Kuliffay Hanna: BAKTRIA ARANYKINCSEI

BAKTRIA ARANYKINCSEI

 FORRÁS: http://empiriamagazin.com/jelenido/Baktria Aranykincsei.htm

EMPIRIA Magazin VII. évfolyam 8. szám     

Kuliffay Hanna

BAKTRIA ARANY KINCSEI WASHINGTONBAN

KIÁLLÍTÁSI ISMERTETŐ 

I. rész

©  2011.  Minden jog fenntartva.

 

Több mint két évtizedig senki sem tudta, vajon Afganisztán Nemzeti Múzeumának legféltettebb gyűjteménye túlélte-e a szovjet és amerikai bombázásokat és háborús fosztogatásokat. Mivel a múzeum anyagának több mint 75%-a áldozatául esett az elmúlt évtizedek atrocitásainak és – akárcsak Irakban – tendenciózus pusztításának, legtöbben biztosra vették, hogy az észak-afganisztáni Baktria csodálatos régészeti leletei is odavesztek. Éppen ezért 2004-ben valóságos média szenzációt keltett, mikor kiderült, hogy épségben vészelték át a tragikus időszakot.

A múzeumi vezetőség előrelátásának volt köszönhető, hogy a szovjet inváziót megelőzően a legértékesebb gyűjteményeket – köztük a jelenlegi washingtoni kiállítás anyagát – időben biztos helyre szállíttatta. Némi kitérőkkel – és a legnagyobb titoktartás mellett – végül is 1989-ben a válogatott kollekció az elnöki palota Központi Bankjának széfjébe került. A bank jelenlegi képviselője szerint a ládák végig zárt és lepecsételt állapotban voltak, ami azt jelentette, hogy közel egy negyed évszázadig emberi szem nem látta az antik világ bennük rejlő kincseit. 

1. kép. A kiállítási ismertető címlapja. Ural-altáji hatást tükröző, mégis jellegzetesen szkíta halántékfüggő.

Az 1979-es szovjet invázió és az azt követő megszállás, a tálibok szelektív pusztítása és az amerikai bombázások illetve megszállás következtében Afganisztán kulturális örökségének jelentős része megsemmisült. (Utólag beigazolódott, hogy Donald Rumsfeld védelmi miniszter nem túlzott, mikor – majdhogynem bosszúsan – azt a megjegyzést tette, hogy az amerikai harci repülők dolguk végezetlenül térnek vissza (csak pazarolják az üzemanyagot?) mivel nem maradt érdemi célpont Afganisztánban.)

A kulturális hagyaték egy másik hányada rablók, csempészek, orvgazdák kezére került. (A múzeum 1922-ben épült, és a század közepén már kb. 100 ezer iszlám hódítás előtti műtárggyal, és jelentős etnográfiai gyűjteménnyel dicsekedhetett.)  Erre az egész országot érintő, pótolhatatlan veszteségre hívta fel Kabulban járva a figyelmet Sotiris Mousouris, az Egyesült Nemzetek főtitkára: „Egy múzeum mindig a történelem fő tárháza, és a nép identitását képviseli. Bármelyik tárgyának hűtlen kezelése jóvátehetetlen katasztrófa, és a nemzet lelke elleni támadás.”

Mousouris 1994-ben azért járt az afgán fővárosban, hogy segítő kezet nyújtson a lerombolt, részben kiégett múzeum részleges renoválásához és a megmaradt archeológiai anyag mentéséhez, digitális katalogizálásához. Az ENSZ támogatásával megkezdett több éves munkának az 1998-as amerikai bombázás vetett véget, majd átmeneti szünet és egy biztonságosabb időszak után a 2001-es amerikai intervenció teremtett olyan lehetetlen körülményeket, hogy a Kabuli Nemzeti Múzeum képtelenné vált, és mai napig is képtelen biztonságos otthont adni, még kevésbé közszemlére tenni a modernkori barbarizmust átvészelő kincseket.

2. kép A lebombázott, részben kiégett Nemzeti Múzeum romjai – Kabul, 2001

Valójában ezeknek a több évezredes, felbecsülhetetlen értékeknek ideiglenes védelmére születetett meg az ötlet, hogy gondos katalogizálás és egyes tárgyak restaurálása után időszakos kiállítások keretében külföldi körutat szervezzenek számukra. Az egyedülálló és káprázatos kiállítási anyag 2006 decembere óta járja a világot. Európai bemutatkozása során Párizst követően Torinóban majd Amszterdamban aratott hatalmas sikert. 

”Ennek a kiállításnak az üzenete, hogy Afganisztán nemcsak a háború, pusztítás és terrorizmus országa, de az életé, a kultúráé és a művészeté is“ – mondta az amszterdami kiállítás megnyitóján Omar Sultan, az afgán Információs és Kulturális Minisztérium miniszterhelyettese. “Olyan kulturális örökségünk van, amely nem csak Afganisztáné, hanem a világkultúrának is része.”

Az Egyesült Államokat látogató 17 hónapos körút során Washington az első állomás, ahonnan majd San Francisco és Houston után New York közönsége elé kerül az „elveszettként” reklámozott kiállítási anyag, amelyet a sajtó a Tutenhamon-sírleletek gazdagságához hasonlított. Az amerikai magyarság számára különösen érdekes ez a kiállítás, mivel a greco-baktriai kultúra pusztulását követő szaka-szkíta-kusán kultúra olyan művészi darabjaiban is gyönyörködhet, amelyek korábban csak egyetlen napig voltak megtekinthetők Kabulban (zártkörű szakmai és média bemutató keretében), sőt olyanokban is, amelyek eddig soha nem kerültek a nagy nyilvánosság elé.

Afganisztán északi része, a mai Üzbegisztán déli határvonalát adó Amu-Darja (ókori Oxus) völgye és a Hindu Kus közötti terület, amely Baktriaként (régészeti körökben Oxus civilizációként) ismeretes.  A keletet és nyugatot, Kínát és a Római Birodalmat összekötő kereskedelmi útvonal, az ún. Selyem-út  – karavánútként, zarándokútként használatos  – forgalmának köszönhetően Baktria távoli régiók és kultúrák izgalmas találkozóhelye volt.

A Selyem-út (i.e. 200-1400) értékes kereskedelmi cikkek, fűszerek, státusz szimbólumok, fegyverek és luxus árúk szállítójaként ismeretes, ezek mellett azonban az általános információ, művészi kifejezésmódok és nem utolsó sorban a vallási irányzatok közvetítője is volt; a buddhizmus, mazdaizmus és a gnoszticizmus hatott a nyugati irányba, míg a görög, egyiptomi és római hitvilágok kelet felé áramolva szereztek híveket. Ízisz, Athéna és Cybele istennők megjelenítése a Kabuli Nemzeti Múzeum néhány mesterműnek is beillő tárgyán és ékszerén látható, míg egyéb forrásokból tudott, hogy Anahitát, az éltető víz és a termékenység ősi istennőjét, Anathként imádták kánaáni-ugariti szentélyeiben, Astarteként Főniciában és Asheraként a zsidóknál – mint Jahve társistenét. Az örmények anyaistennőjüknek tekintve a bölcsesség kútfőjének tartották.  A törökországi örmény területen találtak egy gyönyörű bronz Anahita szoborfejet, amely – hellén hatás következtében – görög megfelelőjét, Aphroditét jelenítette meg.

A kiállítás egyik kedves meglepetése egy előkelő sír tulajdonosának aranylemezből készült (4,5x2,5cm) ruha applikációja, melyet a régészek “Kushán Aphroditének” kereszteltek el, bár az alacsony, telt alkatú, kontyos és a kevert „urali fajt” jellemzően metszett szemű nőalak Anahita hellenizált megjelenítése.(*1) A trónja karfáján állva egy pufók, meztelen Erosz próbálja karolni az Istennő bal vállát, és Pszichét idézve lepkeszárnyai vannak.(*2)  Az Istennő öltözéke azonban indiai jellegű, aminek ékes bizonyítéka az egyik Begramban talált gyönyörű elefántcsont faragás, amely Gangát, a folyók istennőjét ábrázolja. (A faragvány lejjebb látható a Begram kincsek említésénél.)

(3. kép. Anahita istennő)

A kiállításon Baktria 4 régészeti lelőhelyéről 228 ásatási tárgy került bemutatásra, amelyek többsége 2000 éves múltra tekint vissza, de akadt köztük olyan is, amelyik az időszámítás előtti 2200-ból való.  Az ikonográfiai azonosulás távolságokat nem ismerő példázata az az i.e. 2200-1900 körüli időszakból való arany tál töredék, amelyen tisztán kivehető a véset, amely az egyik leghíresebb mezopotámiai királyi sírleletből származó, hárfára rögzített, hosszú szakállas bikafej átvétele. Más Tepe Fullolból való bronzkori ezüst serlegeket és arany edényeket is díszít állatmotívum, de vannak közte geometriai díszítésűek, és – akárcsak az ókori egyiptomi és sumér leleteken – narratív jeleneteket ábrázolók is, mint vadászat, bankett vagy a föld megművelése.

Az I. Szeleukosz (305-281) alapította gréco-baktriai várost, Ai Khanumot mészkőből faragott dór és korinthoszi oszlopfők, palmettás és szárnyas terrakotta tetődíszek, szökőkutak groteszk vízköpői, bronz és elefántcsont szobrok és helyileg formázott fedeles kőedények képviselték. Egy gondozott körszakállú, előkelő tartású férfit ábrázoló szobor valószínűleg a helyi gimnázium mecénását örökítette meg. Egy Berossus-féle mészkőből készült időmérő eszköz mellett nagy feltűnést keltett egy eddig sehol nem látott, teljesen egyedi típusú napóra.  Lehet, hogy soha nem fog kiderülni, zseniális helyi találmány volt, vagy a Selyem-út révén érkezett más, távoli vidékről.

Az Ai Khanumból származó tárgyak egyik legérdekesebb, csodálatosan szép darabja egy aranylemezekkel dekorált ezüst díszkorong (házi oltárkép része, vagy kultikus tükör hátlapja?), amely a szemet óhatatlanul magához  vonva visszaidézi a régmúlt szimbólumokban gazdag pogány hitvilágát. A hagyományok szerint az Anahita istennőt imádó és szolgáló mágus papok az ősi vallási tradícióknak megfelelően évente egyszer felmentek a Győzelem-hegyre, hogy áldozatot mutassanak be neki. Ezt a fontos eseményt látszik megörökíteni az eredetileg falapra erősített ezüst korong. (4. kép)  A jellegzetes, isteni rangot jelentő görög fejdísz, a „polosz” azonban azt jelzi, hogy az itt ábrázolt Anahita egyben a hettita és fríg Kübelé (Cybele) istennő is, akinek nagy tisztelete volt Hellász földjén, Krétán, Anatóliában és  Magna Materként a Római Birodalomban.

 (4. kép)

Az oroszlánok vonta díszhintóján utazó, oldalnézet helyett frontálisan ábrázolt Istennő a gyeplőt tartó szárnyas Niké kíséretében érkezik a lépcsős oltárhoz. Niké, a „győzelem” görög megtestesítője, szintén frontálisan ábrázolt, bár a fejét menetirányba fordítja, miközben aranyozott ostorával ösztönzi az oroszlánokat. Tábori László szerint „a frontalitás törvényének szigorú alkalmazása a párthus művészet egyik jellemző sajátossága”, amely továbbélt a szaszanida időkben is.

Mivel az egyiptomi-núbiai Hathor istennőt – aki Ízisz egyik aspektusaként holdistennő volt – többek között az „Ég királynője” és „Hajnalcsillag” címmel illették, ezért ezt idővel a többi holdistennőkre is átruházták. A kiállítási darab Ég királynője, Anahita-Cybele szoláris hatalmát jelképezi a megtestesülésében felé forduló, rá figyelő napisten, Mithrasz-Heliosz, míg tőle kicsit távolabb a saját szimbólumai révén (sarlós hold és csillag) fogadja a személyének szóló papi áldozatot.

A Győzelem-hegyen a legnagyobb tiszteletadásként egy mezítlábas, süveges mágus arany parazolt tart védelmezőn az Istennő fölé (gréco-indiai hatás), míg egy másik, szintén süveget és rituális talárt viselő mágus áldozatot mutat be a több lépcsős oltárnál. (A mezítlábasság Ázsiában a rituális tisztaság és alázat megnyilvánulása.) A kiállítási katalógus szerint a könnyű hintó óriási kereke és ívelő védőkorlátja a nyugat-ázsiai (Achaemenid) uralkodók diadal-szekerére emlékeztető. (Ennek nem cáfolata, de érdekes megemlíteni, hogy egy jóval korábbi ásatás során, 1880-ban, egy másik nagyon hasonló jellegű megörökítését találták az Oxus mentén.  (Lásd az 5. képet) A lovas hintó kocsisa Zoroasztrer papja, utasa pedig egy szakállas, szőrmével bélelt hosszú subát (nomád szkíta öltözéket) és vastag, nehéz arany nyakéket viselő – egyházi? világi? – méltóság, aki szintén a jellegzetes frontális pozicionálásban látható.)

Az i.e. III. századra datált ezüst ceremoniális korong ikonográfiája többféle kulturális jegy ötvözeteként kiváló példája a korabeli vallási toleranciának és szinkronizmusnak. Ezt a kulturális jelenséget támasztja alá – ha nem is ezzel a szándékkal írottan – Dr. Jane McIntosh, mikor közli, hogy a kusán királyok különösen gazdag patrónusai voltak a buddhista szentélyeknek, Taxilában pedig (a mai Pakisztánban Peshavar közeli város, K. H.) az indo-görögök és utódaik a perzsa Zarathusztrának (Zoroasztrernek) építettek tűztemplomot.

Az i.e. 130-tól hanyatlásnak indult Ai Khanum és a korabeli Baktria történelméről általában olyan kevés információ volt, hogy a történészek „sötét periódusnak” nevezték a közvetlen időszámítás előtti és utáni évszázadok időszakát.  A XX. század régészeti feltárásainak köszönhetően azonban mára sok mindenre fény derült. Bizonyossá vált, hogy a keletről érkező, különböző etnikumú lovas nomádok (szakák, turkok és más szkíták, kusánok) pusztították el a kereskedelmi jelentősége mellet kulturális központként is szereplő gréco-baktriai várost. Félkör alakú színházának romjai alól – ahol többnyire görög tragédiák voltak műsoron – gipsz maszkok kerültek elő, amelyek szintén szereplői a világjáró kiállításnak.

Az ezt követő időkről Tábori László azt írja, a lerombolt gréco-baktriai városok romjaira települő nomádok elvárosiasodtak (bizonyos mértékig hellenizálódtak is, K. H.), és olyan királyságokat hoztak létre, amelyeket szoros politikai és kulturális kötelékek fűztek a pártusokhoz.

A Selyem-út kereskedelmének harmadik haszonélvezőjét, Begram királyi városát, a „Kaukázus Alexandriáját”, két olyan gondosan falba rejtett kincseskamra leletei mutatják be a világnak, amelyet francia régészek az 1930-as években tártak fel. A többségében jó állapotban fennmaradt tárgyak az időszámítás utáni első évszázad első felére, legkésőbb a második század kezdeti évtizedeire tehetők:  hellén-hatású öntött gipsz medáliák, alexandriai bronz szobrok, Egyiptomból és a klasszikus Rómából származó festett vagy metszett üvegedények, csészék, korsók, hal alakú flaskák, vázák, alabástrom edények, amforák, és nem utolsó sorban rendkívüli művészi érzékkel és technikával kidolgozott indiai elefántcsont faragványok, amelyek eredetileg királyi trónust vagy más fából készült bútordarabokat díszítettek.

Az utóbbiak közül három azonos mérető és nagyon hasonló jellegű női alakot ábrázoló elefántcsont szobrot a közös ikonográfia alapján a szakértők a hindu folyó istennőként azonosítottak be. Ganga megszemélyesítői egy-egy "makarán" állnak (mitológiai szörny, elefánt, krokodil és hal hibridje), ami rendszeresen az istennő faragványok talapzata. A nyúlánk, kecses, csábosan nőies Ganga (6. kép) megjelenítésében össze sem hasonlítható ázsiai istennő párjával, az alacsony, telt, elnehezült Anahitával.  (Ezen a Gangáéhoz hasonló öltözet sem segít – amint a fenti kép is bizonyítja.) Bár a víz révén mindketten életet és termékenységet biztosító istennők, Anahita megjelenítésében az anyaság, míg Ganga esetében az örök női vonzerővel párosult szexualitás hangsúlyozott.

Begram kincsei a leghatásosabb bizonyítékai a görög-macedón dinasztiát elűző kusán nemzetség és a vele szoros kapcsolatban levő pártus, turk törzsek arisztokráciájának vizuális szépség és maradandó értékek utáni vágyának, a korabeli kézműiparosok és aranyművesek esztétikai kifinomultságának, és nem kevésbé a Selyem-úton kereskedők minden nehézséget leküzdő teljesítményének. A Begram-leletek az írásos emlékek korai hiányát pótolva összekapcsolják Alexandriát és a hajdani Dura Europost az ókori, nem kevésbé kozmopolita Taxilával és az ősi kínai városokkal. Ennek a kontinenseket összekötő láncolatnak egyik gyöngyszeme volt Tillja Tepe, az „Arany-hegy”, ahol  egy 2000 évvel ezelőtt eltemetett szkíta uralkodó és a vele örök álmot alvók mesés kincsei külön beszámolót érdemelnek.

*1 Tábori László szerint az „Anáhitá kultusz, amely elterjedt Lüdiában, Pontoszban, Kappadokiában és Armeniában”, “nagyobb sikereket ért el még Mithra kultuszánál is, amely a Pompeius által elfogott kalózok révén eljutott Rómába, onnan pedig a római seregek közvetítésével a Rajna és Duna vidékére.” Az "urali faj" tudományos elnevezést Nebojsa-Bato Tomasevic használja Soviet Union című, fantasztikus képanyagot tartalmazó összeállításában.

*2 A lepkeszárny más Anahitaként beazonosított szobron (szobrokon?) is előfordult.

2008. augusztus

(Folytatás linkje)

©  2011.  Kuliffay. Minden jog fenntartva.

Források:

Hiebert, Fredrik –  Cambon, Pierre: Afghanistan – Hidden Treasures from the National Museum, Kabul. Washington, D.C. 2008. National Geographic Society

Dr. McIntosh, Jane: Treasure Seekers. London, 2000. Carlton Books Limited

Tábori, László:  Egy alig ismert ókori világbirodalom: Párthia. Budapest. 2003.  Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó

Tomasevic, Nebojsa-Bato: Soviet Union.  New York, 1989. Mallard Press

Wonders of the Ancient World. National Geographic Atlas of Archeology. Washington, D.C. 1994. National Geographic Society

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenidő rovatban.)  Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára

Zajti Ferenc: XV. FEJEZET A SZKÍTIZMUS INDIAI ŐSKORA

India legrégibb történelem előtti hagyományait a "Puránák", az ősi hagyományok emez értékes foglalatai őrizték meg számunkra. Realitásuk értéke azok a sejtésszerű megvilágítások, amelyek a hagyományok öröklött adataiból a messze történelem előtti időkbe világítanak be.

A Puránák adatai a nagy özönvíz idejéig nyúlnak vissza, mely eseményre vonatkozólag a geológia megállapítja, hogy 50-30 ezer évvel ezelőtt, amikor az európai Kárpátok medencéje, a mai Magyarország területe még tenger volt, ugyanekkor a tenger vize borította az Altaj vidékét és Indiában a Ganges lapályát s a mai Rajputánát is, a Tar sivataggal együtt. Ezeknek a vizeknek a lefolyása, amiről a kínai ősi források és ugyanúgy a Védák szent könyve is megemlékeznek, az atlantiszi és lemuriai földrészek hagyományos elsüllyedésével együtt adta a nagy özönvíz emlékezetes eseményét és okozta Közép- és Kelet-Ázsia klímájának a megváltozását, amely eseménynek természetes következménye volt az emberi fajok új elhelyezkedése és keveredése.

A Puránák adatai ezen régi időkre vonatkozólag a következők:

Már az özönvizet megelőző időkben voltak Indiának hatalmas királyai, akik közül az egyik az árják királya a vízáradat lefolyása után ismét visszatelepült Indiába, a Ganges völgyébe, ott Ayodhya várost alapítván.

Ugyancsak az özönvíz előtti időkben szerepeltetik a "Puránák" a manavákat, devákat, daityákat, mindannyit egy közös őstói származtatva, '' akik közül a daityák a Kaspi tó körül alkottak államot s királyuk neve

Híranya-Kashyapa volt, aki az ősi Hirkánia királyságot alapította, amely kelet felé elnyúlott az Indusig. A devák a kínaiak voltak, míg a nagák a szkíta fajú "kígyótisztelők", akik zászlójukra a kígyót festették és települési helyük kelet és délibb India felé terjedt, viszont az árja manavák (Manu népe) Észak-Indiát uralták.

Az indiai királyok ezekkel a szomszéd népekkel háborúkat viseltek, majd mint hódított területeken, a maguk kultúráját igyekeztek érvényre juttatni. Így volt a devákkal és daityákkal szemben is.

Egy ízben, amikor a devákat legyőzte a daityák királya, Híranya-Kashyapa, az indiai áriák fejedelme, Nar-Singh, akinek neve nagyon emlékeztet az Úr város romjaiban feltárt "Ninharsag'' (= tigrisember) nevére, megsegítette a devákat és csatában megölte a daityák fejedelmét. Innen számítva az indiai árja művelődés erősebb mértékben hatolt be a daityák területére és népeik közé.

Amikor Híranya-Kashyapától leszármazó Bah fejedelem került a daityák trónjára (országa megfelelhetett Feridun későbbi turán királysága területének), a daityák, a devák és a nágák egy együttes nagy hajóexpedícióban vettek részt. A dolog egymás elleni háborúval végződött, amelyben a daityák fejedelme, Bail. vereséget szenvedett és hadserege szétszóródott. Hadvezéreinek nevei: Sumah, Mali, Malayavan és Maya. Mali megöletett; Maya Patalába, azaz Amerikába hajózott, ahonnan utódai Atlantisz elmerülése után Indiába kerültek újból vissza, hasonmását alkotva itt az amerikai mayák nagyszerű építkezéseinek.

A daityák harmadik és negyedik hadvezére Sumali és Malayavan Ceylonba és onnan Patalába (Amerikába) hajózott át, ahonnan a sumaliak utódai, ugyancsak Atlantisz elmerülése és a nagy özönvízek után, Ravan nagy királyuk alatt, Lankába, azaz Ceylonba tértek vissza, ahol meghódították a jakshákat és velük keveredve egy új fajt hoztak létre, az úgynevezett "Ra" napistent tisztelő rakshasákat, akikről a Ramayána nagy ind eposz úgy emlékezik meg, mint akik Lankából Indiába kerülve át, főként a kelet- és nyugat-indiai partok mentén telepedtek le és Sinden át tovább Beludsisztánba is, magvát képezve az ősi dravida településnek.

Ezek a sumali rakshasák tovább húzódva nyugat felé, ők alkották meg az ókor sumali, vagy sumér népet. Ezeknek viszont a dravida felé összekötő töredéke az ősi karakterű beludsisztani brahui nép.

A ceyloni jaksha nép viszont egy töredékét képezte ama nagy északafrikai (abessziniai településű kusita) népcsaládnak, amelyet a jakshák fajtájából a katasztrófális özönvíz rekesztett volt el egykor.

Idők folyamán az Indiába visszaköltözött mayák leszármazottai, miután teljesen hinduizálódtak, az indiai manu "naptisztelet" kultuszt vették és ültették át Egyiptomba, megteremtve itt Menes egyiptomi első naptisztelő dinasztiáját. Ez a dinasztia építi Egyiptomban a Narsmgh (= tigris-ember) formában a napistent szimbolizáló Sphinxet is. Idáig tart a hagyomány

Lássuk most, mit mond idevonatkozólag, éspedig India történelem előtti településeit illetőleg a szakirodalom. Az általánosan elfogadott és hivatalosan leszűrt nézeteknek leghűbb kifejezői mindig az iskolai tankönyvek. A madrasi egyik középiskola részére írt történeti könyvben, a szerző, D. Sinclair (a madrasi egyetem tanára) könyvének mindjárt a legelső lapján a következőket írja:

"Az első idegen hódítók, akik elárasztották Indiát, ősei voltak Dél-India ama négy nagy fajtájának, akik az ismert négy nagy nyelvcsaládot alkotva, a tamil, telugu, malayalan és kanari nyelveket beszélik. Őket áltanosan >szkíta< és >mongol eredetű turániaknak tartják, akik Tatárország és Tibet vidékéről érkezve, Indiát a Himalája hegység szorosain keresztül özönlötték el és dravidáknak nevezik őket Dél-India ama területe után, amelyet éppen laknak. Ezen turániak után jött egy nép, mely magát áriának nevezte és előző otthonuk Közép-Ázsia platója volt, valahol az Oxus forrása vidékén".

Ugyancsak ezzel egyező véleményt szegez le Syad Mahammad Latíf, Panjab történetének írója, "History of the Panjab című munkájában, amikor mondja:

"Kik azok az őslakók, akiket a beözönlő áriák több mint 3000 esztendővel ezelőtt leigáztak? Kétségtelenül faji egységük volt és ez a faji egységük >szkíta< eredetű. Sokkal ezelőtt, hogy az árják behatoltak Indiába az országot egy nagyon régi népfaj lakta, mely gyökerében turáni, vagy szkíta volt. Az árják bejövetele előtt az országon egy goala (pásztordinasztia, az úgynevezett >nomád vagy pásztor királyok< uralkodtak

Ezek a turáni hinduk lettek India nagy templomépítői".

Briggs tábornok már 77 évvel ezelőtt, amikor még a fajtákat keveredetlenebb állapotban volt alkalma szemlélhetni, ugyanezen a véleményen volt az ő "Races of India" című munkájában, amikor mondja:

"Az őslakosság mind közös eredetű, nyelvük, arcvonásaik, szokásaik a nagy >szkíta< család egy ágának mutatják őket, mely időről-időre aláhúzódott kelet felé a Himalája hegységből és benépesítette Indiát, mielőtt a nyugati, vagy árja faj odaérkezett és azt meghódította volna".

Majd az "India Gazetteer nagynevű szerzőjének, Hunternek " The Indian Empire"című munkája idevonatkozó adatát közlöm, mely szerint:

"A turáni faj legősíbb költözködése kétségtelenül még a történelem előtti időben történt. Van ezután bizonyítékunk arra nézve, hogy a turáni eredetű néphullámok a legrégibb időktől kezdődően átkeltek a Himalája hegyein, vagy azok nyílt szorosán át ereszkedtek alá Indiába. Ezek a beköltöző népek kétségtelenül igen sok és különböző törzset foglaltak magukban, azonban egymásközt már az első homályos históriai időben elvegyülve, a >szkíta< nép-konglomerátummá egyesültek".

Tehát amint látjuk, teljesen egységes felfogásban áll előttünk e tétel:

1. India első kultúrtelepülői a turáninak nevezett szkíta faj volt.
2. Ez a turáni faj Kis-Ázsiában, a Kárpátok medencéjében, a Transkaspi területeken át Kínáig és délen Beludsisztánon át India túlsó partjáig uralkodott.
3. A különböző nevek alatt szereplő törzsek egy közös fajból származnak.

Az indiai tamil-dravida hagyomány úgy tartja, hogy őseik délről, Ceylon szigete felől érkeztek, - de viszont a "Puránák" hagyományait véve figyelembe, tudjuk, hogy Ceylon, illetve a déli szigetvilág nem kiinduló pontja volt a tamil-dravida ősi fajnak, hanem csupán átmeneti állomása, ahol magába olvasztotta egy bennszülött nép karakterét is, ugyanúgy, ahogyan a rokon másik ág magával hozta az amerikai hosszú település emlékeit.

Az a faj viszont, amellyel a dél-indiai szigetvilág lakói közül egyesültek, a lemuriai összekötő földrész elsüllyedése után elszigeteltségben maradt afrikai fajtestvéreitől, akik Észak-Afrika partjai mentén az ugyancsak elsüllyedt atlantiszi földrészen át Amerika azon földrészével tartottak fenn hajdan érintkezést, amely területről éppen a sumali és maya jövevények kerültek át Indiába.

A "Puránák" ősi hagyományokon alapuló iratai, úgy a mayák, valamint a sumaliak kiinduló területét a Kaspi-tó környékére helyezik, ahol is a viharos Kaspi-tó és az Altaj vidékéig benyomult egykori tenger igen jó alkalmat nyújtott ennek a népnek, hogy magát az óvilág legjobb hajósává fejlessze.

A "Puránák" nemcsak arról beszélnek, hogy a perzsiai (daitya-törzsbeli) áriák haddal támadták meg az ő indiai testvéreiket, - hanem olyan megkülönböztetésről is van szó, mely a mitanni és iráni elkülönülésre vet világot.

Az iráni és árja faj szerepeltetésénél egy érdekes problémával jutunk kapcsolódásba. Ezen probléma megoldása keretében az "indo-árja", vagy "indo-germán" elnevezés helyett az "indo-iráni" elnevezés nyer alkalmazást igen helyesen.

Mindenesetre fajta szerint az iráni közelebbi testvére a turáni-turknak és az indo-árjának (indo-iráninak), mint a hosszú fejszerkezetű, szőke turk a kerekfejű sötét bőrű mongolnak, vagy akár az átmenetet képező turkománnak.

Lehetett-e Indiában egyáltalán ős kultúr települő nép a szkíta? Igen, lehetséges volt, éspedig a szkíta nép ősi és már a régi időkben betöltött kultúrszerepe folytán és azért is, hogy személy szerint vitéz és messze földeket bekalandozó, harcra edzett nép volt mindig.

Az Ótestamentum a zsidóság félelmének, az Isten ostorának rajzolja a szkíta népet: "ősi nép, melynek eredetét nem tudod, nyelvét nem érted és tegze, mint a sír; fegyverének ellent nem állhatsz".

A szkítaság szereplését a mai Magyarország területén, a Fekete-tenger déli és északi partjai mentén át Ázsia túlsó határáig, északon Kínáig, délen Indiáig, - több neves történetbúvár hangoztatta. A szkítaságnak Kína területén, ez ország kulturőslakójaként való szereplésére vonatkozólag G. N. Wright "The Khinese Empire" című munkájában a neves Montgomery Martin adatára hivatkozva, a következőket mondja:

"A kínaiak eredete homályba vesző. Azt tartják róluk - írja Montgomery Martin -, hogy a nagy szkíta népcsaládnak képezik egy ágát, akik az ősfalat kiszorítva, betelepedtek azok helyébe. A kínaiak azon hitet táplálják, hogy őseik már az özönvíz előtt országuk területén laktak. Ősi első dinasztiájuk származása égi eredetű és első történeti szereplésének évszáma Kr. e. 2700 esztendő.

A szkítaság szereplése Kínában annál valószínűbb, miután a szkítaság egyik ősibb otthona a vadlovak hazájával szomszédos területeken, a nyugat-szibériai pusztákon, a Balkas- és Bajkál-tavak közötti térségen, Mongólia és Kína határai mentén terültek el. Mikor ez a lovas nép vissza, nyugat felé rajzott el, a Meotiszon túlra, a Duna középfolyása vidékéig, akkor tulajdonképpen ugyanazon a mérsékelt égövön maradt, amely terület legeltetésre és fölművelésre volt nagyon alkalmas mindig.

Indiai adatok szerint a devák, azaz a kínai területen letelepült és a kínai alaprétegben politikai és kulturális vezérszerepet játszó szkítaság volt az a nép, mely a Kaspi-tó körül, pontosabban a Tigris és Eufrátesz forrásvidékétől a Transkaspi területeken át a Balkas-tóig lakó daitya népek testvér törzse volt. Ebből a Kaspi-tó körül lakó daitya törzsből különült el, éspedig kelet felé a későbbi Baktria centrummal egyrészről az Iránság, másrészt a Kaukázusi Kur és Araxes folyó között a tulajdonképpeni szkítaság, kiknek mágus papi nyelve volt az ó-avesztai papi nyelv és különült el nyugat felől a dél-nyugat felé, Arménia vidékén az inda-árja és iráni jellegzetességet mutató Kassu dinasztia (1700-1100) Kr. e.) és a Kr.e. XV-XIV században jelentős szerepet játszó mitanni birodalom.

Mindkettő, éspedig úgy a kassiták, valamint a mitanniak nyelve a környező népek nyelvétől eltérően egy, az indiai szanszkrit nyelvnek ősibb testvér nyelvével, az ó-avesztaival mutat szoros egyezést.

Dusratta mitanni király neve a ceyloni Rama király atyjaként, Indiában is szerepel.

Dusratta mitanni király, árja (iráni ) testvéreinek politikai jogait megvédelmezendő, expedíciót szervezett Indiába. Ennek emlékeit őrizték meg a nevével kapcsolatos indiai hagyományok is. Dusratta halála után (Kr. e. 1367), amikor az asszíriaiak legyőzték a mitanniakat, e nép közül igen sokan hajóra szállva, a Tigris és Eufrátesz folyón és a Perzsa-öblön keresztül, indiai testvéreikhez hajóztak át az Indus folyó vidékére, az ötfolyam-közre.

Az iráni tradíciók a történelem előtti időkben két nagy király indiai szerepléséről emlékeznek meg, az egyik Huseng, aki a tüzet hozza az embereknek az égből a tűz ismeretére tanítván meg őket, - és a másik Yima, a boldog-aranykor nagy fejedelme, aki újból fellobogtatja a szent áldozati tüzeket és aki az első igazságos törvényeket adta az emberiségnek (miként Manu az indiaiaknak). Ezért jut, miként a szkíta hagyomány Targitaosa, az égből származó arany ekéhez, baltához és áldozati kehelyhez. Yima alatt volt az özönvíz is.

A harmadik, Indiával kapcsolatba hozott fejedelem Mirtas turáni királynak a fia, Zohák, vagy Azi-Dahaka, akit Nimróddal, a nagy tűztisztelő fejedelemmel azonosít a még mondaszerű történelem.

Nimród, illetve Zohák szereplése már összeér Feridun turáni királynak, Yima kései unokájának szereplése idejével, akinek és különösen az ő leszármazottainak, így Afrasiábnak a szereplése már átvezet abba a korba, amelyet Irán és India történelmi korszakához átvezető időnek nevezhetjük.

Ez az időszak a Kr. e. 1300-tól kezdődően a Kr. e. VII. század elejéig, Buddha törzsének Indiában való megtelepedéséig nyúlik vissza.

Megfontolásra érdemes adat, hogy e korból az árják indiai szereplésére vonatkozó iratos emlék Indiában alig maradt reánk, ugyanis a Vedák, Puránák és a hősi eposzok, bár tartalmilag érintik ezt a kort, de íratásuk, illetve végleges egybeszerkesztésük idejére nézve hozzánk sokkal közelebb eső kor termékei.

Az árja (iráni) népek legrégibb, India területén kívül eső emlékei, így a kis-ázsiai hettiták területén a Bogház-kevi-nél és Észak-Mezopotámiában talált feliratos köveken a Mitra, Varuna, Indra, Vasatya etc. nevek mutatják azt a kultúrkapcsolatot, amely a két távoleső terület, éspedig a kisázsiai Kassu- s Mitanniország és India között Kr. e. 1700-1100-ig fennállott. A mitanni nyelv, mely az ó-avesztai nyelvnek a formáját mutatja, reá vezet bennünket arra a tényre is, hogy a mitanni nép, az indiai árja néppel tulajdonképpen a mitanni területhez közeli Arménia és Urmia tó vidéki ősi mazda- hívők révén (zarathustriánusok) tartották fenn a vallási egyezéseket. Az a tény továbbá, hogy a Veda- vallásbeli "devák", akik Indiában jó isteni lényeket szimbolizálnak, az irániaknál a gonoszlényűség kifejezésére szolgálnak, - mutatja, hogy az indiai lehetett a kitelepülése az iráninak s viszont a mitanni és az indiai (árja) vallás, az irániak által felvett zarathustrai vallásreform után elkülönítve élt tovább, de azért egymás közt egyező karakterűnek maradt meg mégis.

Prof. Ernest P. Horowitz "Aryan Origins"című cikke a maga szempontjából igen érdekes összefoglalását adja a szóbanforgó problémának: "A Kr. e.-i II. évezred végén a hinduk és az iráni párszik ősei még Balkh és Bábelben éltek. Az Oxus völgyében árjáknak nevezték magukat, míg az Eufrátesz lapályain kassu és mitanni elnevezés alatt ismerték őket.

A kassuk és mitannik csupán az árja minoritást képviselik a Punjabban, a majoritás indo-irániakból áll, akik Kabulon és Peshawaron keresztül, az iráni Balkhból települtek át Indiába.

Az indiai árja kultúrát kénytelenek vagyunk megkülönböztetni a dravida kultúrától, az egyik kijegecesedve a szanszkrit, és a másik a tamil kultúrában, de azért tudományellenes volna megkülönböztetést tenni indo-árja és dravida faj között".

A következőkben az ékiratok neves búvára, Rawlinson "Notes on the Early History of Babylonia " című igen becses dolgozatára hivatkozom, ahol a neves orientalista s semiták előtti ős kultúridőket rajzolva, a következő fontos kijelentéseket szögezi le:

Ha vizsgálat tárgyává tesszük a görögök hagyományait, különösen azokat, amelyek heroikus mítoszaikból kimagaslók, mindenütt feltaláljuk azt felfogást, hogy Ázsiában létezett egy szkíta birodalom a történelem hajnalán. Justinus ennek a birodalomnak élettartalmát 1500 évre becsüli, mielőtt azt Ninus megdöntötte, de sokkal régebbinek tűnik fel más auctorok munkáiban.

Epiphanius és vele mások az szkítizmus a nagy korszakát az özönvíz idejétől Tarak, Ábrahám atyja idejéig fixírozzák, Plutarchos és Plinius ugyanily jelentős korszakot jelöl meg a szkíták szereplés-idejére, a szkíta Zarathustra idejét a trójai háború előtt 8000 évben állapítva meg.

Joggal feltehetjük, hogy bizonyos, nagyon régi korszakban, a semita és árja nemzetek feltűnése előtt egy nagy szkíta fajú népesség özönlötte Európát, Ázsiát és Afrikát, mely szókincsben bár egymástól többé-kevésbé különböző nyelven beszélt, amely nyelvek azonban mégis megegyeztek bizonyos szerves nyelvtani jelenség és mondatfűzésben. Magában az ősrégi Egyiptomban az eredeti szkíta elemet kiszorították a sémita formák.

Én nem hiszek a perzsa kushok kínai eredetében, sem pedig abban, hogy a szkíták a távol keletről jöttek volna, amikor megszállották a baktriai görög királyságot. Az ő törzseik valójában véve azoknak a perzsa kushoknak a leszármazottai, akik megelőzték az árjákat és a perzsa birodalom, mely oly rendkívül ügyességgel volt megalkotva, csupán a szkíta szupremácia visszanyerése volt, amelyet az árja Achaemenidák ideje a megszakított. Ily módon az örmény történészek állandóan kushoknak nevezik a keleti perzsákat és elismerik az azokkal való összeköttetésüket.

A szkíta korszak jellegzetessége volt még az ő speciális vallásuk, mely a természet elemeinek, kifejezetten a tűznek tiszteletében állott. A Herodotos által ismertetett vallás nem a perzsa Ormuzd, hanem a szkíták zarathustrai vallásának jellegzetességét mutatja.

Egyiptomnak a szkíták általi gyarmatosítása bizonyára a történelem előtti periódusban történt.

Médiában is a szkíta volt az eredeti és uralkodó faj s az árja az új bevándorló. Afrasiáb viszont, mint a keleti turánság fejedelme, a szkíta fajtát képviselte.

De Susában (Elam), Etiópiában, sőt Arábiában is az első kultúrőslakó a szkíta faj volt. Az indiai dravidák felé összekötő beludsisztani brahui elv tulajdonképpen egy szkíta karakterű nyelvmaradvány >India< valamennyi kultúrőslakójának és az árják előtti betelepülőinek a nyelvanyaga szkíta eredetű volt".

Sohrab Jamshedjee-Balsara "The Origin of the Alfabet" című dolgozatában a szerző az egyiptomi ős első kultúrára vonatkozóan a következőket írja:

"Az egyiptomiak maguk is feljegyezték ama tényt, hogy egy idegen nép jött az ő országukba, már a praehistorikus időkben és megalapozója lett a Horus-tiszteletnek. De ugyancsak feljegyezték azt is, hogy Ra és Aten tisztelete is külföldről, idegenből ültettetett át hozzájuk. Amennyiben ezek iráni istenségek, a népnek, mely ezt magával hozta, szintén iráninak kell lennie. Régi iráni történeti feljegyzések meg is emlékeznek egy olyan eseményről, mely éppen erre a tényre vonatkozhat. Kavi Usan iráni hősről feljegyezték, hogy Egyiptomot és Észak-Afrikát meghódította. Ez történt Yima Khshasta után 2500 évvel. Yima ideje körülbelül Kr, e. 2500, viszont Kavi Usan szereplése körülbelül a Kr. e. 8000 körüli időbe helyezhető".

"A nevezetes egyiptológus, Sir W M. Flinderos Petrie "The Goods of Ancient Egypt"című dolgozatában Horus tiszteletének Egyiptomba nyugat felőli úton való behozatala idejét a Kr. e. 8000 körüli időben állapítja meg; Ra és Aten behozatalát Kr. e. 7000 körül, éspedig kelet felől. Tehát egyezően az iráni régi hagyományokkal. Ami viszont a maya nép eredetét illeti, kapcsolatban az egyiptomi és iráni kultúrával, Yima Khshasta utáni időkben az árja nép egy ága északon települhetett meg, ahol a turáni fajtával egyesülve, mint mongol-áriák kevert népe került a Behring- szoroson keresztül Amerikába."

India akár történelem előtti, akár a történelmi korba tartozó korszakainak a tárgyalásánál nagy fontosságú a szkítáknak históriai és etnológiai megvilágítása. Nyomon követhetjük őket a történelem előtti időkben való betelepülésüktől kezdve a legújabb időkig. Afrasiáb népe, Buddha törzse, a tulajdonképpeni sákák, a nagák, a nagy és kis jüetsik, a fehér hunok, Mahmud Ghaznavi, Tamerlan, Baber és utódai, mind ugyanannak az életerős fajtának, a nagy szkítaságnak későbbi ághajtásai.

Govindacharya Swamin az ind és iráni kultúrhistória szempontjából igen fontos szolgálatokat végzett az iráni (zarathustrai) és indo-iráni (vedabeli) vallások egybevetésével, maga részéről is megállapítva a kettőnek ugyanegy gyökérből való eredését, sőt hosszú ideig ugyanegy talajban való növekedését.

Sajnos, még mindig nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a hinduizmus nagy megtestesülésének, Krishnának a pontos idejét megállapítsuk. Krishna családja Indián kívülről való volt. A mellékeseményeket mérlegelve megállapíthatjuk Sambának, Krishna fiának Zarathustra idejében való szereplését a Kr. e. 1000 körüli időkben. Krishnát magukénak vallják a bharatpurai szkíta jattok is. Hisz ott született. Magukénak vallják a dwarkai gujár-hun népek. Krishna a had-gujárok közül való. De viszont Krishna népének egy része a vesztett csata után Dwarkából Samarkandba tért vissza. Buddha turán-iráni területről jött Indiába, eredete szerint sakaszkíta. Megállapíttatott, hogy Zarathustra sem volt árja. Törzsi családjának feje Kasyapa volt. De viszont már Kasyapával találkoztunk, amikor a Kaspi-tenger körül lakó daityákról beszéltünk, akiknek királya Hiranya Kashyapa volt és hogy ő alapította a régi hyrkaniai királyságot. És Kashyapa volt az indiai bharáták, a Mahabharáta népeinek is az ősatyja.

A dél-indiai származású rashtrakuták egyik fejedelmi ága, régi iratok alapján, a nap-dinasztiabeli fejedelem fiától, Kus-tól származik, aki viszont Hiranya Kashyapa fejedelemnek daitya anyától való gyermeke volt. A Rámától származott a naptisztelő udaipuri fejedelmi ház rangban India legelső és legősibb fejedelmi háza. Családjukat a Ramayána nagy eposzhőséig viszik vissza és magukat szkíta ősszülőktől eredtetik, amelynek közelebbi ágai a jüetsi-szkíta Kaniska fejedelem és Bappa ős, aki a Kr. u. VII. század végén, miután az udaipuri ház újabb alapját megvetette, Transoxániába, Samarkandba tért vissza, szkíta őseinek igazi ősi honába. Viszont az udaipuri fejedelmi házzal rokon leszármazású isteni Krishna népe is, miután Krishna második dwarkai hazájában is legyőzetett, Samarkandba tért vissza, ahonnan (t. i. Afrasiab turáni földjéről) sokszor érkezett segítő had számára. Samarkandban van a turáni turk Áfrasiáb és a szkíta Tamerlannak is a sírja. Tamerlan sírjához ma is csak meghatódott érzéssel járul az ázsiai lelkű ember.

Ezek szerint világos utalás történt e népek eredeti tartózkodási helyére, éspedig a Kaspi-tó keleti és délkeleti partja mentén elterülő Hyrkaniára (Vahrkana), melyet Kashyapa alapított, ahol is király volt, ahonnan, a mazenderán-vidéki Rágából való volt Zarathustra anyja is, - viszont atyja Feridun turáni király családjából, akinek királysága ugyanezen és a szomszédos területen, Samarkand vidékén terült el régen. Itt volt a dana-danu, danava népek főtelepülési helye, akik mint őstelepülők, összekötő törzsek révén, egyrészt a Duna alsó folyásánál, a mai Magyarország, a Tátra és Erdély területén, - másrészt Indiában játszottak jelentős szerepet.

Ez a vidék, éspedig a transkaspi-i területen az Oxus és Jaxartes köze, Turán és Irán testvér népének volt szent helye mindig. Itt ered a Pamir fennsíkon a turániak és irániak szent Ardvisura Anahytájának róla elnevezett folyója, az Oxus, amely terület védő szent asszonyuknak, Ana hytának volt kedves tartózkodási helye mindig.

Az Oxus folyó valamikor a hyrkaniai part mentén, a Kara bogház-öböltől délre, a daha nép területén ömlött a Kaspi tengerbe, majd geológiai eltolódások következtében medret cserélve ma az Aral-tóba ömlik, az ugyancsak az Aral-tóba ömlő másik jelentős folyóval, a Jaxartesszel együttesen a legtermészetesebb védelmi határokat vonva az ősi Torán egykor itt települt szkíta fajú népei köré.