Kérdőjelek II. János Pál szentté avatása kapcsán
2014. április 27. 17:30ifj.Tompó László - Hunhír.info
'via Blog this'
I. János Pál ma történt szentté avatása kapcsán kérdőjelek vetődnek fel, ugyanis egyesek, nem is kevesen, nehezményezik, mennyire elhanyagolta a Trianonban elrabolt területeinken élő véreink magyar papokkal való ellátását. Mások viszont egyéb, de nem kevésbé fontos okok miatt tesznek fel kérdőjeleket.
Egyre többen kérdezik ugyanis, hol vannak már vén kontinensünk azon korai, amikor még valóban minden igaz keresztény által tisztelteket avatott szentekké a mindenkori szentatya, Krisztus földi helytartója? Amint a mindmáig időtálló, Bangha Béla jezsuita által szerkesztett, 1931 és 1934 között megjelent Katolikus Lexikonban Bőthy Lajos egri teológiai tanár írta, a szentté avatás a pápának az az ünnepélyes, csalatkozhatatlan kijelentése, amellyel valakiről megállapítja, hogy a megdicsőültek között van, s tiszteletét az Egyház számára előírja. Olyanokról, akikből életükkel, tanításukkal mind az öt világrészen Krisztus katonái váltak.
A III. Sándor pontifikátusáig (1159-1181) a hit hősei püspököknek, onnantól a Szentatyának fenntartott jegyzékbe vétele (kanonizációja) valóban minden igaz keresztény óhaját kifejezte. Olyanok lettek szentek, akik szüzekként, vértanúkként vagy egyházdoktorokként, netán világi uralkodókként kiérdemelték a hit hőse (defensor fidei) címet, egészen XII. Piuszregnálásig (1939-1958). Aki múlt századunk egyik legnagyobb elméjét, X. Piuszt méltán avatta szentté. Azt a Szent Péter-utódot, aki már a század elején könyörtelenül szembeszállt a korunkat oly jellemző teológiai és etikai relativizmussal, a modernista világnézettel.
Mert nézzünk csak szét szerte a mai világban! Az olyan fogalmak, mint a rend, becsület,
erkölcs, hazaszeretet, csaknem teljesen kiveszőfélben vannak. Hát még a vallásosság! Amikor is hovatovább az egykor oly keresztény Európában több mecset épül évente, mint egykor valaha összesen. Amikor ráadásul az eleink fogalmaiban Roma aeternaként, örök Rómaként élő apostolfejedelmi székhelyen XII. Piusz pápa óta olyanok ülnek, akik egyáltalán nem lépnek fel határozottan a hitellenes életszemléletből következő deviáns magatartásformák elterjedése ellen, sőt lassan létezésüket majdhogynem maguktól értetődőnek tartják.
Arról, hogy e téren közülük a jelenlegi napról napra hány téglát bont le a kereszténység várából, vaskos tanulmányban sem számolhatnánk be eléggé lelkiismeretes pontossággal. De ezzel nincs egyedül. Ugyanis elmondható ez elődei közül különösen is éppen II. János Pálról. Aki működése alatt (1978-2005) mindent tőle telhetőt elkövetett, hogy elvizenyősítse atyái hitét. A II. Vatikáni Zsinat (1961-1965) Marcel Lefebvre francia érsek és papi közössége által megannyiszor teljes joggal kárhoztatott, a teológiai és etikai relativizmussal, a modernista világnézettel kiegyező szemléletét II. János Pál ugyanis magáénak vallotta.
Mindennek jobb megérése érdekében idézzünk a Lefebvre érsek által alapított Szent X. Piusz Papi testvériség egyik képviselője, Franz Schmidberger atya egyik, még 1989-ben a németországi Mainzban az Actio spes unica mozgalom meghívására A II. Vatikáni Zsinat időzített bombái címmel megtartott előadásából! Ebben elmondta, hogy e zsinaton a nem keresztény vallásokról szóló dekrétum (Nostra aetate) minő képtelenségeket tett magáévá, például a zsidósággal kapcsolatos passzusaiban, melyekből kiderül, mennyire hamis a zsidóság és a kereszténység közötti antagonisztikus ellentét relatívvá tétele.
Az egész Ószövetséget Isten a Messiás előkészítésére rendelte. Különleges módon kiválasztott egy népet a többi közül, és megajándékozta kinyilatkoztatásával, törvényével és ígéretével, amely szerint belőle fog támadni az eljövendő Megváltó. És amikor ez a Megváltó fellépett, tulajdon népe vetette el. Tulajdonába jőve, de övéi őt be nem fogadák. (Jn 1, 11.) Krisztus kereszthalálával meghasadt a templom függönye, az Ószövetség eltöröltetett, és a Megváltó átdöfött oldalából megszületett a minden népet, kultúrát, fajt és szociális különbséget felölelő Egyház, a katolikus. - fogalmazott Schmidberger atya.
És levonta a következtetést: Ezáltal azonban napjaink zsidói nemcsak hogy nem idősebb testvéreink a hitben, mint ahogy azt a pápa 1986-os római zsinagóga-látogatásán kijelentette, hanem inkább bűnrészesek az istengyilkosságban mindaddig, amíg Krisztus istenségének megvallása és a keresztség által el nem határolják magukat őseik bűnétől. Ezzel szemben a II: Vatikáni zsinat azt állítja, hogy Krisztus szenvedésének eseményeit nem lehet sem minden akkor élt zsidónak megkülönböztetés nélkül, sem pedig a mai zsidóknak rovására írni. Majd felteszi a kérdést, e zsinati tézisek miképpen egyeztethetők össze a katolicizmussal?
Aligha, ugyebár. Mint ahogyan fogalmazott, szomorúan látjuk, hogy a pápa egy zsidó zsinagógába megy. Szomorúan látjuk, hogy II. János Pál pápa a különböző világvallásokat Assisibe hívja közös imára a békéért. Melyik istenhez fognak egyáltalán imádkozni? A hinduizmus és a buddhizmus istenségeihez, akiknek nincsenek is személyes isteneik, akiknek istenségei magával a teremtéssel azonosak? Vagy Allahhoz, aki éles ellentétben áll az élő Szentháromsággal?A mi Istenünk, kedves barátaim, a megfeszített és feltámadt Jézus, a háromszemélyű Isten. Nem ismerünk semmilyen más istent. Bizony nem!
Mert II. János Pál úgyszólván mindenkit a keblére ölelt, de legkevésbé azokat, akik keresztény hitükhöz csorbítatlanul hűek kívántak maradni. Akik nem kértek a különféle vallások keveredéséből, az úgynevezett ökumenizmusból. Akik nem akartak frigyet sem a judaizmussal, sem az iszlámmal, sem a protestantizmussal. Akik, lett légyen bármennyire is kétségbeejtő a keresztény világ saját önfeladásosságából következő jelene, a kard és kereszt egységét hirdetik. Akik, Schmidberger páter akkori szavait idézve, tudják, hol az igazi béke:
Ott, ahol Urunk Jézus Krisztus trónol, ahol Ő kormányoz, ahol a lelkeket mennyországává tette, ahol a családok, az iskolák, a kórházak, a munkahelyek, a bíróságok, a parlamentek Őt barátként és a ház uraként meghívták és befogadták, ott uralkodik Krisztus békéje Krisztus országában, pax Christi in regno Christi. Máshol hiába keressük a békét. Az Istennel való kiengesztelődés békéjén kívül ma is érvényes, talán még inkább, mint valaha, Jeremiás próféta szava: így szólnak: Békesség, békesség! Holott nincsen békesség! (Jer 6,14). Ilyetén aligha lehet viszont már kérdés, miért merülnek fel kérdőjelek teológiai és világnézeti vonatkozásokban is II. János Pál szentté avatása kapcsán?
De szép is lenne, ha megérhetnénk már végre-valahára, hogy inkább olyanokat avatnak szentekké, pláne a pápák közül, mint aminő volt például a mai világ elkorcsosulását előre megjövendölő, ellene mindvégig küzdő XIII. Leó, XI. és XII. Piusz. Vagy ha már rólunk, magyarokról van szó, egy Prohászka Ottokárt, Bangha Bélát, Tóth Tihamért, Uzdóczy-Zadravecz Istvánt, Mindszenty Józsefet vagy Márton Áront.
A III. Sándor pontifikátusáig (1159-1181) a hit hősei püspököknek, onnantól a Szentatyának fenntartott jegyzékbe vétele (kanonizációja) valóban minden igaz keresztény óhaját kifejezte. Olyanok lettek szentek, akik szüzekként, vértanúkként vagy egyházdoktorokként, netán világi uralkodókként kiérdemelték a hit hőse (defensor fidei) címet, egészen XII. Piuszregnálásig (1939-1958). Aki múlt századunk egyik legnagyobb elméjét, X. Piuszt méltán avatta szentté. Azt a Szent Péter-utódot, aki már a század elején könyörtelenül szembeszállt a korunkat oly jellemző teológiai és etikai relativizmussal, a modernista világnézettel.
Mert nézzünk csak szét szerte a mai világban! Az olyan fogalmak, mint a rend, becsület,
erkölcs, hazaszeretet, csaknem teljesen kiveszőfélben vannak. Hát még a vallásosság! Amikor is hovatovább az egykor oly keresztény Európában több mecset épül évente, mint egykor valaha összesen. Amikor ráadásul az eleink fogalmaiban Roma aeternaként, örök Rómaként élő apostolfejedelmi székhelyen XII. Piusz pápa óta olyanok ülnek, akik egyáltalán nem lépnek fel határozottan a hitellenes életszemléletből következő deviáns magatartásformák elterjedése ellen, sőt lassan létezésüket majdhogynem maguktól értetődőnek tartják.
Arról, hogy e téren közülük a jelenlegi napról napra hány téglát bont le a kereszténység várából, vaskos tanulmányban sem számolhatnánk be eléggé lelkiismeretes pontossággal. De ezzel nincs egyedül. Ugyanis elmondható ez elődei közül különösen is éppen II. János Pálról. Aki működése alatt (1978-2005) mindent tőle telhetőt elkövetett, hogy elvizenyősítse atyái hitét. A II. Vatikáni Zsinat (1961-1965) Marcel Lefebvre francia érsek és papi közössége által megannyiszor teljes joggal kárhoztatott, a teológiai és etikai relativizmussal, a modernista világnézettel kiegyező szemléletét II. János Pál ugyanis magáénak vallotta.
Mindennek jobb megérése érdekében idézzünk a Lefebvre érsek által alapított Szent X. Piusz Papi testvériség egyik képviselője, Franz Schmidberger atya egyik, még 1989-ben a németországi Mainzban az Actio spes unica mozgalom meghívására A II. Vatikáni Zsinat időzített bombái címmel megtartott előadásából! Ebben elmondta, hogy e zsinaton a nem keresztény vallásokról szóló dekrétum (Nostra aetate) minő képtelenségeket tett magáévá, például a zsidósággal kapcsolatos passzusaiban, melyekből kiderül, mennyire hamis a zsidóság és a kereszténység közötti antagonisztikus ellentét relatívvá tétele.
Az egész Ószövetséget Isten a Messiás előkészítésére rendelte. Különleges módon kiválasztott egy népet a többi közül, és megajándékozta kinyilatkoztatásával, törvényével és ígéretével, amely szerint belőle fog támadni az eljövendő Megváltó. És amikor ez a Megváltó fellépett, tulajdon népe vetette el. Tulajdonába jőve, de övéi őt be nem fogadák. (Jn 1, 11.) Krisztus kereszthalálával meghasadt a templom függönye, az Ószövetség eltöröltetett, és a Megváltó átdöfött oldalából megszületett a minden népet, kultúrát, fajt és szociális különbséget felölelő Egyház, a katolikus. - fogalmazott Schmidberger atya.
És levonta a következtetést: Ezáltal azonban napjaink zsidói nemcsak hogy nem idősebb testvéreink a hitben, mint ahogy azt a pápa 1986-os római zsinagóga-látogatásán kijelentette, hanem inkább bűnrészesek az istengyilkosságban mindaddig, amíg Krisztus istenségének megvallása és a keresztség által el nem határolják magukat őseik bűnétől. Ezzel szemben a II: Vatikáni zsinat azt állítja, hogy Krisztus szenvedésének eseményeit nem lehet sem minden akkor élt zsidónak megkülönböztetés nélkül, sem pedig a mai zsidóknak rovására írni. Majd felteszi a kérdést, e zsinati tézisek miképpen egyeztethetők össze a katolicizmussal?
Aligha, ugyebár. Mint ahogyan fogalmazott, szomorúan látjuk, hogy a pápa egy zsidó zsinagógába megy. Szomorúan látjuk, hogy II. János Pál pápa a különböző világvallásokat Assisibe hívja közös imára a békéért. Melyik istenhez fognak egyáltalán imádkozni? A hinduizmus és a buddhizmus istenségeihez, akiknek nincsenek is személyes isteneik, akiknek istenségei magával a teremtéssel azonosak? Vagy Allahhoz, aki éles ellentétben áll az élő Szentháromsággal?A mi Istenünk, kedves barátaim, a megfeszített és feltámadt Jézus, a háromszemélyű Isten. Nem ismerünk semmilyen más istent. Bizony nem!
Mert II. János Pál úgyszólván mindenkit a keblére ölelt, de legkevésbé azokat, akik keresztény hitükhöz csorbítatlanul hűek kívántak maradni. Akik nem kértek a különféle vallások keveredéséből, az úgynevezett ökumenizmusból. Akik nem akartak frigyet sem a judaizmussal, sem az iszlámmal, sem a protestantizmussal. Akik, lett légyen bármennyire is kétségbeejtő a keresztény világ saját önfeladásosságából következő jelene, a kard és kereszt egységét hirdetik. Akik, Schmidberger páter akkori szavait idézve, tudják, hol az igazi béke:
Ott, ahol Urunk Jézus Krisztus trónol, ahol Ő kormányoz, ahol a lelkeket mennyországává tette, ahol a családok, az iskolák, a kórházak, a munkahelyek, a bíróságok, a parlamentek Őt barátként és a ház uraként meghívták és befogadták, ott uralkodik Krisztus békéje Krisztus országában, pax Christi in regno Christi. Máshol hiába keressük a békét. Az Istennel való kiengesztelődés békéjén kívül ma is érvényes, talán még inkább, mint valaha, Jeremiás próféta szava: így szólnak: Békesség, békesség! Holott nincsen békesség! (Jer 6,14). Ilyetén aligha lehet viszont már kérdés, miért merülnek fel kérdőjelek teológiai és világnézeti vonatkozásokban is II. János Pál szentté avatása kapcsán?
De szép is lenne, ha megérhetnénk már végre-valahára, hogy inkább olyanokat avatnak szentekké, pláne a pápák közül, mint aminő volt például a mai világ elkorcsosulását előre megjövendölő, ellene mindvégig küzdő XIII. Leó, XI. és XII. Piusz. Vagy ha már rólunk, magyarokról van szó, egy Prohászka Ottokárt, Bangha Bélát, Tóth Tihamért, Uzdóczy-Zadravecz Istvánt, Mindszenty Józsefet vagy Márton Áront.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése