XVII. AZ ÚJ TÖRZSSZÖVETSÉG, MINT KATONAI ERŐ
A történelem utolsó szabir birodalmának elvérzésétől a 9. század végéig tartó "szabir" korunk záróaktusát s egyben azóta is tartó "magyar" korunk indulását jelző történelmi tettünk, a Kárpát-medence elfoglalása, diplomáciai előkészítésében ugyanúgy, mint katonai végrehajtásában klasszikus tökéletességű tett volt, amelynek koncepcióbeli arányai és végrehajtásbeli részletei egyforma tisztasággal bontakoznak ki a történelmi tények felsorolásából.
1. Árpád a törzsek autonóm vezéreinek hozzájárulásával elhatározza a szerződött két nép számára a Kárpát-medence megszerzését.
2. A terület felderítése földrajzi és politikai értelemben egyaránt a térben lakó barátságos avar népelem beszámításával és felhasználásával a 885., 892. és 894. évek során végrehajtott pannóniai hadjáratokkal, valamint alapos és békés úton végrehajtott részletes adatszerzéssel évtizedeken keresztül folyik. Ebben különösen a helyben lakó avarok jelentenek nagy segítséget, akikkel az érintkezést Árpád állandóan fenntartja, alapjában véve már 862 óta. Ezt az érintkezést eleinte avar emigránsok jelentik és ez fog az avarság helyszínen való felkeresésévé fejlődni. Mindezt a helyzet, a körülmények és a tények tisztán mutatják. Az a földrajzi tájékozottság, amit a honfoglaló magyarság mutat, bámulatos, de egyébként is, a felderítést adott esetben még egy kongó-vidéki törzsfőnök is így csinálná.
3. A törzsszövetségnek a Kárpát-medencébe történt átvándorlása a helyváltoztató lovas népek évezredek alatt kifejlődött "szakszerűségével", tökéletesen megy végbe.
4. A terület birtokbavétele két feladatot jelent.
- Az egyik a tér északnyugati részét jelentő frank határőrkerületből önállósulni kezdő morva "hercegség",
- a másik a tér keleti felét birtokló bolgár birodalom katonai erejének megsemmisítése, vagyis a két terület fegyveres megszállása volt.
A többi egységek gyéren települt, vagy éppen barátságos avar népelem által lakott, tehát komolyabb fegyveres erőszakot nem kívánó területek voltak.
Ehhez a tisztán felderített és pontosan kiértékelt két tényhez képest Árpád a diplomácia ősi szabályai szerint a két erő hátában keres segítséget. Árpád diplomáciai erőfeszítései mind bizánci, mind a frank-római császári vonalon történelmi tények, amiket kútfőadatok bizonyítanak.
Mivel Árpád sem Bizánc, sem Arnulf politikáját nem irányíthatja, feladata a két tényező felhasználásához az alkalmak kivárása és azok gyors és energikus felhasználása.
A 892. évi pannóniai hadjárat Szvatopluk ellen Arnulf szövetségében történik, de az aránylag kicsi erőt jelentő morvák ellen vezet két önálló hadjáratot is (885, 894).
Általában tisztán látható hogy a morva- pannóniai erő likvidálását sokkal könnyebb feladatnak látja, mint a bolgár terület meghódítását, nemcsak azért, mert ez a terület maga is kisebb, hanem azért is, mert a megsemmisítendő erő is az. A bolgár birodalom katonai erejéhez képest Szvatopluk ereje, mint stratégiai probléma, valóban elenyésző.
5. A várható bolgár katonai ellenállás megsemmisítését, mint katonai-feladatot, olyan komolyan veszi, hogy a kárpáti térbe való beköltözéssel mindaddig vár, míg a bolgárok elleni katonai akció esélye Bizánc részvételével el nem érkezik, viszont abban a pillanatban, amikor elérkezik ez, a költözködés technikai előkészítését már végre is hajtja. A 892. évi bizánci elutasítás éppúgy elhalasztja a Kárpát-tér megszállását, mint amennyire a 894. évi bizánci ajánlat haladéktalanul előidézi azt.
Más szavakkal, ha 892-ben Bölcs Leó hajlandó lett volna a bolgárok ellen egy közös katonai akcióra, a Milleniumot négy évvel hamarabb ünnepelte volna a magyarság. A bolgár hadjárat és a honfoglalás egyetlen összefüggő akció.
6. A bolgár háború egy két-arcvonalon megvívott háború, hiszen a balkáni hadműveleti területen ugyanúgy a magyar haderő harcol bolgár haderő ellen, mint ugyanannak a háborúnak nyugati kárpát-medencei hadműveleti területén. Az idő, a vezérlet és a hadicél is ugyanaz. Ez a hadicél a Kárpát-medence keleti felének birtokbavétele a bolgárok legyőzése útján és a magyarok hadicéljukat száz százalékig el is érik. Az események egészének tiszta körvonalakkal kirajzolódó képében tisztán és élesen felismerhető, hogy a balkáni hadműveleti területre küldött két törzsi hadosztálynyi erejű déli hadcsoport feladata a bolgár főerőket a nyugati hadműveleti területről elvonni -s ezt a déli hadsereg száz százalékosan végre is hajtja - de tisztán és élesen felismerhető az is, hogy ebben a háborúban a magyarok számára a balkáni hadműveleti terület csupán mellék-hadszintér. Ha főhadszíntér volna, ott harcolna a nagyobb erő és azt irányítaná a főparancsnok. Ezzel szemben a nagyobb erő, öt hadosztály, a nyugati, kárpát-medencei hadszíntéren harcol a főparancsnok személyes vezérlete alatt a balkáni hadcsoport parancsnoka pedig a fővezér fia.
7. A klasszikus tökéletességgel előkészített és végrehajtott háborúnak, mely a világtörténelem bármelyik hadvezérének becsületére válna, (!) két, előre nem látható, zavaró eleme volt.
- Az egyik, hogy a már mozgásban levő vonuló törzsek egyike, a legtávolabbi pontról, a Dnyeper alsó szakaszától induló Jenő törzs hátulról, rablási szándékú besenyő egységek részéről váratlan támadást kap, amely emberéletben és anyagban jelentékeny, de semmi esetre sem katasztrofális veszteséget okoz,
- a másik az, hogy Bizánc, szövetségi szerződését megszegve, a hadműveletek befejezése előtt, a szövetséges partner megkérdezése, sőt talán értesítése nélkül különbékét köt, ami a balkáni hadműveleti területen operáló magyar déli hadsereget válságos helyzetbe hozza, úgy hogy az súlyos veszteségeket szenved, (2), stratégiai feladatát azonban teljesíti.
A bolgár főerők elvonása a kárpát-téri bolgár területektől teljes mértékben megtörtént, 120.00 négyzetkilométer bolgár terület magyar kézbe került, Árpád nagy stratégiai koncepciója megvalósult. Levente hadjárata nem "fulladt kudarcba", mint Hóman Bálint állítja. (3)
A magyar honfoglalás komplexuma a tények pontos felsorolásában, maradék, hozzáadás és célzatosság nélkül tehát a fentiekben foglalható össze.
Ahogy a magyar történettudomány a fentiekben összefoglalt anyagot kezeli, kiértékeli s előadja, az már több, mint meglepő.
Ennek a kezelésnek, kiértékelésnek és előadásnak feltűnő karaktervonása, hogy a Levente vezetése alatt végrehajtott balkáni hadjáratot s az apja vezetése alatt lefolyt honfoglalást, avagy másképpen kifejezve, a magyar -bolgár háború balkáni és kárpát-medencei szelvényeit két egymástól független akcióként szemléli, noha egy időben folyik le mind a kettő, és a balkáni hadjáratot éppúgy Árpád határozza el, készíti elő és hajtatja végre, ahogy ő intézi a Kárpát-medencei, s szintén "bolgár" hadjáratot is. A bolgár hadjárat, politikai indoklás nélkül magyar részről semmi más, mint egy idegen hatalom felhívására végrehajtott rablókaland, s a magyar történettudomány az ősökről nem tételez fel többet, noha Levente Árpádnak fia és egyik tábornoka.
A Magyar Történtet c. mű a 895. évi magyar-bolgár háború balkáni hadműveletéről azt állítja, hogy az "kudarcba fulladt", a kárpát-medenceiről meg azt, hogy az "menekülés" volt, annak ellenére, hogy a balkáni hadműveleti területre leküldött haderő stratégiai célját tökéletesen elérte, a kárpát-medencei haderő meg 120.004 négyzetkilométernyi területet vett el a bolgároktól. Árpád nem a marhacsordák és birkanyájak élén vonult be a Kárpát-medencébe és lovassága nem az ökrösszekerekkel együtt cammogott. Ha így lett volna, nem szobrot, hálát és dicsőséget érdemelne, hanem megvetést. Mind az öt lovashadosztályával együtt.
A "hivatalos" magyar történettudomány reprezentásai a fentiekben vázolt interpretációval a 895. évi eseménykomplexumból annak történelmi lényegét, az intelligens tervszerűséget veszik el s ez Árpád fejedelemnek és magyarjainak a világ összes nemzeti történettudományaiban páratlan módon - megdöbbentő lebecsülését jelenti.
Hogy e lebecsülés milyen tervszerű, annak bemutatására szó szerint leközlöm a 895. év magyar történetének, tehát a bolgár háborúnak és a honfoglalásnak általam a fentiekben vázolt anyagát Hóman Bálint előadásában a Magyar Történet c., általam már többször idézett munka első kötetének 115-117. lapjairól. Felhívom az olvasó figyelmét a tartalom és a rendkívüli tapintatlan előadásmód mellett a használt kifejezésekre is, amelyek, a mű harmadik, átdolgozott kiadásáról lévén szó, nem lehetnek elírások.
Idézet Hóman Bálint Magyar Történetéből:
"Bölcs Leó még 894-ben szólította fel a magyarokat a bizánci seregen győzedelmeskedő Simeon bolgár cár megtámadására (csak így: "Felszólította"). Árpád és Kusán, vagy Kusaly magyar vezérek hamar megegyeztek Szklérosz Nikétasz bizánci követtel(4) és Árpád fiának, Leventének vezérlete alatt nagyobb sereget küldtek bolgár földre. A magyar harcosokat görög hajók szállítottál fel a Dunán a bolgár határra (5), mialatt a császári sereg dél felől nyomult Bolgáriába. Levente teljes győzelmet aratott Simeon fölött. Elfoglalta fővárosát, a Duna alsó szakaszához közel fekvő Pereszljavecet és lovasaival végigdúlta egész Bolgáriát, rengeteg foglyot ejtett, nagy zsákmányt szerzett. De a győzelem nemsokára vereségre fordult. Simeon szorultságában különbékét ajánlott a császárnak, ki barbár szövetségeseit rútul cserbenhagyva, nemcsak seregeit vonta vissza, hanem a magyarok átszállítására küldött hajókat is hazarendelte. Simeon most már teljes erővel támadt Leventének a győzelem után gondtalanul táborozó seregére s azt véres harcban tönkreverte. A hajóitól megfosztott magyar sereg maradványai nagy nehezen átvergődtek a Dunán, de Etelközön már nem találtak otthonukra. Mialatt ők bolgár földön vívták kemény harcukat, Árpád fejedelem, az otthon maradt magyarokra támadó besenyők elől kitérve, népével együtt felkerekedett (6) és nyugat felé költözött. A második (?) besenyő támadásban - Konstantinosz császár elbeszélése alapján - Simeon bolgár cár diplomáciai sikerét szokták látni, pedig ez sokkal távolabbi okra vezethető vissza. Az arab hatalomnak északi szomszédaival vívott küzdelmei során 893-ban egy Izmail-ibn-Achmed vezérlete alatt álló arab-perzsa sereg a Káspi-tón túl lakó karlukh-törökök ellen nyomult s ezek királyát családjával és 10.000 emberével együtt foglyul ejtve, tartományuk fővárosát is elfoglalta. A karlukhokra mért katasztrofális csapás mozgásba hozta a szomszédos török népeket s a besenyőket néhány év előtt a Donig szorító (7) úzok a Jajkon, sőt a Volgán is átkelve Európába hatoltak. A besenyők Volga-Don-vidéki törzseire nehezedő nyomás hatása alatt az egész törzsszövetség nyugatnak indult, a Dnyeperig nyomult, majd hírt véve a magyar sereg színejavának távollétéről, (8) e folyón is átkelt és az etelközi magyarokat támadta meg, vészes pusztulást okozva soraikban. (9)"
A HÓMAN IDÉZETET FOLYTATOM A KÖVETKEZŐ FOLYTATÁSBAN:
9. Szinte már megható - és egyben megdöbbentő is és elkeserítő - Kézait olvasni, amint 700 évvel ezelőtt felel az akkori magyargyűlölő propagandaállításokra, higgadtan fejtegetve az európai, felsőbbrendűségnek", hogy a magyarok nem lehetnek ördögök és boszorkányok leszármazottai, mert ezek szellemi lények és érintkezésük eredményei nem lehetnek húsból és vérből való fizikai létezők.
10. A Regensburgból keletnek vezető kereskedelmi útvonal a Kárpát-medencén vezetett keresztül és Pest volt a csomópontja, ahol az Alduna-vonal a Fekete-tenger régióba, a verecke-halicsi vonal pedig a Dnyeperen keresztül Kína felé bonyolította le a kereskedelmi forgalmat. Egyáltalán, számításon kívül hagyni a Nagy Károly-féle katasztrófa avar reakcióját, nem valami nagy historizmusra mutat.
11. Minderre "kútfőadat" természetesen nincs, de tények - vannak.
1. Bármelyik más nemzet történettudománya már hadtörténeti könyveket produkált volna erről a mindennél fontosabb hadjáratról és Árpád diplomáciai és hadvezéri teljesítményéről. Történettudományunk azt nem tartotta fontosnak. A honfoglalás egészéről önálló magyar hadtörténeti mű nincs.
2. A Szklérosz Nikétásszal kötött egyezmény szerint a Dunától délre bevetett hadosztályt a hadműveletek befejezése után görög hajóknak kellene visszaszállítani a Duna északi oldalára. A különbéke megkötése után Bizánc ezeket a hajókat az átkelési pontról hazavezényli.
3. Hóman- Szekfü: Magyar Történet, I. köt. 118. 1.
4. Mindez a valóságnak szabatosan megfelelt fogalmazásban így kellene hogy hangozzék:
Bölcs Leó bizánci császár még 894-ben katonai szövetségi ajánlatot tett Szklérosz Nikétász nevű követe útján Árpád fejedelemnek egy Bolgária ellen indítandó közös háborúra. Tehát nem "felszólította" a magyarokat, akik nem voltak alattvalói és Árpád Hóman Bálint számára nem "magyar vezér" Kusallyal együtt, hanem a magyarok fejedelme, szuverén uralkodó mint Bölcs Leó. Hóman Bálint ismerte a "szövetségre lépni" kifejezést és szándékosan nem használta, ő tudja miért. - "Felszólítani" csak alárendelteket lehet és éppen ez a Bölcs Leó írja "Taktiká"-jában: "Férfiakban bővelkedő és független ez a nemzet .. ." (t.i. a magyarok).
5. A 9. századi Bolgáriának nem a határán folyt a Duna, mint ma, hanem azt derékban szelte ketté. Havasalföld is Bolgária volt, sőt hozzá tartozott az egész Erdély és a Tiszántúl.
6. Mind a balkáni hadjárattal, mind a "besenyő-kérdéssel" külön fejezetben fogok foglalkozni, azért így most csupán egy közbevető megjegyzést teszek. Ha Árpád képes volt két törzsi hadosztályt és tulajdon fiát - aki Hóman térképe szerint alig néhány száz kilométerre harcolt a törzsektől - annyira cserbenhagyni, hogy az elvándorlás felől még csak nem is értesíti őket, akkor ő a magyar történet leggyászosabb alakja
7. A Hóman-féle "karlukh-elméletre", amely kizárólag azért született, hogy a történelmileg teljesen megmagyarázatlan, értelmetlen, alaptalan és logikátlan általános besenyő támadás alá - amelynek sem józan oka sem értelmes célja nincs - valami "történelmi alapot" kanyarítsanak, a következőket jegyzem meg
- 1. a Káspi-tón túli terület és Etelköz között a távolság légvonalban 3500 km. Egy népeket mozgásba lendítő esemény láncreakciója 893 ősze és 895 tavasza között ekkora távolságra nem érhet el.
- 2. az ismeretlen és jelentéktelen kis karlukh nép sorsa ekkora népvándorlási reakciót nem válthat ki.
- 3. Hóman hatvan lapoldallal előbb, ugyanebben a könyvében még azt írta, hogy 885-890 táján a "Volga és a Dnyeper közt besenyők telepedtek meg, akik elvágták a kazárokat addigi alattvalóiktól (t. i. az Etelközbe hátrált magyaroktól)", itt viszont azt írja, hogy a besenyők törzsszövetsége "a Dnyeperig nyomult", a magyarok 888-i távozása után tehát a Don-Dnyeper köze hat-hét évig üresen maradt.
8. A honfoglaló magyarság 350-400.000 lélek (Hóman szerint közel félmillió). Ez 60-70.000 19-40 év közötti fegyverest jelent. A balkáni hadjáratban legfeljebb 10-15.000 ember vett részt.
9. Hóman Bálint úgy látszik maga is megsokallta mindazt, amit leírt, mert két bekezdéssel később önmagát megcáfolva ezt írja: "Az előzményekből és következményekből ítélve a második besenyő támadás a magyarokat nem érte teljesen készületlenül, nem idézte elő, csak siettette nyugatra költözésüket..
Hóman idézet folytatása:
"Meotisz északi partján és Krím vidékén előnyomuló besenyők támadása a Dnyeper és Dnyeszter közt tanyázó (!) magyar törzseket délkeleti irányból a Dnyeper-sellők járhatatlan vizein alul, a Jekaterinoszláv és Cherson közti Dnyeper-szakasz felől érte. A hirtelen támadástól meglepett törzsek (10)
a harcosok jó részének távollétében védekezésre teljesen képtelenek lévén, mindenestől felkerekedtek és nyugatra menekültek (11).
Útjuk nem egyenes irányban vezetett a Kárpátok felé. Nagyszámú barmaik miatt, de a maguk ellátásához is vízre volt szükségük, másrészt a tengerparti síkon a hátuk védtelenül maradt volna (13).
Ezért a folyók mentén északnyugati irányba hatoltak(14)
a podóliai terasz felé. Legkeletibb törzsük a Dnyeper mentén haladt s Kiev alá jutott (15),
míg a vele párhuzamosan haladó törzsek a Bug és Dnyeszter forrásvidékére értek. A nép zöme ilyképpen Árpád vezérlete alatt a Kiev-halicsi vonalon élő szlávokig hatolt s itt délnyugatra fordulva(16)
a megelőző évek hadjárataiból jól ismert Vereckei-hágón" át tartott a felső-tiszai síkság felé.
A Prut, Szeret és Alduna mentén tanyázó (18)
törzsekhez mindenesetre később jutott el a támadás híre s a hírt nyomon követték az észak-nyugat felé menekült törzsektől néptelenül hagyott tengerparti síkon gyorsan átszáguldó besenyő lovasok. Az ellenség közeledésének híre gyors menekülésre kényszerítette őket is, de útjuk északnyugat és dél felé is el volt vágva. Északon a Dnyeszter mentén, Mohinev és Kamenec-Podolszkij vidékéről már egyenesen nyugat felé haladó törzsek keresztezték a Prut és Szeret völgyén érkezők útját (19).
Dél felől a havasalföldi síkon át ekkortájt érkezett meg Levente vert serege, nyomában az üldöző bolgárokkal. Két tűz közé szorítva más menekvésük nem volt - a Beszterce, Tatros és más hegyi patakok völgyén át húzódtak fel a Keleti Kárpátok hirtelen emelkedő magaslataira. Az úttalan havasokon, rengeteg erdők közt vezető Tölgyesi, Gyimesi, Ojtózi és Bodzai szorosokon át, ezer veszéllyel és nehéz természeti akadályokkal megküzdve vergődtek(?!) át Erdély földjére, a Maros és Olt felső folyásához. Más töredékek - Levente hadai is - nyugatra sodródtak s a Vaskapunál vergődtek át (20)
a Cserna és onnét a Temes völgyébe".
A Hóman Bálint által a fentiekben nyújtott lesújtó és brutális kép ellen nemcsak az a kifogás emelhető, hogy a tartalom egyrészt valótlan, másrészt torz és eltúlzott a magyarság kárára, az előadásmód pedig tapintatlan és lekicsinylő, hiszen nem lehet vitás, hogy a gyermek természetesen és joggal elvárhatja és megkövetelheti mindenkitől, aki a szüleiről beszél - akármilyenek is voltak azok - hogy ezt a kegyelet érzésének megsértése nélkül tegye, és ez a minden nemzeti történetírót kötelező szabály kétszeresen lett volna kötelező a Magyar Történet esetében, amelyet a trianoni nemzeti katasztrófa legkeserűbb éveiben írtak és adtak a húszas évek derekán a szegénység, a megalázottság, a lefegyverzettség, a keserűség mélyén tántorgó magyarság kezébe.
A Hóman Bálint által a fentiekben nyújtott kép ellen a kifogásnak van egy sokkal súlyosabb része is és ez az, hogy a kép nemcsak részleteiben és ecsetkezelésében helytelen, hanem alapjaiban és kompozíciójában hibás, sőt primitív.
Az Etelközben megalakult törzsszövetség, amelynek történelmi súlya, politikai és katonai potenciája felől egy minden ízében más kép formálódik ki a honfoglalást követő évek, évtizedek és évszázadok folyamán, mint az a kép, amely Hóman Bálintnak és kollégáinak ecsetje alól kikerült, sokkal súlyosabb történelmi tényező, mint amilyennek a magyar történettudomány abszolút és relatív értelemben egyaránt kontemplálja.
A Hóman által nyújtott képből egyszerűen hiányzik az, hogy az Etelközben alakult hét törzsből álló szövetkezés 350-400.000 ember, amely nem cigánykaravánok módjára "tanyázik", hanem országnyi területet szervezett, tehát politikai formában foglal el
(hisz az etelközi térség 100-120.000 négyzetkilométer), s amely mennyiségénél és hivatásánál fogva feltétlenül reprezentál 65-70.000 főnyi önvédelmi és 40-45.000 főnyi támadó fegyveres erőt. Ha ezt nem reprezentálja, nincsenek ennyien.
A fegyverfogható korú férfilakosság száma minden társadalomban és minden korban 20 százalék. A négy lebediai törzs támadó katona kontingense a kazár uralom alatt 20.000 fő volt és ha hét törzs együtt és egy időben száll meg egy új területet, annak szervezettnek kell lennie. Ezek a megállapítások cáfolhatatlanok.
Viszont egy 350.000 vagy 400.000 főnyi szervezett embermennyiség, amely kellően fel is van fegyverezve, a 9. szd. Európájában akkora kategória, amekkora kategória a bizánci és frank-római császárságot leszámítva, mindössze négy van az Uraltól az Atlanti óceánig nyúló 10 millió négyzetkilométeres térben ; az úz- besenyő törzsszövetség a kazár birodalom, a bolgár birodalom és a magyar törzsszövetség. Az egyetlen évszázad folyamán elhasználódott és széthullóban levő nagykárolyi birodalom, a bizánci birodalom és a történelmileg még szunnyadó északibb régiók leszámításával tekintetbe vehető 3-4 millió négyzetkilométernyi térben az etelközi törzsszövetség a besenyőkkel, a kazárokkal és a bolgárokkal együtt elsőrendű történelmi és politikai faktor, amely a honfoglalás után és által, a Kárpát-térben talált avar, bolgár, székely fajrokonokkal még fel is duzzadva, meghaladja a félmilliót is. Ez az embererő a 9. századi Európa népességi képébe helyezve, huszadik századi népességi proporcióban egy közel negyven milliós népnek felel meg.
A 19. szd. végének, de különösen az országcsonkítás trianoni korszakának magyar, és külföldi történettudománya nem volt képes a 19-20. századi etnikai és politikai arányokra épült szuggesztióktól szabadulni és a 9. szd.-i magyarság arányait a 20. szd. orosz, német, angol, francia nagyhatalmainak etnikai és politikai arányaihoz viszonyuló 20. szd.-i magyar arányokban szemlélte, automatikusan kellett tehát optikai csalódásnak áldozatául esnie.
A 9. szd. Európájának összlakossága az Uraltól az Atlanti óceánig 9-10 millió lélek, de inkább kevesebb (21).
Ennek a mennyiségnek a Kárpátmedence félmilliós őstörök etnikuma - (az avarok által a délnyugati, nyugati és északnyugati peremre telepített horvát, szlovén (tót) és moesiai, "morvának" nevezett (22)
szláv népelemek mennyisége az őstörök zöm mellett elenyésző) - 5-6 százalékát jelenti, márpedig ez a 20. szd. európai népességére átszámítva mintegy 35-40 millióra tehető mennyiséget jelent és egy negyven milliós nép ma elsőrendű politikai faktor.
Katonai potencia szempontjából azonban a 9. szd. végének magyarsága az európai összlakosság együttes katonai potenciájának nem öt százalékát jelenti. Ez a potencia az európai katonai potenciának 20 százalékánál is jóval több.
Az Etelközben megalakult törzsszövetség céljában, lényegében és összetevőiben egyaránt katonai szervezet. Ilyen katonai szervezet Európa területén rajta kívül csak még egy van, a besenyő törzsszövetség s ehhez a kettőhöz, jóval felbomlottabb formában és kisebb potenciával, talán még a bolgár hasonlítható. Európa többi része, a magyarságtól távol eső és kis egységekre tördelt normann-viking katonaformációk leszámításával, "polgári" képletek szétesett mozaikja, nem állandó, hanem csak alkalmi, "polgári" elemekből feltöltött védelmi szervezettel. Ezek az erők azonkívül 85-90 százalékban lassan mozgatható gyalogos erők. A Keleti Kárpátok hosszúsági vonalától az Atlanti óceánig együttesen sincs fele annyi ló sem, mint a magyaroknak egyedül (23).
Márpedig a lovas-alakulatok "gyorsan mozgó" alakulatok s a 9. század Európájában vasutak nincsenek. A magyar könnyű lovasság azonkívül málha nélküli fegyvernem, amelynek hatósugara (24)
a bázisától mintegy 1000 kilométer. Ez az abban az időben utolérhetetlen gyorsaságon felül azt is jelenti, hogy a magyar haderőnek csaknem minden tagja kombattáns, szemben a nagy kiegészítő személyzetet kívánó gyalogos és lovag-seregekkel, amelyeknek ellátmánya és beszerzési területe - a lassúság következtében - a magyar ellátmánynak és beszerzési területnek az ötszöröse.
A magyar haderő tehát ellátmányában nincs az ellenséges területre feltétlenül ráutalva, mint a nyugati hadseregek, hiszen füvön, vízen és tüzelőanyagon kívül legfeljebb csak friss húsra van, de erre sem feltétlenül, szüksége. Élelmiszerűk elpusztításával, vagy elrejtésével ellene tehát nem lehet védekezni, ő azonban a saját biztonságának veszélyeztetése nélkül pusztíthatja el az ellenséges lakosság készleteit.
10. Az előadás kezdetlegességére megjegyzem az alábbiakat:
Egy kisebb, néhány száz, vagy néhány ezer főből álló kötelék támadása meglepheti egy nép határsávját, vagy szélső törzsének egy részét, de egy másik nemzet teljes potenciájú hadjárata olyan vállalkozás és olyfokú készülődést igényel, ami hónapokat vesz igénybe s amelynek feltűnő jelei vannak. A három kangár törzs, vagy éppen mind a nyolc besenyő törzs teljes támadó potenciájának mozgósítása és összpontosítása egy körülbelül 600.000 négyzetkilométeres területről, 30-40.000 ember elindítása és átkelése egy Duna-nagyságú folyón, időben hónapokat jelent és arról előzetes tudomást nem szerezni a folyó túlsó partjáról egyszerűen lehetetlen. Kisebb erő elől pedig 400.000 ember nem menekül. Kisebb erőt, miután az egy csomó kárt okozott elkergetnek.
11. Az etelközi törzsszövetség védelmi ereje a Balkánra távozott hadcsoport nélkül is mintegy 40-50.000 fő.
12. Egy 400.000 főnyi tömeg "felkerekedéséről" és 1200-1800 kilométer távolságba való "meneküléséről" mint spontán és hevenyészett tettről az előző fejezetben már kimutattuk hogy az emberileg lehetetlen és abszurd feltevés.
A képtelenség további megítéléséhez itt most csak egyetlen további adalékra hívom fel a figyelmet.
A mintegy 350.000-400.000 főnyi törzsszövetségben a 17-42 éves, tehát szülésre képes korú nők száma mintegy 86.000 fő, vagyis törzsenként átlag 12.000 asszony. Ez évente átlag mintegy 50.000 szülést jelent, ami havi átlagos 4.000, napi 15 (!), szülés és ez a csecsemők ezrein kívül állandóan 800 vérző asszonyt jelent. Egy négy és fél hónapos vándorlás 18.000 szülést ad ki és ez szó szerint úton-útfélen való szülést jelent. Hogy hogyan képzelik a "felkerekedés" elméletét vallók, hogy asszonyőseink zsúfolt ökörszekereken "menekülve", millió léggyel, porral, vérezve lemosási lehetőség nélkül és a szokásos kultikus cselekmények elhagyásával szültek, nem tudom.
Őseink emberek voltak, nem állatok, s asszonyaink ősei semmi esetre sem intézték úgy a szülést, hogy kiszálltak az ökrösszekérből, leguggoltak egy bokor mögött s mint a kölykedző állat eldobták gyermeküket. A vándorlások alatti szülés a nők tízezreinek és az újszülöttek 95 százalékának pusztulását jelentette volna egy minden előkészület nélküli "felkerekedés" esetén, márpedig őseink egynejűségben éltek, szerették és megbecsülték asszonyaikat s szerették gyermekeiket is, hisz ez a tulajdonság még az állatokban is megvan.
Egy négy négy és fél hónapos vándorlás alatt 16-18.000 szülést lebonyolítani, 7-8-9 hónapos áldott állapotban levő anyákat, szülés után napokig vérző asszonyokat, újszülöttek tízezreit cipelni nem lehet. Ez gyermekben és asszonyban 25.0.000 biztos halálesetet jelent, tehát egy borzalmas mérető pusztulást - még besenyők nélkül is, márpedig a 9. században, amikor a csecsemőhalandóság a világon mindenütt roppant magas, a gyermek féltett érték s a féltés, reszketés és aggodalom százféle babonájával próbálják megőrizni, amint azt László Gyula már idézett munkájában olyan intelligensen kimutatja.
Amint már többször rámutattam, a hosszú vándorlásra induló népek
- a vándorlást alapos előkészület után a tavaszi esőzések elmúltával kezdik, és a következő télre szükséges előkészületek miatt szeptember közepéig folytatják.
- Ekkor a kiteleléshez meg kell állniok.
- Egy vándorlási szezon tehát évente mintegy négy és fél, délibb régiókban öt hónap.
- Az elvándorlás elhatározásakor a törzsek kánjai és a nemzetségek fejei, a hadnagyok, szeptembertől decemberig tartó fogantatási tilalmat, vagy legalábbis korlátozást rendelnek el, hogy ezzel a május .és szeptember közötti szüléseket s lehetőség határáig kikapcsolják, s ezt a tilalmat a következményeket nagyon jól ismerő, a vándorút hallatlan nehézségeivel teljesen tisztában levő nomád asszony és férfi a saját jól felfogott érdekében meg is tartja.
- Ez a tilalom a vándorlásra való előkészületnek integráns része és enélkül az előkészület nélkül a törzsek hosszú vándorútra el sem indulnak, hiszen a szülés vándorlás alatt csaknem biztos pusztulást jelent anyára, csecsemőre egyaránt s ez egy 350- 400.000 lelket számláló közösségnél az Etelköz és a Nagyalföld között a szó szoros értelmében minden 80 méterre egy sírt jelentene.
13. Ezt a mondatot e sorok írója egyszerűen nem érti.
14. Ebben a térben minden 10-15 kilométerre van egy-egy bővizű patak minden irányban.
15. Hogy a Kárpát-medencébe induló törzsek gyülekezési helye Kiev régiójában volt, ez történelmi tény. Itt volt az etelközi magyarság súlypontja, a Megyer törzs főhadiszállása. Hóman térképe szerint (Magyar Történet 128., 129. lapjai között) "Etelköz" a Fekete-tenger partján és a Balkánon (a mai Románia déli részén, Havasalföldön, az Olt folyó balkáni szakaszáig) terült el s ez a terület 900 kilométerre van Kiev környékétől. szerinte a Kárpát-medencébe igyekvő törzsek egy nagy vargabetűt csináltak, hiszen egyenesen átkelhettek volna a Déli- és Délkeleti Kárpátok szorosain.
16. A magyarok által Hóman Bálint szerint megtett útból körülbelül 1000 kilométer felesleges és értelmetlen hisz ha tényleg azon a vidéken laktak volna, ahova ő teszi őket, a szomszédságukban levő Vöröstoronyi- szoroson rövid úton és egyenesen jutottak volna be a Kárpát-medencébe és a Fekete-tenger partján kelet felel közeledő ellenség elől a menekülés természetes és ösztönös iránya amúgy is ez volna - ha a magyarok ott laktak, volna. De nem laktak ott.
17. Az etelközi település legnyugatibb törzse, valószínűen a Huba vezérlete alatt álló Kéri-törzs a mai Csernovic régiójában települt nem messze a Kárpátok külső peremétől
18. Az Alduna mentén magyar törzsek nem "tanyáztak". Hóman idézett munkájának 96. és 97. lapjai közti térkép szerint Bolgária határa a 9. század közepén még a Dnyeszter folyó mentén húzódik, 895-i térképén viszont már egy mély zsák nyúlik bele Bolgária testébe a Duna balkáni vonala és a Déli Kárpátok között, melynek a feneke mintegy 700 km-re van az előző térképen feltüntetett bolgár határtól. Ez, ha igaz volna, azt jelentené, hogy a magyarok 850 és 895 között elvették a bolgároktól a mai Románia egész déli felét.
19. Ezt e sorok írója szintén nem érti. A többi törzsek, a "vereckei" oszlop ezeket nem fogadta volna be.
20. Az egyébként is zavaros előadás itt már határozottan képtelenséggé válik, hiszen azt állítja, hogy Levente vert seregének maradványai nem csatlakoznak sem saját menekülő törzsükhöz, sem a Hóman szerint ezidőben vonuló, Vereckének tartó zömhöz nem vonulnak be, noha azok csupán néhány napi lovaglásra vannak északnak, hanem visszamennek Bolgáriába, ahonnan kergetik őket, megkerülik a Kárpátok nagy délkeleti hajlását, végiglovagolják nyugati irányba a fél Balkánt és a Vaskapunál "vergődnek" be a Kárpátokon belüli Bolgáriába, hiszen ha a zöm még csak Vereckénél van, az egész Tiszántúl ekkor még Bolgária.
21. Ez az európai népesség alakulásának utolsó 300 évére rendelkezésre álló adatokból csaknem pontosan, legfeljebb egy milliós toleranciával kiszámítható. Európa lakossága a múlt század közepén, 1850-ben 270 millió, 1701-bén 120 millió körül van s az "újkor" kezdetén 1500-ban alig haladja meg az 50 milliót.
22. A morvák" a Balkánról, az egykori Moesiából a Morava folyó vidékéről vándorolnak a bolgár honfoglalás következtében (678) előbb a Mura folyó vidékére, majd az avarok a róluk "Morvának" elnevezett folyó vidékére mint gyepű-népet telepítik át őket. Általában a Keletbalkántól Keletgalíciáig egy nagy és vékony félkörben elhelyezkedő szlávok köröskörül az egykori avar birodalom határvidékére avarok által gyepű-népekként használt települések maradványai. Az avar birodalom összeomlása után ugyanezeket a népeket ugyanilyen rendeltetéssel, de arccal keletnek értelemben, Nagy Károly építi bele birodalmának határvidék-rendszerébe Mikor aztán a nagykárolyi birodalom rövid fennállás után szétesik s a magyar birodalom megalakul, a magyarok ugyanígy építik be őket, mint az avarok, újra "arccal nyugatnak" stratégiai értelemben.
23. Egy-egy törzsnek 20-25.000 betört és ugyanannyi rideg lovának és csikajának lennie kell. E nélkül a mennyiség nélkül 40-50.000 embernek "nomadizálni" nem lehet. Ez mintegy 300-450.000 lovat jelent s a becslés nagyon óvatos, őseink lóállománya ennél jóval nagyobb lehetett, hisz állandó exportjuk volt.
24. A 9. századi magyar könnyű lovas teljes felszerelése hat heti élelemmel együtt mintegy 45 kg. Ebben a súlyban ruházatán könnyű tiszafa-vázra feszített bőrnyergén, "kalim" nyeregtakaróján és szíjazatán, a nyeregre csatolt rövidnyelű fokosán, derékszíjára csatolt kardján, puzdráján (20-25 nyílvesszővel), ugyancsak derékszíjára csatolt bőrtokban hordott íján, a nyakába akasztott de általában a hátán viselt könnyű bőrpajzsán és egy zsákocskában tartott 20-25 tartalék nyílhegyen kívül hat heti élelme, mintegy 6 kg-nyi húspor, ugyanannyi tejpor, ugyanannyi köles, 1 kg-nyi só, a főzőedény és a vizeskobak is benne van. A felsorolt dehidrált táplálóanyag vízben megfőzve mintegy 120-130 kg-nyi táplálékot jelent, amit gyümölccsel s a lehetőség szerint friss hússal egészítettek ki. A magyar lovas reggelenként egy maroknyi tejport szór kobakjába azt teletölti vízzel és a nyergére akasztja. A nap folyamán az állandó rázástól ez a tejemulzióvá oldódik és a harcos ezt issza egész nap, meghagyva a következő reggelre egy adagot. A dehydrálás "modern" eljárását ismerték az őstörök népek s ezt ugyanúgy csinálták, az idegen megfigyelések szerint, a hunok hatszáz évvel azelőtt mint a tatárok is 350 évvel később. Az eljárás ugyanaz volt, mint ma a modern gyárakban.
25. Készítésének, nyersanyagának és alakjának leírását l. László Gy. i. m. 337-344. lapjain.
26.Egy tatárjáráskori lengyel adatból ismerjük a tatár nyilak, hordképességét s honfoglaláskori nyilaink pontosan ilyenek. Az egykorú lengyel feljegyzés szerint a krakkói vár egyik toronyőre, bízván a bástyák erejében illetlenül csúfolni kezdett egy a vár alatt baktató tatárt s mikor a tatár figyelmeztető gesztussal íjára mutatott, a toronyban tartózkodó másikkal együtt kinevették és mutogatták neki, hogy csak jöjjön. A távolság ugyanis, légvonalban mintegy 900 rőfnyi volt, tehát olyan távolság, amit az általuk megszokott íjak még csak meg sem tudtak közelíteni. A tatár lőtt is, és a csúfolkodó toronyőr, aki céltáblául állt ki a toronyablakba és félreugrani nem tudott, átlőtt torokkal zuhant le a torony tövébe. A távolságot álmélkodva mérték le később. A világ legjobb nyilasai az átlag európai köztudatban természetesen mégis Robin Hood és Wilhelm Tell...
Mindezeken felül pedig van egy olyan fegyvere, aminek ellensúlya a nehéz és ügyetlen és nagy kiegészítő személyzetet kívánó páncélon kívül nincs, és ez a "sagittae Hungarorum", az Európát rettegésben tartó magyar fegyver, az íj. Ez az íj, melynek készítési módját ismerjük (25),
csak műhelytitkait nem, formájában is, készítésmódjában is és alkalmazásában is más, mint az európai íjak, amelyekhez úgy viszonylik, mint a vont csövű fegyver a sörétes vadászpuskához. Hordása az egykori európai íjakénak háromszorosa- (26),
s mivel a kezeléséhez különleges izomerőn kívül legalább 10 évi, már a gyermekkorban megkezdődő állandó gyakorlás szükséges, az idegenek, még ha kezük be is kerül, nem sokra mennek vele. A harcos állandóan leeresztve, a derékszíjára csatolt görbe bőrtokban tartja, csak bevetés előtt ajzza fel s a felajzáshoz lóról kell szállni, mert csak féltérdre ereszkedve, a földön lehet azt elvégezni. Egy íj elkészítése a hosszú szárítási periódusok következtében 5-6 évet vesz igénybe, ára tehát a magyarok belső világában is nagy, a középkorban sportkedvelő külföldiek 2-300 aranyat is megadtak érte, ami pedig egy nagy városi kőház - középkori magyar kifejezéssel "palota" - ára volt.
Leo Grammaticus bizánci császár Tactica c. könyvéből és számos egykorú közvetlen és közvetett adatból, valamint a most már csaknem teljesen ismert magyar hadfelszerelésből a honfoglaláskori magyar hadászat és harcászat megközelítő pontossággal megkonstruálható.
A magyar könnyű lovasság egymást szabályos időközökben követő rohamhullámokban, széles arcvonalban támadott. Kétféle rohama volt, a felpuhító támadás és a közelharc-roham.
A felpuhító támadás egyetlen fegyvere az íj volt és úgy történt, hogy az ellenfél arcvonalától olyan távolságban, ahol az ellenség vetőfegyverei és a magyar íjakét meg sem közelítő hordképességű nyilai komoly kárt nem tehettek, roham közben, adott kürtjelre az egész egység jobbra kanyarodott (lóhátról csak balra és hátrafelé lehet lőni ) és első két lövését gondosan célozva, a többi hármat-négyet vaktában a tömegbe lőve, nyílzáporokat zúdított az ellenséges arcvonalra (a kanyarodás végrehajtása és a visszavonulás első néhány száz métere alatt 4-5-5 nyilat tudott egy-egy lovas kilőni). A lovakat irányítani nem kellett, a kürtjeleket azok a ismerték. Az első hullám nyilait nem a páncélosokra, hanem az azokat kísérő könnyű fegyverzetű csatlósokra s főleg a lovakra lőtte ki. A sebesült és lovasaik esésétől megvadult lovak a zárt arcvonal bomlását idézték elő. Ezt a műveletet a következő hullámok is megismételték mindaddig, míg a felfejlődött ellenséges arcvonal teljesen fel nem lazult. Hogy ez az állapot mikor következett be, azt az egyes hullámok parancsnokának már a roham alatt kellett megítélnie és ehhez képest kellett a kellő időben a mellette száguldó kürtösnek a puhító-jelet, vagy a kézitusa-jelet megadnia.
A hajrá-kürtjelre a rohamozó egység harcosai villámgyorsan fegyvert cseréltek, az íjat tokba lökték, kardot, fokost, buzogányt vettek kézbe és elkezdték "diabolikus" "huí-huí"-jaikat ordítani (a szó nem -j hanggal, hanem elnyújtott ííí hanggal végződött és vérfagyasztó lehetett, mert az egykorú külföldi források "ördöginek" írják le). A hajrá kürtjeltől és a "huí-huí"tól a lovak is izgalomba jöttek. A magyar ló rúgott, harapott, együtt harcolt a gazdájával.
Az első kézitusa-hullám a páncélosok hosszú kopjáit elkerülve, vagy elhárítva, a páncélosok mellett elrohanva a lovak hátsó lábának inát vágta el s utána a könnyű fegyverzetű, páncélozatlan csatlósokat kezdte kaszabolni. Mikor az inukat elvágott lovak lerogytak, a páncélos a földre került és ott nehéz és ügyetlen felszerelésével veszve volt, mert mire feltápászkodott, már a nyakán volt a második hullám, amely egyszerűen legázolta. Ellenroham nem segített, mert a könnyűlovasság összehasonlíthatatlanul gyorsabb és mozgékonyabb volt, s az ellenroham csak gyorsította az arcvonal felpuhulását.
Mindez a mai Európa számviszonyaiba és hadászatába áttranszponálva egy olyan 40 milliós nemzetet jelent, melynek kiképzett támadás esetén azonnal felszerelhető népfelkelése 6-7 millió, állandó támadó ereje 3-4 millió ma, és ez a négy milliós támadó erő teljes egészében "motorizált", gyorsan mozgó s a legkorszerűbben felszerelt és kiképzett egységekből áll.
Ez volt az a katonai potencia, amely Hóman Bálintnak és kollégáinak megállapítása szerint fejvesztve menekült a besenyők elől a Kárpát-medencébe.
A 9. szd. végének Európája felől e mű néhány fejezetében adtunk egy összefoglaló civilizációs és kulturális képet. Ha most ugyanennek az Európának politikai és katonai fényképét is szemügyre vesszük, azt fogjuk találni, hogy ez a kép semmivel sem imponálóbb a civilizációs és kulturáIis képnél.
Az a politikai és katonai erőkumuláció, amely Nagy Károly erőfeszítéseinek eredményeképpen egy évszázaddal korábban létrejött, az első frank császár halálakor (814) azonnal háromfelé esett és az u. n. verduni osztozkodás 843-ban már csak a tény formális befejezése volt. A nyugati rész (Neustria), a keleti rész (Austrasia) és a közibük szorított u. n. Burgundia azonban rohamosan dezintegrálódott tovább. Az amit Neustriának neveztek és a mai Franciaországot, Belgiumot és Hollandiát jelentette, számtalan kis oligarchiának mozaikjává hullott szét, amelyeknek összekovácsolását, a későbbi Franciaország megteremtését, majd csak száz esztendő múlva kezdi meg az apró oligarchák egyike, a mi Géza fejedelmünk kortársa, "Páris grófja", Capet Hugó. A keleti rész "császári" hatalma már odáig süllyedt a magyar honfoglalás idejére, hogy kis szláv határőrtartományai is önállósulni akarnak, és még ennek megakadályozására is magyar segítségre van az utolsó előtti császárnak szüksége, és még a középső egység is, a kisebb Burgundia, kettészakadt már.
A bomló nagykárolyi hullának az a része, amit "Itáliának" neveznek, szintén nem egységes politikai darab, hiszen a longobard királyok "Itália királya" címe csak cím és azonkívül ezek is fittyet hánynak "uruknak", a császárnak.
Ami a bomló tetem mögött fekszik, még kevesebb. Az, ami ma Spanyolország, nem is ,Európa" ebben az időben, az Afrika északi részével együtt arab birodalom. A brit sziget, amellett, hogy Európáról földrajzilag is le van vágva, három kicsi és jelentéktelen birtokos között oszlik meg, amelyek politikai és katonai létezéséről a szomszédos parti területeken kívül még majd további hétszáz esztendeig, alig vesznek Európában tudomást (27).
A Skandináv észak most még ismeretlen provinciális világ, amelynek ködeiből furcsa alakú hajók bontakoznak ki egy-egy rablóhadjáratra. A Kárpátoktól északra, az avar birodalom összeomlásával felszabadult vándorló szláv hordák világa egyelőre még alaktalan, csak a galíciai és sziléziai sáv névtelen tömegeire ügyel fel úgy ahogy a krakkói "herceg" (28),
akinek utódai majd lengyel királyokká fognak nőni egykoron. A mai Oroszország középső és északi sávjában az Uraltól a Baltikumig primitív finn-ugor és szláv vérségi kötelékek élik szunnyadozó, kőkorszakinál alig magasabb fokú életüket s ebben a csendes világban egyelőre még csak néhány helyen van politikailag mérhető élet, a normannok által szervezett Novgorod balti szférájában, az onogurok által a 6. szd. derekán alapított s a 13. szd.-i magyar expedíció által "Magna Hungáriának" nevezett közép-volgai törzsszövetség területén, a szomszédságában elterülő "Fekete-Bolgáriában" s az ugyancsak normann "conquistadorok" által alapított Moszkva környékén.
Íme, néhány vonással megrajzolva ez a "Nyugat" politikai képe a 9. század vége felé s ha az olvasó erre a képre rárajzol vagy száz kisebb-nagyobb csapatot, amelyek általában egy-két tucatnyi páncélos "lovagból" és néhány száz csatlósból tevődnek össze (29)
külön-külön Nyugateurópa legkülönbözőbb pontjain - általában egymással marakodva - s mindehhez még hozzávesz, veszélyes támadások idején, egy csomó ijedt, karókkal, alabárdokkal, lándzsákkal, ásókkal, kapákkal sebtiben felfegyverzett polgárt is, megkapja a "Nyugat" katonai képét is, (30)
a maga ügyetlen, nehézkes és komikus valójában. Ennek a képnek a kiegészítéséül ideiktatunk néhány jellemző adatot Sydney Painter már idézett munkájából.
"A kengyel ez időben (a 700-as évek eleje, Martell Károly kora) történt bevezetése Nyugat-Európába roppant felnövelte a lovasság hatásosságát. A kengyellel a lovas ember képessé vált- ütésre és dobásra is használni a lándzsáját s a kengyelben felemelkedve igen eredményes csapásokat tudott osztogatni a kardjával. A kengyelt használó lovassal szemben a gyalogság szinte teljesen tehetetlenné vált... Ez a felszerelés azonban rendkívül költséges volt és alkalmazása állandó gyakorlást követelt" (31).
"Martell Károly, Pipin és Nagy Károly nehéz lovasságát frank nemesek és vazallusok alkották. A Nagy Károly rendelkezésére álló lovasság számáról nincs adatunk, de bizonyosnak látszik, hogy ez a szám Frankóniában jelentékenyen emelkedett a 9. század folyamán ... Az általános anarchia rákényszerítette a kisebb, sőt közepes birtokosokat is, hogy hatalmasabb urak védelmét keressék".
"A kor Legnagyobb hatású katonája, a Karoling haderő gerince a pajzzsal, sisakkal, páncéllal védett, kopjával, karddal és csatabárddal felfegyverzett lovas harcos volt. Noha, a 9. századi páncél aránylag könnyű volt - főleg bőr, vagy vászoningekre felvarrt fémgyűrűcskék - el tudott hárítani bármekkora ütést, amit egy gyalogos mérhetett. És a kengyelben felemelkedett lovas borzalmas ütőerejének a gyalogos csaknem teljesen ki volt szolgáltatva."
"A várak korábbi története teljesen homályos, de a számuk - ha voltak egyáltalán - nagyon kicsi lehetett a 10. századot megelőző időben".
"A Lovag főhivatása és kedvenc szórakozása a harc volt. Ha báró volt, harcolt, hogy foglalkoztassa vazallusait, és elszedje a szomszédaitól, amit lehet. Az egyszerű lovag, akinek hűbérben volt birtoka, harcolt ura vállalkozásaiban, mert ez volt a kötelessége és zsákmány részesedést kapott. A birtok nélküli lovag harcolt megélhetéséért. A harc igen jövedelmező volt. Bár parasztfaluk kifosztása nem nyújtott sok zsákmányt, mindig megvolt az esély más lovagok foglyul ejtésére és váltságdíj kikényszerítésére. A haszon lehetőségét nem tekintve is azonban, a harc élvezetes sport volt és alig veszélyesebb, mint a futball. A lovagot páncélja tökéletesen megvédte mindenféle nem-lovag fegyverétől, sőt meglehetősen biztos volt lovag kardjával és lándzsájával szemben is. Azonfelül egyik lovag sem akarta megölni a másikat, mert a hullának nem volt értéke, ha azonban foglyul ejtette, váltságdíjat kapott érte. Még a királyok és feudális hercegek úgynevezett komor háborúi sem voltak véresek a koraközépkorban. A nagy és döntő lincolni csatában 1217-ben ahol mintegy 600 lovag harcolt mintegy 800 ellen, csupán egy lovag vesztette életét és mindkét sereg le volt sújtva a szerencsétlen eset miatt". (32)
Ez hát az az "eleven bástyafal", amibe a honfoglaló magyarság Hóman Bálint szerint beleütközik és ami megakadályozza őket abban, hogy a Kárpátmedencénél tovább jussanak nyugat felé... (33).
Az európai kontinens keletén ehhez képest valóban igazi katonai erők vannak, mégpedig a katonailag lényegében ázsiai hatalmat jelentő Bizánc (34) leszámításával, négy.
- Az egyik ezek közül Bolgária, amely a 9. század elején, Krúm kagán alatt éppúgy elsőrendű kontinentális katonai faktor, mint ahogy - néhány évtizedes átmeneti zavarok után - újra elsőrendű katonai faktorrá válik a század végére is Simeon alatt.
- A másik - a 9. század nyolcvanas éveiig legalább - Kazária, amely a század eleje óta támadó jellegű katonai akcióktól tartózkodik, ugyan karakterében kereskedőállam, defenzív szervezete azonban mindaddig, míg határőrvidékeit a besenyők le nem választják róla a nyolcvanas évek folyamán, a nyugateurópai országokéhoz képest összehasonlíthatatlanul tökéletesebb. Mintegy 60.000 főnyi állandó hadereje (20.000 főnyi lebédiai, 10.000 főnyi barszil (északi), 24.000 főnyi jajk-vidéki (keleti) kontingens és 10.000 főnyi belső zsoldos haderő) olyan katonai gépezet, amiről nyugaton álmodni sem lehet. Száz évvel későbbi bukását annak köszönheti, hogy a 9. század nyolcvanas éveiben határőrvidékeinek feláldozása s "ajándékok" árán kiegyezett a besenyőkkel. Lebedia és Dentu-Magyaria likvidálása, az etelközi egyesülés és a magyar nemzet létrejötte, mellesleg, ennek köszönhető.
- A harmadik a besenyő törzsszövetség, amely katonai emberanyaga és embermennyisége tekintetében a térben a legerősebb, politikai szervezetében azonban laza és földrajzilag túlságosan szétterült. Nyolc törzsből áll, (35) melyek két 3-5 törzsnyi szorosabb egységre tagolódnak. Az egyiknek, a földrajzilag nyugatibbnak, tagjai kanginak, vagy kangároknak nevezik magukat, a másiknak a neve valószínűleg Szörény. Együttes és teljes defenzív erejük 80.000 lovas, támadó potenciájuk 40-50.000 fő, együttes katonai fellépésre rávenni őket azonban törzsi autonómiájuk és kétfelé tagoltságuk következtében nagyon nehéz.
- Ezek mellé lép be negyediknek a 890-ben, vagy 891-ben, Etelközben létesült szabir-onogur törzsszövetség, akiket vezető törzsük után magyaroknak fognak nevezni. Ez hét törzsszövetkezéséből keletkezik, mintegy 70.000 főnyi defenzív, és 40-45.000 főnyi támadó potenciával, amely a Kárpátmedence rokon népeinek felzárkózása után mintegy 100.000 lovasra tehető defenzív és 50-60.000 főnyi támadó erőre emelkedik. Ez a törzsszövetség, mint katonai erő nemcsak Nyugat-Európa katonai kapacitásával szemben felsőbbrendű, hanem a másik háromnak is egyenlő rangú társa. (36)
Mindenesetre az a magyar katonai erő és politikai akarat, amely Közép-Európa 650.0000 négyzetkilométeres területén kisebb - belső válságokkal összefüggő - intervallumok leszámításával hat évszázadon keresztül állandóan érvényesül, feltétlenül és letagadhatatlanul azt mutatja, hogy a Hóman-Szekfü Magyar Történet interpretációjával szemben az Etelközben megalakult törzsszövetség kontinentális politikai és katonai státusát illetően jelen munka kiértékelése a helyes. (37)
És ugyanez vonatkozik a bolgár háború és a besenyő-komplexum előadására is.
27. Anglia lakossága még a 16. század végén sem éri el a három milliót. Skótország népessége még kisebb, s a legkisebb az ír etnikum.
"Angliát" majd 1066-ban foglalja el egy kis lovagsereggel Vilmos normann herceg és osztja szét lovagjai között, s az ország majd félezer évvel később fog Skóciával egyesülni ( 1701-ben
28. Igazi individuális nevet csak a magyarok adtak nekik (lengyel). Nevük (polack) csúfnév, a szomszédos szláv népek nevezték így őket "avar" uraik után, a szó ugyanis tulajdonképpen "kun-t jelent, mint a magyarba szintén, szlávból bekerült, "palóc" is. Az igazi avarokkal szemben (akiknek a neve az ószlávban "obor" volt), a kárpátmedencei "avarokat" akik valójában avar-húnok, kunok voltak, a szlávok "polovc" néven nevezték s ezt a nevet adták az északi avar határőrvidék szlávjainak is. Így jött létre a lengyelek nemzeti neve, amely, ismételjük, nem egyéb mint a "kun" név szlávul, és ragadványnév, mint a "szerb" (servus) és a "morva" is, éppúgy, mint az "orosz", ami talán egy norman kolonizátor (Rus), személynevéből származik.
29. Az európai történetírás által kissé nagyképűen döntőnek és nagynak nevezett csatákat magyar-tatár-török fogalmak szerint meghökkentően kicsi "hadseregekkel" vívják. Az első keresztes hadjáratot (1096), mely Nagy Károly hadjárata óta az első nagyarányú nyugati katonai akció három évszázad alatt, általános történettudományos becslés szerint mintegy 2-3000 lovag és 8-12.000-re tehető csatlós hajtotta végre, akiket 5-6000 főnyi csürhe kísért. Mindez együtt 20.000 fő. Figyelemreméltó, hogy II Endre magyar király keresztes hadjáratát, amelyet 25.000 főnyi hadsereggel hajtott végre, még csak az u. n. "kisebb keresztes hadjáratok" sorában sem említik a nyugateurópai történelmi munkák. A hadjáratot, mint eredménytelen teljesítményt Hóman is lesújtó bírálatban részesíti, pedig az elsőt kivéve, a többi sem volt különb.
30. A várak építése, nyugaton a vikingek, keleten a magyarok támadásai következtében a 10. sz.- ban indul meg, de hogy ezek a várak túlnyomóan milyenek ebben a korban, arról adtunk leírást e mű 13. fejezetében. Ezekkel a "várakkal" indul meg Európa városiasodása a 11. században. Európa addig, hangsúlyozni kívánjuk Itália és a tengerpartok kivételével délen, ahol ez mediterrán örökség, falvakból álló, rurális település, semmivel sem "urbanizáltabb", mint a honfoglalás utáni Magyarország. Esztergomnál, Székesfehérvárnál, Egernél, vagy Miskolcnál egyetlen nem-mediterrán eredetű európai város sem öregebb.
31. E sorok írója nem kerülheti el hogy még egyszer rámutasson arra a tényre, hogy az egyszerű és a turáni népek által akkor már 2500 éve használt kengyel bevezetése egy egész kort formál ki Európában, az u. n. lovag-kort, amely hét évszázadon át uralja az egész Európát. Sydney Painter, ha intelligensen érzi, látja és méltányolja is a kengyel roppant hatását és jelentőségét, természetesen elfelejti, megemlíteni, hogy honnan, kiktől származik ez a korszakalkotó találmány, amely a feudalizmus létrejöttét lehetővé tette, sőt inspirálta... Mikor - igen szűkszavúan és barátságtalanul a magyarokkal foglalkozik, nem említi és elemzi a könnyű lovasság döntő fölényét sem, annak ellenére, hogy a könyvében tanúsított intelligenciája, éles szeme és kiváló historizmusa mellett ezzel bizonyára teljesen tisztában van. Sydney Painter tipikus árja történész akinek a számára a "középkor" mindenekelőtt, sőt majdnem kizárólag Nyugateurópa története, nyugateurópai szempontok szerint, noha a könyv nem "Nyugateurópa" története, hanem az egész középkor történetének igényével lép fel.
A magyar történetírás, a helyett, hogy a nyugati történetírás által adott felemás kép meg nem rajzolt másik felét törekednék hasonló munkák esetén adni, szintén azt csinálja, amit európai mestere, még az elsőrendű magyar érdeklődésű területek elhanyagolása árán is. Sydney Painter legalább elemzi a kengyel hatását és jelentőségét, de a Hóman-Szekfü-Kerényi- féle Egyetemes Történet írójának még csak sejtelme sincs a lovasság elmondhatatlan ókori hatásáról és jelentőségéről és alacsonyrendű munkát végző kocsisoknak és lovászoknak határozza meg a lovaglás, a nyereg és a kengyel feltalálóit, az úzokat, akik a turáni faj történelemformáló büszkesége.
32. I. m. 70, 105-119 lapok.
33 Hóman és Szekfü i. m. szerint (I. köt. 74. lap) az őseink "külső kényszerű" hatása alatt költöztek nyugatra és "csak a szilárd állami szervezetben élő, megtelepedett nyugati népek eleven bástyájába ütközve ismerték fel, hogy Pannóniában elérkeztek vándorlásaik utolsó állomásához".
34. Bizánc katonai alapja csaknem kizárólag Kisázsia emberanyaga, honvédelmét a város hatalmas erődművei adják, meg macchiavellisztikus külpolitikája.
35. Értem, Csur, Gyula, Kölpő, Charabó, Talmad, Kap és Csap (Konst. Porph. i. m.)
36. Magyarországot a keleti határain túl élő besenyők éppúgy óvakodnak megtámadni száz éven keresztül - noha Bizáncot is és Bolgáriát is ugyancsak szorongatják - mint ahogy a bolgárok sem gondolnak soha elvesztett kárpáti területeik visszaszerzésére. Ha a magyarok az a megtépázott, menekülő társaság lenne, aminek történettudományunk megrajzolta, ez másként lenne.
37. Feltűnő, sőt szinte már megmagyarázhatatlan, hogy a széles magyar közvélemény számára írt szintézisek előadása és megállapításai meglepően különböznek a szaktanulmányok anyagától és konklúzióitól. Hóman pl. szaktanulmányaiban sok tekintetben mást, néha homlokegyenest ellenkezőt állít, mint a Magyar Történetben. A honfoglaló magyarság hadiszervezetéről irt tanulmányának egész tartalma pl. még a lehetőségét is kizárja annak, hogy a Kárpátmedencébe történt költözködésünk úgy folyt le, ahogy ő azt a Magyar Történetben előadja.
Mindebben az a nyugtalanító, hogy minden történetkutatásnak egyetlen célja és értelme lehet: a széles köztudat számára és tájékoztatására írt szintézis, amelynek a kutatások eredményeiből kiformálódó igazságot kell tartalmaznia, minden kívülálló politikai cél, szándék és érdek szolgálata nélkül.
