| Rating: | ★★★★★ |
| Category: | Other |
"Mentés másként" a Multiply.com weboldalamról.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felvidék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: felvidék. Összes bejegyzés megjelenítése
2010. december 11., szombat
Luca-napi hagyományok Gömörországban
Csáky Károly
A Luca-napi szokások hagyományozódása Hont megyében
Luca (december 13.) szokásokban, hiedelmekben, mágikus cselekedetekben az esztendő leggazdagabb napja volt a Palócföldön, így Hont megyében is. S bár a Középső-Ipoly mentén sem tartozott a kötelező ünnepek közé, mégis számon tartották azt. Sőt a mai napig megőrződött egy s más hagyományvilágából.
A névadóval kapcsolatos népi adatok igen ellentmondásosak: hol boszorkányként, hol pedig valamiféle szentként emlegetik Lúciát. Személye egyszer fényhozó, másszor kísértet alakjában szerepel. Alakja tehát a néphitben kettős: egyrészt kapcsolatos a legendabeli Szent Lucával, másrészt a boszorkányszerű, rontó nőalakkal, lucaasszonnyal, aki ezen az éjszakán az emberek és állatok kárát okozhatja.1
A legenda szerint Szent Lúcia keresztény hitéért halt vértanúhalált. Az V–VI. században élt, s Siracusa legelőkelőbb családjából származott, szűzként és vértanúként számontartott hölgyet állítólagos vőlegénye, egy pogány fiú vádolta bosszúból a bíró előtt. A lány ugyanis nem akart férjhez menni, s ezért az ifjú hiába várt a gazdag hozományra. Sajnos, a bíró elrendelte, hogy emiatt Lúciát nyilvánosházban gyalázzák meg. Legendája alapján a szembetegségben és vakságban szenvedők, a bűnbánó utcanők és a varrónők(?!) patrónusa lett.
A Gergely-féle naptárreform előtt (1582) az esztendő közepének is tartott legrövidebb naphoz – amely a téli napfordulónak is kezdőnapja volt – gazdag, pogány elemeket is tartalmazó szokásanyag kapcsolódott, melyek sok-sok tilalmat, előírást, jóslást tartalmaztak.
A reggeli „lucázás”
A Középső-Ipoly mentén és a Börzsöny tájékán az e napi szokások közül szinte napjainkig él a reggeli lucázás. Egykor az iskolás gyermekek már a hajnali órákban megkezdték szokásos falujárásukat. Volt ahol ketten, másutt többen is jártak egy csoportban. Minden házhoz elmentek: szerencsét, bő termést, áldásos szaporodást kívántak, ezután pedig leheveredtek a földre. Nagycsalomján versmondás közben a lucázók a kezükben lévő, spárgára kötött két kulcsot rázták, csörgették. Ezért általában néhány fillért, almát vagy diót kaptak. Apátújfaluban egy patkót és egy vasat tartottak a kezükben, azokat ütögették egymáshoz.2
A lucázás általában a legtovább élő népszokásaink egyike volt az Ipoly mente legtöbb falujában. Az ötvenes években még sok helyen házaltak ilyenkor a fiatalabb fiúgyermekek. Egyes községekben – például Kelenyén – azonban még napjainkban is előfordul, hogy Luca reggelén a rokon gyermekek megjelennek a házaknál, s előadják mondókájukat. Paláston általában a nagyszülőket keresi még fel egy-két unoka. 2003-ban ötödik osztályos ipolyfödémesi tanulóm, Bodzsár Balázs iskolába jövet előtt az apai s az anyai nagy-szülőknél lucázott, az alábbi verset mondta el, melyet már régebben tanult Bodzsár Sándor (1937) nagyapjától:
„Acét hoztam kéteknek,
Cin legyen tányérjok,
Cin legyen kanájjok,
Cin legyen villájok!
Bornyas legyen tehennyek,
Csikó legyen lovok,
Fias legyen asszonnyok!
Tyúkok, ludak jó tojjonak,
Annyi verem búzájok legyen,
Mint az égen a csillag,
Így heverjenek a tyúkok e!”
A jókívánságokat tartalmazó versikékkel, bár azok több helyen azonosak vagy hasonlóak, mégis érdemes bővebben foglalkoznunk. A fent közölt födémesi köszöntőhöz is hasonlít a kelenyeieké, akik szintén azt kívánták, hogy a gazdaszszony edényei ne törjenek, evőeszközei épségben maradjanak. Kívánták továbbá a szaporodást is. Erre, meg a termékenység biztosítására irányult többek közt földre heveredésük is:
„Acét hoztam kéteknek,
Cin legyen tájjok,
Cin legyen kanájjok, villájok!
A tehenek bornyazzonak,
A disznók malacozzonak,
Az asszonyok fiazzonak!
Annyi verem búzájjok legyen,
Mint égen a csillag!
A tyúkok meg igy heverjenek, e!”
Az általam lejegyzett szöveg (melyet annak idején még én is mondogattam) részben megegyezett azzal, amit Manga János 1941-ben gyűjtött szülőfalumban. Feljegyzéseiből az is kiderül, hogy a XX. század első évtizedeiben már virradatkor mentek lucázni a fiúgyermekek. „Rendesen három-négy gyermek jár együtt, akik minden házba bemennek (újabban csak rokonokhoz), dicsértessékkel köszönnek.” Földre heveredésükért aszalt gyümölcsöt, diót, esetleg pénzt kaptak.3
A fentiekétől kicsit különbözött a pereszlényiek köszön-tője, bár lényege ennek is ugyanaz volt. A jókívánságokat magam is lejegyeztem, de itt most a falu szülöttének, Manga Jánosnak gyűjtését tesszük közzé:4
„Vas legyen fazekatok,
cin legyen tálatok,
ólom legyen kanalatok,
csikózzon meg a lovatok,
bornyazzon meg a tehenetek,
malacozzon meg a disznótok!
Adj Isten gazdának bort, búzát,
gazdasszonynak tyúkot, lúdat,
menyecskének egy kas gyereket!
Igy heverjenek a tyúkok e!”
A gyerekek itt hajnali mise után indultak „lucáznyi”, hogy „sokat tojjanak a tyúkok és heverjenek”. Köszöntőjükért diót, mogyorót, aszalt gyümölcsöt vagy pénzt kaptak.
A deméndi gyerekek Luca reggelén mondott szövegét is Manga János jegyezte le:
„Acélt hoztam magoknak,
Cin legyen kanaljok,
Cin legyen tányérjok,
Bornyazzon meg tehenjek,
Csikózzon meg lovok!
Gazdasszonynak fia legyen,
Igy heverjenek a tyúkok e!”5
Perőcsényben is korán reggel mentek a gyerekek lucázni. Az iskolások köszöntőjének bőségvarázsoló töredékét Diószegi Vilmos jegyezte le 1962-ben:
„Jó reggelt.
Csikós legyen a lovok,
malacos a disznójok,
borjas legyen a tehenje,
jó tojósak legyenek a tyukok,
meg jó heverősek legyenek a tyukok meg a ludak.”6
A Luca-napi köszöntőszöveget sok helyen énekelve adták elő. A Magyar Népzene Tárában olvashatjuk például a kemenceiek énekszövegét, mely így hangzott:
„Cin lëgyën táljok, vas lëgyën fazëkjok,
ólom lëgyën kanaljok, hizós lëgyën a lovok,
borjas lëgyën tehenjëk, hátas lëgyën disznójok!
A gazdának bort, búzát, gazdasszonynak tyúkot, lúdat,
a jánnak szép mátkát, a legénynek azon szerént!
Igy heverjënek a këjtëtt tyúkjai!”7
Tésán ugyancsak énekelték Luca-napi kívánságukat a gyerekek:
„Acélt hoztam kenteknek,
cin legyen táljuk,
vas legyen fazekjuk, ólom legyen kanaljok!
Adj Isten gazdának bort, búzát,
gazdasszonynak egy kas gyereket!”8
Sikerült egy énekes Luca-napi köszöntőt felgyűjtenem 2003-ban Skadra József (1916) szetei adatközlőmnél is. Első részének töredékét közlöm az alábbiakban:
„Cin legyen tányértok,
Ólom legyen fazekatok,
Vas legyen kanáltok.
Amennyi tányértok,
Annyi jánykérőtök.”
A fentiektől különbözik az a tréfás szövegközlés, melyet Felsőtúron gyűjtöttem 2004-ben Cselkó Rozália (1925) volt uradalmi cselédlánynál:
„Luca, Luca ma vagyon,
Elcsúszkátam a fagyon.
Azért jöttem nálatok,
Pár koronát aggyatok!
Ha nem adtok, meghaltok,
Rám marad a házatok.”
Az evangélikus szlovák községben, Felsőpribelen a gyerekek szintén kora reggel indultak lucázni. Később már csak a rokongyermekek, az unokák jártak. Az utcán menet közben felvettek egy nagyobb követ. Azt az asztal alá tették, majd elmondták a napi köszöntőjüket. Ők is az acélt emlegették; azt kívánták, hogy ne törjenek az edények, bő termés legyen a szőlőben, a réteken és mezőkön. Kívánták ezenkívül az asszonyok termékenységét is:
„Cencere, cencere,
doniesol som vám ocele,
aby sa vám hrnce, misky nelámali,
že aby ste mali na vinice veľa vína,
na lúke veľa sena,
na poli veľa žitka,
a že ak z kozuba trúba,
gazdina by ostala do roka hrubá.”
(2004. Mária Celengová-Štrihová, 1946)
A Luca napi szövegeket elemezve Dömötör Tekla említi, hogy azokban egy démonikus nőalak jelenik meg, az az aszszony, akitől az ember és az állat szaporodása függ. Ezért kívánják a gyermekek, hogy „bornyas legyen” a tehén, „csikós legyen” a ló, „malacozzon” a disznó, „tojósak” legyenek a tyúkok, lúdak; az asszonyok „fiazzanak”, s „egy kas gyerekük legyen”. Ez utóbbi Ipolykeszin így hangzik: „a gazdasszony alatt legyen egy filkas gyerek”.
Ugyancsak Dömötör Tekla írja, hogy L. Kretzenbacher európai összefüggésében vizsgálta a Luca-napi köszöntő szokást, s megállapította, hogy a gazdasszonyoknak szóló mondóka ugyan a baromfi és más háziállatok szaporodását célozza, ám a szövegek tréfás-erotikus részleteket is tartalmaznak, melyek nem öncélúak, hanem mágikus hatásúak.9
A Középső-Ipoly menti köszöntőket vizsgálva megállapíthatjuk, hogy azok szintén többféle kívánságot, célzást tartalmaznak. Az acél emlegetése például („Acét hoztam kéteknek”) akár a tűz, a fény jelképe is lehet. Gondoljunk csak az acél és a kovakő csiszolta tűzre. A cin, az ólom, a vas („Cin legyen tájjuk, / Cin legyen kanájjok, villájok!”) az erő jelképe, s arra utal, hogy a gazdasszonyok edényei ne törjenek, evőeszközei épségben maradjanak.10
Az Ipoly bal oldalán települt hontiak mondókája az említetteken kívül a szerencsés párválasztást kívánó sorokat is magába foglalja. A Manga János lejegyezte szöveg így hangzik:
„Heverő legyen a tyúkjok, lúdjok,
bornyazzon meg a tehenjek,
csikózzon meg a lovok,
fiazzon meg az asszonyok, vas legyen fazekok,
cin legyen tányárjok!
A lánnak szép mátkát,
a legínnek azok szerint.
Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!”11
A párválasztásra egyébként találunk utalást a fentebb idézett szövegekben is. A kemenceieké például csaknem azonos a hontiakéval, de felbukkan a párválasztás-kívánság a szeteiek versében-énekében is:
„Amennyi tányértok,
annyi jánykérőtök.”
Valószínűleg a jó szerelmi életet, az áldásos szaporodást kívánták biztosítani mágikus cselekedetükkel a perőcsényi gyerekek is, amikor a földre öntött dió közé heveredtek.12
A lucázó fiúknak természetesen mindenütt örültek a házak lakói. A férfi vagy fiú elsőként való érkezése ugyanis szerencsét hozott a házra. Sok helyen ezt még ma is így tartják. A hiedelem szerint ha asszony volt az első látogató, akkor a következő esztendő nyara „áldás nélküli” maradt: a tyúkok nem tojtak, s nem is hevertek meg. Az asszonyok korai látogatásának azért sem örültek, mert ebből arra következtettek, hogy egész évben törni fognak a tányérok.13
Egy 2001-ből származó perőcsényi adat szerint: „Mán reggel azzal kezdődött, hogy jaj, nehogy asszony gyüjjön be a portára, mer’ akkor egész évbe’ nem tojnak a tyúkok.”14
Jósló-varázsló hiedelmek és praktikák, előírások és tilalmak
Köztudott, hogy Luca napjához számos tilalom, előírás, szerelmi és időjóslás is fűződött. A szóban forgó területen tilos volt például e napon a varrás, „mer’ akkor bevarrták vóna a tyúkok seggit”, s nem lett volna elég tojás. Ugyancsak tiltották a tökmagtörést, nehogy törjenek a tányérok a következő évben.
Ha valaki Luca napján fonni próbált, azt azzal riogatták, hogy: „Luca majd bevetyi orsóját a kemencébe.” Az alábbi adatközlést Ipolyfödémesen jegyeztem le az 1970-es évek végén:
„Törtínt eccer, hogy Luca estéjjin valamellyik asszony a faluba’ font, oszt Luca bedobott neki az ablakon vagy a kürtön egy zsák kendert. Azt mind meg köllött neki ott fonnyi. Hát azóta oszt nagyon fétek ettöl.”15 Azt is mondogatták, hogy a fonónak Luca „bevetyi az orsójját a kemencébe”. A fonás tilalmának megszegése Perőcsényben hasonló bajt okozott volna, mint a varrás: „Luca napján nem fontunk, mert befontuk a tyúkok seggit, és nem tojtak.”16
Óvakodtak a kenyérsütéstől is, merthogy ilyenkor „Luca ráűt a lapátra, oszt összenyomta a kenyeret”. Ehelyett lepényt kellett neki sütni.17 A berneceiek a termése.18
A lugzás tilalmával kapcsolatban ipolynyéki adatközlőmnél jegyeztem le a következőket: „Valamikor egy asszony Luca napján lugzott. Oszt az ugy kővé maradt, hogy mindég csurgott neki a lugzóbó’ a lúg.”19
A lugzás miatti kővéválásról már hiedelemvilágunk jeles kutatója, Ipolyi Arnold is írt Magyar Mythologiájában. Az általa lejegyzett „szántói eset” így történt:
„Hontban a szántói hővíz források közt látható egy lugzókatlan alakú szikla, fölötte álló ember alakkal, alóla pedig kénköves forrásvíz bugyog elő; a rege szerint Luca napján a szokás ellenére lugzott egy komámasszony, szomszédja látta, megbotránkozott, s rá kiálta: hej komámasszony, mit lugoz kié Luca napján! Míg a Luca megjő, felelte a másik, meglugzom én addig. De alig-hogy kimondta, máris kővé vált lugzójával együtt.”20
Bernecén azért nem volt szabad Lucakor mosni, mert a víz vérré vált.21 Perőcsényben aki ilyenkor mosott, annak megfájdult a szeme.22
A kölcsönadást szintén tiltották. Ha valaki mégis kölcsönkapott valamit, az „elvitte a szerencsét” is. Bernecén a tejesgazdák ilyenkor az aznap fejt tejet sem adták el, mert akkor elvitték volna a szerencséjüket is.23 Ugyanitt nem lehetett baromfit se vágni Lucakor, mert akkor egész évben pusztult volna a jószág. Tiltották a favágást is, mert a balta szintén kővé válhatott. Perőcsényben akkor döglött volna a baromfi, ha a látogató a sparherthoz „dörgölődzik”. A „kajdászás” itt azért volt tilos, hogy a tyúkok „ne tojjanak szét”.24
A fenti tilalmakkal szemben ajánlatos volt viszont néhány előírás betartása.
A fosztást például azért javasolták, hogy a tyúkok a következő évben „jó szétrepőjjönek, sokat tojjonak”. Perőcsényben azt mondogatták, hogy ha ilyenkor fosztanak, „kinyitják a tyúkok seggit”. Valaminek a bontását is azért ajánlották, hogy jobban „szétbontsák a tyúkok seggit”. Ugyancsak a tyúkok jobb tojóképességét segíthette elő a forgácshordás a „favágatótuskóról”. Pereszlényben a szomszéd favágatójáról lopott forgácsot hasonló céllal tették a tyúkólba. A szalma tyúkok alá helyezése a szomszéd kazalból Perőcsényben azt segítette elő, hogy „a szomszéd haszna is oda menjen”. A lópatkóból kiszedett sarat is tyúkok alá helyezték, hogy azok jobban megheverjenek. A tojást kalapból kellett a tyúk fészkébe tenni, hogy sok kakas legyen.
A jó tojáshasznot vélték biztosítani azáltal is, ha a zsákokat szájjel felfelé akasztották fel, vagy a szemetet a gazdaszszony alá söpörték.25
Bernecén a háziasszony Luca napján diót dobott a ház minden sarkába, hogy jól heverjenek a tyúkok. A gazdasszony ugyanitt ilyenkor lefekszik az asztal mellé, hogy sok kotlósa legyen. Reggel a ház asszonya szénavonóval „megkeveri” a tyúkokat, hogy a jövő évben többet tojjanak.26
Ha a Luca-napi tojást ugyanitt a tyúk alatt hagyták, akkor az jobban megült. Perőcsényben ha Lucakor kimostak, akkor a tyúkok jól tojtak. Ugyancsak ebben a református faluban „korán reggel a nagy kerékkötő láncot körbe terítették”, és abba tették a búzát, hogy a tyúkok ne tojjanak szét. A Diószegi Vilmos gyűjtötte iménti adatot még nekem is sikerült felgyűjtenem 2001-ben. Sőt adatközlőmtől azt is megtudtam, hogy a mágikus cselekedetet napjainkban is végzi: „Luca-napkor láncba’ etettük a jószágot, baromfit. Letettük a nagy kerékkötő láncot, és akkor abba tette mindig nagyanyám az ennivalót, hogy összetartsanak, ne menjenek szét az állatok. Ezt még én is megcsinálom még most is.”27
Hasonlóképp vélekedett egy másik itteni adatközlőm is: „A tyúkokat meg, kevertek össze mindenféle élelmet – kukoricát, búzát, árpát – egy nagy vékába, oszt abbó etettük Lucátó karácsony böjtjéig minden nap. Vót ollyan nagy kerekkötő lánc, aztat ugy körbe izétük, oszt abba adtuk nekik, hogy nehogy szét menjenek.”28
A néprajzi szakirodalom szerint a mai magyar néphitben szereplő Luca valamiféle anyaistennő lehetett, aki a női munkát ellenőrzi, a szaporodást pártfogolja. Azért az a sok munkával kapcsolatos, elsősorban pedig a női munkára vonatkozó (mosás, fonás, fosztás, lugzás stb.) megannyi jóslás és tilalom, melyekről a fentiekben szóltunk részletesebben. S azért a szaporodást célzó mágikus cselekedetek és tárgyak gazdag tárháza, az ezeket kísérő varázsszövegek változata.
A Luca napjához kötődő házasságjóslások valószínűleg Szent Lúcia alakjával, szüzességével is összefüggnek, ahogyan az időjóslások is kapcsolatba hozhatók a fényváltozásokkal, a természet átalakulásával, a jó terméssel stb.
A szerelmi jóslások közül az Ipoly mentén valamennyi megkérdezett adatközlő emlékezett például a „cédulázás-ra”. A lányok papírszeletekre fiúneveket írtak, s gombócba tették azokat. A gombócokat forró vízbe dobták, majd azt, amelyik elsőként feljött a víz színére, kikapták, s megnézték a benne elhelyezett cédulát, illetve az arra írt fiúnevet. Ez jelentette ugyanis a lány jövendőbelijének a nevét.
Egy másik esetben a kíváncsi lányok a papírszeleteket egyenként a tűzbe dobták. Csak az utolsó cédulát hagyták meg, mert az arra írt fiúnév jelentette a lány jövendőbelijének keresztnevét.
Pereszlényben a lányok 12 papírszeletre írtak fiúneveket. A Lucát követő napokon ezekből dobtak egyet-egyet a tűzbe. Az utolsót meghagyták, mert az rejtette a jövendőbeli nevét.29
Bernecén a kíváncsi lány Lucakor férfinadrágot tett a feje alá, s akivel álmodott, az lett a férje. Ugyanitt a lánynak délben ki kellett szaladnia az udvarra a mákosgaluskával, s amilyen nevűt ott a nőtlen férfiak közül meglátott, olyan nevű lett jövendőbelije.30
Több helyen gyakorolták a kazalverést, illetve az esztri-rázást. Ha Bernecén e művelet közben a szalmakazalból rozsszalma esett ki, akkor szegénylegény, ha pedig búza- szalma, akkor gazdaglegény vette feleségül a lányt.
Perőcsényben a „cédulázás” összetettebb műveletét jegyezte le 1962-ben Diószegi Vilmos. Ezt közölte vele az egyik adatközlő:
„Kis gölödineket főztünk, ahány évesek voltunk, annyit. Oszt írtunk cédulára neveket, azt beletettük. Bedobtuk a fazékba, azt emelik előbb főgyütt, kanálval kikaptuk, azt megnéztük, hogy milyen név van benne. Azt ha nem tetszett, vártunk, hogy gyüjjön föl másik is. Azt megnéztük. Ha teccett, kimentünk az uccára, hogy gyün-e olyan nevű vagy nem. Ha nem gyütt, azt montuk, hogy nem igaz, hogy ilyen nevű lesz a férjünk.”
A piros alma is egyik eszköze volt a jóslásnak Perőcsény-ben. Ugyancsak Diószegi gyűjtéséből ismert az alábbi adatközlés: „Nagymamám monta, hogy Luca napján reggel éjomra karácsony bőttye reggelig minden nap egy harapatot /eszik/ egy piros almából. És karácsony böjtyi reggel kiáll a kisajtóba, és akkor megeszi, ami megmarad alma. Azt amillen nevű ember vagy legény gyün arra, ollan nevű lesz az ura.”31
Vannak adataink az esztrirázással és az almaevéssel kapcsolatban Kelenyéről is. 1941-ben Manga János jegyezte le, hogy itt „Lucakor az esztrit is rázták. Akinek pók esett a kötényébe, arra azt mondták, hogy juhász vagy kanász lesz az ura.” Ugyanitt „A leányok Luca napjától karácsonyestéig minden nap beleharapnak egy piros almába, aztán a leány karácsonyestéjén ezzel az almával szótlanul megy az éjféli misére, és útközben a maradékot megeszi. Amilyen nevű férfi szólítja meg közben, olyan nevű lesz a férje.”32 A hiedelem szívósságát mutatja, hogy az idézett adatközléshez hasonlót az 1980-as évek közepén még nekem is sikerült lejegyeznem szülőfalumban. Igaz, mindez már csak az emlékezet szintjén maradt meg: a mágikus cselekedetet nem végezték, a hiedelem így funkcióját vesztette.
Mint említettük, a karácsonyi ünnepkörbe tartozó Luca napja alkalmas volt az időjóslásra is.
A Lucát követő tizenkét nap időjárása alapján például a következő év hónapjainak időjárására jósoltak. Ipolynyéken többek közt így mondogatták: „Ha az első nap mongyuk esett, akkor január is essős lett. Ha a másogyikon fujt a szé: akkor a február is szeles vót. A harmagyikon ha hideg vót, akkor mácius is ollyan lett. Oszt így tovább.”33
Bernecéről Kocsmáros László gyűjtött időjóslással kapcsolatos anyagot: „Ha a Luca utáni napokban, pl. 7 napig esett a hó, akkor 7 hónapban lesz hó.”34
Ha valaki Luca napján fonni próbált, azt azzal riogatták, hogy: „Luca majd bevetyi orsóját a kemencébe.” Az alábbi adatközlést Ipolyfödémesen jegyeztem le az 1970-es évek végén:
„Törtínt eccer, hogy Luca estéjjin valamellyik asszony a faluba’ font, oszt Luca bedobott neki az ablakon vagy a kürtön egy zsák kendert. Azt mind meg köllött neki ott fonnyi. Hát azóta oszt nagyon fétek ettöl.”15 Azt is mondogatták, hogy a fonónak Luca „bevetyi az orsójját a kemencébe”. A fonás tilalmának megszegése Perőcsényben hasonló bajt okozott volna, mint a varrás: „Luca napján nem fontunk, mert befontuk a tyúkok seggit, és nem tojtak.”16
Óvakodtak a kenyérsütéstől is, merthogy ilyenkor „Luca ráűt a lapátra, oszt összenyomta a kenyeret”. Ehelyett lepényt kellett neki sütni.17 A berneceiek a termése.18
A lugzás tilalmával kapcsolatban ipolynyéki adatközlőmnél jegyeztem le a következőket: „Valamikor egy asszony Luca napján lugzott. Oszt az ugy kővé maradt, hogy mindég csurgott neki a lugzóbó’ a lúg.”19
A lugzás miatti kővéválásról már hiedelemvilágunk jeles kutatója, Ipolyi Arnold is írt Magyar Mythologiájában. Az általa lejegyzett „szántói eset” így történt:
„Hontban a szántói hővíz források közt látható egy lugzókatlan alakú szikla, fölötte álló ember alakkal, alóla pedig kénköves forrásvíz bugyog elő; a rege szerint Luca napján a szokás ellenére lugzott egy komámasszony, szomszédja látta, megbotránkozott, s rá kiálta: hej komámasszony, mit lugoz kié Luca napján! Míg a Luca megjő, felelte a másik, meglugzom én addig. De alig-hogy kimondta, máris kővé vált lugzójával együtt.”20
Bernecén azért nem volt szabad Lucakor mosni, mert a víz vérré vált.21 Perőcsényben aki ilyenkor mosott, annak megfájdult a szeme.22
A kölcsönadást szintén tiltották. Ha valaki mégis kölcsönkapott valamit, az „elvitte a szerencsét” is. Bernecén a tejesgazdák ilyenkor az aznap fejt tejet sem adták el, mert akkor elvitték volna a szerencséjüket is.23 Ugyanitt nem lehetett baromfit se vágni Lucakor, mert akkor egész évben pusztult volna a jószág. Tiltották a favágást is, mert a balta szintén kővé válhatott. Perőcsényben akkor döglött volna a baromfi, ha a látogató a sparherthoz „dörgölődzik”. A „kajdászás” itt azért volt tilos, hogy a tyúkok „ne tojjanak szét”.24
A fenti tilalmakkal szemben ajánlatos volt viszont néhány előírás betartása.
A fosztást például azért javasolták, hogy a tyúkok a következő évben „jó szétrepőjjönek, sokat tojjonak”. Perőcsényben azt mondogatták, hogy ha ilyenkor fosztanak, „kinyitják a tyúkok seggit”. Valaminek a bontását is azért ajánlották, hogy jobban „szétbontsák a tyúkok seggit”. Ugyancsak a tyúkok jobb tojóképességét segíthette elő a forgácshordás a „favágatótuskóról”. Pereszlényben a szomszéd favágatójáról lopott forgácsot hasonló céllal tették a tyúkólba. A szalma tyúkok alá helyezése a szomszéd kazalból Perőcsényben azt segítette elő, hogy „a szomszéd haszna is oda menjen”. A lópatkóból kiszedett sarat is tyúkok alá helyezték, hogy azok jobban megheverjenek. A tojást kalapból kellett a tyúk fészkébe tenni, hogy sok kakas legyen.
A jó tojáshasznot vélték biztosítani azáltal is, ha a zsákokat szájjel felfelé akasztották fel, vagy a szemetet a gazdaszszony alá söpörték.25
Bernecén a háziasszony Luca napján diót dobott a ház minden sarkába, hogy jól heverjenek a tyúkok. A gazdasszony ugyanitt ilyenkor lefekszik az asztal mellé, hogy sok kotlósa legyen. Reggel a ház asszonya szénavonóval „megkeveri” a tyúkokat, hogy a jövő évben többet tojjanak.26
Ha a Luca-napi tojást ugyanitt a tyúk alatt hagyták, akkor az jobban megült. Perőcsényben ha Lucakor kimostak, akkor a tyúkok jól tojtak. Ugyancsak ebben a református faluban „korán reggel a nagy kerékkötő láncot körbe terítették”, és abba tették a búzát, hogy a tyúkok ne tojjanak szét. A Diószegi Vilmos gyűjtötte iménti adatot még nekem is sikerült felgyűjtenem 2001-ben. Sőt adatközlőmtől azt is megtudtam, hogy a mágikus cselekedetet napjainkban is végzi: „Luca-napkor láncba’ etettük a jószágot, baromfit. Letettük a nagy kerékkötő láncot, és akkor abba tette mindig nagyanyám az ennivalót, hogy összetartsanak, ne menjenek szét az állatok. Ezt még én is megcsinálom még most is.”27
Hasonlóképp vélekedett egy másik itteni adatközlőm is: „A tyúkokat meg, kevertek össze mindenféle élelmet – kukoricát, búzát, árpát – egy nagy vékába, oszt abbó etettük Lucátó karácsony böjtjéig minden nap. Vót ollyan nagy kerekkötő lánc, aztat ugy körbe izétük, oszt abba adtuk nekik, hogy nehogy szét menjenek.”28
A néprajzi szakirodalom szerint a mai magyar néphitben szereplő Luca valamiféle anyaistennő lehetett, aki a női munkát ellenőrzi, a szaporodást pártfogolja. Azért az a sok munkával kapcsolatos, elsősorban pedig a női munkára vonatkozó (mosás, fonás, fosztás, lugzás stb.) megannyi jóslás és tilalom, melyekről a fentiekben szóltunk részletesebben. S azért a szaporodást célzó mágikus cselekedetek és tárgyak gazdag tárháza, az ezeket kísérő varázsszövegek változata.
A Luca napjához kötődő házasságjóslások valószínűleg Szent Lúcia alakjával, szüzességével is összefüggnek, ahogyan az időjóslások is kapcsolatba hozhatók a fényváltozásokkal, a természet átalakulásával, a jó terméssel stb.
A szerelmi jóslások közül az Ipoly mentén valamennyi megkérdezett adatközlő emlékezett például a „cédulázás-ra”. A lányok papírszeletekre fiúneveket írtak, s gombócba tették azokat. A gombócokat forró vízbe dobták, majd azt, amelyik elsőként feljött a víz színére, kikapták, s megnézték a benne elhelyezett cédulát, illetve az arra írt fiúnevet. Ez jelentette ugyanis a lány jövendőbelijének a nevét.
Egy másik esetben a kíváncsi lányok a papírszeleteket egyenként a tűzbe dobták. Csak az utolsó cédulát hagyták meg, mert az arra írt fiúnév jelentette a lány jövendőbelijének keresztnevét.
Pereszlényben a lányok 12 papírszeletre írtak fiúneveket. A Lucát követő napokon ezekből dobtak egyet-egyet a tűzbe. Az utolsót meghagyták, mert az rejtette a jövendőbeli nevét.29
Bernecén a kíváncsi lány Lucakor férfinadrágot tett a feje alá, s akivel álmodott, az lett a férje. Ugyanitt a lánynak délben ki kellett szaladnia az udvarra a mákosgaluskával, s amilyen nevűt ott a nőtlen férfiak közül meglátott, olyan nevű lett jövendőbelije.30
Több helyen gyakorolták a kazalverést, illetve az esztri-rázást. Ha Bernecén e művelet közben a szalmakazalból rozsszalma esett ki, akkor szegénylegény, ha pedig búza- szalma, akkor gazdaglegény vette feleségül a lányt.
Perőcsényben a „cédulázás” összetettebb műveletét jegyezte le 1962-ben Diószegi Vilmos. Ezt közölte vele az egyik adatközlő:
„Kis gölödineket főztünk, ahány évesek voltunk, annyit. Oszt írtunk cédulára neveket, azt beletettük. Bedobtuk a fazékba, azt emelik előbb főgyütt, kanálval kikaptuk, azt megnéztük, hogy milyen név van benne. Azt ha nem tetszett, vártunk, hogy gyüjjön föl másik is. Azt megnéztük. Ha teccett, kimentünk az uccára, hogy gyün-e olyan nevű vagy nem. Ha nem gyütt, azt montuk, hogy nem igaz, hogy ilyen nevű lesz a férjünk.”
A piros alma is egyik eszköze volt a jóslásnak Perőcsény-ben. Ugyancsak Diószegi gyűjtéséből ismert az alábbi adatközlés: „Nagymamám monta, hogy Luca napján reggel éjomra karácsony bőttye reggelig minden nap egy harapatot /eszik/ egy piros almából. És karácsony böjtyi reggel kiáll a kisajtóba, és akkor megeszi, ami megmarad alma. Azt amillen nevű ember vagy legény gyün arra, ollan nevű lesz az ura.”31
Vannak adataink az esztrirázással és az almaevéssel kapcsolatban Kelenyéről is. 1941-ben Manga János jegyezte le, hogy itt „Lucakor az esztrit is rázták. Akinek pók esett a kötényébe, arra azt mondták, hogy juhász vagy kanász lesz az ura.” Ugyanitt „A leányok Luca napjától karácsonyestéig minden nap beleharapnak egy piros almába, aztán a leány karácsonyestéjén ezzel az almával szótlanul megy az éjféli misére, és útközben a maradékot megeszi. Amilyen nevű férfi szólítja meg közben, olyan nevű lesz a férje.”32 A hiedelem szívósságát mutatja, hogy az idézett adatközléshez hasonlót az 1980-as évek közepén még nekem is sikerült lejegyeznem szülőfalumban. Igaz, mindez már csak az emlékezet szintjén maradt meg: a mágikus cselekedetet nem végezték, a hiedelem így funkcióját vesztette.
Mint említettük, a karácsonyi ünnepkörbe tartozó Luca napja alkalmas volt az időjóslásra is.
A Lucát követő tizenkét nap időjárása alapján például a következő év hónapjainak időjárására jósoltak. Ipolynyéken többek közt így mondogatták: „Ha az első nap mongyuk esett, akkor január is essős lett. Ha a másogyikon fujt a szé: akkor a február is szeles vót. A harmagyikon ha hideg vót, akkor mácius is ollyan lett. Oszt így tovább.”33
Bernecéről Kocsmáros László gyűjtött időjóslással kapcsolatos anyagot: „Ha a Luca utáni napokban, pl. 7 napig esett a hó, akkor 7 hónapban lesz hó.”34
Luca estéje – zajkeltés, alakoskodás
Luca estéje a néphit szerint mindenekelőtt a boszorkányoknak volt kedvező időpont. Már Mikszáth Kálmán is írt szülőfaluja boszorkányos Luca-estjéről. A jó palócok Galandáné asszonyom című elbeszélésében többek közt ezt olvashatjuk: „A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-szék faragásához, a kocsisok keresztet pingáltak fokhagymával az istálló-ajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen, mi gyerekek pedig remegve néztük: hogyan esteledik s mint ve-szik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei.”35
Az ördögök orsója című elbeszélésében meg a falu egyik boszorkányának Luca-napi jelenéséről így ír: „A zúgolódás most már egész erővel kitört az özvegyasszony ellen s megindult a falusi pletyka, hogy Luca napján fekete kutya alakjában látták bandukolni a temető felé, máskor meg lúddá változott s a házak, pajták tetején sétált és gágogott.”36
Manga János írta 1939-ben: „Luca estéje valóságos ünnep a palócoknál.”
Napnyugta után mindenkinek otthon kellett lennie. A kanász ilyenkor tülkölt, kolompolt, ostorával pattogott az utcán, akárcsak Gömörben a 15-16 éves suhancok.37
Vannak zajkeltésre vonatkozó adataink az egykori Hont megye több községéből is. Bernecebarátiban Luca napján például a kanász végigtülkölte a falut, hogy a kürt szavára kikergesse a dögöt. A Luca-napi tülkölés itt egészen az 1930-as évek végéig szokás volt. A kanász ezért pénzt is kapott.38
A református Boriban Luca előestjén lámpagyújtáskor a gyerekek láncokat csörgettek, vasdarabokat vertek össze az utcán. A pásztorok ostorral pattogtak, trombitáltak és dudáltak-tülköltek „Luca emlékezetére”.39
Hasonlóképp cselekedett Luca estéjén a közeli Deménden (katolikus falu) is a kanász. Pattogott és tülkölt ő is az utcán, a fiúgyermekek pedig láncot csörgettek és kolompoltak,40 hogy a rossz szellemek elhagyják a házat.
A távolabbi Mátraszelén a fiúk és a lányok este Lucának öltöztek: egymás ruháját öltötték magukra, sorra járták a házakat, „megsuprálták” a lakókat, meszelővel dörzsölték a falakat.
A fehérleples alakoskodásra a Nyitra megyei Kolonban is sor került, máshol a legények ilyenkor kicserélték a porták kapuit, a gazdák szekerét szétszedve a padlásra vitték stb. Az utóbbihoz hasonló tréfákra egykor vidékünkön is sor került, s halványan emlékeztek az alakoskodásokra is.
Érdekes Luca-napi szokásról olvashatunk Györffy Györgyné 1952-ben Vámosmikolán gyűjtött recens anyagában. Az asszonyok december 13-i „pincézéséről” közöl adatokat a kutató. Az asszonyok itt Lucakor „heverni” jártak a pincébe. „Asszonyok mentünk csak. 5-6 összefogott. Egyik pincéből ki, a másikba be. Táncótunk, danoltunk. Forralt bort ittunk, cukros bort. Vót aki hevert, berúgott. Ugy is mondtuk »lucázni«.”41
A Luca-napi antropomorf maszkos alakokkal Ujváry Zoltán is foglalkozik egyik kötetében. A jelmezes Luca-aszszony kapcsán az alábbiakat írja: „A fehér leples alakoskodók mind a Kárpát-medencei, mind általában az európai népek hagyományában nagyfokú hasonlóságot, sőt, egyezést mutatnak. (...) A katolikus szentként emlegetett maszkos alak sokkal régibb múltra tekint vissza, mint a kereszténység elterjedése Európában. A téli ciklus »pogány« maszkos alakoskodói köréből maradt fenn, felruházva keresztényi vonásokkal.”42
A boszorkányok kultusza – fokhagymázás, lucaszék készítése
A fentiekben már említettük, hogy Luca napja a boszorkányság kedvező időpontja volt. Részben a zajkeltés is ezzel kapcsolatos: a boszorkányok elleni védekezés egyik formája valójában.
Manga János írta 1930-ban, hogy hajdan „a falu öreg- asszonyai a Luca estéjét teljesen a boszorkányság kultuszának szentelték”. Hittek ugyanis a boszorkányok létezésében meg azoknak a gazdaságban való hasznos és kártékony „közreműködésében”.43
Nem is csoda, hisz Hont megye egyik szabad királyi városában, Korponán 1675-től 1744-ig 18 boszorkánypert tárgyaltak, s állítólag itt égették el Magyarországon az utolsó boszorkányt is.
Luca estéjéhez még a harmincas években is egész sor misztikus szertartás fűződött. Az állatok fejét például fokhagymával dörzsölték be, hogy a boszorkányok meg ne rontsák azokat. De bekenték az istálló ajtaját is, eléje pedig hamut szórtak, hogy a macska képében ott járt boszorkány nyomait felszedhessék.
Mielőtt a ház népe lefeküdt volna, mindenkinek meg kellett ennie egy gerezd fokhagymát. És összeszedték a seprűket is, hogy a boszorkányok ne nyargalhassanak azokon Szent Gellért hegyére.
Kelenyén a ház ablakaira meg az ólak ajtóira fokhagymával keresztet „írtak”, hogy „a gonosz szellem azokon be ne menjen”. A bűvös szerrel egymás homlokát is bedörzsölték.
Pereszlényben is fokhagymagerezddel „dörzsőték” az ólak és a ház ajtaját, miközben ezt mondogatták: „Űzd el, Isten, házunk tájáró’ az ördögöt!” A gazdasszony a ház lakóinak homlokára keresztet vetett a fokhagymával, hogy „a gonosz lélek ne vegyen erőt azokon”.44
Fokhagymával dörzsölték Bernecén is az ajtókat meg az asszonyok homlokát, hogy a rossz szellemek elmenjenek. Ugyanitt Luca napján az öregek (akik 50 éven felüliek voltak) bekenték a szemöldökfát fokhagymával, hogy a boszorkányok be ne mehessenek a lakásba.45
A közeli református Perőcsényben „Az öreg Mestra kanász mondta, hogy Luca estéjén meg karácsony böjtye estyéjén visszakézből fokhagymával keresztet kell húzni az istállóajtóra kívülről. Akkor nincs ereje a boszorkaságnak.” Az öreg Mestra egyébként nem a faluból való volt, csak ide jött kanásznak.46
Az asszonyok, sőt a férfiak egy része is e napon a boszorkányságnak áldozott, hisz december tizenharmadika a tudománykapásnak is alkalmas időpontja volt. Sokan Luca éjjelén nem aludtak, mert igyekeztek a szomszéd teheneit titokban megfejni. A tejet aztán elvitték a keresztútra, ahol ceremóniák közt kérték a boszorkányokat, hogy a megfejt tehenek tejét is saját tehenüktől fejhessék ki legközelebb.
Ipolykeszin Luca éjjelén a keresztútra ment „az egyik boszorka nászasszonya is, hogy ő is ollyan legyen. Oszt látták is őtet ottan a lucaszékrő’ macska meg nyúl képibe’.” A kelenyei Benkó István arra emlékezett, hogy szülőfalujában, Felsőtúron Koncz Sándor igáskocsis Luca-napkor fiatal legényeket vitt a keresztútra, hogy átadja nekik tudományát, s aztán ők is tudós kocsisok lehessenek. A legények éjféltájban mentek a kijelölt helyre, vitték magukkal ostoraikat is, s közben erősen csattogtatták azokat. A keresztúton a kocsis egy kört rajzolt a földre, annak a közepébe feküdtek az „inasok”. Hirtelen elaludtak, majd az öreg égő papírdarabokat dobált a levegőbe. Mikor a fiatalok felébredtek, nagyon megijedtek, s szaladtak volna valamennyien hazafelé. A gazda azonban nem engedte őket. Éjfél után egy óráig a kör közepén kellett maradniuk. Közben „keresztet hagyigátak magokra”, majd a kocsis azt mondta: „Most mán elmehettek, mer mán kocsisok lettetek.”47
A tudományszerzésről Diószegi perőcsényi gyűjtésében is olvashatunk:
„Vót az öreg Kocó bácsi, az kanász vót, ő a Lenkétől tanúta ezeket a boszorkányságokat. Mennyen el véle éjjel 12 órakor a kemencei templombó’, de vissza ne nézzen. A két hüvejkujját szoríjja a markába. Oszt ollyan nagy zörgés, csattogás volt utánuk, mintha egy század katonaság ment volna utánuk. De mindig azt mondta: vissza ne nézzen! Mikor a kemencei templomhó értek, a templom ajtóhó, ott mán mentek ollyan állatok, oroszlányok, vaddisznyók, meg ollyan nagyszarvú bikák. És a szájukon ugy gyütt ki a láng! Oszt onnan mentek a temetőbe. Kilenc sírró kilenc-féle virágot meg fé marék földet minden sírró, oszt azon az éjjelen 9 temetőben voltak. Ugy ki vót merűve a fáradságtól. Oszt hazagyüttek. Még azon az éjjelen kimentek a kereszt-utakra, oszt mondta neki, vágjon ollyan csipkevesszőt, olyan hajtást, ami abba az évbe nőtt, azt kerekijjen magának avval egy kört. Akarmiféle állat megy oda, ne engeggye magához, mert mentek mindenféle állatok. Mer hogyha magához enged valakit, akkor kivégzik. A kemencei templomba azért mentek, mer onnan loptak szentelt vizet. Avval rontottak. Avval rontottak, amit a temetőből hoztak. És avval a veszszővel védte magát. Mer akkor tanulta.”48
December tizenharmadikára népünk hiedelemvilágában jellemzőbb volt a boszorkányok elleni védekezés meg-annyi praktikája, mágikus cselekedete. Fontosnak tartották azt is, hogy a boszorkányokat felismerjék, valami módon felfedezzék. Ennek egyik hatásos eszköze volt a lucaszék. A „készül, mint a Luca széke” szólást jól ismerték a Középső-Ipoly mente községeiben is. A „sámlihoz” hasonló támlátlan szék, amely a „boszorkányfelfedezés” egyik eszköze volt, december 13-tól karácsony böjtjéig készült. Naponta végeztek rajta valamilyen munkát. Éjféli misekor aztán erre álltak rá, hogy „megláthassák a falu boszorkányát”.
Pereszlényben a lucaszék kilencféle fából készült: kökény-, boróka-, jávor-, körte-, som-, jegenyefenyő-, akác-, cser-, és rózsafából. Szöget sem lehetett beleütni, az ékek bükkfából voltak kifaragva. Miután ráálltak s meglátták a boszorkányt, a lucaszéket nyomban elégették. Ha nem ezt tették volna, a hiedelem szerint „csudára elverték vóna őköt a boszorkányok”.
Ipolyvarbón a lucaszék tulajdonosának mákot is kellett magával vinnie az éjféli misére, hogy hazafelé ezt gyorsan szétszórhassa. Ellenkező esetben „szétszaggatták vóna őket a boszorkányok”. Kisné Bado Julianna (1908) mesélte ezzel kapcsolatban az alábbi történetet 1984-ben: „Az öreg Bacsa csinát ollyan lucaszéket, oszt mellátta, hány boszorka van a faluba’. A széket aztán a templomajtóba tette, de nem várta be a mise végit. Elment, szétszórta a mákot. Éppen hogy az ajtóján beért, a hideg kitörte, mer mán elkapták vóna a boszorkák. Aszonták neki, hogy köszönd Istenednek, hogy hazaérté’.”49
Perőcsényben a széket Luca napján kezdték csinálni. Karácsony böjtjéig minden nap csináltak rajta valamit. Az utolsó nap éjfélkor, aki bátor volt, kiült rá a keresztúton, s várta, hogy lovagolnak a boszorkák. A széket itt szerelmi jóslásra is használták. A legények „karácsony böjtyin kiültek a ház elejibe, amilyen nevű ment arra nő, ollyan lett a feleségük”.50 Ebben a faluban a mai napig megőrződött egy lucaszék, melyet a néprajzi kiállításon láthatunk.
Bernecén is hasonlóképp készült a lucaszék, mint Perőcsényben. Lévén azonban katolikus falu, itt is az éjféli misére kell elvinni. Ott rá kell ülni, s akkor készítője azt látja, hogy „a boszorkák hogyan akarják elhurcolni a plébános urat és azt is, aki a lucaszéket készítette. Felkapják a Luca székét, és hozzák kifelé a készítőjével együtt. Ezt azonban csak az látja, aki a széket készítette. Ha az illető nincs felkészülve erre, akkor a boszorkányok kihurcolják és jól elnáspángolják” – mondta az egyik adatközlő Kocsmáros Lászlónak. Egy másik adat szerint: „Elviszik a széket az éjféli misére és még egy tarisznya mákot is. Otthon ez alatt az idő alatt ég a kemencében a tűz. A széket a legény elviszi az oltárhoz, rátérdel, és meglátja a rossz szellemeket. Ezok reá rohannak. Szalad haza a székkel, és közben a háta mögé szórja a mákot. A rossz szellemek kapkodják a mákot. Az illető szalad haza, a széket bedobja a kemencébe. Ahogy a szék elég, a rossz szellemek ereje is megszűnik.”51
A fenti adatközlésekből látjuk, hogy a Középső-Ipoly mentén a lucaszéket elhelyezhették a ház előtt, a kereszt-úton vagy a templomban is. Az utóbbi helyen általában az ajtóban álltak rá, vagy az oltár közelében térdepeltek a székre. A felfedezésnek természetesen más módjai is lehettek. Manga János említi, hogy a Palócföld távolabbi településén, Mikófalván a Szent Antal-szobor tájékán ültek a lucaszékre a kíváncsiskodók. Ám aki arra ráült, afelett egy nagy malomkő forgott, s közben azt súgta neki valaki, hogy keljen fel, mert a kő ráesik. Persze nem volt szabad mozdulnia sem, mert ha így tett volna, a boszorkányok nyomban elvitték volna.
Karancsberényben a lucaszéken ülő tenyerével takarta arcát, s ujjai közt nézett az oltár felé. Ott aztán meglátta a gonosz asszonyokat.
Luca gazdag hagyományanyagával: mágikus cselekedeteivel, hiedelmeivel, előírásaival és jóslásaival sokáig és szívósan tartotta magát népünk hitvilágában. Töredékei jól gyűjthetők ma is: számon tartják a vele kapcsolatos babonákat; itt-ott a nagyszülők megtanítják unokáikkal a termékenység- és köszöntőket is.
FORRÁS: http://www.gomororszag.sk/
JEGYZETEK
-
1 Tátrai Zs. – Karácsony-Molnár E. 1997. 174.
2 Csáky K. 1987. 23.; 2000. 11.
3 Manga J. néprajzi gyűjtése, 1941. Néprajzi Múzeum EA 508. 1.
4 Csáky K. 1987. 24..; Manga J.: EA 506. 6.
5 Manga J.: EA 907. 3–4.
6 Diószegi Vilmos gyűjtése, 1962. Néprajzi Múzeum EA 7072. 22.
7 Magyar Népzene Tára II. Budapest, 1953. 345. sz. 380–381.
8 uott. 346. sz. 381.
9 Dömötör T. 1974. 126.
10 Csáky K. 2001. 174–175.
11 Manga J. 1979. 90.
12 Erre vonatkozó adatokat közöl Diószegi V. is. 1962. EA 7072. 28.
13 Csáky K.. 1987. 26.
14 Saját gyűjtés (Bugri Józsefné Berényi Eszter /1934/)
15 Csáky K. 1987. 26.
16 Diószegi V. 1962. EA 7072. 27. l.
17 Csáky K. 1987. 26.
18 Kocsmáros László gyűjtése. Néprajzi Múzeum EA 14775. 1.
19 Csáky K. 1987. 26.
20 Ipolyi A. 1854. 118.
21 Kocsmáros L., EA 14775. 1.
22 Diószegi V. 1962. EA 7072. 9.
23 Kocsmáros L. EA 14775. 1.
24 Diószegi V. 1962. EA 7072. 27.
25 Csáky K. 2001. 166–167.
26 Kocsmáros L. EA 14775. 2–3.
27 Saját gyűjtés. Bugri Józsefné Darányi Eszter /1934/
28 Saját gyűjtés. Csenki Istvánné Koczó Erzsébet /1919/
29 Csáky K. 1987. 30.
30 Kocsmáros L. EA 14775. 1.
31 Diószegi V. 1962. EA 7072. 29–30.
32 Manga J. gyűjtése, 1941. Néprajzi Múzeum EA 508. 1.
33 Csáky K. 1987. 30–31. l.
34 Kocsmáros L. EA 14775. 3.
35 Mikszáth Kálmán é. n. 176.
36 Mikszáth Kálmán 1968. 655.
37 Manga J. 1939. 211–242.; Ujváry Z. 1999. 190.
38 Kocsmáros L. EA 14775. 2–3.
39 Manga J. 1939.; Uő: EA 903. 1.
40 Manga J. EA 907. 3.
41 Dr. Györffy Györgyné 1952. EA 26816.
42 Ujváry Z. 1997. 295.
43 Manga J. 1930/50.
44 Csáky K. 1987. 27–28.
45 Kocsmáros L. EA 14775. 2.
46 Diószegi V. 1962. EA 7072. 6.
47 Csáky K. 1987. 29–30.
48 Diószegi V. 1962. EA 7072. 4.
49 Csáky K. 1987. 28–29.
50 Diószegi V. 1962. EA 7072. 3–4.
51 Kocsmáros L. EA 14775. 3–4.
IRODALOM
Csáky Károly
1987: Hallottátok-e már hírét? Bratislava
2000: Apátújfalu. Komárom
2001: A Középső-Ipoly menti palócok népi hiedelemvilága. Dunaszerdahely
Dömötör Tekla
1974: A népszokások költészete. Budapest
Ipolyi Arnold
1854: Magyar Mythologia. Pest.
Magyar Népzene Tára II. Budapest, 1953
Manga János
1930: Luca estéje a falusi nép babonás hitében. Hét
1939: A visszatért Felvidék néprajza. Budapest
1979: Palócföld. Budapest
Mikszáth Kálmán
é. n.: Összes Művei 9. Budapest
1968: Összes Művei 10. Budapest
Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika
1997: Jeles napok, ünnepi szokások. Harmadik kiadás. Budapest
Ujváry Zoltán
1997: Népi színjátékok és maszkos szokások. Debrecen
1999: Folklór az Ördögi kísértetekben. Debrecen
Készítette Gyetvai Zoltán (C) 2000-2001
1987: Hallottátok-e már hírét? Bratislava
2000: Apátújfalu. Komárom
2001: A Középső-Ipoly menti palócok népi hiedelemvilága. Dunaszerdahely
Dömötör Tekla
1974: A népszokások költészete. Budapest
Ipolyi Arnold
1854: Magyar Mythologia. Pest.
Magyar Népzene Tára II. Budapest, 1953
Manga János
1930: Luca estéje a falusi nép babonás hitében. Hét
1939: A visszatért Felvidék néprajza. Budapest
1979: Palócföld. Budapest
Mikszáth Kálmán
é. n.: Összes Művei 9. Budapest
1968: Összes Művei 10. Budapest
Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika
1997: Jeles napok, ünnepi szokások. Harmadik kiadás. Budapest
Ujváry Zoltán
1997: Népi színjátékok és maszkos szokások. Debrecen
1999: Folklór az Ördögi kísértetekben. Debrecen
Készítette Gyetvai Zoltán (C) 2000-2001
2010. április 9., péntek
Mihályi Molnár László: „Mint fatutaj a folyamon…”
Forrás: Szabadújság
2010. január 20. szerda, 08:25
...és köszönet érte "Szitás"-nak. :-)
(Szabadrúgás - szerző: Mihályi Molnár László)
Vajon mit érezhetnek azok, akik a téli fagy idején eszkábált faházukban azt veszik észre, hogy kisütött a nap, megvilágosodott a környék, és a faházikó, mint egy bárka vagy tutaj a vízen és sáron imbolyog, mert azt a jégre építették egy befagyott mocsár közepén? Valamiképp ilyen helyzetbe kerül rövidesen az egész szlovák történetírás is a Nagymorva Birodalom tutaján, amit nem a történelem szilárd talajára, hanem a népmesék és az országrablók hamisító szándékának ingoványára eszkábáltak össze.
A kilencven éve országszerte kötelezővé tett hazugság persze mára már valódi történelemnek tűnik, és valószínűleg nehéz lesz egyik napról a másikra leírni az igazat, még annál is nehezebb, mint a húsz esztendeje még dicsőített kommunizmust szembesíteni a legyilkoltak, kisemmizettek és megnyomorítottak sorsával. Csakhogy a bolsevik terror igaz történetének még itt voltak (vannak) a tanúi, de az elmúlt húsz évszázadról elég nehéz hiteles tanúvallomásokat előkotorni, főleg akkor, ha olyanoktól származnak, akik akkor és ott nem is jártak. Még kevésbé, ha a közelben akkor élők lejegyzéseit nem akarják figyelembe venni.
Kilencven esztendeje Prágában politikai megrendelést arra adtak ki arra, hogy egy olyan Nagymorva Birodalmat kell kreálni, amelyiknek a Párizs melletti palotákban dőzsölő békedelegációk tagjai bedőlnek, és helytálló jogalapnak vagy legalábbis megfelelő ürügynek látják egy jó gazdasági befektetésnek ígérkező Csehszlovákia létrehozásához. Persze,ez a fantazmagória nem volt újkeletű, mert egy olyan korábbi tévedéssel kezdődött el, hogy a Morava folyó mellett említett Nagymorávia létezését olvasó történetkutató csak a Dévénynél a Dunába ömlő Moraváról hallott, de nem tudta, hogy a délszláv szerbeknél a Déli-Morava és Nyugati-Morava egyesüléséből Krusevácnál keletkezik az a Morava folyó, amely Belgrád alatt ömlik a Dunába. Sőt a horvát területen folyó Mura folyót is nevezik a helyiek Moravának. Ezen a déli területen volt valójában az egykorú tudósítás szerint Dagobert frank uralkodó idején 623 és 658 között egy Sámuel (Samo) nevű frankokkal üzletelő kereskedő a vendek, vinidek (nem szlávok, és egyáltalán nem szlovákok!) vezetője Karintiában (a Dráva és Mura vidékén). Akkor az avar elődnépünk (rokonaink) a szintén közeli szkíta eredetű gepidák uralmát megtörve már jó száz év óta uralta a Kárpát-medence közepét, és ők kezdtek szláv szolganépeket beengedni és letelepíteni területükön. Szlávokról ott majd csak két-három évszázad múltán ír a krónikás , vagyis amikor a déli szlávok létrehozták Nagymoráviát (de nem birodalmat!). Egyes későbbi krónikások ezt a helyzetet vetítették vissza Samo idejére is.
Csehországgal és a keleti (mai morva) részein kialakult Morva Őrgrófsággal (amit Kismoráviának is neveznek) más a helyzet. Ott a szlávok első népessége a longobárdok kivonulása után 480 táján jelenik meg. Viszont a Kárpát-medencéből a longobard nép csak 568-ban távozik, és mivel helyükre az avarok érkeztek, ezért a szlávok ide nem jöhettek. Ők akkor még a mai lengyelek vidékén élnek valamint a Kárpátok keleti peremén vonulnak lefelé az Al-Dunáig, és csak Bulgárián keresztül érkezve a Dunától délre, Belgrád alatti vidéken (Szirmiumban és Alsó-Pannóniában) telepednek meg a horvátok és szerbek elődei. A 9. századi krónikások egyértelműen azt írják a Margus (Morava Szerbiában) menti szlávokról, hogy ott volt az a Nagymorávia, ahol Pribina, Mojmír és Rastislav is uralkodott, ahol szintén létezett egy Nitrawa (vagy Mitrawa, Mitrowica) nevű település is. Hiszen több tucat közös földrajzi és településnév van szerb, cseh, bolgár, ukrán vagy lengyel területeken, hiszen egyrészt szlávok, másrész a népek a vándorlásaik során magukkal viszik helyneveiket, s a letelepedés után az ottani földrajzi helyeket jelölik meg. Amint például az Uralon túli Onga folyó és Onga hegy neve Ong, Ung, Onga alakban a Kárpát-medencében is megtalálható a turáni népek (amelyhez egyik ágon a magyar is tartozik) vándorlása jóvoltából. Ezek után felmerül a kérdés, hogy hol ténykedett vajon Ciril és Metód, és mit fog ünnepelni a szlovákiai katolikus egyház ebben az esztendőben. Ők bizony csak Pannóniában s annak déli részén Nagymoráviában terjeszthették az evangéliumot, mert Szirmiumban (vagyis nem a mai Szlovákia, hanem Szebia területén!) Szent Andronikos által alapított püspökség székhelyén volt Metód Morávia érseke 869-től, ahol ez a poszt az avarok 582-től tartó uralma óta üresen állt. Csakis ide kaphatott a logika szerint is kinevezést . Ott ma is használatos a ciril írás, míg mifelénk egyetlen leírt ciril betűt sem találtak eddig a régészek! A bizánci császár is azt tudatja velünk a szlávok szomszédságából, tehát közvetlen forrásokból értesülve, hogy a Vaskaputól három napi járásra van Belgrád, majd onnan két napnyira Szirmium (Szerémvár, a Száva mellett), amely városoknál kezdődött Nagymorávia, ahol Svatopluk is uralkodott. Márpedig az egynapi járóföld akkor kb. 50-60 km lehetett (jó utakon), de Belgrádtól Szlovákia légvonalban is több 260 kilométernél. Tehát egyértelmű, hogy Metód nem járhatott azon a területen, ahol ma Szlovákia van, és nem ezen a területen volt Nagymorávia, szerémségi székhelyét amúgy sem hagyhatta el térítés céljából. A ár említett Morva Őrgrófság pedig a frankok tartománya volt, s amikor az utolsó morva fejedelem kiterjesztette észak felé uralmát az Árpád fejedelemtől segítségül kért magyar hadak jóvoltából, akkor elfoglalta a korábbi Avar Tartományt és Észak-Pannóniát is, de ez csak egy rövid ideig tartó katonai uralomnak tekinthető időszak volt 880 táján, mert ekkor megérkeznek Árpád magyarjai, egyesülnek a peremvidékre kivonult avar testvéreikkel, és visszaveszik a 6. évszázadtól (illetve a hunok által a 4. századtól) birtokolt földjüket. IX. János pápa idejében 900-ban például már úgy emlékeznek Wichingre, hogy 800-ban lett annak az északi Nyitrának püspöke, amit Svätopluk hódított meg, és az ottani népeket akkor térítette keresztény hitre. Tehát korábban nem tartozott sem hozzá, sem elődeihez.
Lehetne folytatni a bizonyítást tényekkel és dokumentumokkal, melyek bizony vaskosan ellentmondanak azoknak a megalapozatlan képzeteknek, amikből mifelénk történelmet, országot és alkotmányba vett hagyományt csaptak össze egy évezreddel később. Az egész szlovákiai Ciril-Metód történet, vagy pedig a nagymorva hagyomány ápolása itt olyan, mintha mi, mostani magyarok visszakövetelnénk a délorosz sztyeppéket vagy az iraki (sumer, pártus, turáni) olajmezőket csak azért, mert egykoron elődnépeink birtokolták. Arról nem is beszélve, hogy őseink ama területeke évszázadok vagy évezredek folyamán birtokolták, míg a szlávok ehhez képest néhány évtizedükkel (a 13. század előtt) legfeljebb átutazó vagy kempingező turistáknak számíthattak a Kárpát-medencében. Talán ezért is oly fájdalmas számukra ennek a földrajzi névnek a használata, s ezért szeretnék csalárd módon kitiltani az iskolákból is…
Csakhogy az igazság akkor is igazság marad, ha eltitkolják! Először tehát elegendő lenne egy alig kilenc évtizede elkövetett bűntény hiteles adatainak bevallása, hogy esetleg a szlovák közvélemény is megértse végre, hogy ki kinek a házában, otthonában, földjén lakik…
Igen, tudom, illúzió, de ha már eddig elmulasztottuk, legalább gyermekeink ne mondhassák, hogy meg sem próbáltuk, mert nekik még nehezebb lesz elkezdeni…ne kelljen József Attilát imigyen idéznünk:„Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Ideje van immár a hangosabb szólásnak is, különben lesz okunk félni a büntetéstől.
Mihályi Molnár László
2010. január 20. szerda, 08:25
...és köszönet érte "Szitás"-nak. :-)
(Szabadrúgás - szerző: Mihályi Molnár László)
Vajon mit érezhetnek azok, akik a téli fagy idején eszkábált faházukban azt veszik észre, hogy kisütött a nap, megvilágosodott a környék, és a faházikó, mint egy bárka vagy tutaj a vízen és sáron imbolyog, mert azt a jégre építették egy befagyott mocsár közepén? Valamiképp ilyen helyzetbe kerül rövidesen az egész szlovák történetírás is a Nagymorva Birodalom tutaján, amit nem a történelem szilárd talajára, hanem a népmesék és az országrablók hamisító szándékának ingoványára eszkábáltak össze.
A kilencven éve országszerte kötelezővé tett hazugság persze mára már valódi történelemnek tűnik, és valószínűleg nehéz lesz egyik napról a másikra leírni az igazat, még annál is nehezebb, mint a húsz esztendeje még dicsőített kommunizmust szembesíteni a legyilkoltak, kisemmizettek és megnyomorítottak sorsával. Csakhogy a bolsevik terror igaz történetének még itt voltak (vannak) a tanúi, de az elmúlt húsz évszázadról elég nehéz hiteles tanúvallomásokat előkotorni, főleg akkor, ha olyanoktól származnak, akik akkor és ott nem is jártak. Még kevésbé, ha a közelben akkor élők lejegyzéseit nem akarják figyelembe venni.
Kilencven esztendeje Prágában politikai megrendelést arra adtak ki arra, hogy egy olyan Nagymorva Birodalmat kell kreálni, amelyiknek a Párizs melletti palotákban dőzsölő békedelegációk tagjai bedőlnek, és helytálló jogalapnak vagy legalábbis megfelelő ürügynek látják egy jó gazdasági befektetésnek ígérkező Csehszlovákia létrehozásához. Persze,ez a fantazmagória nem volt újkeletű, mert egy olyan korábbi tévedéssel kezdődött el, hogy a Morava folyó mellett említett Nagymorávia létezését olvasó történetkutató csak a Dévénynél a Dunába ömlő Moraváról hallott, de nem tudta, hogy a délszláv szerbeknél a Déli-Morava és Nyugati-Morava egyesüléséből Krusevácnál keletkezik az a Morava folyó, amely Belgrád alatt ömlik a Dunába. Sőt a horvát területen folyó Mura folyót is nevezik a helyiek Moravának. Ezen a déli területen volt valójában az egykorú tudósítás szerint Dagobert frank uralkodó idején 623 és 658 között egy Sámuel (Samo) nevű frankokkal üzletelő kereskedő a vendek, vinidek (nem szlávok, és egyáltalán nem szlovákok!) vezetője Karintiában (a Dráva és Mura vidékén). Akkor az avar elődnépünk (rokonaink) a szintén közeli szkíta eredetű gepidák uralmát megtörve már jó száz év óta uralta a Kárpát-medence közepét, és ők kezdtek szláv szolganépeket beengedni és letelepíteni területükön. Szlávokról ott majd csak két-három évszázad múltán ír a krónikás , vagyis amikor a déli szlávok létrehozták Nagymoráviát (de nem birodalmat!). Egyes későbbi krónikások ezt a helyzetet vetítették vissza Samo idejére is.
Csehországgal és a keleti (mai morva) részein kialakult Morva Őrgrófsággal (amit Kismoráviának is neveznek) más a helyzet. Ott a szlávok első népessége a longobárdok kivonulása után 480 táján jelenik meg. Viszont a Kárpát-medencéből a longobard nép csak 568-ban távozik, és mivel helyükre az avarok érkeztek, ezért a szlávok ide nem jöhettek. Ők akkor még a mai lengyelek vidékén élnek valamint a Kárpátok keleti peremén vonulnak lefelé az Al-Dunáig, és csak Bulgárián keresztül érkezve a Dunától délre, Belgrád alatti vidéken (Szirmiumban és Alsó-Pannóniában) telepednek meg a horvátok és szerbek elődei. A 9. századi krónikások egyértelműen azt írják a Margus (Morava Szerbiában) menti szlávokról, hogy ott volt az a Nagymorávia, ahol Pribina, Mojmír és Rastislav is uralkodott, ahol szintén létezett egy Nitrawa (vagy Mitrawa, Mitrowica) nevű település is. Hiszen több tucat közös földrajzi és településnév van szerb, cseh, bolgár, ukrán vagy lengyel területeken, hiszen egyrészt szlávok, másrész a népek a vándorlásaik során magukkal viszik helyneveiket, s a letelepedés után az ottani földrajzi helyeket jelölik meg. Amint például az Uralon túli Onga folyó és Onga hegy neve Ong, Ung, Onga alakban a Kárpát-medencében is megtalálható a turáni népek (amelyhez egyik ágon a magyar is tartozik) vándorlása jóvoltából. Ezek után felmerül a kérdés, hogy hol ténykedett vajon Ciril és Metód, és mit fog ünnepelni a szlovákiai katolikus egyház ebben az esztendőben. Ők bizony csak Pannóniában s annak déli részén Nagymoráviában terjeszthették az evangéliumot, mert Szirmiumban (vagyis nem a mai Szlovákia, hanem Szebia területén!) Szent Andronikos által alapított püspökség székhelyén volt Metód Morávia érseke 869-től, ahol ez a poszt az avarok 582-től tartó uralma óta üresen állt. Csakis ide kaphatott a logika szerint is kinevezést . Ott ma is használatos a ciril írás, míg mifelénk egyetlen leírt ciril betűt sem találtak eddig a régészek! A bizánci császár is azt tudatja velünk a szlávok szomszédságából, tehát közvetlen forrásokból értesülve, hogy a Vaskaputól három napi járásra van Belgrád, majd onnan két napnyira Szirmium (Szerémvár, a Száva mellett), amely városoknál kezdődött Nagymorávia, ahol Svatopluk is uralkodott. Márpedig az egynapi járóföld akkor kb. 50-60 km lehetett (jó utakon), de Belgrádtól Szlovákia légvonalban is több 260 kilométernél. Tehát egyértelmű, hogy Metód nem járhatott azon a területen, ahol ma Szlovákia van, és nem ezen a területen volt Nagymorávia, szerémségi székhelyét amúgy sem hagyhatta el térítés céljából. A ár említett Morva Őrgrófság pedig a frankok tartománya volt, s amikor az utolsó morva fejedelem kiterjesztette észak felé uralmát az Árpád fejedelemtől segítségül kért magyar hadak jóvoltából, akkor elfoglalta a korábbi Avar Tartományt és Észak-Pannóniát is, de ez csak egy rövid ideig tartó katonai uralomnak tekinthető időszak volt 880 táján, mert ekkor megérkeznek Árpád magyarjai, egyesülnek a peremvidékre kivonult avar testvéreikkel, és visszaveszik a 6. évszázadtól (illetve a hunok által a 4. századtól) birtokolt földjüket. IX. János pápa idejében 900-ban például már úgy emlékeznek Wichingre, hogy 800-ban lett annak az északi Nyitrának püspöke, amit Svätopluk hódított meg, és az ottani népeket akkor térítette keresztény hitre. Tehát korábban nem tartozott sem hozzá, sem elődeihez.
Lehetne folytatni a bizonyítást tényekkel és dokumentumokkal, melyek bizony vaskosan ellentmondanak azoknak a megalapozatlan képzeteknek, amikből mifelénk történelmet, országot és alkotmányba vett hagyományt csaptak össze egy évezreddel később. Az egész szlovákiai Ciril-Metód történet, vagy pedig a nagymorva hagyomány ápolása itt olyan, mintha mi, mostani magyarok visszakövetelnénk a délorosz sztyeppéket vagy az iraki (sumer, pártus, turáni) olajmezőket csak azért, mert egykoron elődnépeink birtokolták. Arról nem is beszélve, hogy őseink ama területeke évszázadok vagy évezredek folyamán birtokolták, míg a szlávok ehhez képest néhány évtizedükkel (a 13. század előtt) legfeljebb átutazó vagy kempingező turistáknak számíthattak a Kárpát-medencében. Talán ezért is oly fájdalmas számukra ennek a földrajzi névnek a használata, s ezért szeretnék csalárd módon kitiltani az iskolákból is…
Csakhogy az igazság akkor is igazság marad, ha eltitkolják! Először tehát elegendő lenne egy alig kilenc évtizede elkövetett bűntény hiteles adatainak bevallása, hogy esetleg a szlovák közvélemény is megértse végre, hogy ki kinek a házában, otthonában, földjén lakik…
Igen, tudom, illúzió, de ha már eddig elmulasztottuk, legalább gyermekeink ne mondhassák, hogy meg sem próbáltuk, mert nekik még nehezebb lesz elkezdeni…ne kelljen József Attilát imigyen idéznünk:„Mint fatutaj a folyamon, mint méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Ideje van immár a hangosabb szólásnak is, különben lesz okunk félni a büntetéstől.
Mihályi Molnár László
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)