János barátomtól, az aradi kormány földművelési miniszterétől, aki bele volt avatva, sőt személyes tényezője volt az előző megbeszéléseknek és tárgyalásoknak. Ő szívesen segített adataival.
Arad város és Arad megye kormánybiztosa Varjassy Lajos dr. volt, akit a Károlyi-kormány az aradi Kereskedelmi és Iparkamara titkári állásából emelt e méltóságra. Aradnak én voltam az utolsó alkotmányos főispánja. Az 1918-iki októbervégi forradalom után néhány nap alatt engem menesztettek, s aradi román politikusok kívánságára Varjassy dr. lett a kormánybiztos-főispán. Igen jó modorú fiatalember, kitűnően beszéli a francia nyelvet, s így a francia megszálló csapatok vezérkarával s tisztjeivel bizalmas baráti viszonyba került. Ő volt kezdeményezője s mozgatója a terveknek, csak egy-két bizalmas emberével.
Akkor Aradon tartózkodott Sárossy-Kapeller főhadnagy, aki járatos volt Kintzig János házába, s mert Kintzig exponált Tisza-párti ember volt, szinte figyelték az összeköttetést. Egy szép napon Sárossy- Kapeller magához kéreti Kintziget, és bizalmasan közli vele, hogy ő és Varjassy a napokban Belgrádba utaznak De Lobit belgrádi parancsnokhoz, aki aziránt óhajtja Varjassyt meghallgatni, hogy milyen eszközzel és milyen módokkal véli a magyar bolsevizmust leküzdeni? Úgy látom, hogy Varjassy eziránt már purparlézott franciákkal, sőt külön Sárossy-Kapeller is, s így Kintzig Jánost kérte fel nemcsak véleménynyilvánításra, de arra is, hogy egy memomandum-félét készítsen Kintzig francia nyelven az esetre, ha Varjassy eltérő felfogást nyilvánítana, úgy ez a memorandum képezné a kiindulási alapot. Azonban az derült ki, hogy ezt a memorandumot inkább Varjassy óhajtotta mások véleményének megismerése végett. Kintzig vállalkozott a memorandum elkészítésére, s mert Bornemissza Gyula báró éppen nála tartózkodott mint vendég, ketten megbeszélték a dolgot, s egy francia nyelvű memorandumban a saját legjobb hazafias felfogásukból kiindulva előadták véleményüket. Ezt Sárossy-Kapeller és Varjassy magukkal vitték Belgrádba.
Eltelt két-három hét, amikor Kintzig Jánost aradi lakásán felkereste Eckhardt Tibor azzal a hírrel, hogy De Lobit belgrádi, Prunot temesvári és Gondrecourt aradi francia parancsnokok óhajtanak Kintzig Jánossal és társaival tanácskozni, keressék fel őket az aradi várban. A bolsevizmus letörése ügyében kívánnak megbeszélést folytatni a már beadott memorandum alapján. Ezen üzenetre Kintzig és Bornemissza báró felmentek Purgly Emil lakására, ott a már elkészült tervezetet újból átnézték, azon még némi módosításokat eszközöltek, s egy délután négy órakor Kintzig János, Solymossy Lajos báró, Bornemissza Gyula báró, Purgly Emil és Eckhardt Tibor bementek az aradi várba a kért tanácskozásra. Ott Gondrecourt francia tábornok vezérkari tisztje, Saint Lomaire kapitány fogadta az érkezőket, legnagyobb meglepetésükre Varjassy Lajos dr. társaságában. Ez a Saint Lomaire kapitány már teljesen be volt avatva az ügybe, mert az előző memorandumot részletesen ismerte, s pár percnyi tanácskozás után jelezte is, hogy az előterjesztés elfogadható, s mindjárt bement referálni az együttlévő generálisoknak. A memorandum lényegét is ismerhették, mert Saint Lomaire kapitány pár perc múlva kijött, s tudatta az érkező urakkal, hogy a generálisok fogadják s hajlandók tárgyalni.
Bementek. Varjassy Lajos dr. távozni akart, de a többiek őt is bevitték magukkal, s jó hosszú ideig folyt a tanácskozás. A feltevés természetesen az volt, hogy a magyar bolsevizmus letörése francia katonai erővel és az ő vezetésük alatt történne meg. A generálisok kijelentették, hogy a feltevés helyes, és ők rövidesen a francia kormánytól parancsot fognak kapni a bolsevizmus katonai leverésére, azonban siettetné ennek a parancsnak megkapását az, ha az urak által beadott memorandumban vállalt felajánlást mielőbb teljesítenék, vagyis a francia megszállás alatt lévő magyar területeken megszerveznének némi katonai erőt, mert ennek megtörténtét bejelentenék kormányuknak. A tábornok urak kilátásba helyezték azt is -- dacára, hogy ez nem is kérettetett --, hogy a toborzandó magyar katonák felszerelésén kívül azoknak zsoldját és a tisztek fizetését is vállalják. A magyarok azt is vállalták, hogy minden lépésnyi területen, ami felszabadul, rögtön szervezik a katonai erőt. Ennek azonban előfeltétele az volt, hogy a román csapatok az általuk elfoglalt demarkácionális vonalakat át ne lépjék, mert teljes lehetetlenség magyar katonákat toborozni, ha azoknak félni kell, hogy míg ők hadba járnak a bolsevisták ellen, azalatt tűzhelyük férfi nélkül marad és idegen csapatok vonulnak be. Ezt a tábornok urak magától értetődőnek találták, és erre nézve ígéretet is tettek.
Ez a megállapodás a legszebb reményekre jogosította fel a magyar urakat, és bíztak benne. A tanácskozás igen szívélyes volt, sőt, De Lobit tábornok úr e szavakkal vett búcsút Kintzig Jánostól és társaitól: „Uraim, vegyenek példát a franciáktól. Amidőn 1870-ben Párizs ostroma alatt szintén kitört a kommün, mi idegen segítség nélkül levertük azt. Mi segítjük Önöket, de Önök is mutassanak bátorságot, energiát és főleg szervezkedjenek gyorsan.”
 
2.
 
A szervezkedéshez puszta szóval, üres kézzel hozzá is láttak, emberek százával álltak volna rendelkezésre, ámde a beígért fegyverekhez hozzájutni nem lehetett. Ez lohasztotta a már megindult szervezkedést. Pár nap múlva Saint Lomaire kapitány -- aki meg volt bízva a további tanácskozásokkal és biztatással -- megjelent Purgly Emil lakásán, és az ott jelenlévőknek azt a hírt hozta, hogy a „vörösök" megtámadták a románokat, mely háborús brutális tény keresztezi a megbeszélt megállapodást. De azért azt kérte és kívánta, hogy a több példányban elkészült memorandum és az ezzel kapcsolatos kérvények írassanak alá, mert ő azokat elviszi De Lobit tábornoknak, aki Gondrecourt tábornokkal együtt meg fogja próbálni a románokat Máriaradnánál és Aradhegyalján megállítani. Lehet, hogy megpróbálták -- talán, de bizony ez nem sikerült.
Ugyanez időben, míg az események szorosan lejátszódtak, megjelentek Aradon Barta Ábel és barátja, akik állításuk szerint József főherceg megbízottai voltak. Továbbá előkerültek Bársony Elemér és néhány barátja, úgy mutatkozván be, hogy ők Friedrich István és Lovászy Márton megbízottai. Jött egy ismeretlen főhadnagy is, mint a székely divízió kiküldöttje. Ezek az urak itt Aradon elég hangosan és nagy garral hirdették, hogy ők maguk titokban tanácskoztak a franciákkal, de pozitívumot nem tudtak. Az ő ugrató beszédeik mind légből kapottak voltak és csak olyan hírek, amelyek Varjassy Lajos dr-on keresztül a franciáktól, jobban mondva a nagyhatalmi tekintélyt prezentáló Saint Lomaire kapitánytól származtak, de más reális alapjuk nem volt.
Eközben az aradi vármegyeházán Varjassy Lajos dr. elnöklete alatt Saint Lomaire rábeszélésére és részvétele mellett megalakult egy honvédelmi bizottság, hogy kikből és milyen céllal, azt senki sem tudta, egyelőre csak neve volt. Ezalatt a román csapatok előrehaladtak elég gyorsan és minden vonalon, úgy hogy már Csabán és Mezőhegyesen állottak. Ez azt idézte elő, hogy Aradon minden katonai szervezkedés hiábavalónak bizonyult, kedvetlenség, tétlenség vett erőt mindenkin s azok az idegenből jött fiatal urak is lassan-lassan elhagyták Aradot.
Április utolsó vasárnapján Aradon ismét megjelentek Barta Ábel és társai és Pálmay Lajos dr. közjegyzői irodájában jelentkeztek, odakérettek néhány aradi urat, akik a dolgokba már be voltak avatva, s ott nagy hevességgel közölték, hogy ők most érkeztek Belgrádból, Szegeden és Temesváron át, és De Lobit belgrádi, valamint Charpy szegedi parancsnoktól azt a sürgős üzenetet hozták, hogy ha már Aradon elkéstünk és szervezkedni nem tudunk, s ha már a románok az egész vonalon megelőztek, siessünk és alakítsunk aradi és temesvári urakból egy magyar minisztériumot, egy ideiglenes kormányt, ők ezt Párizsban rögtön elismertetik s a francia kormány direkt ezzel az aradi magyar kormánnyal fog tárgyalni. Ezzel nagy hasznára leszünk a bolsevizmus által megkínzott hazának, az európai békének stb.
Nehéz és érthetetlen volt a helyzet, mert akik ezt a hírt és üzenetet hozták, nem voltak teljesen megbízhatóak, viszont a franciák részéről Saint Lomaire kapitány biztatott, s bár tőlük semmit sem lehetett várni, mert az a felfogás alakult ki, hogy a három francia tábornok biztatása inkább az ő magán- és jóindulatú kezdeményezésük volt, ami Párizsban nem nyert jóváhagyást. Ezért lettek ők tétlenek a vörösekkel szemben, ezért húzták-halasztották a mi szervezkedésünket, miközben a románok haladtak előre, s Arad megkerülésével igyekeztek a Tisza felé. A dolog sehogysem tetszett, s már semmi komoly alapja nem volt a sikernek. Ámde a vízbefúló a szalmaszálba is kapaszkodik, s így az a felfogás alakult ki, hogy miután egy magyar ideiglenes kormány létrehozásával legfeljebb csak önmaguknak okozhatnak kárt, ez csak a vállalkozó személyekre lehet veszedelmes. Ha azonban ebből bármi legkisebb haszon vagy előny származnék, ez csakis szerencsétlen hazánkra háromolnék.
El lett határozva megkísérelni egy magyar kormány alakítását. Egy egész hétig folytak eziránt a tárgyalások, melyekbe be lettek vonva a temesváriak is, Fülöpp Béla dr. vezetésével. A személyi kérdések elintézése közben folytonos érintkezés volt a francia támogatást ismét kilátásba helyező Saint Lomaire kapitánnyal, s ezen közben fel lett kérve néhány katonatiszt is, akik hevenyében is személyenként bizalmasan összeszedtek 90-100 embert, mint magját egy önálló hadseregnek. (…)
A temesváriakkal együtt mintegy 20-25-en gyülekeztünk az aradi vármegyeházán, meghánytuk-vetettük a dolgot, kiszemeltük a miniszterjelölteket, sőt az államtitkárokat is. Néhány tárcát lefoglaltak azok a fiatal urak, akik Budapestről kiindulva előzetes utazásaikkal, tanácskozásaikkal és szerintük buzdításaikkal is már „érdemeket szereztek" ez állások betöltésére. (…)
A miniszterek és államtitkárok már együtt voltak, de még nem volt miniszterelnök. Egyhangúlag az a kívánság nyilvánult meg, hogy a miniszterelnökség vállalására Návay Lajost, a magyar képviselőház volt elnökét kérjük fel. Solymossy Lajos bárót másodmagával kértük fel, hogy autón azonnal menjen ki Csanád megyébe, Földeákra, Návay lakhelyére s hozzák be őt. Másnap azzal tértek vissza, hogy sajnos, Návayt nem találták otthon, mert a „vörösök" elhurcolták s halállal fenyegették. Mármost kit kérjünk fel nagynevű és számottevő politikust? Mindnyájan Károlyi Gyula gróf személyében állapodtunk meg, aki után küldeni akartunk a közeli Mácsára, de ő éppen bent volt Aradon. Valamennyien nekiestünk kérdéseinkkel, hogy vállalja a szép hazafias feladatot. Ő azonban nem az az ember, aki olyan könnyen beugrik, mert ha már vállalkozik, akkor annak komoly alapja kell legyen és biztató az eredménye. Azért gróf Károlyi Gyula hajlandóságot mutatott azon kikötéssel, hogy előbb ő maga személyesen fog érintkezni a francia hadvezetőség aradi tábornokával, és ha arról győződik meg, hogy az akció nem biztat sikerrel, akkor ő kitér a bizalom és megtiszteltés elől.
És gróf Károlyi Gyula nem riadva vissza semmitől, csakugyan és azonnal eljárt, hogy megszerezze a szükséges felvilágosítást, s esetleg a nyújtandó segélyt a francia hadvezetőségtől. Sajnos azonban Gondrecourt francia tábornok nem volt Aradon, s így ő csak Saint Lomaire kapitánnyal, a tábornok vezérkari tisztjével tanácskozott több ízben. Ez a kapitány értette a módját a kapacitálásnak, s ebben nagy segítségére volt bizalmas barátja, dr. Varjassy Lajos már kereskedelmi miniszter, s így történt, hogy gróf Károlyi Gyula arról lett meggyőzve, miszerint az aradiak hazafias vállalkozásának van némi sikerre kilátása, sőt arról kapott gróf Károlyi Gyula biztató ígéretet, hogy a már kész miniszteri lista a francia vezérkar útján azonnal be lesz mutatva a francia kormánynak, s mire ez a minisztérium Szegedre érkezik, már ott lesz az erkölcsi és anyagi támogatás, s lehet útnak indulni Budapest felé. Gróf Károlyi Gyula elfogadta tehát a miniszterelnökséget, s így mi valamennyien lelkesedéssel, bizalommal és reménnyel vállalkoztunk a nagy feladatra, s azonnal hozzáláttunk a munkához. Folyton a teendők felől tanácskoztunk.
Hogy a miniszterek és államtitkárok önzetlen vállalkozását dokumentáljuk, elhatároztuk egyhangúlag, hogy az csak ideiglenes, s csak addig tart, amíg a vörös uralmat elkergetjük, a rend hatalmát kezünkbe vesszük, s az akkor kifejlett viszonyok alapján és arra való személyek bevonásával egy új és törvényes kormány alakulhat. Elhatároztuk, hogy úgy a miniszterek, mint az államtitkárok semmiféle javadalmazásban nem részesülnek, fizetést nem kapnak. A királyság államformája lett elfogadva.
 
3.
 
Mindjárt az első minisztertanács alkalmával gróf Károlyi Gyula miniszterelnök a miniszterek előtt, a miniszterek és az államtitkárok pedig a miniszterelnök kezébe a következő esküt tették le:
„Esküszöm az élő Istenre, hogy Magyarországhoz, ennek alkotmányához hű leszek, a törvényeket és törvényes szokásokat megtartom, a hivatali titkot megőrzöm, a hivatalommal járó kötelességeket részrehajlatlanul és lelkiismeretes pontossággal legjobb tehetségem szerint teljesítem. Isten engem úgy segéljen!”
A kormánynak körpecsétje is volt, vízszintesen egymás alatt e két szó: „Magyar minisztérium”.
Ezek után első teendő volt a nagy nyilvánosság elé lépni, és az országgal megismertetni a hazafias vállalkozás céljait, s ehhez megnyerni a nemzet rokonszenvét, bizalmát, helyeslését. Csakhamar elkészült egy kiáltvány az összes miniszterek aláírásával. „A magyar nemzethez" intézett proklamáció, amely indokolja ezt a kényszerű és hazafias vállalkozást, egyes bekezdéseiben így szólt:
„A kommunista pártnak és vezéreinek garázdálkodása anarchiát, pusztulást, felfordulást hozott az annyi megpróbáltatást látott országra. Ezer éves történelmünk legválságosabb napjait éljük. Nemzetközi gonosztevők, visszaélve a nemzeti gondolat erejével, magukhoz ragadták a közhatalmat. A józan polgári és munkás társadalom végveszélybe jutott. Bárhová tekintünk, a termelő eszközök teljes pusztulását, a munka becsületének meggyalázását, fosztogatást, rablást és ártatlan emberek szégyenletes legyilkolását látjuk.”
E bevezetés után elmondja a proklamáció, hogy bízva a kezdeményezés sikerében, Aradon 1919. május 5-én „kibontottuk a rend, a becsület és nemzeti érzés zászlaját, s megalakítottuk a szent egységgé tömörült összes magyar politikai pártok kormányát". (…) Aláírva: Károlyi Gyula gróf miniszterelnök, Barabás Béla dr. vallás- és közoktatásügyi miniszter, Bársony Elemér népjóléti miniszter, Bartha Ábel belügyminiszter, Bornemisza Gyula dr. külügyminiszter, Fülöp Béla dr. közlekedésügyi miniszter, Hammer János dr. nemzetiségi miniszter, Kintzig János földművelési miniszter, Pálmay Lajos dr. igazságügyi miniszter, Pálossy Dénes közélelmezési miniszter, Solymossy Lajos dr. pénzügyminiszter, Szabó Zoltán hadügyminiszter, Varjassy Lajos dr. kereskedelemügyi miniszter. Ezek közül heten aradvárosi és aradmegyeiek, hárman temesváriak és temesmegyeiek és hárman Budapestről jött küldöttek.
A plakátok május 6-án jelentek meg Arad város falain, kávéházaiban s kisebb kiadásokban az utcákon osztogatták, mindenütt nagy meglepetést, örömet és lelkesedést keltve, de kisebb-nagyobb csoportosulásokon kívül szélesebb körű mozgalom nem volt, mert a tömeg kételkedett annak eredményében. A lelkesülő intelligencia nemzeti zászlókat akart kitűzni, estére kivilágítani, sőt fáklyászenét rendezni, ezeket azonban simán leintette a megszálló francia csapatok vezetősége. Az aradi napilapok a fennforgott hatósági nehézségek miatt csak féloldalon „Aradi napilapok együttes kiadása" címmel jelentek meg, de nem minden nap, úgyhogy az új kormány megalakulását s névsorát csak május 8-án közölték, de csak mint tudósítást, semmi kommentár vagy buzdító és elismerő cikkek kíséretében. A hangulat nyomott lett, csak a „miniszterek" folytonos tanácskozása volt bizakodó.
Az ideiglenes és önként alakult kormány megvolt tehát. Az aradi várban székelő francia vezetőséggel Károlyi Gyula gróf miniszterelnök és a Budapestről Aradra került miniszterek folyton tanácskoztak, s gyors elhatározással együttesen állapodtak meg egy azonnal keresztülvivendő tervezetben, amely a következő: a vállalkozó kormánytagok az Aradon hirtelen összeszedhető katona-készültséggel siessenek Szegedre. Itt már egy nagyobb számú fegyelmezett katonaság volt, állítólag Horthy Miklós vezérlete alatt. Szegedre érve össze kell szedni és egyesíteni ezt a kis önkéntes, de lelkes haderőt, felkészülni annyi munícióval, ami lehetséges, a magyar kormány tagjai induljanak meg Budapest felé. A magyar katonaság előremegy, támogatva a francia hadsereg jóindulatú segítségével. Egyik községet és várost a másik után megszállnak, biztosítanak, s így mennek tovább, feltételezve, hogy az alföldi magyar nép örömmel veszi a kedvező változást, nemcsak, de katonát, élelmezést s minden anyagi segítséget megad a vörös uralom elkergetésére vállalkozott aradi magyar kormánynak. A kormány tagjainak egyelőre az agitáció lett volna kötelessége, felosztva magukat a Budapest felé menő irányban eső községek lelki meghódítására. A főútvonal: Félegyháza, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Szolnok, fel egész Budapestig nekem jutott a nagy és szép feladat, hogy lelkesítő, felvilágosító beszédekkel felrázzam az alföldi magyar nép lelkét, összeszedjük a nemzeti hadsereg alapját képező haderőt, s így vonulunk be az ország fővárosába, letörni és kiverni a vörös uralom gonosz hazaárulóit.
A terv szép volt, hirtelen, meglepetésszerűen kellett volna végrehajtani, mert a gyorsaság már fél siker. De eltelt Aradon egy-két nap azon vitatkozva, hogy Temesváron vagy Makón át siessünk Szegedre. Végül úgy döntöttünk, hogy az Arad-Csanád vonalon Makón át utazunk.
Május 9-én reggel már 6 órakor elindult az első különvonat Szabó Zoltán honvédelmi miniszter vezetésével, mintegy 100 csendőr, honvéd és más katonaviselt fiatalok, ellátva elég fegyverzettel, munícióval s egy kevés élelemmel. Ezt a vonatot követte egy később indult különvonat, amelyen Károlyi Gyula gróf vezetésével a miniszterek, az államtitkárok, minden miniszternek egy-egy titkára, az államkincstár személyzete néhányezer koronával, amit az aradi adóhivatal szolgáltatott ki. (…) Ugyanezen vonattal velünk utazott a francia tisztikar egy megbízott fiatal főhadnagya, továbbá az aradi román komité részéről Miclea Sever dr. román ügyvéd, azon célból, hogyha akár a francia, akár a román hadsereg részéről valami akadály gördíttetnék utunkba, nekünk a továbbutazás lehetővé tétessék. A vonat tehát Aradról elindult, és mi bizalommal és komoly aggodalommal néztünk elébe a fejlődő eseményeknek, s bizakodva tanakodtunk a sikeres lehetőségekről. Azt hittük, hogy mire Makóra érünk, ott már a magyar nép lelkes fogadtatása, üdvözlése vár reánk, ami azért is valószínű volt, mert Varjassy Lajos dr. kereskedelmi miniszter másodmagával autóval indult el Aradról, hogy mire mi, a kormány és kísérete Makóra érkezik, ott már nagy tömeg köszönti az óhajtott politikai és hatalmi változást. De ember tervez, Isten végez.
(…) Nem tetszettek a külsőségek. Az előző katonai vonat ablakából átszólnak az utasok, hogy baj van, nem engednek tovább. A mezőhegyesi pályaudvar tele van román katonasággal, akik fegyverrel a kezükben várják a parancsot, sőt gépfegyverek sorjában ásítoznak a berobogó vonat elé. Megállunk. Harsány kiáltások, hogy nem szabad kiszállni senkinek sem. A mozdonyt lekapcsolják a szerelvényről, elviszik, nehogy erővel birtokba vehessük. Csakhamar megtudjuk, hogy a mezőhegyesi román katonaság Rambala ezredes vezetése alatt feltartóztatja mind a két vonatot, tovább nem szabad utazni mindaddig, amíg a bukaresti hadvezetőségtől rendelet nem érkezik. A feltartóztatás egyik oka az, hogy fegyveres katonaság utazik felsőbb engedély nélkül. Hasztalan lépett közbe és dühösködött a kísérő francia tiszt, hasztalan bizonyított tiszta szándékunk mellett a román komité megbízottja, a parancs, parancs! Nem szabad s nem is lehet tovább utazni.
(…)
A jó szándék, a hazafias törekvés megfeneklett, s a már beállott 2-3 napi késedelemmel helyre nem pótolható negatívum ölte meg lelkünkben a reményt. Napról napra vegetáltunk. Egy üres iskolai épületbe szállásoltak el minket, és a magyar katonaságot egy szomszédosba. Még udvarunk sem volt, nem is sétálhattunk. Szigorú rendelkezéseket kaptunk az étkezésre, lefekvésre, kimenni csak annak lehetett egy-egy rövid időre és fegyveres őrizet mellett, aki erre engedélyt kapott. Én a vasúti kocsik légvonatától s az éjjeli hidegtől súlyos fülbántalmat kaptam, s ennek kezeltetése végett minden nap ebéd előtt fegyveres őr kísért a katonai kórházba, ott aztán agyonkezelték a fülemet, úgy, hogy hallásomat teljesen elvesztettem. A Mezőhegyesen lakó kincstári méntelep és gazdaság tisztikara nagy részvéttel volt sorsunk iránt, s igyekeztek fogságunkat figyelmességükkel enyhíteni. Bármiként is vigyáztak ránk, azért mégis kaptunk értesítéseket Szegedről, ahol az elfogott magyar kormány helyettesítésére egy újabb kormányalakulat verődött össze, amely csak vitatkozott, várta kiszabadulásunkat, de nem tehetett semmit, mert az újabb szocialista mozgalmak kellemetlenkedtek.
Ezen közben a román hadsereg nemcsak haladt előre, de időközben, amíg mi foglyok voltunk, május hó 17-én bevonult Aradra is, és minden ellenállás nélkül átvették a város feletti uralmat. Nekünk, akik Mezőhegyesen internálva voltunk, különböző hírek jutottak tudomásunkra. Az első az volt, hogy mi azért lettünk internálva, mert azt a feladatot, hogy a bolsevistáktól, a vörös uralomtól Magyarország felszabadíttasék, igen ügyes sakkhúzással a román hadsereg vállalta magára, hadd legyen Európa előtt nemcsak a dicsőség az övé, de ezzel területi előnyökre számítottak. Amíg mi, magyarok tehetetlenségre voltunk kárhoztatva, addig a román hadsereg tevékenykedett ugyanazon cél érdekében. A másik hír már fantasztikus, inkább pletyka volt, s a mi ijesztésünkre szolgált. Ez a hír az volt, hogy a vörösök küldöttsége felkereste a román hadsereg vezérkarát, hogy amennyiben ez hajlandó volna a Mezőhegyesen internált magyar minisztérium tagjait s kíséretét a bolsevista kormánynak kiadni, úgy ezek területi engedménnyel hálálnák a szívességet. Biztosra vettük, hogy ilyen aljas ajánlat felett -- ha ugyan igaz volt -- a román hadsereg még csak nem is tárgyalhat.
Mezőhegyesen teltek a napok tétlenül, unalmasan, s bizony kellemetlenül éreztük magunkat. Míg aztán május 22-én megérkezett a rendelet, hogy a miniszterek, államtitkárok és kíséreteik mehetnek vissza Aradra. Ámde a velünk volt összes katonákat Szabó Zoltán tábornok hadügyminisztertől kezdve végig, nem engedték szabadon, hanem erős katonai fedezet alatt elkísérték őket Nagyszebenbe, a román bíróság elé, ahol hosszabb-rövidebb ideig eljárás folyt ellenük.
A magyar kormány 13 napi internálás után, visszatérve Aradra, ismét szabad tevékenységhez jutott, de már ennek nem sok értelme volt. Néhány napi minisztertanácskozás után elhatározták, hogy Temesváron keresztül Szegedre utazik az egész kormány s további kísérleteket tesz vállalt feladatának megoldására. Én már nem mentem velük súlyos fülbajom miatt, sőt, bejelentettem, rövid, de sikertelen miniszteri szereplésem után lemondásomat, s tisztelettel őrzöm gróf Károlyi Gyula miniszterelnök aláírásával azt az elismerő okmányt, amely szép szavakban emlékezik meg hazafias „érdemeimről". Az Aradról átment kormányból „szegedi kormány" lett, amelynek szereplése már ismeretes.


 
(Újság, Kolozsvár, 1926. április 5)
Közzéteszi: Gyõrfi Dénes
(Romániai Magyar Szó)
 
(Képes Ifjúság, 2002. október 2.)
http://s6.images.www.tvn.hu/2009/02/24/03/18/www.tvn.hu_4114a7a456a0a1f8975eec942c517d7a.jpg


2249-29.jpg