2010. április 2., péntek

Wass Albert - válogatás

Köszönettel tartozom a gyűjteményért Neked:


WASS ALBERT

VIRÁGTEMETÉS
  ELŐHANG
   LÁTHATÓ AZ ISTEN
   HANGULATOK

ŐSZI CSOKOR
   DAL
   AMIKOR MI BÚCSÚZUNK

HA JÖN AZ ŐSZ
ÜZENET HAZA
HA VISSZATÉREK
A VÖLGYEK VÁNDORA
KARÁCSONYI VERSEK I.
KARÁCSONYI VERSEK II.
KERESZT ALATT
A BUJDOSÓ IMÁJA


VIRÁGTEMETÉS

Kolozsvár, 1927

Annak, aki velem temetett.
ELŐHANG

     Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
     És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
     De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
     És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
     És jött az első szél: és nem döntötte össze.
     És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
     És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
     És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára és ledöntötték az ő oszlopát.
     És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
     És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

Szentgotthárd, 1926. november 14.


LÁTHATÓ AZ ISTEN

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.


HANGULATOK

ifj. gróf Bethlen Balázsnénak

Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?

Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.

Higyjétek el: csak hangulat az élet.

Higyjétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.

S higyjétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:

mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.


ŐSZI CSOKOR

Annak, aki velem volt akkor is,
Amikor már mindenki elhagyott.
DAL

Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;

A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;

Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és bíztatott és kérdezett...

Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.


AMIKOR MI BÚCSÚZUNK

Amikor mi ketten búcsúzunk,
a lelkünknek az mindig egy halál.

Éreztétek-e valaha,
hogy szívetekből messze száll a nyár,
és álmaitok fényes nap-szeme
felleg-homályos alkonyatra vár?

És ugye éreztétek olykor,
hogy a halálnál ez se' sokkal enyhébb,
s ennél se' sokkal enyhébb a halál?


HA JÖN AZ ŐSZ

Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.


ÜZENET HAZA

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó,
és törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést,
ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszra,
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már,
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

És üzenem a volt barátimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Maradnak az igazak és a jók,
a tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják rnár az égben fönn a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz és a kő marad,
a kő marad...!


HA VISSZATÉREK

Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:

vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?


A VÖLGYEK VÁNDORA

Hányszor hittem: hazám a fény hazája,
s a völgyek szürke rabja nem vagyok,
völgy vándorát a hegyek csókja várja
és utam egyre feljebb kanyarog.
S ó, ti kegyetlen rózsaszín hegyek,
gyönge-elém hányszor emeltetek
hajnal-pompában búskomor falat! �
S az utam völgy, ezerszer völgy maradt.

Most este van. Nem látom már az utat:
hátha most a hegyre fölvezet?
Hátha holnap könyörül a távol,
s kanyargós úton nyújt testvér-kezet,
szelek dalolnak: "messzeföldi vándor
rokon-karokba visszaérkezett!"

Virrad. A völgyek csoda-váró rabja
távol hegyekre bízva feltekint...

De útja völgy, jaj völgy maradt megint.


KARÁCSONYI VERSEK I.

Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből
előoson a téli szürkület.
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.

Egy vonat sípol messze valahol.
Fulladtan vész el fák között a hang.
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze
kísértethangon fölsír egy harang.

Olyan este ez is csak, mint a többi:
olyan a színe, nyirkos ködszaga.
Pedig valahol szent titokpalástban
csodát takargat ez az éjszaka...!

Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre!

Keresik régen bölcsek és királyok,
papok, költők és koldusok.
Világmegváltó konferenciák
várják jöttét és fényes trónusok!

Megérkezett. Bámulják bamba szemmel
barmok, cselédek, pásztorok.
Talán van olyan is, aki letérdel
s valami együgyű imát motyog.

A jászol fölött fölragyog egy csillag,
néhány angyal és gyermek énekel...
Szelíden száll az ének és a pára
szurtos ólból a fényes égre fel...

Aztán a barmokat itatni hajtják.
A hajnal megnyergeli rőt lovát
és robotos nyomán a szürke élet
megy úgy, mind eddig, megy tovább.

Mintha nem történt volna semmi sem.
Meresztgetik szemeiket a kandik:
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek...
amíg lassan a csillag is kialszik.

A zord-sötét zimankós fenyvesekből
előoson a téli virradat.
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak
s vacognak vedlő gondjaik alatt...

Plarnhof, 1945. Karácsony


KARÁCSONYI VERSEK II.

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel...!

Tagadjátok...? Restellitek...?
Elfordulnak fejeitek...?
Megvakultak szemeitek...?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek...?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek...?

Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

1946


KERESZT ALATT

Uram, én jó akartam lenni,
de imádkozva rosszat tettem.
Uram, a szemem jobbra nézett,
de akaratlan balra mentem.

Sírást indultam vigasztalni,
de jaj, a szám szitokra állott,
a karom ölelésre lendült,
de csattanva az arcba vágott.

Uram: én mindig rosszat tettem,
valahányszor csak jót akartam!
Uram: ha én gyémánt vagyok,
csiszolatlan miért maradtam?



A BUJDOSÓ IMÁJA

Meghallgatás a Kormorán együttes előadásában (mp3)

Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.

Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.

Bajorerdő, 1947