Lajdi Péter: A szkíta gyökerektől a magyar kereszténységig

http://www.mariaorszaga.hu/index.php?menu=bovebben&kod=4767&rovat=&PHPSESSID=bc85d2e089492c7c12c2db539230a5

 

Néhány szó a manicheizmusról

    A szkíta kereszténység kialakulásának tárgyalásával nagy lépést teszünk az első keresztény évezred vége felé végleges képet öltő magyarság hitvilága felé, annak a magyarságnak vallási hovatartozása témája felé, mely a magyarajkú őspannon és őserdélyi népesség maradványaiból, a rájuk két hullámban rátelepedő hun-avar betelepülőkből és a harmadik hullámként Álmos és Árpád nagykirályok által a Kárpáthazába haza- és visszavezetett magyari népek összeötvöződéséből létrejött visszatelepülőkből, majd végül a XII-XIII. században hozzánk csatlakozott jászok és a török kunok beolvadásából jött létre.
   

A Jézus Urunk népi hovatartozásáról szóló fejezetben megismerhettük, hogy Jézus az általa kiválasztott apostolait mely országokba, mely kultúrkörhöz tartozó területek lakosaihoz küldte hirdetni eredeti, meghamisítatlan tanításának örömhírét. Az apostolok, közülük is legkivált András, Fülöp és Tamás, a nagy szkítatérítők hozták létre azt a valláseszmei talajt, melyből az akkori idők legnagyobb területen elterjedt és legnagyobb embertömegeket mozgósítani tudó  világvallása, a manicheizmus kisarjadzott.
   

Már Máni fellépése előtt államvallássá emelték a Pártus Birodalom területén a Jézus tanait hirdető apostolok munkája gyümölcseként kibontakozó szkíta kereszténységet. Ezt a virágjába boruló, belső dinamizmustól feszülő új vallást majd a perzsák is üldözik római segítséggel a Pártus Birodalom bukása utáni években.
   

Ha valaki a honvisszaszerző magyarság vallási hovatartozásának kérdésével óhajt foglalkozni, nem lesz számára kikerülhető, hogy górcső alá vegye a pártus Máni tanaiból szárba szökkent keleti eredetű keresztény egyház, a manicheizmus témáját. Túl sok ma már az azt igazoló bizonyíték ahhoz, mely a 895 előtti magyarság vallása vonatkozásában a manicheus tanok túlnyomó részben való jelenlétét támasztja alá, hogy mindezeket régóta jól bevált MTA-s módszerekkel a szőnyeg alá söpörhessék, mint ahogyan már annyi mással megtették ezt a múltban.
   

Máni (vagy máshogyan: Mánész), Jézus apostola 216. április 14-én látta meg a napvilágot Dél-Babilóniában, azaz a régi sumér területek övezetében. Gundeshapurban halt meg valamikor 274 és 277 között. Hívei a „Fény Apostolá”-nak nevezték. A görög szövegekben édesapja Patak-nak v. Pataki-nak neveztetik. Életútjáról a legtöbb információ a ma már Kölni Manicheus Kódex-nek hívott könyvből származik, mely a Közel-Keleten az V. században keletkezett. E kódex szírből görögre fordított manicheus szövegeket tartalmaz, 1969-ben Kairóban bukkant föl, s  végül a Kölni Egyetem vásárolta meg.

Íme egy idézet a kódexből: „Én, Máni, Jézus Krisztus apostola Isten akaratából, az Igazság Atyjáéból, akitől eredek, aki mindörökkön örökké él, mert Ő mindenek előtt volt, és mindenek után lesz. Minden, ami keletkezett és majd egykor létrejön, az Ő ereje által létezik. Belőle eredek én, az Ő akaratából létezem. Általa nyilvánult meg nekem minden igazság. És így az Ő igazságából való vagyok. Eme igazságot a vélem utazóknak nyilvánítottam ki. Békét hirdettem a béke gyermekeinek, reményt prédikáltam a halhatatlan nemnek. Kiválasztottam azokat, akik az igazság ezen ösvényén képesek a fölemelkedésre, és megmutattam nekik a fölfelé vezető ösvény futását. (Itt Máni a beavatásról beszél. LP) Leírtam a halhatatlan örömhírt, és belefoglaltam a különös, pompás titkokat. Hatalmas dolgokról és roppant történések legmagasztosabb jeleiről adtam hírt benne. Amit Isten kinyilvánított, elmagyaráztam azoknak, kik az igazságot szomjúhozzák. Tanúságot tettem nekik az igazi látásról, s a legnagyszerűbb kinyilatkoztatásról, mely részemül jutott.”
   

Máni anyai ágon közeli rokonságban állott a híres pártus uralkodó dinasztiával, az Arszakidákkal (Arszák = Ország). Ez máris egy fontos kapcsolódási pontot szolgáltat személye, Jézus és a magyarság között. Ő az arámi nyelv keleti, azaz ragozó változatát beszélte, akárcsak Jézus. Huszonnégy éves korában égi, lelki ikerpárja (animus-anima) egy angyal alakjában megjelent neki, és közölte vele, hogy arra lett kiválasztva a mennyei erők által, hogy hirdesse ki tanait a nyilvánosság előtt. Ezt követően hosszú vándorútra kelt. Elment Indiába, ahol behatóan tanulmányozta a Mahayana-Buddhizmust. Perzsiába való visszatérte után az akkori uralkodónál, I. Sapur perzsa királynál pozitív fogadtatásban részesült, aki megengedte neki, hogy birodalomszerte terjessze tanait. E király halála után azonban I. Bahrám került a perzsa trónra, aki már nem tekintett ilyen kegyesen rá, és lehetővé tette, hogy a zoroasztriánus papok vezetője, Kartír parancsára fogságba vessék és 26 napig tartó kínzatás után meggyilkolják őt.

 

Ezzel osztozott Mestere, Jézus sorsában. Mindkettejüket  a régi, túlhaladott eszméket valló, hatalomféltő, intézményesedett és evilágban berendezkedett klérus sötét erői veszejtették el: Jézust a zsidó Szanhedrin, Mánit a hatalmukat féltő zoroaszteriánus árja perzsa papok, majd későbbi követőit a Szanhedrin utódszervezete, a zsidókeresztény egyházvezetés.

Máni tanítása

„Mani a próféták Ádámmal” (Ádám Kadmon, a sumér Adapa; LP) „kezdődő, Buddhát, Zarathusztrát és Jézust is magában foglaló hosszú sora beteljesítőjének tekintette magát. Az igaz vallás korábbi kinyilatkoztatásait korlátozott érvényűnek tartotta, mivel azok egy nyelven és egy néphez szóltak, ráadásul későbbi hívei szem elől tévesztették az eredeti igazságot. Mani a minden más vallást felváltó egyetemes üzenet hordozójának tekintette magát. A torzítások” (herézia, skizma; LP) „elkerülése  és a tan egységének megőrzése érdekében  hitelveit írásban rögzítette, és ezeket az iratokat még életében kánonba foglalta.” (Terebess-féle Ázsia-lexikon)
   

Hamvas Béla a vallások részlegességével összefüggő, Máni által is fölismert igazságot így fogalmazta meg: „Mert kezdettől fogva emlékezetes gondolat sok van, metafizika csak egy. ... A sok vallás az egyetlenegy metafizikai kinyilatkoztatás alkalmazása. ... Lao-ce mondja: ’A Taóra azt mondják, hogy szép, szép, de nem alkalmazható, mert az alkalmazás hovatovább elaprózódásra vezet.’ A vallások elaprózódásra vezetnek: ezért az idő alkotásai, emberi alkotások, múlandók. A metafizika idő fölött áll, ember fölött, elmúlhatatlan; ... A vallások a metafizika alkalmazásai: körülményekre, viszonyokra, emberekre, fajokra, korokra. Ezért a vallások alapja mindig a metafizikai, de soha a metafizikai kinyilatkoztatást teljes egészében egybe nem foglalják.”
   

Máni gnosztikus tanításának központi gondolata: az anyagtalan jó, a spirituális Fényvilág és az ördögi, anyagban megnyilatkozó világ közötti kibékíthetetlen harc. Ezzel a dualista felfogással  összefüggésben meg szokták említeni, hogy ez a tanítás Zarathusztra vallásából (Ahura Mazda – Angro Mainju vagy Ahriman; ez az ördögi lény neve „ármány” szavunkban él tovább) ered, azt azonban elfelejtik, hogy Jézus tanainak központi gerince szintén e problematikában ölt testet: az anyagban megnyilvánuló, kísértő, lefelé húzó erőktől való elfordulásra ösztönöz, az emberben dúló két hatalom, a jó és a gonosz harcáról beszél, és főleg tömeges ördögűzései és gyógyításai során megmutatva a benne lakó Isten végtelen erejét, tettekre is váltotta, amit tanított, megdicsőítve ezzel azt, aki őt küldte, az Atyát.
   

Máni három világkorszakról beszél:

 

az elsőben a jó és a rossz, a lélek és az anyag, a fény és a sötétség, a bűn szennye és az erény tisztasága, a teremtő erő bölcsesége és a rombolás szellemének vak dühe, a rendezett Kozmosz és a kusza Káosz önmagukban, egymástól elválasztva léteztek;

 

a másodikban, melynek a mostani emberiség részese, a két antagonista erő állandó harcban elkeveredett egymással, ez az üdvtörténet korszaka, melynek tengelypontjában megjelent, testet öltött a legfőbb isteni küldött, maga az Isten Fia, Jézus, aki keresztáldozatával lehetővé tette a gonoszság fölött aratott diadal kiteljesedését, az isteni Fény szétáradását;

 

a harmadik korszak az Ítélet után a fény és a sötétség, a búza és a konkoly végleges szétválasztásának örökkön tartó korszaka lesz – hirdette Máni. Ez is egybecseng Jézusnak ama tanításával, melyben az idők teljességekor bekövetkező Ítéletet a termés betakarításának metaphorájával teszi szemléletessé, a gabona és az ocsú szétválasztását, a gonoszt és jót cselekvő emberek elkülönítését képi nyelven fogalmazva meg. 
   

Máni felfogása szerint az ember teste a gonosz teremtése, melyben az isteni lélekszilánk fénye fogva tartatik.
   

A manicheista szertartásoknak három fő elemét tarthatjuk az átörökített, illetve megmaradt ismeretek alapján számon: az imádkozás, az alamizsnálkodás és a böjt önmegtartóztatása. Emellett ismert volt náluk is a gyónás és a himnuszéneklés, melyekkel szervesen kapcsolódtak a többi keresztény irányzatok hitgyakorlatához.
   

Az ember Máni felfogása szerint a gonosz alkotta földi anyag fogságában élő fényszilánkot magában hordozó lény (tehát a két őselv, a jó és a gonosz, az angyali és az ördögi keveréke), aki két világ mesgyéjén áll, s akinek lelke az Isten Lelkének lehasadt szilánkja. 
   

Gnosztikus moszlim gondolkodók hatására, (mint pl. Avicenna alias Abu Ali al-Huseyn ibn Abdullah ibn Sina, egy perzsa orvos, filozófus, alkimista, matematikus és csillagász, valamint Averroes alias Abu I-Walid Muhammad ibn Ahmad ibn Rusd, mór gondolkodó, orvos és misztikus,  mindketten az arisztotelészi filozófia terjesztői) a keresztény középkor derekán, a XIII. században a skolasztikus gondolkodóknál is, mint Michael Scotus, Albertus Magnus és Aquinói Szent Tamás stb. (, akinek ereiben Turul-házi vér is folyt) felbukkan ugyanez a manicheus gondolat. A skolasztikus teológiai mozgalomnak sikerült leráznia magáról a merev keresztény dogmatizmus szellem- és léleknyomorító béklyóját, és két irányzat, két „iskola” alakult ki náluk, az egyik, a korábbi felfogás szerinti Plátón, míg a másik, a kiforrottabb irányzat Arisztotelész arab közvetítésű filozófiájának és ezek kommentárainak hatása alatt állott.
   

„Máni Jézus Krisztus apostola, a Világosság Birodalmának küldötte volt. Egy új világvallás megalapítója, orvos, költő, nyelvújító, festőművész, szónok és egy lant feltalálója. Egy új, a lélek fejlettségi fokán nyugvó keresztény beavató tanítást hirdetett meg. Tanította a két természetrend tanát, a mikrokozmoszok tanát és az endúra vagy átalakulás tanát. Az utcáról betérő érdeklődőnek le kellett mondania a bálványok imádásáról, a hús evéséről, az emberek és állatok öléséről, nem űzhettek mágikus gyakorlatokat, boszorkányságot. Tanítása a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig visszhangzott, a szépség és a tisztaság tanítása volt, és a Jó és csakis a Jó Istenéről szólt.

 

Helyreállította az összetört tanítást, az egyetemes kereszténységet. Ellenségei szemében ő lett a tökéletes eretnek. ... A pártus próféta, Máni tanítása volt a magyarság ősi vallása.” ( Mani és a manicheizmus; Előszó; L. N. L. Könyvkiadó) 
   

Máni tanítását a vallási szinkretizmus vádjával illetik ellenségei. Leghevesebben a zsidókeresztény egyházak támadják ezt az álláspontot, a szinkretizmus szitokszóvá vált az egyházi szóhasználatban. Elfelejtik, hogy Jézus is egy akolról és egy Pásztorról szólott. Legsúlyosabb érvük a manicheizmus bírálatában az, hogy a mai szabadkőművesek is egyfajta szinkretistának nevezhető világvallás létrehozásában mesterkednek. Ez sajnos igaz.

 

Azonban szükséges fölhívni a figyelmet a leglényegesebb különbségekre a kétfajta szinkretizmus között:

 

Míg a szabadkőműves szekták hátterében a legmagasabb fokon beavatottak (33. fokozati nagymesterek) körében titkos Lucifer-kultusz áll,

 

addig Máni és követői a legtisztább jézusi tanokat igyekeztek megvalósítani a világban.

 

Míg a szabadkőművesek világvallásából a megtévesztő és üres külsőségek mögött nincs igazi Isten-ismeret és Isten-szolgálat, és hiányzik belőle mindenfajta erkölcsi felelősségtudatra és egyéni áldozatkészségre buzdító motívum,

 

addig a manicheizmus nagyfokú önmegtagadásra, a tisztaság mindenekfölötti elérésére és megtartására, a belső lelki fejlődés felfelé ívelő útjára, az anyagi világ megvetésére tanít, s törekvésének lényege az Isteni Fény felszabadítása világunkban.
   

 

Máni valóban arra törekedett, hogy szintézist teremtsen a legnagyobb és legtisztább, isteni kinyilatkoztatásokon alapuló vallások tanításai között: Zarathusztra és követőinek szent könyve a Zend Aveszta tanai (ebből a zsidók is sok mindent emeltek át ókori szövegeikbe!), Buddha tanainak egyes elemei (pl. a lélekvándorlás), a taoizmus és Jézus Igéje között.

 

A legbelső mag e négy tanrendszeren belül feltűnően azonos! Ami még közös Máni és a másik három nagy égi küldött között, az a népi-kulturális hovatartozás, ugyanis mindnégyen földi származásukat tekintve szkíták voltak. A zarathusztraizmus nem volt egyéb, mint a szkíta (Turán) ősbölcsesség reformja, amelyhez a perzsák is (Irán) csatlakoztak. Nem véletlen, hogy a zsidóság vallási hagyományait Máni nem integrálta tanrendszerébe, mert azt a sátán által megfertőzött kinyilatkoztatásnak tartotta.

 

Mint tudjuk, a sátán fáziskéséssel mindig az Istent majmolja, utánozza. Ezt tapasztalhatjuk a mai, Mánit utánzó, szabadkőműves, vallással kapcsolatos  mesterkedések esetében is.
   

Máni hatalmas műveltsége és tisztánlátása folytán a különböző korabeli vallások egymást kiegészítő elemeinek egyeztetése során óriási tehetséggel mindig a lényegre koncentrált, mert meggyőződése volt, hogy az ősi rendből kilépett, a paradicsomi harmóniából kiűzött ember elvesztette lényeglátását, részekbe kapaszkodik görcsösen ahelyett, hogy az Egészre rálátása lenne, s fölismerte azt, hogy az egyes vallásokban az isteni őskinyilatkoztatásnak csupán töredékei maradtak fenn.

 

Arra törekedett ezért, hogy a részekre szakított szkíta eredetű nagy  vallások (Zarathusztra tanai, buddhizmus és Jézus Igéje) rongyos köpenyét újrafoltozza, összevarrja, és egyetemes érvényű rangra emelje, melyet az emberiség minden népe sajátjaként fogadhat el. Fölismerte azt a folytonosságot is, mely a kusita-sumér-káldeus-szabír-szkíta-pártus-hun-avar-magyar népek hiedelemvilága, tehát annak a művelődésnek hagyományai és a pártus vérből született Megváltó, Jézus tanítása között fennáll, amelyből ő maga is előkelő vérvonalon származott. Ne feledjük, Máni vérrokona volt Jézusnak az Arszakida pártus királyi dinasztián keresztül!!

                             
    Ezt tudva máris rátapintottunk arra, miért támadt akkora gyilkos dühvel már a kezdetekkor a zsidókereszténység a manicheista tanokat valló legkülönbözőbb felekezetekre: magára a harmadik és ötödik évszázad között virágzó nagy manicheus közösségre, mely a Pártus Birodalomból kiindulva keleti irányban Perzsián keresztül a mai Kínához tartozó ujgur területekig és még azon is túl virágzott, nyugati irányban pedig Egyiptomon és Észak-Afrikán át Hispániáig s még tovább a kelta-gall és a germán területekig kiterjedt. Maga Szent Ágoston is a manicheista keresztényekhez tartozott ifjúságában, de milánói Szent Ambrus hatására és a zsidókeresztény római egyházban kecsegtető karrier csábítására áttért Saul egyházának hitére, ahol utólag szentet kreáltak belőle.
   

A manicheus egyháznak köszönhető, hogy olyan nélkülözhetetlen, ősi szövegek, mint az egyik leghíresebb hermetikus könyv, Hénoch könyve, az Indiát is megjárt Tamás apostol tetteiről szóló töredékek és Tamás apostol néhány zsoltára fönnmaradhattak az utókor számára.
   

Az üldöztetések ellenére is nagy a száma az eredeti manicheista szövegeknek. A szír nyelvű manicheus irodalom egyikét, Az óriások könyvét például a Holt-tenger melletti Qumránban, az esszénus közösség barlangjaiban és Turfán oázisban (Xinjiang autonóm tartomány, Kína) találták meg. Ebből is kikövetkeztethető egy eszmei folytonossági vonal, mely az esszénus Keresztelő Szent Jánostól indul s az esszénus közösségen, Jézuson  és apostolain keresztül a pártus apostolig, Mániig, s az ő tanításán át egészen a magyarságig terjed.
   

A mindmáig egyházi részről mély hallgatással övezett esszénus közösség kulcsfontosságú Jézus hovatartozását tekintve, mert a „pusztába kiáltó szó”-ként emlegetett Keresztelő Szent János tanúságtételével kezdődik nyilvános tanítói működése a Jordán-parton, aki pedig ma már nyilvánvaló módon esszénusként van számontartva a hatalomtól független  szakemberek kutatásai alapján. Keresztelő János „pusztá”-ja nem volt egyéb, mint a jahvizmustól elfordult esszénus közösség központja, a Holt-tenger melléki Qumrán kősivataga.
   

„Az Újszövetség a legteljesebb mértékben hallgat az esszénusokról. Korábban láttuk, hogy a „metamorfózis” célja pontosan Jézus eredeti, szkíta ősbölcsességen  alapuló tanításának az eltitkolása volt, így nyilvánvaló, hogy amennyiben az esszénusok mágusok voltak, akkor az Újszövetség szerkesztői ’elfeledkeztek’ róluk.

 

Sőt, a hivatalos zsidóság soha nem fogadta el őket. Mindezek a bizonyítékok azonban eltörpülnek talán a legfontosabb mellett: Flavius két könyvében is említést tesz egy Simon nevű esszénusról – ’Simon, aki az esszénus szektához tartozott’, valamint ’Simon nevű esszénus’ -, és a szövegkörnyezet arra utal, hogy mágus volt. Az Újszövetség is említi Simon mágust” (persze eltorzított alakban; LP).
   

„A feltételezést támasztja alá továbbá az is, hogy Knight és Lomas szerint a Kumrán környéki barlangokat beavatási szertartásokra is használták. Sőt, azt tartják a barlangrendszerről, hogy az ’akár kánaánita is lehetett’, és valószínűsítik, hogy énóki jellegű rítusokra használták. Szerintük a kumrániak az ősi énóki tudás továbbvivői voltak, és lehetségesnek tartják, hogy Jézus ennek az énóki csoportnak volt a képviselője, szerintük ugyanis tudása a vízözön előtti kultusz elemeit tartalmazta. ... A közösség ősi tudással való kapcsolatát mutatja, hogy az Esthajnalcsillag ugyanolyan fontos volt nekik, mint a sumíroknak.” (Bunyevácz Zsuzsa: A Szent Grál üzenete – Az eltitkolt magyar vonatkozások; 296-297. o.; A Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, Pécs, 2007)
   

A második keresztény évezred elején Európa nagy válaszút elé érkezett: Mánit, s vele az egész Eurázsiát egységbe kovácsolni képes keresztény szintézist, s ezzel a hiteles Isten-ismeretet választja-e véglegesen, avagy Sault, s vele a zsidóságot kitüntetett szerepben fölmutató és e népnek e tanokba kódolt későbbi hatalmi igényeit kiszolgáló  zsidókereszténységet, s ezzel egy alacsonyabbrendű, lefokozott és torz,  politikai  „isten”-képet, „isten”-hitet. 
   

A magyarság már Atilla idejében az előbbi mellett tört lándzsát, míg Európa a zsidózó sauli irányzat választásával rossz lóra tett, s ez leginkább napjainkban bosszulja meg magát, amikor az összes hamisításra, ravasz csúsztatásra és a vallás álcájába öltöztetett összes gyilkos hatalmi mesterkedésre fény derült.

 

Atilla nagykirály birodalmi törekvései is elsősorban arra irányultak, hogy egész Eurázsiát először földrajzilag és politikailag, majd később eszmei síkon is a Máni által hirdetett egyetemes jézusi világvallásban magasabb szinten is egységbe forrassza az „egy akol, egy Pásztor” jelszó szellemében. Ez persze egyáltalán nem tetszett „e világ fejedelmé”-nek, ahogyan Jézus nevezte a sátánt.
   

Mivel az indoeurópai-árja-szemita népek hatalmi technikája a „Divide et impera!”, azaz „Oszd meg és uralkodj!” ördögi elvre épül, nem tűrhették, hogy az „Egy akol, egy Pásztor” jézusi törekvés győzzön.

 

Ezért támadt gyilkos dühvel Saul egyháza még a manicheizmus kései hajtásainak számító XI-XIV. századi francia és észak-itáliai albigensekre (a Languedoc tartománybeli Albi városáról kapták nevüket), katharokra és patarénusokra a X. századtól létező, balkáni központtal rendelkező bogomilokra és a szkítakeresztény magyarokra is, hogy írmagja se maradjon Jézus eredeti és hiteles tanításának, mely ha győzedelmeskedett volna, kártyavárként omlott volna össze e világ fejedelmének gonosz királysága. Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy Örményországban is fennmaradt a manicheizmus egy kései hajtása a Kr. u. VII-VIII. századig a pauliciánus közösség képében.
   

2004-ben bátyám, Lajdi Tamás hívta fel a figyelmemet egy a West-Deutscher Rundfunk (WDR) adásában július 16-án sugárzott műsorra, amelyben Prof. Dr. Robert Eisenman, jeruzsálemi történészprofesszor Saullal és egyházával kapcsolatban lényegét tekintve, összefoglalva a következőket mondta (az összefoglalás bátyámtól származik): 

 

„Saulnak és ideológiájának semmi köze Jézushoz. Nem csoda, hogy a holt-tengeri esszénusok Sault ’hazugnak’ és ’álmodozónak’ nevezték, hiszen az általa a történelmi Jézusról alkotott kép semmiben sem felelt meg annak a valóságnak, amilyennek Jézust az esszénusok személyesen ismerték. S ha valaki, ők csak ismerték, hiszen Jézus köztük élt, köztük nevelkedett 12 éves korától fogva. 
   

Saul azonban sosem járt Damaszkuszban, mert ’Damaszkusz’ az esszénus Qumrán kódolt neve volt, így az ún. ’pálfordulás’ eseménye is megkérdőjelezendő.

 

Saul a qumráni esszénus közösség elpusztítására indult el a jeruzsálemi nagytanács elfogató parancsával, mert ebben a közösségben látták a zsidók a gyűlölt jézusi tanításnak letéteményét. A nyugati kereszténységet tehát egy olyan ember – Saul rabbi – alapította, akinek a történelmi Jézushoz semmi köze soha nem volt, s így tanai sem feleltek meg Jézus tanításának.” Mindezek egybevágnak saját, Saulról kialakított nézeteimmel is.
   

 

A történelemhamisítás egyik leggyakrabban használt trükkje, hogy egy későbbi történelmi állapotot visszavetítenek abba a korábbi időbe, melyet a saját szájuk íze szerint másképpen szeretnének láttatni. A kereszténység kialakulásának, korai eseményeinek témájában különösképpen feltűnő ez az igyekezet, ezért 2007-ben elhunyt bátyámtól, Lajdi Tamástól a téma tisztázásául egy idevágó hosszabb idézet következik „Búza és konkoly” című dolgozatából: 
   

„A negyedik évszázadra ébredvén a keresztény tanítás szórt telepekben jelen van már egész Nyugat-Európában, s főként a Rajna-Duna vonaltól délre eső részeken, de éppúgy jelen vannak Afrika északi partvidékén egy összehúzódó-kiszélesedő sávban, majd a Nílus-delta vonalán Dél felé, s a keleti partvidéken észak-keletnek tartva magában foglalja a teljes Kis-Ázsia mellett az egykori Pártus Birodalmat, melyen a jelzett időben a ’szasszanida perzsa’ uralomként jelzett formáció él. Aktív jelenlétének határai – a térképek szerint – egybeesnek a széthullott Római Birodalom határaival, de Kelet felé jócskán meghaladják azt. A mai nyugati történelmi térképek azonban  - egy régi hamisító kedv kénye szerint, és érdekes módon  – sehol nem beszélnek ’római katolicizmusról’, csupán egy átfogóan és általánosítóan ’kereszténység’-nek (’Ausbreitung des Christentums im Römischen Reich bis ins 5. Jahrhundert’) nevezett régiót említenek. 
    További ferdítés, hogy e térképek nem foglalkoznak az ekkori Európa belső területeinek népességével. Más térképekről azonban tudjuk, hogy itt ekkor nyugaton kelták, keleten pedig különféle szkíta törzsek összefüggő tömbjei laknak. Ugyanakkor azt sugallják e térképek, hogy a kereszténység semmilyen formában nincs jelen attól a ’demarkációs’ vonaltól sem északra, sem keletre. Nem választják szét kiemelten a nyugat-római, azaz páli kereszténységet az e korban létező, virágzó manicheus kereszténység tömbjétől, jobban mondva ez utóbbit meg sem említik, holott a kor nagynak tartott római keresztény egyházatyái elkeseredett és éppen ezért roppant agresszív hangú vitairatok tömegét bocsájtják szárnyra éppen a manicheus vallás európai jelenléte és feltartóztathatatlan terjedése ellen. A valóságban a térképek ezzel az önfejű általánosítással nem hazudnak igazán nagyot, csak torzítanak, hiszen a mai ’européer’ a római kereszténységet és annak szakadár szektáit tartja ’A’ kereszténységnek, s mivel sem e térképek, sem pedig az iskolai történetoktatás nem beszélnek részletesen ezeknek a kezdeti évszázadoknak valódi vallási megoszlásáról a vén Eurázsiában, s azt a hamis látszatot igyekeznek kelteni, mintha a római kereszténységről lenne szó, hiszen ma ez a kereszténység uralkodik mindenütt a legnagyobb arányban.
    Európa hatalmas belső területein ekkor már valóban a kereszténység uralkodott, mely a negyedik századra elborította az egész kontinenst, de ennek a kereszténységnek neve is volt, s – bár valódi katholikét alkotott – nem római katolicizmusnak hívták. Mivel Európa belső tereit nyugaton a kelták lakták be, kiknek neve csak magyarul érthető: keleták, keletről származók, s akiknek a mai Törökország területén, Kisázsiában, a Kappadókia-Pamfília-Pontus háromszög által behatárolt hatalmas területen, tehát az egykor Mezopotámiának nevezett terület peremvidékén élő töredékét nevezték Jézus korában galatáknak. Ezekről a római katolikus Ábel Zsuzsanna-féle Bibliai Lexikon is megjegyzi, hogy ’a galaták kelta eredetű törzs voltak’.” (A kelták ősei az első indoeurópai hullámmal érkeztek Európába. A sok hasonlóság és azonosság a két művelődés, a kelta és a szkíta között onnan eredeztethető, hogy előbbiek mind nyelvileg, mind pedig szélesebb értelemben véve kulturális téren is erős befolyása alá kerültek a kontinenst benépesítő őslakos szkíta eredetű népeknek. Nyilvánvalóan alaposan el is keveredtek egymással. Ezt a régészeti ásatások is  pl. a Kárpát-medencében a két népesség hosszú időn át fennálló, békés egyidejű jelenlétét bizonyítják. A kelta skótok például a már említett Abroath-i Nyilatkozatban 1320-ban egyértelműen szkíta eredetű népként definiálták magukat.  LP)

 

„Kelták éltek a mai Spanyolország vidékétől kezdve (ibero-kelták), a mai Franciaország területén (gallo-kelták), majd a mai bajor földön, aztán a későbbi Böhmenen (Csehország) és Ausztrián át egészen a kárpát-medencei Duna-vonalig. Ettől a vonaltól kelet felé pedig egészen a mai Észak-Nyugat-Kínáig, a magyarság pillanatnyilag élő legközelebbi testvéreinek, a mandzsúroknak és ujgúroknak szállásvidékéig pedig nagy számban szkíták töltötték ki a hatalmas teret élettel. ...

 

Ez a sokévezredes európai ősnép a mezopotámiai térből a füves sztyeppék felől sorban érkező testvérnépek folyamatos visszatelepedési hullámai folytán a Jézus utáni századokban ősvallásának kiteljesedését Jézus tanításában látja, de ez az ’új’ tan nem több a számukra, mint ősvallásuk ádventjének beteljesülése egy arra épülő, szervesen megnövelt tartalmú tanítással. ... Ez a keresztény vallás azonban nem volt azonos a római rítusú kereszténységgel, mely pusztán a kontinens déli peremén, szórványban, s az eredeti, jézusi és apostoli tanításhoz mérten, csenevész szektaként élte világát. Úgy is fogalmazhatnók, hogy mind a római, mind pedig a bizánci rítusú kereszténység pusztán periférikus jelenség voltak ahhoz a hatalmas mezopotámiai eredetű keresztény tömbhöz képest, mely szeretetkultúrájával kitöltötte szinte teljes Eurázsiát békével és ’a hit melegével’, ahogy a római rítusú térítő pap, Orosius lelkendezve beszél a hunok énekétől zengő európai keresztény egyházakról.”
   

A zsidókereszténységet fölvevő népek világi és vallási vezetőinek a hunok, pártusok és egyéb szkíta népek keresztény hitűségét bizonyító írásos emlékek körében Róma fölbujtására véghezvitt példátlan pusztítás sem volt elég nagy ahhoz, hogy a fennmaradt gyér, de hiteles külhoni források és a magyar népi és krónikás hagyomány alapján ne tudnánk magunknak pontos képet kialakítani az első évezred hun-magyar népeinek vallási hovatartozásáról.
   

 

A bátyámtól imént idézett szövegben is fölbukkant egy ezek közül, az Orosius-féle tudósítás 418-ból, aki római pap létére sem rejti el csodálatát, amikor Historiae adversum paganos című művében a hunok bensőséges áhitatáról a következőképpen ír: „Kelet és nyugat templomai hunokkal telnek meg. ... A hit melege tölti be általuk Európát.” Ezek a hunok Kelet nagy apostolának, a szkíta Máninak Jézus-hitét is képviselték, s közöttük voltak a magyarság ősei is, akiknek többsége még a pártus időkben Máni fellépését is megelőzve vált kereszténnyé (kereszténnyé; hangsúlyozom: nem zsidókereszténnyé!) Jézus szkítatérítő apostolainak munkássága nyomán.
   

A kelet-európai területeken egészen Belső-Ázsiáig, tehát azokon a területeken, ahol a manicheizmus mint legelterjedtebb szkíta-keresztény irányzat volt jelen, megjelentek a keleti egyházból kiebrudalt és eretneknek bélyegzett egyházatyák tanai is. Elsősorban Ariusra és  Nestoriusra gondolok. A nesztoriánus egyház tanai akkora sikerre tettek szert, hogy a Szasszanida Perzsia keresztény közössége ezt az irányzatot választotta, és hittérítői egészen Indiáig, Tibetig, a Selyemút-menti népekig, Ujgúriába, sőt az akkori Kína fővárosába, Chang’an-ba is eljutottak és sikerrel terjesztették tanításukat.
   

Az egyházi történelemhamisítás egyik legcsalárdabb törekvése, hogy csak a Római Birodalmon belül követi figyelemmel a kereszténység szárbaszökkenését, holott ahol Jézus tanítása legelőször és legfényesebben fölragyogott, ott íjfeszítő népek éltek (Pártia, Arménia, Grúzia), és mindenhol a pártus Arszakida királyi dinasztia leszármaszottai voltak a királyok.
   

Arius (260 körül – 336. Konstantinápoly) alexandriai egyházatya tanításának lényege, hogy ő csak az Atyaistent ismerte el valódi Istennek, a Fiút nem. Ezzel megkérdőjelezte a Szent Háromság létét. Szerinte a Teremtés közvetett úton ment végbe, azaz az Isteni Igén, a Logoson keresztül, aki nem más, mint a Fiú (Demiurgos), Jézus. Jézus volt az első és legtökéletesebb teremtmény, aki az idők kezdete előtt már létezett s Arius szerint minden általa lett. (Erre a szentírási részre hivatkozhatott: „Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” Jn. 8./58-59.) Míg az egyházatyák többsége az Atya és a Fiú azonoslényegűségét (homoousion) vallotta, Arius hozzátoldotta azt az azóta igen híressé vált „i” betűt, mely lényegében változtatta meg az eredeti fogalmat, és ő Atya és Fiú között csupán hasonlólényegűséget ismert el (homoiousion). Megtaláltam a János apostol szerinti evangéliumnak idevágó szakaszát, amellyel ezt az elgondolást joggal megalapozhatta: „Ha szeretnétek engem, csak örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam.” (Jn. 14./28.)  Az első Níceai Zsinat (325) foglalkozott behatóan e tanokkal, és elítélte azokat, Ariust eretneknek kiáltva ki. Ekkor született a híres Nagy Apostoli Hitvallás szövege, melyet nagy ünnepeken még ma is elmondanak a katolikus hívek az ünnepi nagymisén. E zsinattal kapcsolatban megemlítendő, hogy a Szkítiát képviselő püspök is jelen volt.
   

Nestorius (381 után – 451. Felső-Egyiptom) 428 és 431 között konstantinápolyi pátriárka,  azt hirdette, hogy Jézus személyében két természet egyesül: az isteni és az emberi. Mivel Mária szerinte csak Jézus emberi természetének megszülésében vett részt, ezért őt csak Krisztusszülőnek (Christotokos) tekinthetjük, s így elutasította Mária Isten-szülői (Theotokos) minőségét. Az Efezusi Zsinat 431-ben elítélte tanait és őt magát eretnekké minősítette.
   

Hogy ezek a keleti zsidókereszténységből kiátkozott irányzatok a szkíta-keresztény tanítást valló turáni népek körében tovább terjedhettek, újabb jele a szkíta uralkodók nagyvonalú vallási türelmének, akik azt a nézetet vallották, hogy mindenkinek a lelkiismereti szabadságon nyugvó joga olyan vallást követni, amilyet csak akar egészen addig, amíg e vallás tanai nem veszélyeztetik a fennálló társadalmi rendet. 
   

Atilla nagykirály alattvalói között is minden valószínűség szerint igen tarka lehetett a kép a különböző vallások jelenlétének terén. Hadseregében a Zarathusztra tanait vallóktól a buddhista hitűeken s a különböző animista természeti vallások sokrétű skáláján át a legnagyobb mértékben jelenlévő manicheista és szkíta kereszténységig minden bizonnyal  megtalálható volt egész Eurázsia szinte minden hitirányzata. A hun-magyar nagykirály uralma alatt mindenki szabadon, félelmek és üldöztetés nélkül hódolhatott saját szabad lelkiismerete szerint annak a kultusznak, amelyiknek csak akart.
   

Arra nézve, hogy az eredetileg szkítakeresztény magyarság köreiben gyökeret vert a szintén szkíta hagyományból szárba szökkent manicheizmus is - Szent Gellért már korábban idézett megjegyzése ellenére, miszerint a magyarok vallása őt leginkább a manicheizmusra emlékezteti, de nem az -, további bizonyítékok is léteznek. Ennek a kettősségnek a magyarázatát a legátfogóbb bizánci lexikonban, a Suda Lexikonban (Kr. u. 970 körül) találjuk meg. Ez egyébként Szent Gellértet látszik igazolni. Ott az áll Mániról, hogy megörökölte egy özvegyasszony könyvtárát, amelyben szereplő könyvek elsajátítása nagy segítséget jelentett számára tanainak kialakításában. Az özvegyasszony férjét, akié a könyvtár volt, Buddásznak hívták, aki ugyanakkor tanítványa volt egy Alexandriában működő nagy szkíta bölcsnek, Skythianosznak, e könyvek szerzőjének, aki tudását közvetlenül az égből kapta. Azonnal fölfedezhetjük, hogy ez a tudósítás nem szó szerint értendő, hanem a képes, átvitt értelmű beszéd példája. Arról szól, hogy a szkíta ősbölcsességből táplálkoztak az indoszkíta királyfi, Siddharta Gautama herceg, a későbbi Sákjamuni (, mely szkíta herceget jelent) Buddha tanai és életpéldája. Máni tanítása jeleníti meg ugyan a Nagy Szintézist, ő sokat merít Buddha tanításából is, ám tudása csupán másodkézből való tudás, számunkra, szkíta magyarok számára tehát annakidején valóban létező, meglévő hitirányzat volt, de csupán mellékvonalat jelentett. „Ez az őstudás – amint arra Albert Steffen is rámutat – közvetlen átadással kerül tovább a buddászi (értsd: buddhai, buddhista) tanrendszerbe, s onnan, most már csupán áttételesen, könyvek közvetítésével jut tovább Mánihoz. Amit tehát a manicheista hagyomány közvetít felénk, az másodlagos, mellékúton érkező tudás.

 

A szkíta ősbölcsességnek azonban van egy közvetlen, egyenesági örökösödési vonala is, s ez Atilla népén át vezet a magyarsághoz.” (Pap Gábor: Gondolatok a szkíta nép-nemzeti szertartásrendről) Máni tanaiban azt az őstudást mentette át az utókor számára, melyben a káld-sumír mágusvallásnak, a sumír papkirály, Gudea szeretetvallásának és a szkíta erkölcsi felfogásnak Jézus tanításában megtisztult és tökélyre vitt szellemisége tükröződött egyesülve a buddhizmus egyes letisztult és mindezekkel egybecsengő tanításaival. 
   

Míg a zsidóknak sátoros ünnepük volt és van, a manicheus keresztényeknek Béma-ünnepük volt, melyben a BÉMA a szertartások fő kellékét szolgáltató emelvény neve. A Képes Krónika szövege is leír egy spontán hirtelenséggel megrendezett Béma-ünnepet Szent László királyunk édesapja, I. Béla király uralkodása alatt az ún. harmadik „pogánylázadás” idejéből.  
   

„A legkegyelmesebb király Hungaria-szerte kikiáltókat küldött, hogy minden faluból két-két ékesen szóló öreget hívjanak a királyi tanácsba. ... A király, a püspökök és az összes főemberek - látván a mérhetetlen sokaságot - megijedtek, hogy esetleg rájuk törnek. Bementek tehát a városba és figyelték a tömeget. A nép pedig elöljárókat választott magának, faemelvényeket készített nekik, hogy az emberek láthassák és hallhassák őket. Az elöljárók pedig követeket küldtek a királyhoz és a főemberekhez, mondván: ’Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk, hogy megkövezzük a püspököket, kibelezzük a papokat, leöldössük a klerikusokat, felakasszuk a dézsmaszedőket, leromboljuk a templomokat, összetörjük a harangokat.’” 
   

E sorokat – mint tudjuk – egyházi ember írta, így érthető a túlzásokra való hajlam és az elfogultság. Itt nem másról van szó, minthogy a nép okkal-joggal követeli a nagyrabecsült ősök által áthagyományozott ősi rítusok szerinti élet visszaállítását és az aszerinti életet biztosító viszonyokat.
   

Egészen az 1700-as évek végéig maradtak fenn - főleg református falusi templomok (Gyügye, Kalotadámos, Noszvaj stb.) kazettás mennyezetein - olyan képi ábrázolások, melyek semmi mással össze nem téveszthető  manicheus jelképeket jelenítenek meg. Ezek közé tartoznak azok a festett mennyezetkazetták, melyek a szőlőt és a dinnyét közös előfordulásban mutatják egymás mellett. A szőlő és a dinnye egymás melletti ábrázolása egy másik vallási irányzat ikonográfiai jelképrendszerében sem előforduló, jellegzetesen manicheus szimbólum, ugyanis e két gyümölcs sűríti magába a legtöbb fényenergiát növekedése során.
 

A gyügyei (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) református templom egy mennyezeti kazettáján is együtt látható a két gyümölcs az 1767-es évből. A reformáció magyar ága kezdetben nemcsak harcos elkülönülés volt a habsburgi idők agresszív katolicizmusától és hódító szándékaitól, hanem utolsó kísérlet a XV. század végén még teljes fényében ragyogó, független, szkítaági, magyar kereszténység megőrzésére, átmentésére.

E református templomok festett jelenetekbe kódoltan számos egyéb jelképet is átmenekítettek az utókor számára a magyarság ősi hitének hiedelmei, motívumai közül. Ilyen pl. a sárkányon lovagló garabonciás diák, a nap, a hold és a fénykerék (Csengersima), a fölül félmeztelen, alul pikkelyes haltestű sellő alakja két karddal a kezében és egyéb mitológiai állatjelenetek, virágmotívumokba kódolt jelképes üzenetek, sőt magának a Béma-ünnepnek (a Halak elején, február 26-án tartották) ábrázolása, mely az egyik legfőbb manicheus ünnep volt. E kazetták egyikén-másikán rovásírásos feliratok is találhatóak (pl. Énlakán). Nem árt tudnunk, hogy a Magyar Szent Korona képrendje is egyértelműen manicheus jelképiségű.

             
    E fejezet méltó lezárásaként és a Fény Vallása, a manicheizmus éteri tisztaságú szellemiségét megidézendő olvassunk el két manicheus zsoltárt:
                

  „Ó, Jézus, a Reggeli Harmat Gyermeke,
                  Minden fának nedve,
                  Minden gyümölcsök ékessége,
                  Mennyeknek szeme,
                  Minden kincseknek Őrizője,
                  Hős, ki a világegyetemet hordozza,
                  Minden teremtménynek öröme,
                  Világoknak békessége.
                  Mily nagyszerű Terólad szólani!
                  Bent vagy, kint vagy,
                  Fent vagy, lent vagy.
                  Távol vagy, s mégis közel.
                  Nyilvánvaló vagy, s mégis rejtett.
                  Hallgatsz ... és mégis szólasz. ...”

   

„Öltsd fel az igazság ruháját, add át magad a benned lakozó isteninek. Ajándékozd meg értelmed a hittel. Tökéletesítsd belátásodat. A tanácsot kérőkkel légy türelmes. Megfontolásaidban tartsd meg a bölcsességet. Űzd ki a haragot lényedből. Légy alázatos a vágyaidban. Győzd le a szenvedélyt, mely téged mindenbe belevisz. Higgy rendeltetésedben! Töltsd be tökéletesen, türelemmel, belső megértésben. Őrizd meg elhivatottságod örökkön-örökké.”
   

S végül a manicheizmus egy kései, középkori, bogomil ágának egyik fohásza, melyben a hívő az emberi lény jellegzetesen manicheus elképzelésből fakadó hármas tagozódásának megszenteléséért esedezik Istenhez: „Tisztíts meg engem, Istenem! Tisztíts meg engem, belsőmet, külsőmet! Tisztítsd meg testem, lelkem, szellemem! Növekedjenek bennem fénymagok, hogy fáklyává lehessek! Hadd legyek láng, hogy mindent énmagamban s magam körül is fénnyé változtathassak át!”

 

http://www.mariaorszaga.hu/index.php?menu=bovebben&kod=4767&rovat=&PHPSESSID=bc85d2e089492c7c12c2db539230a5

Lajdi Péter : Magyar Keresztút

Köszönet érte LIPTO - nak

Jézus és a Magyarság EGY-sége

Lajdi Péter : Magyar Keresztút 

 Idézet egy korábbi írásomból: „Amikor a rómaiak megneszelték, hogy 

közeledik  a  hun hadsereg, rettegés vett rajtuk erőt.   A   hunok    már

Róma falai alatt álltak  (Jézus  Pilátus  előtt),  amikor  I. Leó, római 

püspök  vezetésével  esdeklő  körmenet  közeledett feléjük a célból, 

hogy   megakadályozzák   a   város   elpusztítását.   Atilla   ekkor   is 

kegyes  és  irgalmas  uralkodónak  bizonyult,   mint  korábban  már 

oly sokszor. Ekkor jelent meg Atillának a legenda szerint a pápa feje fölött Jézus angyala, aki ezt üzente a hun nagykirálynak: Ha megkíméled a várost, amelyben apostolaim csontjai nyugszanak, egy távoli utódodnak adom az élet koronáját. Ez a leszármazott Szent István, a megígért korona pedig a Magyar Szent Korona.     Szántai Lajos elemzése szerint Atilla az üdvtörténet e pontján, akarata ellenére (Jézus a Getsemáné kertben), mert a leírások szerint nagyon nehezére esett e döntés, népe számára vállalt egy sorsot, Jézus sorsát, a Magyar Keresztutat. Róma falai alatt dőlt el Isten akarata szerint a magyar nemzet sorsa. Voltaképpen Atilla emelte Róma püspökét a keresztény püspökségek élére azzal, hogy megóvta Jézus kérésére Rómát. Ahogyan Jézus további sorsa a római Pilátus előtt dőlt el, úgy dőlt el nemzetünk sorsa Róma püspökének jelenlétében a szent város falai alatt. Míg Atilla megkímélte Rómát, addig két germán törzs, Alarik gótjai és a vandálok (ld. vandalizmus!) szörnyű pusztítást vittek végbe az örök városban.”(Lajdi Péter: A magyarság hiteles őstörténetének alapjai; 37. o.; Brusam Kiadó, Békéscsaba, 2008.)

 

    A már említett Szántai Lajos és mestere, Pap Gábor egy erdélyi templom keresztútjának  tanulmányozása közben Jézus szenvedéstörténetének egyes stációi és a magyar történelem sorsdöntő eseményei között egyértelmű tartalmi és üdvtörténeti párhuzamokat fedeztek fel. A következőkben e két tehetséges és nagytudású kutatónk kitaposta ösvényen járva, de nem mindenhol az ő lábnyomukat követve pontosítsuk Jézus szenvedéstörténetének egyes állomásait a magyar történelem sorsdöntő eseményeire vetítve, saját megfogalmazásban.

„Mondd el, mert ez a világ csodája

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.”

 

/Márai Sándor: Mennyből az angyal/

 

 

Jézus szenvedéstörténetének állomásai, amelyekre nagypénteken emlékezik meg a keresztény világ, és magyar történelmi párhuzamai:

1. Pilátus halálra ítéli Jézust.

    Atilla Róma falai alatt Jézus kérésére megkegyelmez a „szent” városnak és püspökének. Ha ellenszegül I. Leó  kérésének, minden bizonnyal cca. 1600 éve, a hun idők óta egyike vagyunk a mérhetetlen vérontással és hazugságokkal hatalmi státuszba került nagyhatalmaknak, mint Franciaország vagy Nagy-Britannia, megkapva „e világ fejedelmétől” a komiszságért és a gonoszságért járó szokásos földi jutalmakat. Egyike lettünk volna azon evilági hatalmaknak, akik Jézus szavával élve már „megkapták” ideát „jutalmukat”, egyike azon hatalmaknak, melyeknek a Jézus által újjáalkotott új ég és új föld eljövetelekor már nem lesz alkalmuk tartani a tenyerüket. Atilla azonban, bár igen nehezére esett (Getsemáné-kerti motívum), isteni sugallatra másként döntött. Népe számára a jézusi sorsot vállalta fel: a Magyar Keresztutat választotta.

2. Jézus vállára veszi a keresztet.

    Azzal, hogy a kelet-európai és belső-ázsiai térségbe az ősidőkben a kárpát-medencei őshazából pulzálásszerűen ki-kirajzó királyi szkíták leszármazottai visszatértek az ősök által elhagyott Szentföldre, a történelmi Nagy-Magyarország területére, az első keresztény évezred három hullámban visszatelepülő szkítái, a hunok, az avar-magyarok és Álmos és Árpád magyarjai képében Nemzetünk, a népek Krisztusa vállára veszi keresztjét, nemzeti méretűre tágítottan folytatva a pártus-szkíta Jézus megváltó szenvedését és keresztáldozatát önmaga és az egész világ javát szolgálva.

3. Jézus először esik el a kereszttel.

    Nyugati hittérítő papok kitartó aknamunkával a szabadnak született, szkíta-keresztény Magyar Nemzetet a zsidókereszténység feudális rabszolgaságának jármába kényszerítik. Tűzzel-vassal pusztítanak mindent, ami magyar: Írásbeliségünket, igaz történelmünk magyar nyelven, magyar betűkkel írott visszahozhatatlan és fölbecsülhetetlen értékű emlékeit, ősi, egyedül hiteles és igaz jézushitünk szertartásrendjét, tanítását és ezek képviselőit: mágus- és táltospapjainkat kegyetlen dühvel tűzre vetik, pusztítják, leöldösik és üldözik.

4. Jézus szent Anyjával találkozik.

    Szent István, szomorúan látva, hogy a római egyház idegen szellemiséget és érdekeket szolgáló képviselői milyen jellemtelen módon szegik meg korábban tett, csalárd ígéreteiket, és hogyan pusztítják a Nemzet ősi kultúrkincseit, kétségbeesésében halálos ágyán ősi Istenasszonyunk, a Boldogasszony kezébe és oltalmába ajánlja országát, népét és a Szent Koronát.

5. Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni.

    1250-ben, a tatárjárás borzalmainak múltán, IV. Béla táltoskirályunk uralkodása és oltalma alatt megalakul a pápa által is kénytelen-kelletlen elismert magyar alapítású beavatásos  mágusrend, a fehérruhás pilisi pálos „szerzetesrend” Boldog Özséb kezdeményezésére és vezetésével. A Szakrális Magyar Királyság Istentől rendelt hathatós segítőre talál a Pilis energiaközpontjának a magyarság számára áldásos működtetéséhez szakavatottan értő mágusrendben. „Ha van pálos rend, van Magyarország. Ha nincs pálos rend, nincs Magyarország. (értsd:  függetlenségben, jólétben, erőben)” – mondták a középkorban. Ez a stáció a magyar történelem kronológiája folytán kizökkenti a szenvedéstörténet megszokott sorrendjét. Ez azonban nem érinti a lényeget. Én ennek ellenére megtartom az egyház által jónak ítélt számozást, hogy belém ne köthessenek.

6. Veronika kendőt nyújt Jézusnak.

    A pápa „őszentsége” által kiátkozott nagy uralkodónk, II. Endre királyunknak 1207-ben Sárospatakon leánygyermeke születik, aki a Turul-ház szentségét és valódi jézusi alapokon nyugvó életpéldáját viszi a „barbár” magyaroktól a hozzánk képest valóban barbár teuton-germán földre. Őt Árpádházi Szent Erzsébetnek hívják. IV. Béla király nővére és Szent Margit nagynénje volt. A nyugati egyház legnagyobb, és minden túlzás nélkül állíthatjuk, talán világszerte legkedveltebb női szentjéről van szó. A nyugat számára olyan magyar,  valóban jézusi magatartásmodellt él meg személyes életpéldája által, mellyel a feltétel nélküli isteni szeretet és irgalmasság az indoeurópai népek Európájában azóta sem megvalósított életszentségének állított múlhatatlan példát.

7. Jézus másodszor esik el a kereszttel.

    A tatárjárás. A pápa „őszentsége” felbujtására és a nyugati zsidókeresztény hatalmak örömére 1241-1242-ben Batu kán kegyetlen és vad hordái lerohanják a Magyar Királyságot. Amerre seregük elhalad, példátlan pusztítást visznek véghez. A Niederaltaichban sercegő lúdtollal krónikát körmölő osztrák szerzetes a sorok mögül kiérezhető alig titkolt kárörömmel veti pergamentre e pár szót: „Magyarország harmadfélszáz éves fennállás után elpusztult.” Mint tudjuk, ekkor is túl korán ittak ellenségeink a medve bőrére.

    A Cirenei Simon segítségnyújtásával összefüggő stáció kronológiailag most kellene hogy következzék.

8. Jézus vígasztalja a siránkozó asszonyokat.

    Hunyadi Mátyás király, egyike legnagyobb uralkodóinknak, az atillai minőségek egy személyben való újraszületése, az egész ország ugyanis annakidején ennek tartotta, a pálos rend nagy patrónusa és támogatója, a még be nem következett magyar föltámadás előtt utoljára megcsillogtatja a történelmi szkíta-magyar virtusokat. „Volt egy nagyon régi jövendölés, mely szerint Magyarországnak két Atilla királya van: az egyik I. Atilla, ő indítja a Magyar Királyság történetét, és majdan lesz valamikor egy II. Atilla, aki zárja a Magyar Királyságnak ezt a nagyformátumú, hatalmas ívű, fényes történelmét.” (Szántai Lajos) 1443. február 24-én, Mátyás napján megszületik a majdani Mátyás király. Ha ettől a dátumból – nem matematikai pontossággal – 1000 évet visszaugrunk az időben, megközelítőleg Atilla király halálának évét kapjuk. Tehát volt Európában egy Ezeréves Királyság. A Jelenések Könyve is egy ezeréves királyságról beszél Jézus uralma alatt – véli Szántai. Thúróczy JánosChronica Hungarorum-ában többször is második Atillának nevezi Mátyást.

    Mátyás király koronázásáról fontos tudnunk, hogy az 1464-es év koratavaszán igen nagy esőzések voltak, és a megáradt folyók miatt akadályoztatva nem minden nemes ember ért oda a koronázás helyére időben, Virágvasárnapra, amikor az eredeti tervek szerint le kellett volna zajlania a szertartásnak. Mivel magyar királyt érvényesen csak nagy egyházi ünnepnapon lehet megkoronázni, két eshetőség maradt a koronázás időpontjaként az ezt követő héten: Nagypéntek avagy Húsvétvasárnap. Az ország felelős vezetőinek lelki nagyságát jelzi, hogy választásuk Jézus urunk passiójának napjára, Nagypéntekre esett, ám ez nem volt  véletlen. A királykoronázás nagypénteken (1464. március 29.)való szándékának megválasztása, amikor pedig a Magyar Királyság hatalma a tetőpontján állott, nyomatékosítása volt a „Második Atilla”, azaz Mátyás és tanácsadói által annak a nagyformátumú üdvtörténeti tervnek, amit az Első Atilla közel 1000 évvel azelőtt Róma falai alatt állva nemzete számára felvállalt: a Magyar Keresztútnak. Azzal, hogy az utolsó teljesértékű magyar uralkodót Nagypénteken koronázták királlyá, a Nemzet és az Ország  visszavonhatatlanul bekerült  Nagypéntek szertartásrendjébe, és ezzel a szenvedő Megváltó nyomdokaiba lépett.

    Trónralépését gyengekezű, nem a magyar érdekeket szolgáló uralkodók (I. Albert, Jagelló I. Ulászló, V. László) okozta hosszas anarchia előzte meg. Még a Szent Korona sem tartózkodott az országon belül, mert Habsburg Albert király özvegye egy udvarhölgye, Kottanerné segítségével a koronát előzőleg útszéli tolvaj módjára elraboltatta a visegrádi várból. Mátyás király uralkodása alatt újra virágjában áll az ország, Hazánk újra nagyhatalom, és nem csak katonai, hanem kulturális téren is. Utolsó vígasz a Nemzetre váró újabb tortúrák előtt.

9. Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt.

    A mohácsi csata. 1526. augusztus 29-én, Keresztelő Szent János, vagy ahogyan a helyiek mondják: Nyakavágó János lefejezésének emléknapján a kis Duna-parti városkától, Mohácstól pár kilóméterre, délre fekvő síkon összecsap két hadsereg: a nemesek bandériumaival együtt körülbelül 24.000-25.000 főből álló magyar királyi sereg és a II. Szulejmán szultán és Ibrahim hadvezér vezetése alatt álló, a 100.000 főt is meghaladó, sokszoros túlerőben lévő török had. A csata kimenetelét ismerjük: A nemesség és az egyházi vezetőség színe-java odaveszett a mohácsi síkon. II. Lajos király a vesztett csata  utáni menekülés során a nagy esőzések miatt megáradó Csele-patak iszapos sodrában lelte halálát. Más teória szerint pártütő nemes urak végeztek vele (Duna)Szekcső várában. A középkori, nemzetileg független  Szakrális Magyar Királyság megszűnésével volt egyenlő e csatavesztés, mely nyitánya volt annak a folyamatnak, mely országunk és népünk teljes felszámolására irányult és irányul ma is. 

10. Jézust megfosztják ruháitól.

    A Mohács utáni évszázadok. A „két pogány közt”, a török és a Habsburg barbárság pusztításai, vérengzései közepette majdnem a kihalás szélére taszított és nincstelenné vált országot „megfosztják ruháitól”. Még a bécsi udvarnak be nem hódoló nemesi réteget is kirabolja a mohó és tolvaj Habsburg-hatalom. Mérhetetlen vagyon áramlik ezen a módon Bécsbe. Császári parancsra kevés kivételtől eltekintve (pl. Siklós vára) fölrobbantják a főleg a mai, csonka ország területén lévő, annakidején még ép állapotban maradt várainkat. Szegény, árva Magyarország pőrén és kiszolgáltatottan várja sorsa további alakulását.

    Két föllángolásra futotta még a Nemzet erejéből: 1703 és 1711 között a Rákóczi Ferenc, a Nagyságos Fejedelem vezette kuruc szabadságharc és az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc dicsőséges, ám végül az ellenséges túlerő miatt meghiúsuló próbálkozásai a magyar szabadság újrateremtése érdekében.

11. Jézust a keresztre szegezik.

    Az 1500 éves Szakrális Hun-Avar-Magyar Királyság testét összeurópai segédlettel, az 1918-1919-es patkányforradalom által tudatosan és szándékosan legyengítve és kompromittálva 1920. június 4-én ártatlanul öt részre vagdalták, és a szégyenfává aljasított Kárpát-medence keresztjére szegezték Trianon szegeivel. 

12. Jézus meghal a kereszten.

    1956. ősze. Európa, mint már oly sokszor, ismét cserbenhagyja Mária Országát az istentelenség szédítő méretű, baromarcú bálványa, a sátáni Szovjetúnió elleni egyenlőtlen harcában. A pesti utcán vérbe fagyott srácok és a hazájukért tenni kész, szovjet golyótól elesett hazafiak, valamint a véreskezű Kádár börtöneiben hazaszeretetükért ártatlanul meggyilkolt ezrek testét megölhették ugyan a minden emberségükből kivetkezett kommunista pribékek, de e nemzeti hőseink erkölcsi győzelme és példamutatása örök időkig tovább él.

    „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a lelket meg a testet is pokolba taszíthatja!” (Mt. 10./28.)

13. Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas Anyja ölébe fektetik.

    A megcsonkított testű, 1956 novemberében, decemberében szovjet tankok által letiport és meggyilkolt Kis-Magyarországot Regnum Marianum Nagyasszonyának és Királynőjének, a fájdalmas Boldogasszonynak ölébe fektetik, miközben júdeai és római gyilkosai örömmámorban úszva ülték-ülik a tort. Már egyébként nem túl sokáig. (Ma: A háttérből irányító zsidókommunista és -bankár árnyékhatalom és a Római Birodalom utódhatalmai: az Európai Únió és az Amerikai Egyesült Államok, melyekkel a piszkos munkát végeztetik az őket tudatosan eladósító „szentföldi” hitelezők.) 

14. Jézus holttestét sírba teszik.

    Évezredekig minden tőlük telhetőt megtettek az indoeurópai-szemita kultúrkör hatalmai a kárpát-medencei Szentföld meghódítására, bekebelezésére. 2004-ben elérkezett a rég várva-várt alkalom: a Trianon miatti terület- és tudatveszteség, a két elvesztett világháború, negyven év zsidókommunista agymosása és a be nem következett rendszerváltás máig tartó botránysorozata és a teljes erkölcsi anarchia következtében a legyöngített és a haldoklás utolsó stádiumába taszított Magyar Nemzet tetemét eltemetik az Európai Únió sírboltjában. Undorító síri férgek és az enyészet bűzlő lárvái megkísérelnek lakmározni a halottnak hitt testből.

15. A szenvedéstörténet folytatódik – A feltámadás

    „Nagy lesz Hazánk elárulóinak a döbbenete, de még nagyobb lesz büntetése, ha a nagy magyar halott testének ereiben, még mielőtt beállna a rothadás, újra áramolni kezd majd a vér, és elernyedt idegzetét átjárják a feltámadás villámként cikázó életenergiái. Legyünk tudatában annak, hogy a keresztút végén a sírbatételt törvényszerűen követi a feltámadás.” 

Lajdi Péter: A magyarság hiteles őstörténetének alapjai...

http://www.magtudin.org/Lajdi%20-%20magyarsag.htm
avagy
Ami történelemkönyveinkből kimaradt
Ezt az eredetünkről és nemzetté válásunkról írott kisded munkát, mely nem a teljesség igényével, hanem a lényegre összpontosítás szándékával íródott, nemzeti elkötelezettségű történelemtanáraink és rajtuk keresztül a mindenkori fölnövekvő magyar gimnazista nemzedék számára írtam avégett, hogy a benne foglalt igazságok és vitathatatlan történelmi tények elsajátítása révén ne az idegenek által meghamisított múlt, hanem a régmúlt idők bizonyíthatóan megtörtént, dicső tettei és nevünkhöz fűződő vívmányai váljanak e nemzedék magyar tudatának alapjává, nemzeti önbecsülésének evidenciáivá. Mert „csak törpe nép feledhet ős nagyságot, csak elfajult kor hős elődöket. A lelkes eljár ősei sírlakához, s gyújt régi fénynél új szövétneket. S ha a jelennek halványul sugára, a régi fény ragyogjon fel honára!” (Garay János) Merjünk tehát nagyok lenni, ha már egyszer azok vagyunk!

Manapság már minden átlagosan művelt és kellően nyitott szellemiségű magyar ember számára köztudott dolog, hogy az iskolai történelemoktatásnak a magyar múlttal kapcsolatos alaptézisei a lényeg elkendőzésének szándéka miatt csupán részigazságokat tartalmaznak, a származásunkkal, nyelvünkkel és őstörténetünkkel kapcsolatos adatok és kijelentések pedig szándékos csúsztatásoktól, tények meghamisításaitól és nemzetünk becsületébe történő gázolással fölérő hazugságoktól hemzsegnek. Hogy ez a nemzetközi kitekintés terén is párját ritkító, egyedülálló kultúrtörténeti botrány hogyan és miért jöhetett éppen Magyarországon létre, arra elegendő magyarázatot szolgáltat az a tény, hogy mind a mai napig immár majdnem ötszáz éve idegen hatalmak által megszállt ország és nép vagyunk. Történettudományunk jelen szomorú állapota már csak azért is felháborító, mert más népek (pl. oláhok, tótok; A germánokat nem értem, miért nem elég nekik a tények szerinti történelem.

Lajdi Péter:Jézus valódi tanításának örökösei

http://www.magtudin.org/Lajdi%20-%20Jezus%20orokosei.htm
Jézus eképpen szólott tanítványaihoz, amikor a példabeszédek jelentéséről faggatták Mesterüket: „Előttetek föltárom Isten országának titkait, a kívülállóknak azonban minden csak példabeszédekben szól.” (Mk. 4./11.)

Elgondolkodott-e valaha valaki Jézus e kijelentésének igazi értelme felett? Felfogta-e valaki valaha, milyen horderejű jelentést hordoznak e szavak valójában? Akadt-e valaki a múltban, aki vette a bátorságot e jézusi Ige valódi értelmének valósághű elemzésére, kibontására? Mivel e kérdésekre nem ismerem a választ, magam vállalkozom ezen evangéliumi szakasz rejtett értelmének bővebb kifejtésére és aktualizálására.

Jézusnak ez a fent idézett kijelentése egyike az „újszövetségi” Szentírás régóta ketyegő, számos időzített bombáinak, melyek órája a mi korunkban jár vagy járt le, hogy beindítsa a szellemi robbanást.

A MAGYAR MEGMARADÁSÉRT - Igaz történelmünk szálai - LAJDI PÉTER: AMIT A SZENT KORONÁRÓL TUDNI ILLIK

http://www.magyarmegmaradas.eoldal.hu/cikkek/igaz-tortenelmunk-szalai/3583
LAJDI PÉTER: AMIT A SZENT KORONÁRÓL TUDNI ILLIK
2008. 10. 06.

Pap Gábor, Szántai Lajos és Csomor Lajos kutatási eredményei alapján saját gondolataimmal, meglátásaimmal kiegészítve

Jelen dolgozatomnak fő célkitűzése nem e gazdag és szinte kimeríthetetlen téma minden oldalról történő elemzése és bemutatása, hanem mindazon lényeget érintő ismereteknek a tömör összefoglalása, melyeket a hazugság évtizedeinek álomkóros kábultsága után lassanként fölocsúdó magyar hazafiaknak legszentebb ereklyénkről tudniuk kötelesség.

LAJDI PÉTER : Meddig még? Miért fáj az egyháznak...

...annyira a magyar igazság?
 

    Mint minden évben, amióta a Duna-TV jóvoltából megtekinthető  a nemzet egyik leginkább szívet melengető ünnepi szertartása, a pünkösd szombati csíksomlyói búcsús szentmise, idén is nagy várakozással és ünneplőbe öltöztetett szívvel ültem le a televízió elé. A magyar ember alaptermészetéből fakadó jóhiszeműségével mindig reménykedik, hátha okul a másik az elkövetett hibákból és igyekszik jóvá tenni azokat. Idén ennek dacára megint meg kellett állapítanom magamban, hogy sajnos India szent könyvének, a Védáknak bölcsessége újra beigazolódott, miszerint az emberre az a legjellemzőbb, hogy semmiből sem tanul, semmiből sem okul.
    A szentmise elején szívemben kigyúlt remény, mely abból fakadt, hogy a bevezetőben nagy merészséget tanúsítva ki merték ejteni Csíksomlyó ősi Istenasszonyának, Babba Máriának nevét, a mise fő szónokának, Böjte Csabának beszéde alatt rövid pislákolás után hamar kihúnyt.
    Csaba testvér minden jel szerint elfeledkezett arról, hogy nem a számára szokásos gyermekhallgatóság előtt tart prédikációt. A tőle megszokott nyegle jópofáskodások, melyek során gyakran az argóra jellemző beszédfordulatoktól sem tartózkodva akarja maga iránt fölkelteni közönsége rokonszenvét, talán még helyénvalónak, illetve eltűrhetőnek tarthatók. Sajnálatos azonban, hogy a Nemzet elsőszámú zarándokhelyén stílusa nem alkalmazkodott a hely és alkalom megkövetelte emelkedettséghez és méltósághoz, mint ahogyan ez tavaly ugyanitt a kalocsai érseknek, Bábel Balázsnak virtuóz módon sikerült.
    E miatt azonban nem vettem volna a fáradságot, hogy írásban rögzítsem észrevételeimet. A már régóta jól bevált egyházi recept alapján itt sem maradt azonban el, ha csak egy-két röpke megjegyzés erejéig is, hogy ezen az össznemzeti zarándokhelyen kéjes élvezettel meggyalázzák a magyarság István király előtti, országalapító, szkíta-keresztény, dicső őseit. Mert téves az az elképzelés, miszerint I. István király lett volna az országalapító. A kárpát-medencei Magyarország megalapításának érdeme ugyanis a Pozsonyi Csatában  két fiát és saját életét is a haza oltárán föláldozó Árpád nagykirályé, azé az uralkodóé, aki a nagyformátumú tervekkel és bölcs előrelátással szentéletű apja, Álmos nagykirály által elkezdett nemzetmentő tervet folytatta és befejezte: visszavezette népét a kárpát-medencei őshazába, csatlakozva az itt már korábban letelepedett magyarajkú testvérnépekhez.
    Hogyan is fogalmazott Böjte úr? Szent István király alakját fölidézve megjegyezte, hogy nagy királyunknak látnia kellett, hogy hány kiskirály van az országban, akik „véres karddal körberohangálták Európát”. Gyengébbek kedvéért közlöm: ezzel az arcátlan idézettel Böjte a példa nélküli katonai bravúrnak számító (az USÁ-ban a katonai akadémiákon kötelező tananyagként tárgyalt), az idegenszívűek szóhasználatával „kalandozások”-nak csúfolt, dicsőséges hadjáratsorozatunkat aposztrofálja, mellyel a korábban az avar-magyarokra, majd Árpád népére rátámadó (Nagy Károly avar hadjárata; a Pozsonyi Csata) őskori, kannibál és gyilkos nyugatot tanították többek között móresra eleink, hogy hosszú időre elvegyék a kedvét ennek a megátalkodott egyházi-habsburgi terminológia szerint „művelt és fejlett nyugatnak” hazánk megtámadásától, ami sikerült is. Föl kell tennem a kérdést:

Hogyan merészel Böjte ilyen tiszteletlen hangvételt alkalmazni múltunk eme dicső és győzedelmes fejezetéről? Valóban az az alapfeltétele manapság a honi egyházi karrierlétrán való előmenetelnek, hogy előbb bele kell rondítani a magyarság becsületébe? Méltó Jézus papjaihoz ez az elvtelen magatartás? Meddig kell még eltűrnünk, hogy egyes magyarul beszélő egyházi személyek, akiktől leginkább esik ez rosszul, nagy nyilvánosság jelenlétében rendszeresen arcul köpik nemzetünket?!
    Ezenkívül - nyilvánvalóan följebbvalóitól kapott házifeladatot hajtva végre - azt is megjegyzi Böjte Szent István magyar kortársairól, akikről ma már megdönthetetlen érvek és temérdek bizonyító anyag birtokában tudjuk, hogy zömmel keresztények, szkíta-keresztények voltak, hogy István láthatta azt is, hogy „mennyi itt a pogány”. Nagyon szomorú mindez a csökönyös és megátalkodott, gyűlölködő és bigott, javíthatatlan és agymosott fanatizmus!
    Fölvetődik a kérdés: Mi is ez? Elmaradhatatlan feltételes reflex, hogy egy nagyobb vallási ünnep sem múlhat el anélkül, hogy egyházi emberek szájából a nemzetet becsmérlő szavak, gondolatok hangozzanak el, vagy talán tudatos mindez? Az ember nem szabadulhat annak föltételezésétől, hogy az utóbbiról van szó, annyira gyakori és következetes ugyanis mindez, főleg a tavaly őszi ominózus katolikus egyházi körlevél elhangzása óta, amelyben a hiteles és meghamisítatlan magyar történelmi és vallási múlttal foglalkozókat „újpogány”-nak bélyegezve kereszteshadjáratot hirdetett az egyházi vezetőség a hatalomtól független magyar történészek és kutatók ellen.
    Majdnem elakadt a lélegzetem a megdöbbenéstől, amikor hallanom kellett Böjte úr szájából a felhívást, hogy az itt élő népekkel, s külön kiemelte a románokat, békében együtt építsük a világot. Naívitásról van-e szó, vagy a naívitásnak arról a fokáról, mely már a butasággal rokon? Félek azonban, hogy itt gyökeresen másról van szó. Hogyan gondolja Csaba testvér, hogy olyan, a tudati fejlődés terén még kiskorú, éretlen és gonosz hajlamokkal teli népekkel szemben, melyek a jóságot és nagyvonalúságot rendszerint összetévesztik a gyengeséggel, és az első adandó alkalommal hátba támadnak minket, békésen, önfeledt megadással lehet viszonyulni. A trianoni tragédia, melynek idén gyászoljuk 90. évfordulóját, többek között felelőtlen magyar lovagiasságunkak és gyanútlan és nemtörődöm nagyvonalúságunknak tudható be. A románokkal és tótokkal nincs se barátkozás, se egyezkedés, olyan népekkel, melyekben nincs se méltóság, se büszkeség, csak a pillanatnyi, rövidtávú előny elvtelen és mohó, vadállati akarása. Ami az oláhokat illeti, igaza van velük kapcsolatban Csurka Istvánnak, aki azt mondta róluk, hogyha az oláh vezetők egy megállapodást vagy szerződést aláírnak, az csupán annak a jele, hogy tudnak írni (, azaz magukat soha nem tekintik a szerződésben foglaltak betartására nézve köteleseknek). Olyan népekkel nem törekszünk békés együttélésre, akik meghamisítják történelmüket és nyelvüket más népek (Magyarország) területeinek bekebelezése céljából, akik szemrebbenés és lelkiismeretmardosás nélkül mindig hátbatámadták korábbi szövetségeseiket, ha pillanatnyi érdekük ezt úgy diktálta!!
    Tudatában van egyáltalán Csaba testvér mindannak, mit is beszél össze? Meg kell talán Csaba testvér kapcsán ismételnünk Jézus keresztfán mondott fohászát, amikor kínzóiért imádkozik Mennyei Atyjához: „Bocsáss meg neki(k), Atyám, mert nem tudjá(k), mit cselek/szik/szenek!”?
    Mi az oka annak, hogy Böjte úr beszédeiben úgy kerülgeti a magyar nemzeti témákat, mint macska a forró kását? Miért nem hangzott el szájából pl. az ebből a soha vissza nem térő, óriási nyilvánosság előtti, helyhez illő alkalomból, hogy a Vatikánnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy vannak-e a Kárpát-medencén kívül rekedt, magyarajkú csángóknak magyar papjaik, hogy magyar nyelven ünnepelhetik-e a szentmisét?

Mitől fél ez az ember? Mik a valódi céljai? Erre legalább annyira nem ismerjük a választ, mint ahogyan az sem ismeretes előttünk, hová tart a jelenlegi zsidókeresztény egyház.

Quo vadis ecclesia Christi (?).

Ecclesia Christi?!

Lajdi Péter: Busójárás eredete

Mihelyt az emberiség szellemi kulturális világörökségének része lett a búsójárás, máris elvették tőlünk


    Mohácsi születésű lévén (anyai ágon őseim az egyik vonalon már évszázadok óta, a másikon pedig 5 generáció óta szűkebb hazájuknak tudják e kis délvidéki városkát) nem tudom szó nélkül hagyni e világraszóló elismerés kapcsán a médiában elhangzott, szándékos csúsztatást, mely a történelemhamisítás kategóriájába tartozik.
    A Hír-TV 2010. február 11-én, a 19 órakor sugárzott bővebb híradójában néhány másodperc erejéig a kedves néző rövid mozgóképes ízelítőt láthatott a mohácsi farsangi eseményekről, miközben a bemondónő így kommentálta a látottakat (nem szó szerinti idézet): Ez a népszokás egy történelmi eseményre vezethető vissza, amikor a mohácsi horvátok a törökök elől a Mohácsi-szigetre menekültek.
    Távol áll tőlem, hogy a kedves és számomra régóta rokonszenves TV-bemondónőt bármilyen összefüggésben is megvádoljam vagy felelősségre vonjam a hallottakért. A Hír-TV ezen információját az országos köztudatba már régebb óta elhintett hamis legenda alapján fogalmazhatta meg s adta tovább e valótlan kijelentést az ország nyilvánossága felé,  miszerint a búsójárás egy kizárólag délszláv népszokásból venné eredetét. Ugyan vitathatatlan, hogy már a XX. század elején is leginkább a mohácsi sokácság körében ápolták ezt a termékenységi rítusokban és télűző motívumokban gazdag népszokást.
    Semmi kifogásom a mohácsi horvátok ellen már csak azért sem, mert ők csak roppant kis számban élnek Mohácson a velük ellentétben igencsak népes sokácsággal szemben, akik eredetüket tekintve bosnyákok, és akiknek vére ereimben is részben ott csörgedezik.
    Amiről most írok, nem rokon- avagy ellenszenv kérdése, hanem a történelmi igazságé, melyet már régóta kül- és belhoni erők nagy előszeretettel és nemzetrontó buzgalommal ránk, magyarokra nézve megalázó módon meghamisítanak. A történelemhamisítás nem tréfadolog, ezért inkább maradjunk a tényeknél.

    1526. augusztus 29-én, Nyakavágó János, azaz Keresztelő Szent János lefejezésének  emléknapján a II. Szulejmán és Ibrahim nagyvezír által vezetett, óriási túlerőben lévő török had vereséget mér II. Lajos magyar király alig 23-25 ezerre tehető létszámú hadseregére. Nemcsak a király élete végződik tragikusan a csata eseményeinek forgatagában, hanem a Nemzet színe-java, egyházi és világi vezető rétegének jelentős része odavész a mohácsi síkon.
    Nem sokkal ezután a győztes török had eléri a néhány szerb családtól eltekintve  színmagyar lakosságú Mohács városkát, ahonnan a törökök közeledtére, aki csak tehette, a Duna túlpartjára, a Mohácsi-sziget mocsaras-ingoványos, szittyós rejtekébe menekült. Országszerte a magyar lakosság az akkor még nem szabályozott medrű folyóink melletti nagy kiterjedésű árterekbe, mocsarakba menekült, és az ártéri gazdálkodás jól bevált, ősi magyar módszerének köszönhetően nagy számban  túl is élte leszármazottaiban a hódoltság idejét. Koszta László „Az Árpád-kori halászfalutól a püspöki mezővárosig” című remek tanulmányában így ír: „Mohács lakossága tehát a török idők előtt túlnyomórészt magyarokból állt.”

    Íme egy lakossági névlista Vass Előd „Mohács a török hódoltság korában” című dolgozatából:
    „Mohács lakói 1544. évben:
Kelemen bíró, Bálint bíró, György bíró, Ista deák, Ferenc deák, Pál deák, Miklós deák, Miklós kovács, Borbás kovács, Miklós kovács, András kovács;
    Családnevek:  Alföldi, Antol, Árka, Áros(2), Baki, Bakó, Bakos(2), Bakosa, Balás, Balik(Balog), Barzó, Baracska, Bálind, Bán(2), Bánics, Bárd, Becse(2), Bene, Benedük(2), Bendős, Berber(Borbély), Bere(2), Berencs, Bikás, Bíró(2), Bodga(Botka), Bodó(4), Bodi, Bodor, Bonta, Bor(2), Bot, Bocsa, Buza(2), Buzás, Bozsa, Cseh, Csákó, Csépei(3), Csardin, Csezdi, Cselei(2), Csikos(2), Csoka, Darka, Dávodi, Damján, Danos, Dédi, Derecse(9), Deres, Dikó(3), Despot, Dömös, Duka(2), Dudu, Fazekas, Felek, Gál, Gálos(3), Gere, Gergöl, Gőzs, Gyöngyös, Hamar, Hencse, Hegedűs(3), Hertelen, Hodas, Jaka(3), Janka, Joo, Ákum, Kabos(2), Kajda, Kakas(3), Kalmár, Kanáz(6), Kasza(2), Katona(3), Kács, Kálmán, Kelemen, Kerek(2), Kecsel(Kecel), Király, Korsós, Kosaba, Kozár, Kocsa, Kovács, Kontos, Kis(4), Kalos, Lajmér, Macsin, Matosa, Mácsa(3), Máté, Márta, Mál, Meredekes, Mészáros(5), Mod, Molnár(2), Mőzs, Monyáros, Murga, Pétervári, Petőcs(Petőc), Petrov, Piskop(Püspök), Piroska, Pál, Petri, Radó, Rucsai(Rucai), Sebő(27), Sebők, Sándor, Siklós, Simon, Sivár, Simák, Szegi, Szemcse, Szakál, Szabó(8), Száka, Szűcs, Tar, Tálos, Táró(2), Tomás(2), Tomsa, Tót(41), Török(2), Tolna, Timár, Turcsis, Varga(5), Vendel, Verenika, Vincse(Vince)(4), Zaj, Zanbó, Zsidó, Zsüd.”
    Ez a mohácsi névlista témánk kapcsán azért elemi fontosságú, mert 1544-ből, a mohácsi csatavesztés utáni 18. és Buda török általi elfoglalása utáni 3. évből származik, és világosan mutatja, hogy az ekkor már hódoltsági területnek számító Mohács lakossága még ekkor is, néhány szerb névtől (Bánics, Danos, Despot, Macsin, Petrov) és egy görög nevű családtól (Verenika) eltekintve, színtiszta magyar lakosságú település volt.

    Egy, a XX. század 90-es éveinek második felében megjelent, Szökőcs Béla által írott és szerkesztett, impozáns kiállítású, színes fotókkal teli, mohácsi idegenforgalmi kiadványban ugyanezt a fentebb már említett, teljesen légből kapott történelemhamisítást olvashatjuk eképpen:
 „Az elkeseredésből, a mindenükből való kifosztottságukból adódóan egyre többen kényszerültek búvóhelyet keresni. Erre kiváló lehetőséget nyújtott a Mohácsi-sziget mocsaras, nádas vidéke. A török még nappal is félt erre a területre bemerészkedni. A sűrű bozóttal benőtt, mocsaras földön már sok katonatársuk lelte halálát. A menekültek egyre bátrabban kezdtek viselkedni. Már nappal is mutatkoztak, esténként tüzet rakva beszélgettek. Ahogy haladt az idő, egyszer csak egy ilyen esti, tűz melletti beszélgetés alkalmával megjelent egy igen öreg sokác ember. Így szólott hozzájuk: ’Ne keseredjetek el! Mindnyájatok élete meg fog változni. Vissza fogtok térni házaitokba, szeretteitekhez. Ti fogjátok kiűzni a kontyosokat! Jelet fogok küldeni számotokra, mikor elérkezett az idő.”

    Ez az eredetileg magyar népi mondában szereplő öreg ember egy jóstehetségű táltos lehetett, aki figyelemmel kísérte a bújdosók sorsát és lelki-testi gondját viselte a rábízottaknak, és semmi esetre sem  „egy igen öreg sokác ember”.
    A mohácsi búsójárás, melyben valóban megtörtént, hajdani történelmi események emlékezete (törökűzés) és a farsangi télűzés profán szertartása egyesül, eredetileg az e tájon élt magyar lakosság körében megtörtént eseményekről mesél. Az ördögálarcokban, állatbőrökben és fülsiketítő kereplő- és kolompzajjal kísért mohácsi törökűzés a sziget mocsarai közé menekült helyi magyar lakosság leszármazottainak fegyverténye volt. Az 1600-as évek vége felé és az 1700-as évek első harmadában Boszniából bevándorolt sokácoknak abban az időben se híre, se hamva nem volt ezen a tájékon, amikor mindez történt.
    Azzal, hogy a saját balkáni népszokásaikat magukkal hozó sokácok a helyi magyar törökűző-legendát, megtetszve nekik, beépítették saját szokás- és képzetvilágukba, nincs semmi baj. Ez is egy szép példája annak, amikor két kultúra kölcsönösen megtermékenyíti egymást. A nagyobb gond ott kezdődik, ha az egyik népcsoport teljesen ki akar sajátítani egy másik néptől eredő népszokást avagy kultúrkincset, ha vezető rétegének ösztönzésére önmagát csalással visszavetíti egy olyan térbe és időbe, melyben és amikor a meghamisítatlan történelem tanúsága alapján ott és akkor nem volt jelen. Ez kicsiben és lényegét tekintve nem különbözik a szlovákok és románok történelemhamisításaitól. Az is így kezdődött. Én azért reményemnek adok hangot, és mohácsi viszonylatban nem tételezek föl a tót és oláh törekvésekkel azonos, sanda indítékot e téren. Mohács ugyanis minden időben szép példája volt az ott élő nemzetiségek nagyobb súrlódásoktól mentes, békés együttélésének. Mára már a városrészekben történő, nemzetiségi és vallási alapon való elkülönülés is rég megszűnt, és alaposan elkeveredtek a különböző vérségű népcsoportok egymással, ami genetikailag növelte az itt élő emberek tehetségeit, képességeit.
    A mohácsi és Mohács környéki délszláv telepítés három hullámban történt.
    Az 1. hullám: Miksa Emmánuel, bajor választófejedelem 1687-ben bunyevácokat hívott be az országba katonai szolgálatra a szegedi, bajai és szabadkai földsáncok védelmére. Ugyanebben az évben ferences szerzetesek hoztak magukkal bunyevácokat (mai mohácsi nevek: Béregi, Kulutác, Zombori, Bunyevác stb.). 1688-ban Bádeni Lajos, császári fővezér augusztus végén bevonul Boszniába és fölszabadítja a török uralom alól.
    A 2. hullám: A gradovári bosnyák ferencesek az esetleg visszatérő törökök bosszújától tartva nagyszámú katolikus bosnyákkal együtt átköltöznek Mohácsra és vidékére. 1694-ben Mohácson már katolikus ferences plébánia működik sokác hívekkel is a Boszna Argentina nevű ferences provinciához tartozó szerzetesek vezetése alatt.
    A 3. hullám: 1730 és 1741 között Fehér-Horvátországból és Észak-Boszniából számos sokác telepes érkezik Mohácsra (ezek leszármazottai tk. e nevek viselői: Lukácsevics, Pozsgai, Kostanci, Belvárác stb.).
    A lángeszű, zsidó származású Szerb Antal magyar írónak és irodalomtörténésznek tudomása volt arról, hogy „istentiszteleti táncot minden nép ismer; rendszerint állatbőrbe öltözött táncosok mutatják be állat alakú istenek viselt dolgait. A magyaroknak is voltak ilyen táncaik, a benne résztvevők szarvasnak vagy bikának” (vö. búsóálarc; LP) „öltözködtek; regösénekeink ’csodafiúszarvasa’ és a Horvátországban még élő, magyar eredetű Buso-tánc őrzi emléküket.” (Szerb Antal: A világirodalom története, 35. o., 3. fejezet; Magvető Kiadó, Budapest, 1989.) Tudnunk kell, hogy a török idők előtt a Dráva-Száva köze még zömében magyarok lakta terület volt!!
    Búsóálarc nélkül (bár néhol hasonló maszk mögé bújva) hasonló álcában járnak mindmáig országszerte hajdani regöseink kései utódai, a regölők. Állatbundába burkolva, kolompolva és láncos botjaikat félelmetesen csörgetve jelennek meg a karácsonyi ünnepkörben mind a mai napig a falusi portákon.
    A búsójárás mára már sajátos egyvelegét tárja elénk a különböző etnikai eredetű szokásoknak. A történelmi hátteret szolgáltató törökűző legenda, magának a búsónak az alakja, az álarcfaragás és -hordás, az állatbőrökbe bújás szokása magyar eleinktől származik, míg a télűző farsangi kavalkád és a termékenységi szimbolika, mely még a XX . század első felében is nem egyszer vad nemi orgiákban is kifejezésre jutott (dionűzia-szaturnália, árkádiai pogány Pán-kultusz elemei, emlékei) a Balkánról hazánkba vándorolt délszláv-illír lakosság hozománya e népszokásban.

    Ha bárki mindezek kapcsán „magyarkodással” és ún. „mélymagyar” indulatokkal vádolna meg, vagy cinikusan nekem szegezné a kérdést: ’Csak nem minden magyar most már Magyarországon?’ – annak azt válaszolom és üzenem, hogy: Igenis, ezen a hajdani, nálunknál később bejött nemzetiségei által tönkretett és meglopott, csonka Magyarországon valóban minden magyar!! Ez az ország, ha megalázva is, ha megcsonkítva is, a magyarok hazája és ősi földje, és a velünk együttműködni kész és képes nemzetiségeké, és az is marad az idők  végezetéig!! De csakis azoké!!! Nagyon fájlalom, hogy azok a nagy befolyással rendelkező, idegen UNESCO-funkcionáriusok elé, akik ugyan pozitívan döntöttek e magyarországi népszokás elbírálása terén, eredetét tekintve a valóság meghamisításából származó adatok kerültek, s az még inkább elszomorít, hogy egy ember sem akadt, aki ez ellen tett is volna valamit vagy legalább felemelte volna ez az eléggé el nem marasztalható eljárás ellen a szavát. Jobb híján, kissé megkésve a távolból üzenem a mohácsi búsóknak Jézus Igéjét: „Az igazság szabaddá tesz titeket.”

http://www.mariaorszaga.hu/index.php?menu=bovebben&kod=4560&kat=