http://www.versradio.hu/
"...A versrádió oldalán(...) elismert művészek tolmácsolásában hallgathat, nézhet verseket. (...) Szabadon válogathat a kínálatból(...) fel is töltheti a kedvenceit..."
"Mentés másként" a Multiply.com weboldalamról.
2010. április 29., csütörtök
2010. április 18., vasárnap
Az aradi magyar minisztérium 1919 májusában
Az aradi magyar minisztérium 1919 májusában
A szerző 1855. december 12-én született Aradon. Jogi tanulmányait a budapesti egyetemen végezte. Részt vett az egyetemi ifjúság mozgalmaiban. 1886-ban ügyvédi irodát nyitott Aradon, és 1918-ig a város törvényhatósági bizottságának volt a tagja. 1901-től a Függetlenségi és '48-as Párt alelnöke, 1892-től a gyomai kerület országgyűlési képviselője, majd 1911-ben Szilágysomlyó képviselője. 1906-ban Fejérváry Géza és Kossuth Ferenc között közvetített, akik 1906. április 4-én Barabás lakásán egyeztek meg a koalíciós kormány megalakításának feltételeiben. 1917-ben Arad vármegye és város főispánja, az 1919-es májusi aradi kormány minisztere, 1920-tól az aradi Magyar Párt elnöke; az Országos Magyar Párt bizottságának tagjaként egyik irányítója volt a romániai magyar kisebbségi politikának. 1926-tól a bukaresti parlament szenátora. Publicisztikai cikkeinek többsége vidéki lapokban látott napvilágot. Közben 1893-ban az Arad és vidéke című napilap szerkesztője. 1934. május 28-án halt meg Aradon. Ez az írása a kolozsvári Újság című lapban jelent meg, 1926. április 5-én.
1.
Nemcsak szomorú, de kétségbeejtő idejét élte Magyarország a Kun Béla-féle vörös uralom alatt, amely 1919. március 21-én kezdődött, s néhány hónapig pusztította azt a szegény, megtépett, megalázott országot. Borzalommal gondol ma is mindenki azokra az eszeveszett napokra, s nem csoda, ha akkor több helyen merült fel aggódó hazafiak lelkében az a gondolat s az a komoly törekvés, vajon miként lehetne véget vetni ennek a gonosz és aljas terrornak, amely semmit sem alkotott, semmit nem védett, csak pusztított, őrült lelketlenségével életet, vagyont, egzisztenciát, családot és mindent, ami kezébe került.
Ott, azokon a vidékeken, amelyek a rémuralom területébe estek, szó sem lehetett arról, hogy valaki kezdeményezzen, cselekedjék, de erre mifelénk, ahol a francia hadsereg őrizete alatt állottak városok és emberek, sokan összedugták fejüket, titokban tanácskoztak, a francia hadvezetőséggel érintkeztek, mert ez is belátta, hogy a bolsevista őrültség ott Budapesten s a jó magyar vidékeken, csak veszélyezteti Közép Európa békéjét, nyugalmát, sőt egy újabb véres felfordulás lehetőségét idézi elő.
Nem tudom, érdemes-e a magyar történések e csöppetnyi eseményével s talán jelentéktelen epizódjával foglalkozni, de mert többen kértek fel olyanok, akik erre súlyt helyeznek, hát emlékezetem sovány tárházából s a rendelkezésemre álló adatokból megírom a kis életű és boldog emlékű aradi magyar kormány keletkezésének, megalakulásának történetét. Ez a történet alig érne valamit, ha ott kezdeném, amidőn én is tényezője lettem a jóakaró és jóhiszemű, de hozzáteszem, elég bátor vállalkozásnak, mert hiszen én magam csak akkor szereztem némi tudodmást az előzményekről -- amelyek, ha nem is fontosak, de elég érdekesek --, amidőn belekerültem és megalakítottuk saját elhatározásunkból a vöröseket elkergetni akaró magyar kormányt.
Egy vasárnap délután, 1919 május legelején, ülünk a magyar kaszinóban, amikor odasúg nekem Koromzay Frigyes, az Arad-csanádi vasutak igazgatója, és arra kér, hogy azonnal menjek fel a vármegyeházára Varjassy Lajos dr. kormánybiztos főispánhoz, mert igen sürgős és fontos politikai ügyben beszélni óhajt velem. Engem meglepett az üzenet, mert vele feszült viszonyban voltam. Ugyanezt az üzenetet vette Bornemissza Gyula báró, aki Aradon tartózkodott. Együtt mentünk fel, hárman a vármegyeházára, ahol már több aradi és temesvári úriember volt együtt s néhányan Budapestről, akik állítólag a hirtelen alakulatnak az előkészítői voltak. Varjassy Lajos dr. kormánybiztos elém siet s nemvárt szívélyes szavakkal azonnal kitálalja, hogy a francia hadsereg ösztönzésére és hozzájárulásával egy magyar kormány megalakításáról van szó, olyanról, amelyben az akkori magyar politikai pártok valamennyiének képviselve kell lenni. Én vagyok hivatva a függetlenségi és '48-as párt reprezentálására, már azért is, mert bennem agitációs erőre s egy jó népszónokra van szükség, s nekem a jelenlévők együttes kívánságát nem szabad visszautasítani. Minden gondolkodás nélkül belementem, vállalkoztam.
Itt azonban megszakítom az események fejlődésének és egymásutánjának leírását, mert sokkal fontosabbak az előzmények, amelyek odáig érlelték a dolgot, hogy az aradi magyar minisztérium megalakuljon. Én magam akkor nem sokat kutattam az előzményeket, később sem igen érdeklődtem, csak most, amikor e merész vállalkozás leírásához kezdtem, szereztem meg az ezekre vonatkozó adatokat Kintzig János barátomtól, az aradi kormány földművelési miniszterétől, aki bele volt avatva, sőt személyes tényezője volt az előző megbeszéléseknek és tárgyalásoknak. Ő szívesen segített adataival.
Arad város és Arad megye kormánybiztosa Varjassy Lajos dr. volt, akit a Károlyi-kormány az aradi Kereskedelmi és Iparkamara titkári állásából emelt e méltóságra. Aradnak én voltam az utolsó alkotmányos főispánja. Az 1918-iki októbervégi forradalom után néhány nap alatt engem menesztettek, s aradi román politikusok kívánságára Varjassy dr. lett a kormánybiztos-főispán. Igen jó modorú fiatalember, kitűnően beszéli a francia nyelvet, s így a francia megszálló csapatok vezérkarával s tisztjeivel bizalmas baráti viszonyba került. Ő volt kezdeményezője s mozgatója a terveknek, csak egy-két bizalmas emberével.
Akkor Aradon tartózkodott Sárossy-Kapeller főhadnagy, aki járatos volt Kintzig János házába, s mert Kintzig exponált Tisza-párti ember volt, szinte figyelték az összeköttetést. Egy szép napon Sárossy- Kapeller magához kéreti Kintziget, és bizalmasan közli vele, hogy ő és Varjassy a napokban Belgrádba utaznak De Lobit belgrádi parancsnokhoz, aki aziránt óhajtja Varjassyt meghallgatni, hogy milyen eszközzel és milyen módokkal véli a magyar bolsevizmust leküzdeni? Úgy látom, hogy Varjassy eziránt már purparlézott franciákkal, sőt külön Sárossy-Kapeller is, s így Kintzig Jánost kérte fel nemcsak véleménynyilvánításra, de arra is, hogy egy memomandum-félét készítsen Kintzig francia nyelven az esetre, ha Varjassy eltérő felfogást nyilvánítana, úgy ez a memorandum képezné a kiindulási alapot. Azonban az derült ki, hogy ezt a memorandumot inkább Varjassy óhajtotta mások véleményének megismerése végett. Kintzig vállalkozott a memorandum elkészítésére, s mert Bornemissza Gyula báró éppen nála tartózkodott mint vendég, ketten megbeszélték a dolgot, s egy francia nyelvű memorandumban a saját legjobb hazafias felfogásukból kiindulva előadták véleményüket. Ezt Sárossy-Kapeller és Varjassy magukkal vitték Belgrádba.
Eltelt két-három hét, amikor Kintzig Jánost aradi lakásán felkereste Eckhardt Tibor azzal a hírrel, hogy De Lobit belgrádi, Prunot temesvári és Gondrecourt aradi francia parancsnokok óhajtanak Kintzig Jánossal és társaival tanácskozni, keressék fel őket az aradi várban. A bolsevizmus letörése ügyében kívánnak megbeszélést folytatni a már beadott memorandum alapján. Ezen üzenetre Kintzig és Bornemissza báró felmentek Purgly Emil lakására, ott a már elkészült tervezetet újból átnézték, azon még némi módosításokat eszközöltek, s egy délután négy órakor Kintzig János, Solymossy Lajos báró, Bornemissza Gyula báró, Purgly Emil és Eckhardt Tibor bementek az aradi várba a kért tanácskozásra. Ott Gondrecourt francia tábornok vezérkari tisztje, Saint Lomaire kapitány fogadta az érkezőket, legnagyobb meglepetésükre Varjassy Lajos dr. társaságában. Ez a Saint Lomaire kapitány már teljesen be volt avatva az ügybe, mert az előző memorandumot részletesen ismerte, s pár percnyi tanácskozás után jelezte is, hogy az előterjesztés elfogadható, s mindjárt bement referálni az együttlévő generálisoknak. A memorandum lényegét is ismerhették, mert Saint Lomaire kapitány pár perc múlva kijött, s tudatta az érkező urakkal, hogy a generálisok fogadják s hajlandók tárgyalni.
Bementek. Varjassy Lajos dr. távozni akart, de a többiek őt is bevitték magukkal, s jó hosszú ideig folyt a tanácskozás. A feltevés természetesen az volt, hogy a magyar bolsevizmus letörése francia katonai erővel és az ő vezetésük alatt történne meg. A generálisok kijelentették, hogy a feltevés helyes, és ők rövidesen a francia kormánytól parancsot fognak kapni a bolsevizmus katonai leverésére, azonban siettetné ennek a parancsnak megkapását az, ha az urak által beadott memorandumban vállalt felajánlást mielőbb teljesítenék, vagyis a francia megszállás alatt lévő magyar területeken megszerveznének némi katonai erőt, mert ennek megtörténtét bejelentenék kormányuknak. A tábornok urak kilátásba helyezték azt is -- dacára, hogy ez nem is kérettetett --, hogy a toborzandó magyar katonák felszerelésén kívül azoknak zsoldját és a tisztek fizetését is vállalják. A magyarok azt is vállalták, hogy minden lépésnyi területen, ami felszabadul, rögtön szervezik a katonai erőt. Ennek azonban előfeltétele az volt, hogy a román csapatok az általuk elfoglalt demarkácionális vonalakat át ne lépjék, mert teljes lehetetlenség magyar katonákat toborozni, ha azoknak félni kell, hogy míg ők hadba járnak a bolsevisták ellen, azalatt tűzhelyük férfi nélkül marad és idegen csapatok vonulnak be. Ezt a tábornok urak magától értetődőnek találták, és erre nézve ígéretet is tettek.
Ez a megállapodás a legszebb reményekre jogosította fel a magyar urakat, és bíztak benne. A tanácskozás igen szívélyes volt, sőt, De Lobit tábornok úr e szavakkal vett búcsút Kintzig Jánostól és társaitól: „Uraim, vegyenek példát a franciáktól. Amidőn 1870-ben Párizs ostroma alatt szintén kitört a kommün, mi idegen segítség nélkül levertük azt. Mi segítjük Önöket, de Önök is mutassanak bátorságot, energiát és főleg szervezkedjenek gyorsan.”
2.
A szervezkedéshez puszta szóval, üres kézzel hozzá is láttak, emberek százával álltak volna rendelkezésre, ámde a beígért fegyverekhez hozzájutni nem lehetett. Ez lohasztotta a már megindult szervezkedést. Pár nap múlva Saint Lomaire kapitány -- aki meg volt bízva a további tanácskozásokkal és biztatással -- megjelent Purgly Emil lakásán, és az ott jelenlévőknek azt a hírt hozta, hogy a „vörösök" megtámadták a románokat, mely háborús brutális tény keresztezi a megbeszélt megállapodást. De azért azt kérte és kívánta, hogy a több példányban elkészült memorandum és az ezzel kapcsolatos kérvények írassanak alá, mert ő azokat elviszi De Lobit tábornoknak, aki Gondrecourt tábornokkal együtt meg fogja próbálni a románokat Máriaradnánál és Aradhegyalján megállítani. Lehet, hogy megpróbálták -- talán, de bizony ez nem sikerült.
Ugyanez időben, míg az események szorosan lejátszódtak, megjelentek Aradon Barta Ábel és barátja, akik állításuk szerint József főherceg megbízottai voltak. Továbbá előkerültek Bársony Elemér és néhány barátja, úgy mutatkozván be, hogy ők Friedrich István és Lovászy Márton megbízottai. Jött egy ismeretlen főhadnagy is, mint a székely divízió kiküldöttje. Ezek az urak itt Aradon elég hangosan és nagy garral hirdették, hogy ők maguk titokban tanácskoztak a franciákkal, de pozitívumot nem tudtak. Az ő ugrató beszédeik mind légből kapottak voltak és csak olyan hírek, amelyek Varjassy Lajos dr-on keresztül a franciáktól, jobban mondva a nagyhatalmi tekintélyt prezentáló Saint Lomaire kapitánytól származtak, de más reális alapjuk nem volt.
Eközben az aradi vármegyeházán Varjassy Lajos dr. elnöklete alatt Saint Lomaire rábeszélésére és részvétele mellett megalakult egy honvédelmi bizottság, hogy kikből és milyen céllal, azt senki sem tudta, egyelőre csak neve volt. Ezalatt a román csapatok előrehaladtak elég gyorsan és minden vonalon, úgy hogy már Csabán és Mezőhegyesen állottak. Ez azt idézte elő, hogy Aradon minden katonai szervezkedés hiábavalónak bizonyult, kedvetlenség, tétlenség vett erőt mindenkin s azok az idegenből jött fiatal urak is lassan-lassan elhagyták Aradot.
Április utolsó vasárnapján Aradon ismét megjelentek Barta Ábel és társai és Pálmay Lajos dr. közjegyzői irodájában jelentkeztek, odakérettek néhány aradi urat, akik a dolgokba már be voltak avatva, s ott nagy hevességgel közölték, hogy ők most érkeztek Belgrádból, Szegeden és Temesváron át, és De Lobit belgrádi, valamint Charpy szegedi parancsnoktól azt a sürgős üzenetet hozták, hogy ha már Aradon elkéstünk és szervezkedni nem tudunk, s ha már a románok az egész vonalon megelőztek, siessünk és alakítsunk aradi és temesvári urakból egy magyar minisztériumot, egy ideiglenes kormányt, ők ezt Párizsban rögtön elismertetik s a francia kormány direkt ezzel az aradi magyar kormánnyal fog tárgyalni. Ezzel nagy hasznára leszünk a bolsevizmus által megkínzott hazának, az európai békének stb.
Nehéz és érthetetlen volt a helyzet, mert akik ezt a hírt és üzenetet hozták, nem voltak teljesen megbízhatóak, viszont a franciák részéről Saint Lomaire kapitány biztatott, s bár tőlük semmit sem lehetett várni, mert az a felfogás alakult ki, hogy a három francia tábornok biztatása inkább az ő magán- és jóindulatú kezdeményezésük volt, ami Párizsban nem nyert jóváhagyást. Ezért lettek ők tétlenek a vörösekkel szemben, ezért húzták-halasztották a mi szervezkedésünket, miközben a románok haladtak előre, s Arad megkerülésével igyekeztek a Tisza felé. A dolog sehogysem tetszett, s már semmi komoly alapja nem volt a sikernek. Ámde a vízbefúló a szalmaszálba is kapaszkodik, s így az a felfogás alakult ki, hogy miután egy magyar ideiglenes kormány létrehozásával legfeljebb csak önmaguknak okozhatnak kárt, ez csak a vállalkozó személyekre lehet veszedelmes. Ha azonban ebből bármi legkisebb haszon vagy előny származnék, ez csakis szerencsétlen hazánkra háromolnék.
El lett határozva megkísérelni egy magyar kormány alakítását. Egy egész hétig folytak eziránt a tárgyalások, melyekbe be lettek vonva a temesváriak is, Fülöpp Béla dr. vezetésével. A személyi kérdések elintézése közben folytonos érintkezés volt a francia támogatást ismét kilátásba helyező Saint Lomaire kapitánnyal, s ezen közben fel lett kérve néhány katonatiszt is, akik hevenyében is személyenként bizalmasan összeszedtek 90-100 embert, mint magját egy önálló hadseregnek. (…)
A temesváriakkal együtt mintegy 20-25-en gyülekeztünk az aradi vármegyeházán, meghánytuk-vetettük a dolgot, kiszemeltük a miniszterjelölteket, sőt az államtitkárokat is. Néhány tárcát lefoglaltak azok a fiatal urak, akik Budapestről kiindulva előzetes utazásaikkal, tanácskozásaikkal és szerintük buzdításaikkal is már „érdemeket szereztek" ez állások betöltésére. (…)
A miniszterek és államtitkárok már együtt voltak, de még nem volt miniszterelnök. Egyhangúlag az a kívánság nyilvánult meg, hogy a miniszterelnökség vállalására Návay Lajost, a magyar képviselőház volt elnökét kérjük fel. Solymossy Lajos bárót másodmagával kértük fel, hogy autón azonnal menjen ki Csanád megyébe, Földeákra, Návay lakhelyére s hozzák be őt. Másnap azzal tértek vissza, hogy sajnos, Návayt nem találták otthon, mert a „vörösök" elhurcolták s halállal fenyegették. Mármost kit kérjünk fel nagynevű és számottevő politikust? Mindnyájan Károlyi Gyula gróf személyében állapodtunk meg, aki után küldeni akartunk a közeli Mácsára, de ő éppen bent volt Aradon. Valamennyien nekiestünk kérdéseinkkel, hogy vállalja a szép hazafias feladatot. Ő azonban nem az az ember, aki olyan könnyen beugrik, mert ha már vállalkozik, akkor annak komoly alapja kell legyen és biztató az eredménye. Azért gróf Károlyi Gyula hajlandóságot mutatott azon kikötéssel, hogy előbb ő maga személyesen fog érintkezni a francia hadvezetőség aradi tábornokával, és ha arról győződik meg, hogy az akció nem biztat sikerrel, akkor ő kitér a bizalom és megtiszteltés elől.
És gróf Károlyi Gyula nem riadva vissza semmitől, csakugyan és azonnal eljárt, hogy megszerezze a szükséges felvilágosítást, s esetleg a nyújtandó segélyt a francia hadvezetőségtől. Sajnos azonban Gondrecourt francia tábornok nem volt Aradon, s így ő csak Saint Lomaire kapitánnyal, a tábornok vezérkari tisztjével tanácskozott több ízben. Ez a kapitány értette a módját a kapacitálásnak, s ebben nagy segítségére volt bizalmas barátja, dr. Varjassy Lajos már kereskedelmi miniszter, s így történt, hogy gróf Károlyi Gyula arról lett meggyőzve, miszerint az aradiak hazafias vállalkozásának van némi sikerre kilátása, sőt arról kapott gróf Károlyi Gyula biztató ígéretet, hogy a már kész miniszteri lista a francia vezérkar útján azonnal be lesz mutatva a francia kormánynak, s mire ez a minisztérium Szegedre érkezik, már ott lesz az erkölcsi és anyagi támogatás, s lehet útnak indulni Budapest felé. Gróf Károlyi Gyula elfogadta tehát a miniszterelnökséget, s így mi valamennyien lelkesedéssel, bizalommal és reménnyel vállalkoztunk a nagy feladatra, s azonnal hozzáláttunk a munkához. Folyton a teendők felől tanácskoztunk.
Hogy a miniszterek és államtitkárok önzetlen vállalkozását dokumentáljuk, elhatároztuk egyhangúlag, hogy az csak ideiglenes, s csak addig tart, amíg a vörös uralmat elkergetjük, a rend hatalmát kezünkbe vesszük, s az akkor kifejlett viszonyok alapján és arra való személyek bevonásával egy új és törvényes kormány alakulhat. Elhatároztuk, hogy úgy a miniszterek, mint az államtitkárok semmiféle javadalmazásban nem részesülnek, fizetést nem kapnak. A királyság államformája lett elfogadva.
3.
Mindjárt az első minisztertanács alkalmával gróf Károlyi Gyula miniszterelnök a miniszterek előtt, a miniszterek és az államtitkárok pedig a miniszterelnök kezébe a következő esküt tették le:
„Esküszöm az élő Istenre, hogy Magyarországhoz, ennek alkotmányához hű leszek, a törvényeket és törvényes szokásokat megtartom, a hivatali titkot megőrzöm, a hivatalommal járó kötelességeket részrehajlatlanul és lelkiismeretes pontossággal legjobb tehetségem szerint teljesítem. Isten engem úgy segéljen!”
A kormánynak körpecsétje is volt, vízszintesen egymás alatt e két szó: „Magyar minisztérium”.
Ezek után első teendő volt a nagy nyilvánosság elé lépni, és az országgal megismertetni a hazafias vállalkozás céljait, s ehhez megnyerni a nemzet rokonszenvét, bizalmát, helyeslését. Csakhamar elkészült egy kiáltvány az összes miniszterek aláírásával. „A magyar nemzethez" intézett proklamáció, amely indokolja ezt a kényszerű és hazafias vállalkozást, egyes bekezdéseiben így szólt:
„A kommunista pártnak és vezéreinek garázdálkodása anarchiát, pusztulást, felfordulást hozott az annyi megpróbáltatást látott országra. Ezer éves történelmünk legválságosabb napjait éljük. Nemzetközi gonosztevők, visszaélve a nemzeti gondolat erejével, magukhoz ragadták a közhatalmat. A józan polgári és munkás társadalom végveszélybe jutott. Bárhová tekintünk, a termelő eszközök teljes pusztulását, a munka becsületének meggyalázását, fosztogatást, rablást és ártatlan emberek szégyenletes legyilkolását látjuk.”
E bevezetés után elmondja a proklamáció, hogy bízva a kezdeményezés sikerében, Aradon 1919. május 5-én „kibontottuk a rend, a becsület és nemzeti érzés zászlaját, s megalakítottuk a szent egységgé tömörült összes magyar politikai pártok kormányát". (…) Aláírva: Károlyi Gyula gróf miniszterelnök, Barabás Béla dr. vallás- és közoktatásügyi miniszter, Bársony Elemér népjóléti miniszter, Bartha Ábel belügyminiszter, Bornemisza Gyula dr. külügyminiszter, Fülöp Béla dr. közlekedésügyi miniszter, Hammer János dr. nemzetiségi miniszter, Kintzig János földművelési miniszter, Pálmay Lajos dr. igazságügyi miniszter, Pálossy Dénes közélelmezési miniszter, Solymossy Lajos dr. pénzügyminiszter, Szabó Zoltán hadügyminiszter, Varjassy Lajos dr. kereskedelemügyi miniszter. Ezek közül heten aradvárosi és aradmegyeiek, hárman temesváriak és temesmegyeiek és hárman Budapestről jött küldöttek.
A plakátok május 6-án jelentek meg Arad város falain, kávéházaiban s kisebb kiadásokban az utcákon osztogatták, mindenütt nagy meglepetést, örömet és lelkesedést keltve, de kisebb-nagyobb csoportosulásokon kívül szélesebb körű mozgalom nem volt, mert a tömeg kételkedett annak eredményében. A lelkesülő intelligencia nemzeti zászlókat akart kitűzni, estére kivilágítani, sőt fáklyászenét rendezni, ezeket azonban simán leintette a megszálló francia csapatok vezetősége. Az aradi napilapok a fennforgott hatósági nehézségek miatt csak féloldalon „Aradi napilapok együttes kiadása" címmel jelentek meg, de nem minden nap, úgyhogy az új kormány megalakulását s névsorát csak május 8-án közölték, de csak mint tudósítást, semmi kommentár vagy buzdító és elismerő cikkek kíséretében. A hangulat nyomott lett, csak a „miniszterek" folytonos tanácskozása volt bizakodó.
Az ideiglenes és önként alakult kormány megvolt tehát. Az aradi várban székelő francia vezetőséggel Károlyi Gyula gróf miniszterelnök és a Budapestről Aradra került miniszterek folyton tanácskoztak, s gyors elhatározással együttesen állapodtak meg egy azonnal keresztülvivendő tervezetben, amely a következő: a vállalkozó kormánytagok az Aradon hirtelen összeszedhető katona-készültséggel siessenek Szegedre. Itt már egy nagyobb számú fegyelmezett katonaság volt, állítólag Horthy Miklós vezérlete alatt. Szegedre érve össze kell szedni és egyesíteni ezt a kis önkéntes, de lelkes haderőt, felkészülni annyi munícióval, ami lehetséges, a magyar kormány tagjai induljanak meg Budapest felé. A magyar katonaság előremegy, támogatva a francia hadsereg jóindulatú segítségével. Egyik községet és várost a másik után megszállnak, biztosítanak, s így mennek tovább, feltételezve, hogy az alföldi magyar nép örömmel veszi a kedvező változást, nemcsak, de katonát, élelmezést s minden anyagi segítséget megad a vörös uralom elkergetésére vállalkozott aradi magyar kormánynak. A kormány tagjainak egyelőre az agitáció lett volna kötelessége, felosztva magukat a Budapest felé menő irányban eső községek lelki meghódítására. A főútvonal: Félegyháza, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Szolnok, fel egész Budapestig nekem jutott a nagy és szép feladat, hogy lelkesítő, felvilágosító beszédekkel felrázzam az alföldi magyar nép lelkét, összeszedjük a nemzeti hadsereg alapját képező haderőt, s így vonulunk be az ország fővárosába, letörni és kiverni a vörös uralom gonosz hazaárulóit.
A terv szép volt, hirtelen, meglepetésszerűen kellett volna végrehajtani, mert a gyorsaság már fél siker. De eltelt Aradon egy-két nap azon vitatkozva, hogy Temesváron vagy Makón át siessünk Szegedre. Végül úgy döntöttünk, hogy az Arad-Csanád vonalon Makón át utazunk.
Május 9-én reggel már 6 órakor elindult az első különvonat Szabó Zoltán honvédelmi miniszter vezetésével, mintegy 100 csendőr, honvéd és más katonaviselt fiatalok, ellátva elég fegyverzettel, munícióval s egy kevés élelemmel. Ezt a vonatot követte egy később indult különvonat, amelyen Károlyi Gyula gróf vezetésével a miniszterek, az államtitkárok, minden miniszternek egy-egy titkára, az államkincstár személyzete néhányezer koronával, amit az aradi adóhivatal szolgáltatott ki. (…) Ugyanezen vonattal velünk utazott a francia tisztikar egy megbízott fiatal főhadnagya, továbbá az aradi román komité részéről Miclea Sever dr. román ügyvéd, azon célból, hogyha akár a francia, akár a román hadsereg részéről valami akadály gördíttetnék utunkba, nekünk a továbbutazás lehetővé tétessék. A vonat tehát Aradról elindult, és mi bizalommal és komoly aggodalommal néztünk elébe a fejlődő eseményeknek, s bizakodva tanakodtunk a sikeres lehetőségekről. Azt hittük, hogy mire Makóra érünk, ott már a magyar nép lelkes fogadtatása, üdvözlése vár reánk, ami azért is valószínű volt, mert Varjassy Lajos dr. kereskedelmi miniszter másodmagával autóval indult el Aradról, hogy mire mi, a kormány és kísérete Makóra érkezik, ott már nagy tömeg köszönti az óhajtott politikai és hatalmi változást. De ember tervez, Isten végez.
(…) Nem tetszettek a külsőségek. Az előző katonai vonat ablakából átszólnak az utasok, hogy baj van, nem engednek tovább. A mezőhegyesi pályaudvar tele van román katonasággal, akik fegyverrel a kezükben várják a parancsot, sőt gépfegyverek sorjában ásítoznak a berobogó vonat elé. Megállunk. Harsány kiáltások, hogy nem szabad kiszállni senkinek sem. A mozdonyt lekapcsolják a szerelvényről, elviszik, nehogy erővel birtokba vehessük. Csakhamar megtudjuk, hogy a mezőhegyesi román katonaság Rambala ezredes vezetése alatt feltartóztatja mind a két vonatot, tovább nem szabad utazni mindaddig, amíg a bukaresti hadvezetőségtől rendelet nem érkezik. A feltartóztatás egyik oka az, hogy fegyveres katonaság utazik felsőbb engedély nélkül. Hasztalan lépett közbe és dühösködött a kísérő francia tiszt, hasztalan bizonyított tiszta szándékunk mellett a román komité megbízottja, a parancs, parancs! Nem szabad s nem is lehet tovább utazni.
(…)
A jó szándék, a hazafias törekvés megfeneklett, s a már beállott 2-3 napi késedelemmel helyre nem pótolható negatívum ölte meg lelkünkben a reményt. Napról napra vegetáltunk. Egy üres iskolai épületbe szállásoltak el minket, és a magyar katonaságot egy szomszédosba. Még udvarunk sem volt, nem is sétálhattunk. Szigorú rendelkezéseket kaptunk az étkezésre, lefekvésre, kimenni csak annak lehetett egy-egy rövid időre és fegyveres őrizet mellett, aki erre engedélyt kapott. Én a vasúti kocsik légvonatától s az éjjeli hidegtől súlyos fülbántalmat kaptam, s ennek kezeltetése végett minden nap ebéd előtt fegyveres őr kísért a katonai kórházba, ott aztán agyonkezelték a fülemet, úgy, hogy hallásomat teljesen elvesztettem. A Mezőhegyesen lakó kincstári méntelep és gazdaság tisztikara nagy részvéttel volt sorsunk iránt, s igyekeztek fogságunkat figyelmességükkel enyhíteni. Bármiként is vigyáztak ránk, azért mégis kaptunk értesítéseket Szegedről, ahol az elfogott magyar kormány helyettesítésére egy újabb kormányalakulat verődött össze, amely csak vitatkozott, várta kiszabadulásunkat, de nem tehetett semmit, mert az újabb szocialista mozgalmak kellemetlenkedtek.
Ezen közben a román hadsereg nemcsak haladt előre, de időközben, amíg mi foglyok voltunk, május hó 17-én bevonult Aradra is, és minden ellenállás nélkül átvették a város feletti uralmat. Nekünk, akik Mezőhegyesen internálva voltunk, különböző hírek jutottak tudomásunkra. Az első az volt, hogy mi azért lettünk internálva, mert azt a feladatot, hogy a bolsevistáktól, a vörös uralomtól Magyarország felszabadíttasék, igen ügyes sakkhúzással a román hadsereg vállalta magára, hadd legyen Európa előtt nemcsak a dicsőség az övé, de ezzel területi előnyökre számítottak. Amíg mi, magyarok tehetetlenségre voltunk kárhoztatva, addig a román hadsereg tevékenykedett ugyanazon cél érdekében. A másik hír már fantasztikus, inkább pletyka volt, s a mi ijesztésünkre szolgált. Ez a hír az volt, hogy a vörösök küldöttsége felkereste a román hadsereg vezérkarát, hogy amennyiben ez hajlandó volna a Mezőhegyesen internált magyar minisztérium tagjait s kíséretét a bolsevista kormánynak kiadni, úgy ezek területi engedménnyel hálálnák a szívességet. Biztosra vettük, hogy ilyen aljas ajánlat felett -- ha ugyan igaz volt -- a román hadsereg még csak nem is tárgyalhat.
Mezőhegyesen teltek a napok tétlenül, unalmasan, s bizony kellemetlenül éreztük magunkat. Míg aztán május 22-én megérkezett a rendelet, hogy a miniszterek, államtitkárok és kíséreteik mehetnek vissza Aradra. Ámde a velünk volt összes katonákat Szabó Zoltán tábornok hadügyminisztertől kezdve végig, nem engedték szabadon, hanem erős katonai fedezet alatt elkísérték őket Nagyszebenbe, a román bíróság elé, ahol hosszabb-rövidebb ideig eljárás folyt ellenük.
A magyar kormány 13 napi internálás után, visszatérve Aradra, ismét szabad tevékenységhez jutott, de már ennek nem sok értelme volt. Néhány napi minisztertanácskozás után elhatározták, hogy Temesváron keresztül Szegedre utazik az egész kormány s további kísérleteket tesz vállalt feladatának megoldására. Én már nem mentem velük súlyos fülbajom miatt, sőt, bejelentettem, rövid, de sikertelen miniszteri szereplésem után lemondásomat, s tisztelettel őrzöm gróf Károlyi Gyula miniszterelnök aláírásával azt az elismerő okmányt, amely szép szavakban emlékezik meg hazafias „érdemeimről". Az Aradról átment kormányból „szegedi kormány" lett, amelynek szereplése már ismeretes.
(Újság, Kolozsvár, 1926. április 5)
Közzéteszi: Gyõrfi Dénes
(Romániai Magyar Szó)
(Képes Ifjúság, 2002. október 2.)
http://s6.images.www.tvn.hu/2009/02/24/03/18/www.tvn.hu_4114a7a456a0a1f8975eec942c517d7a.jpg
A halálra ítélt zászlóalj – A Hargita felé
[ 2010. április 16., 19:43 ]
Csíkszentdomokoson a jó pihenős éjszakázás után az ébredés sokkal nyomasztóbb volt, mint vártam. Halotti csend volt a községben, csak a gyülekező katonáim szokásos zajai hallatszottak. Még a vezényszavak is suttogva hangzottak el. Siralomházi hangulat volt a javából.
Legényem után nem küldöttem, mert már korábban elhatároztam, hogy itt hagyom családjánál, három gyermekénél, feleségénél. Mostantól fogva két ellenségtől kell megvédenie családját és magyarságát: az orosztól és a romántól. A románok voltak jelen esetben a veszélyesebbek, mert őket különleges bosszú vezette. A többi itteni lakosra is vonatkoztattam ezt az elhatározásomat, mert úgy gondoltam, hogy minden itt született magyarnak itt kell maradnia.
Összeállott a visszavonuló menet, melynek iránya szándékom szerint nyugati. Minél előbb szerettem volna elérni a Hargita hegyeit, erdőit, amerre a szabad utat sejtettem. A Gyergyószentmiklós felé vezető főútvonal, mely egyben egy keskeny sík területet jelentett, s ami az ellenség főerői előnyomulásához legalkalmasabb útvonal lehetett, kevésbé volt számomra szimpatikus. Ezen az útvonalon a páncélos erők is gyorsabban nyomulhattak előre, mint ahogy a gépesített alakulatok, valamint a tüzérség is. Az volt az érzésem, mikor elhatároztam, hogy a Hargitába vetem be magamat, hogy az előbb említett útvonalon már ellenséges csapatok meg is előztek engem, és én a harcoló orosz csapatok és az ellátó oszlopai között próbálkozom a nyugati irányba elsurranni.
Nem sokat válogattam az utakat, hanem térkép szerint legjárhatatlanabb ösvényeket és az ösvény nélküli erdőkön, hegyeken keresztüli utat választva erőltetett menetet diktálva mentünk a Hargitának. A még meglévő járműveinket Csíkszentdomokoson hagyva, csak málhás állatokkal meneteltünk, mert ezekkel mindenféle úton boldogulni tudtunk. Az eredeti legénységemnek már korábban elrendeltem, hogy a gyalogsági ásójukra és a sátorlapjaikra ügyeljenek, el ne veszítsék, mert azokra — főleg a sátorlapokra — nagy szükségük lesz még. Egyrészt mivel az éjszakák már hidegebbek lesznek, másrészt mivel nappal esőköpenynek is használhatják. Azt ugyanis — ahogy beértünk az erdőbe — máris sejtettem, hogy teljesen tábori módon fogunk éjszakázni és aludni.
Most már végképp világossá vált számomra, hogy nemcsak németekkel vagyunk keveredve, hanem oroszokkal is, nincsen összefüggő arcvonal, egységes vezetés sem valószínű, tehát nemcsak hogy egyedül éreztem magamat, hanem egyre bizonytalanabbul is. Más tájékozódásom nem volt tehát, mint a fülem, illetve az egész társaság füle, természetesen a menet szabályszerű biztosításával.
Délutánra elértük a 691-es magassági pontot, nem messze a Maros forrásától, de odáig még át kellett kelnünk némi magaslatokon.
Egyébként itt a forrás közelében szándékoztam éjszakázni, mivel itt vízhez is hozzájutottunk, ami legfőképpen a főzéshez, étkezéshez kellett.
Még világossággal értünk a forráshoz, erdős, romantikus környezetben ismét megcsodálva ezt a már elvesztett országot, ezeréves örökségünket. Jólesett a legénységnek is ez a békésnek ható és kirándulásszerűnek tűnő hangulat, melyben az erdei emberek igazán otthon érezték magukat. Első dolguk az volt, hogy gombát keressenek, és engedélyt kértek arra, hogy tüzet gyújthassanak. Ezt engedélyeztem azzal a feltétellel, hogy a tábori őrséget megkettőzik, éspedig úgy, hogy az egyik közülük jóval messzebb őrködve vigyáz a táborra. Így aztán nekem is sikerült a harcoló egységem embereivel közelebbi ismeretséget kötnöm a tábortűz meleg hangulata mellett. Most állapítottam meg igazából hogy sokkal több közöttünk már a hozzánk csapódott idegen, akiknek egységeit szétszórták s ezért valami biztonságos helyet kerestek maguknak. Nyilván azt gondolták, amit én is, hogy ebben a zűrzavarban mégiscsak az a legjobb, ha valakihez tartozik az ember. Jólesett látni, hogy egynapi menet elég volt arra, hogy a legények összebarátkozzanak. Nem tudom, mit mesélhettek régi harcostársaim az újaknak, de azok velem úgy viselkedtek, mintha már évek óta az enyémek lettek volna.
Elég sötét volt éjjel az erdőben. A tábor irányait tüzek zsarátnokai világították meg a sátrak között. Egy-egy kétszemélyes sátorba négy ember is bepréselte magát, mivel az új emberek már hiányos felszereléssel kerültek csapatomhoz. A későbbiek folyamán hamar felszerelkedtek, hiányzó fegyvereiket, lőszert és egyéb holmit az elesettek felszereléseiből, „szerezték be”. Én magam is váltakozó fegyverzetben voltam, mivel nekem nem volt rendszeresítve géppisztoly, ezért fenti módon jutottam hozzá, hol orosz dobtáras géppisztolyhoz, hol pedig német géppisztolyom volt. Mindegyik csak addig, amíg volt hozzá lőszer. Ekkor závárját eldobva a fegyvert is eldobtam, hogy később egy másikat emeljek fel. Mivel a későbbiek folyamán igen gyakran kerültem az ellenség közvetlen közelébe, a közelharcok maradványai között mindig akadt valami használható fegyver.
Az éjszaka olyan csendes volt, hogy az erdőben megszokott zajokon keresztül hallottuk a csatazajt is, főleg onnan, ahonnan eljöttünk, a Székelyföld főútvonala felől. Az ágyúlövések inkább harckocsilövegek dörrenései voltak, azok kilövési és becsapódási hangjai. E hangokból ki tudtuk következtetni, hogy milyen messzire lévő célra tüzelnek és ebből számítgattuk, hogy vajon megálltak-e időlegesen, vagy tovább üldöznek, s ha igen, milyen sebességgel.
Sebő Ödön
Forrás: donci.blog.hu
Csíkszentdomokoson a jó pihenős éjszakázás után az ébredés sokkal nyomasztóbb volt, mint vártam. Halotti csend volt a községben, csak a gyülekező katonáim szokásos zajai hallatszottak. Még a vezényszavak is suttogva hangzottak el. Siralomházi hangulat volt a javából.Legényem után nem küldöttem, mert már korábban elhatároztam, hogy itt hagyom családjánál, három gyermekénél, feleségénél. Mostantól fogva két ellenségtől kell megvédenie családját és magyarságát: az orosztól és a romántól. A románok voltak jelen esetben a veszélyesebbek, mert őket különleges bosszú vezette. A többi itteni lakosra is vonatkoztattam ezt az elhatározásomat, mert úgy gondoltam, hogy minden itt született magyarnak itt kell maradnia.
Összeállott a visszavonuló menet, melynek iránya szándékom szerint nyugati. Minél előbb szerettem volna elérni a Hargita hegyeit, erdőit, amerre a szabad utat sejtettem. A Gyergyószentmiklós felé vezető főútvonal, mely egyben egy keskeny sík területet jelentett, s ami az ellenség főerői előnyomulásához legalkalmasabb útvonal lehetett, kevésbé volt számomra szimpatikus. Ezen az útvonalon a páncélos erők is gyorsabban nyomulhattak előre, mint ahogy a gépesített alakulatok, valamint a tüzérség is. Az volt az érzésem, mikor elhatároztam, hogy a Hargitába vetem be magamat, hogy az előbb említett útvonalon már ellenséges csapatok meg is előztek engem, és én a harcoló orosz csapatok és az ellátó oszlopai között próbálkozom a nyugati irányba elsurranni.
Nem sokat válogattam az utakat, hanem térkép szerint legjárhatatlanabb ösvényeket és az ösvény nélküli erdőkön, hegyeken keresztüli utat választva erőltetett menetet diktálva mentünk a Hargitának. A még meglévő járműveinket Csíkszentdomokoson hagyva, csak málhás állatokkal meneteltünk, mert ezekkel mindenféle úton boldogulni tudtunk. Az eredeti legénységemnek már korábban elrendeltem, hogy a gyalogsági ásójukra és a sátorlapjaikra ügyeljenek, el ne veszítsék, mert azokra — főleg a sátorlapokra — nagy szükségük lesz még. Egyrészt mivel az éjszakák már hidegebbek lesznek, másrészt mivel nappal esőköpenynek is használhatják. Azt ugyanis — ahogy beértünk az erdőbe — máris sejtettem, hogy teljesen tábori módon fogunk éjszakázni és aludni.
Most már végképp világossá vált számomra, hogy nemcsak németekkel vagyunk keveredve, hanem oroszokkal is, nincsen összefüggő arcvonal, egységes vezetés sem valószínű, tehát nemcsak hogy egyedül éreztem magamat, hanem egyre bizonytalanabbul is. Más tájékozódásom nem volt tehát, mint a fülem, illetve az egész társaság füle, természetesen a menet szabályszerű biztosításával.
Délutánra elértük a 691-es magassági pontot, nem messze a Maros forrásától, de odáig még át kellett kelnünk némi magaslatokon.
Egyébként itt a forrás közelében szándékoztam éjszakázni, mivel itt vízhez is hozzájutottunk, ami legfőképpen a főzéshez, étkezéshez kellett.
Még világossággal értünk a forráshoz, erdős, romantikus környezetben ismét megcsodálva ezt a már elvesztett országot, ezeréves örökségünket. Jólesett a legénységnek is ez a békésnek ható és kirándulásszerűnek tűnő hangulat, melyben az erdei emberek igazán otthon érezték magukat. Első dolguk az volt, hogy gombát keressenek, és engedélyt kértek arra, hogy tüzet gyújthassanak. Ezt engedélyeztem azzal a feltétellel, hogy a tábori őrséget megkettőzik, éspedig úgy, hogy az egyik közülük jóval messzebb őrködve vigyáz a táborra. Így aztán nekem is sikerült a harcoló egységem embereivel közelebbi ismeretséget kötnöm a tábortűz meleg hangulata mellett. Most állapítottam meg igazából hogy sokkal több közöttünk már a hozzánk csapódott idegen, akiknek egységeit szétszórták s ezért valami biztonságos helyet kerestek maguknak. Nyilván azt gondolták, amit én is, hogy ebben a zűrzavarban mégiscsak az a legjobb, ha valakihez tartozik az ember. Jólesett látni, hogy egynapi menet elég volt arra, hogy a legények összebarátkozzanak. Nem tudom, mit mesélhettek régi harcostársaim az újaknak, de azok velem úgy viselkedtek, mintha már évek óta az enyémek lettek volna.
Elég sötét volt éjjel az erdőben. A tábor irányait tüzek zsarátnokai világították meg a sátrak között. Egy-egy kétszemélyes sátorba négy ember is bepréselte magát, mivel az új emberek már hiányos felszereléssel kerültek csapatomhoz. A későbbiek folyamán hamar felszerelkedtek, hiányzó fegyvereiket, lőszert és egyéb holmit az elesettek felszereléseiből, „szerezték be”. Én magam is váltakozó fegyverzetben voltam, mivel nekem nem volt rendszeresítve géppisztoly, ezért fenti módon jutottam hozzá, hol orosz dobtáras géppisztolyhoz, hol pedig német géppisztolyom volt. Mindegyik csak addig, amíg volt hozzá lőszer. Ekkor závárját eldobva a fegyvert is eldobtam, hogy később egy másikat emeljek fel. Mivel a későbbiek folyamán igen gyakran kerültem az ellenség közvetlen közelébe, a közelharcok maradványai között mindig akadt valami használható fegyver.
Az éjszaka olyan csendes volt, hogy az erdőben megszokott zajokon keresztül hallottuk a csatazajt is, főleg onnan, ahonnan eljöttünk, a Székelyföld főútvonala felől. Az ágyúlövések inkább harckocsilövegek dörrenései voltak, azok kilövési és becsapódási hangjai. E hangokból ki tudtuk következtetni, hogy milyen messzire lévő célra tüzelnek és ebből számítgattuk, hogy vajon megálltak-e időlegesen, vagy tovább üldöznek, s ha igen, milyen sebességgel.
Sebő Ödön
Forrás: donci.blog.hu
2010. április 16., péntek
Vasárnapi Vásárnap Tahitótfaluban
(Nagyításhoz kattints a képre)
http://www.iranymagyarorszag.hu/vasarnapi_vasarnap/E1004692/
Vasárnapi Vásárnap Tahitótfalu
Rendezvény időpontja:2010. április 18., vasárnap
Tahitótfalu Tahi hídfő
WEB: www.tahitótfalu.hu
Email: mezontuli@gmail.com
Kapcsolat: Rokob Orsolya
Tel.: (70) 598-4345
Közhírré tétetik! Vasárnapi Vásárnap Tahitótfaluban
2010. április havának 18. napján reggel 8 órától délután 3 óráig
ÁLLAT-, TERMÉNY- ÉS KÉZMŰVESVÁSÁR tartatik.
A vásár helyszíne a Tahi hídfő melletti füves térség.
Jöjjenek csak jöjjenek, lássanak és vegyenek, portékáik legjavát hozzák most a mesterek.
A réten az íjászok a kíváncsikat várják, kik eleink íjait ki is próbálhatják.
Jöjjenek hát muzsikára, szép magyar vásárra, Szent István havának tizennyolcadik napjára.
Vasárnapi Vásárnap - Hungary - Tahitótfalu (Program: Exhibition, Expo)
Vasárnapi Vásárnap - Ungarn - Tahitótfalu (Veranstaltung: Ausstellung, Messe)
2010. április 9., péntek
Mihályi Molnár László: „Mint fatutaj a folyamon…”
Forrás: Szabadújság
2010. január 20. szerda, 08:25
...és köszönet érte "Szitás"-nak. :-)
(Szabadrúgás - szerző: Mihályi Molnár László)
Vajon mit érezhetnek azok, akik a téli fagy idején eszkábált faházukban azt veszik észre, hogy kisütött a nap, megvilágosodott a környék, és a faházikó, mint egy bárka vagy tutaj a vízen és sáron imbolyog, mert azt a jégre építették egy befagyott mocsár közepén? Valamiképp ilyen helyzetbe kerül rövidesen az egész szlovák történetírás is a Nagymorva Birodalom tutaján, amit nem a történelem szilárd talajára, hanem a népmesék és az országrablók hamisító szándékának ingoványára eszkábáltak össze.
A kilencven éve országszerte kötelezővé tett hazugság persze mára már valódi történelemnek tűnik, és valószínűleg nehéz lesz egyik napról a másikra leírni az igazat, még annál is nehezebb, mint a húsz esztendeje még dicsőített kommunizmust szembesíteni a legyilkoltak, kisemmizettek és megnyomorítottak sorsával. Csakhogy a bolsevik terror igaz történetének még itt voltak (vannak) a tanúi, de az elmúlt húsz évszázadról elég nehéz hiteles tanúvallomásokat előkotorni, főleg akkor, ha olyanoktól származnak, akik akkor és ott nem is jártak. Még kevésbé, ha a közelben akkor élők lejegyzéseit nem akarják figyelembe venni.
Kilencven esztendeje Prágában politikai megrendelést arra adtak ki arra, hogy egy olyan Nagymorva Birodalmat kell kreálni, amelyiknek a Párizs melletti palotákban dőzsölő békedelegációk tagjai bedőlnek, és helytálló jogalapnak vagy legalábbis megfelelő ürügynek látják egy jó gazdasági befektetésnek ígérkező Csehszlovákia létrehozásához. Persze,ez a fantazmagória nem volt újkeletű, mert egy olyan korábbi tévedéssel kezdődött el, hogy a Morava folyó mellett említett Nagymorávia létezését olvasó történetkutató csak a Dévénynél a Dunába ömlő Moraváról hallott, de nem tudta, hogy a délszláv szerbeknél a Déli-Morava és Nyugati-Morava egyesüléséből Krusevácnál keletkezik az a Morava folyó, amely Belgrád alatt ömlik a Dunába. Sőt a horvát területen folyó Mura folyót is nevezik a helyiek Moravának. Ezen a déli területen volt valójában az egykorú tudósítás szerint Dagobert frank uralkodó idején 623 és 658 között egy Sámuel (Samo) nevű frankokkal üzletelő kereskedő a vendek, vinidek (nem szlávok, és egyáltalán nem szlovákok!) vezetője Karintiában (a Dráva és Mura vidékén). Akkor az avar elődnépünk (rokonaink) a szintén közeli szkíta eredetű gepidák uralmát megtörve már jó száz év óta uralta a Kárpát-medence közepét, és ők kezdtek szláv szolganépeket beengedni és letelepíteni területükön. Szlávokról ott majd csak két-három évszázad múltán ír a krónikás , vagyis amikor a déli szlávok létrehozták Nagymoráviát (de nem birodalmat!). Egyes későbbi krónikások ezt a helyzetet vetítették vissza Samo idejére is.
Csehországgal és a keleti (mai morva) részein kialakult Morva Őrgrófsággal (amit Kismoráviának is neveznek) más a helyzet. Ott a szlávok első népessége a longobárdok kivonulása után 480 táján jelenik meg. Viszont a Kárpát-medencéből a longobard nép csak 568-ban távozik, és mivel helyükre az avarok érkeztek, ezért a szlávok ide nem jöhettek. Ők akkor még a mai lengyelek vidékén élnek valamint a Kárpátok keleti peremén vonulnak lefelé az Al-Dunáig, és csak Bulgárián keresztül érkezve a Dunától délre, Belgrád alatti vidéken (Szirmiumban és Alsó-Pannóniában) telepednek meg a horvátok és szerbek elődei. A 9. századi krónikások egyértelműen azt írják a Margus (Morava Szerbiában) menti szlávokról, hogy ott volt az a Nagymorávia, ahol Pribina, Mojmír és Rastislav is uralkodott, ahol szintén létezett egy Nitrawa (vagy Mitrawa, Mitrowica) nevű település is. Hiszen több tucat közös földrajzi és településnév van szerb, cseh, bolgár, ukrán vagy lengyel területeken, hiszen egyrészt szlávok, másrész a népek a vándorlásaik során magukkal viszik helyneveiket, s a letelepedés után az ottani földrajzi helyeket jelölik meg. Amint például az Uralon túli Onga folyó és Onga hegy neve Ong, Ung, Onga alakban a Kárpát-medencében is megtalálható a turáni népek (amelyhez egyik ágon a magyar is tartozik) vándorlása jóvoltából. Ezek után felmerül a kérdés, hogy hol ténykedett vajon Ciril és Metód, és mit fog ünnepelni a szlovákiai katolikus egyház ebben az esztendőben. Ők bizony csak Pannóniában s annak déli részén Nagymoráviában terjeszthették az evangéliumot, mert Szirmiumban (vagyis nem a mai Szlovákia, hanem Szebia területén!) Szent Andronikos által alapított püspökség székhelyén volt Metód Morávia érseke 869-től, ahol ez a poszt az avarok 582-től tartó uralma óta üresen állt. Csakis ide kaphatott a logika szerint is kinevezést . Ott ma is használatos a ciril írás, míg mifelénk egyetlen leírt ciril betűt sem találtak eddig a régészek! A bizánci császár is azt tudatja velünk a szlávok szomszédságából, tehát közvetlen forrásokból értesülve, hogy a Vaskaputól három napi járásra van Belgrád, majd onnan két napnyira Szirmium (Szerémvár, a Száva mellett), amely városoknál kezdődött Nagymorávia, ahol Svatopluk is uralkodott. Márpedig az egynapi járóföld akkor kb. 50-60 km lehetett (jó utakon), de Belgrádtól Szlovákia légvonalban is több 260 kilométernél. Tehát egyértelmű, hogy Metód nem járhatott azon a területen, ahol ma Szlovákia van, és nem ezen a területen volt Nagymorávia, szerémségi székhelyét amúgy sem hagyhatta el térítés céljából. A ár említett Morva Őrgrófság pedig a frankok tartománya volt, s amikor az utolsó morva fejedelem kiterjesztette észak felé uralmát az Árpád fejedelemtől segítségül kért magyar hadak jóvoltából, akkor elfoglalta a korábbi Avar Tartományt és Észak-Pannóniát is, de ez csak egy rövid ideig tartó katonai uralomnak tekinthető időszak volt 880 táján, mert ekkor megérkeznek Árpád magyarjai, egyesülnek a peremvidékre kivonult avar testvéreikkel, és visszaveszik a 6. évszázadtól (illetve a hunok által a 4. századtól) birtokolt földjüket. IX. János pápa idejében 900-ban például már úgy emlékeznek Wichingre, hogy 800-ban lett annak az északi Nyitrának püspöke, amit Svätopluk hódított meg, és az ottani népeket akkor térítette keresztény hitre. Tehát korábban nem tartozott sem hozzá, sem elődeihez.
Lehetne folytatni a bizonyítást tényekkel és dokumentumokkal, melyek bizony vaskosan ellentmondanak azoknak a megalapozatlan képzeteknek, amikből mifelénk történelmet, országot és alkotmányba vett hagyományt csaptak össze egy évezreddel később. Az egész szlovákiai Ciril-Metód történet, vagy pedig a nagymorva hagyomány ápolása itt olyan, mintha mi, mostani magyarok visszakövetelnénk a délorosz sztyeppéket vagy az iraki (sumer, pártus, turáni) olajmezőket csak azért, mert egykoron elődnépeink birtokolták. Arról nem is beszélve, hogy őseink ama területeke évszázadok vagy évezredek folyamán birtokolták, míg a szlávok ehhez képest néhány évtizedükkel (a 13. század előtt) legfeljebb átutazó vagy kempingező turistáknak számíthattak a Kárpát-medencében. Talán ezért is oly fájdalmas számukra ennek a földrajzi névnek a használata, s ezért szeretnék csalárd módon kitiltani az iskolákból is…
Csakhogy az igazság akkor is igazság marad, ha eltitkolják! Először tehát elegendő lenne egy alig kilenc évtizede elkövetett bűntény hiteles adatainak bevallása, hogy esetleg a szlovák közvélemény is megértse végre, hogy ki kinek a házában, otthonában, földjén lakik…
Igen, tudom, illúzió, de ha már eddig elmulasztottuk, legalább gyermekeink ne mondhassák, hogy meg sem próbáltuk, mert nekik még nehezebb lesz elkezdeni…ne kelljen József Attilát imigyen idéznünk:„Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Ideje van immár a hangosabb szólásnak is, különben lesz okunk félni a büntetéstől.
Mihályi Molnár László
2010. január 20. szerda, 08:25
...és köszönet érte "Szitás"-nak. :-)
(Szabadrúgás - szerző: Mihályi Molnár László)
Vajon mit érezhetnek azok, akik a téli fagy idején eszkábált faházukban azt veszik észre, hogy kisütött a nap, megvilágosodott a környék, és a faházikó, mint egy bárka vagy tutaj a vízen és sáron imbolyog, mert azt a jégre építették egy befagyott mocsár közepén? Valamiképp ilyen helyzetbe kerül rövidesen az egész szlovák történetírás is a Nagymorva Birodalom tutaján, amit nem a történelem szilárd talajára, hanem a népmesék és az országrablók hamisító szándékának ingoványára eszkábáltak össze.
A kilencven éve országszerte kötelezővé tett hazugság persze mára már valódi történelemnek tűnik, és valószínűleg nehéz lesz egyik napról a másikra leírni az igazat, még annál is nehezebb, mint a húsz esztendeje még dicsőített kommunizmust szembesíteni a legyilkoltak, kisemmizettek és megnyomorítottak sorsával. Csakhogy a bolsevik terror igaz történetének még itt voltak (vannak) a tanúi, de az elmúlt húsz évszázadról elég nehéz hiteles tanúvallomásokat előkotorni, főleg akkor, ha olyanoktól származnak, akik akkor és ott nem is jártak. Még kevésbé, ha a közelben akkor élők lejegyzéseit nem akarják figyelembe venni.
Kilencven esztendeje Prágában politikai megrendelést arra adtak ki arra, hogy egy olyan Nagymorva Birodalmat kell kreálni, amelyiknek a Párizs melletti palotákban dőzsölő békedelegációk tagjai bedőlnek, és helytálló jogalapnak vagy legalábbis megfelelő ürügynek látják egy jó gazdasági befektetésnek ígérkező Csehszlovákia létrehozásához. Persze,ez a fantazmagória nem volt újkeletű, mert egy olyan korábbi tévedéssel kezdődött el, hogy a Morava folyó mellett említett Nagymorávia létezését olvasó történetkutató csak a Dévénynél a Dunába ömlő Moraváról hallott, de nem tudta, hogy a délszláv szerbeknél a Déli-Morava és Nyugati-Morava egyesüléséből Krusevácnál keletkezik az a Morava folyó, amely Belgrád alatt ömlik a Dunába. Sőt a horvát területen folyó Mura folyót is nevezik a helyiek Moravának. Ezen a déli területen volt valójában az egykorú tudósítás szerint Dagobert frank uralkodó idején 623 és 658 között egy Sámuel (Samo) nevű frankokkal üzletelő kereskedő a vendek, vinidek (nem szlávok, és egyáltalán nem szlovákok!) vezetője Karintiában (a Dráva és Mura vidékén). Akkor az avar elődnépünk (rokonaink) a szintén közeli szkíta eredetű gepidák uralmát megtörve már jó száz év óta uralta a Kárpát-medence közepét, és ők kezdtek szláv szolganépeket beengedni és letelepíteni területükön. Szlávokról ott majd csak két-három évszázad múltán ír a krónikás , vagyis amikor a déli szlávok létrehozták Nagymoráviát (de nem birodalmat!). Egyes későbbi krónikások ezt a helyzetet vetítették vissza Samo idejére is.
Csehországgal és a keleti (mai morva) részein kialakult Morva Őrgrófsággal (amit Kismoráviának is neveznek) más a helyzet. Ott a szlávok első népessége a longobárdok kivonulása után 480 táján jelenik meg. Viszont a Kárpát-medencéből a longobard nép csak 568-ban távozik, és mivel helyükre az avarok érkeztek, ezért a szlávok ide nem jöhettek. Ők akkor még a mai lengyelek vidékén élnek valamint a Kárpátok keleti peremén vonulnak lefelé az Al-Dunáig, és csak Bulgárián keresztül érkezve a Dunától délre, Belgrád alatti vidéken (Szirmiumban és Alsó-Pannóniában) telepednek meg a horvátok és szerbek elődei. A 9. századi krónikások egyértelműen azt írják a Margus (Morava Szerbiában) menti szlávokról, hogy ott volt az a Nagymorávia, ahol Pribina, Mojmír és Rastislav is uralkodott, ahol szintén létezett egy Nitrawa (vagy Mitrawa, Mitrowica) nevű település is. Hiszen több tucat közös földrajzi és településnév van szerb, cseh, bolgár, ukrán vagy lengyel területeken, hiszen egyrészt szlávok, másrész a népek a vándorlásaik során magukkal viszik helyneveiket, s a letelepedés után az ottani földrajzi helyeket jelölik meg. Amint például az Uralon túli Onga folyó és Onga hegy neve Ong, Ung, Onga alakban a Kárpát-medencében is megtalálható a turáni népek (amelyhez egyik ágon a magyar is tartozik) vándorlása jóvoltából. Ezek után felmerül a kérdés, hogy hol ténykedett vajon Ciril és Metód, és mit fog ünnepelni a szlovákiai katolikus egyház ebben az esztendőben. Ők bizony csak Pannóniában s annak déli részén Nagymoráviában terjeszthették az evangéliumot, mert Szirmiumban (vagyis nem a mai Szlovákia, hanem Szebia területén!) Szent Andronikos által alapított püspökség székhelyén volt Metód Morávia érseke 869-től, ahol ez a poszt az avarok 582-től tartó uralma óta üresen állt. Csakis ide kaphatott a logika szerint is kinevezést . Ott ma is használatos a ciril írás, míg mifelénk egyetlen leírt ciril betűt sem találtak eddig a régészek! A bizánci császár is azt tudatja velünk a szlávok szomszédságából, tehát közvetlen forrásokból értesülve, hogy a Vaskaputól három napi járásra van Belgrád, majd onnan két napnyira Szirmium (Szerémvár, a Száva mellett), amely városoknál kezdődött Nagymorávia, ahol Svatopluk is uralkodott. Márpedig az egynapi járóföld akkor kb. 50-60 km lehetett (jó utakon), de Belgrádtól Szlovákia légvonalban is több 260 kilométernél. Tehát egyértelmű, hogy Metód nem járhatott azon a területen, ahol ma Szlovákia van, és nem ezen a területen volt Nagymorávia, szerémségi székhelyét amúgy sem hagyhatta el térítés céljából. A ár említett Morva Őrgrófság pedig a frankok tartománya volt, s amikor az utolsó morva fejedelem kiterjesztette észak felé uralmát az Árpád fejedelemtől segítségül kért magyar hadak jóvoltából, akkor elfoglalta a korábbi Avar Tartományt és Észak-Pannóniát is, de ez csak egy rövid ideig tartó katonai uralomnak tekinthető időszak volt 880 táján, mert ekkor megérkeznek Árpád magyarjai, egyesülnek a peremvidékre kivonult avar testvéreikkel, és visszaveszik a 6. évszázadtól (illetve a hunok által a 4. századtól) birtokolt földjüket. IX. János pápa idejében 900-ban például már úgy emlékeznek Wichingre, hogy 800-ban lett annak az északi Nyitrának püspöke, amit Svätopluk hódított meg, és az ottani népeket akkor térítette keresztény hitre. Tehát korábban nem tartozott sem hozzá, sem elődeihez.
Lehetne folytatni a bizonyítást tényekkel és dokumentumokkal, melyek bizony vaskosan ellentmondanak azoknak a megalapozatlan képzeteknek, amikből mifelénk történelmet, országot és alkotmányba vett hagyományt csaptak össze egy évezreddel később. Az egész szlovákiai Ciril-Metód történet, vagy pedig a nagymorva hagyomány ápolása itt olyan, mintha mi, mostani magyarok visszakövetelnénk a délorosz sztyeppéket vagy az iraki (sumer, pártus, turáni) olajmezőket csak azért, mert egykoron elődnépeink birtokolták. Arról nem is beszélve, hogy őseink ama területeke évszázadok vagy évezredek folyamán birtokolták, míg a szlávok ehhez képest néhány évtizedükkel (a 13. század előtt) legfeljebb átutazó vagy kempingező turistáknak számíthattak a Kárpát-medencében. Talán ezért is oly fájdalmas számukra ennek a földrajzi névnek a használata, s ezért szeretnék csalárd módon kitiltani az iskolákból is…
Csakhogy az igazság akkor is igazság marad, ha eltitkolják! Először tehát elegendő lenne egy alig kilenc évtizede elkövetett bűntény hiteles adatainak bevallása, hogy esetleg a szlovák közvélemény is megértse végre, hogy ki kinek a házában, otthonában, földjén lakik…
Igen, tudom, illúzió, de ha már eddig elmulasztottuk, legalább gyermekeink ne mondhassák, hogy meg sem próbáltuk, mert nekik még nehezebb lesz elkezdeni…ne kelljen József Attilát imigyen idéznünk:„Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Ideje van immár a hangosabb szólásnak is, különben lesz okunk félni a büntetéstől.
Mihályi Molnár László
2010. április 5., hétfő
Dr. Simon Péter: Ősi magyar nyomok észak-amerikai indián földön
„Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen topa.”
"On pár on pár lecsen topa”
„Rakattu ja dizet, ill ja füsti Hezod – Rakattu ja dizet, ill ja füsti hezod”
„Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe! – Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe!”
Kamasz korom óta, még mohácsi kisdiákként kezdtek az indiánok komolyan érdekelni. Aztán kb. 10 éven át Dr. Borvendég Deszkáss Sándor, írói nevén Fehér Szarvas (az indiánok között a 30-as években kutató magyar ember) személyes irányítása mellett további értékes ismereteket szereztem róluk. 1965-től, ha vakmerő és kalandos vállalkozás eredményeként is, de végső soron mégis csak a Jóisten kegyelméből, kanadai tartózkodásom során 20 éven át tanulmányozhattam tervezőmérnöki és oktatói munkaköröm hivatalos idején túli időmben az Észak-amerikai indiánok életét.
Hamarosan rádöbbentem arra, hogy a magyarok és az Észak-amerikai indiánok általam vizsgált népcsoportjainak kultúrájában föllelhető nagyon gyanúsan közeli vagy teljes mértékű megegyezéseknek oly magas a számuk, hogy itt magyarázatul csak a közös tőről származás jöhet szóba. Matematikus egyetemi kollégáimmal az egyezéseket ún. valószínűség számítással gondosan ellenőriztük. Az eredmény nagy biztonsággal kizárta a véletlen egybeesések lehetőségét. Ezt aztán évek során számtalan ottani újságban megírtam és hirdettem. Több jeles amerikai és kanadai „sápadt arcú” kutató (régész, antropológus, etnográfus) reagált köszönettel, biztató hangon, és meggyőzött, hogy érdemes ebben a témában tovább kutatnom.
Ennek a biztatásnak az okát már a 60-as években abban a tényben jelölték meg, hogy az amerikai migrációs kutatások kétséget kizárva bebizonyították a régebben őslakóknak vélt lakosság ázsiai eredetét. Ezek az őskori mamutvadászok Ázsiából, Szibérián keresztül vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e. 9 ezer évvel.
A fehérbőrű és az indián tudósok abban teljesen egy véleményen voltak, hogy az északi és déli részből álló, de a Panama csatorna elkészültéig gyalogosan is átjárható Amerika bizonyos területein (mint például a Maya-föld Mexikóban vagy az Inka-föld Peruban és Ecuadorban) minden általunk ismert ősi – mezopotámiai, egyiptomi, kínai, zsidó, görög és egyéb – kultúrák előtt ezer évekkel már más magas kultúrájú népek éltek.
Az eddigiekből világos, hogy a 60-as évek végéig az amerikai tudósok még csak a régebben átjárható Behring szoros bevándorlási útját valószínűsítették. A 70-es évek kutatásai azonban bebizonyították, hogy sok ezer évvel az első bevándorlások után a mai időszámításunk szerint Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az amerikai földrészre tengeri, vízi úton az Észak-amerikai kontinens indiánjai. A kanadai Yukon territórium Csendes óceáni oldalán érték el a nyugati partokat, ahonnét először kelet, később dél felé kezdték lazán feltölteni a mai Észak-Amerika területét. A kutatások során előkerült leletek és az indián törzsek emlékezetében még élő adatok alapján pontosan föltérképezték és kronológiailag jelölték az amerikai földrész ezen újabb betelepedését is. Ezekből a telepedési térképekből jól kivehető, hogy a már említett ősi, magas kultúrát képviselő népek kivételével a többiek mind jóval később érkeztek és mindannyian északról délre vándoroltak. Így töltötték fel lassan az egész Észak-amerikai kontinenset. Általános szabály, hogy a legdélebbre lakók érkeztek a legkorábban, és az északiak a legkésőbbi időkben. Ezt a szabályt kb. 600 eset igazolja. Mindössze 11 esetben fordul elő, hogy későbben érkezett törzsek a szabálytól eltérően sokkal délebbre helyezkednek el. Talán azért, mert valamikor mégis sikerült nekik a már elfoglalt területeken is keresztüljutniuk. Ez különösen fontos nekünk, hiszen pontosan Peruba, Ecuadorba és Brazíliába vitt az útjuk ezeknek a kiemelkedően penetráns törzseknek. Nem véletlen tehát, ha ott az alapszabálytól eltérően mégis léteznek részünkre „rácsodálkozni valók”, hiszen a magyarhoz nagyon közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs.
Legkevésbé az aztékok hagyománya hasonlít a többi indián nép és a magyar nép sajátosságaira. Ez azonban teljesen logikus, ha tudjuk azt, hogy az aztékok a legutoljára érkezett ázsiai telepesek. Árpád magyarjai már rég letelepedtek a Kárpát medencében, amikor ők Amerika földjére lépnek, és rövid időn belül a mai Mexikó területét hódoltatják. Pontos adatunk van az aztékok Mexikóba érkezéséről. Ők az ősi maya, majd tolték birodalomra települtek rá, és magukkal hozott friss ázsiai tapasztalataikkal ötvözve átvették annak kultúráját. Az akkor általuk megismert és tovább használt maya naptárban megjelölték az odaérkezésük évét. Ez a mi időszámításunkban az 1168-as esztendő. Nálunk ebben az időben III. István, ifjú Árpád-házi királyunk egy évtizedes országlásának a hatodik évébe lépett.
Eddig jutottak el tehát az amerikai tudósok a 80-as évek derekára. Én azonban a családommal 1985-ben visszatértem Magyarországra. Akkori érzésemet ez a közismert szólás fejezi ki a leghívebben: „Az egyik szemem sír, a másik meg nevet.” Hogyne mosolygott volna az egyik a magammal hozott csodálatos kutatási anyag láttán. És szinte már kacagott, amikor Amerikából jött a jó hír, ami szerint a 90-es évek régészeti és genetikai vizsgálatai során az amerikai szakemberek előtt a régebbi tétel már finomabb megközelítésben fogalmazódott meg. Most már az indiánokat nem csupán valamely Ázsiából betelepülő népnek, hanem nyíltan „American ugors” -nak, magyarul „amerikai ugorok”-nak nevezték.
De valóban sírt a másik szemem még több, mint egy évtizeden át, amikor is a finn-ugorosok egyedül üdvözítő és tudományosnak kizárólagosan kikiáltott tételével szemben itthon mozdulni se látszott semmi. Aztán fél éve megérkezett a nem várt „evangélium”, az új jó hír Amerikából. Ők az egy évtizeddel előbb tett megfigyeléseiket és konklúzióikat még tovább finomították a közelmúltban, amikor is egy összehangolt, nagyszabású nemzetközi génkutató munka eredményeként az Észak-Mexikótól délre eső indiánokra vonatkoztatják az „amerikai ugorok” megnevezést, az Észak-amerikai indiánokat pedig az „American turanics”, az „amerikai turániak” megnevezéssel illetik.
Ezek az új tudományos fölfedezések azonnal kitörölték a bánatos szememből is a könnyet, és bizakodással töltöttek el. Szinte alig telik el néhány rövid hónap, és a Magyarok Világszövetsége előadói termében a fülem hallatára az én régi tételemet erősíti, bizonyítja havonként kétszer, hétfői napon Dr. Aradi Éva - India kutató, Dr. Szabó István Mihály – mikrobiológus, aki az első indián betelepülő hullámra egyenesen az „amerikai ugorok” kifejezést használja. Dr. Béres Judit Ph.D. – kiváló humángenetikusunk a gének bizonyító erejével kijelenti a finn rokonság tarthatatlan voltát, és a magyar, a Közép-ázsiai turáni és ugor szórvány népek, valamint az amerikai indiánok genetikai rokonságát. Ezek mind az itthoni őstörténet jegét hivatottak megtörni!
Na tessék…! Most irigy és féltékeny legyek azért, hogy mindannyian arról beszélnek, amiket én már évtizedek óta szóval, újságcikkben és könyvekben hirdetek? Ezt már csak azért se tehetem, mert számos emberi gyarlóságaim közül áldott szüleimnek ezt az egyet, az irigységet gyökerestől sikerült a lelkemből kigyomlálniuk.
Ellenkezőleg:
Boldoggá tettek az Amerikából jött új kutatási hírek, és a most említett magyar nyilatkozatok egyenesen mosolyt hoztak arra a bizonyos valamikori síró szememre is.
Meggyőződésem, hogy minden igazi tudományos munkához alapvető szerénység szükségeltetik. Egy egész nemzet őstörténetével kapcsolatos vizsgálódások pedig az oda merészkedő kutatótól mély alázatot követelnek.
A következőkben a megszabott idő keretein belül csak arra van lehetőségem, hogy kutatási anyagomból sorjában a nyelvészeti, zenei, teológiai, jelképi és diszítőmotívumi aspektusokat csak néhány jellemző, kiragadott példával illusztráljam.
Nyelvi sajátosságok: Itt – ha megengedik - először röviden beszámolok az első döbbenetes kanadai nyelvi élményemről: Kb. 5 hónapja éltünk az Újvilágban, és leendő családi házunk vétele előtt egy rövid időre albérleti megoldást választottunk. Szombat volt, a ház tulajdonosai korán reggel rokoni látogatásra indultak. Feleségemmel a reggeli mellett magyarul arról tanakodtunk, hogy miként indulhatnánk minél előbb kirándulni. Ennek egyetlen akadályát abban láttuk, hogy a hetente kétszer megjelenő bejárónő éppen akkor is ott serénykedett, s hogy hagyhatjuk el a házat bezáratlanul. Arra sosem volt szó házigazdáinkkal, hogy a kulcsot bárkinek átadhatjuk. A máskor mindig diszkrét bejárónő most szemlátomást mindig a közelünkben szorgoskodott. - Te, ez a nő figyel bennünket! – szólalt meg a feleségem.
Akkor a takarítónő elénk állt és könnytől csillogó szemmel mondta: - Igazán röstellem, hogy ismeretlenül így megzavarom Önöket a beszélgetésükben. Végül is éppen azt szeretném kérni, hogy folytassák csak azt a mi drága anyanyelvünkön. Olyan ez az én fülemnek, mint a régi időkből visszaszállt álom, amikor dakota kislányként nevelkedtem és az anyanyelvemen beszéltem. Fiatal lányként a fehérek közé kerültem. Az anyanyelvemen ma már a szavakat is nagyon keresgélem, némelyiknek a jelentését is csak sejtem. De most kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy az én népem nyelvét újra hallhatom…!
– Asszonyom, Ön azt állítja, hogy megértette a beszélgetésünket? – kérdeztem hitetlenül. - Hát persze, a lényegét. Már nagyon elfelejtettem a lakotát, és csak a mondandójuk értelmét tudtam kihámozni. A sok ismerős szó csengése és az angol nyelvben teljesen ismeretlen szóvégi változtatás azonban egészen elbűvölt. - De ha tényleg el akarnak menni, akkor csak nyugodtan menjenek, én majd bezárom az ajtót, hiszen nekem is van kulcsom a házhoz. – És azt meg honnét tudja, hogy kirándulást tervezünk, és azért izgultunk, hogy meddig tart a takarítása? – Azt nem értettem meg, hogy kirándulásra készülődnek, de azt igen, hogy el szeretnének menni, és nem tudják, hogy ki fogja bezárni a kaput. – Hirtelen Kosztolányi sorai szökkentek az agyamba: „Mint aki a sínek közé esett”…Az elképedésem ijesztő és döbbenetes volt. Később játékba kezdtünk. Elmondtunk egymásnak egy kitalált, rövid történetet, és a bejárónőtől vártuk az értelmezését. Négy – öt kísérlet után megszégyenülten kértem tőle elnézést, amiért ilyen próbára tettük. Amilyen biztos volt a próba eredménye, olyan türelmetlenül vártam, hogy egyszer a dakoták földjére léphessek.
A Dakota indiánok lakota törzsénél tett látogatásomkor nyelvész és történész apámmal együtt vettem részt a kisiskolás indián gyerekek anyanyelvi számtanóráján. Az egyszeregyet dalolva fújták, valahogy így:(énekelve)
„Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen topa.”
Apám úgy tántorgott ki az ajtón és a fűben négykézlábra ereszkedve skandálta a hallottakat. Azt illusztrálta, hogy a topa a négykézlábra esett ügyetlent jelenti, mely régen a négy magyar szinonim szava volt. A „ketó” értelmezése nekem se jelentett gondot. Apám elmondta, hogy 1910-ben, szenyéri iskolájában így tanulta ezt az egyszeregyi részletet: „Kétszer kettő legyen négy”. Ezt a „legyent” később több, 90 év körüli ember is megerősítette, ők is így tanulták a századelőn. Mivel hazafelé a lakotákkal rokon oglalák földjén jöttünk át, megálltunk, és egy indián kisfiútól megkérdeztem:
„Mondd, hogy mondjátok ti a saját nyelveteken azt, ami angolul így hangzik:
A magyarok nyelvéről:
Sir John Bowring: (Korának híres angol nyelvésze) „A magyar nyelv… egészen sajátosan fejlődött, és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, melyben ésszerűség és számtan van, sőt hajlékonyságával és alakíthatóságával erős a hangzatokban.”
George Bernard Shaw: Az angol írófejedelem drámáit a magyar közönség is ismeri és szereti. Kevéssé ismert, hogy az író komoly energiát fordított a magyar nyelv tanulmányozására. Egyik régi rádiós nyilatkozatában így nyilatkozott:
„…egy igazán tehetséges angol írónak az előbb már említett hatalmas előnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal… Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációban változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest ( s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadására, és ahelyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólás-mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül. (I am just going and going around the bush.)”
Palmerston (Magyarországi angol nagykövet 1848-ban). Ennek a magyarok szeretetéről éppen nem híres diplomatának a véleménye különösen érdekes, mivel érzelmi szálak biztosan nem kötötték a magyarsághoz. „… a Habsburgok keleti birtokán élő magyar nép… nem csak kontinensünk egyik legerősebb államát alkotta évszázadokon át, de valami általunk nem ismert nagyon ősi műveltséggel a környező népeket és országokat századokon át teljes tiszteletadásra tudták kényszeríteni. Sir Boyl azt is tudni vélte, hogy népi nyelvük rendkívül kifejező és a dalaik ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a mieinknél.”
Nemzetközi vélekedések az indiánok nyelvéről:
Senora Maria de la Cruz, telivér indián tudós asszony azok közé tartozik, akik a spanyol mellett megőrizték anyanyelvüket. Emellett angolul is megtanult. 1974-ban a CBC-nek adott interjújában a következőket mondta: „…mint született indiánt és a mexikói kultúrák kutatóját engem az lelkesített az angol nyelv tanulásában, hogy ezen a világ minden csücskén beszélt nyelven végre képes leszek őseim kultúráját közkézre adni, és csodálatos filozófiájukkal a fehér ember sekélyes gondolkodásában új távlatokat nyitni. Ma már tudom, hogy az elvárásom túl nagy volt.
A nahuatl indián nyelv lenyűgöző kifejező erejét, tömörségét, képi megjelenítő, ragozó, értelmet módosító képességét az angol nyelv még annyira se képes kifejezni, mint a spanyol…”
Clark (a Lewis and Clark Expedíció egyik névadó résztvevője) és Sacajawea, az expedíció indián tolmácsa és scoutja, cserkésző vezetője:
Clark beszámol arról, hogy többször tapasztalta Sacajaweanál azt az őt egyre jobban bosszantó szokást, amivel a nyelvzseni és angolul kitűnően beszélő tolmácsnő az illető indián szóvivő néhány szavát több hosszú angol mondattal adta vissza. Amikor ez már sokadszor fordult elő, az egyik esti tábortűznél megkérdezte tőle, hogy miért tesz így, amikor megegyeztek abban, hogy mindig mindent azonnal és pontosan fog fordítani. Sacajawea válasza meglepte Clarkot, hiszen tudta, hogy a nő teljesen őszinte és megbízható. A válasz: „ – Szóról szóra egy nyelvet se lehet igazán lefordítani, legkevésbé pedig az indián nyelveket. Én a hűséges, pontos, a gondolattal teljesen megegyező fordítást vállaltam, ami egészen más dolog.
Az indián beszéd szavait – melyeket mesterien forgatnak és árnyalnak azáltal, hogy a legtöbb szóhoz rövid, módosító végződéseket ragasztanak – az angol nyelvben csak több hosszú, magyarázó mondattal lehet visszaadni, mert az angol kifejező ereje összehasonlíthatatlanul gyengébb az indián nyelvekben rejlő erőnél.”
Móricz János és Csizmadia István: A 60-as években a kanadai sajtóban nagy port vert föl az a hír, mely szerint Móricz János és később annak honfitársa, Csizmadia István beszámoltak nem mindennapi tapasztalatukról: Ecuadorban néhány indián törzs a magyarhoz, anyanyelvünkhöz rendkívüli módon hasonlító nyelven beszél. Ez a hasonlóság olyan erős, hogy magyar füllel helyenként határozottan érteni lehet őket. (Most erről önkéntelenül eszembe ötlik a párhuzam az Önökkel már megosztott indián bejárónős esetemmel!)
Rostás Sándor, verbita pátert hosszú várakozás után engedték misszióba. Együtt ment Dél-Amerikába azzal az egyetlen Japánból származó misszionáriussal, aki ősi japán családból származott, és a modern japán nyelven kívül a japán ősi nyelvet is beszélte. Spanyolul azonban olyan nehezen tanult, hogy csak a legjobb indulattal, és a többi atya segítségébe ajánlva engedték el a misszióba. A páterek későbbi közös álmélkodására a rendkívül rossz nyelvérzékű és spanyolul szinte semmit se tudó japán pap egészen rövid időn belül többször is bebizonyította, hogy kitűnően szót ért az indiánokkal, akik csak őt tartották igazán illetékesnek, tekintettel arra, hogy spanyolul ők is csak nagyon gyéren beszéltek. (Ettől kezdve egy zenei példával foglalkozunk, melynek azonban a nyelvészeti oldala se kevésbé érdekes!)
Zenei vonatkozások: Amikor először alkalmam nyílt indiánokkal formális tanácskozáson részt venni, a tanácstűzhöz, kísérővel érkeztem. Azonnal felpattant két ember, és helyet adott kettőnknek. Akkor még nem tudtam, hogy a tanácstüzet csak négyen, heten, vagy kilencen ülhetik körül. (Ezt majd a későbbiekben a teológiai résznél még érintjük.) A legidősebb indián a lobogó tűz másik oldalán calumet-jét (békepipáját) magasra emelve így kezdett énekelve fohászkodni:
Az indiánok nyelvét és az angolt egyaránt beszélő kísérőmet csak később kérdeztem meg a hallottak angol értelméről. Ezt ugyanis magyar füllel is megértettem:
„Megrakták a tüzet, száll a füstje Hozzád – Nagyszellem Dédapa (Öregisten), add nekünk Szellemedet!” Vagyis ugyanaz, amit bármely fontos tanácskozás előtt minden tisztességes magyar pap ilyenkor fohászként mond: „Teremtő Atyánk, küldd el hozzánk Szent Lelked!” (Mármint hogy mi is bölcsek lehessünk és jó döntést hozzunk!)
Most a nyelvi szempontokon túl nézzük csak a fohász dallamát még egyszer indiánul, majd közvetlen utána magyarul: (A fenti szöveg eredetiben, majd magyarul énekelve). Hát bizony itt nem sok kétség adódik. Nem csoda, ha Bartók, Kodály és világhírű zongoravirtuózunk, Cziffra György egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a magyar és indián népzene pentatonitásában egy tőről fakadt. Itthon megjelent egy gyűjtemény Bartók Béla összegyűjtött leveleiből. Ennek az utolsó oldalain az olvasó megtalálja a Seattle-beli Wood professzorral folytatott levelezését. Már ezekből is kitűnik, de az általam Amerikában föllelt adatokból egészen biztos, hogy Bartók utolsó nagy álma az indián és a magyar népdal közös eredetének bizonyítása volt. Erről sok érdekes bizonyítékot gyűjtöttem össze, melyek az „Aki Őelőtte Jár” c. könyvemben megtalálhatók. Nekünk most itt az idő szorításában tovább kell lépnünk.
Teológiai vonatkozások: Az indiánok egyIsten hívők voltak, és a Nap képében tisztelték Őt, a Nagyszellemet, a Világmindenség Teremtőjét. Ábrázolásánál mindig a Nap és a sárga vagy arany szín szerepel. „Bouass, a Happy Lady, vagyis a Boldogasszony ábrázolásánál mindig a hold kísérete és a ruha kék színe a jellemző. Pontosan ezek érvényesek az ősmagyarokra is. Az első szakrális szám az indiánoknál a 4, mégpedig 3+1 formájában. A magyaroknál ugyanez a 3+1 szerkezet lelhető fel: „Három a magyar igazság, de negyedik a ráadás!” A beavatási szertartás során minden törzsfőnek vagy népvezérnek először a napba kellett néznie, aztán egy, a törzs különféle területeiről összehordott halomra, vagy meglévő dombra kellett fölmennie, és lándzsájával a Négy Égtáj felé sújtania. A magas helyek egyébként is prioritást élveztek. Az orvosságos emberek magaslatokon imádkoztak, ennek hiányában magas fákra másztak. Történelmünkben a magyar királyok felavatásának egyik döntő momentuma volt, hogy egy összehordott dombon a Négy Égtáj felé kellett kardjukkal sújtaniuk. A magas helyek itt is mindig prioritást élveztek, a táltosok dombokon imádkoztak, vagy ezek hiányában magas fákra másztak. - A 7 és a 3 x 3 = 9 az indiánok szakrális számai a már említett 4 mellett. Amint később látni fogjuk, minden díszítő motívumuk erre a három szakrális számra épül. A magyarok a 4-en kívül szintén a 7-et és a 9-et használták szakrális számokként. A „Bouass (Happy Lady), az indiánok Boldogasszonya 7 minőségben szerepel. A magyarok Boldogasszonyát az egész Kárpát Medencében máig is ugyanígy 7 névvel tisztelik. Nem kétlem, hogy a magyar fajú népek legősibb szellemi elöljárói az Ázsiában végig föllelhető „sámánok”-hoz hasonló szinten látták el tisztüket. A népvándorlás és honfoglalások korára azonban a magyar szellemi vezetők már régen túljutottak ezen a szinten és „táltosok”-ként már abban a régi világban, amikor a krisztusi etalont még nem is ismerték az emberek ők már eljutottak a világosság tornácára. Ezért helyesebb a régen általánosan használt „táltos” megnevezésük, melyet mára sajnos még a legkiválóbb kutatók is mintha elfelejtettek volna. Ugyanígy fest a kép az indiánok „orvosságos emberé”-vel. Nála legalább nem használják a „sámán” kifejezést. - Itt az ideje, hogy tisztázzuk a mexikóiakkal kapcsolatosan folyvást emlegetett véres áldozatok, és az északiak skalpolási szokásának kérdéseit. Az aztékok a többi indián előtt teljesen ismeretlen emberáldozati rítust mint legkésőbbi bevándorlók – ahogy láttuk - Kr.u. 1168-ban mutatják be először. Ezt a szokást Ázsiából frissen hozták magukkal. Az ezen megütköző spanyol hódítók azonban egyrészt kegyetlen népirtásuk magyarázatául és ellensúlyozásául erősen eltúlozva adtak hírt erről. Másrészt az ókorban az egész eurázsiai kontinensen elszórtan mindenütt emberáldozatokat végeztek. Perzsián kívül a legismertebb Ibn Kab mór-arab történetíró közlése, mely szerint a mórok Hispániába vonulásukkor emberáldozatok véres helyeire bukkantak. Hérodotos ugyanerről a Hispániáról írja, hogy a hadjáratok során az elesett harcosok fejbőrét lenyúzzák és egymás előtt kérkednek velük. Az első fehér-indián csatákban a holttesttel mindig tisztelettel bánó indiánok a spanyoloktól látták először ezt a test csonkításának megélt és részükre érthetetlen eljárást. Az évszázados harcok során azonban két-három törzs harci szokásként átvette a skalpolást fehér ellenfeleiktől.
Legfontosabb jelképek: Az indiánok Thunderbird-jének (Mennydörgésmadár) ornitológiai megfelelője a Havasi Sólyom (Falco rusticolus altaicus). Jelentése: az Észak-amerikai indiánok összefogásának jelképe. A magyarok Turulmadarának madártani megfelelője ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi, kisebb termetű rokona a Kerecsensólyom. A sas ábrázolás teljesen hibás és túlhaladott.
A Turulmadár jelentése: a turáni népek összefogásának jelképe. - Hiába tértem haza Magyarországra, csak elment a híre az indiánok között, hogy a mohácsi festői Dunaparton, a házunk előtt nálunk is egy szép nagy nemzetségfa, ún. totemoszlop áll. Évek óta érkeznek hozzánk az indián látogatók magyar csodát látni. Ha már olyan messziről jöttek, el szoktuk vinni őket székelykaput és kopjafát nézni, melyekből van néhány a városunkban is. Aztán a Csatatéri Emlékhelyet, a Mohácsi Csata megtalált sírjai körül nemzetközi szinten kialakított zarándokhelyet is megmutatjuk ilyenkor nekik.
Az alábbi véleményekben és viselkedési módokban minden indián látogatónk eddig megegyezett. A székely kopjafákról is azt hitték, hogy indián származásúak, akárcsak a nemzetségfánk a házunk előtt. A székelykapukon azonnal föllelték és fényképezték a sajátjuknak vélt és náluk „a legkisebb család”-nak nevezett faragott, nálunk „rozetta”-ként ismert motívumokat.
Mindannyian elmondták, hogy ez az első hely a világon, ahol látják, hogy az ellenfél tiszteletén túl nem csak az elesett embereknek, de az elpusztult lovaknak is méltó emléket állítottak. Ez rendkívüli módon egybevágott indián filozófiájukkal. Azoknál a kopjafáknál, ahol a székely faragóművész a Turulmadarat ábrázolta, lábuk a földbe gyökerezett, kapkodtak a fényképezőgépeik és a videóik után. Hangosan álmélkodtak azon, hogy Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen túli emlékhelyen az ő Thunderbird-jüket, nagy tiszteletben tartott Mennydörgésmadarukat háromszor is kifaragták!? – A totemtarsolyt és a totemoszlopot, mint kifejezéseket még feltétlenül meg kell vizsgálnunk, mert elnevezési, nómenklatorikus értelemben azt sugallják, mintha valami közük volna a totemizmushoz. Pedig csak a fehér ember aggatta rájuk ezt a totem kifejezést. A totemtarsolyokat a mai keresztény indiánok is előszeretettel viselik. Ezek ugyanis minden időben egy-egy példamutató embertársuk ereklyéjét rejtették. A szenteknek és ereklyéiknek tisztelete az indiánoknál teljesen általános. Ez és a Boldogasszony megléte a magyarázata annak, hogy a jezsuiták már az első években meg tudták szervezni katolikus mintaállamukat Dél-Amerikában, amit később fehér katonaság zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket, megölve a keresztény arató-vető indiánokat… - Ez tehát az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos tényállás. A totemoszlopoknak titulált gyönyörű faragványok pedig nemzetségfák és családfák, magyar kopjafáink édes testvérei.
Diszítőmotívumok vonatkozásában: Az ábrák magukról beszélnek. Minden tabló baloldala az indián eredetű, a jobboldala a magyar motívumokat ábrázolja, pontos forrás megjelölésekkel. A 13 tablós kiállítási anyagon ki-ki maga győződhet meg a két rokonnép ősi kincséről. Alaposan szemlélve kitűnik, hogy miden motívum (magyar és indián egyaránt) nem csak megegyezik, de mindegyikük a három szakrális számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-esen alapul.
Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos és néha egészen lenyűgöző. Szinte úgy érezzük, hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk képesek valamit újból birtokba venni. Csak egy példát említek: a nálunk „Rozettá”-nak, az indiánoknál „A legkisebb család”-nak nevezett motívumot. Ezt a jelet festi még a mai napig is a lakodalmas menet az újházasok sátrára, vagy házfalára. A szimbólum ugyanis a legkisebb családi taglétszámra, 2 szülőre és négy gyerekre utal, teljes személyi egyenrangúságot kölcsönözve már előre is a születendő gyermekeknek a felnőttekkel. A gyermek személyiségét ugyanis a fogantatás pillanatától egyenlőnek tartották a megszületett, vagy felnőtt emberével. Ez olyan tisztán él bennük a mai napig is, hogy a fehérbőrű temető látogatókat időnként furcsa töprengésre kényszerítik. Hogyan is értsen meg a mi globalizált világunkban valaki például egy ilyen gyermek sírfeliratot: „Little Moon (Kis Hold) szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év június 8-án. Tehát a mi fogalmaink szerint egy hónapot és két napot élt. Az alatta lévő sorban mégis ez áll: „Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett velünk.” Itt bizony nincs áltatás. Az anya testrészének bizonyos ködös és vitatott időpontig személyes önrendelkezésre eltávolítható „sejtburjánzása” náluk ismeretlen fogalom. A magzat a fogantatás pillanatától teljes értékű ember és megismételhetetlen személyiség. A dakoták elnevezési rendszere csodálatos erővel sugározza ezt az ősi és Isten eredeti elgondolásával harmonizáló meggyőződést a magyar szülőknek és a már régóta várt új magzati törvény alkotóinak egyaránt. A dakoták magukat a saját nyelvükön egyszerűen emberek -nek hívják. A gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig ( és most kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim!) a titokzatos ember-nek szólítják. Micsoda kimondhatatlan bölcsesség és ezer évek letisztult filozófiája szól hozzánk ebben a nómenklatúrában. Ha csak ennek az egy titokzatos ember kifejezésnek a misztériumát képesek leszünk mostanában igazán megérteni, hitem szerint gyermekkacagástól lesz újra hangos e Kárpátoktól koszorúzott táj, és Magyarország minden fenyegető demográfiai jóslat ellenére
m e g m e n e k ü l !
„Hau Kola! Minotakíjja!” „Beszéltem, Testvéreim - most a szívemben újra csend és béke honol !” - mondom én is zárszóként igazi amerikai testvéreink szavaival, ahogy ők minden hosszabb mondandójuk után teszik.
Forrás: Mária Országa 2004.
"On pár on pár lecsen topa”
„Rakattu ja dizet, ill ja füsti Hezod – Rakattu ja dizet, ill ja füsti hezod”
„Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe! – Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe!”
Kamasz korom óta, még mohácsi kisdiákként kezdtek az indiánok komolyan érdekelni. Aztán kb. 10 éven át Dr. Borvendég Deszkáss Sándor, írói nevén Fehér Szarvas (az indiánok között a 30-as években kutató magyar ember) személyes irányítása mellett további értékes ismereteket szereztem róluk. 1965-től, ha vakmerő és kalandos vállalkozás eredményeként is, de végső soron mégis csak a Jóisten kegyelméből, kanadai tartózkodásom során 20 éven át tanulmányozhattam tervezőmérnöki és oktatói munkaköröm hivatalos idején túli időmben az Észak-amerikai indiánok életét.
Hamarosan rádöbbentem arra, hogy a magyarok és az Észak-amerikai indiánok általam vizsgált népcsoportjainak kultúrájában föllelhető nagyon gyanúsan közeli vagy teljes mértékű megegyezéseknek oly magas a számuk, hogy itt magyarázatul csak a közös tőről származás jöhet szóba. Matematikus egyetemi kollégáimmal az egyezéseket ún. valószínűség számítással gondosan ellenőriztük. Az eredmény nagy biztonsággal kizárta a véletlen egybeesések lehetőségét. Ezt aztán évek során számtalan ottani újságban megírtam és hirdettem. Több jeles amerikai és kanadai „sápadt arcú” kutató (régész, antropológus, etnográfus) reagált köszönettel, biztató hangon, és meggyőzött, hogy érdemes ebben a témában tovább kutatnom.
Ennek a biztatásnak az okát már a 60-as években abban a tényben jelölték meg, hogy az amerikai migrációs kutatások kétséget kizárva bebizonyították a régebben őslakóknak vélt lakosság ázsiai eredetét. Ezek az őskori mamutvadászok Ázsiából, Szibérián keresztül vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e. 9 ezer évvel.
A fehérbőrű és az indián tudósok abban teljesen egy véleményen voltak, hogy az északi és déli részből álló, de a Panama csatorna elkészültéig gyalogosan is átjárható Amerika bizonyos területein (mint például a Maya-föld Mexikóban vagy az Inka-föld Peruban és Ecuadorban) minden általunk ismert ősi – mezopotámiai, egyiptomi, kínai, zsidó, görög és egyéb – kultúrák előtt ezer évekkel már más magas kultúrájú népek éltek.
Az eddigiekből világos, hogy a 60-as évek végéig az amerikai tudósok még csak a régebben átjárható Behring szoros bevándorlási útját valószínűsítették. A 70-es évek kutatásai azonban bebizonyították, hogy sok ezer évvel az első bevándorlások után a mai időszámításunk szerint Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az amerikai földrészre tengeri, vízi úton az Észak-amerikai kontinens indiánjai. A kanadai Yukon territórium Csendes óceáni oldalán érték el a nyugati partokat, ahonnét először kelet, később dél felé kezdték lazán feltölteni a mai Észak-Amerika területét. A kutatások során előkerült leletek és az indián törzsek emlékezetében még élő adatok alapján pontosan föltérképezték és kronológiailag jelölték az amerikai földrész ezen újabb betelepedését is. Ezekből a telepedési térképekből jól kivehető, hogy a már említett ősi, magas kultúrát képviselő népek kivételével a többiek mind jóval később érkeztek és mindannyian északról délre vándoroltak. Így töltötték fel lassan az egész Észak-amerikai kontinenset. Általános szabály, hogy a legdélebbre lakók érkeztek a legkorábban, és az északiak a legkésőbbi időkben. Ezt a szabályt kb. 600 eset igazolja. Mindössze 11 esetben fordul elő, hogy későbben érkezett törzsek a szabálytól eltérően sokkal délebbre helyezkednek el. Talán azért, mert valamikor mégis sikerült nekik a már elfoglalt területeken is keresztüljutniuk. Ez különösen fontos nekünk, hiszen pontosan Peruba, Ecuadorba és Brazíliába vitt az útjuk ezeknek a kiemelkedően penetráns törzseknek. Nem véletlen tehát, ha ott az alapszabálytól eltérően mégis léteznek részünkre „rácsodálkozni valók”, hiszen a magyarhoz nagyon közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs.
Legkevésbé az aztékok hagyománya hasonlít a többi indián nép és a magyar nép sajátosságaira. Ez azonban teljesen logikus, ha tudjuk azt, hogy az aztékok a legutoljára érkezett ázsiai telepesek. Árpád magyarjai már rég letelepedtek a Kárpát medencében, amikor ők Amerika földjére lépnek, és rövid időn belül a mai Mexikó területét hódoltatják. Pontos adatunk van az aztékok Mexikóba érkezéséről. Ők az ősi maya, majd tolték birodalomra települtek rá, és magukkal hozott friss ázsiai tapasztalataikkal ötvözve átvették annak kultúráját. Az akkor általuk megismert és tovább használt maya naptárban megjelölték az odaérkezésük évét. Ez a mi időszámításunkban az 1168-as esztendő. Nálunk ebben az időben III. István, ifjú Árpád-házi királyunk egy évtizedes országlásának a hatodik évébe lépett.
Eddig jutottak el tehát az amerikai tudósok a 80-as évek derekára. Én azonban a családommal 1985-ben visszatértem Magyarországra. Akkori érzésemet ez a közismert szólás fejezi ki a leghívebben: „Az egyik szemem sír, a másik meg nevet.” Hogyne mosolygott volna az egyik a magammal hozott csodálatos kutatási anyag láttán. És szinte már kacagott, amikor Amerikából jött a jó hír, ami szerint a 90-es évek régészeti és genetikai vizsgálatai során az amerikai szakemberek előtt a régebbi tétel már finomabb megközelítésben fogalmazódott meg. Most már az indiánokat nem csupán valamely Ázsiából betelepülő népnek, hanem nyíltan „American ugors” -nak, magyarul „amerikai ugorok”-nak nevezték.
De valóban sírt a másik szemem még több, mint egy évtizeden át, amikor is a finn-ugorosok egyedül üdvözítő és tudományosnak kizárólagosan kikiáltott tételével szemben itthon mozdulni se látszott semmi. Aztán fél éve megérkezett a nem várt „evangélium”, az új jó hír Amerikából. Ők az egy évtizeddel előbb tett megfigyeléseiket és konklúzióikat még tovább finomították a közelmúltban, amikor is egy összehangolt, nagyszabású nemzetközi génkutató munka eredményeként az Észak-Mexikótól délre eső indiánokra vonatkoztatják az „amerikai ugorok” megnevezést, az Észak-amerikai indiánokat pedig az „American turanics”, az „amerikai turániak” megnevezéssel illetik.
Ezek az új tudományos fölfedezések azonnal kitörölték a bánatos szememből is a könnyet, és bizakodással töltöttek el. Szinte alig telik el néhány rövid hónap, és a Magyarok Világszövetsége előadói termében a fülem hallatára az én régi tételemet erősíti, bizonyítja havonként kétszer, hétfői napon Dr. Aradi Éva - India kutató, Dr. Szabó István Mihály – mikrobiológus, aki az első indián betelepülő hullámra egyenesen az „amerikai ugorok” kifejezést használja. Dr. Béres Judit Ph.D. – kiváló humángenetikusunk a gének bizonyító erejével kijelenti a finn rokonság tarthatatlan voltát, és a magyar, a Közép-ázsiai turáni és ugor szórvány népek, valamint az amerikai indiánok genetikai rokonságát. Ezek mind az itthoni őstörténet jegét hivatottak megtörni!
Na tessék…! Most irigy és féltékeny legyek azért, hogy mindannyian arról beszélnek, amiket én már évtizedek óta szóval, újságcikkben és könyvekben hirdetek? Ezt már csak azért se tehetem, mert számos emberi gyarlóságaim közül áldott szüleimnek ezt az egyet, az irigységet gyökerestől sikerült a lelkemből kigyomlálniuk.
Ellenkezőleg:
Boldoggá tettek az Amerikából jött új kutatási hírek, és a most említett magyar nyilatkozatok egyenesen mosolyt hoztak arra a bizonyos valamikori síró szememre is.
Meggyőződésem, hogy minden igazi tudományos munkához alapvető szerénység szükségeltetik. Egy egész nemzet őstörténetével kapcsolatos vizsgálódások pedig az oda merészkedő kutatótól mély alázatot követelnek.
A következőkben a megszabott idő keretein belül csak arra van lehetőségem, hogy kutatási anyagomból sorjában a nyelvészeti, zenei, teológiai, jelképi és diszítőmotívumi aspektusokat csak néhány jellemző, kiragadott példával illusztráljam.
Nyelvi sajátosságok: Itt – ha megengedik - először röviden beszámolok az első döbbenetes kanadai nyelvi élményemről: Kb. 5 hónapja éltünk az Újvilágban, és leendő családi házunk vétele előtt egy rövid időre albérleti megoldást választottunk. Szombat volt, a ház tulajdonosai korán reggel rokoni látogatásra indultak. Feleségemmel a reggeli mellett magyarul arról tanakodtunk, hogy miként indulhatnánk minél előbb kirándulni. Ennek egyetlen akadályát abban láttuk, hogy a hetente kétszer megjelenő bejárónő éppen akkor is ott serénykedett, s hogy hagyhatjuk el a házat bezáratlanul. Arra sosem volt szó házigazdáinkkal, hogy a kulcsot bárkinek átadhatjuk. A máskor mindig diszkrét bejárónő most szemlátomást mindig a közelünkben szorgoskodott. - Te, ez a nő figyel bennünket! – szólalt meg a feleségem.
Akkor a takarítónő elénk állt és könnytől csillogó szemmel mondta: - Igazán röstellem, hogy ismeretlenül így megzavarom Önöket a beszélgetésükben. Végül is éppen azt szeretném kérni, hogy folytassák csak azt a mi drága anyanyelvünkön. Olyan ez az én fülemnek, mint a régi időkből visszaszállt álom, amikor dakota kislányként nevelkedtem és az anyanyelvemen beszéltem. Fiatal lányként a fehérek közé kerültem. Az anyanyelvemen ma már a szavakat is nagyon keresgélem, némelyiknek a jelentését is csak sejtem. De most kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy az én népem nyelvét újra hallhatom…!
– Asszonyom, Ön azt állítja, hogy megértette a beszélgetésünket? – kérdeztem hitetlenül. - Hát persze, a lényegét. Már nagyon elfelejtettem a lakotát, és csak a mondandójuk értelmét tudtam kihámozni. A sok ismerős szó csengése és az angol nyelvben teljesen ismeretlen szóvégi változtatás azonban egészen elbűvölt. - De ha tényleg el akarnak menni, akkor csak nyugodtan menjenek, én majd bezárom az ajtót, hiszen nekem is van kulcsom a házhoz. – És azt meg honnét tudja, hogy kirándulást tervezünk, és azért izgultunk, hogy meddig tart a takarítása? – Azt nem értettem meg, hogy kirándulásra készülődnek, de azt igen, hogy el szeretnének menni, és nem tudják, hogy ki fogja bezárni a kaput. – Hirtelen Kosztolányi sorai szökkentek az agyamba: „Mint aki a sínek közé esett”…Az elképedésem ijesztő és döbbenetes volt. Később játékba kezdtünk. Elmondtunk egymásnak egy kitalált, rövid történetet, és a bejárónőtől vártuk az értelmezését. Négy – öt kísérlet után megszégyenülten kértem tőle elnézést, amiért ilyen próbára tettük. Amilyen biztos volt a próba eredménye, olyan türelmetlenül vártam, hogy egyszer a dakoták földjére léphessek.
A Dakota indiánok lakota törzsénél tett látogatásomkor nyelvész és történész apámmal együtt vettem részt a kisiskolás indián gyerekek anyanyelvi számtanóráján. Az egyszeregyet dalolva fújták, valahogy így:(énekelve)
„Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen topa.”
Apám úgy tántorgott ki az ajtón és a fűben négykézlábra ereszkedve skandálta a hallottakat. Azt illusztrálta, hogy a topa a négykézlábra esett ügyetlent jelenti, mely régen a négy magyar szinonim szava volt. A „ketó” értelmezése nekem se jelentett gondot. Apám elmondta, hogy 1910-ben, szenyéri iskolájában így tanulta ezt az egyszeregyi részletet: „Kétszer kettő legyen négy”. Ezt a „legyent” később több, 90 év körüli ember is megerősítette, ők is így tanulták a századelőn. Mivel hazafelé a lakotákkal rokon oglalák földjén jöttünk át, megálltunk, és egy indián kisfiútól megkérdeztem:
„Mondd, hogy mondjátok ti a saját nyelveteken azt, ami angolul így hangzik:
two by two is four (kétszer kettő, az négy). On pár on pár lecsen topa”
volt a meglepett gyerek válasza. Pedig nekünk volt sokkal több okunk a meglepődésre, hiszen most egy másik, és nálunk is élő szóval fejezték ki ugyanazt. Az „on” szinte a világ valamennyi nyelvén egyet takar. A pár magyarul most is kettőt jelent. Tehát a jelentés: „Egy pár x egy pár legyen négy”. - Mindezek után hallgassuk meg, hogy régi és kortársi ismert egyéniségek hogyan nyilatkoztak a magyarok és az indiánok nyelvéről. Sorjában idézek néhány jellemző mondatot megnyilvánulásaikból, a teljesség igénye nélkül. A magyarok nyelvéről:
Sir John Bowring: (Korának híres angol nyelvésze) „A magyar nyelv… egészen sajátosan fejlődött, és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, melyben ésszerűség és számtan van, sőt hajlékonyságával és alakíthatóságával erős a hangzatokban.”
George Bernard Shaw: Az angol írófejedelem drámáit a magyar közönség is ismeri és szereti. Kevéssé ismert, hogy az író komoly energiát fordított a magyar nyelv tanulmányozására. Egyik régi rádiós nyilatkozatában így nyilatkozott:
„…egy igazán tehetséges angol írónak az előbb már említett hatalmas előnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal… Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációban változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest ( s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadására, és ahelyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólás-mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül. (I am just going and going around the bush.)”
Palmerston (Magyarországi angol nagykövet 1848-ban). Ennek a magyarok szeretetéről éppen nem híres diplomatának a véleménye különösen érdekes, mivel érzelmi szálak biztosan nem kötötték a magyarsághoz. „… a Habsburgok keleti birtokán élő magyar nép… nem csak kontinensünk egyik legerősebb államát alkotta évszázadokon át, de valami általunk nem ismert nagyon ősi műveltséggel a környező népeket és országokat századokon át teljes tiszteletadásra tudták kényszeríteni. Sir Boyl azt is tudni vélte, hogy népi nyelvük rendkívül kifejező és a dalaik ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a mieinknél.”
Nemzetközi vélekedések az indiánok nyelvéről:
Senora Maria de la Cruz, telivér indián tudós asszony azok közé tartozik, akik a spanyol mellett megőrizték anyanyelvüket. Emellett angolul is megtanult. 1974-ban a CBC-nek adott interjújában a következőket mondta: „…mint született indiánt és a mexikói kultúrák kutatóját engem az lelkesített az angol nyelv tanulásában, hogy ezen a világ minden csücskén beszélt nyelven végre képes leszek őseim kultúráját közkézre adni, és csodálatos filozófiájukkal a fehér ember sekélyes gondolkodásában új távlatokat nyitni. Ma már tudom, hogy az elvárásom túl nagy volt.
A nahuatl indián nyelv lenyűgöző kifejező erejét, tömörségét, képi megjelenítő, ragozó, értelmet módosító képességét az angol nyelv még annyira se képes kifejezni, mint a spanyol…”
Clark (a Lewis and Clark Expedíció egyik névadó résztvevője) és Sacajawea, az expedíció indián tolmácsa és scoutja, cserkésző vezetője:
Clark beszámol arról, hogy többször tapasztalta Sacajaweanál azt az őt egyre jobban bosszantó szokást, amivel a nyelvzseni és angolul kitűnően beszélő tolmácsnő az illető indián szóvivő néhány szavát több hosszú angol mondattal adta vissza. Amikor ez már sokadszor fordult elő, az egyik esti tábortűznél megkérdezte tőle, hogy miért tesz így, amikor megegyeztek abban, hogy mindig mindent azonnal és pontosan fog fordítani. Sacajawea válasza meglepte Clarkot, hiszen tudta, hogy a nő teljesen őszinte és megbízható. A válasz: „ – Szóról szóra egy nyelvet se lehet igazán lefordítani, legkevésbé pedig az indián nyelveket. Én a hűséges, pontos, a gondolattal teljesen megegyező fordítást vállaltam, ami egészen más dolog.
Az indián beszéd szavait – melyeket mesterien forgatnak és árnyalnak azáltal, hogy a legtöbb szóhoz rövid, módosító végződéseket ragasztanak – az angol nyelvben csak több hosszú, magyarázó mondattal lehet visszaadni, mert az angol kifejező ereje összehasonlíthatatlanul gyengébb az indián nyelvekben rejlő erőnél.”
Móricz János és Csizmadia István: A 60-as években a kanadai sajtóban nagy port vert föl az a hír, mely szerint Móricz János és később annak honfitársa, Csizmadia István beszámoltak nem mindennapi tapasztalatukról: Ecuadorban néhány indián törzs a magyarhoz, anyanyelvünkhöz rendkívüli módon hasonlító nyelven beszél. Ez a hasonlóság olyan erős, hogy magyar füllel helyenként határozottan érteni lehet őket. (Most erről önkéntelenül eszembe ötlik a párhuzam az Önökkel már megosztott indián bejárónős esetemmel!)
Rostás Sándor, verbita pátert hosszú várakozás után engedték misszióba. Együtt ment Dél-Amerikába azzal az egyetlen Japánból származó misszionáriussal, aki ősi japán családból származott, és a modern japán nyelven kívül a japán ősi nyelvet is beszélte. Spanyolul azonban olyan nehezen tanult, hogy csak a legjobb indulattal, és a többi atya segítségébe ajánlva engedték el a misszióba. A páterek későbbi közös álmélkodására a rendkívül rossz nyelvérzékű és spanyolul szinte semmit se tudó japán pap egészen rövid időn belül többször is bebizonyította, hogy kitűnően szót ért az indiánokkal, akik csak őt tartották igazán illetékesnek, tekintettel arra, hogy spanyolul ők is csak nagyon gyéren beszéltek. (Ettől kezdve egy zenei példával foglalkozunk, melynek azonban a nyelvészeti oldala se kevésbé érdekes!)
Zenei vonatkozások: Amikor először alkalmam nyílt indiánokkal formális tanácskozáson részt venni, a tanácstűzhöz, kísérővel érkeztem. Azonnal felpattant két ember, és helyet adott kettőnknek. Akkor még nem tudtam, hogy a tanácstüzet csak négyen, heten, vagy kilencen ülhetik körül. (Ezt majd a későbbiekben a teológiai résznél még érintjük.) A legidősebb indián a lobogó tűz másik oldalán calumet-jét (békepipáját) magasra emelve így kezdett énekelve fohászkodni:
Az indiánok nyelvét és az angolt egyaránt beszélő kísérőmet csak később kérdeztem meg a hallottak angol értelméről. Ezt ugyanis magyar füllel is megértettem:
„Megrakták a tüzet, száll a füstje Hozzád – Nagyszellem Dédapa (Öregisten), add nekünk Szellemedet!” Vagyis ugyanaz, amit bármely fontos tanácskozás előtt minden tisztességes magyar pap ilyenkor fohászként mond: „Teremtő Atyánk, küldd el hozzánk Szent Lelked!” (Mármint hogy mi is bölcsek lehessünk és jó döntést hozzunk!)
Most a nyelvi szempontokon túl nézzük csak a fohász dallamát még egyszer indiánul, majd közvetlen utána magyarul: (A fenti szöveg eredetiben, majd magyarul énekelve). Hát bizony itt nem sok kétség adódik. Nem csoda, ha Bartók, Kodály és világhírű zongoravirtuózunk, Cziffra György egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a magyar és indián népzene pentatonitásában egy tőről fakadt. Itthon megjelent egy gyűjtemény Bartók Béla összegyűjtött leveleiből. Ennek az utolsó oldalain az olvasó megtalálja a Seattle-beli Wood professzorral folytatott levelezését. Már ezekből is kitűnik, de az általam Amerikában föllelt adatokból egészen biztos, hogy Bartók utolsó nagy álma az indián és a magyar népdal közös eredetének bizonyítása volt. Erről sok érdekes bizonyítékot gyűjtöttem össze, melyek az „Aki Őelőtte Jár” c. könyvemben megtalálhatók. Nekünk most itt az idő szorításában tovább kell lépnünk.
Teológiai vonatkozások: Az indiánok egyIsten hívők voltak, és a Nap képében tisztelték Őt, a Nagyszellemet, a Világmindenség Teremtőjét. Ábrázolásánál mindig a Nap és a sárga vagy arany szín szerepel. „Bouass, a Happy Lady, vagyis a Boldogasszony ábrázolásánál mindig a hold kísérete és a ruha kék színe a jellemző. Pontosan ezek érvényesek az ősmagyarokra is. Az első szakrális szám az indiánoknál a 4, mégpedig 3+1 formájában. A magyaroknál ugyanez a 3+1 szerkezet lelhető fel: „Három a magyar igazság, de negyedik a ráadás!” A beavatási szertartás során minden törzsfőnek vagy népvezérnek először a napba kellett néznie, aztán egy, a törzs különféle területeiről összehordott halomra, vagy meglévő dombra kellett fölmennie, és lándzsájával a Négy Égtáj felé sújtania. A magas helyek egyébként is prioritást élveztek. Az orvosságos emberek magaslatokon imádkoztak, ennek hiányában magas fákra másztak. Történelmünkben a magyar királyok felavatásának egyik döntő momentuma volt, hogy egy összehordott dombon a Négy Égtáj felé kellett kardjukkal sújtaniuk. A magas helyek itt is mindig prioritást élveztek, a táltosok dombokon imádkoztak, vagy ezek hiányában magas fákra másztak. - A 7 és a 3 x 3 = 9 az indiánok szakrális számai a már említett 4 mellett. Amint később látni fogjuk, minden díszítő motívumuk erre a három szakrális számra épül. A magyarok a 4-en kívül szintén a 7-et és a 9-et használták szakrális számokként. A „Bouass (Happy Lady), az indiánok Boldogasszonya 7 minőségben szerepel. A magyarok Boldogasszonyát az egész Kárpát Medencében máig is ugyanígy 7 névvel tisztelik. Nem kétlem, hogy a magyar fajú népek legősibb szellemi elöljárói az Ázsiában végig föllelhető „sámánok”-hoz hasonló szinten látták el tisztüket. A népvándorlás és honfoglalások korára azonban a magyar szellemi vezetők már régen túljutottak ezen a szinten és „táltosok”-ként már abban a régi világban, amikor a krisztusi etalont még nem is ismerték az emberek ők már eljutottak a világosság tornácára. Ezért helyesebb a régen általánosan használt „táltos” megnevezésük, melyet mára sajnos még a legkiválóbb kutatók is mintha elfelejtettek volna. Ugyanígy fest a kép az indiánok „orvosságos emberé”-vel. Nála legalább nem használják a „sámán” kifejezést. - Itt az ideje, hogy tisztázzuk a mexikóiakkal kapcsolatosan folyvást emlegetett véres áldozatok, és az északiak skalpolási szokásának kérdéseit. Az aztékok a többi indián előtt teljesen ismeretlen emberáldozati rítust mint legkésőbbi bevándorlók – ahogy láttuk - Kr.u. 1168-ban mutatják be először. Ezt a szokást Ázsiából frissen hozták magukkal. Az ezen megütköző spanyol hódítók azonban egyrészt kegyetlen népirtásuk magyarázatául és ellensúlyozásául erősen eltúlozva adtak hírt erről. Másrészt az ókorban az egész eurázsiai kontinensen elszórtan mindenütt emberáldozatokat végeztek. Perzsián kívül a legismertebb Ibn Kab mór-arab történetíró közlése, mely szerint a mórok Hispániába vonulásukkor emberáldozatok véres helyeire bukkantak. Hérodotos ugyanerről a Hispániáról írja, hogy a hadjáratok során az elesett harcosok fejbőrét lenyúzzák és egymás előtt kérkednek velük. Az első fehér-indián csatákban a holttesttel mindig tisztelettel bánó indiánok a spanyoloktól látták először ezt a test csonkításának megélt és részükre érthetetlen eljárást. Az évszázados harcok során azonban két-három törzs harci szokásként átvette a skalpolást fehér ellenfeleiktől.
Legfontosabb jelképek: Az indiánok Thunderbird-jének (Mennydörgésmadár) ornitológiai megfelelője a Havasi Sólyom (Falco rusticolus altaicus). Jelentése: az Észak-amerikai indiánok összefogásának jelképe. A magyarok Turulmadarának madártani megfelelője ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi, kisebb termetű rokona a Kerecsensólyom. A sas ábrázolás teljesen hibás és túlhaladott.
A Turulmadár jelentése: a turáni népek összefogásának jelképe. - Hiába tértem haza Magyarországra, csak elment a híre az indiánok között, hogy a mohácsi festői Dunaparton, a házunk előtt nálunk is egy szép nagy nemzetségfa, ún. totemoszlop áll. Évek óta érkeznek hozzánk az indián látogatók magyar csodát látni. Ha már olyan messziről jöttek, el szoktuk vinni őket székelykaput és kopjafát nézni, melyekből van néhány a városunkban is. Aztán a Csatatéri Emlékhelyet, a Mohácsi Csata megtalált sírjai körül nemzetközi szinten kialakított zarándokhelyet is megmutatjuk ilyenkor nekik.
Az alábbi véleményekben és viselkedési módokban minden indián látogatónk eddig megegyezett. A székely kopjafákról is azt hitték, hogy indián származásúak, akárcsak a nemzetségfánk a házunk előtt. A székelykapukon azonnal föllelték és fényképezték a sajátjuknak vélt és náluk „a legkisebb család”-nak nevezett faragott, nálunk „rozetta”-ként ismert motívumokat.
Mindannyian elmondták, hogy ez az első hely a világon, ahol látják, hogy az ellenfél tiszteletén túl nem csak az elesett embereknek, de az elpusztult lovaknak is méltó emléket állítottak. Ez rendkívüli módon egybevágott indián filozófiájukkal. Azoknál a kopjafáknál, ahol a székely faragóművész a Turulmadarat ábrázolta, lábuk a földbe gyökerezett, kapkodtak a fényképezőgépeik és a videóik után. Hangosan álmélkodtak azon, hogy Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen túli emlékhelyen az ő Thunderbird-jüket, nagy tiszteletben tartott Mennydörgésmadarukat háromszor is kifaragták!? – A totemtarsolyt és a totemoszlopot, mint kifejezéseket még feltétlenül meg kell vizsgálnunk, mert elnevezési, nómenklatorikus értelemben azt sugallják, mintha valami közük volna a totemizmushoz. Pedig csak a fehér ember aggatta rájuk ezt a totem kifejezést. A totemtarsolyokat a mai keresztény indiánok is előszeretettel viselik. Ezek ugyanis minden időben egy-egy példamutató embertársuk ereklyéjét rejtették. A szenteknek és ereklyéiknek tisztelete az indiánoknál teljesen általános. Ez és a Boldogasszony megléte a magyarázata annak, hogy a jezsuiták már az első években meg tudták szervezni katolikus mintaállamukat Dél-Amerikában, amit később fehér katonaság zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket, megölve a keresztény arató-vető indiánokat… - Ez tehát az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos tényállás. A totemoszlopoknak titulált gyönyörű faragványok pedig nemzetségfák és családfák, magyar kopjafáink édes testvérei.
Diszítőmotívumok vonatkozásában: Az ábrák magukról beszélnek. Minden tabló baloldala az indián eredetű, a jobboldala a magyar motívumokat ábrázolja, pontos forrás megjelölésekkel. A 13 tablós kiállítási anyagon ki-ki maga győződhet meg a két rokonnép ősi kincséről. Alaposan szemlélve kitűnik, hogy miden motívum (magyar és indián egyaránt) nem csak megegyezik, de mindegyikük a három szakrális számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-esen alapul.
Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos és néha egészen lenyűgöző. Szinte úgy érezzük, hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk képesek valamit újból birtokba venni. Csak egy példát említek: a nálunk „Rozettá”-nak, az indiánoknál „A legkisebb család”-nak nevezett motívumot. Ezt a jelet festi még a mai napig is a lakodalmas menet az újházasok sátrára, vagy házfalára. A szimbólum ugyanis a legkisebb családi taglétszámra, 2 szülőre és négy gyerekre utal, teljes személyi egyenrangúságot kölcsönözve már előre is a születendő gyermekeknek a felnőttekkel. A gyermek személyiségét ugyanis a fogantatás pillanatától egyenlőnek tartották a megszületett, vagy felnőtt emberével. Ez olyan tisztán él bennük a mai napig is, hogy a fehérbőrű temető látogatókat időnként furcsa töprengésre kényszerítik. Hogyan is értsen meg a mi globalizált világunkban valaki például egy ilyen gyermek sírfeliratot: „Little Moon (Kis Hold) szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év június 8-án. Tehát a mi fogalmaink szerint egy hónapot és két napot élt. Az alatta lévő sorban mégis ez áll: „Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett velünk.” Itt bizony nincs áltatás. Az anya testrészének bizonyos ködös és vitatott időpontig személyes önrendelkezésre eltávolítható „sejtburjánzása” náluk ismeretlen fogalom. A magzat a fogantatás pillanatától teljes értékű ember és megismételhetetlen személyiség. A dakoták elnevezési rendszere csodálatos erővel sugározza ezt az ősi és Isten eredeti elgondolásával harmonizáló meggyőződést a magyar szülőknek és a már régóta várt új magzati törvény alkotóinak egyaránt. A dakoták magukat a saját nyelvükön egyszerűen emberek -nek hívják. A gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig ( és most kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim!) a titokzatos ember-nek szólítják. Micsoda kimondhatatlan bölcsesség és ezer évek letisztult filozófiája szól hozzánk ebben a nómenklatúrában. Ha csak ennek az egy titokzatos ember kifejezésnek a misztériumát képesek leszünk mostanában igazán megérteni, hitem szerint gyermekkacagástól lesz újra hangos e Kárpátoktól koszorúzott táj, és Magyarország minden fenyegető demográfiai jóslat ellenére
m e g m e n e k ü l !
„Hau Kola! Minotakíjja!” „Beszéltem, Testvéreim - most a szívemben újra csend és béke honol !” - mondom én is zárszóként igazi amerikai testvéreink szavaival, ahogy ők minden hosszabb mondandójuk után teszik.
Forrás: Mária Országa 2004.
2010. április 2., péntek
Wass Albert - válogatás
Köszönettel tartozom a gyűjteményért Neked: 
WASS ALBERT
WASS ALBERT
VIRÁGTEMETÉS
ELŐHANG
LÁTHATÓ AZ ISTEN
HANGULATOK
ŐSZI CSOKOR
DAL
AMIKOR MI BÚCSÚZUNK
HA JÖN AZ ŐSZ
ÜZENET HAZA
HA VISSZATÉREK
A VÖLGYEK VÁNDORA
KARÁCSONYI VERSEK I.
KARÁCSONYI VERSEK II.
KERESZT ALATT
A BUJDOSÓ IMÁJA
Kolozsvár, 1927
Annak, aki velem temetett.
ELŐHANG Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
Szentgotthárd, 1926. november 14.
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
ifj. gróf Bethlen Balázsnénak
Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.Higyjétek el: csak hangulat az élet.
Higyjétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.S higyjétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.
Amikor már mindenki elhagyott.Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és bíztatott és kérdezett...Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
Amikor mi ketten búcsúzunk,
a lelkünknek az mindig egy halál.Éreztétek-e valaha,
hogy szívetekből messze száll a nyár,
és álmaitok fényes nap-szeme
felleg-homályos alkonyatra vár?És ugye éreztétek olykor,
hogy a halálnál ez se' sokkal enyhébb,
s ennél se' sokkal enyhébb a halál?
Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó,
és törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést,
ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszra,
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már,
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...És üzenem a volt barátimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad, a kő marad,
a kő marad...Maradnak az igazak és a jók,
a tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják rnár az égben fönn a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz és a kő marad,
a kő marad...!
Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet Isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?
Hányszor hittem: hazám a fény hazája,
s a völgyek szürke rabja nem vagyok,
völgy vándorát a hegyek csókja várja
és utam egyre feljebb kanyarog.
S ó, ti kegyetlen rózsaszín hegyek,
gyönge-elém hányszor emeltetek
hajnal-pompában búskomor falat! �
S az utam völgy, ezerszer völgy maradt.Most este van. Nem látom már az utat:
hátha most a hegyre fölvezet?
Hátha holnap könyörül a távol,
s kanyargós úton nyújt testvér-kezet,
szelek dalolnak: "messzeföldi vándor
rokon-karokba visszaérkezett!"Virrad. A völgyek csoda-váró rabja
távol hegyekre bízva feltekint...De útja völgy, jaj völgy maradt megint.
Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből
előoson a téli szürkület.
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.Egy vonat sípol messze valahol.
Fulladtan vész el fák között a hang.
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze
kísértethangon fölsír egy harang.Olyan este ez is csak, mint a többi:
olyan a színe, nyirkos ködszaga.
Pedig valahol szent titokpalástban
csodát takargat ez az éjszaka...!Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre!Keresik régen bölcsek és királyok,
papok, költők és koldusok.
Világmegváltó konferenciák
várják jöttét és fényes trónusok!Megérkezett. Bámulják bamba szemmel
barmok, cselédek, pásztorok.
Talán van olyan is, aki letérdel
s valami együgyű imát motyog.A jászol fölött fölragyog egy csillag,
néhány angyal és gyermek énekel...
Szelíden száll az ének és a pára
szurtos ólból a fényes égre fel...Aztán a barmokat itatni hajtják.
A hajnal megnyergeli rőt lovát
és robotos nyomán a szürke élet
megy úgy, mind eddig, megy tovább.Mintha nem történt volna semmi sem.
Meresztgetik szemeiket a kandik:
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek...
amíg lassan a csillag is kialszik.A zord-sötét zimankós fenyvesekből
előoson a téli virradat.
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak
s vacognak vedlő gondjaik alatt...Plarnhof, 1945. Karácsony
Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel...!Tagadjátok...? Restellitek...?
Elfordulnak fejeitek...?
Megvakultak szemeitek...?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek...?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek...?Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.1946
Uram, én jó akartam lenni,
de imádkozva rosszat tettem.
Uram, a szemem jobbra nézett,
de akaratlan balra mentem.Sírást indultam vigasztalni,
de jaj, a szám szitokra állott,
a karom ölelésre lendült,
de csattanva az arcba vágott.Uram: én mindig rosszat tettem,
valahányszor csak jót akartam!
Uram: ha én gyémánt vagyok,
csiszolatlan miért maradtam?
A BUJDOSÓ IMÁJAMeghallgatás a Kormorán együttes előadásában (mp3)
Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.Bajorerdő, 1947
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)