About This Talk
Aaron Huey azon fáradozása kapcsán, hogy fényképen örökítse meg az USA-beli nyomort, eljutott a Pine Ridge-ben található indián rezervátum területére, ahol az őshonos lakota nép küzdelme - ez a megdöbbentő és többé-kevésbé elhallgatott küzdelem - a dolgok újragondolására késztette. Az öt, munkával töltött év során készült riasztó képei egybefonódnak azzal a megrendítő történelemórával, amit TEDxDU közönsége számára tart ebben a szépítgetés nélküli, merész beszédben.
"Mentés másként" a Multiply.com weboldalamról.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: éamerindián. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: éamerindián. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. október 31., hétfő
Aaron Huey: Amerika bennszülött hadifoglyai
http://www.ted.com/talks/lang/eng/aaron_huey.html
2011. október 26., szerda
Hakela The Last One
http://www.hakelathemovie.com/video/index.html
The story:
http://www.hakelathemovie.com/the-story.html
The story:
http://www.hakelathemovie.com/the-story.html
"“Hakela: The Last One” chronicles the story of Lakota tribal member Calvin Spotted Elk, the great-great-grandson of the famed Lakota Chief Spotted Elk, erroneously know as “Big Foot,” who, along with over 300 members of his Minneconjou band were massacred at a place called Wounded Knee Creek in December, 1890.
This is the story of Calvin Spotted Elk’s struggle to restore his family name, correct the historical record, fulfill his promise to his dying father, honor the memory of his brother, and take his rightful place as the last direct male blood descendant of the famed Lakota Chief Spotted Elk, aka, “Big Foot.”..."
An open letter (and invitation) to the so-called 99% from people of color (AKA the 99th percentile) | Race-Talk
http://www.race-talk.org/?p=8966&fb_comment_id=fbc_10150428430764813_20520001_10150429682049813#f18d1d191
"Dear so-called 99%
You suckers thought that you were so special, ennit? You thought that your heineys were just that much better and softer and more supple than all those poor people of color, huh? There was never any discussion of the “99%” for the past 400 years while Native lands were stolen, Native people were exterminated, black folks were enslaved, Latinos were gerrymandered, Japanese people were placed in internment camps or Arabs were sexually groped, fondled and heavily-petted at airports. No problem, right? There was never any discussion of the fundamental imbalance of power on this continent and inherent unfairness of the trickle-up economics for the past few centuries as the aforementioned groups were only seen as a source of labor for powerful white male interests. Not a word.
Because you thought you were special. You were immune to that. That little issue didn’t involve you...."
2011. október 2., vasárnap
2011. szeptember 29., csütörtök
Survey of California and Other Indian Languages
Link
http://linguistics.berkeley.edu/~survey/
"The Survey of California and Other Indian Languages is a research center in the Department of Linguistics, University of California, Berkeley, supporting the documentation, study, and revitalization of the indigenous languages of California and the Americas. We maintain a major archive of field notes and other documentary materials, accessible in 1311 Dwinelle Hall and indexed in our online catalog; some material is digitized and available online. We also curate the collection of linguistic field recordings in the Berkeley Language Center, many of which can be listened to on their website.
We provide financial and logistical support for students and scholars to conduct field work on American languages, including work space, field equipment, and computing facilities. We publish an occasional series of monographs, Survey Reports. We also sponsor a variety of events, including regular gatherings of the Group in American Indian Languages, the biennial Breath of Life Workshop for California Indian Languages, and occasional workshops on language documentation and revitalization for California Indian communities. Please let us know how we can help you!..."
Survey of California and
Other Indian Languages
Department of Linguistics
University of California, Berkeley
1203 Dwinelle Hall
Berkeley, CA 94720-2650Phone: (510) 642-8891
Email: scoil-ling@berkeley.edu
Hours: Friday 1:00-3:00 p.m.
or by appointment
2011. szeptember 28., szerda
The Bering Strait and The Land Bridge
http://www.cabrillo.edu/~crsmith/bering.html
Return to First Americans
The Bering Strait links the Arctic Ocean with the Bering Sea and separates the continents of Asia and North America at their closest point. The strait averages 98 to 164 ft (30 to 50 m) in depth and at its narrowest is about 53 mi (85 km) wide. There are numerous islands in the strait, including the two Diomede Islands (about 6 sq mi [16 sq km]), and to the south of the strait lies St. Lawrence Island (about 1,000 sq mi). The U.S.-Russian boundary extends through the strait.
Some of the Bering Sea water passes through the strait into the Arctic Ocean, but most of it returns to the Pacific. In winter the region is subject to severe storms and the sea is covered by ice fields averaging 4 to 5 ft thick. In mid-summer drift ice remains in the Bering Strait. The strait is named after Vitus Bering, a Danish captain, who sailed into the strait in 1728.
Some 20,000 to 25,000 years ago, towards the end of the Pleistocene (Ice Ages), monumental continental glaciers forming in the earth's northern hemisphere (especially in Canada and Greenland) locked up so much water that the world's ocean levels were more than 300 feet lower than today. In the region of the Bering Strait, this drop in sea levels exposed a massive unglaciated tract known the Bering Land Bridge. This bridge joined northeast Asia to modern Alaska and formed part of a much larger province called Beringa. When fully exposed Beringia was over 1000 miles wide. Many scientists presume that it supported a tundra vegetation where Arctic fauna, particularly the caribou, flourished.
For most of the 20th century, archaeologists and anthropologists assumed that the forbears of the Native Americans moved across this land bridge following the game animals. However, towards the end of the 20th century, additional routes by which human beings first reached the Americas were being proposed: following the southern coastline of Beringia and Alaska, then southward along the Pacific coast all the way to the southernmost tip of South America, exploiting the rich marine fauna (shellfish, fish, sea mammals, seaweed) along the way. This coastal route could have been by foot along the beach, or by boat, drifting eastward then southward with the Japanese current. It's also possible that the first humans into the Americas exploited both coastal and interior resources.
Below is an article by Don Alan Hall which appeared in the MAMMOTH TRUMPET VOL 12, NO. 2 (1997) which discusses new findings concerning when the Bering Land Bridge was open, what the environmental conditions on the Bridge were like, and what that meant in terms of suitability for human subsistence and use.
Bering Land Bridge Was Open Until After 11,000 Years Ago - Scrub Tundra Grew in Lowland Beringia, Not 'Mammoth Steppe'
Just a few decades ago, Beringia, the land linking North America and Asia during glacial times, was a hypothetical concept. But as evidence mounted of biological connections between Siberia and Alaska, and knowledge of changing sea levels came to light, the notion of a land bridge allowing free passage of animals and humans became universally accepted. Until recently, the connection was thought to have been severed by rising sea levels about 14,000 years ago.
Now, thanks to research by Scott A. Elias and his colleagues, we know the link remained in place until sometime after 11,000 years ago, probably being flooded about 10,500 years B.P. The event cut the Americas off from Eurasia for the first time in many thousands of years. When the level of the Pacific Ocean rose to within about 40 meters of its present level, it spilled across into the Arctic Ocean.
Dr. Elias, of the University of Colorado's Institute of Arctic and Alpine Research, is able to tell us much about the lowland that once constituted the land bridge because of careful research employing cores previously collected by the U.S. Geological Survey from the floor of the Chukchi and Bering seas. Not only did the work reveal that the land bridge was open to passage long after scientists thought it had been closed, the research provided new insights into the environment before the continents were separated. Elias found that land bridge lowland had been covered with shrub tundra that would not have provided much food for grazing animals; he found no evidence of the steppe tundra that some believe must have been plentiful to nourish the great Pleistocene bison and mammoth herds with its grasses.
However, it is clear that people and animals could have freely crossed the land bridge until after 11,000 years B.P. Elias can describe the paleoenvironment of the land bridge because of research he and his colleagues have done on pollen and the remains of insects and plants. These environmental markers became preserved in shallow pools in the Beringian lowland, and when melting glaciers raised sea levels, the fossils were protected from the flood.
The research had its origins more than a decade ago when the U.S. Geological Survey sailed the U.S. research ship Discovery in the Bering and Chukchi seas to gather geologic and geophysical information. The project included the taking of dozens cores from the sea floor. These cores, about 10 cm in diameter, ranged up to nine meters in length. After the voyage, the USGS stored the cores, sealed in plastic tubes, under refrigeration at Palo Alto and Redwood City, Calif.
Elias began his research by looking through the core logs from USGS cruises in the Bering and Chukchi seas. The goal, of course, was to find cores that would yield information about the most-recent terrestrial deposits-- layers that could be expected to contain plant and insect remains.
"We picked cores that had organic lenses near their tops," Elias said. "We knew that these organic layers would represent the land bridge." The topmost core material represented Holocene marine sand, deposited after the Pacific Ocean had flooded northward. Below that were sediments from the land bridge. Below the land-bridge sediments the cores revealed an as-yet-unexplained gap in the geologic record--the next sediments are Cretaceous in age.
Elias and his colleagues then went to the USGS storage rooms to look up their chosen cores. It wasn't quite like looking up a reference in the library, because about half of the cores were stored in a refrigerated trailer near the bay at Redwood City. During the Loma Prieta earthquake a few years previously, all the cores in the trailer had fallen from their shelves and they remained in a jumble on the floor. "We had to unload literally the entire contents of the trailer--hundreds of cores--out into the parking lot in order to find the ones we were interested in."
They dug the organic lenses out of the cores and took them back to Boulder to extract the fossils. "The organic deposits were easy to differentiate because they are nearly black, whereas the rest of the sediments are nearly sterile marine sands and clays, tan to gray in color."
Accurately dating the deposits was a high priority of the research team. Previous land-bridge closure dates had been obtained from radiocarbon analysis of bulk samples, and there was a suspicion of contamination by coal. Elias and his colleagues wet-screened the samples to remove any such material, and chose individual macrofossils for radiocarbon dating by accelerator mass spectrometry. Elias found that samples of cores taken in the Chukchi Sea could provide the most accurate dating of the submergence of the land bridge.
AMS dates from screened peat from cores taken north of Alaska's Cape Lisburne were 11,330 +/- 70 years B.P. (Beta 43952) and 11,000 +/- 60 (Beta 43953). Analysis of the cores, then, indicated that the sea covered the land bridge after 11,000 B.P.; probably by 10,500 B.P.
Elias' insect analysis is done the same way archaeologists do faunal analysis of larger animals. "I compare my fossils with modern specimens in museum collections." There are two principal differences between analyzing remains of beetles and remains of mammals--evolution and scale.
"As far as we can tell, there has been no evolution of species and no extinction of species during most, if not all, of the Quaternary," he says. "So 999 out of 1,000 insect fossil specimens have living counterparts in their own species with which to compare ecological requirements and modern distribution patterns."
Elias finds insects' small size an advantage. "Insects are far easier to work with than mammals. I have more than 10,000 fossil specimens and 5,000 modern specimens in cabinets in my office, whereas a fossil- and modern-mammal collection of this number of specimens might take a gymnasium to house. I use a low-power stereo-binocular microscope to identify my specimens, but for picture taking, I prefer to use the scanning electron microscope because the images of three-dimensional specimens are sharper."
The research went back in time far beyond the final submergence of the land bridge. Elias says that fossil samples fell into three age classes--more than 40,000 years old, 20,000-14,000 years old, and 14,000-11,000 years old. Generally, the oldest period represented an environment of birch-heath-grass tundra with a few shrubs, while the middle period was tundra with fewer heaths. The latest period again was dominated by birch-heath-grass tundra--moderately moist--and there were small ponds choked with aquatic plants. By 12,000 years B.P. summer temperatures were as warm as they are now and by 11,000 B.P. summers were warmer than Alaska's north slope now experiences.
Elias and paleobotanist Susan K. Short (INSTARR) and Hilary H. Birks (University of Bergen Norway) found no evidence for steppe-tundra vegetation at any period. R. Dale Guthrie of the University of Alaska's Institute of Arctic Biology has hypothesized that Beringia was a vast steppe covered with grasses and sagebrush. Dr. Guthrie, an authority on large Pleistocene mammals, argues that Alaska's plentiful fossil record means that Beringia must have offered highly productive grazing to have allowed bison, mammoths, and other grazers to reach such giant size. Elias and his colleagues, however, have not found evidence of extensive expanses of that steppe habitat, nor had earlier work by palynologists. Is Guthrie wrong?
"I think that we could easily both be right," said Elias. "The land bridge may have been a narrow waist of mesic tundra surrounded by steppe-tundra landscapes on either side." He notes that the land bridge probably could not have sustained many big grass eaters. "I don't think that there was much for megafaunal mammals to graze on out there on the land bridge, but they may have migrated across the narrowest part of the Bering Strait region in just a few days."
"Based on our evidence, grazing animals and their human hunters probably spent little time on the land bridge. Shrub tundra offers too few food resources for the animals."
As far as the timing of human migration across the continental link, Elias doesn't believe evidence that the land bridge was usable until after 11,000 years B.P. has anything to say about when the first people reached North America. "Certainly the new dates mean that the land bridge was available to people until Clovis time, but the land bridge had been open for many thousands of years before then, as well. Furthermore, you can still walk from Siberia to Alaska across the Bering Strait in winter." Because the water is so shallow, he says, it often freezes completely; Inuit people do travel between Alaska and Siberia to visit friends and relatives.
Elias would like to broaden his research by examining deposits from other areas. "First I'd like to get cores from the southern part of the Bering shelf--the south sector of the land bridge." Deposits from cores taken in waters south of the Bering Strait yielded older dates, possibly because the stormier sea caused erosion of the most recent terrestrial deposits. "Second, I'd like to get my hands on cores from the Russian side of the Bering and Chukchi seas."
He says Russian scientists took cores there about the same time the USGS was coring on the Alaskan side. "I have recently sent out an e-mail to Russian colleagues in Moscow, trying to find out where these cores are being kept and whether I could get permission to go sample from them. I hope that the cores haven't been lost or thrown out, but with the near-collapse of the Russian science infrastructure, I am worried about the fate of these cores."
-- Don Alan Hall
Copyright © 1997 Mammoth Trumpet
Return to First Americans
The First Americans
http://www.cabrillo.edu/~crsmith/firstamer.htmlNew digs and old bones reveal an ancient land that was a mosaic of peoples, including Asians and Europeans. Now a debate rages: who got here first?
By Sharon Begley and Andrew Murr
| Putting Flesh on the Ancient Bones. Measuring distances between scores of points on the skull produces a "cranial profile" that lets scientists identify a skull as likely belonging to a particular ethnic group. Placing skin and muscles on the bone shows what the ancient man looked like in life. |
|
As he sat down to his last meal amid the cattails and sedges on the shore of the ancient lake, the frail man grimaced in agony. A fracture at his left temple was still healing; deep abscesses in his gums shot bolts of pain into his skull. Still, he was a survivor, at fortysomething long-lived for his people. But soon after he finished the boiled chub that he had netted from a stream in what is now western Nevada, he felt his strength ebbing like a tide. He lay down. Within hours he was dead, felled by septicemia brought on by the dental abscess. When his people found him, they gently wrapped his body in a rabbit-fur robe and secured his bulrush-lined leather moccasins, his prize possessions; he had patched them twice with antelope hide on the right heel and toe. Surely he would want them where he was going. His people dug a shallow grave in a rock shelter, lined it with reed mats and laid him within. Some 9,400 years later, anthropologists would discover him. They would name him Spirit Caveman.
He wasn't supposed to be there. Spirit Caveman is the wrong guy, in the wrong place, at the wrong time. According to the standard anthropology script, anyone living in America 9,000 years ago should resemble either today's Native Americans or, at the very least, the Asians who were their ancestors and thus, supposedly, the original Americans. But Spirit Caveman does not follow that script - and neither do more than a dozen other skeletons of Stone Age Americans. Together, the misfits have sparked a spirited debate: who were the First Americans?
The emerging answer suggests that they were not Asians of Mongoloid stock who crossed a land bridge into Alaska 11,500 years ago, as the textbooks say, but different ethnic groups, from places very different from what scientists thought even a few years ago. What's more, stone tools, hearths and remains of dwellings unearthed from Peru to South Carolina suggest that Stone Age America was a pretty crowded place for a land that was supposed to be empty until those Asians followed herds of big game from Siberia into Alaska. A far different chronicle of the First Americans is therefore emerging from the clash of theories and discoveries that one anthropologist calls "skull wars." According to the evidence of stones and bones, long before Ellis Island opened its doors America was a veritable Rainbow Coalition of ethnic types, peopled by southern Asians, East Asians; and even, perhaps, Ice Age Europeans, who may have hugged the ice sheets in their animal-skin kayaks to reach America millenniums before it was even a gleam in Leif Ericson's eye. "It's very clear to me," says anthropologist Dennis Stanford of the Smithsonian Institution, "that we are looking at multiple migrations through a very long time period - migrations of many different peoples of many different ethnic origins."
The standard story of the peopling of the Americas holds that wanderers from Northeast Asia fanned out across the Great Plains, into the Southwest and eventually the East to become the founding populations of today's Native Americans. Stone spear points found in Clovis, N.M., in the 1930s were dated at 11,000 years ago and hailed as evidence of the oldest human settlement in the New World. The story was so tidy that any skeletons that seemed to challenge this "Clovis model" were shoved back into the closet by the mandarins of American anthropology; any stone tools that seemed older than Clovis were dismissed as misdated. Clovis had American archeology in a stranglehold; James Adovasio of Mercyhurst College in Pennsylvania calls its defenders the "Clovis mafia."
The small band of hunter-gatherers made its summer camp on the riverbank, at the northern end of the region through which they followed the seasonal game. The location, 45 miles southeast of what is now Richmond, Va., was ideal: winds from the north kept the flying insects down. Some of the band would spend their days striking long, slender quartz flakes from stone cores; others made triangular and pentagonal spear points for the hunt. It was 15,050 years ago; the erstwhile "First Americans" would not make the trek across the Bering Strait for 3,500 more years.
Now there are too many skeletons in the closet to ignore. Pushed by a 1990 federal law that requires museums to return Native American remains to their tribes, scientists - called in to figure out who belongs to whom - have amassed a database of "craniometric profiles." Each of the 2,000 or so profiles consists of some 90 skull measurements, such as distance between the eyes, that indicate ancestry. For most skeletons, it has been pretty straightforward to tell a Hopi from a Crow. But some skulls stand out like pale-skinned, redheaded cousins at a family reunion of olive-skinned brunettes. The oldest American found so far, an 11,500-year-old skeleton from central Brazil, resembles southern Asians and Australians, anthropologist Walter Neves of the University of So Paulo reported last year. One skull from Lime Creek, Neb., and two from Minnesota - all 7,840 to 8,900 years old - resemble South Asians or Europeans. Some of the other misfits: Buhl Woman, found in 1989, died 10,600 years ago at the age of 19 or so. "She doesn't fit into any modern group," says anthropologist Richard Jantz of the University of Tennessee, "but is most similar to today's Polynesians."
Spirit Caveman bears less resemblance to American Indians than he does to any other ethnic group except African Bushmen. His face is not flattened or wide, his nose is not narrow - all traits of Amerindians. He "does not show affinity to any Amerindian sample [we used]," conclude Jantz and Douglas Owsley of the Smithsonian. Instead, with his long head, wide nose, forward face and strong chin, he resembles the Aboriginal Ainu of Japan or other East Asians.
Kennewick Man, found on July 28, 1996, by two college students watching a hydroplane race on the Columbia River in Washington, looks almost nothing like a Native American. His face is narrow, with a prominent nose, an upper jaw that juts out slightly and a long, narrow braincase. Although early reports described him as Caucasoid or even European (which led the Asatru Folk Assembly, followers of an ancient Nordic religion, to claim him), in fact the 8,000-year-old man most resembles a cross between the Ainu and the Polynesians.
America, it seems, was a mosaic of peoples and cultures even 11,000 years ago. Based on their study of 11 ancient skulls, conclude Owsley and Jantz in a paper to be published in the American Journal of Physical Anthropology, America was home to "at least three distinct groups ... None of the fossils [except for one] shows any particular affinity to modern Native Americans ... [Skull measurements] depart from contemporary American Indians, often in the direction of Europeans or South Asians."
One explanation for the lack of a family resemblance between the oldest Americans and today's Amerindians is that the original Americans might simply have changed in appearance over the generations. "You'd expect them to look different," says anthropologist David Hurst Thomas of the American Museum of Natural History. "They're separated by 9,000 years of evolution." A more radical explanation is that the First Americans - perhaps from Polynesia, perhaps from Europe [related Reuters story] - left no descendants. Whoever got here first, in other words, were not the ancestors of today's Pequot, Shoshone and other tribes. Instead, they were obliterated by later arrivals who made war or made love: killing them or mating with them. Kennewick Man, for instance, had a stone spear point in his hip. Its shape suggests it came from what scientists call the Cascade culture, people who were just moving into the area. "It may be a sign of ethnic conflict," says anthropologist James Chatters, who first inspected K Man.
The possibility that today's Native Americans are not the descendants of the original Americans is not going down easily. "If you tell the Native Americans that they weren't first," says Thomas, "you're asking for trouble." That conclusion, even if proved, has no direct legal ramifications for Native Americans' hard-won gains, such as the right to fish ancestral waters and the right to establish casinos. "But it may be just a step before legislation starts being rolled back," Thomas warns. Some Americans resent the newfound wealth of some tribes, and "if the discoveries make today's Native Americans just another Ellis Island group, it makes it hard for them to preserve their sovereignty."
Already, Native Americans are protesting this line of research. The Shoshone-Bannock demanded custody of Buhl Woman and reburied her. The Northern Paiute are asking that Spirit Caveman be reburied, and the Umatilla of Washington want Kennewick Man. "We know that our people have been part of this land since the beginning of time," said Armand Minthorn, a Umatilla religious leader, in a statement. "Scientists believe that because [Kennewick Man's] head measurement does not match ours, he is not Native American. Our elders have told us that Indian people did not always look the way we do today."
The determined band passed up the quartz in the nearby deposits, trekking beyond the Green River in what is now Wyoming and Utah, all the way to the northern Bighorn, 600 miles away. There they found the obsidian and quartz crystal they would fashion into stone points and flakes - and never use. Instead, they would bury their caches on a layer of compacted red ocher. Their neighbors had equally strong preferences, but for them the quest was not for exotic materials but for sources imbued with spiritual significance. Rejecting the local quartz, they climbed the peaks to chip out red jasper found at 9,000 feet and flake it into stone tools that they, too, would cache, unused. Stones that lay nearer their gods would make a fitting offering.
For years, no authority would accept any deviation from the party line that the First Americans were the Clovis people of 11,000 years ago. But in 1977, archeologist Tom Dillehay of the University of Kentucky began excavating a site deep in the Chilean hills called Monte Verde. There, some 30 hunter-gatherers lived beside a creek 35 miles inland of the Pacific until a rising peat bog pushed them out - and preserved the site like volcanic ash over Pompeii. The band lived in low, tentlike structures lashed together with cord and covered with bark and mastodon hide to keep out the rain, says Dillehay. Outside were work areas, and fire pits lined with clay. A hut set apart from the others may have served as either a paleohospital or a Stone Age Studio 54: inside, Dillehay found five chewed quid made of boldo leaves, which contain both an analgesic and a mild hallucinogen. Boldo was clearly prized: the nearest supply lay more than 100 miles north, so either someone made a long trek or arranged trades with distant inlanders. Belying the image of the original Americans as full-time big-game hunters, the Monte Verdeans ate a varied diet: freshwater mussels and crawfish, wild potato, fruits and nuts, small game like birds that they brought down with stones and the occasional mastodon that they felled with fire-hardened lances. But the paradigm killer was this: Monte Verde was inhabited 12,500 years ago - 1,000 years before the original Americans supposedly flocked across the Bering Strait.
For years archeologists dismissed Dillehay's claim. At scientific conferences, he recalls, "others would be introduced as doctor this and doctor that. I was always 'the guy who is excavating Monte Verde.' Some people wouldn't even shake my hand." Even worse, the Clovis model had such a stranglehold that scientists "would dig until they hit the Clovis level and just stop." Few looked for older bones and tools. Four or five possible pre-Clovis sites in South America were never reported because the scientists feared that doing so would wreck their reputations.
That changed two years ago, when archeology's pooh-bahs finally accepted that Monte Verde was indeed 12,500 years old. The floodgates opened. Sites once dismissed as misdated are being re-examined. At Meadowcroft Rockshelter in Avella, Pa., for instance, where for 26 years Adovasio has been excavating under an overhang that juts out from a rock face 43 feet above the ground, scientists are now reconsidering his claim that the charcoal, stone tools and woven material buried there are at least 14,000 and possibly 17,000 years old. At Saltville, in western Virginia, archeologists are studying what may be a Stone Age mastodon feast. Stone and bone tools (including an ivory-polisher), mastodon bones and fire-cracked rock along an ancient riverbank have been unearthed from a layer that may be 14,000 years old. Saltville has a distinguished pedigree: a friend sent Thomas Jefferson a mastodon tooth from the site in 1782.
Jefferson was curious enough about the prehistory of America that when he dispatched Lewis and Clark to survey the West, he asked them to look for signs of ancient settlements. He might have turned his curiosity closer to home. Archeologists led by Michael Johnson had stopped digging at Cactus Hill in Virginia when they found Clovis material, dated at 10,920 years old, three feet down. But with the theory of the First Americans shifting beneath their feet, they dug deeper - and came upon stone blades and cores (the rock chunks from which flakes are struck) in a layer 15,050 years old. "This looks like a good candidate for a Clovis precursor to me," says the Smithsonian's Stanford. Like Johnson, archeologist Albert Goodyear of the University of South Carolina had never felt much need to dig below the Clovis layer in his Topper site on the Savannah River. But last spring he and colleagues found, beneath the Clovis layer, stone blades and flakes by the score in layers three feet down - a depth that, he estimates, corresponds to more than 12,000 years. "This is pretty substantial evidence," says Goodyear, "that people were here long before we thought."
And they may have come from somewhere no scientists in their right mind would have considered only a few years ago: a French Connection. There are striking similarities between the stone tools attributed to the Clovis culture, in the Americas, and the stone tools attributed to the so-called Solutrean culture of France and the Iberian Peninsula. Both made beveled, crosshatched bone rods, notes archeologist Bruce Bradley. Both made idiosyncratic spear points of mammoth ivory. Both made triangular stone scrapers. Yes, two separate peoples might have invented the same thing, as David Meltzer of Southern Methodist University points out: "These similarities may represent finding the same answer to the same problem" of killing and butchering game. But there's a twist. "The oldest of these tools in America," says Bradley, "are in the East and Southeast, not the Southwest" - where they should be if the Clovis people trickled in from Siberia and then fanned out across the continent. And since glaciers did not retreat from America's midsection until 11,500 years ago, anyone inhabiting the Eastern Seaboard before then must have come from the East rather than the Bering Strait.
How? Crossing the open Atlantic would have posed a perhaps insurmountable challenge, even though people traveled in boats from southern Asia to Australia at least 40,000 years ago. "We don't give early people enough credit," says Stanford. "Yeah, they lived in caves - but they were pretty smart, too." Smart enough, perhaps, to have navigated along the ice sheet and seasonal pack ice that spanned the ocean from England to Nova Scotia. "They could have made it if they worked the glacier for seals and water birds," says Johnson. "They would have seen migratory birds flying west; they would have known there was land in that direction." Similarly, the Asians who reached America from the West may have been seafarers, too.
Deep in the craggy uplands 450 feet above the Amazon, the people of Caverna da Pedra Pintada look nothing like the stereotype of the First Americans as bison-fur-wearing big-game hunters. This band drew sustenance from the river and the forest, dining on turtles, frogs, snakes, fish and fresh-water mussels, as well as Brazil nuts and palm nuts. And they did more. The cave floor is splattered with gobs of red and yellow iron-based paint, dripped 11,000 years ago. The Stone Age artists created exuberant scenes of snakes and other animals and even handprints - designs? signatures? - including children's.
"We are rewriting the textbooks on the First Americans," says Stanford. The new edition will show that "the peopling of the Americas was never as simple as simple-minded paradigms said." Instead, it will tell of an America that beckoned to far-flung people long before the Mayflower or the Santa Maria or the Viking ships, of an unknown continent so alluring that men and women endowed with a technology no more sophisticated than sharp rocks braved Siberian tundra and Atlantic ice packs to get here. It is still the New World. But it is thousands of years older than we thought - home to settlers so diverse that it was, even millenniums ago, the world's melting pot.
Copyright © Newsweek, April 26, 1999
Return To |
|
2011. augusztus 24., szerda
Native Americans - Tribal Fires
| Rating: | ★★★★★ |
| Category: | Music |
| Genre: | Folk |
| Artist: | Mohicans |
Link
http://phiadongtay.multiply.com/music/item/447?mark_read=phiadongtay:music:447
| Tor-Cheney-Nahana | Mohicans | Indian | |||
| Raindance | Mohicans | Indian | |||
| Axtu Leman Sumix Sacred Mounta | Mohicans | Indian | |||
| Dawa | Mohicans | Indian | |||
| The Last Of The Mohicans (Them |
2011. augusztus 22., hétfő
2011. augusztus 16., kedd
The Sun, Moon and Stars
A Navajo Traditional Story
In this present, or Fifth World, the First People had four lights which had been brought from the lower world. White light appeared over the eastern mountains, blue light spread across the sky from the southern mountains, yellow light came from the western peaks and darkness from the north. These lights were far away and carried no heat, so the air was always of one temperature and no seasonal changes occurred although there was darkness and daylight.
"We do not have enough daylight," the people complained. "We surely need more light."
So First Woman sent Glowworm to the east and told Fox Fire to go to the south, Lightning Beetle to the west, and Firefly to the north. Then, when anyone needed extra light, these four were ready to serve him.
For a time this plan worked very well, but it was not long before the First People were saying, "These lights are too small. They flicker on and off so they are of little use to us. We cannot work in such dim light!"
Then others asked, "How can we see to do anything? We do not have night eyes like Hosteen Owl or little Bat!"
It seemed that First Woman could never please them. Finally she thought of Fire Man and his glowing mountain, so she sent a messenger to ask the Fire Man if he could help her.
"Yes," agreed Fire Man, "I can make the land bright all around Fire Mountain, but the light will not reach the edges of the land, and there will be smoke." After that flames leaped high above the mountain top, and there was no more darkness for some distance. But soon the people were again complaining.
"We do not like the heat and the smoke that is coming from Fire Mountain," they declared. "The heat scorches the earth and we are choked by the smoke!"
As everyone was complaining and no one was satisfied, First Woman decided that she must find a different way by which to light the earth. After consulting with a council of wisemen, she told her helpers to bring her a large, flat slab of the hardest and most durable rock they could find. After visiting every mountain and rocky pinnacle, they returned with a large, flat slab of quartz; it was twice as long as it was wide, and, when the helpers had placed it on the ground in front of her, First Woman decided it was large enough to make two round wheels of equal size. She had hoped to make four in order to have one for each of the four directions, but the rock was too small for that many, so only two could be made.
After First Woman had marked two large circles on the slab, they all set to work with sharp flints and stone hammers, cutting out the two equal sized wheels. This was not an easy task, as the quartz was just as hard as the implements with which they were working, but after a time two round, flat discs lay shaped and ready for their purpose. Then First Man and First Woman started decorating the stones in a manner that would signify the powers that each was to be given. The first was given a mask of blue turquoise to produce light and heat, then red coral was tied to the ear lobes and around the rim. A horn was attached to each side to hold male lightning and male rain. Feathers of the cardinal, flicker, lark, and the eagle were tied to its rim to carry it through the sky, and also to spread the rays of heat and light in the four directions. Four zig-zag lines of male wind and male rain stood at the top and four more hung at the bottom, and four sunspots were placed for guardians who sometimes stood on its face, but more often took their places in the four directions.
"Now it is finished," said First Man, "and I will give it a blessing of mixed pollens, and also a song which will be sung by a lark who hereafter will be known as the `sun's voice'."
"But this cannot remain here!" stated First Woman. "It must be placed in the sky!"
No one seemed to know how this was to be done until Fire Man suggested that it should be carried to the top of the highest mountain and placed on the tallest peak at the edge of the earth where it could shine on all of the land at the same time. So it was taken to the eastern mountains and fastened to the sky with darts of lightning.
Then First Woman and her helpers went back to decorate the second, round stone disc, which was the same size as the first. but First Woman said, "We do not need another bearer of heat and light, so this one will carry coolness and moisture." Then they decorated its face with white shell, placed a band of yellow pollen on its chin, and made a rim of red coral. Magpie, nighthawk, turkey and crane feathers were fastened on four sides to bear its weight and its horns held female lightning and soft winds. Four straight lines placed at the top, and another four at the bottom, gave it control over the summer rains. When it was finished this, too, was taken to the top of an eastern peak and fastened to the sky with sheet lightning.
"Now everyone should be satisfied," remarked First Woman as she looked at the discs. "Now we have light, heat and moisture, all coming from the sky."
But again many of the First People were complaining. "This is not right," they said. "If the sun stays in the east all the time it will always be summer on that side of the land, and it will always be winter on the other side."
"The sun must move across the sky," First Man agreed, "but how can it move when it is only a stone and has no spirit?"
Everyone looked at the two discs and knew that they were just decorated stones with no life of their own, and they wondered what could be done about it. Then two very old and very wise men stepped forth and said, "We will give our spirits to the sun and the moon so they will have life and power to move across the sky." One entered the turquoise disc and he was called Jóhonaa'áí, or Sun Bearer; the other entered the white disc and he was called Tl'éhonaa'áí, or Moon Bearer. Immediately the two stones began to quiver and show signs of moving.
"But how shall I know where to go or which paths to follow?" asked the sun; and the moon asked the same question.
"The eagle is guided by his tail feathers," said First Man. "We will give you each twelve feathers from the eagle's tail to point the correct paths you are to follow, and the changes in the paths will mark the changes in the seasons." So twelve tall, white feathers were fastened to the top of each headdress to indicate a different path for each month of the year.
Sun was the first to start on his journey across the sky, while Moon waited all day, until Sun had reached the peaks of the western mountains but was still looking back across the land.
At this point Moon queried, "Now?"
And Sun answered, "Now!"
So Moon was about to climb into the sky, when Wind Boy, who had been standing just behind him, thought he would help by pushing with a stiff breeze. This breeze hit the Moon Bearer in the back and blew the twelve feathers forward across his face, so he could not see where he was going. All he could do was follow where the tips of the feathers pointed, and, as these were now slanted in different directions, Moon has always followed strange paths across the sky.
First Man and First Woman could do nothing about this, so everyone went back to where they had been working on the slab of quartz. On the blanket which had held the two large discs were now many small pieces of stone of every size and shape, along with the dust that the chipping and shaping had created.
"Look at all this good quartz that is left!" First Man exclaimed.
And First Woman said, "It must not be wasted! We will use it to make more lights in the night sky."
So again they took their flint knives and their chisels and stone hammers, to shape the stars that would shine only at night. There were a few very large pieces of quartz but there were myriads of small chunks, and much stardust by the time they had finished their work.
When all the stars were ready to be placed in the sky First Woman said, "I will use these to write the laws that are to govern mankind for all time. These laws cannot be written on the water as that is always changing its form, nor can they be written in the sand as the wind would soon erase them, but if they are written in the stars they can be read and remembered forever."
After that she drew a sky pattern on the ground and placed one of the large stars in the north. "This will never move!" she said, "and it will be known as the Campfire of the North. It will also be known as the traveler's guide and as the lodestar." Then she placed large stars in the other three directions and one in the very center of her sky pattern. "These must be placed in the sky in their correct positions," she told Fire Man, who had shot two crooked fire arrows into the sky so their trails formed a ladder, and who now undertook the task of placing the stars in their proper locations on the blanket of night. Before Fire Man picked up the first one, First Woman had traced in the sand a path for each to follow across the skyways, and First Man had tied a prayer feather on its upper point, giving each star a prayer to chant as it marched along its designated path.
Fire Man began with the north star and continued climbing the ladder until all the large stars were in the sky, while First Woman placed other stars into groups to form the constellations. It was slow work, as there were many stars and the ladder was very tall.
While all this work was taking place Coyote had been standing close by, watching every move Fire Man made. Now he saw one fairly large star still lying on the ground, so he asked First Woman if he might have it for his own. "You may have that star," First Woman agreed, "if you will place it in the sky directly over your mountain. Part of the time it will be quite dim, but when it shines brightly its brilliance will indicate your mating season." So Coyote carefully climbed the zig-zag ladder, clinging to the rungs with one paw while grasping the the star with the other, and placed Canopus, which the Navajo call M'ii Bizo', in the southern sky directly over Coyote Mountain.
The first two constellations designated by First Woman were Ursa Major, which was named Náhookos, meaning Cold Man of the North, and Cassiopeia his wife, who was called Nahookás Ba'áád. These two were placed on opposite sides of S'tsoh, or the North Star, which was their home fire; they move around its center and never leave it. No other constellation approaches them to interfere with their set routine. This arrangement of constellations established a law that has persisted to this day. This law stipulates that only one couple may live by one hogan file.
After these, First Woman designed a slender constellation in the shape of two rabbit tracks, one following the other. This is the constellation that governs all hunting, and, during the spring and early summer when the open end points upward, no one may hunt game animals. In the late fall, when the open end tips toward the earth, the hunting season begins. In the days when the Navajo people depended mostly on game for their food, the laws governing hunting were very strict. No hunting was allowed during mating season nor when the young were still with their mothers; and no deer or antelope under the age of two years were ever killed. Even today the Navajo do not care for meat from lambs or young kids, and, now that deer and antelope have almost disappeared from Navajo territory and have been replaced by sheep and goats, they use only the older ones for their food, as they believe the meat provides greater strength.
The next pattern to be made by First Woman was one recognized as a man with wide shoulders standing in a stooped position with his hands on his knees in order to support a heavy load of harvest. This constellation, or "the harvester," commands the Dine'é to work hard during the harvest season so they may garner sufficient food for the long, cold winter.
Thunderbird, who carries all the clouds in his tail and all the rains under his wings, was the next constellation, along with Hydra, "the horned rattler," who was given charge of the underground water channels. the task of placing all of these stars in their proper places was going slower and slower, for Fire Man could take only a few stars at a time as he climbed the ladder.
Coyote became impatient as he watched this slow process of placing the constellations. He said to First Woman, "This is taking too long! Why do you not permit me to help? Then we would have this work finished twice as fast!"
First Woman answered, "You always make mistakes and then there is trouble."
But Coyote insisted, saying "I will do exactly as you say and follow the pattern just as you have placed it on the ground."
First Woman was putting two identical stars into her pattern and had named them "the twins." The two lines which marked their paths ran side by side across the sky. She pointed to them and said to Coyote, "Take these two stars and place them somewhat to the west where they will walk hand in hand across the center of the sky."
Then Coyote picked up the two identical stars (Gemini), one in each hand, and walked to the ladder. He had seen Fire Man climb the ladder with his hands full of stars and thought he could do the same, but when he was half way up he chanced to look down, and the distance was so great that he became dizzy and almost fell. To make matters worse, Wind boy came whistling by to see what Coyote was doing, and shook the ladder from east to west. Quickly shifting the star in his right hand into his left which then carried both stars, he continued to climb, using his right hand to cling to the ladder. When he reached the sky he soon found the two places where the stars belonged, but when he looked at the stars in his hand he could not tell them apart and did not know which one went to the right or which to the left. So he closed his eyes and put one star in place with his left hand and the other with his right. Immediately a harsh, grating noise was heard, and he knew they were in the wrong spots and were trying to change places. He could do nothing about it now, as they were well beyond his reach, so he hurried down the ladder while the two stars crossed, one in front of the other to gain their proper paths. First Woman met him at the foot of the ladder and berated him with angry words and fierce gestures. "Now look what you have done!" she cried. "Those two were supposed to establish peace and friendship among all peoples of the earth. Now they will cause enmity, strife, and dissension that will plague mankind forever. You shall carry no more stars to the sky!"
Coyote grumbled as he walked away, "It was not my fault! Wind Boy shook the ladder and I almost fell off!"
First Woman told him to go away as she was too busy to be bothered, and went on laying out patterns for constellations which Fire Man carried to the sky. There was K'aalógii, or Butterfly; Tsídiitltsoii, the lark who sang his song to the sun every morning; there was Na'ashii, the lizard; M'iitsoh, the wolf; Atsá, the eagle; Dahsání, the porcupine, who was given charge of the growth of all trees on the mountains; and the caterpillar. First Woman made many, many more until nearly every animal, bird, and insect had star counterparts in the sky.
As Fire Man bore these up the ladder he carried his fire torch which held burning coals strapped to his left arm, and as each star was put into the sky he gave it a spark of fire to light its path so it could find its way even through the darkest night. All was going very well, but, as Fire Man was carrying a medium sized star to the east, the straps that held his torch came loose and the torch fell to the ground so he had no spark to give this star. He placed it in the sky, ran down the ladder to recover his torch, and then hurried back to give it a light, but he could not find it, as it had started to move and had lost its path in the darkness. This is called the "black star;" it wanders here and there and brings bad luck wherever it goes. It sends out little black arrows to cause pain and sickness and, if a person who is travelling at night feels a sharp prick in his shoulder or his back, he will know that the black star is not far away.
When Fire Man returned to earth, First Woman did not know whether to give him another constellation to carry to the sky, or not. Not many stones left on the blanket were large enough to make stars, but many chips and piles of dust remained. She filled Fire Man's hands with stone fragments, and he started climbing; he was halfway up the ladder when he glanced at the stones in his hands and decided that they were too small and too many to place individually, so he gave each one a spark of fire and then, handful by handful, he threw them against the night sky. Here they may still be seen as close groups of small stars which represent the small, fire carrying creatures of the earth such as the lightning beetle or firefly, and the glowworm.
As Fire Man was descending the ladder, Coyote stepped up to the blanket and, grasping it by two corners, swung it into the air so the stone fragments and the star dust swept across the sky in a great arc that reached from horizon to horizon. This formed the Milky Way which the Navajo call Yikáísdáhí. They believe it provides a pathway for the spirits traveling between heaven and earth, each little star being one footprint.
The Coyote dropped the blanket and everyone looked at the sky which was now filled with stars. First Woman said, "Now all the laws our people will need are printed in the sky where everyone can see them. One man of each generation must learn these laws so he may interpret them to the others and, when he is growing old, he must pass this knowledge to a younger man who will then be the teacher. The commands written in the stars must be obeyed forever!"
Nowadays, it is only the Navajo medicine men who know the constellations and can explain the laws they represent.
By Ms by Franc Johnson Newcomb
"Father Sky Mother Earth" 3'X4" mixed media on canvas representatives of the healing "ways" sandpaintings
·
Navajo Red A long read but good..having problems editing. In my tribe winter is the time for storytelling. We have a long history & I've heard many stories over the years a lot of them from real life. I hope you enjoy this writing by Franc Johnson Newcomb.
2010. június 16., szerda
2010. április 5., hétfő
Dr. Simon Péter: Ősi magyar nyomok észak-amerikai indián földön
„Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen topa.”
"On pár on pár lecsen topa”
„Rakattu ja dizet, ill ja füsti Hezod – Rakattu ja dizet, ill ja füsti hezod”
„Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe! – Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe!”
Kamasz korom óta, még mohácsi kisdiákként kezdtek az indiánok komolyan érdekelni. Aztán kb. 10 éven át Dr. Borvendég Deszkáss Sándor, írói nevén Fehér Szarvas (az indiánok között a 30-as években kutató magyar ember) személyes irányítása mellett további értékes ismereteket szereztem róluk. 1965-től, ha vakmerő és kalandos vállalkozás eredményeként is, de végső soron mégis csak a Jóisten kegyelméből, kanadai tartózkodásom során 20 éven át tanulmányozhattam tervezőmérnöki és oktatói munkaköröm hivatalos idején túli időmben az Észak-amerikai indiánok életét.
Hamarosan rádöbbentem arra, hogy a magyarok és az Észak-amerikai indiánok általam vizsgált népcsoportjainak kultúrájában föllelhető nagyon gyanúsan közeli vagy teljes mértékű megegyezéseknek oly magas a számuk, hogy itt magyarázatul csak a közös tőről származás jöhet szóba. Matematikus egyetemi kollégáimmal az egyezéseket ún. valószínűség számítással gondosan ellenőriztük. Az eredmény nagy biztonsággal kizárta a véletlen egybeesések lehetőségét. Ezt aztán évek során számtalan ottani újságban megírtam és hirdettem. Több jeles amerikai és kanadai „sápadt arcú” kutató (régész, antropológus, etnográfus) reagált köszönettel, biztató hangon, és meggyőzött, hogy érdemes ebben a témában tovább kutatnom.
Ennek a biztatásnak az okát már a 60-as években abban a tényben jelölték meg, hogy az amerikai migrációs kutatások kétséget kizárva bebizonyították a régebben őslakóknak vélt lakosság ázsiai eredetét. Ezek az őskori mamutvadászok Ázsiából, Szibérián keresztül vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e. 9 ezer évvel.
A fehérbőrű és az indián tudósok abban teljesen egy véleményen voltak, hogy az északi és déli részből álló, de a Panama csatorna elkészültéig gyalogosan is átjárható Amerika bizonyos területein (mint például a Maya-föld Mexikóban vagy az Inka-föld Peruban és Ecuadorban) minden általunk ismert ősi – mezopotámiai, egyiptomi, kínai, zsidó, görög és egyéb – kultúrák előtt ezer évekkel már más magas kultúrájú népek éltek.
Az eddigiekből világos, hogy a 60-as évek végéig az amerikai tudósok még csak a régebben átjárható Behring szoros bevándorlási útját valószínűsítették. A 70-es évek kutatásai azonban bebizonyították, hogy sok ezer évvel az első bevándorlások után a mai időszámításunk szerint Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az amerikai földrészre tengeri, vízi úton az Észak-amerikai kontinens indiánjai. A kanadai Yukon territórium Csendes óceáni oldalán érték el a nyugati partokat, ahonnét először kelet, később dél felé kezdték lazán feltölteni a mai Észak-Amerika területét. A kutatások során előkerült leletek és az indián törzsek emlékezetében még élő adatok alapján pontosan föltérképezték és kronológiailag jelölték az amerikai földrész ezen újabb betelepedését is. Ezekből a telepedési térképekből jól kivehető, hogy a már említett ősi, magas kultúrát képviselő népek kivételével a többiek mind jóval később érkeztek és mindannyian északról délre vándoroltak. Így töltötték fel lassan az egész Észak-amerikai kontinenset. Általános szabály, hogy a legdélebbre lakók érkeztek a legkorábban, és az északiak a legkésőbbi időkben. Ezt a szabályt kb. 600 eset igazolja. Mindössze 11 esetben fordul elő, hogy későbben érkezett törzsek a szabálytól eltérően sokkal délebbre helyezkednek el. Talán azért, mert valamikor mégis sikerült nekik a már elfoglalt területeken is keresztüljutniuk. Ez különösen fontos nekünk, hiszen pontosan Peruba, Ecuadorba és Brazíliába vitt az útjuk ezeknek a kiemelkedően penetráns törzseknek. Nem véletlen tehát, ha ott az alapszabálytól eltérően mégis léteznek részünkre „rácsodálkozni valók”, hiszen a magyarhoz nagyon közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs.
Legkevésbé az aztékok hagyománya hasonlít a többi indián nép és a magyar nép sajátosságaira. Ez azonban teljesen logikus, ha tudjuk azt, hogy az aztékok a legutoljára érkezett ázsiai telepesek. Árpád magyarjai már rég letelepedtek a Kárpát medencében, amikor ők Amerika földjére lépnek, és rövid időn belül a mai Mexikó területét hódoltatják. Pontos adatunk van az aztékok Mexikóba érkezéséről. Ők az ősi maya, majd tolték birodalomra települtek rá, és magukkal hozott friss ázsiai tapasztalataikkal ötvözve átvették annak kultúráját. Az akkor általuk megismert és tovább használt maya naptárban megjelölték az odaérkezésük évét. Ez a mi időszámításunkban az 1168-as esztendő. Nálunk ebben az időben III. István, ifjú Árpád-házi királyunk egy évtizedes országlásának a hatodik évébe lépett.
Eddig jutottak el tehát az amerikai tudósok a 80-as évek derekára. Én azonban a családommal 1985-ben visszatértem Magyarországra. Akkori érzésemet ez a közismert szólás fejezi ki a leghívebben: „Az egyik szemem sír, a másik meg nevet.” Hogyne mosolygott volna az egyik a magammal hozott csodálatos kutatási anyag láttán. És szinte már kacagott, amikor Amerikából jött a jó hír, ami szerint a 90-es évek régészeti és genetikai vizsgálatai során az amerikai szakemberek előtt a régebbi tétel már finomabb megközelítésben fogalmazódott meg. Most már az indiánokat nem csupán valamely Ázsiából betelepülő népnek, hanem nyíltan „American ugors” -nak, magyarul „amerikai ugorok”-nak nevezték.
De valóban sírt a másik szemem még több, mint egy évtizeden át, amikor is a finn-ugorosok egyedül üdvözítő és tudományosnak kizárólagosan kikiáltott tételével szemben itthon mozdulni se látszott semmi. Aztán fél éve megérkezett a nem várt „evangélium”, az új jó hír Amerikából. Ők az egy évtizeddel előbb tett megfigyeléseiket és konklúzióikat még tovább finomították a közelmúltban, amikor is egy összehangolt, nagyszabású nemzetközi génkutató munka eredményeként az Észak-Mexikótól délre eső indiánokra vonatkoztatják az „amerikai ugorok” megnevezést, az Észak-amerikai indiánokat pedig az „American turanics”, az „amerikai turániak” megnevezéssel illetik.
Ezek az új tudományos fölfedezések azonnal kitörölték a bánatos szememből is a könnyet, és bizakodással töltöttek el. Szinte alig telik el néhány rövid hónap, és a Magyarok Világszövetsége előadói termében a fülem hallatára az én régi tételemet erősíti, bizonyítja havonként kétszer, hétfői napon Dr. Aradi Éva - India kutató, Dr. Szabó István Mihály – mikrobiológus, aki az első indián betelepülő hullámra egyenesen az „amerikai ugorok” kifejezést használja. Dr. Béres Judit Ph.D. – kiváló humángenetikusunk a gének bizonyító erejével kijelenti a finn rokonság tarthatatlan voltát, és a magyar, a Közép-ázsiai turáni és ugor szórvány népek, valamint az amerikai indiánok genetikai rokonságát. Ezek mind az itthoni őstörténet jegét hivatottak megtörni!
Na tessék…! Most irigy és féltékeny legyek azért, hogy mindannyian arról beszélnek, amiket én már évtizedek óta szóval, újságcikkben és könyvekben hirdetek? Ezt már csak azért se tehetem, mert számos emberi gyarlóságaim közül áldott szüleimnek ezt az egyet, az irigységet gyökerestől sikerült a lelkemből kigyomlálniuk.
Ellenkezőleg:
Boldoggá tettek az Amerikából jött új kutatási hírek, és a most említett magyar nyilatkozatok egyenesen mosolyt hoztak arra a bizonyos valamikori síró szememre is.
Meggyőződésem, hogy minden igazi tudományos munkához alapvető szerénység szükségeltetik. Egy egész nemzet őstörténetével kapcsolatos vizsgálódások pedig az oda merészkedő kutatótól mély alázatot követelnek.
A következőkben a megszabott idő keretein belül csak arra van lehetőségem, hogy kutatási anyagomból sorjában a nyelvészeti, zenei, teológiai, jelképi és diszítőmotívumi aspektusokat csak néhány jellemző, kiragadott példával illusztráljam.
Nyelvi sajátosságok: Itt – ha megengedik - először röviden beszámolok az első döbbenetes kanadai nyelvi élményemről: Kb. 5 hónapja éltünk az Újvilágban, és leendő családi házunk vétele előtt egy rövid időre albérleti megoldást választottunk. Szombat volt, a ház tulajdonosai korán reggel rokoni látogatásra indultak. Feleségemmel a reggeli mellett magyarul arról tanakodtunk, hogy miként indulhatnánk minél előbb kirándulni. Ennek egyetlen akadályát abban láttuk, hogy a hetente kétszer megjelenő bejárónő éppen akkor is ott serénykedett, s hogy hagyhatjuk el a házat bezáratlanul. Arra sosem volt szó házigazdáinkkal, hogy a kulcsot bárkinek átadhatjuk. A máskor mindig diszkrét bejárónő most szemlátomást mindig a közelünkben szorgoskodott. - Te, ez a nő figyel bennünket! – szólalt meg a feleségem.
Akkor a takarítónő elénk állt és könnytől csillogó szemmel mondta: - Igazán röstellem, hogy ismeretlenül így megzavarom Önöket a beszélgetésükben. Végül is éppen azt szeretném kérni, hogy folytassák csak azt a mi drága anyanyelvünkön. Olyan ez az én fülemnek, mint a régi időkből visszaszállt álom, amikor dakota kislányként nevelkedtem és az anyanyelvemen beszéltem. Fiatal lányként a fehérek közé kerültem. Az anyanyelvemen ma már a szavakat is nagyon keresgélem, némelyiknek a jelentését is csak sejtem. De most kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy az én népem nyelvét újra hallhatom…!
– Asszonyom, Ön azt állítja, hogy megértette a beszélgetésünket? – kérdeztem hitetlenül. - Hát persze, a lényegét. Már nagyon elfelejtettem a lakotát, és csak a mondandójuk értelmét tudtam kihámozni. A sok ismerős szó csengése és az angol nyelvben teljesen ismeretlen szóvégi változtatás azonban egészen elbűvölt. - De ha tényleg el akarnak menni, akkor csak nyugodtan menjenek, én majd bezárom az ajtót, hiszen nekem is van kulcsom a házhoz. – És azt meg honnét tudja, hogy kirándulást tervezünk, és azért izgultunk, hogy meddig tart a takarítása? – Azt nem értettem meg, hogy kirándulásra készülődnek, de azt igen, hogy el szeretnének menni, és nem tudják, hogy ki fogja bezárni a kaput. – Hirtelen Kosztolányi sorai szökkentek az agyamba: „Mint aki a sínek közé esett”…Az elképedésem ijesztő és döbbenetes volt. Később játékba kezdtünk. Elmondtunk egymásnak egy kitalált, rövid történetet, és a bejárónőtől vártuk az értelmezését. Négy – öt kísérlet után megszégyenülten kértem tőle elnézést, amiért ilyen próbára tettük. Amilyen biztos volt a próba eredménye, olyan türelmetlenül vártam, hogy egyszer a dakoták földjére léphessek.
A Dakota indiánok lakota törzsénél tett látogatásomkor nyelvész és történész apámmal együtt vettem részt a kisiskolás indián gyerekek anyanyelvi számtanóráján. Az egyszeregyet dalolva fújták, valahogy így:(énekelve)
„Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen topa.”
Apám úgy tántorgott ki az ajtón és a fűben négykézlábra ereszkedve skandálta a hallottakat. Azt illusztrálta, hogy a topa a négykézlábra esett ügyetlent jelenti, mely régen a négy magyar szinonim szava volt. A „ketó” értelmezése nekem se jelentett gondot. Apám elmondta, hogy 1910-ben, szenyéri iskolájában így tanulta ezt az egyszeregyi részletet: „Kétszer kettő legyen négy”. Ezt a „legyent” később több, 90 év körüli ember is megerősítette, ők is így tanulták a századelőn. Mivel hazafelé a lakotákkal rokon oglalák földjén jöttünk át, megálltunk, és egy indián kisfiútól megkérdeztem:
„Mondd, hogy mondjátok ti a saját nyelveteken azt, ami angolul így hangzik:
A magyarok nyelvéről:
Sir John Bowring: (Korának híres angol nyelvésze) „A magyar nyelv… egészen sajátosan fejlődött, és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, melyben ésszerűség és számtan van, sőt hajlékonyságával és alakíthatóságával erős a hangzatokban.”
George Bernard Shaw: Az angol írófejedelem drámáit a magyar közönség is ismeri és szereti. Kevéssé ismert, hogy az író komoly energiát fordított a magyar nyelv tanulmányozására. Egyik régi rádiós nyilatkozatában így nyilatkozott:
„…egy igazán tehetséges angol írónak az előbb már említett hatalmas előnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal… Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációban változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest ( s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadására, és ahelyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólás-mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül. (I am just going and going around the bush.)”
Palmerston (Magyarországi angol nagykövet 1848-ban). Ennek a magyarok szeretetéről éppen nem híres diplomatának a véleménye különösen érdekes, mivel érzelmi szálak biztosan nem kötötték a magyarsághoz. „… a Habsburgok keleti birtokán élő magyar nép… nem csak kontinensünk egyik legerősebb államát alkotta évszázadokon át, de valami általunk nem ismert nagyon ősi műveltséggel a környező népeket és országokat századokon át teljes tiszteletadásra tudták kényszeríteni. Sir Boyl azt is tudni vélte, hogy népi nyelvük rendkívül kifejező és a dalaik ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a mieinknél.”
Nemzetközi vélekedések az indiánok nyelvéről:
Senora Maria de la Cruz, telivér indián tudós asszony azok közé tartozik, akik a spanyol mellett megőrizték anyanyelvüket. Emellett angolul is megtanult. 1974-ban a CBC-nek adott interjújában a következőket mondta: „…mint született indiánt és a mexikói kultúrák kutatóját engem az lelkesített az angol nyelv tanulásában, hogy ezen a világ minden csücskén beszélt nyelven végre képes leszek őseim kultúráját közkézre adni, és csodálatos filozófiájukkal a fehér ember sekélyes gondolkodásában új távlatokat nyitni. Ma már tudom, hogy az elvárásom túl nagy volt.
A nahuatl indián nyelv lenyűgöző kifejező erejét, tömörségét, képi megjelenítő, ragozó, értelmet módosító képességét az angol nyelv még annyira se képes kifejezni, mint a spanyol…”
Clark (a Lewis and Clark Expedíció egyik névadó résztvevője) és Sacajawea, az expedíció indián tolmácsa és scoutja, cserkésző vezetője:
Clark beszámol arról, hogy többször tapasztalta Sacajaweanál azt az őt egyre jobban bosszantó szokást, amivel a nyelvzseni és angolul kitűnően beszélő tolmácsnő az illető indián szóvivő néhány szavát több hosszú angol mondattal adta vissza. Amikor ez már sokadszor fordult elő, az egyik esti tábortűznél megkérdezte tőle, hogy miért tesz így, amikor megegyeztek abban, hogy mindig mindent azonnal és pontosan fog fordítani. Sacajawea válasza meglepte Clarkot, hiszen tudta, hogy a nő teljesen őszinte és megbízható. A válasz: „ – Szóról szóra egy nyelvet se lehet igazán lefordítani, legkevésbé pedig az indián nyelveket. Én a hűséges, pontos, a gondolattal teljesen megegyező fordítást vállaltam, ami egészen más dolog.
Az indián beszéd szavait – melyeket mesterien forgatnak és árnyalnak azáltal, hogy a legtöbb szóhoz rövid, módosító végződéseket ragasztanak – az angol nyelvben csak több hosszú, magyarázó mondattal lehet visszaadni, mert az angol kifejező ereje összehasonlíthatatlanul gyengébb az indián nyelvekben rejlő erőnél.”
Móricz János és Csizmadia István: A 60-as években a kanadai sajtóban nagy port vert föl az a hír, mely szerint Móricz János és később annak honfitársa, Csizmadia István beszámoltak nem mindennapi tapasztalatukról: Ecuadorban néhány indián törzs a magyarhoz, anyanyelvünkhöz rendkívüli módon hasonlító nyelven beszél. Ez a hasonlóság olyan erős, hogy magyar füllel helyenként határozottan érteni lehet őket. (Most erről önkéntelenül eszembe ötlik a párhuzam az Önökkel már megosztott indián bejárónős esetemmel!)
Rostás Sándor, verbita pátert hosszú várakozás után engedték misszióba. Együtt ment Dél-Amerikába azzal az egyetlen Japánból származó misszionáriussal, aki ősi japán családból származott, és a modern japán nyelven kívül a japán ősi nyelvet is beszélte. Spanyolul azonban olyan nehezen tanult, hogy csak a legjobb indulattal, és a többi atya segítségébe ajánlva engedték el a misszióba. A páterek későbbi közös álmélkodására a rendkívül rossz nyelvérzékű és spanyolul szinte semmit se tudó japán pap egészen rövid időn belül többször is bebizonyította, hogy kitűnően szót ért az indiánokkal, akik csak őt tartották igazán illetékesnek, tekintettel arra, hogy spanyolul ők is csak nagyon gyéren beszéltek. (Ettől kezdve egy zenei példával foglalkozunk, melynek azonban a nyelvészeti oldala se kevésbé érdekes!)
Zenei vonatkozások: Amikor először alkalmam nyílt indiánokkal formális tanácskozáson részt venni, a tanácstűzhöz, kísérővel érkeztem. Azonnal felpattant két ember, és helyet adott kettőnknek. Akkor még nem tudtam, hogy a tanácstüzet csak négyen, heten, vagy kilencen ülhetik körül. (Ezt majd a későbbiekben a teológiai résznél még érintjük.) A legidősebb indián a lobogó tűz másik oldalán calumet-jét (békepipáját) magasra emelve így kezdett énekelve fohászkodni:
Az indiánok nyelvét és az angolt egyaránt beszélő kísérőmet csak később kérdeztem meg a hallottak angol értelméről. Ezt ugyanis magyar füllel is megértettem:
„Megrakták a tüzet, száll a füstje Hozzád – Nagyszellem Dédapa (Öregisten), add nekünk Szellemedet!” Vagyis ugyanaz, amit bármely fontos tanácskozás előtt minden tisztességes magyar pap ilyenkor fohászként mond: „Teremtő Atyánk, küldd el hozzánk Szent Lelked!” (Mármint hogy mi is bölcsek lehessünk és jó döntést hozzunk!)
Most a nyelvi szempontokon túl nézzük csak a fohász dallamát még egyszer indiánul, majd közvetlen utána magyarul: (A fenti szöveg eredetiben, majd magyarul énekelve). Hát bizony itt nem sok kétség adódik. Nem csoda, ha Bartók, Kodály és világhírű zongoravirtuózunk, Cziffra György egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a magyar és indián népzene pentatonitásában egy tőről fakadt. Itthon megjelent egy gyűjtemény Bartók Béla összegyűjtött leveleiből. Ennek az utolsó oldalain az olvasó megtalálja a Seattle-beli Wood professzorral folytatott levelezését. Már ezekből is kitűnik, de az általam Amerikában föllelt adatokból egészen biztos, hogy Bartók utolsó nagy álma az indián és a magyar népdal közös eredetének bizonyítása volt. Erről sok érdekes bizonyítékot gyűjtöttem össze, melyek az „Aki Őelőtte Jár” c. könyvemben megtalálhatók. Nekünk most itt az idő szorításában tovább kell lépnünk.
Teológiai vonatkozások: Az indiánok egyIsten hívők voltak, és a Nap képében tisztelték Őt, a Nagyszellemet, a Világmindenség Teremtőjét. Ábrázolásánál mindig a Nap és a sárga vagy arany szín szerepel. „Bouass, a Happy Lady, vagyis a Boldogasszony ábrázolásánál mindig a hold kísérete és a ruha kék színe a jellemző. Pontosan ezek érvényesek az ősmagyarokra is. Az első szakrális szám az indiánoknál a 4, mégpedig 3+1 formájában. A magyaroknál ugyanez a 3+1 szerkezet lelhető fel: „Három a magyar igazság, de negyedik a ráadás!” A beavatási szertartás során minden törzsfőnek vagy népvezérnek először a napba kellett néznie, aztán egy, a törzs különféle területeiről összehordott halomra, vagy meglévő dombra kellett fölmennie, és lándzsájával a Négy Égtáj felé sújtania. A magas helyek egyébként is prioritást élveztek. Az orvosságos emberek magaslatokon imádkoztak, ennek hiányában magas fákra másztak. Történelmünkben a magyar királyok felavatásának egyik döntő momentuma volt, hogy egy összehordott dombon a Négy Égtáj felé kellett kardjukkal sújtaniuk. A magas helyek itt is mindig prioritást élveztek, a táltosok dombokon imádkoztak, vagy ezek hiányában magas fákra másztak. - A 7 és a 3 x 3 = 9 az indiánok szakrális számai a már említett 4 mellett. Amint később látni fogjuk, minden díszítő motívumuk erre a három szakrális számra épül. A magyarok a 4-en kívül szintén a 7-et és a 9-et használták szakrális számokként. A „Bouass (Happy Lady), az indiánok Boldogasszonya 7 minőségben szerepel. A magyarok Boldogasszonyát az egész Kárpát Medencében máig is ugyanígy 7 névvel tisztelik. Nem kétlem, hogy a magyar fajú népek legősibb szellemi elöljárói az Ázsiában végig föllelhető „sámánok”-hoz hasonló szinten látták el tisztüket. A népvándorlás és honfoglalások korára azonban a magyar szellemi vezetők már régen túljutottak ezen a szinten és „táltosok”-ként már abban a régi világban, amikor a krisztusi etalont még nem is ismerték az emberek ők már eljutottak a világosság tornácára. Ezért helyesebb a régen általánosan használt „táltos” megnevezésük, melyet mára sajnos még a legkiválóbb kutatók is mintha elfelejtettek volna. Ugyanígy fest a kép az indiánok „orvosságos emberé”-vel. Nála legalább nem használják a „sámán” kifejezést. - Itt az ideje, hogy tisztázzuk a mexikóiakkal kapcsolatosan folyvást emlegetett véres áldozatok, és az északiak skalpolási szokásának kérdéseit. Az aztékok a többi indián előtt teljesen ismeretlen emberáldozati rítust mint legkésőbbi bevándorlók – ahogy láttuk - Kr.u. 1168-ban mutatják be először. Ezt a szokást Ázsiából frissen hozták magukkal. Az ezen megütköző spanyol hódítók azonban egyrészt kegyetlen népirtásuk magyarázatául és ellensúlyozásául erősen eltúlozva adtak hírt erről. Másrészt az ókorban az egész eurázsiai kontinensen elszórtan mindenütt emberáldozatokat végeztek. Perzsián kívül a legismertebb Ibn Kab mór-arab történetíró közlése, mely szerint a mórok Hispániába vonulásukkor emberáldozatok véres helyeire bukkantak. Hérodotos ugyanerről a Hispániáról írja, hogy a hadjáratok során az elesett harcosok fejbőrét lenyúzzák és egymás előtt kérkednek velük. Az első fehér-indián csatákban a holttesttel mindig tisztelettel bánó indiánok a spanyoloktól látták először ezt a test csonkításának megélt és részükre érthetetlen eljárást. Az évszázados harcok során azonban két-három törzs harci szokásként átvette a skalpolást fehér ellenfeleiktől.
Legfontosabb jelképek: Az indiánok Thunderbird-jének (Mennydörgésmadár) ornitológiai megfelelője a Havasi Sólyom (Falco rusticolus altaicus). Jelentése: az Észak-amerikai indiánok összefogásának jelképe. A magyarok Turulmadarának madártani megfelelője ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi, kisebb termetű rokona a Kerecsensólyom. A sas ábrázolás teljesen hibás és túlhaladott.
A Turulmadár jelentése: a turáni népek összefogásának jelképe. - Hiába tértem haza Magyarországra, csak elment a híre az indiánok között, hogy a mohácsi festői Dunaparton, a házunk előtt nálunk is egy szép nagy nemzetségfa, ún. totemoszlop áll. Évek óta érkeznek hozzánk az indián látogatók magyar csodát látni. Ha már olyan messziről jöttek, el szoktuk vinni őket székelykaput és kopjafát nézni, melyekből van néhány a városunkban is. Aztán a Csatatéri Emlékhelyet, a Mohácsi Csata megtalált sírjai körül nemzetközi szinten kialakított zarándokhelyet is megmutatjuk ilyenkor nekik.
Az alábbi véleményekben és viselkedési módokban minden indián látogatónk eddig megegyezett. A székely kopjafákról is azt hitték, hogy indián származásúak, akárcsak a nemzetségfánk a házunk előtt. A székelykapukon azonnal föllelték és fényképezték a sajátjuknak vélt és náluk „a legkisebb család”-nak nevezett faragott, nálunk „rozetta”-ként ismert motívumokat.
Mindannyian elmondták, hogy ez az első hely a világon, ahol látják, hogy az ellenfél tiszteletén túl nem csak az elesett embereknek, de az elpusztult lovaknak is méltó emléket állítottak. Ez rendkívüli módon egybevágott indián filozófiájukkal. Azoknál a kopjafáknál, ahol a székely faragóművész a Turulmadarat ábrázolta, lábuk a földbe gyökerezett, kapkodtak a fényképezőgépeik és a videóik után. Hangosan álmélkodtak azon, hogy Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen túli emlékhelyen az ő Thunderbird-jüket, nagy tiszteletben tartott Mennydörgésmadarukat háromszor is kifaragták!? – A totemtarsolyt és a totemoszlopot, mint kifejezéseket még feltétlenül meg kell vizsgálnunk, mert elnevezési, nómenklatorikus értelemben azt sugallják, mintha valami közük volna a totemizmushoz. Pedig csak a fehér ember aggatta rájuk ezt a totem kifejezést. A totemtarsolyokat a mai keresztény indiánok is előszeretettel viselik. Ezek ugyanis minden időben egy-egy példamutató embertársuk ereklyéjét rejtették. A szenteknek és ereklyéiknek tisztelete az indiánoknál teljesen általános. Ez és a Boldogasszony megléte a magyarázata annak, hogy a jezsuiták már az első években meg tudták szervezni katolikus mintaállamukat Dél-Amerikában, amit később fehér katonaság zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket, megölve a keresztény arató-vető indiánokat… - Ez tehát az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos tényállás. A totemoszlopoknak titulált gyönyörű faragványok pedig nemzetségfák és családfák, magyar kopjafáink édes testvérei.
Diszítőmotívumok vonatkozásában: Az ábrák magukról beszélnek. Minden tabló baloldala az indián eredetű, a jobboldala a magyar motívumokat ábrázolja, pontos forrás megjelölésekkel. A 13 tablós kiállítási anyagon ki-ki maga győződhet meg a két rokonnép ősi kincséről. Alaposan szemlélve kitűnik, hogy miden motívum (magyar és indián egyaránt) nem csak megegyezik, de mindegyikük a három szakrális számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-esen alapul.
Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos és néha egészen lenyűgöző. Szinte úgy érezzük, hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk képesek valamit újból birtokba venni. Csak egy példát említek: a nálunk „Rozettá”-nak, az indiánoknál „A legkisebb család”-nak nevezett motívumot. Ezt a jelet festi még a mai napig is a lakodalmas menet az újházasok sátrára, vagy házfalára. A szimbólum ugyanis a legkisebb családi taglétszámra, 2 szülőre és négy gyerekre utal, teljes személyi egyenrangúságot kölcsönözve már előre is a születendő gyermekeknek a felnőttekkel. A gyermek személyiségét ugyanis a fogantatás pillanatától egyenlőnek tartották a megszületett, vagy felnőtt emberével. Ez olyan tisztán él bennük a mai napig is, hogy a fehérbőrű temető látogatókat időnként furcsa töprengésre kényszerítik. Hogyan is értsen meg a mi globalizált világunkban valaki például egy ilyen gyermek sírfeliratot: „Little Moon (Kis Hold) szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év június 8-án. Tehát a mi fogalmaink szerint egy hónapot és két napot élt. Az alatta lévő sorban mégis ez áll: „Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett velünk.” Itt bizony nincs áltatás. Az anya testrészének bizonyos ködös és vitatott időpontig személyes önrendelkezésre eltávolítható „sejtburjánzása” náluk ismeretlen fogalom. A magzat a fogantatás pillanatától teljes értékű ember és megismételhetetlen személyiség. A dakoták elnevezési rendszere csodálatos erővel sugározza ezt az ősi és Isten eredeti elgondolásával harmonizáló meggyőződést a magyar szülőknek és a már régóta várt új magzati törvény alkotóinak egyaránt. A dakoták magukat a saját nyelvükön egyszerűen emberek -nek hívják. A gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig ( és most kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim!) a titokzatos ember-nek szólítják. Micsoda kimondhatatlan bölcsesség és ezer évek letisztult filozófiája szól hozzánk ebben a nómenklatúrában. Ha csak ennek az egy titokzatos ember kifejezésnek a misztériumát képesek leszünk mostanában igazán megérteni, hitem szerint gyermekkacagástól lesz újra hangos e Kárpátoktól koszorúzott táj, és Magyarország minden fenyegető demográfiai jóslat ellenére
m e g m e n e k ü l !
„Hau Kola! Minotakíjja!” „Beszéltem, Testvéreim - most a szívemben újra csend és béke honol !” - mondom én is zárszóként igazi amerikai testvéreink szavaival, ahogy ők minden hosszabb mondandójuk után teszik.
Forrás: Mária Országa 2004.
"On pár on pár lecsen topa”
„Rakattu ja dizet, ill ja füsti Hezod – Rakattu ja dizet, ill ja füsti hezod”
„Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe! – Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe!”
Kamasz korom óta, még mohácsi kisdiákként kezdtek az indiánok komolyan érdekelni. Aztán kb. 10 éven át Dr. Borvendég Deszkáss Sándor, írói nevén Fehér Szarvas (az indiánok között a 30-as években kutató magyar ember) személyes irányítása mellett további értékes ismereteket szereztem róluk. 1965-től, ha vakmerő és kalandos vállalkozás eredményeként is, de végső soron mégis csak a Jóisten kegyelméből, kanadai tartózkodásom során 20 éven át tanulmányozhattam tervezőmérnöki és oktatói munkaköröm hivatalos idején túli időmben az Észak-amerikai indiánok életét.
Hamarosan rádöbbentem arra, hogy a magyarok és az Észak-amerikai indiánok általam vizsgált népcsoportjainak kultúrájában föllelhető nagyon gyanúsan közeli vagy teljes mértékű megegyezéseknek oly magas a számuk, hogy itt magyarázatul csak a közös tőről származás jöhet szóba. Matematikus egyetemi kollégáimmal az egyezéseket ún. valószínűség számítással gondosan ellenőriztük. Az eredmény nagy biztonsággal kizárta a véletlen egybeesések lehetőségét. Ezt aztán évek során számtalan ottani újságban megírtam és hirdettem. Több jeles amerikai és kanadai „sápadt arcú” kutató (régész, antropológus, etnográfus) reagált köszönettel, biztató hangon, és meggyőzött, hogy érdemes ebben a témában tovább kutatnom.
Ennek a biztatásnak az okát már a 60-as években abban a tényben jelölték meg, hogy az amerikai migrációs kutatások kétséget kizárva bebizonyították a régebben őslakóknak vélt lakosság ázsiai eredetét. Ezek az őskori mamutvadászok Ázsiából, Szibérián keresztül vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e. 9 ezer évvel.
A fehérbőrű és az indián tudósok abban teljesen egy véleményen voltak, hogy az északi és déli részből álló, de a Panama csatorna elkészültéig gyalogosan is átjárható Amerika bizonyos területein (mint például a Maya-föld Mexikóban vagy az Inka-föld Peruban és Ecuadorban) minden általunk ismert ősi – mezopotámiai, egyiptomi, kínai, zsidó, görög és egyéb – kultúrák előtt ezer évekkel már más magas kultúrájú népek éltek.
Az eddigiekből világos, hogy a 60-as évek végéig az amerikai tudósok még csak a régebben átjárható Behring szoros bevándorlási útját valószínűsítették. A 70-es évek kutatásai azonban bebizonyították, hogy sok ezer évvel az első bevándorlások után a mai időszámításunk szerint Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az amerikai földrészre tengeri, vízi úton az Észak-amerikai kontinens indiánjai. A kanadai Yukon territórium Csendes óceáni oldalán érték el a nyugati partokat, ahonnét először kelet, később dél felé kezdték lazán feltölteni a mai Észak-Amerika területét. A kutatások során előkerült leletek és az indián törzsek emlékezetében még élő adatok alapján pontosan föltérképezték és kronológiailag jelölték az amerikai földrész ezen újabb betelepedését is. Ezekből a telepedési térképekből jól kivehető, hogy a már említett ősi, magas kultúrát képviselő népek kivételével a többiek mind jóval később érkeztek és mindannyian északról délre vándoroltak. Így töltötték fel lassan az egész Észak-amerikai kontinenset. Általános szabály, hogy a legdélebbre lakók érkeztek a legkorábban, és az északiak a legkésőbbi időkben. Ezt a szabályt kb. 600 eset igazolja. Mindössze 11 esetben fordul elő, hogy későbben érkezett törzsek a szabálytól eltérően sokkal délebbre helyezkednek el. Talán azért, mert valamikor mégis sikerült nekik a már elfoglalt területeken is keresztüljutniuk. Ez különösen fontos nekünk, hiszen pontosan Peruba, Ecuadorba és Brazíliába vitt az útjuk ezeknek a kiemelkedően penetráns törzseknek. Nem véletlen tehát, ha ott az alapszabálytól eltérően mégis léteznek részünkre „rácsodálkozni valók”, hiszen a magyarhoz nagyon közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs.
Legkevésbé az aztékok hagyománya hasonlít a többi indián nép és a magyar nép sajátosságaira. Ez azonban teljesen logikus, ha tudjuk azt, hogy az aztékok a legutoljára érkezett ázsiai telepesek. Árpád magyarjai már rég letelepedtek a Kárpát medencében, amikor ők Amerika földjére lépnek, és rövid időn belül a mai Mexikó területét hódoltatják. Pontos adatunk van az aztékok Mexikóba érkezéséről. Ők az ősi maya, majd tolték birodalomra települtek rá, és magukkal hozott friss ázsiai tapasztalataikkal ötvözve átvették annak kultúráját. Az akkor általuk megismert és tovább használt maya naptárban megjelölték az odaérkezésük évét. Ez a mi időszámításunkban az 1168-as esztendő. Nálunk ebben az időben III. István, ifjú Árpád-házi királyunk egy évtizedes országlásának a hatodik évébe lépett.
Eddig jutottak el tehát az amerikai tudósok a 80-as évek derekára. Én azonban a családommal 1985-ben visszatértem Magyarországra. Akkori érzésemet ez a közismert szólás fejezi ki a leghívebben: „Az egyik szemem sír, a másik meg nevet.” Hogyne mosolygott volna az egyik a magammal hozott csodálatos kutatási anyag láttán. És szinte már kacagott, amikor Amerikából jött a jó hír, ami szerint a 90-es évek régészeti és genetikai vizsgálatai során az amerikai szakemberek előtt a régebbi tétel már finomabb megközelítésben fogalmazódott meg. Most már az indiánokat nem csupán valamely Ázsiából betelepülő népnek, hanem nyíltan „American ugors” -nak, magyarul „amerikai ugorok”-nak nevezték.
De valóban sírt a másik szemem még több, mint egy évtizeden át, amikor is a finn-ugorosok egyedül üdvözítő és tudományosnak kizárólagosan kikiáltott tételével szemben itthon mozdulni se látszott semmi. Aztán fél éve megérkezett a nem várt „evangélium”, az új jó hír Amerikából. Ők az egy évtizeddel előbb tett megfigyeléseiket és konklúzióikat még tovább finomították a közelmúltban, amikor is egy összehangolt, nagyszabású nemzetközi génkutató munka eredményeként az Észak-Mexikótól délre eső indiánokra vonatkoztatják az „amerikai ugorok” megnevezést, az Észak-amerikai indiánokat pedig az „American turanics”, az „amerikai turániak” megnevezéssel illetik.
Ezek az új tudományos fölfedezések azonnal kitörölték a bánatos szememből is a könnyet, és bizakodással töltöttek el. Szinte alig telik el néhány rövid hónap, és a Magyarok Világszövetsége előadói termében a fülem hallatára az én régi tételemet erősíti, bizonyítja havonként kétszer, hétfői napon Dr. Aradi Éva - India kutató, Dr. Szabó István Mihály – mikrobiológus, aki az első indián betelepülő hullámra egyenesen az „amerikai ugorok” kifejezést használja. Dr. Béres Judit Ph.D. – kiváló humángenetikusunk a gének bizonyító erejével kijelenti a finn rokonság tarthatatlan voltát, és a magyar, a Közép-ázsiai turáni és ugor szórvány népek, valamint az amerikai indiánok genetikai rokonságát. Ezek mind az itthoni őstörténet jegét hivatottak megtörni!
Na tessék…! Most irigy és féltékeny legyek azért, hogy mindannyian arról beszélnek, amiket én már évtizedek óta szóval, újságcikkben és könyvekben hirdetek? Ezt már csak azért se tehetem, mert számos emberi gyarlóságaim közül áldott szüleimnek ezt az egyet, az irigységet gyökerestől sikerült a lelkemből kigyomlálniuk.
Ellenkezőleg:
Boldoggá tettek az Amerikából jött új kutatási hírek, és a most említett magyar nyilatkozatok egyenesen mosolyt hoztak arra a bizonyos valamikori síró szememre is.
Meggyőződésem, hogy minden igazi tudományos munkához alapvető szerénység szükségeltetik. Egy egész nemzet őstörténetével kapcsolatos vizsgálódások pedig az oda merészkedő kutatótól mély alázatot követelnek.
A következőkben a megszabott idő keretein belül csak arra van lehetőségem, hogy kutatási anyagomból sorjában a nyelvészeti, zenei, teológiai, jelképi és diszítőmotívumi aspektusokat csak néhány jellemző, kiragadott példával illusztráljam.
Nyelvi sajátosságok: Itt – ha megengedik - először röviden beszámolok az első döbbenetes kanadai nyelvi élményemről: Kb. 5 hónapja éltünk az Újvilágban, és leendő családi házunk vétele előtt egy rövid időre albérleti megoldást választottunk. Szombat volt, a ház tulajdonosai korán reggel rokoni látogatásra indultak. Feleségemmel a reggeli mellett magyarul arról tanakodtunk, hogy miként indulhatnánk minél előbb kirándulni. Ennek egyetlen akadályát abban láttuk, hogy a hetente kétszer megjelenő bejárónő éppen akkor is ott serénykedett, s hogy hagyhatjuk el a házat bezáratlanul. Arra sosem volt szó házigazdáinkkal, hogy a kulcsot bárkinek átadhatjuk. A máskor mindig diszkrét bejárónő most szemlátomást mindig a közelünkben szorgoskodott. - Te, ez a nő figyel bennünket! – szólalt meg a feleségem.
Akkor a takarítónő elénk állt és könnytől csillogó szemmel mondta: - Igazán röstellem, hogy ismeretlenül így megzavarom Önöket a beszélgetésükben. Végül is éppen azt szeretném kérni, hogy folytassák csak azt a mi drága anyanyelvünkön. Olyan ez az én fülemnek, mint a régi időkből visszaszállt álom, amikor dakota kislányként nevelkedtem és az anyanyelvemen beszéltem. Fiatal lányként a fehérek közé kerültem. Az anyanyelvemen ma már a szavakat is nagyon keresgélem, némelyiknek a jelentését is csak sejtem. De most kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy az én népem nyelvét újra hallhatom…!
– Asszonyom, Ön azt állítja, hogy megértette a beszélgetésünket? – kérdeztem hitetlenül. - Hát persze, a lényegét. Már nagyon elfelejtettem a lakotát, és csak a mondandójuk értelmét tudtam kihámozni. A sok ismerős szó csengése és az angol nyelvben teljesen ismeretlen szóvégi változtatás azonban egészen elbűvölt. - De ha tényleg el akarnak menni, akkor csak nyugodtan menjenek, én majd bezárom az ajtót, hiszen nekem is van kulcsom a házhoz. – És azt meg honnét tudja, hogy kirándulást tervezünk, és azért izgultunk, hogy meddig tart a takarítása? – Azt nem értettem meg, hogy kirándulásra készülődnek, de azt igen, hogy el szeretnének menni, és nem tudják, hogy ki fogja bezárni a kaput. – Hirtelen Kosztolányi sorai szökkentek az agyamba: „Mint aki a sínek közé esett”…Az elképedésem ijesztő és döbbenetes volt. Később játékba kezdtünk. Elmondtunk egymásnak egy kitalált, rövid történetet, és a bejárónőtől vártuk az értelmezését. Négy – öt kísérlet után megszégyenülten kértem tőle elnézést, amiért ilyen próbára tettük. Amilyen biztos volt a próba eredménye, olyan türelmetlenül vártam, hogy egyszer a dakoták földjére léphessek.
A Dakota indiánok lakota törzsénél tett látogatásomkor nyelvész és történész apámmal együtt vettem részt a kisiskolás indián gyerekek anyanyelvi számtanóráján. Az egyszeregyet dalolva fújták, valahogy így:(énekelve)
„Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen topa.”
Apám úgy tántorgott ki az ajtón és a fűben négykézlábra ereszkedve skandálta a hallottakat. Azt illusztrálta, hogy a topa a négykézlábra esett ügyetlent jelenti, mely régen a négy magyar szinonim szava volt. A „ketó” értelmezése nekem se jelentett gondot. Apám elmondta, hogy 1910-ben, szenyéri iskolájában így tanulta ezt az egyszeregyi részletet: „Kétszer kettő legyen négy”. Ezt a „legyent” később több, 90 év körüli ember is megerősítette, ők is így tanulták a századelőn. Mivel hazafelé a lakotákkal rokon oglalák földjén jöttünk át, megálltunk, és egy indián kisfiútól megkérdeztem:
„Mondd, hogy mondjátok ti a saját nyelveteken azt, ami angolul így hangzik:
two by two is four (kétszer kettő, az négy). On pár on pár lecsen topa”
volt a meglepett gyerek válasza. Pedig nekünk volt sokkal több okunk a meglepődésre, hiszen most egy másik, és nálunk is élő szóval fejezték ki ugyanazt. Az „on” szinte a világ valamennyi nyelvén egyet takar. A pár magyarul most is kettőt jelent. Tehát a jelentés: „Egy pár x egy pár legyen négy”. - Mindezek után hallgassuk meg, hogy régi és kortársi ismert egyéniségek hogyan nyilatkoztak a magyarok és az indiánok nyelvéről. Sorjában idézek néhány jellemző mondatot megnyilvánulásaikból, a teljesség igénye nélkül. A magyarok nyelvéről:
Sir John Bowring: (Korának híres angol nyelvésze) „A magyar nyelv… egészen sajátosan fejlődött, és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, melyben ésszerűség és számtan van, sőt hajlékonyságával és alakíthatóságával erős a hangzatokban.”
George Bernard Shaw: Az angol írófejedelem drámáit a magyar közönség is ismeri és szereti. Kevéssé ismert, hogy az író komoly energiát fordított a magyar nyelv tanulmányozására. Egyik régi rádiós nyilatkozatában így nyilatkozott:
„…egy igazán tehetséges angol írónak az előbb már említett hatalmas előnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal… Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációban változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest ( s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadására, és ahelyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólás-mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül. (I am just going and going around the bush.)”
Palmerston (Magyarországi angol nagykövet 1848-ban). Ennek a magyarok szeretetéről éppen nem híres diplomatának a véleménye különösen érdekes, mivel érzelmi szálak biztosan nem kötötték a magyarsághoz. „… a Habsburgok keleti birtokán élő magyar nép… nem csak kontinensünk egyik legerősebb államát alkotta évszázadokon át, de valami általunk nem ismert nagyon ősi műveltséggel a környező népeket és országokat századokon át teljes tiszteletadásra tudták kényszeríteni. Sir Boyl azt is tudni vélte, hogy népi nyelvük rendkívül kifejező és a dalaik ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a mieinknél.”
Nemzetközi vélekedések az indiánok nyelvéről:
Senora Maria de la Cruz, telivér indián tudós asszony azok közé tartozik, akik a spanyol mellett megőrizték anyanyelvüket. Emellett angolul is megtanult. 1974-ban a CBC-nek adott interjújában a következőket mondta: „…mint született indiánt és a mexikói kultúrák kutatóját engem az lelkesített az angol nyelv tanulásában, hogy ezen a világ minden csücskén beszélt nyelven végre képes leszek őseim kultúráját közkézre adni, és csodálatos filozófiájukkal a fehér ember sekélyes gondolkodásában új távlatokat nyitni. Ma már tudom, hogy az elvárásom túl nagy volt.
A nahuatl indián nyelv lenyűgöző kifejező erejét, tömörségét, képi megjelenítő, ragozó, értelmet módosító képességét az angol nyelv még annyira se képes kifejezni, mint a spanyol…”
Clark (a Lewis and Clark Expedíció egyik névadó résztvevője) és Sacajawea, az expedíció indián tolmácsa és scoutja, cserkésző vezetője:
Clark beszámol arról, hogy többször tapasztalta Sacajaweanál azt az őt egyre jobban bosszantó szokást, amivel a nyelvzseni és angolul kitűnően beszélő tolmácsnő az illető indián szóvivő néhány szavát több hosszú angol mondattal adta vissza. Amikor ez már sokadszor fordult elő, az egyik esti tábortűznél megkérdezte tőle, hogy miért tesz így, amikor megegyeztek abban, hogy mindig mindent azonnal és pontosan fog fordítani. Sacajawea válasza meglepte Clarkot, hiszen tudta, hogy a nő teljesen őszinte és megbízható. A válasz: „ – Szóról szóra egy nyelvet se lehet igazán lefordítani, legkevésbé pedig az indián nyelveket. Én a hűséges, pontos, a gondolattal teljesen megegyező fordítást vállaltam, ami egészen más dolog.
Az indián beszéd szavait – melyeket mesterien forgatnak és árnyalnak azáltal, hogy a legtöbb szóhoz rövid, módosító végződéseket ragasztanak – az angol nyelvben csak több hosszú, magyarázó mondattal lehet visszaadni, mert az angol kifejező ereje összehasonlíthatatlanul gyengébb az indián nyelvekben rejlő erőnél.”
Móricz János és Csizmadia István: A 60-as években a kanadai sajtóban nagy port vert föl az a hír, mely szerint Móricz János és később annak honfitársa, Csizmadia István beszámoltak nem mindennapi tapasztalatukról: Ecuadorban néhány indián törzs a magyarhoz, anyanyelvünkhöz rendkívüli módon hasonlító nyelven beszél. Ez a hasonlóság olyan erős, hogy magyar füllel helyenként határozottan érteni lehet őket. (Most erről önkéntelenül eszembe ötlik a párhuzam az Önökkel már megosztott indián bejárónős esetemmel!)
Rostás Sándor, verbita pátert hosszú várakozás után engedték misszióba. Együtt ment Dél-Amerikába azzal az egyetlen Japánból származó misszionáriussal, aki ősi japán családból származott, és a modern japán nyelven kívül a japán ősi nyelvet is beszélte. Spanyolul azonban olyan nehezen tanult, hogy csak a legjobb indulattal, és a többi atya segítségébe ajánlva engedték el a misszióba. A páterek későbbi közös álmélkodására a rendkívül rossz nyelvérzékű és spanyolul szinte semmit se tudó japán pap egészen rövid időn belül többször is bebizonyította, hogy kitűnően szót ért az indiánokkal, akik csak őt tartották igazán illetékesnek, tekintettel arra, hogy spanyolul ők is csak nagyon gyéren beszéltek. (Ettől kezdve egy zenei példával foglalkozunk, melynek azonban a nyelvészeti oldala se kevésbé érdekes!)
Zenei vonatkozások: Amikor először alkalmam nyílt indiánokkal formális tanácskozáson részt venni, a tanácstűzhöz, kísérővel érkeztem. Azonnal felpattant két ember, és helyet adott kettőnknek. Akkor még nem tudtam, hogy a tanácstüzet csak négyen, heten, vagy kilencen ülhetik körül. (Ezt majd a későbbiekben a teológiai résznél még érintjük.) A legidősebb indián a lobogó tűz másik oldalán calumet-jét (békepipáját) magasra emelve így kezdett énekelve fohászkodni:
Az indiánok nyelvét és az angolt egyaránt beszélő kísérőmet csak később kérdeztem meg a hallottak angol értelméről. Ezt ugyanis magyar füllel is megértettem:
„Megrakták a tüzet, száll a füstje Hozzád – Nagyszellem Dédapa (Öregisten), add nekünk Szellemedet!” Vagyis ugyanaz, amit bármely fontos tanácskozás előtt minden tisztességes magyar pap ilyenkor fohászként mond: „Teremtő Atyánk, küldd el hozzánk Szent Lelked!” (Mármint hogy mi is bölcsek lehessünk és jó döntést hozzunk!)
Most a nyelvi szempontokon túl nézzük csak a fohász dallamát még egyszer indiánul, majd közvetlen utána magyarul: (A fenti szöveg eredetiben, majd magyarul énekelve). Hát bizony itt nem sok kétség adódik. Nem csoda, ha Bartók, Kodály és világhírű zongoravirtuózunk, Cziffra György egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a magyar és indián népzene pentatonitásában egy tőről fakadt. Itthon megjelent egy gyűjtemény Bartók Béla összegyűjtött leveleiből. Ennek az utolsó oldalain az olvasó megtalálja a Seattle-beli Wood professzorral folytatott levelezését. Már ezekből is kitűnik, de az általam Amerikában föllelt adatokból egészen biztos, hogy Bartók utolsó nagy álma az indián és a magyar népdal közös eredetének bizonyítása volt. Erről sok érdekes bizonyítékot gyűjtöttem össze, melyek az „Aki Őelőtte Jár” c. könyvemben megtalálhatók. Nekünk most itt az idő szorításában tovább kell lépnünk.
Teológiai vonatkozások: Az indiánok egyIsten hívők voltak, és a Nap képében tisztelték Őt, a Nagyszellemet, a Világmindenség Teremtőjét. Ábrázolásánál mindig a Nap és a sárga vagy arany szín szerepel. „Bouass, a Happy Lady, vagyis a Boldogasszony ábrázolásánál mindig a hold kísérete és a ruha kék színe a jellemző. Pontosan ezek érvényesek az ősmagyarokra is. Az első szakrális szám az indiánoknál a 4, mégpedig 3+1 formájában. A magyaroknál ugyanez a 3+1 szerkezet lelhető fel: „Három a magyar igazság, de negyedik a ráadás!” A beavatási szertartás során minden törzsfőnek vagy népvezérnek először a napba kellett néznie, aztán egy, a törzs különféle területeiről összehordott halomra, vagy meglévő dombra kellett fölmennie, és lándzsájával a Négy Égtáj felé sújtania. A magas helyek egyébként is prioritást élveztek. Az orvosságos emberek magaslatokon imádkoztak, ennek hiányában magas fákra másztak. Történelmünkben a magyar királyok felavatásának egyik döntő momentuma volt, hogy egy összehordott dombon a Négy Égtáj felé kellett kardjukkal sújtaniuk. A magas helyek itt is mindig prioritást élveztek, a táltosok dombokon imádkoztak, vagy ezek hiányában magas fákra másztak. - A 7 és a 3 x 3 = 9 az indiánok szakrális számai a már említett 4 mellett. Amint később látni fogjuk, minden díszítő motívumuk erre a három szakrális számra épül. A magyarok a 4-en kívül szintén a 7-et és a 9-et használták szakrális számokként. A „Bouass (Happy Lady), az indiánok Boldogasszonya 7 minőségben szerepel. A magyarok Boldogasszonyát az egész Kárpát Medencében máig is ugyanígy 7 névvel tisztelik. Nem kétlem, hogy a magyar fajú népek legősibb szellemi elöljárói az Ázsiában végig föllelhető „sámánok”-hoz hasonló szinten látták el tisztüket. A népvándorlás és honfoglalások korára azonban a magyar szellemi vezetők már régen túljutottak ezen a szinten és „táltosok”-ként már abban a régi világban, amikor a krisztusi etalont még nem is ismerték az emberek ők már eljutottak a világosság tornácára. Ezért helyesebb a régen általánosan használt „táltos” megnevezésük, melyet mára sajnos még a legkiválóbb kutatók is mintha elfelejtettek volna. Ugyanígy fest a kép az indiánok „orvosságos emberé”-vel. Nála legalább nem használják a „sámán” kifejezést. - Itt az ideje, hogy tisztázzuk a mexikóiakkal kapcsolatosan folyvást emlegetett véres áldozatok, és az északiak skalpolási szokásának kérdéseit. Az aztékok a többi indián előtt teljesen ismeretlen emberáldozati rítust mint legkésőbbi bevándorlók – ahogy láttuk - Kr.u. 1168-ban mutatják be először. Ezt a szokást Ázsiából frissen hozták magukkal. Az ezen megütköző spanyol hódítók azonban egyrészt kegyetlen népirtásuk magyarázatául és ellensúlyozásául erősen eltúlozva adtak hírt erről. Másrészt az ókorban az egész eurázsiai kontinensen elszórtan mindenütt emberáldozatokat végeztek. Perzsián kívül a legismertebb Ibn Kab mór-arab történetíró közlése, mely szerint a mórok Hispániába vonulásukkor emberáldozatok véres helyeire bukkantak. Hérodotos ugyanerről a Hispániáról írja, hogy a hadjáratok során az elesett harcosok fejbőrét lenyúzzák és egymás előtt kérkednek velük. Az első fehér-indián csatákban a holttesttel mindig tisztelettel bánó indiánok a spanyoloktól látták először ezt a test csonkításának megélt és részükre érthetetlen eljárást. Az évszázados harcok során azonban két-három törzs harci szokásként átvette a skalpolást fehér ellenfeleiktől.
Legfontosabb jelképek: Az indiánok Thunderbird-jének (Mennydörgésmadár) ornitológiai megfelelője a Havasi Sólyom (Falco rusticolus altaicus). Jelentése: az Észak-amerikai indiánok összefogásának jelképe. A magyarok Turulmadarának madártani megfelelője ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi, kisebb termetű rokona a Kerecsensólyom. A sas ábrázolás teljesen hibás és túlhaladott.
A Turulmadár jelentése: a turáni népek összefogásának jelképe. - Hiába tértem haza Magyarországra, csak elment a híre az indiánok között, hogy a mohácsi festői Dunaparton, a házunk előtt nálunk is egy szép nagy nemzetségfa, ún. totemoszlop áll. Évek óta érkeznek hozzánk az indián látogatók magyar csodát látni. Ha már olyan messziről jöttek, el szoktuk vinni őket székelykaput és kopjafát nézni, melyekből van néhány a városunkban is. Aztán a Csatatéri Emlékhelyet, a Mohácsi Csata megtalált sírjai körül nemzetközi szinten kialakított zarándokhelyet is megmutatjuk ilyenkor nekik.
Az alábbi véleményekben és viselkedési módokban minden indián látogatónk eddig megegyezett. A székely kopjafákról is azt hitték, hogy indián származásúak, akárcsak a nemzetségfánk a házunk előtt. A székelykapukon azonnal föllelték és fényképezték a sajátjuknak vélt és náluk „a legkisebb család”-nak nevezett faragott, nálunk „rozetta”-ként ismert motívumokat.
Mindannyian elmondták, hogy ez az első hely a világon, ahol látják, hogy az ellenfél tiszteletén túl nem csak az elesett embereknek, de az elpusztult lovaknak is méltó emléket állítottak. Ez rendkívüli módon egybevágott indián filozófiájukkal. Azoknál a kopjafáknál, ahol a székely faragóművész a Turulmadarat ábrázolta, lábuk a földbe gyökerezett, kapkodtak a fényképezőgépeik és a videóik után. Hangosan álmélkodtak azon, hogy Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen túli emlékhelyen az ő Thunderbird-jüket, nagy tiszteletben tartott Mennydörgésmadarukat háromszor is kifaragták!? – A totemtarsolyt és a totemoszlopot, mint kifejezéseket még feltétlenül meg kell vizsgálnunk, mert elnevezési, nómenklatorikus értelemben azt sugallják, mintha valami közük volna a totemizmushoz. Pedig csak a fehér ember aggatta rájuk ezt a totem kifejezést. A totemtarsolyokat a mai keresztény indiánok is előszeretettel viselik. Ezek ugyanis minden időben egy-egy példamutató embertársuk ereklyéjét rejtették. A szenteknek és ereklyéiknek tisztelete az indiánoknál teljesen általános. Ez és a Boldogasszony megléte a magyarázata annak, hogy a jezsuiták már az első években meg tudták szervezni katolikus mintaállamukat Dél-Amerikában, amit később fehér katonaság zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket, megölve a keresztény arató-vető indiánokat… - Ez tehát az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos tényállás. A totemoszlopoknak titulált gyönyörű faragványok pedig nemzetségfák és családfák, magyar kopjafáink édes testvérei.
Diszítőmotívumok vonatkozásában: Az ábrák magukról beszélnek. Minden tabló baloldala az indián eredetű, a jobboldala a magyar motívumokat ábrázolja, pontos forrás megjelölésekkel. A 13 tablós kiállítási anyagon ki-ki maga győződhet meg a két rokonnép ősi kincséről. Alaposan szemlélve kitűnik, hogy miden motívum (magyar és indián egyaránt) nem csak megegyezik, de mindegyikük a három szakrális számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-esen alapul.
Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos és néha egészen lenyűgöző. Szinte úgy érezzük, hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk képesek valamit újból birtokba venni. Csak egy példát említek: a nálunk „Rozettá”-nak, az indiánoknál „A legkisebb család”-nak nevezett motívumot. Ezt a jelet festi még a mai napig is a lakodalmas menet az újházasok sátrára, vagy házfalára. A szimbólum ugyanis a legkisebb családi taglétszámra, 2 szülőre és négy gyerekre utal, teljes személyi egyenrangúságot kölcsönözve már előre is a születendő gyermekeknek a felnőttekkel. A gyermek személyiségét ugyanis a fogantatás pillanatától egyenlőnek tartották a megszületett, vagy felnőtt emberével. Ez olyan tisztán él bennük a mai napig is, hogy a fehérbőrű temető látogatókat időnként furcsa töprengésre kényszerítik. Hogyan is értsen meg a mi globalizált világunkban valaki például egy ilyen gyermek sírfeliratot: „Little Moon (Kis Hold) szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év június 8-án. Tehát a mi fogalmaink szerint egy hónapot és két napot élt. Az alatta lévő sorban mégis ez áll: „Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett velünk.” Itt bizony nincs áltatás. Az anya testrészének bizonyos ködös és vitatott időpontig személyes önrendelkezésre eltávolítható „sejtburjánzása” náluk ismeretlen fogalom. A magzat a fogantatás pillanatától teljes értékű ember és megismételhetetlen személyiség. A dakoták elnevezési rendszere csodálatos erővel sugározza ezt az ősi és Isten eredeti elgondolásával harmonizáló meggyőződést a magyar szülőknek és a már régóta várt új magzati törvény alkotóinak egyaránt. A dakoták magukat a saját nyelvükön egyszerűen emberek -nek hívják. A gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig ( és most kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim!) a titokzatos ember-nek szólítják. Micsoda kimondhatatlan bölcsesség és ezer évek letisztult filozófiája szól hozzánk ebben a nómenklatúrában. Ha csak ennek az egy titokzatos ember kifejezésnek a misztériumát képesek leszünk mostanában igazán megérteni, hitem szerint gyermekkacagástól lesz újra hangos e Kárpátoktól koszorúzott táj, és Magyarország minden fenyegető demográfiai jóslat ellenére
m e g m e n e k ü l !
„Hau Kola! Minotakíjja!” „Beszéltem, Testvéreim - most a szívemben újra csend és béke honol !” - mondom én is zárszóként igazi amerikai testvéreink szavaival, ahogy ők minden hosszabb mondandójuk után teszik.
Forrás: Mária Országa 2004.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)