2010. május 26., szerda

Az Őshaza és Európa (Pelzo könyv)

 

"E Templom fal nélkül jóval nagyobb lesz, befogad népeket, nemzeteket egy tető alatt."

 Hol van Európa, hol van Európa közepe ? - ahova tartanunk kellene, tartoznunk kellene ma is. Jó egy évezreddel ezelőtt tudták a választ. Hiszen ez a Haza, a Ház, AZ oltalom, amely megőriz, s megvéd mindörökre. De Pont ugyanakkor egy évezreddel feledték el ezt sokan, s Ősök nélkül hazátlanul éltek... Honnan jöttünk, s kik vagyunk MI ITT Európa szívében ?

"Kinek országa kezdetben Babilon volt."

 Nagy Lajos királyunk idején született Képes Krónika (1358) a magyarok ősének tekinti Nimrúdot : "Országa kezdetben Babilon volt, maradékainak földje AZ óceán tengeréig terjedt. Nyilvánvaló ebből mindenkinek, hogy Hunor és Magor, a magyarok ősei Nimród fiai voltak, aki Kus fia, aki Kám fia volt..." Babilon földjén elterülő Uruk városban a régészek valóban megtalálták a  fehér hunok ottlétének történelmi bizonyítékait. A hajdani forrásokban a magyarok egyik elnevezése UNUGUR (Onogur), s ez könnyen érthető ha tudjuk, hogy a Folyóközi Uruk városának eredeti neve UNUG, s Mezopotámia déli részén, Káldeában elterülő város neve UR. UNUG-UR tehát nem fejez ki mást, minthogy UR városállamának leszármazottai a későbbiekben egy népet alkottak UNUG városának leszármazottaival. S ez csak egy 'elköltözés' által lehetséges, mégpedig úgy, hogy a délen lakó káldok elköltözve megjelennek északabbra is. S valóban a görög Xenophon történetírói munkájában ezt fogalmazza meg: "Látta a Káldokat, mint AZ Örmények szomszédait... A nagy Perzsa királynak nem alattvalói."

Utolsó fejedelmeink korából származó hajfonatkorong

 Az úgynevezett Honfoglalás idejéből a magyarok által fenmaradt ötvösremekek életfadíszítéseinek jellegzetességeit a régészet- és a művészettörténet tudománya egyöntetűen "iráni" kapcsolatúnak tekinti, ami tulajdonképpen a mai Irán-felföldet jelenti. Az Irán-felföld viszont a hajdani Perzsa birodalom nyugati határa. Mind a Képes Krónika, mind AZ egy évszázaddal korábban keletkezett Kézai Simon féle magyarok krónikájában a Hunok illetve a Kárpát-medencében hont találó Magyarok korábbi országát olyan területre helyezi, melyet úgy nevez meg, hogy "Perzsaországgal határos". A könyvek-könyve, a Biblia is megemlíti Eszter könyvében, hogy a perzsa uralkodó magához hívatja a hét törzs vezető embereit, tanácsukat kikérve.

Az eszter-gam-i oroszlán-pár

 Géza fejedelem esztergomi templomában fennmaradt egy olyan ábrázolás, mely a nyugati kultúrkör templomi ábrázolásai közt nem megszokott. Ugyanis nem a szokásos 'glóriás szentéletű emberalakokat' ábrázol, hanem egyértelműen Keleti eredetű jelleget visz a színre. Mégpedig: életfa előtt lépő oroszlánt. Az életfa ilyetén való megjelenítése AZ ötvösművészetünk jellegzetessége is volt. A falfestés oroszlánképe anatómiailag oly pontos, hogy feltételezhető: AZ ősök olyan területről származnak, ahol vadon élt AZ oroszlán ! Mind AZ életfa, mind AZ oroszlán egyértelműen Közel-Keleti hatásról (származásról) árulkodik. Honnan származik hát, s honnan jött a nép ? Géza fejedelem idején mindössze száz évnyi távolságra vagyunk a korábbi országból való elköltözéstől. Hol lehetett tehát ez a haza, amelyet Géza fejedelem halála után sokaknak már nem volt szabad tudniuk ? A nevezetes ábrázolás mindenről mesél, AZ eredetről is !
 Az Életfa, AZ örök élet jelképe, tehát nem másé mint a folytonosságé, s a nép szintjén a múltba tekintve így AZ eredeté. Az oroszlán (állatok királya) mint AZ uralkodó jelképe ismeretes. A lépő oroszlán, a haladó-menő-járó oroszlán AZ életfával kombinálva, tehát azt is kifejezheti, ami a nép eredetére (folytonosságára-örökkévalóságára) utal AZ uralkodó új országba vezető tette, illetve annak közeli emléke által. Valójában ábrázolták-e  a mindenkiben még élő őshaza múltat a jelen akkori eseményei közt ?

A 19,5° misztériuma

  Géza fejedelem a Duna megtörésének kanyarulatában új székhelyet alapít, Esztergam elnevezéssel, s a várpalotájának templomában látható AZ a falfestés amely kettőskörben elhelyezkedő lépő oroszlánt jelenít meg AZ életfa előtt. Ez AZ Életfa szokatlan módon - szinte egyedüliként a többi ábrázolás közt - megtörik, pontosabban kifejezve tövének tengelye és szárának felső része mint két egyenes AZ életfa középpontjában 19,5°-OS szöget zár be oly módon, hogy ez a 'töréspont' Pont AZ ábrázolás körének középpontját is adja ! Az uralkodói jelképet, AZ oroszlánt helyezzük hát AZ uralkodó látható világának középpontjába ! A kör középpontja, tehát legyen Esztergom, s a látható világhoz, tehát Európa térképéhez képest 19,5°-kal forgassuk el a falfestés oroszlánábráját bal oldali irányba, hiszen balra, s ennyi fokkal dől AZ életfa-tengelye ! Mindezt megtéve AZ alábbi ábrát kapjuk:

"- Igen, de hol van Európa, Hol van Európa közepe ?"

 S ekkor következik a csoda ! Hiszen pontosan azt kapjuk, amit egy mai Európa-térkép is mutat ! Nyugaton a kör Európa nyugati partvidékén megy keresztül, nevezetesen a portugál-partvidéken. Északon AZ ábrázolás köre a Skandináv-félsziget északi részén megy keresztül, azaz Európa legészakibb részén. Keleten AZ Urál-hegység előterében halad át a kör íve, s mint tudható, AZ Urál a földrajzi Európa keleti határállomása. S ennek megfelelően Délen a kör íve magában foglalja Kis-Ázsia és a Közel-Kelet vidékét szintúgy, mint Észak-Afrika európai oldalát. A kulturális kapcsolatokat tekintve a Kis-Ázsia és a mai Szentföld mindig is AZ Európára gyakorolta AZ egyik legnagyobb hatását, elég csak mondjuk a Kis-Ázsia-i görögökre gondolni; Észak-Afrika viszont "fehér-Afrika", Egyiptom is a későbbi Európa képében mutatkozott meg. Átgondolva valóban a Földközi-tenger déli s keleti partvidékét mindig is Európához sorolták, például nem csak a föníciaiak várostelepei húzódtak meg ezen tenger partvidékén egységet alkotva, hanem ezt alkalmazták a görög-, majd a latin nyelvet beszélő népek is. A kör középpontja, Európa középpontja így az az Esztergom, ahol ezt az ábrázolást falra vitték ! S ez nem véletlen, hanem valóban az ábrázolás képébe, bele van rejtve Európa-kinézete, ha a további részleteket is észrevesszük majd.
"Franciaország északi partvidékének íve." Az életfa felső harmadában egy érdekes hullámzó inda kinövés van, mely pontosan ráillik Franciaország északi partvidékének ívére !"ismeri a skandináv partvidéket is" De érdekes módon ez az életfa ismeri a skandináv partvidéket is; hiszen barbár módon nem hatol be a szárazföld területére, hanem 'fentről' és 'lentről' mesteri módon rásimul a tenger-szárazföld partívére.Ír-sziget és Britannia Ismeri a Brit-szigetek északi részét szintúgy, mint az Ír-szigetet.Dánia félszigettömbje Ismeri Dánia "Jylland" nevezetű félszigettömbjét is, hiszen jobbról és balról körbeöleli egy-egy életfa-kinövés, mely pontosan a Skandináv-félszigetig ível. Az oroszlán feje a Finn-tóvidék területén helyezkedik el, s megmarad a javarészt 'zöldek' látható sík vidéken, mintahogy ez látható az oroszlánsörény, oroszlánfül skandináv oldalán is.az Oroszlánfej Az oroszlán orra egy tó. Az oroszlán szája egy tó, s ennek megfelelően ha a száj egy tó, azaz víz, akkor a szájüreg is valóban vízként látható a kettős térképen. A száj és szájüreg víz vonulata viszont a Balti tenger "nyelőcsöve" felé mutatja tovább a "víz" útját. De ugyanúgy a gerincvelő-agy összeköttetése is kiemelkedik egy vonulatként a kettős képen. Európa hegyvonulatainak iránya jellemzően az Adriai-tengerrel párhuzamos Dinári-hegység illetve a Pindosz-hegység irányát követi, illetve a többi hegyvonulat erre merőleges, például az Alpok is ilyen. A Nyugati-Alpok illetve a Keleti-Alpok irányíve viszont az oroszlán hátával illetve a hátán látható pontsorral díszített ívvel mutat párhuzamosságot. S erre merőleges az életfa tengelye.hegyvonulatok íve Az életfa alulsó tengelye viszont pontosan kijelöli a Balkán-félszigetnek az Adriai-tenger felőli hegyvonulat ívének elhelyezkedését. De ugyanúgy felfedezhető szinte végtelen azonosság, hasonlóság. Az oroszlán hátsó lábán látható körcikke: Korzika. Európából kinő az Appennini-félsziget elnevezés-sel az ún. olasz csizma, azaz egy lábforma, s valóban az oroszlán egyik lába innen nő ki, itt látható ! A Balti-tenger partvidékét is egy életfakunkor jelöli ki. Az oroszlán előtt elhelyezkedő indák ismerik a Kelet-európai-síkság vízrajzát. S ugyanúgy ahogy az oroszlán egyik lába az Akhdar-hegységnél ér szárazulatot, szintúgy egy szárazulaton, azaz Ciprus szigetén helyezkedik el a másik mancs...

"Ott ahol  e Templom áll."

 Kimondható, hogy Európával való teljes azonosságot megtaláltuk. De honnan származik az a nép, aki ily tökélyre tudja vinni az ábrázolás művészetét ? Számtalan elemmel az ábra létrejötte Géza fejedelem korához köthető, ki új székhelyet alapítva Esztergomba ezt az ábrát viszi palotakápolnájában, tróntermében színre. Mint már említve volt, az életfa megtörik, s a lépő oroszlán utat mutat. Ment, vándorolt nem oly rég előtte a nép. S a városok is az utak kereszteződésében alakultak ki. Kereszteződés, töréspont azaz az utak töréspontja, az életfa töréspontjában s egyben a kör középpontjában helyezkedik el, ahol az új város Esztergam is van a "térképen". S hogy honnan jő akkor az út mely ide vezet ? Az Életfa töve mutatja meg. Mintha Egyiptomból származna, de mégsem onnan, hiszen oldalt elhajlik s Kis-Ázsia területére irányul. Méghozzá az indavég a Van-tóra mutat. Ez ténylegesen az örményeknek déli szomszéda, és ténylegesen a hajdani perzsáknak nyugati szomszéda. De hiszen a fent említett régi krónikáink is ezt hagyták meg ! Hihető vagy hihetetlen ? Talán magam sem hinném, ha a hármas tagozódású indavég, nem ismerné a VAN tavának partvidékét. De ismeri ! Hiszen az indavég alsó kinövésének vonulata, illetve oldalsó 'dudora' pontosan a tó északi és nyugati partját öleli körbe...

"... az indavég a Van-tóra mutat."

A történetet lehet folytatni, és VAN folytatása is...
 


2010. május 25., kedd

Székely Félsziget július 2 - 3.

Székely félszigetA Székely Pajzs Egyesület szervezésében 2010. július 2. és 2010. július 3. között a Székely Pajzs Napok keretében megtartásra kerül a Székely Félsziget a Zetelaki Gátnál. Az egyesület egész napos hagyományőrzési programokkal várja a látogatókat.

A hangsúly a székely kultúra és hagyomány ápolása, őrzése, megismertetése, ezért híres helyi népi együttesek, történészek tartanak előadást, illetve híres nemzeti rock együttesek lépnek fel.

Mindkét nap történészek tartanak előadást:
  • Obrusánszky Borbála a hunok történetéről,
  • dr. Bakay Kornél a székelyek történetéről,
  • Szakács Gábor és Friedrick Klára a székely rovásírásról,
  • Bíró János a székely fafaragásról,
  • dr. Magyar Gábor pedig a magyar életmódról, életérzésről.
Mindkét este hagyományőrző koncertek lesznek, fellép
  • a magyarországi Dobogókő zenekar,
  • FankaDeli (először Erdélyben),
  • a csíki nemEz,
  • eljön egy Farkasok nemzetirock-banda (először Erdélyben),
  • illetve Szakács Gábor és zenekara (először Erdélyben).

Szerepel
  • a máréfalvi néptánccsoport,
  • a székelyudvarhelyi Gereben együttes,
  • a székelyszentmihályi citerazenekar, valamint népdalénekesek,
  • például Zetelakáról Bokor Tünde és
  • az Ausztráliából érkező Balázs Éva, és mások.

Az egész napos program részeként a közönség megismerheti az őseink által ránk hagyott fegyvereket
  • a székelyudvarhelyi Szik Baranta Csapattal, különböző sportolási lehetőséget biztosítanak a fiataloknak és
  •  „gyermeksarkot” a Kalamáris Egyesület jóvoltából.

Péntek este tábortüzet raknak a szervezők a Nyári Napforduló megünneplésére, mely néhány nappal ezelőtt következett be és amely egyfajta köszönetmondás az éltető energiák megújulásának, az élet újjászületésének, a Napnak.

Megtekinthető a várpalotai Trianon Múzeum vándorkiállítása,
kézművességre tanítják az érdeklődőket, például ostorfonásra, nemezelésre, mindkét nap gyalogtúrát indulnak Zete várához.
Pénteken lesz a székely rovás verseny, amelyeknek a díjkiosztóját szombaton tartják.

Belépő: megközelítőleg 15-20 lej.

Az eddigi program:

július 2 – Péntek


  • 11 óra – Megnyitó
  • - Köszöntő beszédek
  • 12 óra – Bíró János előadás – A Székely fafaragásról, a tavalyi előadás folytatása
  • 13 óra 30 perc – Gereben Néptánccsoport bemutató
  • 14 óra – Szakács Gábor és Friedrich Klára – Rovásírásról előadás
  • 15 óra 30 perc – Hernádvölgye Őrzői Középkori Hagyományőrző Egyesület
- középkori fegyverek bemutatója
- kard, tőrvívás, botozás, pusztakezes harc
- ostor tűzzsonglőrködés
- középkori hajítógép (trebusé) bemutató

  • 16 óra – Székelyszentmihályi Citerazenekar
  • 16 óra 30 perc – Székely Rovás verseny
  • 17 óra 30 perc – Balázs Éva népdalénekes
  • 18 óra 30 perc – Gereben Néptánccsoport bemutató

Koncertek:

  • 19 óra 30 perc – Farkasok
  • 21 óra – nemEZ
  • 22 óra 30 perc – FankaDeli

Tábortűz

Táncház reggelig

Egész napos programok:

- Harcmező
- Gyereksarok
- Kézműves foglalkozások
- Különböző sportolási lehetőségek
- Megtekinthető lesz a Trianon múzeum vándorkiállítása
- Túrázási lehetőség

július 3 – Szombat

  • 11 óra – Dr. Bakay Kornél előadása – A Székelyek története
  • 12 óra 30 perc – Máréfalvi Néptánccsoport
  • 13 óra – Obrusánszky Borbála előadás – A Hunok története
  • 14 óra 30 perc – Kecseti Néptánccsoport
  • 15 óra –Dr. Magyar Gábor előadása – Hogyan kellene éljünk!
  • 16 óra 30 perc – Baranta bemutató
  • 17 óra 30 perc – Bokor Tünde népdalénekes
  • 18 óra 30 perc – Néptánccsoport

Koncertek:

  • 19 óra 30 perc – Szakács Gábor és zenekara
  • 21 óra – Reguta sors – Néptáncos műsor
  • 22 óra – Dobogókő zenekar

Táncház reggelig

Egész napos programok:

- Harcmező
- Gyereksarok
- Kézműves foglalkozások
- Különböző sportolási lehetőségek
- Megtekinthető lesz a Trianon múzeum vándorkiállítása
- Túrázási lehetőség

A program még bővül!

A műsorváltozás jogát a szervezők fenntartják!

Ha bármilyen ötlete, javaslata van, kérjük, jelezze a szekelypajzs@gmail.com e-mail címre, a 0740918023-as telefonszámra. Látogassa meg honlapunkat: www.szekelypajzs.ro
 

2010. május 23., vasárnap

LAJDI PÉTER : Meddig még? Miért fáj az egyháznak...

...annyira a magyar igazság?
 

    Mint minden évben, amióta a Duna-TV jóvoltából megtekinthető  a nemzet egyik leginkább szívet melengető ünnepi szertartása, a pünkösd szombati csíksomlyói búcsús szentmise, idén is nagy várakozással és ünneplőbe öltöztetett szívvel ültem le a televízió elé. A magyar ember alaptermészetéből fakadó jóhiszeműségével mindig reménykedik, hátha okul a másik az elkövetett hibákból és igyekszik jóvá tenni azokat. Idén ennek dacára megint meg kellett állapítanom magamban, hogy sajnos India szent könyvének, a Védáknak bölcsessége újra beigazolódott, miszerint az emberre az a legjellemzőbb, hogy semmiből sem tanul, semmiből sem okul.
    A szentmise elején szívemben kigyúlt remény, mely abból fakadt, hogy a bevezetőben nagy merészséget tanúsítva ki merték ejteni Csíksomlyó ősi Istenasszonyának, Babba Máriának nevét, a mise fő szónokának, Böjte Csabának beszéde alatt rövid pislákolás után hamar kihúnyt.
    Csaba testvér minden jel szerint elfeledkezett arról, hogy nem a számára szokásos gyermekhallgatóság előtt tart prédikációt. A tőle megszokott nyegle jópofáskodások, melyek során gyakran az argóra jellemző beszédfordulatoktól sem tartózkodva akarja maga iránt fölkelteni közönsége rokonszenvét, talán még helyénvalónak, illetve eltűrhetőnek tarthatók. Sajnálatos azonban, hogy a Nemzet elsőszámú zarándokhelyén stílusa nem alkalmazkodott a hely és alkalom megkövetelte emelkedettséghez és méltósághoz, mint ahogyan ez tavaly ugyanitt a kalocsai érseknek, Bábel Balázsnak virtuóz módon sikerült.
    E miatt azonban nem vettem volna a fáradságot, hogy írásban rögzítsem észrevételeimet. A már régóta jól bevált egyházi recept alapján itt sem maradt azonban el, ha csak egy-két röpke megjegyzés erejéig is, hogy ezen az össznemzeti zarándokhelyen kéjes élvezettel meggyalázzák a magyarság István király előtti, országalapító, szkíta-keresztény, dicső őseit. Mert téves az az elképzelés, miszerint I. István király lett volna az országalapító. A kárpát-medencei Magyarország megalapításának érdeme ugyanis a Pozsonyi Csatában  két fiát és saját életét is a haza oltárán föláldozó Árpád nagykirályé, azé az uralkodóé, aki a nagyformátumú tervekkel és bölcs előrelátással szentéletű apja, Álmos nagykirály által elkezdett nemzetmentő tervet folytatta és befejezte: visszavezette népét a kárpát-medencei őshazába, csatlakozva az itt már korábban letelepedett magyarajkú testvérnépekhez.
    Hogyan is fogalmazott Böjte úr? Szent István király alakját fölidézve megjegyezte, hogy nagy királyunknak látnia kellett, hogy hány kiskirály van az országban, akik „véres karddal körberohangálták Európát”. Gyengébbek kedvéért közlöm: ezzel az arcátlan idézettel Böjte a példa nélküli katonai bravúrnak számító (az USÁ-ban a katonai akadémiákon kötelező tananyagként tárgyalt), az idegenszívűek szóhasználatával „kalandozások”-nak csúfolt, dicsőséges hadjáratsorozatunkat aposztrofálja, mellyel a korábban az avar-magyarokra, majd Árpád népére rátámadó (Nagy Károly avar hadjárata; a Pozsonyi Csata) őskori, kannibál és gyilkos nyugatot tanították többek között móresra eleink, hogy hosszú időre elvegyék a kedvét ennek a megátalkodott egyházi-habsburgi terminológia szerint „művelt és fejlett nyugatnak” hazánk megtámadásától, ami sikerült is. Föl kell tennem a kérdést:

Hogyan merészel Böjte ilyen tiszteletlen hangvételt alkalmazni múltunk eme dicső és győzedelmes fejezetéről? Valóban az az alapfeltétele manapság a honi egyházi karrierlétrán való előmenetelnek, hogy előbb bele kell rondítani a magyarság becsületébe? Méltó Jézus papjaihoz ez az elvtelen magatartás? Meddig kell még eltűrnünk, hogy egyes magyarul beszélő egyházi személyek, akiktől leginkább esik ez rosszul, nagy nyilvánosság jelenlétében rendszeresen arcul köpik nemzetünket?!
    Ezenkívül - nyilvánvalóan följebbvalóitól kapott házifeladatot hajtva végre - azt is megjegyzi Böjte Szent István magyar kortársairól, akikről ma már megdönthetetlen érvek és temérdek bizonyító anyag birtokában tudjuk, hogy zömmel keresztények, szkíta-keresztények voltak, hogy István láthatta azt is, hogy „mennyi itt a pogány”. Nagyon szomorú mindez a csökönyös és megátalkodott, gyűlölködő és bigott, javíthatatlan és agymosott fanatizmus!
    Fölvetődik a kérdés: Mi is ez? Elmaradhatatlan feltételes reflex, hogy egy nagyobb vallási ünnep sem múlhat el anélkül, hogy egyházi emberek szájából a nemzetet becsmérlő szavak, gondolatok hangozzanak el, vagy talán tudatos mindez? Az ember nem szabadulhat annak föltételezésétől, hogy az utóbbiról van szó, annyira gyakori és következetes ugyanis mindez, főleg a tavaly őszi ominózus katolikus egyházi körlevél elhangzása óta, amelyben a hiteles és meghamisítatlan magyar történelmi és vallási múlttal foglalkozókat „újpogány”-nak bélyegezve kereszteshadjáratot hirdetett az egyházi vezetőség a hatalomtól független magyar történészek és kutatók ellen.
    Majdnem elakadt a lélegzetem a megdöbbenéstől, amikor hallanom kellett Böjte úr szájából a felhívást, hogy az itt élő népekkel, s külön kiemelte a románokat, békében együtt építsük a világot. Naívitásról van-e szó, vagy a naívitásnak arról a fokáról, mely már a butasággal rokon? Félek azonban, hogy itt gyökeresen másról van szó. Hogyan gondolja Csaba testvér, hogy olyan, a tudati fejlődés terén még kiskorú, éretlen és gonosz hajlamokkal teli népekkel szemben, melyek a jóságot és nagyvonalúságot rendszerint összetévesztik a gyengeséggel, és az első adandó alkalommal hátba támadnak minket, békésen, önfeledt megadással lehet viszonyulni. A trianoni tragédia, melynek idén gyászoljuk 90. évfordulóját, többek között felelőtlen magyar lovagiasságunkak és gyanútlan és nemtörődöm nagyvonalúságunknak tudható be. A románokkal és tótokkal nincs se barátkozás, se egyezkedés, olyan népekkel, melyekben nincs se méltóság, se büszkeség, csak a pillanatnyi, rövidtávú előny elvtelen és mohó, vadállati akarása. Ami az oláhokat illeti, igaza van velük kapcsolatban Csurka Istvánnak, aki azt mondta róluk, hogyha az oláh vezetők egy megállapodást vagy szerződést aláírnak, az csupán annak a jele, hogy tudnak írni (, azaz magukat soha nem tekintik a szerződésben foglaltak betartására nézve köteleseknek). Olyan népekkel nem törekszünk békés együttélésre, akik meghamisítják történelmüket és nyelvüket más népek (Magyarország) területeinek bekebelezése céljából, akik szemrebbenés és lelkiismeretmardosás nélkül mindig hátbatámadták korábbi szövetségeseiket, ha pillanatnyi érdekük ezt úgy diktálta!!
    Tudatában van egyáltalán Csaba testvér mindannak, mit is beszél össze? Meg kell talán Csaba testvér kapcsán ismételnünk Jézus keresztfán mondott fohászát, amikor kínzóiért imádkozik Mennyei Atyjához: „Bocsáss meg neki(k), Atyám, mert nem tudjá(k), mit cselek/szik/szenek!”?
    Mi az oka annak, hogy Böjte úr beszédeiben úgy kerülgeti a magyar nemzeti témákat, mint macska a forró kását? Miért nem hangzott el szájából pl. az ebből a soha vissza nem térő, óriási nyilvánosság előtti, helyhez illő alkalomból, hogy a Vatikánnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy vannak-e a Kárpát-medencén kívül rekedt, magyarajkú csángóknak magyar papjaik, hogy magyar nyelven ünnepelhetik-e a szentmisét?

Mitől fél ez az ember? Mik a valódi céljai? Erre legalább annyira nem ismerjük a választ, mint ahogyan az sem ismeretes előttünk, hová tart a jelenlegi zsidókeresztény egyház.

Quo vadis ecclesia Christi (?).

Ecclesia Christi?!

2010. május 5., szerda

Lajdi Péter: Busójárás eredete

Mihelyt az emberiség szellemi kulturális világörökségének része lett a búsójárás, máris elvették tőlünk


    Mohácsi születésű lévén (anyai ágon őseim az egyik vonalon már évszázadok óta, a másikon pedig 5 generáció óta szűkebb hazájuknak tudják e kis délvidéki városkát) nem tudom szó nélkül hagyni e világraszóló elismerés kapcsán a médiában elhangzott, szándékos csúsztatást, mely a történelemhamisítás kategóriájába tartozik.
    A Hír-TV 2010. február 11-én, a 19 órakor sugárzott bővebb híradójában néhány másodperc erejéig a kedves néző rövid mozgóképes ízelítőt láthatott a mohácsi farsangi eseményekről, miközben a bemondónő így kommentálta a látottakat (nem szó szerinti idézet): Ez a népszokás egy történelmi eseményre vezethető vissza, amikor a mohácsi horvátok a törökök elől a Mohácsi-szigetre menekültek.
    Távol áll tőlem, hogy a kedves és számomra régóta rokonszenves TV-bemondónőt bármilyen összefüggésben is megvádoljam vagy felelősségre vonjam a hallottakért. A Hír-TV ezen információját az országos köztudatba már régebb óta elhintett hamis legenda alapján fogalmazhatta meg s adta tovább e valótlan kijelentést az ország nyilvánossága felé,  miszerint a búsójárás egy kizárólag délszláv népszokásból venné eredetét. Ugyan vitathatatlan, hogy már a XX. század elején is leginkább a mohácsi sokácság körében ápolták ezt a termékenységi rítusokban és télűző motívumokban gazdag népszokást.
    Semmi kifogásom a mohácsi horvátok ellen már csak azért sem, mert ők csak roppant kis számban élnek Mohácson a velük ellentétben igencsak népes sokácsággal szemben, akik eredetüket tekintve bosnyákok, és akiknek vére ereimben is részben ott csörgedezik.
    Amiről most írok, nem rokon- avagy ellenszenv kérdése, hanem a történelmi igazságé, melyet már régóta kül- és belhoni erők nagy előszeretettel és nemzetrontó buzgalommal ránk, magyarokra nézve megalázó módon meghamisítanak. A történelemhamisítás nem tréfadolog, ezért inkább maradjunk a tényeknél.

    1526. augusztus 29-én, Nyakavágó János, azaz Keresztelő Szent János lefejezésének  emléknapján a II. Szulejmán és Ibrahim nagyvezír által vezetett, óriási túlerőben lévő török had vereséget mér II. Lajos magyar király alig 23-25 ezerre tehető létszámú hadseregére. Nemcsak a király élete végződik tragikusan a csata eseményeinek forgatagában, hanem a Nemzet színe-java, egyházi és világi vezető rétegének jelentős része odavész a mohácsi síkon.
    Nem sokkal ezután a győztes török had eléri a néhány szerb családtól eltekintve  színmagyar lakosságú Mohács városkát, ahonnan a törökök közeledtére, aki csak tehette, a Duna túlpartjára, a Mohácsi-sziget mocsaras-ingoványos, szittyós rejtekébe menekült. Országszerte a magyar lakosság az akkor még nem szabályozott medrű folyóink melletti nagy kiterjedésű árterekbe, mocsarakba menekült, és az ártéri gazdálkodás jól bevált, ősi magyar módszerének köszönhetően nagy számban  túl is élte leszármazottaiban a hódoltság idejét. Koszta László „Az Árpád-kori halászfalutól a püspöki mezővárosig” című remek tanulmányában így ír: „Mohács lakossága tehát a török idők előtt túlnyomórészt magyarokból állt.”

    Íme egy lakossági névlista Vass Előd „Mohács a török hódoltság korában” című dolgozatából:
    „Mohács lakói 1544. évben:
Kelemen bíró, Bálint bíró, György bíró, Ista deák, Ferenc deák, Pál deák, Miklós deák, Miklós kovács, Borbás kovács, Miklós kovács, András kovács;
    Családnevek:  Alföldi, Antol, Árka, Áros(2), Baki, Bakó, Bakos(2), Bakosa, Balás, Balik(Balog), Barzó, Baracska, Bálind, Bán(2), Bánics, Bárd, Becse(2), Bene, Benedük(2), Bendős, Berber(Borbély), Bere(2), Berencs, Bikás, Bíró(2), Bodga(Botka), Bodó(4), Bodi, Bodor, Bonta, Bor(2), Bot, Bocsa, Buza(2), Buzás, Bozsa, Cseh, Csákó, Csépei(3), Csardin, Csezdi, Cselei(2), Csikos(2), Csoka, Darka, Dávodi, Damján, Danos, Dédi, Derecse(9), Deres, Dikó(3), Despot, Dömös, Duka(2), Dudu, Fazekas, Felek, Gál, Gálos(3), Gere, Gergöl, Gőzs, Gyöngyös, Hamar, Hencse, Hegedűs(3), Hertelen, Hodas, Jaka(3), Janka, Joo, Ákum, Kabos(2), Kajda, Kakas(3), Kalmár, Kanáz(6), Kasza(2), Katona(3), Kács, Kálmán, Kelemen, Kerek(2), Kecsel(Kecel), Király, Korsós, Kosaba, Kozár, Kocsa, Kovács, Kontos, Kis(4), Kalos, Lajmér, Macsin, Matosa, Mácsa(3), Máté, Márta, Mál, Meredekes, Mészáros(5), Mod, Molnár(2), Mőzs, Monyáros, Murga, Pétervári, Petőcs(Petőc), Petrov, Piskop(Püspök), Piroska, Pál, Petri, Radó, Rucsai(Rucai), Sebő(27), Sebők, Sándor, Siklós, Simon, Sivár, Simák, Szegi, Szemcse, Szakál, Szabó(8), Száka, Szűcs, Tar, Tálos, Táró(2), Tomás(2), Tomsa, Tót(41), Török(2), Tolna, Timár, Turcsis, Varga(5), Vendel, Verenika, Vincse(Vince)(4), Zaj, Zanbó, Zsidó, Zsüd.”
    Ez a mohácsi névlista témánk kapcsán azért elemi fontosságú, mert 1544-ből, a mohácsi csatavesztés utáni 18. és Buda török általi elfoglalása utáni 3. évből származik, és világosan mutatja, hogy az ekkor már hódoltsági területnek számító Mohács lakossága még ekkor is, néhány szerb névtől (Bánics, Danos, Despot, Macsin, Petrov) és egy görög nevű családtól (Verenika) eltekintve, színtiszta magyar lakosságú település volt.

    Egy, a XX. század 90-es éveinek második felében megjelent, Szökőcs Béla által írott és szerkesztett, impozáns kiállítású, színes fotókkal teli, mohácsi idegenforgalmi kiadványban ugyanezt a fentebb már említett, teljesen légből kapott történelemhamisítást olvashatjuk eképpen:
 „Az elkeseredésből, a mindenükből való kifosztottságukból adódóan egyre többen kényszerültek búvóhelyet keresni. Erre kiváló lehetőséget nyújtott a Mohácsi-sziget mocsaras, nádas vidéke. A török még nappal is félt erre a területre bemerészkedni. A sűrű bozóttal benőtt, mocsaras földön már sok katonatársuk lelte halálát. A menekültek egyre bátrabban kezdtek viselkedni. Már nappal is mutatkoztak, esténként tüzet rakva beszélgettek. Ahogy haladt az idő, egyszer csak egy ilyen esti, tűz melletti beszélgetés alkalmával megjelent egy igen öreg sokác ember. Így szólott hozzájuk: ’Ne keseredjetek el! Mindnyájatok élete meg fog változni. Vissza fogtok térni házaitokba, szeretteitekhez. Ti fogjátok kiűzni a kontyosokat! Jelet fogok küldeni számotokra, mikor elérkezett az idő.”

    Ez az eredetileg magyar népi mondában szereplő öreg ember egy jóstehetségű táltos lehetett, aki figyelemmel kísérte a bújdosók sorsát és lelki-testi gondját viselte a rábízottaknak, és semmi esetre sem  „egy igen öreg sokác ember”.
    A mohácsi búsójárás, melyben valóban megtörtént, hajdani történelmi események emlékezete (törökűzés) és a farsangi télűzés profán szertartása egyesül, eredetileg az e tájon élt magyar lakosság körében megtörtént eseményekről mesél. Az ördögálarcokban, állatbőrökben és fülsiketítő kereplő- és kolompzajjal kísért mohácsi törökűzés a sziget mocsarai közé menekült helyi magyar lakosság leszármazottainak fegyverténye volt. Az 1600-as évek vége felé és az 1700-as évek első harmadában Boszniából bevándorolt sokácoknak abban az időben se híre, se hamva nem volt ezen a tájékon, amikor mindez történt.
    Azzal, hogy a saját balkáni népszokásaikat magukkal hozó sokácok a helyi magyar törökűző-legendát, megtetszve nekik, beépítették saját szokás- és képzetvilágukba, nincs semmi baj. Ez is egy szép példája annak, amikor két kultúra kölcsönösen megtermékenyíti egymást. A nagyobb gond ott kezdődik, ha az egyik népcsoport teljesen ki akar sajátítani egy másik néptől eredő népszokást avagy kultúrkincset, ha vezető rétegének ösztönzésére önmagát csalással visszavetíti egy olyan térbe és időbe, melyben és amikor a meghamisítatlan történelem tanúsága alapján ott és akkor nem volt jelen. Ez kicsiben és lényegét tekintve nem különbözik a szlovákok és románok történelemhamisításaitól. Az is így kezdődött. Én azért reményemnek adok hangot, és mohácsi viszonylatban nem tételezek föl a tót és oláh törekvésekkel azonos, sanda indítékot e téren. Mohács ugyanis minden időben szép példája volt az ott élő nemzetiségek nagyobb súrlódásoktól mentes, békés együttélésének. Mára már a városrészekben történő, nemzetiségi és vallási alapon való elkülönülés is rég megszűnt, és alaposan elkeveredtek a különböző vérségű népcsoportok egymással, ami genetikailag növelte az itt élő emberek tehetségeit, képességeit.
    A mohácsi és Mohács környéki délszláv telepítés három hullámban történt.
    Az 1. hullám: Miksa Emmánuel, bajor választófejedelem 1687-ben bunyevácokat hívott be az országba katonai szolgálatra a szegedi, bajai és szabadkai földsáncok védelmére. Ugyanebben az évben ferences szerzetesek hoztak magukkal bunyevácokat (mai mohácsi nevek: Béregi, Kulutác, Zombori, Bunyevác stb.). 1688-ban Bádeni Lajos, császári fővezér augusztus végén bevonul Boszniába és fölszabadítja a török uralom alól.
    A 2. hullám: A gradovári bosnyák ferencesek az esetleg visszatérő törökök bosszújától tartva nagyszámú katolikus bosnyákkal együtt átköltöznek Mohácsra és vidékére. 1694-ben Mohácson már katolikus ferences plébánia működik sokác hívekkel is a Boszna Argentina nevű ferences provinciához tartozó szerzetesek vezetése alatt.
    A 3. hullám: 1730 és 1741 között Fehér-Horvátországból és Észak-Boszniából számos sokác telepes érkezik Mohácsra (ezek leszármazottai tk. e nevek viselői: Lukácsevics, Pozsgai, Kostanci, Belvárác stb.).
    A lángeszű, zsidó származású Szerb Antal magyar írónak és irodalomtörténésznek tudomása volt arról, hogy „istentiszteleti táncot minden nép ismer; rendszerint állatbőrbe öltözött táncosok mutatják be állat alakú istenek viselt dolgait. A magyaroknak is voltak ilyen táncaik, a benne résztvevők szarvasnak vagy bikának” (vö. búsóálarc; LP) „öltözködtek; regösénekeink ’csodafiúszarvasa’ és a Horvátországban még élő, magyar eredetű Buso-tánc őrzi emléküket.” (Szerb Antal: A világirodalom története, 35. o., 3. fejezet; Magvető Kiadó, Budapest, 1989.) Tudnunk kell, hogy a török idők előtt a Dráva-Száva köze még zömében magyarok lakta terület volt!!
    Búsóálarc nélkül (bár néhol hasonló maszk mögé bújva) hasonló álcában járnak mindmáig országszerte hajdani regöseink kései utódai, a regölők. Állatbundába burkolva, kolompolva és láncos botjaikat félelmetesen csörgetve jelennek meg a karácsonyi ünnepkörben mind a mai napig a falusi portákon.
    A búsójárás mára már sajátos egyvelegét tárja elénk a különböző etnikai eredetű szokásoknak. A történelmi hátteret szolgáltató törökűző legenda, magának a búsónak az alakja, az álarcfaragás és -hordás, az állatbőrökbe bújás szokása magyar eleinktől származik, míg a télűző farsangi kavalkád és a termékenységi szimbolika, mely még a XX . század első felében is nem egyszer vad nemi orgiákban is kifejezésre jutott (dionűzia-szaturnália, árkádiai pogány Pán-kultusz elemei, emlékei) a Balkánról hazánkba vándorolt délszláv-illír lakosság hozománya e népszokásban.

    Ha bárki mindezek kapcsán „magyarkodással” és ún. „mélymagyar” indulatokkal vádolna meg, vagy cinikusan nekem szegezné a kérdést: ’Csak nem minden magyar most már Magyarországon?’ – annak azt válaszolom és üzenem, hogy: Igenis, ezen a hajdani, nálunknál később bejött nemzetiségei által tönkretett és meglopott, csonka Magyarországon valóban minden magyar!! Ez az ország, ha megalázva is, ha megcsonkítva is, a magyarok hazája és ősi földje, és a velünk együttműködni kész és képes nemzetiségeké, és az is marad az idők  végezetéig!! De csakis azoké!!! Nagyon fájlalom, hogy azok a nagy befolyással rendelkező, idegen UNESCO-funkcionáriusok elé, akik ugyan pozitívan döntöttek e magyarországi népszokás elbírálása terén, eredetét tekintve a valóság meghamisításából származó adatok kerültek, s az még inkább elszomorít, hogy egy ember sem akadt, aki ez ellen tett is volna valamit vagy legalább felemelte volna ez az eléggé el nem marasztalható eljárás ellen a szavát. Jobb híján, kissé megkésve a távolból üzenem a mohácsi búsóknak Jézus Igéjét: „Az igazság szabaddá tesz titeket.”

http://www.mariaorszaga.hu/index.php?menu=bovebben&kod=4560&kat=

Lajdi Péter: KERESZTESHADJÁRAT A MAGYAR IGAZSÁG ELLEN

Várható és előre látható volt, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar által megfogalmazott, 2009 szeptemberi körlevél csak az első lépés volt a klérus által „újpogány”-nak nevezett igazságkereső, tisztességes magyar emberek ellen.

Néhány fölhevült kedélyállapotú klérikus morc fegyvercsörgetés közepette nekibuzdult, hogy országos körút keretében ellenpropagandát fejtsen ki a zsidókeresztény körökben egyre nagyobb nyugtalanságot keltő történelmi és vallástörténeti tárgyú igazságok terjedése ellen. Dr. O. Zoltán, a Keresztény Értelmiségi Szövetség (KÉSZ) elnöke, az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél álló kéttornyú pesti Belvárosi Főplébánia Templom plébánosa állt a kardcsörtetők élére. A jólfizető, kényelmes egyházi hivatalok és az önelégültségből fakadó, emberek fölötti lelki hatalom megőrzése érdekében indított keresztes hadjárat nyitánya 2010. február 6-án, egy Erdő Péter elnöklete alatt tartott gyűléssel és néhány előadás megtartásával kezdődött.

O. Zoltánéknak minden jel szerint körmére égett a demokrácia. A mózeshitű egyház mindig is hadilábon állt a saját nézeteitől eltérő véleményekkel és ezek hirdetőivel. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az elmúlt kétezer év a sauli kívülálló egyház gyilkos intoleranciájának jegyében telt el, s hogy ez nem folytatódhatott, annak csupán az vetett gátat, hogy az emberiség kicsavarta a klérus kezéből a kínzószerszámokat és a kivégzőeszközöket, ám a kizárólagosságra való törekvés, az átkozódás minden más felfogást valló személy ellen és a kiátkozás ódiumának mentalitásbéli jelenléte mindmáig tovább él e vallási formációban.

Amíg a világi jellegű hatalmakkal szoros összefonódásban álltak, addig szemrebbenés nélkül halomra gyilkoltatták a más hittételeket valló (nesztoriánusok, ariánusok, bogomilok, patarénusok, katharrok, albigensek, magyar szkíta keresztények táltos-máguspapjai, stb.) és ezek szerint élni óhajtó embereket és felekezeteket, így a jézusi-péteri alapítású, zsidó befolyástól mentes és tiszta tanokat valló szkíta kereszténység valamennyi ágának képviselőit is. Azért használtam a gyilkolni ige műveltető értelmű alakját („gyilkoltatták”), mert régi jól bevált szokás Jézus Urunk meggyilkoltatása óta, hogy a „szent atyák” a piszkos munkát mindig másokkal végeztetik el. Magyar eleink már a Kr. u. II. század óta a kereszténységnek ezt az apostoli és egyetemes érvényű válfaját képviselték, mely mentes volt a kirekesztés szellemétől és melyet a keleti uralkodókra és népekre jellemző vallási türelmesség jellemzett.

Egy pillanatig sem mardos a kétely afelől, hogyha csak 400 évvel ezelőtt hirdettem volna ugyanazt, mint amit ma hirdetek, hidegvérrel és szadista módon meggyilkoltattak volna már rég sok más értékes magyar emberrel együtt egyházi parancsra engem is. Bár ez, ha nemis oly nyíltan, de ma sem elképzelhetetlen.


Kíváncsi lennék, hogy az O. Zoltán-K...cs Gábor-féle kommandó mivel magyarázza a következőket:

- Miért nevezi a rabbinikus irodalom Jézus tanítását „jézusi szkítizmus”-nak, és miért tiltakozott ugyanez a hagyomány a korábbi időkben Jézus zsidóként történő elismerése ellen oly hevesen?

- Miért nem szerepel Szűz Mária, Üdvözítőnk Anyja családfája az evangéliumokban, melyen pedig, ha benne lenne, nyomon lehetne követni Jézus, a Második Isteni Személy földi, testi származását? Miért csak József, a nevelőapa genealógiáját tünteti föl a Máté és Lukács szerinti evangélium, egy olyan férfiét, akinek Jézus fogantatásához az égvilágon semmi köze nem volt? És miért tér el a két József-féle leszármazási vonal több ponton egymástól?

- Jézusnak Péter apostollal együtt miért kellett befizetnie a prozelitákra, a vérségileg nem zsidó származású, de zsidó hitre tért (rendszerint erőszakkal áttérített) emberek templomadóját (Mt. 17./ 24-27.)? Ezen evangéliumi szakaszban Jézus félreérthetetlenül nem tekinti magát Izrael fiai közül valónak! „A fiak tehát mentesek.” – mondja. Mentesek, mármint ezen adónem befizetése alól. Ő, mivel nem tartozott vérségileg a zsidóságoz a „fiak”-hoz, nem mentesült a kettősdrachma befizetésétől.

- Hogyhogy az első Pünkösd napján az apostolok körül nagy számban elsősorban „pártusok, médek és elamiták” gyülekeztek?

- Jézus valódi apostolait miért az Euphrátesztől keletre, északra és délre küldte hirdetni az Örömhírt? Saul miért választotta velük ellentétben a homlokegyenesen másik útirányt, a nyugatit?

- Jézust miért nevezték minden időben „a Galileai”-nak, és miért nem „a Zsidó”-nak, vagy „a Júdeai”-nak? Még Julianus Apostata, Nagy Konstantin császár közvetlen utódja, aki vissza akarta állítani a régi római istenek kultuszát, így kiáltott föl halálos ágyán: „Győztél, Galileai”!

- A János apostol által írott evangélium miért tesz következetesen különbséget a galileai Jézus, a szintén galileai származású tanítványok (Júdás és Máté, de lehet, hogy Bertalan, alias Náthánáél is a kivételek közé tartozik) és „a zsidók” között? (Jn. 3./25.; Jn. 6./41.; Jn. 5./16., 18.; Jn. 7./1-2.; Jn. 11./8-9.; Jn. 11./53-54.; Jn. 13./33.; Jn. 20./19. stb., stb. Ez a különbségtétel, ha kevésbé hangsúlyozottan is, de a szinoptikus evangéliumokban is jelen van.

- Végül Szent Pió testvér egyik látomásában Jézus, miután a világ legkülönbözőbb tájain éppen miséző papokat mutatott a szentéletű kapucinus szerzetesnek, arcába nézve elborzadt ábrázattal miért mondta neki ezt az egyetlen szót: „Mészárosok!”? Stb., stb.



Zavarja talán a klérus egyes köreit, hogy a megfélemlítés régebben oly jól bevált módszerei csődöt mondtak, s az agymosás egykor olajozottan forgó masinériájának fogaskerekei közé acélrudakat dugott az igazság? Képtelenek talán megszabadulni a berögződött, ócska és régi reflexektől, melyek alapján mindent és mindenkit lepogányoznak, pejoratív értelemben használva e szót, nem is ismerve e fogalom eredeti jelentését (paganus = vidéki, népi), csak mert más szemszögből közelíti meg valaki a teológiai, vallástörténeti tényeket, azaz elfogulatlanul, lefizetetlenül, politikamentesen, a hatalmi játszmáktól távol és az igazság utáni kutatás önzetlen szenvedélyétől hajtva? Az újpogány jelzőt ezennel mind a magam, mind minden igazságszerető, magyar ember nevében a leghatározottabban és a leghevesebben visszautasítom és kikérem magunknak!!

Ha jól belegondolunk, nem történtek pedig világrengető, látványos dolgok, de hát az igazán fontos és jelentős dolgok, változások mindig szinte észrevétlenül és csöndben történnek. Az Isten stílusa már csak ilyen. Nem szereti a csindaddrattát. A kardcsörtetést egyébként még kevésbé.

Mi is történt valójában? Csupán vette néhány hazáját szerető, önálló gondolkodásra képes, nem megfélemlített, intelligens és művelt ember a fáradságot (Prof. Badinyi Jós Ferenc, Pap Gábor, Szántai Lajos, Molnár V. József stb., stb.), és utánanéztek a krónika- és gestairodalomban, néphagyományainkban sok, az ellentábor által agyonhallgatott és elferdített tartalmú kül- és belföldi írott forrásban fontos dolgoknak, és szaván fogták a valódi történelmet, melyet ellenségeink már évszázadok óta folyamatosan és kitartóan, tendenciózusan meghamisítanak.

Az így felismert igazságok szabaddá tevő erejének birtokában pedig elkezdték azt hirdetni is az emberek, a magyar emberek között. De hiszen maga Jézus adta tudomásunkra, hogy nincsen olyan rejtett titok, mely ki ne tudódnék.

A hivatalos egyházak és egyéb zsidózó szekták egyes képviselői az örök tegnapiak módjára hatalmukat és pozícióikat féltve hol merevgörcsbe, hol pánikba esve kétségbeesett cselekedetekre és akciókra ragadtatják magukat. Ez a mostani sem különbözik ezektől.

O. Zoltán jó pártkatonának bizonyult. Nagy elszántsággal és egy megszállott inkvizítor eltökéltségével és vérszomjjával keresztes hadjáratot indított a magyarság ügye és az egyetemes igazság ellen. Ám túl későn ébredt föl a „tisztelendő” úr. Az igazság szelleme máris visszatuszkolhatatlanul kiszállt a hazugság börtön-palackjából. A zenitre hágó nap egyre szélesedő fénynyalábja elárasztja a félhomályhoz és áporodott bűzhöz szokott denevérek barlangját. A bőregér kedvenc közege, mint tudjuk, az éjszakai sötétség. Ebben a közegben érzi jól magát. Ne csodálkozzunk tehát, hogy az igazság napjának fénye bántja a denevérek homályhoz és fényhiányhoz szokott szemeit. Én nem mondom azt, hogy ne mozogjon mindenki szabadon a saját maga közegében, ám ezt lehetőleg úgy tegye, hogy ne tegyen kárt a máshoz szokottak testi és lelki épségében. Ezt üzenem a KÉSZ vezetőinek és valamennyi, mindenre elszánt tagjának, és még azt is, hogy legyenek Jézus tanítása szerint, azaz csak az Újszövetség és az isteni kegyelem időszakának szellemében végre először keresztények. Mert akik Jézus előtt jöttek, azok bizony „mind tolvajok és rablók”, és „nem halgattak rájuk a juhok”, ma is itt vannak köztünk és „nem álltak meg az igazságban, mert nem volt igazság bennük”, hazugok és embergyilkosok ők kezdetektől fogva és a hazugság atyjai. Mindezt Jézus mondta, ne feledjük!

http://www.mariaorszaga.hu/index.php?menu=bovebben&kod=4549&kat=

Rev. Dr. Mihály Ferenc: ISTEN OSTORA

Rabindranath Tagore India Nobel díjas költője mondta:  „2000 év előtt a magyarok ősei egy földön laktak az én őseimmel s ezek az emlékek mély lelki rokonságot teremtettek kettőjük között.  Tudom, hogy a magyarok ősei Árpád vezérletével jöttek ki Ázsiából, hogy Atilla volt az önök őseinek, a hunoknak nagy fejedelme.  Az én nemzetem, mint egy 400-évig élt fehér-hun tehát magyar uralom alatt s így kétségtelen, hogy közöttünk történelmi kapcsolat van.”

A magyar naptárak január hetedikére Atilla névnapot jeleznek.  Illő tehát, hogy – évszázados mulasztást pótolva – a hozzá legközelebb eső vasárnapot Atilla-napként megünnepeljük és megvizsgáljuk, hogy ki volt Atilla, a hunok nagy fejedelme, a császár, akit királyok szolgáltak.

            Ki volt az a Nagy Atilla, akit a nyugati kereszténynek nevezett irodalom csak gyalázkodva emleget és a magyar iskolai történelem könyvek is csak pár szóval emlékeztek meg róla, a több nyelvet beszélő, író és olvasó Hun-magyar fejedelemről, de az írni-olvasni nem tudó frank királyról, Nagy Károly-ról, oldalakon át ömledeznek.

            Tudjuk, hogy évezredünk első három századában – keresztény hitre való térítés örve alatt – írott emlékeinket elégették és így őseinknek I. István királyunk előtti kereszténységéről – mert ők nem római, hanem keleti, bizánci keresztények voltak – alig tudunk valamit.  De már a romok és a temetők beszélnek.  Pusztaszeren már kiásták olyan templom és hozzátartozó épületek romjait, amelyek 300 évvel idősebbek mint az u. n. „Honfoglalás” honújjászervezés és a körtvélyesi (ma Pusztaszer) alkotmányozó országgyűlés.

            Mostanában több történész állítja, hogy Árpád papkirályunk, sőt Atilla, az Isten Ostora is keresztények voltak.

            Az „ÁRPÁD NAPOT” immár tíz év óta megünnepeljük nemzeti ünnepként.  Illő tehát, hogy a hun-magyarok nagy királyának napját nemzeti ünnepünknek tekintsük és megünnepeljük, mint ATILLA NAPOT.

            Frederich H. Martens: Romance of Evolution c. történelmi művében ATILLÁ-ról elég tömören értekezik, de amit mond, az nagyon érdekes és igen tanulságos.

            Martens azzal kezdi, hogy két lovas beszélgetve haladt a Dunamentén.  Az egyik volt a római Orestes, míg a másik egy a Keleti Tenger partjáról való barbár (szakállós) Edekó, Atilla egyik vazallusa.

            Amint kitűnt a két lovas Atilla esküvőjére igyekezett.

            „Miért igyekszel Te az esküvőre?” kérdezte Orestes.

            „Mert nem merek távol maradni, mint ahogy – azt hiszem – a burgundi hercegnő – Ildikó, a burgundi király leánya sem mondhatott nemet, amikor Atilla feleségül kérte.” Felelte Edekó.

            „Miféle misztérikus ember ez az Atilla?  Keletről jött és az én népem úgy tartja, hogy a hunok varázslóknak és boszorkányoknak gyermekei, akik szintén keleten születtek.  Azt is mondják, hogy Atilla az Isten Ostora.”

            „De Ildikó a burgundi királylány keresztény, akivel Atilla meg fog esküdni.  Nemde?”

            „Igen, de ez Atillát nem zavarja.  Atillának nincs vallása.  Node valamilyen vallásának mégis csak kell lennie, ha Isten Ostorának hívja magát és ragaszkodik hozzá, hogy ő birtokolja Hadur kardját.”

            „Formaságok őt nem zavarják, hiszen az ő első minisztere egy keresztény görög, Onegesius.”

            „Hát, furcsa ember. Ahelyett, hogy megdönteni Rómát és Konstantinápolyt, inkább a Fövényes Partokat keresi.”

            „Úgy látszik, azért szereti, mert emlékezteti őt keleti hazájának steppéire.”

            Két nappal később a két lovas Atillánál volt.

            Ezután Martens leírja Atilla udvartartását, ismerteti fiait.  Főleg a hunok hadfelszereléseit, fegyvereit, álarcos sisakjait, amelyik különböző állat fejekhez hasonlítottak.  Némelyik egészen ijesztő volt.  Ezek miatt vélték a nyugati „művelt” népek varázslók és boszorkányok fiainak.

            Minket inkább az érdekel, amit Martens Ildikó szerepéről ír, aki miután megismerkedett a mellé rendelt rabszolganővel, kötőtűt kért a lánytól, mert mint mondta, szeretne kötögetni.

            Amikor Ildikó a jó nagy kötőtűt megkapta, megjelent a szobában egy törpe szolga és egy írást adott át a rabszolganőnek.  Mire a rabszolganő visszakérte Ildikótól a kötőtűt mondván, hogy hegyesebbet add helyette.  Erre Ildikó kérte, hogy mutassa meg neki az írást, mire a lány azt válaszolta, hogy úgy se értené meg.  De az van benne, hogy a házasság megkötése után Atilla Honoriát, Valentin császár leányát feleségül (veszi), őket mindkettőjüket elégetteti.[1] A lány Ildikó nyakába borulva sírt és remegett.

            „Élesítsd meg a tűt és add vissza nekem.”  Mondta Ildikó, így készülve fel a nászéjszakára.  Megrémülve, de elszántan az életben maradásra, nem tudva azt, hogy egy jól kiszámított cselszövésnek lett az eszköze, végrehajtója.

            Majd mint a mennydörgés hasított bele a hajnalba a kiáltás:  „Meghalt a király!”

            „Ildikó megölte!” mondotta Edekó Orestesnek.

            „Orrvérzés ölte meg.” Tanítják a történelemkönyvek.

            „Kábítószert kevertek a borába és a mélyen alvó király orrán keresztül kötőtűvel felszúrt az agyába, azonnali halált okozva.” Mondják a történészek.

            Ki volt a ravasz merénylet kitervezője?  Csak sejteni lehet.  Bizonyára az, vagy azok, akiknek érdeke volt a nagy király halála.

            De térjünk most vissza a két lovas beszélgetésére:

            Amikor azt mondják, hogy Atillának mégis van valamilyen vallása, akkor igazat mondanak.  Atilla keresztény volt, de nem római és így Róma pogánynak tartotta őt is, mint minden keleti keresztényt.

            Ezért nem hódította meg Bizáncot, hanem csak adót szedett tőle.  Rómát pedig azért kímélte meg, mert amikor Róma kapujához ért, Leó pápa elébe ment és kérte, hogy kímélje meg Rómát, hivatkozva régi barátságukra.  Mert Atilla ifjú korában éveket töltött Romában, mint csere-lovag, mialatt Aetius, a későbbi Római hadvezér az Atilla apjának udvarában nevelkedett.

            Az csak jámbor mese, hogy amikor Atilla a pápa kezében meglátta a keresztet, úgy megijedt, hogy hadait visszafordította.

            Bezzeg a germán vandálok vezére Alarich, majd Genserich nem voltak ilyen kegyesek, hanem irgalmatlanul kifosztottak Rómát.  Nekik hiába volt a pápa érvelése, hogy Róma szent város.

            Atilla nagylelkűségének bizonyítékát talán Gárdonyi Géza írja le a legszebben a Láthatatlan ember c. történelmi regényében.

            Amikor Atilla nyugati hadjáratában Róma ellen vonult – írja Gárdonyi – Troa város püspöke a város tanácsnokainak kíséretében elébe ment és megkérdezte tőle, hogy ki ő, hogy feljogosítva érzi magát arra, hogy országokat hajtson igájába?  Atilla latinul felelt: „Ego sum flagellum Dei.”  (Én az Isten ostora vagyok.)

            „Noha így van ha Téged Isten küldött, mi nem tehetünk ellened semmit.”

„ Jer, végezd el rajtunk is a munkádat.”  És megfogta Atilla lovának kantárszárát és vezette be a városba.  Atillát meghatotta az agg főpap gesztusa és meghagyta alvezérének, hogy senkinek se essen bántódása a városban.

            „Te szent ember vagy és szerencse van azokkal, akikkel te élsz.  Néhány napig a vendégem kell, hogy legyél.”  Mondotta Atilla az öreg püspöknek.  Ilyen volt a nagy király, a császár.  Kegyes, ha lehetett, de szigorú, ha kellett.

            Atilla szerepe az európai történelemben sokkal nagyobb volt, mint ahogy a velünk szemben ellenséges nyugati történészek beállítják.

            Ő volt az első, aki „Pán-európát” tervezett „connacionalista” alapon és az összekovácsolást meg is kezdte, de korai halála és tragédiája meggátolta a keresztülvitelben.  Az ő uralma alatt még lett volna lehetősége és értelme az „EURÓPAI UNIÓNAK”, mert akkor még az Atlanti-óceántól az Urálig, mint azt a HAMMOND HISTORICAL ATLAS Isaac Asimov GUIDE TO THE BIBLE c. nagy művében bizonyítja – mindenütt NOÉ unokáé NIMRÓD fiai, Gómer és Javan, Góg és Magóg leszármazottjai éltek, akikben még élt a mítosszá magasztosult tudat, hogy Atilla a Nimród és Noé egyenes leszármazottjai voltak, amiről Thuróczy Krónika közöl egy családfát, melyben Noétól a harmadik leszármazott Kush, a negyedik Nimród, az ötödik Hunor, a kilencedik Keve, a tizenkettedik Kattar, a tizenhetedik Csanád, a tizenkilencedik Bezter, huszonhármadik Kölcse, huszonnegyedik Levente, huszonötödik Lél, huszonkilencedik Bulcsu, harminckettedik Kadicsa, harminchatodik Turda, harminchetedik Bendegush és harmincnyolcadik Atilla, majd a nagy honszerző Árpád. . . .

              Atilla bizonyára tisztában volt származásával és ismerte a családfáját, talán jobban is, mint Kézai mester és Thuróczy János.  És ha csak mítosz lenne is a Noétól való személyes származás, népi származás akkor is fennáll, mert a mítoszok mögött mindig van valami történelmi valóság. . . .

            Az, hogy a bibliai Noé név személyre vonatkozik-e, vagy egy népet takar, szinte nem lényeges, mert a Thuróczy által közölt Családfán visszafelé Árpádon, Bendeguzon, Kadocsán, Hunoron és Nimródon keresztül eljutunk Noéig. . .        

            George Rawlinson professzor (Origin of Nations, 210 old.) szerint: „ Nimród Ethiopiából Dél-Arábián keresztül, a Perzsa-öböl felül jutott el Shiniarba.”

            Noé idejében viszont Ethiopia még Nyugat-Afrika déli csücskén volt, Kushmin állammal.  Az Atlanti Óceán déli része Ortellius térképén 1570-ben OCEANUS AETHIOPICUS-nak van feltüntetve.  Az ETHIOPI nevet úgy látszik, a Kussiták vitték át magukkal Kelet-Afrikába, ahová – mint Sir Basil Davidson: The Lost Cities of Africa c. könyvében írja – kész kultúrával és fejlett írástudománnyal érkeztek.

            Amikor a mítoszok, vagy a Biblia írói az ősidőkből legendás alapokat, hősöket emlegetnek, a nevek nem feltétlenül vonatkoznak személyekre, hanem sokszor a nevek mögé rejtett népre és az idő periódusokban is nagyon nagy eltérések, évezredek lehetségesek.  Noé népével, a Nimródi néppel kapcsolatban nem szükséges menekülésre, hanem inkább elvándorlásra következtetnünk, ami történhetett több szakaszban is.  Ugyanúgy, mint a kárpát-medencei és pannóniai települések, ahol már 10 ezer évvel ezelőtt laktak és a kedvező hírekre mindig volt úgy egyéni, mint nagy családi bevándorlás, mint például a hunok, besenyők és az Árpád magyari népének a „honfoglalása”.  Amikor a hunok betelepülését HUNOR elhatározta, -- a Tárihi Üngürüsz szerint – azt mondta alvezéreinek: „El kell foglalnunk Pannóniát, honnan kedvező híreket kaptunk.”

            Kitől kapta Hunor a kedvező híreket?  Magor népétől, a Kárpát-medencében már régen ott élő magyar testvérektől.

            Álmos és fia, Árpád a hun vezértől, EGŐD-től kapott biztatás indította el a „honfoglalást” mert a testvér avar-hun-pannon népek helyzete a frank és germán zaklatások miatt meggyengült.

            A „HONFOGLALÁS”  kifejezés azonban csak egy történelmi eseményt rögzít, amelyre jobban ráillene a „HONSZERVEZÉS” szó, mert nem kellett elfoglalni azt a hazát, amelyet már évezredek óta magyarok laktak és ahová hívták a testvérek a testvéreket.  Ezt bizonyítja László Gyula professzor megállapítása, hogy az Árpádi szervezés nem bontotta meg a pannon-avar-hun település rendet, hanem a férőhelyek felhasználásával szépen egymás mellé települtek.  Még a régi községek neveit sem kellett megváltoztatni, mert azok éppen olyan magyar falunevek voltak, mint a „honfoglalók” által magukkal hozott turáni és elő-ázsiai, szuméri helységnevek.

            Krónikáink tanulmányozásához mind ezeket figyelembe kell vennünk, mert még az Anonymus GESTA HUNGARORUMA is, amely 1242 után készült és mint dr. Karsay Géza írja, még 1272 táján is javítottak rajta, valóban nem más, mint a középkori retorika szabályai szerint kibővített és kiszínezett lovagi honfoglalás és kalandozástörténet, túlnyomó részben a „tatárjárás” analógiájára.

            A kronikák a történelmi eseményeket néha megszépítik, néha elcsúfítják, ami még nem volna nagy baj, hiszen azoknak legtöbbje célirányos irat.  A baj akkor kezdődik, ha az író hamis adatokat iktat bele.  Mint pl. a „HUNGARUS” névvel és a Szvatopluk szerepével.  Figyelmen kívül hagyva, hogy Osorius negyedik századi történetíró azt írta, hogy: „Pannonia európai ország, melyet nem régen a hunok foglaltak el, amit saját nyelvükön HUNGARIÁ-nak neveznek.”  (Közli dr. Barát T.)

            Vagy pl. hogy Szvatopluk soha sem járt Árpád előtt Szolnoknál, hanem a „honfoglalás” előtti egyik hadjárat alkalmával Passau mellett vitte a „sót és kenyeret” Árpádnak kegyelemért esdekelve, mert mint hűtlen Felvidékit Árpád meg akarta büntetni.  Szvatopluk nem volt szláv és soha sem volt birodalma Magyarországon.  Írja Ft. Szelényi Imre a PANNON NÉP EREDETE ÉS NEVE, továbbá Rudnay Egyed ATILLA TRILÓGIA c. értekezéseikben.

            Ismert történelmi tény, hogy a tótok, mai nevükön szlovákok, az Aldunától vándoroltak a törökök elől a magyar Felvidékre.  Ezzel egyezően mondja dr. Püspöki Nagy Péter történész clevelandi előadásában, 1982-ben, hogy:

            „Szvatopluk országa a Duna alsó folyásánál és a Szerémségben terült el Belgrád (Fehérvár) fővárossal, ahonnan a tótok a törökök nyomására vonultak a Felvidékre.”  Ezért nevezte Hunfalvy Pál, múlt századi történész Anonymust „szó szátyár papnak.”

            Értekezésem elején azt írtam, hogy Atilla idejében még lett volna értelme a Pán-Európa uniónak.  Azóta nagyot változott Európa népesedési helyzete, mi pedig úgy megfogyatkoztunk és legyengültünk, hogy akár az Európai Unió, akár a Duna-konfederáció,  nemzetünk halálát jelentenék.  Elárasztaná a még megmaradt országunkat is az oláh, szláv és germán invázió, mert az ország határok csak közigazgatási – amolyan provinciális határokká egyszerűsödnének és a szabad költözködés és közös állampolgárság jogán megindulnának a szomszédaink honfoglalásai.

            Nékünk magyaroknak és a Kárpát-medencén belül élő társnépeinknek csak a KÁRPÁT-MEDENCEI konfederáció, az 1914-es határokkal biztosíthatná a békés és boldog együttélést és gazdasági fejlődést.         

 
Forrás: A Nap Fiai, 1983, jul-aug. szám