2011. november 7., hétfő

Zajti Ferenc: VIII. FEJEZET A SEMITIZMUS AZ ÓTESTAMENTUM ALAPJÁN

A zsidóság ízig-vérig kereskedő nép s mint ilyen, ősidőktől fogva jegyzett és írt. Mi sem volt természetesebb ezek szerint, minthogy babilóniai fogsága helyén, az egyiptomi vallásos élmények felszívása után magukba gyűjtik az ősi babilóniai vallásos gondolkodást, majd a babiloni fogság idején a Cyrus perzsa király által a babiloni vallás helyébe akkor bevezetett zarathustraizmus gondolatvilágát és mint az írásmesterség népe, gyűjtve jegyeztek és jegyezve gyűjtöttek s rövid 150 esztendő alatt elkészült az Ótestamentum mai tartalmának java-hányada.

Ezalatt a Satmáriába telepített Kutha-beli idegen, valamint a szomszédságukba, Galileába telepített szkíta csoport a maga Istenétől megjelölt életútját járja, nyáját terelve, vezetve legeltet és halászgat is, szűkös élelmét biztosítandó. A szkíta faj a zsidóság között sohase juthatott vezérszerephez, annál inkább nem uralomhoz. Egyetlen lehetőségük volt a sohase szünetelő zsidó túlkapásokkal szemben, a maguk fölötti fokozott önuralom, - másrészről az isteni sorvetés szerint megadással várakozni az alázatos lelkek ama jutalmára, melyet a közülük való "emberfia", Jézus, - a mindig csak kereskedő "ördögatya gyermekeivel" szemben számukra, talán egy örökkévalóság óta tartogatott.

De miért éppen e kicsiny és olyannyira megvetett csoportnál és miért éppen Galileában hirdettetett ki a népek üdvössége?

Ha az ókori világ kereskedelmi útvonalait jelző térképeket tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy Kína és India s más ázsiai népek gazdasági termékeiknek és más természetű produktumaiknak kicserélés céljából nyugat felé irányított karaván-szállítmányai azokon az utakon bonyolódtak le, melyeknek keresztezési központja a már említett ősi Bethsan városán, illetve a szkítáknak újból (Kr. e. 600 körül) itt történt megtelepülése óta Skythopolisnak ("Skythón-polis"), "szkíták-városá"-nak nevezett erőd-helyen vezetett keresztül, végződvén az út részben a közel tengerparton, Tyrusban és Jaffában (Joppe), avagy a távolabbi Egyiptom kikötővárosaiban.

Az egyik fontos kereskedelmi útvonal Kínából indult ki, Samarkandon keresztülvezetve, a sogdiai Bucharánál elágazott egy északi és egy déli irányba. Az északi vonal az Aral-tóba ömlő Oxus folyón át, a Kaspi-tenger északi és a Fekete-tenger keleti partja mentén haladva, visszakanyarodott a Kaspi-tenger déli részénél a délfelé haladó, Kínából kiinduló útvonalba. Ez a déli vonal azután Mesed, Ekbatana és Bagdadon át Szírián keresztül jut el Damaszkuszba és innen a tengerparti Tyrusba

és ugyancsak Damaszkuszból Kapermaum és Bethsanon (Skythopolis) keresztül a Földközi-tenger kikötőjébe, Jaffába (Joppe). A tyrusi, jaffai vonal tovább folytatódik aztán részben Arábia, másrészt Egyiptom felé.

Egy másik útvonal viszont Belső-Ázsia pusztáiról irányította a kereskedő világot a régi Tanais (Don) mentén, a kimmeri Boszporuszon át a bizánci Boszporuszhoz (ma Konstantinápoly) és innen a kisázsiai partok közelében, a Ciprus sziget fölött Tarzus közeli vidékét érintve, át Antiochiába, innen azután Fönícián keresztül Sidonon, Tyruson és Jaffán át ugyancsak Egyiptomba.

A harmadik, nem kevésbé fontos útvonal az, amelyik India Karacsi városából, Dél-Perzsia partja mentén, a Perzsa öbölben az Eufrates torkolatába vezetett és esetleg vízi úton, avagy a két folyam, és pedig a Tigris és Eufrates mellett haladva jutott el Babilóniába. Itt, ahol az alsó folyásnál a két folyó közelbe ér egymáshoz, fekszik a Tigris mellett Bagdad, alatta Kutha városa, ahonnan a samaritánusokat (kuthabelieket) telepítették át a palesztinai Galileába, Kutha várossal átellenben fekszik a régi híres Babilon városa. Itt haladt tovább a karavánul még mindig a két folyam közén, az Eufrates mellett fekvő Circesiumig, ahonnan az útvonal átkanyarodott egyfelől az előbb már megrajzolt antiochiai vonalba - Bagdadnál viszont a Kína felé vezető útvonalba, - másfelől ez a babiloni vonal itt, Circesiumnál tért át a damaszkuszi és tyrusi, illetve Damaszkusz, Kapernaum, Skythopolis, Nazareth, Jaffa és Egyiptom felé vivő fontos karavánútba.

Stambulból tengeri út is vitt Egyiptomba és Jaffából szárazföldi út az arab tengerhez, ahonnan viszont hajóközlekedés bonyolította le a forgalmat India felé.

De mit mond idevonatkozólag maga a zsidóság? Megint csak a "Zsidók történeté"-hez fordulunk adatokért annak megvilágítása céljából, hogy a zsidóság szerint is, ugyanúgy, mint Babiloniát, kereskedelmi lehetőségek miatt választotta települése helyévé a zsidóság e vidéket, már t. i. a közeli tengerparti Palesztinát, miért is éppen ezen erős kereskedelmi gócpontjukban kereste fel őket amaz isteni sorsvetés, amely az erősen anyagi érdekkörű, sátáninak mondott mentalitást, saját legerősebbnek hitt várerődjében támadta meg a maga maréknyi lelkes szkíta csapatával s győzedelmeskedett is általuk, úgy, ahogy azt az isteni sorvetés már jóelőre kijelölte, előirányozta.

A hivatkozott munka szavai ezek:

"Annak a jólétnek a következtében ugyanis, mely Tóbia fia, József idejében Judában elterjedt, a zsidók olyan helyeken igyekeztek letelepedni, melyek üzleti összeköttetések szempontjából előnyösek voltak. Így laktak zsidók Joppe és Akko tengerparti városokban is. A Földközi-tenger és a Hárfa-tó között elnyúló termékeny fennsíkon, melyet akkor Galiléának neveztek, szintén voltak zsidó bevándorlók. Ezt azonban nem Judeából származtak, hanem vagy közvetlenül babiloni községekből jöttek, vagy leszármazottjai voltak azoknak a zsidóknak, akiket a szeleucidák Szíriában telepítettek meg.

Ezeket a városokat csak Nagy Antiochus alatt népesíthették be a zsidók, mert ez a terület csupán a Jordán forrásánál nyert döntő győzelme által került állandó birtokába. Ő különben is babiloni és Euphrates-környéki zsidókat telepített országa nyugati tartományaiba. Mikor Lídia és Phrygia lázadó szellemet tanúsítottak, kétezer zsidó családot vitt Mezopotámiából és Babilonjából ezeknek a kisázsiai tartományoknak erődeibe, hogy a zsidók, kiknek hűségéről meg volt győződve, az őslakókkal szemben helyreállítsák az egyensúlyt. Sok szabadságot adott nekik, szántóföldet, szőlőt '' osztatott ki köztük és vallásuk szabad gyakorlását biztosította számukra. Ez a kétezer család volt nyílván Kisázsia első zsidó lakossága.

A Galileában letelepedett zsidók is valószínűleg Babilonjából származtak. Mert míg a judabeliek állandóan a héber nyelvet, kevés arameus elemmel keverten használták, addig a galileai zsidók csak arameusul vagy kaldeus nyelven beszéltek, azon a nyelven, amelyet előbbi lakóhelyükről hozhattak magukkal. Ha héberül szóltak, akkor is egészen más ki'' fejezéssel tették, mint a déli zsidók, különösen mélyen, vastagon ejtve a magánhangzókat, amely változást a kald nyelv okozta. Mert Babilon vidékét háromszáz évvel később hagyták el, mint a többi, nézeteik és szokásaik csak úgy különböztek a déli zsidókéitól, mint a nyelvük. A Jordánon túl is, Gileádban és Básánban is voltak megtelepült zsidók, délen az ammoniták országától kezdve, északon a Háuran határáig. Voltak tehát zsidók a Jordánon innen és a Jordánon túl, de csak úgy gyűlölték a pogányok a Jordánon innen, mint gyűlölték a Jordánon túl.

Arra, hogy a pogányokkal barátságos szomszédi viszonyba kerüljenek, semmi más alkalmas eszköz nem mutatkozott, mint az, hogy azok nyelvét, szokásait, életmódját elsajátítsák, azaz, hol külsőleg elgörögösödjenek."

Dél Babilónia Úr városa, a hold tisztelet kultuszának főhelye, ahonnan vallási ellentétek miatt kellett kiköltöznie a kevésszámú cselédséggel rendelkezett Ábrahámnak, az Eufrates régi árterületének jelentős kereskedelmi kikötővárosa lehetett s ezért is települt itt az a kereskedelmi érzékű népcsoport, amelynek egyik tagja a későbbi palesztinai kereskedelmi gócpontokat szemelte ki települése és uralma székhelyéül. Ábrahámról van szó, akivel kapcsolatban különben az Úr városában nem régen feltárt gazdag régészeti leletek semmiféle olyan támpontokat nem nyújtottak, melyek szerint bizonyosnak lenne vehető, hogy az Ótestamentum ezen őshazára vonatkozó adata reális értékű volna. A transkaspi két folyamköz, éspedig az Oxus vidéke is tud olyan hagyományról, mely szerint Ábrahám innen indult eredetileg el és Úr városban való tartózkodása csak átmeneti jellegű lett volna. Hivatkozhatunk egy Úr városában talált leletre, amely egy hárfának a fejét képezte, éspedig egy, a tövisbokorban fennakadt kecskebakot ábrázolva, amely, úgy látszik, kedves témája lehetett úgy a képző-, valamint az ének- és zeneművészetnek is.

Az Ábrahám-legendában ugyanez a bak szerepel, amikor fiát, Izsákot feláldozandó, éppen az oltárra helyezi az atya a legkedvesebbjét, az egyetlen gyermeket, miután a felesége, Sára tanácsára a pusztába száműzött másik fia, Izmael a zord vidéken, az atya hite szerint talán már el is veszhetett.

Mohammed próféta a maga kijelentéseinek történeti keretet, illetve előzményt nyújtandó, átvette az írásba foglalt Ótestamentum főbb történéseit, így az Ábrahámmal kapcsolatos történéseket is, ez esetben azzal a jellegzetes különbséggel, hogy Ábrahám nem kedvenc fiát, Izsákot, akarta feláldozni, hanem Sára irigy lelke tanácsától indíttatva éppen a másik anya, a szolgaleánytól, Kheturától, született Izmaelt jelölte ki áldozata tárgyául.

Azzal a területtel különben, amelyet a Bibliára támaszkodva Ábrahám és cselédsége kiindulópontjául jelölhettünk meg, szomszédos volt a Bagdadtól délebbre fekvő Kutha városa, ahonnan a Samáriába telepített úgynevezett kuthabeliek származtak el, miután az asszír fogságra hurcolt északi 10 zsidó törzs települési helye, így Samária és Galilea területe is teljesen lakatlan maradt.

A samáriai kuthabeliekkel még lesz találkozásunk, most csak megemlítem, hogy a kuthabeliek jellegzetes vallásában szemlélhetjük határozottabb körvonalait annak az ősi vonáskeretnek, amelyet a hagyomány a nagy vadász és hadvezető Nimród nevével köt egybe, lévén Nimród központi országa Elám és vidéke, amelyhez odatartozott Kutha is, - egyben ellentétét is megmutatva az Ábrahám-féle sabeizmusnak.

Igen jellegzetesek ebből a szempontból mérlegelve az Ábrahámmal kapcsolatos Nimród-legendák:

"A bölcsek beszélik el: Midőn Ábrahám a bálványképeket Tarah szemei előtt; kigúnyolta s azt mondotta róluk, hogy nincs bennük semmi állandóság, elfogta őt Tarah és Nimród elé vitte. Akkor így szólt Nimród: Miért vonakodsz az én istenemet imádni? Ábrahám mondotta: Melyik a te istened?

Nimród mondá: A tűz az én istenem. Ábrahám mondá: Van azonban itt egy, amelyik még erősebb, mint a tűz; íme a víz kioltja a tüzet. A király mondá: De mi a vizet is imádjuk. Ábrahám mondá: Én azonban tudok valamit, ami még erősebb, mint a víz; ezek a felhők, amelyek a vizet hordják magukban. Nimród mondá: De mi a felhőket is imádjuk. Ábrahám mondá: Mégis van még erősebb, mint a felhők. Ezek a szelek, amelyek a felhőket szétszórják. Nimród mondá: De a szeleket is imádjuk. Ábrahám mondá: Egyet találtam, ami még erősebb, mint a szél: ez a föld. Akkor így szólt Nimród: Meddig akarod még a felséget kigúnyolni? Én nem szolgálok senkinek, mint egyedül a tűznek és ha nem akarod a tüzet imádni, akkor bele foglak dobni. Ha van olyan istened, aki nagyobb, mint a tűz, úgy jöjjön és mentsen meg téged. Legott a mészkemencébe dobatta a király Ábrahámot. De az Úr leszállott és kimentette őt onnan belőle."

Mindez abból a szempontból is fontos, hogy meglássuk, mit vihetett magával innen Úr városából Ábrahám, amikor az Eufrates folyó mentén északabbra haladva, az Eufrates és Tigris folyók "két folyamköz" szűkülésénél az ugyancsak kereskedelmi gócpontként szereplő Harranba költözik, hogy azután innen továbbhaladva, Damaszkusz felől közelítse meg azt a földet, melynek előbb befogadott legeltető pásztorai lettek, hogy nem sokkal ez idők után, már mint e föld urai osszanak parancsokat.

E föld új urának, a semita Ábrahámnak és kísérő pásztorainak igaz jellemképét megalkotandó, kezdjük el a tervbe vett néhány ótestamentumi szemelvény bemutatását attól az időtől, amikor Ábrahám feleségével, talán néhány pásztorával és állatjaival Egyiptom határaira érkezik.

"És lőn, mikor Ábrahám közel vala, hogy bemenjen Egyiptomba, mondó feleségének, Sárának: Íme, tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy Azért, mikor meglátnak téged az egyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez; és engem megölnek, téged pedig életben tartanak. Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted. És lőn, mikor Ábrahám Egyiptomba érkezék, láták az egyiptomiak az asszonyt, hogy az nagyon szép. Mikor megláták őt a Fáraó főemberei, magasztalták a Fáraó előtt és elvivék az asszonyt a Fáraó udvarába. És jól tőn érette Ábrahámmal, és valónak juhai, ökrei, szamarai, szolgálói, nőstényszamarai és tevéi. De megveré az Úr Fáraót és az ő házát nagy csapásokkal, Sáráért, Ábrahám feleségéért."

Ábrahámmal kapcsolatban még egy ugyanilyen elgondolású esetet mond el az Ótestamentum, éspedig:

"És elköltözék onnan Ábrahám a déli tartományba, és letelepedék Kádes és Sur között, és tartózkodék Dérárban. És mondá Ábrahám Sáráról, az ő feleségéről: Én húgom ő. Elküldte azért Abimélek, Dérárnak királya, és elviteté Sárát. De Isten Abimélekhez jöve éjjeli álomban, és mondá neki: Íme meghalsz az asszonyért, akit elvettél, holott férjnél van. Abimélek pedig nem illette vala őt, és mondá: Uram, az ártatlan népet is megölöd- é? Avagy nem ő mondotta-é nékem: Én húgom ő; s ez is azt mondotta: az én bátyám ő. Szívem ártatlanságában, és kezeim tisztaságában cselekedtem ezt. És monda Isten néki álomban: Én is tudom, hogy szívednek ártatlanságában mívelted ezt, azért tartóztattalak én is, hogy ne vétkezzél ellenem, azért nem engedtem, hogy illessed azt. Mostan azért add vissza az embernek az ő feleségét, mert próféta ő: és imádkozik te éretted, és élsz; hogyha pedig vissza nem adod, tudd meg, hogy halállal halsz meg te, és minden hozzád tartozó. Felkele azért Abimélek reggel és előhívatá minden szolgáját, s fülük hallatára mindezeket elbeszélé és az emberek igen megfélemlének. És hívatá Abimélek Ábrahámot, és mondá neki: Mit cselekedtél mivelünk? És mit vétettem te ellened, hogy én reám és az én országomra ilyen nagy bűnt hoztál? Amiket cselekedni nem szabad, olyan dolgokat cselekedtél ellenem. És mondta Abimélek Ábrahámnak: Mit láttál, hogy ezt a dolgot cselekedted? Felele Ábrahám: Bizony azt gondoltam: nincsen istenfélelem e helyen és megölnek engem az én feleségemért. De valósággal húgom is, az én atyámnak leánya ő, csakhogy nem az én anyámnak leánya ő; és így lőn feleségemmé. És lőn, hogy amikor kibujdostata engem az Isten az én atyámnak házából, azt mondám néki: Ilyen kegyességet cselekedjél én velem, mindenütt valahová megyünk, azt mondjad én felőlem: én bátyám ez. Akkor Abimélek vett juhokat, ökröket, szolgákat és szolgálókat, és adá Ábrahámnak és visszaadá néki Sárát is, az ő feleségét. És monda Abimélek: Íme előtted van az én országom, ahol te néked jónak tetszik, ott lakjál. Sárának pedig mondta: Íme ezer ezüst pénzt adtam a te bátyádnak, íme az neked a szemek befedezője mindazok előtt, akik veled vannak; és így mindenképpen igazolva vagy. Könyörge azért Ábrahám az Istennek, és meggyógyítá Isten Abiméleket, és az ő feleségét és az ő szolgálóit, és szülének. Mert az Úr bezárta vala az Abimélek házanépének méhét, Sáráért az Ábrahám feleségéért."

És mi történik Rebekával kapcsolatban? Mit mond Abimélek király Izsáknak, Ábrahám fiának?

Ugyanis, mikor Izsák és Rebeka együttesen megrendezték ama, szinte színpadi jelenetet, amely a király előtt volt hivatva az Izsák és Rebeka között fennálló férji és feleségi viszonyukat feltárni, a király ezt látva, méltatlankodó szavakra fakadt. Olvassuk a szöveget:

"Lakozék azért Izsák Gérárban. És mikor annak a helynek lakosai az ő felesége felől kérdezősködének, azt mondja vala: én húgom ő. Mert fél vala azt mondani: én feleségem, gondolván: nehogy megöljenek engem e helynek lakosai Rebekáért, mivelhogy szép ábrázatú ő. És lőn idő múltával, hogy Abimélek, a Filiszteusok királya kitekintvén az ablakon, látá Izsákot enyelegni Rebekával, az ő feleségével. Kiálta azért Abimélek Izsáknak és monda: ímé bizony feleséged ő; hogyan mondhattad tehát, hogy húgom ő? És monda neki Izsák: Mert azt gondolám, netalán még meg kell halnom miatta. És monda Abimélek: Miért mívelted ezt mi velünk? Kevésbe múlt, hogy feleségeddel nem hált valaki a nép közül, és bűnt hoztál volna mireánk. Parancsola azért Abimélek mind az egész népnek, ezt mondván: Aki ezt az embert, vagy ennek feleségét illetendi, bizonnyal meg kell halnia. És vete Izsák azon a földön és lett neki ebben az esztendőben száz annyija, mert megáldó őt az Úr.

És gyarapodék az a férfiú, és elébb-elébb megy vala a gyarapodásban, mígnem igen naggyá lőn. És vala néki apró és öreg barma és sok cselédje s irigykedének reá a Filiszteusok. És mindazokat a kutakat, melyeket az ő atyjának szolgái Ábrahámnak, az ő atyjának idejében ástak vala, behányák a Filiszteusok, és betölték azokat földdel. És monda Abimélek Izsáknak: Menj el közülünk, mert sokkal hatalmasabbá lettél nálunknál."

A Mózes neve alatt szereplő, tulajdonképpen a babiloni fogságban szerkesztett történeti könyv Ábrahám történetével foglalkozó szakaszainak néhány, esemény szerint összefüggő mondatát mutattam be annak jellemzéséül, hogy akár a valóság, akár egy költött legenda költői elmondásáról van szó, mindenképpen igen jellegzetes etikai megvilágításban látjuk az ősatya, Ábrahám, közelebbről a zsidóság gondolkodását, mely szerint a vagyonszerzés főszempontjának alárendelik az etikai világot.

Ábrahám félti feleségét a szöveg szerint pogány gondolkodású Fáraóval szemben. Azonban ez csak megjátszott féltés volt, ugyanis a Fáraó előtt felfedetvén az igazi helyzetet, a Fáraó bőséges jutalommal bocsátja el Ábrahámot, amit Ábrahám nemcsak nem utasít vissza, hanem ugyanezt a bevált módszert még egyszer végigjátssza Abimélek királlyal szemben is, miután Egyiptomból visszaköltözve Abimélek kánaáni fejedelem körébe került ő és Sára, a felesége.

De nem volt elég ezt kétszer végigjátszani, harmadszor Ábrahám fia, Izsák játssza végig ugyanezt ugyancsak Abimélekkel szemben.

Tehát háromszor egymás után, és pedig igen rövid időközön belül és mind a háromszor a maguk javára hajló jelentős anyagi eredménnyel. De azt kérdezzük, hogy vajon volt-e mitől tartania Ábrahámnak és ugyanúgy Izsáknak?

Az elénk tárt szöveg figyelmesebb olvasgatása után elsősorban is a Fáraó tisztább jelleme tűnik elénk, aki, amikor Ábrahám az ő felesége, Sára birtoklása miatt a Fáraót szinte fenyegetve vonta kérdőre, ez a következő okos és becsületes gondolkodású kijelentést tette Ábrahámmal szemben. "hívatá ezért a Fáraó Ábrahámot és monda: Miért mívelted ezt velem? Miért nem mondottad meg én nekem, hogy ez néked feleséged? Miért mondottad: húgom ő; azért vevém magamnak feleségül. Most már ímhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el. És parancsola felőle a Fáraó némely embereknek, akik elbocsátók őket és az ő feleségét, és mindenét, amije vala".

És mit mondott vajon Abimélek Ábrahámnak? A szóbanforgó ótestamentumi irat szerint ő is, a Fáraóhoz hasonlóan, becsületes jelleműnek mutatkozik. A válasz ugyanaz, mint a Fáraóé:

"Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokáim ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, amellyel én te irántad viseltettem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, amelyben jövevény voltál."

Tehát megismerve a három főhős jellemét, Ábrahámnak, hasonlóképpen Izsáknak, nem volt semmi kényszerítő okuk a megjátszott, igazán csak anyagi érdek fűtötte cselekedet elkövetésére. De hát a szövegíró azzal a zsidó mentalitással számolt, amely hasonló körülmények között mindenesetre másképpen cselekedett volna, semmi esetre sem úgy, amiképpen a Fáraó és Abimélek király igen jellemesen cselekedtek. Megmutatásul viszont, hogy hasonló esetben hogyan járt volna el a zsidó lelkület, csupán Dávid esetére hivatkozom, aki mindjárt uralkodása elején, hogy hozzájusson a zsidó zsoldban harcoló hettiták hadvezérének, Uriásnak, ugyancsak hettita vérű, csinos külsejű feleségéhez, a Biblia szavai szerint kiadja parancsban, hogy a harc hevében fussanak el Uriás mellől, hogy így pusztuljon el az ellenség keze által.

"Meghallá Uriásnak felesége, hogy meghalt Uriás, az ő férje, és siratá az ő férjét. És mikor a gyászolásnak ideje eltelt, érette külde Dávid és házába viteté őt és lőn néki felesége, és szüle néki egy fiat. De ez a dolog, amelyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak."

A szkíta alap-becsület: a felebaráti szeretet és a vendégbarátság volt. Ezzel szemben a vendéglátással való csúnya visszaélés egyik jellemző példáját ismerjük meg a zsidóság egyiptomi tartózkodása idejéből. A szomszédságba települt zsidók lehetőségig kihasználták az Egyiptom felett gyakorolt idegen (hyksos) uralmat, ugyanis a zavarosban könnyebben gondolták jó elhelyezkedésüket biztosítani és örökre szólónak is hitték megtelepedésüket s ugyanúgy boldogulásukat. De amikor a hyksos uralom összeomlott, amelyet így tovább kihasználni már nem tudott a zsidóság s az itt elszaporodó zsidóság mindenképpen terhére is kezdett válni az új egyiptomi kormánynak és valószínűleg felrótták a közelmúlt bűneit is nekik, a zsidók Mózes vezérlete alatt elhatározták a birodalomból való megszökésüket. Azt hiszem, akkor sem lehetett ez másképpen, mint ma. Egyetlen állam kormánya sem venné zokon, ha országa zsidósága megszökne országából. Csak egy dolgot nehezményeznének csupán, ha államvagyonnal és más értékekkel megrakodva gondolnák elhagyni az ország területét. Mely esetben ez már üldözendő bűncselekedetté válna.

Amikor a Fáraó amaz előttünk érthetetlennek látszó cselekedetét akarjuk megérteni, hogy amennyiben a zsidóság már olyannyira terhére vált az egyiptomi kormánynak, miért csak a tizedik csapás után engedte ki őket, amely csapások különben a babiloni hasonló átoksújtási módoknak az irodalmi feldolgozásai, és miért akarta mindenáron visszahozni őket, hisz hasznot nem hajtottak, az újszülött fiúgyermekek nem maradhattak életben, tehát semmiképpen sem voltak Egyiptomban szívesen látott vendégek: a feleletet megkapjuk erre is, ha kellő figyelemmel lapozzuk az Ótestamentum Mózesnek tulajdonított történeti könyvének egyik ide vonatkozó részét. A különben nevezetes hely, mely hasonló beállításban a világ vallásos irodalmában egyedüli, Isten buzdító szavára hivatkozik, az akkori kialakuló zsidó lelkületre különösen mély homályt vetve. Mózes II 3, 21-22.

"És kedvességet adok e népnek az egyiptomiak előtt; ha elfuttok, nem vonultok el üresen, hanem kérjen magának az asszony a szomszédjától és lakótársától ezüst és arany házieszközöket és ruházatot és rakjátok fiaitokra és leányaitokra és raboljátok ki az egyiptomiakat." "Szólj szerte azért a nép fülébe titkon, hogy kérjen el minden egyes szomszédjától ezüst és arany házi holmit és edényt és ruházatot. Az Úr viszont megadta népének a kedvességet az egyiptomiak előtt s (ezek) kölcsönadák nekik."

"Izrael fiai pedig akként cselekedének, amint összebeszélt velük Mózes és kértek az egyiptomiaktól ezüst és arany házi felszerelést és ruházatot. Az Úr pedig megadta a kedvességet népének az egyiptomiak előtt és (ezek) kölcsönöztek nekik és így kifosztották az egyiptomiakat."

Tehát megoldódik a rejtély. Nem a zsidóság kivonulását akarta a Fáraó lehetetlenné tenni akkor, amikor az írás szerint a Vörös-tenger mocsárkiöntéseinek gázlóin át hadseregével indult utánuk, - hanem az úgynevezett "valuta"-érték, éspedig a nagy ünnepre hivatkozással kölcsönkért ezüst- és aranyedények visszaszerzése végett üldözte őket.

Hogy ez az így elrablott érték mennyi lehetett, erre is megkapjuk a feleletet, ha számba vesszük azt a templomi arany- és ezüst-edénykészletet, amely Juda, illetve Jeruzsálem meghódításával mint templomi zsákmány a babiloni fogságba hurcolt zsidóság zsákmány vagyonaként a babiloni király kincstárába került. Amikor ugyanis Cyrus perzsa király engedélyt adott később a zsidóknak, hogy visszatérhetnek hazájukba és a templomot is újból felépíthetik, egyúttal visszakapják a templomi edényeket is, amelyeknek nagy száma indokolatlan maradna, ha nem az Egyiptomból magukkal hozott és a templomi kincstárnak juttatott arany- és ezüstedényekről lehetne szó.

"Így szól Cyrus, a perzsa király: Az Úr, a mennynek Istene a föld minden országait nékem adta, és ő parancsolta meg nékem, hogy építsek néki házat Jeruzsálemben, mely Judában van. Valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen el Jeruzsálembe, mely Judában van, és építse az Úrnak, Izrael Istenének házát.

Cyrus király pedig előhozatá az Úr házának edényeit, melyeket Nabukodonozor hozatott vala el Jeruzsálemből s az ő Isteneinek házába helyezett vala; előhozatá ezeket Cyrus, a perzsák királya, Mithredáthes kincstartó kezeihez, aki is átszámoló azokat Sesbassárnak, Juda fejedelmének. És számuk ez vala: harminc arany medence, ezer ezüst medence, huszonkilenc kés, harminc arany pohár, négyszáztíz másrendbeli ézüst pohár, és ezer más edény. Minden arany és ezüst edényeknek száma ötezerernégyszáz. Mindezt magával vivé Sesbassár, mikor a foglyok kijövének Babilóniából Jeruzsálembe.

És átmérém nékik az ezüstöt és aranyat és az edényeket, a mi Istenünk házának ajándékait, amelyeket a király és tanácsosai és fejedelmei és minden Babilóniában élő Izraeliták ajándékozának. Kezükhöz mérék pedig hatszázötven talentom ezüstöt, száz talentumot érő ezüst edényeket és száz talentom aranyat. Húsz arany poharat, melyek ezer dárikot érnek vala, és két szép ragyogású rézedényt, melyek oly becsesek, mint az arany"

De lássunk egy más esetet! Sára, az ősanya meghal. Ahova eltemessék, Ábrahám 400 darab ezüstpénzért sírboltot vásárol, de vele kapja azután a környező földterületet is.

A becsületes lelkű hettita nép nem haszonleső érzületére igen jellemzők a következő ótestamentumi sorok:

"Felkele azután Ábrahám az ő halottja (Sára) elöl, és szóla a Khéth fiainak, mondván: Idegen és jövevény vagyok közöttetek: Adjatok nékem temetésre való örökséget ti nálatok, hadd temessem el az én halottamat én előlem. Felelének pedig a Kéth fiai Abrahámnak, mondván őnéki: Hallgass meg minket uram: Istentől való fejedelem vagy te mi közöttünk, a mi temetőhelyeink közül, amely legtisztességesebb, abba temesd el a te halottadat, közülünk senki sem tiltja meg tőled az ő temetőhelyét, hogy eltemethesd a te halottadat. És felkelti Ábrahám, és meghajtá magát a földnek népe előtt, a Khéth fiai előtt. És szóla ő velők, mondván: Ha azt akarjátok, hogy eltemessem az én halottamat én előlem, hallgassatok meg engemet, és esedezzetek én érettem Efron előtt, Czohár fia előtt. Hogy adja nékem Makpelá barlangját, mely az övé, mely az ő mezejének szélében van: igaz áron adja nékem azt, ti köztetek temetésre való örökségül. Efron pedig ül vala a Khéth fiai között. Felele azért Efron, a Kittesus, Ábrahámnak, a Khéth fiai között. Felele azért; Efron, a Khitteus, Ábrahámnak, a Khéth fiainak és mindazoknak hallatára, akik bemennek vala az ő városának kapuján, mondván: Nem úgy, Uram, hallgass meg engem: azt a mezőt néked adom, s a barlangot, mely abban van, azt is néked adom, népem fiainak (Mózes II. 12. 35-36. Esdrás I. 2-3. 7-I1.) szeme láttára adom azt néked, temesd el halottaidat. És meghajtá magát Ábrahám a földnek népe előtt. És szóla Efronhoz a föld népének hallatára, mondván: Ha mégis meghallgatnál engem! Megadom a mezőnek árát, fogadd el tőlem, azután eltemetem ott az én halottamat. És felele Efron Ábrahámnak, mondván néki: Uram! Hallgass meg engemet; négyszáz ezüst siklusos föld, micsoda az én köztem és te közötted? Csak temesd el a te halottadat. Engede azért Ábrahám Efronnak és odamérte Ábrahám Efronnak az ezüstöt, amelyet mondott vala a Khéth fiainak hallatára; kalmároknál kelendő négyszáz ezüst siklust!

Így lett Efronnak Makpelában levő mezeje, mely Mamré átellenében van, a mező a benne levő barlanggal, és minden a mezőben levő fa az egész határban köröskörül, Ábrahámnak birtoka, a Khéth fiainak, mindazoknak szeme előtt, akik az ő városának kapuján bemennek vala. Azután eltemeté Ábrahám az ő feleségét, Sárát a Makpelá mezejének barlangjaiba, Mamréval szemben. Ez Hebron a Kánaán földén. Így erősítették meg a mező és a benne lévő barlang Ábrahámnak temetésre való örökségül a Khéth fiaitól."

Tehát Ábrahám kifizette a barlang árát, éspedig abból az összegből, amit Sárával kapcsolatban, valósággal, mint fájdalomdíjat már magáénak vallhatott.

Ez az első vásárolt földterület, mely a hettita, illetve a volt hyksos birodalom középpontjában feküdt, gyorsan növekedett, mert Abimelek király nemsokára ezt kényszerült üzenni a vendégként befogadottaknak:

"És mondta Abimélek Izsáknak: Menj el közülünk, mert sokkal hatalmasabbá lettél nálunknál."

De lássuk végül a hadviselés módját is. Ide vonatkozólag egy ősi ének, Debora éneke, mely bizonnyal a fogsága előtti egyik írott tartozéka lehetett az Ótestamentumnak, a hiteles tanúság: "De az Izrael fiai azután is gonoszul cselekedének az Úrnak szemei előtt, mikor Ehud meghal. Azért adá őket az Úr Jábinnak, a Kánaán királyának kezébe, aki Hásorban uralkodott, seregének vezére pedig Sisera volt.

Hírül vivék pedig Siserának, hogy Bárák felvonult a Thábor hegyére. Egybegyűjté azért Sisera minden szekereit, a kilencszáz vasszekeret, és az egész népét, mely vele volt, a pogányok városából, Harósethből, a Kison patakjához. És monda Debora Báráknak: Kelj fel, most ez a nap az, amelyen kezedbe adja az Úr Siserát! Hisz maga az Úr vezet téged! És alájőve Bárák a Thábor hegyéről, és a tízezer ember ő utána. És megrettenté az Úr Siserát, minden szekereivel és táborával fegyvernek élivel Bárák előtt, annyira, hogy Sisera leugrott szekeréről, és gyalog futott. Sisera pedig gyalog futott Jáhelnek, a Keneus Héber feleségének sátoráig, mert béke volt Jábin között, Hásor királya között, és a Keneus Héber háznépe között. Ekkor Jáhel, a Héber felesége vevé a sátorszöget, és pörölyt vőn kezébe, és beméne ő hozzá halkan és beveré a szöget halántékába, úgy, hogy beszögeződék a földbe. Amaz pedig a nagy fáradtság miatt mélyen aludt vala és meghala. Így alázá meg Isten azon a napon Jábint, Kánaán királyát az Izrael fiai előtt. Az Izrael fiainak keze pedig mind jobban ránehezedik Jábinra, Kánaán királyára, mígnem kiirtják Jábint, Kánaán királyát."

"És mondanák a József fiai: Nem elegendő nékünk ez a hegy, a Kánaáneusoknak pedig, akik a völgyi síkon laknak, mindnek vasszekerük van; úgy azoknak, akik Béth-Seanban és mezővárosaiban, mint azoknak, akik a Jezréel völgyében vannak."

"Vala pedig az Úr Judával és kiűzé a hegység lakóit, de a völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert vasszekereik voltak. És nem űzte el Manassé a lakosokat, sem Béth-Seánból és annak mezővárosaiból, sem a Jibleámnak és mezővárosainak lakosait, sem Megiddónak és mezővárosainak lakosait. És a Kananeusnak tetszett ott lakni azon a földön. Ezek pedig a pogányok, akiket meghagyott az Úr, hogy azok által kísértse Izraelt, azokat, akik nem ismerték a Kánaánért való harcokat. Csak azért, hogy az Izrael fiainak nemzetségei megismerjék, hogy tanítsa őket hadakozásra, csak azokat, akik azelőtt ezt nem tudták."

"Így az Izrael fiai Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok között laknak. És azok leányait vették maguknak feleségül, a saját leányaikat pedig odaadták azok fiainak, és szolgálák azoknak isteneit. És gonoszul cselekedtek Izrael fiai az Úr szemei előtt, és elfelejtkezének az Úrról, az ő Istenükről, és a Baáloknak és Aseráknak szolgáltak. Ezért felgerjedett az Úrnak haragja az Izrael ellen és adá őket Kusán Risathaimnak, Mezopotámia királyának kezébe, és nyolc évig szolgáltak az Izrael fiai Kusán-Risathaimnak."

A közölt sorokból annyi bizonyosodik meg előttünk, hogy a zsidóság a harcászat területén nemcsak hogy teljesen járatlan volt, hanem jellemet sem tudott abba belevinni. A mi szempontunkból azért is fontos az egyik hivatkozott hely (Bírák I. 27.), mert rámutat arra, hogy Manassé a neki jutott galileai, "határmenti" területről, így Bethsan (a későbbi Skythopolis) erőd-város és ennek mezővárosaiból, így például a szomszéd Názáretból nem űzte el az idegen fajú lakosokat, a kananeusokat, hettitákat, akikkel azután igen elvegyültek a zsidók, úgy hogy az északi határterületeken mindig is az idegen fajta játszott szerepet, akkor különösebben, amikor az asszír fogságra elhurcolt zsidóság lakatlanul, illetve a nem zsidó földmívelői kezén hagyta vissza az említett északi területeket.

Nagy általánosságban íme bepillantást nyertünk a sémi nép egyik ágának, a zsidóságnak legbelsőbb lelkivilágába.

Velük szembe, lelki területen, a szkítaságot állította a sors, azt a népet, amely még a háborút is csupán a dicsőségért és nem a kincs utáni vágyból vezette, - amely nép a vizet és a vizek fejeit is, nem úgy, mint az egyiptomi, haszonért, hanem magáért az Isten gondos szeretetéért és az isteni természet szépségéért szerette és becsülte mindig.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése