2011. november 7., hétfő

Zajti Ferenc: XLI. FEJEZET A BUDDHAI TANOK ÉS A KERESZTÉNYSÉG

Kérdés, hogy Jézus indiai szereplése eredményének tekinthető-e Jézus tanítása keretében az emberi "lélek praeexistencials léte" s az "ennek újból testöltése" lehetőségében való hit?

Jézussal hiszem és vallom e tanítást én magam is. És azt is, hogy ez Jézusnak onnan felülről magával hozott hite és tisztánlátásának következménye volt éspedig: hinni az ember lelke újból megszülethetésének a lehetőségében, sőt ennek a "lehetőségnek" törvényszerű ismétlődéseiben. Ez a tan mindenesetre új dolog volt nemcsak az Ótestamentum népe előtt, de új volt az Galileában is Jézus tanítványai körében, -viszont nem volt új dolog Jézus nagy látókörű vallásrendszerében éspedig a buddhizmus köréből különösebben ismert praeexistencia, más szóval az ember szellemének már megszületése előtt való létezése és ezen állapotából való ismételt megszületése (reinkarnáció).

Figyelemmel kísérve a Biblia idevonatkozó adatait, azt olvassuk, hogy a még meg nem született gyermek már indulatokkal rendelkezik. Megérez, örvend, tusakodik. Már magában hordja egy jó, vagy egy rossz princípiumnak a csíráját. Mindenesetre a megszületendő gyermek szellemének ez az állapota már egy érettségi fok.

Nem az Isten teremti jónak, vagy rossznak, de féltő gondossággal kíséri végig az Isten az odaát való világban és itt e földi zarándokúton. Keresztelő Jánosról szólva, azt mondja az írás, hogy Istentől küldött ember volt. Nem ez alkalommal teremtette, de már küldötte az Isten. Jézust is küldötte az atya és ugyanúgy küldé az Úr is az ő tanítványait e világra, hogy az odafenn-valókról tegyenek tanúbizonyságot.

Olvassuk Keresztelő Jánosról, hogy Mária látogatása alkalmával Erzsébet szíve alatt repesett örömében a majd csak még megszületendő gyermek. Jeremiás szerint, Jeremiás prófétáról szólva, mondja az Úr: "Mielőtt az anya testébe megalkottalak, már ismertelek és mielőtt az anya testéből kijöttél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé".

Mózes szerint Izsák feleségének, Rebekának bensőjében már megszületésük előtt tusakodnak egymással a fiak. És a további versek szerint Ézsau jön ki előbb, Jákob pedig Ézsau sarkába fogódzva, csak azután. Rebeka kérdésére azt válaszolja az Úr: "Két nemzetség van a Te méhedben és két nép válik ki a te belsődből, - egyik nép a másiknál erősebb lesz és a nagyobbik szolgál a kisebbnek.

De hiába küzdött már születése előtt az első-fiúság jogáért Ézsau. Ahogy a Prédikátor-könyve írója megjegyezte, hogy a halottak semmit sem tudnak, mert a földiekre vonatkozó emlékezetük elvétetett, - ugyanúgy a megszületett gyermek se eszmél a múltra, mert az előző létre való emlékezése a külső történést illetőleg elvétetett. Bizonyosan így van, mert különben Ézsau nem dobta volna oda olyan könnyen elsőségi jogát egy tál lencséért.

Azt látjuk íme, hogy a gyermek lelke nem mint tabula-rasa, mint egy letörölt tábla kerül a földi lét forgataga elé, hanem már beírt parancsolatokkal jön le ide a földre. Némelyik ilyen kőtábla összetörve csak alig betűzhető. De tulajdonosában lappangva is benne él, ami oda volt írva: Féljed az Istent és parancsolatait megtartsd!

Ha a Bibliára támaszkodva meggyőz bennünket arról az írás, hogy a lélek nemcsak praeexistens - de kivetkőzve e földi testből, újból testet ölthet a földön, úgy nemcsak a lélek feltétlen továbbélési bizonyítható ezzel, hanem egyúttal el is érkeztünk egy másik tételhez: a lélek újjászületéséhez.

A tétel: A léleknek, szellemnek újból való születése a Biblia nézetével nem szembenálló és nem is ellentétes vele. A III. században még hatalmas szószólói voltak az egyházban, így többek között Basilides keresztény bölcsész és a levelesebb exegeta, Biblia-magyarázó Origenes.

Amikor a vakon születettre vonatkozólag az Úrtól azt kérdezik tanítványai: Mester, ki vétkezett, ez-e, vagy a szülei? Ez esetre azt mondja az Úr: sem ez, sem szülei, hanem, hogy az Isten neve dicsőíttessék. De hát a többi vakok, akik nem gyógyulhattak meg az Úr keze által, azok is az Isten dicsőítésére volnának vakok? Erről a vakról tényleg olvassuk is, hogy mennyire lélekből és odaadó módon tesz a nép és az írástudók előtt hitet és tanúbizonyságot Krisztus hatalma és Isten fiúsága mellett! Krisztus ez esetben nem is mondja, hogy "megbocsáttatnak a te bűneid". De annál többször hangoztatja ezt az Úr hasonló más esetben, ahol határozottan bűnnek tartják a betegséget - a bűn következményeként.

A születésétől fogva nyomorék vajon nyomorék lélekkel teremtődött-é? Ilyennek teremtette volna-e az Isten`? Sok nyomorék istenes lélekkel távozik innen a földi hazából. Hát a születésétől fogva hülye, aki e lelki betegséggel kerül is át az odaát való hazába, üdvösségét illetőleg vajon hol dől el ennek a sorsa és mikor'? Hát a részeges szülők torz gyermeke, aki Jézus szava szerint nem apái vétkét hordozza?

A Királyok könyve Mózes törvénye alkalmazásában szól eképpen: meg ne ölettessenek e fiak az atyákért, ki-ki az ő bűnéért haljon meg! Igen, ki-ki az ő bűnében jön, ki-ki az ő bűnéért lakol, s ki-ki az ő bűnében hal meg.

Hogy az Úr és tanítványai többször beszélgethettek az újjászületés témájáról, az evangélium több helye bizonyítja.

János evangéliuma szerint a Jeruzsálemből küldött papok és leviták vallatják Keresztelő Jánost: "Mondd meg, kicsoda vagy? És megvallá, és nem tagadá, és megvallá, hogy nem ő a Krisztus. És kérdezik őt: Kicsoda tehát? Illés vagy- é te? És monda: Nem vagyok. A próféta vagy-é te? És mondá: Nem".

És mit mond ezzel szemben az Úr?

Máté szerint: "Szólni kezde Jézus a sokaságnak Keresztelő Jánosról: Ő az, akiről meg van írva: Íme, én elküldöm az én követemet a te orcád előtt, aki megkészíti előtted a te utadat".

A János evangélium szerint tényleg azt mondja Keresztelő János is magáról: "Nem vagyok én Krisztus, hanem, hogy ő előtte küldettem el". A Máté evangéliumban olvassuk: "És mondja tovább az Úr: az asszonyoktól szülöttek közül nem támadott nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyeknek országában, nagyobb nálánál. És ha be akarjátok venni, Illés ő, aki eljövendő vele. Akinek füle van a hallásra, hallja!"

Bizony különösen hangozhatott az Úrnak ez a kijelentése. És ma - kétezer év után - még mindig nem ugyanolyan különösen hangzik?

És miért oly különösen? Mert az Úr onnan felülről jött és arról tett tanúbizonyságot, amit látott és hallott, -és ezért van, hol a földről valók az ő bizonyságtételét, nem fogadhatják be.

De egyszer már meg kell oldani ezt a kérdést!

A keleti (indiai, kínai) filozófia nem hatványozottabb értéke folytán tud mind nagyobb és nagyobb tért hódítani az európai keresztények körében. Kelet vallásai alapigazságként egy nagy igazságot tartanak kezükben, amellyel szemben erőtlennek bizonyultak a keresztény missziók, - és ez az újból testet-öltés (reinkarnáció) nagy igazsága. Ez nem buddhista igazság csupán. Ez Isten törvényén, a Biblia felfogásán is épülő megdönthetetlen tény Hogy a szertelenségek miféle variációit alkotta meg belőle kelet vallásos világa, ehhez nem lehet köze a Bibliának (Újtestamentum), melynek egysége, Krisztus szellemében felépült rendszere megköveteli, hogy az újratestöltés tana ne hiányozzék belőle. Jobbra is, balra is, fent is, lent is, egyházi szaktudósok és laikusok, mind többen hiszik és sejtve, vagy hitbeli meggyőződéssel, de egyre többen vallják.

Ennek a kérdésnek megoldását már nem lehet elodázni. Ha csak próbálkozunk a tuskó vágással, erőtlen csapásoknál a balta mindannyiszor oda fog szorulni, míg egyetlen céltudatos, komoly vágással kettévághatjuk a gordiusi csomót! Archimedes egy fix pontot, kért a mindenségben, hol onnan kimozdítsa helyéből a földet. Én kevesebbet kérek. Adják vissza a kereszténységnek az újratestöltés lehetőségében való hitét és én ezzel a kereszténységgel kimozdítom tespedtségéből Kína és India 600 milliónyi népét!

A hegyen való megdicsőülése alkalmával, úgy olvassuk, hogy az Úr beszél vala Illés és Mózes szellemével. A felhőből szózat is hallik, mely igazolja Krisztus Messiás voltát. A mennyei dicsőség szinte kapcsolódott a földi világgal. Ebben a szent hangulatban tartanak le a hegyről az Úr és három tanítványa. Beszéd közben Jézus megparancsolá nekik, hogy senkinek se mondják el, amit láttak, míg fel nem támad az embernek Fia a halálból.

A tanítványok-a feltámadásról lévén szó-önkéntelenül kérdezik: hát hogyan? Malakiás jövendölése szerint az Úr nagy napja előtt Illésnek kell előbb eljönni. És íme, Illést csak az imént láttuk odafent beszélni az Úrral! Hogyan, mikor jönne hát el Illés? A zsidók ugyanis a próféták számát már lezártnak vették a kis prófétákkal és hitük szerint csakis a volt próféták közül születhetik meg valaki prófétának, újból, onnan felülről...

Amire a tanítványok gondoltak, Malakiás szerint az Úr szava: "Íme, én elküldöm nektek Illést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja és az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz".

Jézus a tanítványok kérdésére, miért mondják tehát az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie, nyomban válaszol is: "Illés bizony eljő előbb és mindent helyreállít. De mondom nektek, hol Illés immár eljött és nem ismerék meg őt, hanem azt mívelték vele, amit akarának. Ezenképpen az ember Fiának is szenvednie kell majd ő tőlük. Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról szóla nekik".

Világosabban már hogyan szólhatott volna erről a dologról az Úr? Valóban, Keresztelő János volt az az "Illés", aki eljövendő vala. Testileg is és nemcsak szellemileg. Mert hisz azoktól szenvedett és azok mívelték vele azt, amit akarának, akiktől az Úr is szenvedni fogi akik részéről az Úr is azt szenvedi el, amit azok akarni fognak.

És hogy nemcsak erőileg gondoltatott az Illés közremunkálása, Lukács evangélista szerint határozottsággal olvassuk Keresztelő Jánosról: "És az Izrael fiai között sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz és ez (Keresztelő János) előtte fog járni Illés szellemében és erejével..."

Vessünk még egy utolsó pillantást az Ótestamentumba. A Királyok könyvében olvassuk, amikor Akhazia, Samária királya tudakozódik az őt feddő próféta kiléte iránt, mondván: "Miféle volt az a férfiú, aki előtökbe jött volt és ezekkel a beszédekkel szóla néktek? És felelések néki: Egy szűrruhás ember, derekán bőrövvel felövezve. Akkor mondá a király: Thesbites Illés volt!"

És mit mutat az Újtestamentum?

A Máté evangéliumában olvassuk: "Ennek a Jánosnak (Keresztelő János) a ruhája pedig teveszőrből vala és bőröv vala a dereka körül, elesége pedig zöld rügyek és erdei méz".

Ugyebár, még külső megjelenése is teljesen Illés. Ereje is ugyanaz. És szelleme se más!

A nap, mikor leáldozik, egyenként láthatóvá válnak az égen a sok-sok csillagok.

A legragyogóbb köztük az első, az esthajnal-csillag, amiképpen az utolsó csillag reggel a ragyogó fényű hajnali csillag.

Valamikor ezt a két csillagot más-más csillagnak vélték. De miután erejük, fényük és pályájuk pontosan megméretett, ma már tudjuk, hogy mindkettő ugyanaz az egy csillag!

Még egy utolsó ellenvetést tehet valaki, hogy hát, ha így van valóban, miért nem emlékezünk akkor az előző életre vissza? Felelet: Keresztelő János se emlékezett. Azt mondotta, nem vagyok Illés. De hisz ő az Urat is megkérdezte: Te vagy-e, aki eljövendő volt, a Messiás?

Az Úr azonban ráismert Illésre, nemcsak cselekedetéből, nemcsak, mert ő előtte járt, - hanem mert hisz ő küldötte őt, onnan felülről.

Schmidt József: Buddha élete, tana, egyháza (Budapest, 1920) c. munkájában behatóan foglalkozik a két tan éspedig a buddhizmus és a kereszténység érintkező pontjaival. Szerinte a buddhizmus elsősorban vallás, amelynek középpontjában egy imádott Mester áll. Mint a kereszténységben. Az üdvösség feltétele itt is, ott is a hit a Mesterben.


------ 4. rész -----

Zajti Ferenc: XXXIX. fejezet ANDRÁS, A SZKÍTÁK APOSTOLA, TAMÁS, AZ INDOSZKÍTÁK ÉS PÁRTHUSOK APOSTOLA

Acta et martyryrium Andreae.

"Krisztus mennybemenetele után Péter és András, Mátyás és néhány tanítvány kíséretében útrakel a szíriai Antiochiáha, ott prédikálnak s azután tovább vándorolnak a kappadociai Tyana-ba, azután a galatai Ankyra-ba. Itt prédikálnak és csodákat cselekszenek. Azután a pontusi Sinope-be jutnak. Ott sok zsidó lakik, akiknek vad és barbár erkölcseik miatt emberevők a nevük. Midőn az apostol testvérpár a város közelében egy hegyen letelepedett, a környék démonai nagy lármát csaptak, a város lakosai azonban kimentek hozzájuk, ördöngős és gyógyíthatatlan betegeket; vittek oda és hallgatták prédikációjukat. Sok zsidó és görög megtért, sok beteg meggyógyult. Amikor azonban Mátyás a városba ment a zsidók megfogják, 3 napig fogva tartják s negyednap ki kellene végezni. Éjjel azonban András benyomul a börtönbe, melynek ajtajai önként megnyílnak, kivezeti Mátyást és fogolytársait s elrejti őket 7 napon át egy mérföldre a tengerparton. Ott oktatja és megkereszteli s jámbor intelmekkel bocsátja el őket. Ő maga Mátyással tovább vonul kelet télé, míg Péter Gaius-szal nyugat felé."

Mátyással és egyéb kísérőivel András egy Amisos nevű tengerparti városba érkezik s ott prédikál s ördöngősőket gyógyít. Itt kapjuk meg az apostolnak külső leírását: magas volt, kissé meghajolva járt, nagy orra s kidülledő szemei voltak. Amisosból Trapezunt-ba jut, ahonnan, mivel az ottani lakosok nem voltak fogékonyak prédikálása iránt, Ibériába jut, ahol sokakat megtérített. Onnan hajón utazik Jeruzsálembe a húsvéti ünnepekre. A 12 tanítvány ugyanis évenként mindig össze szokott gyűlni Isten anyjánál, Jeruzsálemben és közösen megülni húsvétot és pünkösdöt. A pünkösdi ünnepeket Péter és András, János és Fülöp, az apostol Bertalan és Fülöp a diakónus együtt utaznak Antiochiába. Péter ott marad, Fülöp, az apostol és Bertalan elmennek Felső-Phrygiába, Lykiába és Pisidiába, András és János Efézusba. Ott kapja András az Úr parancsát, hogy menjen Bitlyniába, "ahol övéinek szkítái várják". Tanítványaival együtt a phrygiai Laodiceán keresztül a mysiai Odyssopolisba utazik, áthalad az Olymposon s a bithyniai Niceába érkezik. Prédikálva és gyógyítva 2 évet tölt Niceában, szétrombolja az ottani bálvány-templomot, a zsinagógát templomnak rendezi be s Isten anyjának szenteli azt. Azután Nikomédiába, Chalcedonba, Kromnába vonul, ahol mindenütt, mint Niceában, püspököket helyez tisztükbe. Innen az Iris melletti Eupatoriába megy, hol templomot épít, azután ismét Sinopéba. Itt megfogják a zsidók, mivel hallják, hogy ő az, aki a börtönt megnyitotta, megverik, megkövezik, keresztülvonszolják a városon és megharapdálják. Egyik leharapja jobb kezének egy ujját s innen viselik Sinope lakosai a "mai napig" az "emberevő" nevet. Utoljára kiverik a városból s félholtan hagyják ott feküdni. Az Úr azonban megjelenik neki, megerősíti, helyreállítja ujját, s András visszatér a városba. A város lakosai csodálkozva csudatételén és friss, bátorságán, egy most már szívesen hallgatják prédikálását. Betegeket gyógyít, feltámaszt egy halottat s sokakat térit a hitre. Miután itt is beiktat egy püspököt, tovább vándorol Zaliskos, Amisos és Trapezunt felé, ahol kevés fogékonyságra talál, azután Neocesareába és Amysatosba (talán Amasia) Itteni hosszabb tartózkodás után ismét Jeruzsálembe megy húsvétra. Pünkösd után Mátyással együtt Ibériába megy a Phasis mellé, később Susiánába, egy olyan országba, melynek férfiain az asszonyok uralkodnak. Mátyás itt visszamarad tanítványaival, András azonban a kanaanita Simonnal elmegy az alánok országába és Phusta városába, onnan Abasgiába, Sebastopolis nagy városába. Ott visszahagyja Simont s a zekchek vad törzséhez megy; a "felső sugdaiak"-hoz és Bosporos városába, a Pontus túlsó oldalán.

Onnan Theudesiába (Theodosia) megy, mely egy sarmata király uralma alatt állott, azután Chersonba s onnan vissza Bosporosba és Sinopeba. Mikor azután átvonul Macedónia városain, Peloponnesusban, Patre városában találjuk őt. Itt véghezvitt csodatételei által megtéríti a proconsult is. Mikor azonban ezt hírül viszik a római császárnak, ez leteszi azt és utódot küld. Amidőn András azonban tovább is sok csodát tesz, sőt a proconsul feleségét is meggyógyítja és megtéríti, ez Rómába utazik, hogy a császárnak bepanaszolja. Visszatérve, az apostolt börtönbe vetteti, kiadja a parancsot, hogy feszítsék keresztre, de ne szegezzék rá, csak kössék rá, hogy a kínokkal puhítsák meg. Azonban az apostol a kereszten 3 nap és 8 éjjel hosszat lankadatlan erővel prédikál az elősiető népnek, amely a proconsulhoz hömpölyög s tőle a megkínzott szabadon bocsátását követeli. Ez eleinte vonakodik, azután azonban lázadástól való félelmében enged és maga jelenik meg a vesztőhelyen. András azonban visszautasítja a szabadonbocsátást, a proconsul ellen büntetőbeszédet tart és meghal.

A legrégibb hagyomány csak egy működéséről tud az apostolnak éspedig Szkítiában, tehát a Fekete-tengertől északra eső országokban. Erre mutatnak az "emberevők" is, mert a szkíták a taurisiak mellett az ókorban mint tengeri kalózok voltak hírhedettek. Az "András és Máté akta" emberevői az "András aktá"-bar a sinopei zsidókká vannak enyhítve. Ebben kiegyenlítési kísérlet fekszik előttünk két különböző hagyomány között, melyeknek eredetileg semmi közük nem volt egymáshoz. Csak az biztos, hogy az apostol mindkét várost meglátogatta. Végül András a legnagyobb valószínűség szerint egyáltalában nem volt Achaiában - hiszen az Úr kifejezetten az emberevők országába küldte! -, hanem itt az észak-peloponnesosi achaiok s a Fekete-tenger északi partjain lakó taurisi achai törzs összetévesztése forog fenn.

Úgy az "Acta Arcdreae" mint az "Acta Andreae et Matthaei" a legrégibb keresztény korba tartoznak, mert már a korai egyházatyák említik, hogy a manicheusoknál és más eretnekeknél használatban voltak. Megírásuk ideje a lI. század első fele.

A kopt nyelvű "András akta" az apostol tevékenységét a kurdok és gordyeusok országába, Arméniától dél-keletre helyezi"

András-legenda. "Andrásról két különböző legenda maradt fenn, melyek közül az első (1.) a Fekete-tenger melléki országokba és a második (2.) Görögországba helyezi az apostol működési terét.

Az 1. "András és Máté az emberevők városában."c. aktában található, a 2. pedig az "Acta et martyrium Andreae" c, iratban.

1. Máté az emberevők városában van, akik a kezük közé került idegeneket megvakítják, varázsitallal eszét veszik és 30 nap múlva megeszik. Máté is így jár, azonban esze megmarad, Krisztushoz könyörög, visszakapja szemevilágát és megígértetik neki, hogy András meg fogja menteni. Huszonhét nap múlva érkezik ehhez abba az országba, ahol éppen prédikál, az isteni megbízás, hogy azonnal menjen az emberevők országába és 3 napon belül szabadítsa meg Mátét. Mikor az apostol (András) másnap tanítványaival a tengerpartra megy egy kis hajót talál ott amelyben emberi alakban maga Jézus ül, mint kormányos 2 angyallal. András nem ismeri meg az Urat, de megtudja, hogy a hajó az emberevők országába megy; felvételét kéri, amit szívesen teljesítenek. Mikor a hajó az emberevők országához közeledik, András és tanítványai mély álomba merülnek s az angyalok így viszik őket szárazra. Csak másnap tudja meg az apostol, hogy maga az Úr hozta oda, mikor ez fiú alakjában jelent meg és megbízta, hogy Mátét szabadítsa meg s előre megmondja neki, milyen mártírság várja az emberevők városában. Az apostol azonnal a városba megy s a börtönhöz. A kereszt jelére ennek ajtajai megnyílnak, a 7 őr holtan esik a földre és Máté fogolytársaival, 27 férfivel és 49 nővel együtt megszabadul Az apostol imájára az utóbbiak visszakapják látásukat és emberi értelmüket, mire megparancsolja nekik, hogy várjanak rá a városon kívül egy fügefa alatt, amely csodálatosan táplálni fogja őket. Mátét egy felhő Péter közelébe viszi, András azonban a városban marad egy ércoszlop mögött elrejtőzve. Mialatt az emberevők megrémülve és tanácstalanul állnak ott, az ördög felhívja őket, hogy Andrást öljék meg, aki minden bajért bűnös, azonban sem ők, sem az ördög nem képes meglátni az apostolt. Mikor Jézus parancsára ez megismerteti magát, azonnal megragadják, 3 napig egymás után a város utcáin át vonszolják, hogy vére folyik, húsa cafatokban lóg, éjjelre viszont börtönbe vetik. Később kiszabadítják az apostolt a börtönből, s könyörületért könyörögnek hozzá. Miután még egy templom alapkövét teszi le András és megkereszteli a népet, elválik, dacára a lakosok unszoló kérésének, hogy maradjon még tovább náluk, Útközben azonban ismét: megjelenik neki az Úr fiú alakjában és megparancsolja neki, hogy még 7 napig időzzön a városban, hogy a polgárokat a hitben megerősítse s azután utazzon tovább tanítványaival a barbárok országába. András azt cselekszi, amit parancsolnak neki s a 7 nap eltelte után a város lakosai elkísérik még egy darabon.

Ezen "András és Máté akta" folytatása az "András és Péter akta", amely görög nyelven csak töredékesen maradt fenn.

Eszerint, amikor András az emberevők városát elhagyja, fényes felhő ragadja meg s arra a hegyre viszi, ahol Péter, Máté és Sándor (a kopt nyelvű András és Bertalan, aktában, megnevezett Rufus mellett (v ö. Márk, 15, 21.( András egy tanítványa) vannak. Most a két apostol tanítványaitól kísérve, együtt meg a barbárok városába, ahol eleinte a lakosok megakadályozzák bemenetelüket, azonban néhány általuk véghezvitt csoda után mégis megengedik. Ekkor prédikálnak benne, minden polgárát megtérítik, papokat, püspököket helyeznek tisztükbe és sok jeleket tesznek. Azután, kísérve a megtérítettek áldó kívánságaitól, tovább utaznak.

A latin "virtutes Andreae" itt lezárulnak. Megtudjuk belőle pontosan az apostol útját. A Fekete-tenger déli partján vonul a Hellespontusig, eljut Bizáncba s onnan Philippin és Thessalonikén át Achaiaba, Patréba.

A"virtules" szerint András mártírhalála a következő: A proconsul a felesége megtérítése fölötti bosszúságában ítélőszéke elé idézi és megparancsolja neki, hogy hagyja abba tanítását. Mikor ez ezt megtagadja, 3 x 7 korbácsütést adat neki, hóhér kezére adatja, hogy kezét, lábát összekötve, feszítsék keresztre. A nép ezért felizgul. András azonban a keresztet mint vágyai célját üdvözli, levetkőzik és keresztre feszítik. (Megjegyzendő, hogy az összes András-akták egyenes keresztet írnak le s a hagyomány az úgynevezett "András-kereszt"-ről mit sem tud.)


TAMÁS, AZ INDOSZKÍTÁK ÉS PÁRTHUSOK APOSTOLA

A VI. században élt tuursi Gergely (Gregorius Turonensis) "Gloria Martyrum"c. művében hivatkozik egy Theodorus nevű zarándokra, aki annak idején meglátogatta Tamás apostol indiai sírját, majd az edessait is, ahova a holttestet szállították.

Ez adatra Dahlmann hivatkozik a már megnevezett munkájában, ugyanúgy Philippsre is, "aki összeállította az ókeresztény irodalom összes bizonyítékait Tamás apostol indiai missziói körére vonatkozólag.

Ezek alapján kétségtelen, hogy úgy a nyugati, mint a keleti egyházban volt oly hagyomány, amely Tamás apostolnak Indiában, éspedig a gangesvidéki Indiában apostoli működést tulajdonított".

Hivatkozik továbbá Karl Heck-re, "aki különösen a zsidó irodalom kiadós felhasználásával amellett dönt, hogy Tamás apostol működésének színhelye Dél-India volt''.

Ugyancsak figyelemreméltó Medlycott püspök munkája: India and the Apostle Thomas.

A "Passio S Thomae"-ban - Tamás apostollegendájának egyik latin feldolgozásában arról van szó, hogy "a szíriaiak Alexander római császártól, mikor győztesen jött Persis mellett vívott csatájából, miután Xerxest legyőzte, azt kérték, hogy küldjön el az indusuk kiskirályaihoz, hogy adják ki a polgároknak az elhunytat,; és így történt, hogy Indiából átszállították az apostol testét és elhelyezték Edissa városában ezüstkoporsóba, amely ezüst láncon függ".

Ugyancsak így nyilatkozik Alfred Gutschmid is, aki "Királynevek az apokrif apostoltörténetekberr" c. fejezetében a Tamás-legenda anyagának belső kritikai vizsgálatát adja. Összehasonlításai oly feltűnő egyezéseket eredményeztek egyes, a legendában fennmaradt személy- és hely nevek és az indiai és a perzsa földrajz és történet bizonyos adatai között, hol a legenda történeti kapcsolatait Indiával letagadni nem lehetett. A szerző ezért az indiai reminiscentiákat egy buddhista missziós történetből vezeti le. Vezérgondolata, hogy a Tamás-legenda buddhista forrásra megy vissza, és eredetileg az elbeszélés egy buddhista missziós történetet tárgyalt, amelyet később keresztény értelemben átdolgoztak.

A Tamás apostol indiai útjáról szóló elbeszélésbe szőtt dalok szerzőjének Bardesanest tartja.

Hogy ne magam mondjam ki ama fontos megállapítást, amely arra vonatkozik, hogy éppen Jézus működése és tanítványainak szétszéledése idejére esik India észak-nyugati részében a szkítizmus indiai virágkora, ami megnyilvánult a szkíta-saka vallásos lelkületnek szánt buddhizmus felvirágoztatásában és ugyanígy az ekkor már jelentős előképekre támaszkodó római szobrászatnak az indiai márványszobrászattal való szorosabb egybekapcsolása által, ami az úgynevezett gandharai (buddhista) művészetben jutott kifejezésre, - hivatkozom mindezekért Dahlmann értékes munkájára, ahol is ezeket mondja:

1. Tamás apostol India ugyanazon részével van összekapcsolva, amelyen a buddhizmuson belül rendkívüli átváltozás ment végbe, mégpedig olyan, amely idegen befolyásokban gyökerezik. Legvilágosabban jelentkezik ez a klasszikus befolyások által uralt művészetben.
2. Tamás akkor éri el az új buddhizmus hazájává lett területet, mikor a változás a művészetben ment végbe.
3. Tamást ugyanazon területtel és idővel, melyek geográfiailag és kronológiailag ezen változás históriai tényét fixírozzák, ugyanazon király neve köti össze, aki a művészet, területén való mozgalomhoz való közeli viszonyában a római művészetnek tárt, kaput nyitott.
4. Ebből következik, hogy a peshawari iskola azon uralkodók alatt fejlődött, akik az I. és II. század folyamán uralkodtak Gandhara fölött. Nos hát a pénzleletek azt bizonyítják, hogy Peshawar ezen idők folyamán a párthus-indiai és szkíta-indiai uralom fővárosa volt. Ezzel meg van állapítva, hogy az az iskola, amely a római művészettel oly szoros kapcsolatban alkotta szoborműveit, kapcsolatban áll ezzel a két dinasztiával, Sénart ezt így fejezi ki: >Gundaphar és Kanishka az a két név, amelyek körül a legfontosabb peshawari emlékek csoportosulnak<. Ez azt jelenti, hogy a gandharai iskola a római művészet befolyása alatt és akkor fejlődött ki, mikor Peshawar egymás után volt fővárosa a legkimagaslóbb és legnagyobb súlyú szkíta fejedelmeknek. Afelől, hogy ennek az iskolának virágkora az észak-indiai szkíta-indiai uralom delelőpontjával esik össze, sohasem állt fent kétség. Régesrégen ismert tény, hogy a buddhizmus abban az új formájában, amelyet a gandharai művészet mutat, Kanishka király részéről rendkívüli előmozdításnak örvendett. Erre az archeológiai kutatások új fényt vetettek. (L. Smith, V A., Early History of India.) Azonban az a tény, hogy a római birodalom művészete a gandharai uralkodók szolgálatában állott, a legmeglepőbb megerősítését abban a nagy értékű leletben találta meg, amely Kanishka király nevét egy görög művész nevével kapcsolatban mutatja."

Tamás-akta II.

E Tamás-akta tartalma a következő:

"Tamás apostolnak az Indiába vivő út jutott osztályrészül. Ezt megtagadja még akkor is, mikor álmában Krisztus ismét felszólítja erre. Engedetlenségének büntetéséül rabszolgának adják el egy Abbanes nevű indiai kereskedőnek, akit királya, Gundaphoros azért küldött, hogy egy ügyes építőmestert szerezzen neki. Hajón hihetetlen gyorsan Andrapolis városába érkeznek, ahol a király éppen leánya lakodalmát tartja. Abbanes felszólítására Tamás részt vesz a menyegzőn, de nem eszik, nem iszik, hanem szemlesütve ül. Egy italhordozó megüti. Az apostol erre azt jövendöli, hogy azt a kezet, amely őt megütötte, nemsokára egy kutya fogja odahozni. Az italhordozót, mialatt vízért jár egy forrásnál, oroszlán tépi szét s egy fekete kutya jobbjával a lakodalmas házba szalad. Erre sokan Istenként, vagy legalábbis isteni küldöttként magasztalják Tamást s a király felszólítja, hogy imádkozzék leányáért, amit az meg is tesz. Megérkezve Gundaphoros birodalmába, a király számonkéri, milyen művészetekhez ért s mivel vállalkozik a király számára palotát építeni, ez ellátja őt gazdagon arannyal és minden szükségessel; azonban amit kapott, mind kiosztja a szegényeknek. Mikor a király később tudakozódik az építkezés haladásáról, arra a feleletre, hogy a palota már a tetőig kész, ismét küld bőven aranyat és ezüstöt, amit azonban Tamás ismét kioszt a szegényeknek. Mikor

Gundaphoros végül megtudja, hol Tamás még kezét sem tette a palotára, hanem országa városaiban és falvaiban jár körül, alamizsnát oszt, új Istent prédikál, betegeket gyógyít, ördögöt űz, és más csodákat művel, heves haragjában maga elé vezetteti Tamást és Abbanest. Kérdésére az apostol azt feleli, hogy a palota kész, de a király csak a halála után fogja meglátni. Ekkor a király mind a kettőt fogságra vetteti s maga gondolkozik valami különösen borzasztó halálbüntetésen. Végül arra határozza el magát, hogy először megnyúzatja, azután megégetteti őket. Ugyanazon éjjel azonban a király testvére, Gad meghal, miután előzőleg megerősíti Gundaphorost azon elhatározásában, hogy Tamáson bosszút álljon. Az elhunyt lelkét angyalok viszik az égbe, megmutatják neki az öröklakásokat s kérdezik, melyiket választaná magának. Mikor Gad a Tamás által fivérének épített palotát választja és megtudja, kié, arra kér és kap engedélyt, hogy visszatérhessen a földi életbe, hogy megvásárolhassa fivérétől a palotát. Már el akarják temetni testét, mikor a lélek visszatér belé és így szerez Gundaphoros tudomást a számára Tamás által épített palotáról. Testvérének azt a kérését, hogy a palotát eladja neki, teljesíthetetlennek jelenti ki, azonban azt mondja, hogy az építőmester még él és még építhet neki egy másikat és szebbet. Tamást kihozzák a fogságból és Gundaphoros közbenjárását kéri, hogy őt egykor a mennyei palotában való lakásra méltónak találják. Ugyanerre kéri Gad is, hogy neki az égben látott rendeltessék. Tamás erre könyörög az Úrnak, hogy a királyt és testvérét vegye fel nyájába s a következő reggel részesíti mindkettőt az úrvacsorában. Azután akadálytalanul működik tovább és sokakat megtérít. Nemsokára megjelenik neki éjjel az Úr és azt az utasítást adja neki, hogy két mérföldre vándoroljon kelet felé és ott fogja látni az ő dicsőségét. Tamás azonnal elválik a testvérektől és útnak indul. A jelzett helyen egy halott ifjút lát az úton feküdni. A feltámasztott ifjú beismeri bűneit és Tamás vele tért vissza a várasba. A városban azután Tamás megszabadít egy szép asszonyt egy rakoncátlan ördögtől, amely 5 éven át kellemetlenkedett neki és feltámaszt egy leánykát, akit kedvese féltékenységből megölt, ennek kérésére, mire az életre keltett elbeszéli kérdésére alvilági élményeit. Egy utálatos termetű szennyes ruhájú fekete ember vezette sokszakadékú vidékre, melyekből borzasztó bűz szállt fel; minden ilyen szakadékba le kellett tekintenie és ott lobogó tüzet és forgó kerekeket, amelyekre az emberek lelkei voltak feltűzve és más dolgokat látott. Mialatt Tamás egész Indiában ily hatásosan működik, Mazdai király hadvezére azzal a kéréssel jő hozzá, hogy kísérje el őt és feleségét s leányát, akiket két ördög megalázott, gyógyítsa meg. Az apostol azonnal útra kél vele. Tamás Mazdai országabeli ez utáni tevékenysége lesz aztán halála oka. Prédikációi, nevezetesen az asszonyok kedvéért való azon intelmei miatt, hogy a házastársi érintkezéstől tartózkodjanak, amelyek sokaknál, mindenekelőtt Mygdoniánál, Charis herceg feleségénél és Tertiánál, magának a királynak feleségénél termékeny talajba hullanak, a király parancsára megfogják, a király elé vezetik s mivel megtagadja a feleletet, megkorbácsolják, megkötözik és börtönbe vetik. Éjjel csoda módon kiszabadul a börtönből, azonban önként visszatér oda. Mikor újból a király elé vezetik, annak arra a fenyegetésére, hogy halálra kínoztatja, kijelenti, hogy nincs hatalma fölötte. Mikor erre az azt a parancsot adja, hogy két vaslapot hevítsenek izzóra s arra állítsák az apostolt, ez kimeríti őt, s mikor az izzó lapokat hozzák, oly sok víz tör elő a földből, hogy a lapok elsüllyednek s a szolgák megrémülve eresztik el az apostolt s elmenekülnek. A király maga is fél az elmerüléstől, azonban Tamás könyörgésére tovafut a víz. Visszavitetve a fogságba, éjjel csoda módon ismét elhagyhatja azt, prédikál, sokakat megkeresztel s a megkereszteltekkel üli a szent úrvacsorát. Mikor azután az egybegyűlt hívőkkel közli, hogy eljött utolsó napja és most Urához megy; hogy jutalmát vegye, visszatér fogságába. Következő reggelen a király ítélőszéke elé viteti. Néhány származására és ottlétére vonatkozó kérdésre tudomására hozta, hol régen elnézéssel bánt vele, mivel azonban varázsló mesterségével nem hagyott fel, most meg kell halnia, hogy így az ország végre megszabaduljon varázslatától. Követői nagy számától való félelemből fegyveres katonák által kivezetteti a város mellé, ahol lándzsával kell őt átszúrni. A vesztőhelyre érkezve, még inti a katonákat a megtérésre s azután, mikor utolsó imáját elmondta, lándzsáktól keresztüldöfve hanyatlik a földre. A hívők drága gyolcsba burkolják holttestét és az öreg király sírboltjába temetik el, éjjel azonban megjelenik nekik és közli velük, hogy a mennybe szállt s mindent elért, amit remélt s megígéri, hogy rövid időn belül egyesülnek vele."

Újabb tudósok azt mondották ki, hogy a Tamás-legenda eredetileg buddhista térítési történet, amelynek Arachosia a színtere, mert, hogy más okokról ne szóljunk, a Tamás-legendában előre feltételezett korban tért át tényleg Fehér-India, vagyis Arachosia a buddhizmusra. (L. Gutschmid: Die Königsnamen in den Apostelgeschichten.)

A Tamás-akta írásbafoglalási idejéül elfogadhatjuk a III. század első felét. Görögül beszélő vidéken kellett megíródnia, azonban olyanon amely számára a szír valami úton-módon hozzáférhető volt.

Tamás-akta III

"Az etiópiai átdolgozás eltér a szírtől. Például Gundaphoros, mikor Tamásra a reábízott palotaépítés véghez nem vitele miatt megharagszik, kerékre kötteti és parancsot ad megnyúzására. Mikor a borzasztó parancsot végre akarják hajtani, az apostol az Urat hívja segítségül. Mégis megtörténik a borzasztóság, sőt lenyúzott húsát sóval és borral dörzsölik be azonfelül. A megkínzott hangosan felkiált s ismét az Urat hívja segítségül. Ez fényfelhőben jelenik meg előtte, állhatatosságra inti s kinyilatkoztatja előtte, hogy lehúzott bőre sok csodát fog művelni s parancsot ad neki, hogy menjen keletre, Quantaria városába, kezét húsára teszi, meggyógyítja sebeit s ismét eltűnik. Tamás erre elmegy Quantariába és állandóan vállán hordott bőre erejével sok csodát visz véghez.

Ez a megnyúzási monda a perzsa Bertalan-mondára emlékeztet s valószínű, hogy itt összecserélésről van szó."

Zajti Ferenc: XXXVIII. FEJEZET AZ APOSTOLOK

Ha végigtekintünk az apostolok működése terén, amely akár azért alakult így, mert talán még életében maga az Úr Jézus akarta, avagy halála után, lelki sugallat módján indította őket el térítői munkaterületükre, az eredmény ugyanaz marad: a tanítványok legnagyobb része a szkíták (szkíták, indoszkíták és párthusok) területe félé törekedett, ahonnan népük, fajuk, az övéik eredettek.

Péter egy ideig testvérével, Andrással járja a pontusi szkíták területeit, térítve, gyógyítva. Ennek volt egyik eredménye; az oly igen értékes gondolkodású egyházatya, a pontusi Sinopéból való Marcion atyjának megtérítése még Sinopéban.

Lipsius igen becses nagy munkájában közli is a Péter apostollal kapcsolatos pontusi mondát, mely a következő:

A pontusi Péter monda; A legendának ilyen eredetét ajánlják mindenesetre Origenes szavai: "Úgy látszik, hogy Péter a Pontusban, Galatiában, Bithyniáhan, Kappadóciában és Ázsiában prédikált a diaszpórából való zsidóknak. Hasonlóképpen hangzik minden bizonnyal Epiphanus idevonatkozó adata is. Ezzel szemben ellenkezőleg "Péter és András aktái" az apostol testvérpárnak abban a barbár országban való találkozásáról tudósítanak, ahova András az emberevők városából jut el és ahol mindenféle csodajelekkel térítik a főváros lakóit a hitre. A katolikus "András cselekedetei" amely ránk Epiphanius Monachusnaíl, a meg nem nevezett Enkomiastánál és a görög menäusok "Emlékirat"-ában maradt fenn, a két testvér-t Krisztus mennybemenetele után Jeruzsálemből a szíriai Antiochiába, onnan a kappadociai Tyanába, azután a galatiai Ancyrába, ahol 0nesimust térítik meg, végül a pontusi Sinopeba utaztatja. A pontusi sinopei helyi hagyomány a testvéreknek hosszabb ottani tevékenykedéséről tud és egy; a várostól hat mérföldre fekvő puszta szigeten levő hegyet mutat, ahol szállást fogtak, sőt a két apostol fehér kő szószékét is. A mondának a katolikus "András cselekedetei"-ről szóló iratába átment alakja szól az apostoloknak heves küzdelméről az ottani zsidókkal, akiket az emberevőkkel azonosít s azután a két testvért Sinopéban válatja el, miután Péter nyugatot, András keletet nyeri tevékenységi körül."

András apostol Origenes és Hieronymus szerint az "Alsó-Duna menti országokban", a szkítaság főfészkében hirdette az igét. Így lett András apostol az orosz nép védszentjévé. De tovább is jutott térítői munkájában, így Epirus és Thráciába, míg az achajai Patrasban kereszthalált halt.

Eusebius szerint Szkítiában, itt egészen a Volgáig hirdette az evangéliumot.

Fülöp apostol viszont Samáriában, Phrygiában, Kis-Ázsiában és Szkítiában végzett térítői munkát.

Máté apostol Etiópia mellett még Parthiában, a szkíta-utód párthusoknál végzett térítői munkásságot.

Tamás apostol munkaköre főként, a párthusoknál és az indoszkítáknak ekkor hatalmuk teljében levő népénél volt. Az indoszkíták birodalma, amint már tudjuk, az Indiába települt szkíta népek törzscsoportjaiból alakult hatalmas állammá éspedig a keresztény időszámítás első százada első felében, amikor a názáreti és skythopolisi maréknyi szkítaság éppen a közülük, a párthus és indiai szkíta mágusok közül tisztelgésre indult, napkeleti bölcsek révén szerzett róluk igaz tudomást.

Úgy András, valamint Tamás missziós munkássága történetével igen behatóan foglalkozott a régi egyházi irodalom, miután nem egy ősirat maradt, fenn e korból, amelyek közül az András és Tamásra vonatkozó iratokat hívebben is szándékoztam ezen dolgozatom keretében bemutatni. Bertalan apostol munkásságára vonatkozóan ugyancsak Eusebius egyházatya tudósít bennünket (5, 10), mely szerint az apostol Kelet-lndiában hirdette az evangéliumot. Ugyancsak térített Arméniában is és itt szenvedett volt, mártírhalált.

Judás apostol, nem az iskariothi, Szíriában, Palesztinában és Perzsiában térített.

Simon Babilonban, Perzsiában és a régi sumér területen munkálkodott.

Mátyás apostol Etiópiában hirdette az igét.

János apostol Efézusban térített, míg Jakab a régi területen, Palesztinában maradt.

A kappadóciai Tarsusból való Pál apostol viszont a régi kis-ázsiai hettita és szkíta területeket választotta fő működése területéül.

Még a kivételesen nem szkíta, hanem judeabeli Judásról kell néhány szót szólanunk.

Judás Iskariotes, azaz Karioth-beli Judás Judeának ilyen nevű városából való volt. Tehát az egyetlen a tanítványok között, aki nem galileai. Ha feltételeznénk Judásról annyi nemességet, hogy hazája és vallásának féltése miatt lett volna Jézus árulója, úgy ebből a szempontból, t. i. hogy nem galileai, de judeabeli volt, magyarázhatnánk ki mentségére valamit. Az elhatározó lépést Jézusnak valamilyen Judás anyagiasságát dorgáló szava érlelhette meg benne. A János evangéliumában leírt úrvacsorai jelenetből látjuk, hogy Judás már azelőtt is tárgyalt a zsidó papokkal. A díj 30 ezüst pénz volt. Jézus átadva a bemártott falatot Dudásnak, a Simon fiának, a falat vevése után a Sátán elfoglalja Judást és az Úr útjára engedi, mondván: amit cselekszel, hamar cselekedjed. A tanítványok azt hiszik, hogy az ünnepre való dolgokat megy megvásárolni, - merthogy az erszény Judásnál volt. Tehát nemcsak szívesen kezelte a pénzt, de ördögi cselekedetre is kapható volt pénzért.

A gecsemáné kertben, látjuk, hogy a tanítványok között szokásban volt csókolással árulja el Jézust a főpapság embereinek. Ő volt a felbérelt nép vezetője. Úgy látszik, Judást bizonyos politikai reménykedések fűzhették Jézushoz - ahol talán a pénzkezelések főhatalmát remélte megkapni- és amikor az Úr határozott kijelentése szerint ez a reménykedése rombadőlt, - minden további gondolkodás nélkül adta át magát a gonosznak, hogy az ábrándozó tanítványok esetleges bajba jutása esetén a bajtól ő ilyen módon meneküljön. Azonban a dolgok komoly irányba fejlődésével lelkiismerete által mardostatva, megbánta tettét, elszórja a pénzt, miután a papság nem veszi vissza tőle és még mielőtt; tanúja lehetne Jézus kereszthalálának, felakasztotta magát.


Zajti Ferenc: XXXVII. FEJEZET A Galileai JÉZUS

Jézus nemzsidó fajúságának problémáját nemcsak felvetettük, de azt feltárva, határozott állítás formájában óhajtjuk tényként megállapítani: Jézus, a Krisztus, nem volt zsidó. Fontos dolognak tartom, hogy ide vonatkozólag a zsidó kritikai történetírást is hallgassuk meg, mint vezérfonalat. Ismételten Graetz történeti munkáját fogom igénybe venni. (Graetz- Szabolcsi: A zsidók egyetemes története)

A szöveg kiemeli Jézusnak a teológiai téren teljesen tájékozatlan galileai nép között végzett nagy munkáját. Izrael kitaszított és megvetett népe voltak ezek az idegen galileaiak, akikkel senki sem törődött s nehéz verejtékkel keresték meg napi szűkös kenyerüket. Ezek azok az "Izrael eltévedt", sőt mondhatnánk, Izrael "elveszett juhai".

Graetz állást foglal amellett, hogy József az ismeretlen ácsmester nem volt, de nem is lehetett beiktatva semmiféle zsidó rendiségbe. Nem volt papi ember, nem volt tagja a zsidó királyi családok egyikének, ugyanúgy Mária sem. Egyenesen is megállapítja ezt, amikor kijelenti, hogy Jézus atyja, József nem leszármazottja Dávid király házának s a dávidi családfához való kapcsolása csak Jézus híveinek későbbi erőltetett akarása volt, ami azonban telve volt és van ellentmondásokkal.

Ugyancsak hézagosan sikerült, Graetz szerint, annak a ténynek utólagos beiktatása a Jézus születése körüli események közé, mely szerint Betlehem volna Jézus születési helye, amely adattal kapcsolatban nem kevésbé sok az ellentmondás.

Ezek az előzetesen elmondottak fontos megállapítások, nemcsak a zsidóság szempontjából, hanem annak igazolására is, hogy Jézus, mint a galileai Skythopolis mellett fekvő kicsiny Názáreth idegen származású szülötte, valóban nem lehetett a zsidó Dávid király leszármazottja.

De lássuk magát a szó szerint átvett szöveget:

"Jézus (Jésu, Jésua rövidítése) a rendes időszámítás előtt 4 körül született Názárethben, a Sephoristól délre fekvő alsó-galileai kisvárosban.

Atyja, József, egy különben ismeretlen ácsmester, anyja, Mirjam, vagy Mária, ki még négy fiút, Jákób, Josué, Simon és Juda nevűeket és több leányt szült. Hogy József, Jézus atyja, Dávid házából származott-e, történetileg kimutatni egyáltalán nem lehet. Judai hívei próbálgatták ugyan családfáját Dávid királyig vezetni, de minden alap nélkül. Azonkívül értesítéseik számos ellentmondást foglalnak magukban. Iparkodtak továbbá judai hívei, hogy születési helyét Betlehembe tegyék, a Dávid család ős lakóhelyére, de ez is nélkülöz minden alapot és ellentmond más források adatainak. Jézus ifjúságáról egyetlen nyomot sem ismerünk.

Tudásának mértékére csak hazája, Galilea műveltségi állapotából következtethetünk némileg. A galileabeliek, távol a fővárostól és a templomtól, azonkívül a közbeeső Samária által a templom látogatásában is akadályoztatva, tudásban és törvényismeretben messze mögötte maradtak a judabelieknek. Az élénk vallási eszmecserék és a törvény fölött való vitatkozások, melyek a templom látogatóival a tant és az írást alaposan megismertették, teljesen hiányoztak Galileában. Ezzel szemben makacs szigorúsággal ragaszkodtak a galileabeliek a szokásokhoz és erkölcsi szabályokhoz és jottányit sem engedtek az előírott törvényből vagy a hagyományból, sőt sok dolgot tiltottnak tartottak, amit Judában figyelembe sem vettek. A galileaiak hírhedtek voltak indulatosságukról és civakodó kedvükről. Pogány szomszédaiktól, a szírektől, mindenféle babonát átvettek. Galileában nagyon sok volt az ördöngős és a gonosz szellemektől megszállott ember, mert a különböző betegségeket az ő korlátolt felfogásuk a démonok hatalmának tulajdonította. A szír szomszédság befolyása alatt elromlott a galileabeliek héber beszéde is és arameus elemekkel vegyítették. A galileusok kiejtése is hibás volt, a torokhangokat annyira eltompították és összecserélték, hogy a judabeliek, kik a tökéletes kiejtésnek igen nagy fontosságot tulajdonítottak, folytonos gúnyolódással illették őket. A galileust megismerték, mihelyt az első szót kiejtette és ezért nem szívesen engedték előimádkozni, mert különös kiejtésük nevetésre ingerelte a hallgatókat.

Galileai származásából következtetve, Jézus törvényismerete semmi esetre sem állhatott olyan magas fokon, mint például Satumáj és Hillél judai iskoláinak növendékeié. Tudásának csekély voltánál és érvényesíthetetlen félarameus nyelvénél fogva szülőföldjére, Galileára volt utalva.

Ismereteinek hiányát pótolta azonban nála a szív. Mély erkölcsi érzés és szent komolyság tölthette el. Ez sugárzik ki mindama tanokból, melyeket joggal neki tulajdonítanak, de még azokból az eltorzított mondásokból is, melyeket hívei adtak a szájába. Jézus személye is rokonszenves és megnyerő lehetett, úgy, hogy szavai hatását megjelenésével is emelhette. Természete és felfogása, mely az erőszakot, a földi vágyakat és a pártoskodást megvetette, önkénytelenül az esszeusokhoz vonzotta, akik szemlélődő életet éltek távol a világtól és annak hiúságaitól.

Jézus az esszeus alaptanokat magáévá tette. A vagyonközösség elvét, mely az esszeusok alaptanaihoz tartozott, Jézus is elfogadta és terjesztette. Tanítványai meg is valósították ezt az elvet, közös pénztáruk volt és vagyonközösségben éltek. Int továbbá Jézus az esküvés kerülésére, amit szintén az esszeus felfogásból vett át. Ismertettük az esszeusok életét, alig kell tehát figyelmeztetnünk, hogy a démonok kiűzése által való csodás gyógyítások, melyet Jézusnak tulajdonítanak, szintén otthonosak voltak az esszeusoknál, kiknek az ördögűzés foglalkozásukhoz tartozott. Nem is mint különös csodát említették Jézus hívei, hogy ki tudja űzni az ördögöt, hanem mint magától értetődő dolgot adják elő, hogy ebben a tekintetben sem maradt mögötte a többi esszeusoknak.

A mondottakon kívül környezetéből is következtethetünk Jézus esszeus voltára. Testvéréről, vagy rokonáról, Jakobusról jegyezte fel a forrás, hogy názir életet élt, nem evett húst, nem ivott bort, nem vágta a haját, nem kente magát olajjal és mindig lenruhában járt. De Jézus, úgy látszik, az esszeusoknak csak lényeges vonásait vette át: a szegénység iránt való különös szeretetet, a gazdagság megvetését, a vagyonközösséget, a házasság nélküli életet, az eskütől való iszonyodást, az ördöngösök, a holdkórosok és egyéb hasonló betegek gyógyítását; a lényegtelen pontokat elhagyta.

De épp oly kevéssé tolhatta fel magát Jézus a gazdagok és előkelők, a herodiánusok és rómaiak szónokául és javítójául. Ezek kigúnyolták volna a tanulatlan erkölcsbírót, ha gőgjüket, ingatagságukat, romlottságukat kezdte volna ostorozni. Jézus tehát helyes taktikával csupán csak ahhoz az osztályhoz fordult, melyet a judai társadalom kitaszítottnak és megbélyegezettnek tekintett.

Ezekhez az osztályokhoz fordult Jézus az ő tanításaival, hogy kiragadja őket tudatlanságuk és eltompultságuk zülött állapotából. Hivatást érzett arra, hogy >Izrael házának eltévedt bárányait megmentse<. Attól a magas feladattól eltelve, hogy az alacsony osztályokat, a bűnös tudatlanokat, a kitaszítottakat, a vámszedőket és paráznákat térítse a helyes útra és előkészítse a messiási időre: lépett fel Jézus, mégpedig először szülővárosában, Názárethben. De itt, hol gyermekkorától fogva ismerték, csak gúnyos megvetés fogadta az ácsmester fiát, kit tudásban és törvényismeretben annyi földije fölülmúlt. Mikor a templomban szombaton megtérésről kezdett beszélni, gúnyosan szóltak az emberek:

>Nem József ácsmester fia ez? Nincs-e ennek itt nálunk anyja és testvérei`?< Megvetően szóltak hozzá:

>Orvos, gyógyítsd meg előbb magadat< És nem hallgattak rá.

Sőt, az egyik értesítés szerint a názáretiek ki is utasították városukból, megfenyegették, hogy ha visszatér, le fogják dobni a városdombról a mélységbe. Ez a megszégyenítés, mely Jézust saját szülőhazájában érte, adott alkalmat ama mondásra, hogy: >A próféta legkevesebbet ér a saját hazájában<. Otthagyta azután Názáreteth és többé nem is tért oda vissza sohasem. Nagyobb és fényesebb sikert ért el a Tiberias mellett levő Kapernaum nevű városban. Paradicsomi fekvésű és csodásan termékeny vidék. Egész Galileában a legjobb búzát Kapernaum és a szomszédos Choratim környéke szolgáltatta. A szív mélyéből fakadó és a szív mélyébe ható tanításai itt inkább találtak hallgatókra.

A zsidóság fennálló tanait Jézus nem bolygatta. Nem is gondolt arra, hogy a judai tanokat javítsa, még kevésbé, hogy egyáltalában újat teremtsen. Ő is megvetette a pogányokat, kik alatt abban az időben a leigázó rómaiakat és segítőiket, a keleti görögöket és szíreket értették. Hallani sem akart a pogányokról.

>Azt, ami szent, mondotta Jézus, >nem illik a kutyák elé dobni és a disznóknak kár gyöngyöket adni. Megtapossák a lábaikkal és megsemmisítik<.

A farizeus mesterek a nyomorultakhoz és lelkileg elhagyatottakhoz le nem szálltak. Ezeket gyűjtötte maga köré Jézus, ezekkel alapította meg az ő birodalmát. Megjelenése, rajongó természete, erkölcsi nagysága és szívbeható tanítási módja - rövid példázatokban, vagy hosszasan kifejtett parabolákban, melyek a fenségest egyszerű formában teszik hozzáférhetővé a tömegnek - mindeme körülmények óriási hatást gyakorolhattak a kedélyekre.

A názáreti próféta hatalmába tudta ejteni a gonosz szellemeket, melyek az embereknek ártani akarnak, a sátánt, ki Izrael gyermekeit rossz útra csábítja és a poklot, ahonnan ezek a sötét lények származnak.

Midőn legbizalmasabb tanítványai, Simon, Petrus, Jakobus és Johannces azzal a félénk megjegyzéssel fordultak mesterükhöz, hogy hiszen a hagyomány szerint a messiást Elijáhunak kell megelőznie, Jézus azt válaszolta, hogy Elijáhu már megjelent Keresztelő János személyében, de az emberek fel nem ismerték.

Egy tanulatlan galileustól legkevésbé várta a nép műveltebb osztálya a megváltás végrehajtását; azonkívül a hagyomány is ellene szólt, mint hogy az évszázados felfogás szerint a messiásnak Betlehemből, Dávid törzséből kell származnia. Az a közmondás, hogy >Mi jó jöhet Názárethből, alkalmasint ebben az időben keletkezett. A jámborok zokon vették, hogy bűnösökkel, vámszedőkkel és parázna nőkkel érintkezik, velük eszik és iszik. Még János tanítványai, azaz az esszeusok is megbotránkoztak Jézus eme eljárásán. Jézus az egyetlen emberszülött, akiről csakugyan túlzás nélkül mondhatjuk, hogy halálával többet tett, mint életével. A koponyahely, a Golgota, új Szináj-ja lett a történeti világnak.

Mikor a Jézus halála okozta első félelem elmúlt, újra összejöttek a szétszéledt tanítványok, hogy megsirassák szeretett mesterüket. Jézus híveinek száma, legalább azoké, akik akkor Jeruzsálembe gyülekeztek, alig volt több 120 személynél és ha hozzáadjuk mindazokat, kik Galileában Jézusban hittek, akkor sem rúgott híveinek száma többre, mint legfeljebb 500-ra."

Már hivatkoztam arra a tényre, hogy a főpapi testület és a nép Jézust samaritánusnak nevezte állandóan, ami Jézus szavaiból is megerősítve, idegen fajút jelentett az ő megítélésükben, ahogyan úgy is volt.

Jézus a 10 bélpoklos meggyógyítása alkalmával hálálkodás céljából hozzá visszatért samáriai férfi értékesebb jellemét emeli ki: "Csak ez az egy idegen, a samáriai tudott háládatos is lenni?" - kérdezé Jézus.

A samaritánus asszonnyal kapcsolatos esetben, amikor az asszony azt mondja Jézusnak: "Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem, aki samáriai asszony vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal", felelé Jézus és mondá neki: "Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom, te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet". Az eredetiben azonban ez nem így van. A görög szöveg helyes fordítása: "Hogyan, te judai lévén, tőlem kérsz inni samáriai nő létemre? (Mert nem folytattak érintkező életet a judaiak a samáriaiakkal.)". "Jézus ugyanis Judából volt útközben Galilea félé Samárián a keresztül." Tehát Jézus itt nem zsidó, hanem Judeából jövő.

Hisz később, mikor a valóságot megtudták, mégis csak ottmaradtak Jézus és tanítványai is. Ha zsidók lettek volna, ez mégis csak nem történhetett volna meg ilyen könnyen. "Amint azért odamentek hozzá a samaritánusok, kérék őt, hogy maradjon náluk; és ott marada két napig. És sokkal többen hívének a maga beszédéért. És azt mondják vala az asszonynak, hogy: Nem a te beszédedért hiszünk immár, mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ idvezítője, a Krisztus."

De szívesen vette át Jézus példázataiba is az idegen samáriai nép értékesebb jellemének hangsúlyozását.

Így az Illésre történt hivatkozással kapcsolatban, ahol Jézus a samáriai asszonyban az "idegent" becsüli meg különösképpen, amivel a vezető zsidó férfiakat oly különösképpen maga ellen ingerlé.

És az irgalmas samaritánus esete? Világgá szállt ige lett belőle, hogy sem a gazdag zsidó, sem a zsidó papi származék, avagy a levita, hanem "a megvetett idegen", a samaritánus tudott igazán könyörülő lenni.

Amikor Jézus a szent tanoknak a féltése miatt azt a kijelentést teszi, hogy az nem arra való, hogy az ebek elé, a lelkileg arra nem termett pogányok elé dobják, ezzel nem azt mondotta, hogy ellenkezőleg, az a zsidóság szűkebb köre számára tartogatott dolog. Ezt mutatja a későbbi fejlődése a dolognak, amikor pogány eledellé kezd válni az evangélium, illetve Jézus tanítása. Pogányok alatt az egykorú irodalom nem értette a szkítát. Pál apostol is a nemzsidók közül kiemeli a szkítákat, ellentétekben mutatva ezt be, - a zsidóval szembe a görögöt, a szkítával szembe a pogányokat állítva oda.

Nemcsak Jézus volt galileai és egy kivételével, nemcsak a 12 kiválasztott, hanem a többi tanítványok is, férfiak és asszonyok, mind galileaiak voltak, mégpedig Galileának nem az úgynevezett szír, római, avagy görög telepesei közül, akikkel Jézus és a tanítványok nemcsak elvi, de kifejezetten vérségi, faji ellentétben is voltak, hanem igenis abból a maréknyi szkíta csoportból származtak le, akiknek ősi múltjuk és nemesebb lelki tulajdonságuk lehetővé tette, hogy Jézus úgy a pogányok, valamint a zsidóság elé is követendő mintaképül állíthassa őket oda.

A Biblia szavai szerint:
"Az asszonyok is pedig, kik őket követvén, vele Galileából jöttek vala, megnézék a koporsót.".

Tehát ezek az asszonyok is galileaiak voltak.

És nemcsak egyesek, hanem akikről az írás megemlékszik, mind az 500 tanítvány egyenlőképpen galileai volt.

"És amint a tanítványok szemeiket az égre függesztették, mikor Jézus felméne, íme, két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában. Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok, nézve a mennybe? Álmélkodnak pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde nem Galileusok-é ezek mindnyájan, akik szólnak? Mi módon halljuk hát őket, ki ki közülünk a saját nyelvén, amelyben születtünk? Párthusok és médek és elámiták, és kik lakoznak Mezopotámiában, Judeában és Kappadóciában, Pontusban és Ázsiában. Frigiában és Pamfiliában, Egyiptomban és Líbiának tartományaiban, mely Cziréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok. A krétaiak és arabok, halljuk, amint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait. Álmélkodnak vala pedig mindnyájan."

Amikor Nikodemus védelmébe veszi Jézust, a farizeusok azt mondák neki: "Talán te is galileabeli vagy? Nyomozd és lássad, hogy próféta Galileából nem támadott."

Ha a zsidóság szemében a samaritánus jelző mindent jelenthetett, ami nem zsidó, annál inkább vonatkozott ez a galileainkra, akik így szólván már területileg se igen számítottak a zsidósághoz, annál inkább nem lelki közösség szempontjából. A galileaiak bizonyos kényszer következtében tértek át a zsidó hitre, így azt a vallást fogadták el, maga a Messiás is, amit a zsidóság Jézus idejében magáénak vallott. Nem áll ugyanez a samaritánusok esetében, akik csak bizonyos megszorításokkal fogadták el annak idején a Mózesnak tulajdonított törvénykönyveket is, úgyhogy galileainak lenni Jézus idejében megvetendőbb volt, mint, a halálig gyűlölt samaritánusok fajtájához tartozni.

Jeruzsálem elpusztítása után a zsidó talmudisták ide, Galilea akkor már kevésbé veszélyes területére települtek át. Itt gyűjtögetik az elkallódott iratok egyes töredékeit és egészítik azt ki. Igen megbecsült irataikká válik így a babilóni gyűjtéshez hasonló galileai gyűjtésű Talmud, amelyben az átkok legrafináltabb neme van összehordva éspedig a galileai és samáriai "kutheusok", szkíták ellen, mint akiket, a zsidóság, a zsidó templom, a zsidó psziché és a nagy váradalom rombadöntése fő okozóinak tartottak.

Csak egy-két tételét közlöm itt ennek az idegengyűlöletnek, amely szerint is a zsidóság a "gój"-okban azt a népcsoportot üldözte folyton átkával amelyhez Jézus is tartozott, a galileai és samáriai szkíta, illetve kuthaiakat:

A zsidó Talmud(- tan)-ra vonatkozóan a rabbik azt állítják, hogy Mózes a Sinai hegyen a kőtáblákon kívül a kinyilatkoztatásokat, a szóbelileg, "hagyományozott" törvényeket is megkapta, Krisztus ezzel szemben e hagyományokat emberi munkáknak nevezi és a farizeusoknak kifejezetten ezt a szemrehányást teszi: "Ti miért hágjátok át Isten törvényét, hogy "az emberek hagyományát" megtartsátok?" (Mt. 15, 3.) Ezek valóban rabbinisztikus szellem termékei csupán, hathatós eszköz arra, hogy a törvény szigorú megtartását a népbe beleedzzék, a "törvénykezése" politikai eszköz arra, hogy Izrael népét a többi népektől elkülönítsék s azt a nagy nemzeti szerencsétlenség, a népek között, történt szétszóródása után az azokba való felosztástól megőrizzék s azt az "álmessiási reménység" fenntartása által nemzeti büszkeségben megtartsák és "világuralomra" készítsék elő. " Isten már akkor (t. i. a Sinai hegyen) a Misna, Gemara és Hagada rendje szerint adta egészen a Talmudot. Sőt hozzá még: magukat azokat a kérdéseket, is, amelyeket jövőre a Talmud-tanítványok tanítóikhoz fognak intézni, már akkor kinyilatkoztatta Mózesnek; azonban írásban csak a Tóra adatott át, neki, a másik élőszóval, hogy ezáltal, ha valamikor az izraeliták népek uralma alá kerülnének és ezek a Tórát saját nyelvükre lefordítanák, még legyen különbség Izrael és a népek között! (Pawlikowski, Talmud, p. 72. s köv)

R. Elieser azt állítja, hogy a Talmud "már a világ teremtése előtt" megvolt (p. 79.) Sabbath fol. 88: a Talmud 974 korszakkal (= saecula) előbb volt már a 6 teremtő napnál! Nemcsak az anyaméhben élő gyermekek, hanem maga az Isten is az égben tanulmányozza a Talmudot (Pawlikowski). A Talmud labirint kijárat nélkül." (F S. Bloch, Einbliche in die Geschichte der Entwicklung der talmudischen Literatur Wien, 1884.)

Hieronymus (420), a Vulgata legnagyobb részbeni fordítója a Talmud Krisztusellenes tendenciájáról szólván írja (Comm. Isaias c. 49.)_ "Diebus ac noctibus blasphamant Salvatorem" (=éjjel-nappal káromolják a Megváltót").

Justinianus törvénnyel (553-ban) tiltotta el a talmudi könyvek terjesztését a római birodalom egész területin. (Authenticae costitutiones, novella 146.)

Rhabanus Maurus (856) (Lib contra Judaeos): "Az apostolokat apostatáknak nevezik, az evangéliumot "havongaljon"-nak ("a gonoszság kijelentésének"); azt hiszik, hogy egy ima sem kedves Isten előtt, ha benne Krisztus nem gyaláztatik (eum esse inpium et filium impii Pandera, a quo dicunt matrem Domini adulteratam = istentelen, az istentelen Pandera fia, akitől (mint mondják) házasságtörés útján szülte az Isten-anya)."

A farizeusok Jézust már életében őrültnek és ördögtől megszállottnak nyilvánították.

Pranaitis. a szentpétervári császári római katolikus akadémia teológia professzora és a héber nyelv oktatójának eredetileg latin nyelven kiadott munkájára hivatkozom még.

A neves szerző igen értékes munkájában gazdag anyagot hordott össze annak megvilágítására hogy miképp vélekedik a Talmudon keresztül a zsidóság Jézusról, Máriáról, a galileai és samáriai idegenekről, mint országuk, a zsidó nemzeti állam, az egységes zsidó vallásos érzület romlásának szerintük vélt okozóiról.

Már nem is véleményről hanem csupán átokról esik bennük szó. Miattuk való szégyenérzetből, mert maga-maguk ilyennel, úgy látszik, nem rendelkeztek az idevonatkozó közlemények jó részét közölhetjük, de komolyabb kutatók figyelmét felhívjuk e mű behatóbb tanulmányozására.

A talmudi iratok ritkán nevezik Jézust nevén, hanem különbözőképpen, mint: "az az ember","az ács fia" " a felakasztott" stb.

R. Aben Ezra mondja: Constantinus idejében, aki a vallást megváltoztatta és hadilobogóira a "felakasztott"- nak alakját emelte"

Jézusról a Talmud azt tanítja, hogy bastard volt, Ezsau lelke élt benne, bolond volt, varázsló, bálványimádó, népbolondító, keresztre feszített, pokolban eltemetett.

"Jézus megrontotta, elbolondította és megsemmisítette Izraelt.

Sanhedrin 43a. szerint Jézus bűneiért és istentelenségéért halt gyalázatos halált; ugyanis a páska ünnepének előestéjén akasztották keresztkaróra. Sohar III. 282a. arra tanít, hogy Jézus mint egy állat végezte életét és úgy temették el "azon a szennydombon, amelyen kihányva hevernek döglött kutyák és döglött, szamarak és ahol Ézsau (a keresztények) fiai vannak eltemetve s Izmael (a törökök) és a körülmetéletlen és tisztátalan Jézus és Muhamed is, akik döglött kutyák, eltemettettek"

"Amint a mi nyelvünkön a keresztények neve a Krisztusról (Felkentről) való, így nevezik őket a talmudi nyelvben Jézusról, a Názeretiről Nozrim-nak, >Nazarethiek<-nek"

"(Die Christen) sind Kinder der Teufels: Sohar 1. 28b. >Die Schlange war listiger als alle Tiere des Feldes< Gen. 3. 1. listiger zum Bösen, als alle Thiere, d. h. die götzendienerischen Völker der Erde; denn sie sind Söhne der alten Schlange, welche die Eva verführte."

"(A keresztények) az ördög gyermekei: Sohar I. 28b. A kígyó ravaszabb volt, mint a mező összes állatai Gen. 3,1: ravaszabb a gonoszságra, mint az összes állatok, t. i. mint a föld bálványimádó népei; mert ők annak a régi kígyónak fiai, amely Évát elcsábította. (Targum Job. 28, 7: v ö. Maimonides, More I. Il. 30.)"

"Gesetzt, es fält ein Mensch in eine Grube, und ruft zwei vorübergehende Menschen, einen Christen und einen Juden um Rettung an. Der Christ geht im Sinne der erhabenen ethischen Vorschriften seines Evangeliums, mit ruhigem Gewissen seines Weges; der Jude dadegen fragt zuerst: Bist du Jude, Christ, Mohamedaner oder ein einem Staatsverbande angehöriger Heide? In diesem Falle wird er zur Rettung greifen. Bloß wenn es ein Kurde oder Beduine ist oder ein Räuber aus der ungarichen Steppe, oder aus der Romagna zur Zeit der päpstlichen Herrschaft, dann wird sich's der Jude überliegen, ob er helfen soll."

"Feltéve, hogy egy ember egy árokba esik és két elhaladó emberhez egy keresztényhez és egy zsidóhoz megmentésért, kiált. A keresztény evangéliuma magasztos etikai előírásainak szellemében nyugodt lelkiismerettel megy tovább a maga útján; a zsidó ellenben először megkérdezi: zsidó, keresztény, mohamedán vagy, vagy egy államkötelékbe tartozó pogány? Ez esetben mentéshez fog. Csupán akkor, ha az kurd, vagy beduin, vagy magyar alföldi, vagy a pápai uralom alatti kori Róma környékéről való rabló, fogja a zsidó fontolóra venni, vajon segítsen-é"

Máriát, Jézus anyját a legdurvább, megnevezhetetlen kifejezésekkel illetik. A Tracht. Chagigah 46. lapján olvassuk: "Mikor R. Bibai egyszer a halál angyalánál volt, ez így szólt követéhez: menj és hozd el nekem (azaz öld meg) Máriát, az "asszonyhaj"- göndörítőt.. Az elmenvén a "kisgyermek"- hajgöndörítő Máriát vitte oda (tehát egy másikat) A szél jegyzet e helyet így magyarázza: "Ez a történet a hajgöndörítő Máriával esett meg a második házban (templomban), mert ő volt "Peloni" anyja, amint a Tract. Schabbath fol. 104b-ből kitűnik.''

Nevezik Jézust Ben Pandira néven is, amint ez több Talmud-helyből kiviláglik, ahol kifejezetten "Jesus ben Pandira" (= Jezus, Pandira fia) a neve. Damaszkuszi Szent János is említ egy "Panthera"-t, és " Bar Panthera"-t.

A jeruzsálemi Talmudban szó van a bölcsek két tanítványáról mint tanúkról, akik lesbe vannak állítva és később ellene (Jézus ellen) vannak akiket Máté és Lukács említ.

A "Toledoth Jeshu" c. szennyiratban a következő istenkáromló módon gyalázzák Üdvözítőnket: És Jézus így szólt: nem jövendöltek- Isaias és Dávid, az én őseim énrólam? Úr így szóla hozzám, te vagy az én fiam, ma nemzettelek téged" stb. És egy másik helyen: Mondá az Úr az én Uramnak, ülj az én jobbomra. Most akarok azonban felmenni az én atyámhoz, aki a mennyben él, hogy jobbjára üljek, amit saját szemetekkel fogtok látni: te azonban, Judás (ö bizonyára irigykedett mesterére a csodáért), semmiképpen sem fogsz odajutni. Most, Jézus kimondotta Isten nagy nevét (Jahve), aki őt ég és föld között, lebegtette. Judás is kimondotta ugyanazt a nevet és egy szélroham tüstént az ég és föld közé sodorta. Így röpültek a levegőben körül mindketten azoknak bámulatára, akik látták őket. Judás, ismét hangoztatván Isten nevét, megragadta Jézust, hogy a földre dobja; de Jézus ugyanazt cselekedve, igyekezett Judást lebukfenceztetni és így dulakodtak kölcsönösen. Mikor pedig látta Judás, hogy nem képes erőt venni Jézuson, rávizelt így mindketten beszennyeződve estek a földre és nem tudták többé Isten nevét felvenni, míg meg nem tisztultak"

És így tovább, immár több mint kétezer év óta millió és millió zsidó ember ajakán csak az a kuthai, azaz idegen, neve marad átkozott, akihez tartozónak számították a galileai Jézust, aki "megrontotta, elbolondította és megsemmisítette Izraelt."

Ha nem is állana rendelkezésünkre megannyi bizonyíték Jézus "nemzsidó fajúsága" mellett, a Talmud mentalitása Jézus és a szent családdal szemben teljesen igazolná állításunkat: Jézus fajilag nem volt zsidó, csak a zsidók törvénye alatt állott.

A zsidó hivatalos írásnak számítható Graetz történész szerint a gaileai teológiai dolgokban ennélfogva járatlan és amúgy is tanulatlan Jézus tudását a "szív" pótolta nála. Viszont, a szkíta vallásnak éppen az volt az ismertető karaktere, hogy törvényei a szív törvényei voltak, lévén a szkíta vallás a szív számára a szív bensejébe íródott, isteni törvény. Éppen ezért érthetetlen Jézus viselkedése anyjával, Máriával szemben, amikor a bibliai szövegfordítások szerint Jézus oly ridegen utasítja el magától anyját. A szeretet nagy tanítómestere - Jézus - amivel a rosszul fordított szöveg vádolja, nem lehetett a durvaságig rideg az ő anyjával szemben. De nem is volt. A helyesen fordított szöveg legalábbis azt igazolja.

Az egész világ - a katolikus úgy, mint a protestáns - szinte restelkedő érzéssel olvassa a kánai menyegző - talán Jézus egyik nővére esküvőjének- amaz ismert jelenetét, amikor elfogyván a lakodalmasok bora, Mária szinte gondoskodó szeretettel fordul oda Jézus fiához, mondván: elfogyott a boruk. Ebben a szólásban volt valami önszemrehányás is, mintha a velük érkezett, nem hivatalos tanítványok nagy száma lett volna az oka annak, hogy a kevesebb létszámnak szánt bormennyiség egy-kettőre elfogyott, de volt. Mária e kérésében bizonyos erőteljesebb akarás is. amely tudatában volt annak, hogyha Jézus akarja, minden további nélkül meg is cselekedheti, hogy- a vizet borrá változtassa. Jézus bizonyára nem először cselekedte meg ezt a dolgot, különben Mária nem tanácsolja Jézusnak a tennivalót is: hozzatok elő kővedreket s töltsétek meg azokat vízzel.

Jézus kitérőleg válaszolt Mária kérdésére. Az evangélium eddig forgalomban lévő legelterjedtebb fordításai szerint azt mondja Jézus:

"Micsoda dolgom vagyon nékem veled asszony?" (Károli Gáspár fordítása)
"Mi közöm nekem tehozzád, óh asszony?" (A revideált Károli fordítás)
"Mi közöm nekem és neked, asszony:'" (A katolikus Káldi ford.)
A görög szöveg így hangzik: "ti emoi kai soi".

Fordítható így is. Mi közöm nekem és neked (a dologhoz); más szóval mi közünk hozzá (hogy t. i. elfogyott a boruk).

A teológián, mikor ezt egyik előadásomon szóvá tettem; néhai teológiai görög tanárom azt mondotta: így is lehet fordítani. Hát akkor miért fordították már 2000 év óta?

Ugyanilyen kicsiny dolgon múlott ama másik nagy tételnek, a galileai Jézus és tanítványai szkíta fajúságának igazolása is!

Csupán helyes szempontból és helyes nyelvtani logikával kell fordítanunk a szövegrészeket és ugyanígy igazolódik a nagyjelentőségű és kiszámíthatatlanul nagy horderejű tétel: Jézus és közvetlen tanítványai nem voltak zsidók. Zsidó volt közülük csupán egy, "a veszedelmes ama fia" a judeabeli Judás.

Főtételünk ezek szerint így formázható: Jézus nem volt zsidó, csak a törvény alatt állott. Ha az Urat, a Jézust, a Krisztust önmagát kérdeznénk meg, ő maga bizonyára azt válaszolná: Nem voltam zsidó, de törvény alatt álltam.

Zajti Ferenc: XXXVI. FEJEZET GALILEÁTÓL-INDIÁIG

Galilea észak-nyugatra eső területével átellenben, éspedig a szír-föníciai tengerparton, Tyrus kikötővárosa arról volt többek közt nevezetes, hogy ide futottak be a keleti kereskedelmi hajók és ugyanúgy innen indultak is szerteszéjjel a híres tyrusi bíborfesték, indiai aranyszőttes és más termékekkel gazdagon megrakodva. Akár innen, akár a még Nagy Sándor által a keleti tengerhajózás egyik kiinduló pontjául alapított Alexandriából, bizonyos szárazföldi karavánúton könnyen gondolható el Jézus útrakelése, hogy visszaadja azt a csodálatos látogatást, amelynek bizonyára oly sokszor elmesélt történése annyira lenyűgözhette a még gyermek Jézus lelkét. Jézus ugyanis csak addig óvta tanítványait is a külföldi út; veszélyeitől amíg maguk is meg nem erősödtek a hitben. Jézusnak nem volt szükséges akár Perzsia, akár India bölcsességéből egészíteni ki vallásos lelkületének szellemi fegyvertárát. Hiszen már mint kisgyermek rendelkezett mindamaz erőkkel, amelyek előtt kelet szellemi képviselői földig borulva hódoltak. A hagyományoknak mindig van valami alapja. A napkeleti bölcsek Perzsiából, Indiából és az ekkor Indiához tartozó indoszkíták és párthus fejedelmek birodalmából érkeznek, mint ezeknek bölcs mágus papjai. Jézus is nem máshová, ide Indiába vonul el missziója derékidejében, éspedig 15-30 éves koráig. Tehát keletre, a szkíták akkori világuralmának, a nagy Kanirka fejedelem ekkor megalakuló birodalmának északi főbb városaiba, így többek között a Himalája alatt, a mai Gujaranvala táján fekvő Jalandarába és a párthus fejedelmek kabulvölgyi Purusaspura fővárosába.

Igen fontos momentum továbbá, éspedig a rendeltetési helyet illetőleg, hogy hova küldettek ki az egyes tanítványok. Nem a zsidók közé. Szóba jöhetnek ugyan a zsidók is a diaszpórákban, de például a Jézus idejéhez oly közel, alig száz esztendővel későbben keletkezett András-aktában ("Acta Andreae') és egy másik iratban, az "András legendá"-ban az Úr az apostolt egyenesen és határozottan a bithyniai szkíták országába küldi, éspedig az aktának saját szavai szerint: "ahol övéinek Szkítiája várja".

A legrégibb András apostolra vonatkozó hagyomány András apostolnak csak azt a szerepét tartja nyilván, amely szerint ő a Fekete-tengertől északra eső Szkítiában működött.

Tamás ugyanúgy a szkíták közé, Indiába, Indo-Parthiába, Indo-Skítiába megy az Úr egyenes parancsa és kívánsága folytán.

A régebben zsidó, majd Jézushoz tért Pál apostol, mint római polgár a hettiták központi fészkében, Tarsusban született és lakott. Ez a kappadóciai Tarsus központja volt ama hettitáknak, akiknek vezető eleme szkítafajú nép volt.

Az Andrásra és ugyanúgy a Tamásra vonatkozó akták és apostoli történetek a manicheusoknál igen nagy megbecsülésben részesültek. Hogyne, mikor a szkíta Skythianus által alapított s Mari által kifejtett út, úgynevezett manicheizmus a szkíták mártírhalált halt apostolát, Andrást üdvözölhette eme elég korai evangélium főhősében.

Nem kevésbé érdekes dolog, hogy a pontusvidéki szkíta területen, ahonnan a szkítákkal kapcsolatos Iphigenia-legenda elindult, ahonnan a palesztinai Skithopolisba települt szkíták is érkeztek, - itt a Pontos vidékén -, a szkíta lelkülettel ellentétesen kiemelve az emberevő nép is itt volt: az idetelepített, elvadult zsidóság.

Az apostolok szétszóródása és tanítói működése főként azokra a kisázsiai területekre terjed ki, ahol valamikor a hettita nép, mint az ősi kisázsiai szkítaság vezető törzse élt volt.

Ez volt a főterület. A második terület az indiai Indo-Párthia és Indo-Szkítia, tehát megint csak a szkíták területe és népe, azzal a különbséggel, hogy amíg a távolabbi keleten valóságos emelkedő élő élete volt ekkor a szkítáknak-nyugaton ekkor a szkíta faj Kis Ázsia területéről a Fekete tenger mellékére, Magyarország területére és a Kaukázuson (Kolchison) át a Káspi-tengerhez húzódott el, ahol ténylegesen kapcsolódott bele az Indiába errefelé az Aral tó vidékén és Turkesztánon át elvonult és Indiában igen jelentős szerepet játszó indoszkíta tömegbe.

A lényeges dologban, hogy ez időben, az apostoljárás és maga Jézus idejében is a szkítizmus nem kihalóban, hanem mintegy új virágzása delelőjén volt s a jézusi tanítás éppen azt célozta, hogy a semitizmussal szemben a maga fészkében harcolja meg a harcot, a győzedelmes szkítizmus szellemét fogadtassa el.

Én azt óhajtom igazolni, hogy a rendelkezésre álló idevonatkozó történeti adatok komoly felhasználásával arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a nagy szkítahadtól elszakadt palesztinai, skythopolisi szkíta település, amelynek Indiába menekült főtömege Buddhát és Buddha saka-szkíta népét adta Indiának, - e kis csoport igenis tarthatott fenn legendákba burkolt históriai emlékezést (és ugyanúgy fordítva is) India említett szkíta népével, a saka-szkítákkal, az indo-szkítákkal. Egymással parallel uralkodnak ekkor Jézus idejében Indiában a szkítákból lett pártusok és a jüetsi néven is ismert turáni szkíták, indiai településük után nevezve: indoszkíták. Fejedelmeik az indoszkítáké Huska, Juska, Fruska, majd Kaniska, a buddhizmus nagy apostola, - viszont a pártusoké, többek közt a nagy Gondophar, illetve indiai feliratok szerint Gudapharna.

Semmi se volt könnyebb, mint akár szárazföldi úton, akár a vöröstengeri út felhasználásával jutni el Indiának valamelyik északi kikötőjébe, így az Indus folyó ágazatos torkolata mellett fekvő, Barbarikon nevű kikötővárosba, amely Jézus idejében a római-szír és indiai kereskedelem északról eső középpontjában feküdt. Egy' névtelen egyiptomi kereskedő Indiába történt tengeri útjának leírásában (Periplus Maris Erythraei) e kikötővel kapcsolatban a következőket mondja:

"Azután következik Szkítia tengerpartja. Ez a vidék észak felé nyúlik. A tengerpart mélyen fekvő, sima lapályos és a Sinthos torkolatát veszi fel, az összes folyók közül, amelyek az Erythraea-i tengerbe ömlenek, a legnagyobbét. Ez a folyó tényleg oly tömeg vizet visz az Óceánba, hogy közelségét arról a fehéres színről, amelyet a tenger felszíne mutat, észre lehet már akkor venni, amikor még jó távolra vagyunk a parttól. A folyamnak 7 torkolata van. Ezek sekélyek és nem hajózhatók, a középső ág kivételével, amely mellett Barbarikon nevű kikötő van, Az e nevet viselő város előtt van egy kis sziget, e mögött a száraz belsejében van Minnagar város. Ez Szkítia fővárosa. Párthus fejedelmek uralkodnak rajta, akik állandó harcban állnak egymással és kölcsönösen elűzik egymást. A hajók Barbarikon kikötőjében horgonyoznak le, de minden árut a fővárosban székelő királyhoz visznek a vízen felfelé."

Plinius leírásából (Historia Naturalis) a legapróbb részletességig ismerjük egy-egy ilyen indiai út állomásait. A galileai Tyrusból (Fönícia) kisebb parti hajókon indultak útnak régen, megkerülve a szárazföldet, jutottak el a legjelentékenyebbnek ismert, Muziris nevű dél-indiai kikötővárosba, avagy Alexandriából kiindulva, a Níluson fölfelé, majd a szárazföldön 12 napi úttal jutnak el Berenikébe, mely a Vörös-tenger keleti kereskedelmi gyűjtőkikötője volt. Innen indultak a hajók - Jézus idejében 120 római hajó járta Indiát - India felé, hogy azután kikössenek vagy az északibb Indus-delta melletti Barbarikonban, avagy a délibb fekvésű és mély bevágású öble miatt kisebb hajók számára is jó kikötőhelyül szolgáló Barugazában, mely város megfelel a Cambay öbölben fekvő Broach kikötővárosnak, nem messze Barodától.

Én úgy tartom, azt vallom, hogy Jézus igenis, könnyen tehette meg ezt az utat, akár arra gondoljunk, hogy maradt még valami útravaló azokból az aranyakból, amit az indiai napkeleti bölcsektől kapott a gyermek Jézus családja, de talán erre a célra is adták, hogy őket egyszer felkereshesse avagy, ha arra gondolunk, hogy mint lelkiekben nagy képességű és bölcs ifjút szívesen vitték magukkal a messze világjáró, tapasztalt kereskedők-, úgymond mindenképpen lehetővé válik Jézus indiai útjának könnyen kivihetősége. A környezettanulmányok alapján úgy érzem és úgy látom továbbá, hogy Jézus csak meglett férfi korában tért onnan vissza.

Ismeretes dolog, hogy amikor Jézus először lép fel Názáreth városkában, prédikálván a zsinagógában az ottani zsidóság megbotránkozik elvein és tanításán, úgy, hogy a közeli hegyre akarják vonszolni, hogy onnan ledobják a mélységbe. A nemzsidó lakosság a zsidóval együtt kérdezi: Micsoda bölcsesség az, amely ennek adatott? Avagy nem ez- é amaz ácsmester és Máriának a fia? Az ő fivérei és nénjei is nem itt mi köztünk vagynak-é? és ő benne megbotránkoznak. Keresztelő János is két tanítványát küldé Jézushoz tudakozódni: Te vagy-é az, aki eljövendő vala, vagy mást várjunk? A kérdés ez esetben is úgy hangzik, mintha egy hosszú ideig távol szerepelt valaki dolgai után tudakozódnánk.

A magyar tudós, Kőrösi Csoma Sándorra hivatkozom csupán, aki tudományszomjtól hajtva, Magyarországból indulván ki, gyalogosan tette meg útját Perzsián keresztül Indiáig, annak is legkeletibb széléig. Vagy a közel időkből hivatkozom néhai Sir J. J. Modi professzorra, a neves indiai parszi tudósra, aki látogatásomra jött volt 1925-ben Budapestre, s visszatérben a Moszkvai Akadémia jubileumára volt még hivatalos, és onnan, 72 éves kora dacára, vonaton, kocsin, lovon, teveháton tette meg útját a Kaukázus alján, az Urmia tó mellett fekvő romvárosokig, ahol a hagyomány szerint'' Zarathustra született 3000 évvel ennekelőtte, innen azután tovább, a vonatközlekedést nélkülöző szárazföldön át Indiáig.

Az egyetlen momentum, amit ellenvetnek, hogy Jézusnak nem volt szüksége indiai útjára, hogy ott gyűjtsön tanulmányanyagot, avagy keressen teológiai elmélyülést, avagy tanuljon emberismeretet. Tényleg nem volt mindezekre szüksége. De nem is tanulni, hanem, amint az indiai evangélium is sejteti, ő tanítani ment oda, ki, - ahogy mondotta is többször, hogy még más juhaim is vannak nékem. Jézus Indiában nem talált akkor zsidó telepítést. India szkíta világ volt akkor, fénykora volt ama szkíta Buddha lelki vallásának, aki a háborús világnak oly maradandólag tudta parancsolni: "Ne ölj!" És ez a "ne ölj!" sokat jelentett akkor! Nagyjelentőségű esemény volt ez, mely Ceylontól Észak-Kínáig és el keleten a messze Japánig a békességes lelkület számára szerzett híveket, mintegy "a nagy várakozás" epedő békességét, mely meg akart semmisülni a régi, elavult törekvésű világ számára, hogy azután új érzésekkel születhessen meg újra és újnak.

Jézus járhatott Indiában.
Jézus járt is Indiában.
Térített, tanított, az övéi, a maga lelkiségű népe közepette.


Zajti Ferenc: XXXV. FEJEZET IZENET INDIÁBÓL

Irat, levél, izenet jött Indiából, mely hívta a gyermeket! Hisz onnan való volt a lelke, Kasyapa birodalmából. Zarathustra is Kasyapa leszármazottja. Viasa kolostorai írták. És Jézus nem tudott ellenállni. Az aranyakat, miket napkeleti bölcsei hoztak volt ajándékképpen, már rég elosztogatták. A lopó is segített tőle megszabadulni.

És elindult a gyermek. De nem egyedül. Valószínű, hogy az anya nem hagyta magára, - vele ment Mária is. József itthon maradt és várakozott. Még életben találta a visszatérő fiú és a leghűségesebb anya.

Az őskeresztény irodalom egyik legszebb költői terméke a Tamás Apostolnak tulajdonított "Gyöngy" néven szereplő költemény

A "Tamás-akta" előadása szerint, mikor Tamás apostol Misdai indiai király országában Charisnak, a király közeli rokonának feleségét, Mygdoniát megtéríti és Charis a börtönben az apostolt fenyegeti s ez válaszul Krisztus dicsőítésébe fog s fogolytársai meghatódva kérik, hogy imádkozzon értük is, akkor énekli imája befejeztével e dalt, mely Jézus lelkének Indiához való odatartozásáról beszél. Jézus szerepéről, melyet Palesztinában vállalt. A misszió munka hivatásszerűségének feledésbe menése, Jézusnak ebből való kiszabadítása és hivatására való emlékeztetése a költemény kitűzött célja és fő témája is egyben.

Hennecke, E., Neutestamentiche Apohryphen. Tübingen, Leipzig. 1904. p. 521-525. Thomasakten.

  • A "Gyöngy". 

  • "Midőn fiatal gyermek voltam
    S atyám palotájában
    Táplálóim, gazdaságán s bőségén örvendeztem,
  • Kelet országból, szülőföldünkről
    Útravadót adtak szüleim s elküldöttek engem.
    Kincses kamrájuk gazdagságából
    Útiterhet állítottak össze,
  • Nagyot s mégis könnyűt,
    Hogy egymagam vihessem.
    Arany a teher az ecceusok országából
  • És ezüst a nagy Gazakból,
    És chalcedonkő Indiából,
    Gyöngy a kusok országából.
    S felvérteztek engem azzal a gyémánttal,
  • (Mely szétzúzza a vasat)
    És levetették rólam a drágakővel kirakott aranyszőttes ruhát,
    Melyet szeretetükben csináltak volt,
    S az aranysárga köpenyt,
  • Mely termetemre illett.
    És arra a megállapodásra jutottak velem,
    S beírták szívembe, hogy el ne feledjem:
    "Ha lemégy Egyiptomba,
  • S onnan elhozod azt az egy-gyöngyöt,
    Mely ott (annak a tengernek közepén) van,
    Melyet a falánk kígyó körít -
    Akkor öltsd újra magadra a drágakővel kirakott ruhát,
  • S azt a köpenyt, melyben örömöd találtad,
    És légy testvéreddel (felebarátunkkal) együtt
    Örökös birodalmunkban."
    Én jöttem kelet felől (s ereszkedtem lefelé)
  • Nehéz, veszedelmes úton,
    Kísért két vezető,
    Mert tapasztalatlan voltam, hogy azon járhassak.
    Elhaladtam Mesene határa mentén,
  • Mely hetet heveskedő népének szállása,
    Elértem a babilóniaiak országába
    (S beléptem Sarburg falai közé).
    Midőn azonban megérkeztem Egyiptomba,
  • Ott elhagytak engem vezetőim, útitársaim,
    Én meg a legrövidebb úton neki a kígyónak,
    Barlangja körül szállottam meg,
    És vártam, hogy álomba szundítson,
  • Hogy titkon vegyem el gyöngyöm.
    Ámde mikor egyedül voltam
    S külsőmben lakótársaim szemében idegenesnek tűntem fel,
    Törzsbéli társam láttam ott keletről,
  • Szabadot, ifjút, bátrat, szépet,
    Előkelők fiát.
    Ő jött, együtt élt velem, s társammá lett,
    S barátommá s működésem, társává tettem őt.
  • De óvtam őt az egyiptomiaktól,
    S e tisztátalanok társaságától.
    Viseletüket mégis felvettem,
    Hogy ne tűnjek fel előttük idegen színében,
  • Mint olyan, aki kívülről jött oda,
    Hogy ismét visszanyerjem a gyöngyöt,
    És az egyiptomiak felköltötték ellenem a kígyót.
    De valami réven, akármi is volt az,
  • Megtudták, hogy nem országukból való voltam
    És csellel, fogással léptek fel ellenem,
    S én ettem ételükből.
    Akkor már nem tudtam többé, hogy királyfi vagyok,
  • S szolgáltam királyuknak,
    De elfeledkeztem a gyöngyről is,
    Melyért szüleim küldöttek volt,
    S étkük nehéz volta miatt
  • Mély álomba merültem.
    Mikor azonban ezt szenvedtem,
    Észrevették ezt szüleim s szenvedtek érettem.
    És szállt a hirdetés országunkban szerte,
  • Hogy mindenki jöjjön kapunk elé.
    És Parthia királyai s méltóságai,
    S kelet minden nagyja
    Értem azt a végzést eszközölték ki,
  • Hogy ne maradjak Egyiptomban.
    Írtak is nékem, alá is írták a
    Hatalmasok, így:
    >Atyádtól, a királyok királyától,
  • És anyádtól, ki keletet uralja,
    S bátyádtól, ki második utánunk,
    Üdvözlet fiúnknak Egyiptomban!
    Kelj fel s ébredj álmodból
  • És halljad a levél szavait
    S gondolj arra, hogy királyfi vagy.
    Ládd, rabszolgaigát vettél magadra!
    Gondolj arra a gyöngyre,
  • Melyért Egyiptomba küldöttek volt,
    Gondolj aranyszőttes ruhádra
    S büszke köpenyedre,
    Melyet fel kell öltened s amellyel díszítned kell magad.
  • Neved bejegyezve a bátrak életkönyvébe
    S együtt kell bátyáddal, a mi, helytartónkkal
    Királyságunkban lakoznod!
    Levelem oly levél,
  • Mit a király lepecsételt
    A gonosz babilóniaiak
    S Sarbug labirintja zsarnok démonai miatt.
    repült, mint a sas,
  • Minden madarak királya,
    repült és leereszkedett nálam
    És csupa szó lett.
    Szavára, hallható hangjára
  • De felpattantam álmomból,
    Felvettem, megcsókoltam,
    Pecsétjét feltörtem s olvastam.
    Tartalma de megegyezett azzal,
  • Mi színembe volt írva.
    Tüstént gondoltam rá, hogy királyok fia vagyok
    S szabad származásom a maga életmódja után vágyott,
    Arra a gyöngyre is rágondoltam,
  • Melyért Egyiptomba küldöttek volt
    S kezdettem varázsszavakkal megigézni
    A borzasztó és falánk kígyót.
    Elaltattam mélyen s elszenderítettem,
  • Mert atyám nevét ejtettem ki fölötte
    És második fiúnkét
    S anyámét, Kelet királynőjéét.
    És elraboltam a gyöngyöt
  • S megfordultam, hogy szüleimhez vigyem azt.
    A szennyruhát levetettem
    S visszahagytam országukban,
    S utamat azonnal
  • Hazám fénye felé irányítottam Keleten.
    És az úton előttem találtam levelem,
    Amely felébresztett.
    És amint szavával engem, az alvót felébresztett volt,
  • Épp úgy vezetett is a belőle áradó fény által.
    Mert a kínai selyemre írott királyi írás
    Fel-felsugárzott szemeim előtt.
    És szava, vezetése által
  • Iparkodásom újra meg újra biztatta.
    S mialatt a szeretet vezetett és vonzott
    Elhaladtam Sarbug labirintja mellett,
    Balra hagytam Babilont
  • És elértem a nagy Mesémébe,
    Kereskedők kikötőjébe,
    Mely a tenger partján fekszik.
    És díszruhám, mit levetettem volt
  • És köpenyem, melybe öltöztem, volt
    Warkan (Hyrkania) magasáról szüleim odaküldötték
    Kincstárosaikkal,
    Kikre hűségük folytán rájuk bízták.
  • De én nem emlékeztem többé pompájukra,
    Mert mint ifjú gyermek hagytam vissza atyám palotájában
    Azonban hirtelen megláttam a ragyogó ruhát
    Mintegy saját tükröződésemben felhasonlani.
  • Egészen megpillantottam magamban
    S megismertem s láttam magamat rajta át egészen.
    Kettő voltunk, egymástól elkülönülne,
    És mégis egy ismét, egy alakban.
  • Igen, a kincstárosokat is kettősöknek láttam.
    Akik a ruhát hozták volt
    És mégis egy alakjuk volt,
    Egy királyi jelt hordtak mind a ketten.
  • Az a kincs és gazdagság volt kezükben
    És azt adták vissza, ami megilletett,
    A pompás ruhát,
    Ragyogó színekben díszítve
  • Arannyal és drágakővel
    És gyönggyel szemgyönyörködtető színben -
    Ezek voltak felül ráerősítve,
    És minden varrása gyémánttal volt összefoglalna.
  • És a királyok királyának teljes képe
    volt az egész ruhán,
    És felül zafírkövek voltak ráillően odafűzve,
    Zafírkövekként csillámlanak szenei.
  • Viszont meg azt láttam,
    Hogy a megismerés gerjedelmei áramlanak teljes egészéből.
    S kész volt arra, hogy megszólaljon.
    Hallottam is, amint azokkal,
  • Akik hozták volt, beszélt:
    Én a minden halandók legbátrabbjától származom,
    Én vagyok a tetterős,
    Ezért nevelkedtem én fel magánál az atyánál
  • És észrevettem magam, mint nőtt nagyságom
    Az ő erejéhez képest!
    S királyi mozdulataival
    Egészen hozzám omlott,
  • Kisietett elhozóinak kezéből,
    Ahhoz igyekezve, akinek fel kellett vennie.
    S engem is el fogott a vágy,
    Hogy elé siessek s magamra öltsem,
  • Kinyújtóztam, elvettem
    S színei szépségével díszítém magam
    S köpenyembe, mely királyét felülmúlta,
    Egészen beburkolóztam.
  • S mikor magamra öltöttem, felemeltettem
    Az üdvözlés és tisztelet kapujáig
    És meghajtottam fejem és imádtam
    Az atya fényességét, aki küldötte volt nekem,
  • Akinek parancsait teljesítettem.
    Hasonlóképpen megcselekedte ő is azt, amit megígért.
    S palotájának kapuiban
    Nagyjai közé vegyültem.
  • De ő örvendezett én rajtam s magához vett engem
    És én együtt voltam vele az ő palotájában
    Minden ő alattvalói dicsőítették pedig őt
    Boldog ujjongással.
  • És ő mondó nekem, hogy a
    Királyok királyának lapujához kell vele mennem,
    S áldozataimmal és a gyönggyel
    Egyszerre vele a király előtt megjelennem. "

És tovább olvassuk a tudósítást: Hazament azután a gyermek szüleivel együtt Názáreth városába és engedelmes vala nekik, - növekedvén erőben és bölcsességben.

Ebbe az időbe világít be egyik kopt apokrif történet elbeszélése, mely szerint a növekvő korban levő Jézus míg testileg erősödött, lelkileg bölcsességben gyarapodott, hatalmas isteni erejű szellemével átfogta az egész megmunkálandó misszióterületet. Míg a csendes műhely zajában elmélyedő szótlansággal forgatta az esztergakereket, azalatt messze-messze vidéken; távol országokban járt-kelt munkáló szelleme. Talán erre értette a szót, amikor egyszer tanítványainak mondotta: Még más juhaim is vannak én nékem.

Hogy az apokrif irat szavait halljuk:

  • Egyszer, amikor József atyával kint dolgozgatott a gyermek Jézus a közeli szőlőskertben - egy, a Kis Jézushoz hasonló angyali lény jött be egyenesen Mária szobájába. Mária nagyon megijedt, mert nem tudta megkülönböztetni gyermekétől, akihez nagyon hasonló volt, de mégse volt ugyanaz.
  • Hol van az én Jézusom, kérdezé az angyali lény, - mert találkoznom kell vele. ?
  • Nincs idehaza, válaszolta félénken Mária, - de mentem hazahívom. És elfutott a közeli szőlőskertbe. Odaérve, ahogy elmondta a jelenséget József atyának, - a szó eljutott a kis Jézushoz is, aki ujjongó örömmel kérdezé Mária anyát: Hol van ő, hogy viszontláthassam már, akire olyan régóta várakozom?
  • József, Mária és a gyermek Jézus sietve indultak a szőlőskertből haza. Ahogy beléptek Mária szobájába, ott várakozott a kis Jézussal megtévesztésig hasonlatos angyali lény Minthogyha ugyanegyek lettek volna. És amikor találkozott a kettő, csak átölelte a gyermeket a ragyogó szellem. És csak csókolta hosszan és a gyermek is őt, - mígnem eggyé olvadónak.

Így teltek, múltak azok a napok, hónapok és évek.