2010. május 5., szerda

Lajdi Péter: Busójárás eredete

Mihelyt az emberiség szellemi kulturális világörökségének része lett a búsójárás, máris elvették tőlünk


    Mohácsi születésű lévén (anyai ágon őseim az egyik vonalon már évszázadok óta, a másikon pedig 5 generáció óta szűkebb hazájuknak tudják e kis délvidéki városkát) nem tudom szó nélkül hagyni e világraszóló elismerés kapcsán a médiában elhangzott, szándékos csúsztatást, mely a történelemhamisítás kategóriájába tartozik.
    A Hír-TV 2010. február 11-én, a 19 órakor sugárzott bővebb híradójában néhány másodperc erejéig a kedves néző rövid mozgóképes ízelítőt láthatott a mohácsi farsangi eseményekről, miközben a bemondónő így kommentálta a látottakat (nem szó szerinti idézet): Ez a népszokás egy történelmi eseményre vezethető vissza, amikor a mohácsi horvátok a törökök elől a Mohácsi-szigetre menekültek.
    Távol áll tőlem, hogy a kedves és számomra régóta rokonszenves TV-bemondónőt bármilyen összefüggésben is megvádoljam vagy felelősségre vonjam a hallottakért. A Hír-TV ezen információját az országos köztudatba már régebb óta elhintett hamis legenda alapján fogalmazhatta meg s adta tovább e valótlan kijelentést az ország nyilvánossága felé,  miszerint a búsójárás egy kizárólag délszláv népszokásból venné eredetét. Ugyan vitathatatlan, hogy már a XX. század elején is leginkább a mohácsi sokácság körében ápolták ezt a termékenységi rítusokban és télűző motívumokban gazdag népszokást.
    Semmi kifogásom a mohácsi horvátok ellen már csak azért sem, mert ők csak roppant kis számban élnek Mohácson a velük ellentétben igencsak népes sokácsággal szemben, akik eredetüket tekintve bosnyákok, és akiknek vére ereimben is részben ott csörgedezik.
    Amiről most írok, nem rokon- avagy ellenszenv kérdése, hanem a történelmi igazságé, melyet már régóta kül- és belhoni erők nagy előszeretettel és nemzetrontó buzgalommal ránk, magyarokra nézve megalázó módon meghamisítanak. A történelemhamisítás nem tréfadolog, ezért inkább maradjunk a tényeknél.

    1526. augusztus 29-én, Nyakavágó János, azaz Keresztelő Szent János lefejezésének  emléknapján a II. Szulejmán és Ibrahim nagyvezír által vezetett, óriási túlerőben lévő török had vereséget mér II. Lajos magyar király alig 23-25 ezerre tehető létszámú hadseregére. Nemcsak a király élete végződik tragikusan a csata eseményeinek forgatagában, hanem a Nemzet színe-java, egyházi és világi vezető rétegének jelentős része odavész a mohácsi síkon.
    Nem sokkal ezután a győztes török had eléri a néhány szerb családtól eltekintve  színmagyar lakosságú Mohács városkát, ahonnan a törökök közeledtére, aki csak tehette, a Duna túlpartjára, a Mohácsi-sziget mocsaras-ingoványos, szittyós rejtekébe menekült. Országszerte a magyar lakosság az akkor még nem szabályozott medrű folyóink melletti nagy kiterjedésű árterekbe, mocsarakba menekült, és az ártéri gazdálkodás jól bevált, ősi magyar módszerének köszönhetően nagy számban  túl is élte leszármazottaiban a hódoltság idejét. Koszta László „Az Árpád-kori halászfalutól a püspöki mezővárosig” című remek tanulmányában így ír: „Mohács lakossága tehát a török idők előtt túlnyomórészt magyarokból állt.”

    Íme egy lakossági névlista Vass Előd „Mohács a török hódoltság korában” című dolgozatából:
    „Mohács lakói 1544. évben:
Kelemen bíró, Bálint bíró, György bíró, Ista deák, Ferenc deák, Pál deák, Miklós deák, Miklós kovács, Borbás kovács, Miklós kovács, András kovács;
    Családnevek:  Alföldi, Antol, Árka, Áros(2), Baki, Bakó, Bakos(2), Bakosa, Balás, Balik(Balog), Barzó, Baracska, Bálind, Bán(2), Bánics, Bárd, Becse(2), Bene, Benedük(2), Bendős, Berber(Borbély), Bere(2), Berencs, Bikás, Bíró(2), Bodga(Botka), Bodó(4), Bodi, Bodor, Bonta, Bor(2), Bot, Bocsa, Buza(2), Buzás, Bozsa, Cseh, Csákó, Csépei(3), Csardin, Csezdi, Cselei(2), Csikos(2), Csoka, Darka, Dávodi, Damján, Danos, Dédi, Derecse(9), Deres, Dikó(3), Despot, Dömös, Duka(2), Dudu, Fazekas, Felek, Gál, Gálos(3), Gere, Gergöl, Gőzs, Gyöngyös, Hamar, Hencse, Hegedűs(3), Hertelen, Hodas, Jaka(3), Janka, Joo, Ákum, Kabos(2), Kajda, Kakas(3), Kalmár, Kanáz(6), Kasza(2), Katona(3), Kács, Kálmán, Kelemen, Kerek(2), Kecsel(Kecel), Király, Korsós, Kosaba, Kozár, Kocsa, Kovács, Kontos, Kis(4), Kalos, Lajmér, Macsin, Matosa, Mácsa(3), Máté, Márta, Mál, Meredekes, Mészáros(5), Mod, Molnár(2), Mőzs, Monyáros, Murga, Pétervári, Petőcs(Petőc), Petrov, Piskop(Püspök), Piroska, Pál, Petri, Radó, Rucsai(Rucai), Sebő(27), Sebők, Sándor, Siklós, Simon, Sivár, Simák, Szegi, Szemcse, Szakál, Szabó(8), Száka, Szűcs, Tar, Tálos, Táró(2), Tomás(2), Tomsa, Tót(41), Török(2), Tolna, Timár, Turcsis, Varga(5), Vendel, Verenika, Vincse(Vince)(4), Zaj, Zanbó, Zsidó, Zsüd.”
    Ez a mohácsi névlista témánk kapcsán azért elemi fontosságú, mert 1544-ből, a mohácsi csatavesztés utáni 18. és Buda török általi elfoglalása utáni 3. évből származik, és világosan mutatja, hogy az ekkor már hódoltsági területnek számító Mohács lakossága még ekkor is, néhány szerb névtől (Bánics, Danos, Despot, Macsin, Petrov) és egy görög nevű családtól (Verenika) eltekintve, színtiszta magyar lakosságú település volt.

    Egy, a XX. század 90-es éveinek második felében megjelent, Szökőcs Béla által írott és szerkesztett, impozáns kiállítású, színes fotókkal teli, mohácsi idegenforgalmi kiadványban ugyanezt a fentebb már említett, teljesen légből kapott történelemhamisítást olvashatjuk eképpen:
 „Az elkeseredésből, a mindenükből való kifosztottságukból adódóan egyre többen kényszerültek búvóhelyet keresni. Erre kiváló lehetőséget nyújtott a Mohácsi-sziget mocsaras, nádas vidéke. A török még nappal is félt erre a területre bemerészkedni. A sűrű bozóttal benőtt, mocsaras földön már sok katonatársuk lelte halálát. A menekültek egyre bátrabban kezdtek viselkedni. Már nappal is mutatkoztak, esténként tüzet rakva beszélgettek. Ahogy haladt az idő, egyszer csak egy ilyen esti, tűz melletti beszélgetés alkalmával megjelent egy igen öreg sokác ember. Így szólott hozzájuk: ’Ne keseredjetek el! Mindnyájatok élete meg fog változni. Vissza fogtok térni házaitokba, szeretteitekhez. Ti fogjátok kiűzni a kontyosokat! Jelet fogok küldeni számotokra, mikor elérkezett az idő.”

    Ez az eredetileg magyar népi mondában szereplő öreg ember egy jóstehetségű táltos lehetett, aki figyelemmel kísérte a bújdosók sorsát és lelki-testi gondját viselte a rábízottaknak, és semmi esetre sem  „egy igen öreg sokác ember”.
    A mohácsi búsójárás, melyben valóban megtörtént, hajdani történelmi események emlékezete (törökűzés) és a farsangi télűzés profán szertartása egyesül, eredetileg az e tájon élt magyar lakosság körében megtörtént eseményekről mesél. Az ördögálarcokban, állatbőrökben és fülsiketítő kereplő- és kolompzajjal kísért mohácsi törökűzés a sziget mocsarai közé menekült helyi magyar lakosság leszármazottainak fegyverténye volt. Az 1600-as évek vége felé és az 1700-as évek első harmadában Boszniából bevándorolt sokácoknak abban az időben se híre, se hamva nem volt ezen a tájékon, amikor mindez történt.
    Azzal, hogy a saját balkáni népszokásaikat magukkal hozó sokácok a helyi magyar törökűző-legendát, megtetszve nekik, beépítették saját szokás- és képzetvilágukba, nincs semmi baj. Ez is egy szép példája annak, amikor két kultúra kölcsönösen megtermékenyíti egymást. A nagyobb gond ott kezdődik, ha az egyik népcsoport teljesen ki akar sajátítani egy másik néptől eredő népszokást avagy kultúrkincset, ha vezető rétegének ösztönzésére önmagát csalással visszavetíti egy olyan térbe és időbe, melyben és amikor a meghamisítatlan történelem tanúsága alapján ott és akkor nem volt jelen. Ez kicsiben és lényegét tekintve nem különbözik a szlovákok és románok történelemhamisításaitól. Az is így kezdődött. Én azért reményemnek adok hangot, és mohácsi viszonylatban nem tételezek föl a tót és oláh törekvésekkel azonos, sanda indítékot e téren. Mohács ugyanis minden időben szép példája volt az ott élő nemzetiségek nagyobb súrlódásoktól mentes, békés együttélésének. Mára már a városrészekben történő, nemzetiségi és vallási alapon való elkülönülés is rég megszűnt, és alaposan elkeveredtek a különböző vérségű népcsoportok egymással, ami genetikailag növelte az itt élő emberek tehetségeit, képességeit.
    A mohácsi és Mohács környéki délszláv telepítés három hullámban történt.
    Az 1. hullám: Miksa Emmánuel, bajor választófejedelem 1687-ben bunyevácokat hívott be az országba katonai szolgálatra a szegedi, bajai és szabadkai földsáncok védelmére. Ugyanebben az évben ferences szerzetesek hoztak magukkal bunyevácokat (mai mohácsi nevek: Béregi, Kulutác, Zombori, Bunyevác stb.). 1688-ban Bádeni Lajos, császári fővezér augusztus végén bevonul Boszniába és fölszabadítja a török uralom alól.
    A 2. hullám: A gradovári bosnyák ferencesek az esetleg visszatérő törökök bosszújától tartva nagyszámú katolikus bosnyákkal együtt átköltöznek Mohácsra és vidékére. 1694-ben Mohácson már katolikus ferences plébánia működik sokác hívekkel is a Boszna Argentina nevű ferences provinciához tartozó szerzetesek vezetése alatt.
    A 3. hullám: 1730 és 1741 között Fehér-Horvátországból és Észak-Boszniából számos sokác telepes érkezik Mohácsra (ezek leszármazottai tk. e nevek viselői: Lukácsevics, Pozsgai, Kostanci, Belvárác stb.).
    A lángeszű, zsidó származású Szerb Antal magyar írónak és irodalomtörténésznek tudomása volt arról, hogy „istentiszteleti táncot minden nép ismer; rendszerint állatbőrbe öltözött táncosok mutatják be állat alakú istenek viselt dolgait. A magyaroknak is voltak ilyen táncaik, a benne résztvevők szarvasnak vagy bikának” (vö. búsóálarc; LP) „öltözködtek; regösénekeink ’csodafiúszarvasa’ és a Horvátországban még élő, magyar eredetű Buso-tánc őrzi emléküket.” (Szerb Antal: A világirodalom története, 35. o., 3. fejezet; Magvető Kiadó, Budapest, 1989.) Tudnunk kell, hogy a török idők előtt a Dráva-Száva köze még zömében magyarok lakta terület volt!!
    Búsóálarc nélkül (bár néhol hasonló maszk mögé bújva) hasonló álcában járnak mindmáig országszerte hajdani regöseink kései utódai, a regölők. Állatbundába burkolva, kolompolva és láncos botjaikat félelmetesen csörgetve jelennek meg a karácsonyi ünnepkörben mind a mai napig a falusi portákon.
    A búsójárás mára már sajátos egyvelegét tárja elénk a különböző etnikai eredetű szokásoknak. A történelmi hátteret szolgáltató törökűző legenda, magának a búsónak az alakja, az álarcfaragás és -hordás, az állatbőrökbe bújás szokása magyar eleinktől származik, míg a télűző farsangi kavalkád és a termékenységi szimbolika, mely még a XX . század első felében is nem egyszer vad nemi orgiákban is kifejezésre jutott (dionűzia-szaturnália, árkádiai pogány Pán-kultusz elemei, emlékei) a Balkánról hazánkba vándorolt délszláv-illír lakosság hozománya e népszokásban.

    Ha bárki mindezek kapcsán „magyarkodással” és ún. „mélymagyar” indulatokkal vádolna meg, vagy cinikusan nekem szegezné a kérdést: ’Csak nem minden magyar most már Magyarországon?’ – annak azt válaszolom és üzenem, hogy: Igenis, ezen a hajdani, nálunknál később bejött nemzetiségei által tönkretett és meglopott, csonka Magyarországon valóban minden magyar!! Ez az ország, ha megalázva is, ha megcsonkítva is, a magyarok hazája és ősi földje, és a velünk együttműködni kész és képes nemzetiségeké, és az is marad az idők  végezetéig!! De csakis azoké!!! Nagyon fájlalom, hogy azok a nagy befolyással rendelkező, idegen UNESCO-funkcionáriusok elé, akik ugyan pozitívan döntöttek e magyarországi népszokás elbírálása terén, eredetét tekintve a valóság meghamisításából származó adatok kerültek, s az még inkább elszomorít, hogy egy ember sem akadt, aki ez ellen tett is volna valamit vagy legalább felemelte volna ez az eléggé el nem marasztalható eljárás ellen a szavát. Jobb híján, kissé megkésve a távolból üzenem a mohácsi búsóknak Jézus Igéjét: „Az igazság szabaddá tesz titeket.”

http://www.mariaorszaga.hu/index.php?menu=bovebben&kod=4560&kat=