2009. november 23., hétfő

dr. Padányi Viktor: Dentu - Magyaria II. (5) Szabír, vagy onogur?


V. SZABIR MAGYARSÁG VAGY ONOGUR MAGYARSÁG?

Görög és római ókortörténeti mankókat forgató magyarok szeme már Katona István óta egyre gyakrabban akadt fenn a furcsa tényen, hogy ókori értesítésekben népnevek fordulnak elő, amelyek szemmel láthatóan torz alakjukban is valahogy népünk nevére emlékeztetnek.

Ennek a megfigyelésnek a múlt század első felében az akkori magyar történettudományos élet reprezentánsai, főleg a kiváló tudós, Fejér György hangot is adtak aminek nyomán az amatőr nemzeti lelkesedés egyszerűre nyakló nélküli történelmi szóetimologizálásokba kezdett és ebben annyira gyerekes és ostoba túlzásokba esett, hogy az egyébként nem alaptalan megfigyeléseikből kibontakozó elmélet nevetségbe fúlt. (1) Így, mikor a szabadságharc leverése után a magyarság történelmi tudata is politikai ellenőrzés alá került, nem volt nehéz a ,,fényes magyar múltat" megölni és a halszagú atyafisággal helyettesíteni noha ez a magyar őstörténetre végzetesnek bizonyult. Történettudományunkat helytelen ösvényre állították, amely száz esztendős fárasztó gyaloglás után - sehova sem vezetett. A honfoglalás előtti korból találgatásokon és hipotéziseken kívül konkrét történelmünk, határozott kronológiával, nincs és ez a "nincs" megdöbbentő ítélet történettudományunk száz év óta tartó meddő piszmogására.

Akkor, amikor más nemzetek történettudománya néhány megvizsgált és megbeszélt adatból határozottan és energikusan megfogalmazza történetének egy-egy darabját, mi tízszerű annyi sokkal meggyőzőbb adat fölött is csak hezitálunk, vagy ha mégis van adat, amit beépítünk történetünkbe, abban rendszerint nincsen köszönet.

A "magyar" népnév ókori nyomainak kutatása a déIkaukázusi térben már 150 éve megindult. Erre vonatkozó adatokat a legkülönbözőbb kútfőhelyekben éppúgy, mint földrajzi elnevezésekben, más népek emlékezetében és közvetett utalásokban olyan meggyőző mennyiségben és minőségben találtunk a másfél évszázad folyamán, hogy az ebből következő konklúzió apodiktikus érvényű kimondásához a német történettudománynak (ha saját népéről lenne szó) ennek tizedrésze is elég lett volna. A "hivatalos" magyar történettudomány ezzel szemben egy délkaukázusi eredet és múlt konklúzióját, mint lehetőséget is elvetette, mert ezt "finnugor eredetünk" kizárja, és ez valóban így is van. Azzal a lehetőséggel, hogy esetleg délkaukázusi származásunk zárja ki a finn-ugor eredetet, történettudományunk nem számolt.

Nem számolt annak ellenére sem, hogy honfoglaláskor magunkkal hozott kultúránk (vallásunk, művészetünk, szokásaink) határozottan délkaukázusi volt, (2) nem számolt annak ellenére sem, hogy a honfoglalás után nyelvünk módosult, nem számolt annak ellenére sem, hogy a Fekete-tenger Kaukázus - Észak-Káspi vonaltól északra a "magyar" népnév sehol semmiféle torzulásában, semmiféle helynévben elő nem fordult.

Eszközöljünk ezzel szemben egy betekintést a Kaukázus vonalától délre eső világba.

Kr. e. a 17. szd-tóI Kr.u. a 10. századig eltelő 2700 év folyamán babiloni, egyiptomi, asszír, káld-huni, perzsa, görög, örmény, római, bizánci és arab kútfőkben, különböző korokból származó különböző nyelveken, különböző írásrendszerűekkel, írásmódokon leírt és különböző helyeken talált leletek adatai újra és újra értesítenek egy népről, amelynek a neve határozottan és egységesen "m" hanggal kezdődik és van a belsejében egy lágy mássalhangzó, amelynek pontos visszaadására a fenti nyelvek fonetikai rendszere képtelen. Ezt a rejtélyes mássalhangzót ezek a nyelvek megpróbálják jelölni "d", "dz", "t", "th", "tz", "ts", "z", "k", sőt "x", betűjeggyel is, sőt az arabok "d", "dzs", az örmények "gh" hangokkal is

Ez a név a Kr. e. 5. szd.-ig "mita", "mitha" (többesben mitanni), "mada", "méd", "médj"",médz", "manni", "manda", "maza", "matia" (többesben matiani) "matsi" (többesben matsien), "musk", "max", "mag", torzulásokban jelenik meg, illetőleg, a különböző írásrendszerűekből latinbetűs írásra ilyen formában tette át ezeket a neveket az írástudomány.

Feltűnő, hogy a Kr. e. 5. szd.-tól kezdve, a káspi-vidéki és kaukázusi individuális népnevek felbukkanása során ugyanezek a nevek az -ar, -or, -er, -ir, -inna népnév-végződéssel ellátva jelennek meg a következő formákban: "inad-inna" (a madából), "max-era" (a musk-ból), matchar (a matsi-ból), mezori (többes), mezorani (többes), mazori (többes ), megari és maghiori mind kettő többes ), mazar, madzar, madjyr, matchar, magior, maghiar, mogher, makar, madar, végül madzsar írásmódon.

Ugyanez a név kisebb-nagyobb torzulásokkal megjelenik a délkaukázusi és káspi-környéki tér különböző földrajzi neveiben is.

Mindezek alapján apodiktikus érvénnyel ki lehet mondani, hogy ilyen nevű nép, vagy népek a Kr. e. 17. és a Kr. u. 10. századok közti korban Elő- Ázsiában létezett, vagy léteztek. Ezzel szemben a dél- kaukázusi térben és a Káspi- környéken ma semmiféle "m" hanggal kezdődő nevű nép nem található, de az egész Eurázsia területén is csak három van, Keletázsiában a "mandzsuk", Indiában a "mundák" és Közép-európában a "magyarok". A fenti különböző torzulású formákból kiszublimálható fonetikai bázis feltűnően hasonlít a "magyar" népnévre, amelynek 1100 év alatt magának is voltak Magor, mogyer és megyer torzulásai, sőt, amint ezt egy dr. Weinlein János nevű, volt magyar gimnáziumi igazgató és volt debreceni egyetemi magántanár ma Németországban magyargyalázó tanulmányaiban gúnyos következetességgel állandóan és sértő szándékkal használja, van egy "madjar" és "mátyár" torzulása is.

Földrajzi nevekben ez a népnév a következő helyeken és torzulásokban fordul elő (a lista természetesen nem teljes)

Maxera dél-káspi folyó Ptolomeusnál (3), Mazara nevű város a Tigris és az Eufrát forrásvidékén, (4) Matsar nevű erőd a mai Pejbárt közelében, (5) Madzar nevű város á Kuma és Bybala összefolyásánál az észak-káspi térben, a Kaukázus Magyar-Hegység neve, (7) a Fekete-tenger Magyar-tenger neve, (8) a különböző örmény történelmi és földrajzi munkákban említve "Madzsar-völgy", "Madzsarok faluja", stb. (9)

Ezek a nevek egytől-egyig Kaukázus-káspi-vidéki nevek, sőt, kettő kivételével (Maxera, Kuma-menti Madzar) szubartui nevek, általában pedig elő-ázsiai nevek, éppúgy, mint a felsorolt ókori és koraközépkori nép-nevek is azok.

Feltűnő jelenség az is, hogy ezek a nevek kivétel nélkül szabir viszonosságban, sőt igen kevés kivétellel a "szabir" szó társaságában jelennek meg, mintha a "szabir"-nak valaminő alcsoportját jelentenék. Feltűnő az is, hogy Szubartutól északra a "szabir" a Kaukázus hegység mindkét végén megjelenik (keleten "Szibéria", nyugaton "Zaporogje" ), és keleten éppúgy ott van a társaságában a Kuma- menti Madzar, mint ahogy a nyugati térben is ott van a "Mare Mazari", vagy Mar Magior.

Mindezek a tények meglehetősen hangosan beszélnek s ha melléjük tesszük mindazt, amit népünk "szabir" és perzsiai vonatkozásairól történettudományunk egyik legfőbb Árpádkori forrása, Konstantinos Porphyrogenitos elmond és krónikáink írnak, egyszerűen érthetetlenné válik, hogy ez az anyag a magyar történettudomány őstörténeti komplexumából, még mint kuriozitás is teljesen hiányzik. Az embernek az az elutasíthatatlanul gyanakvó érzése támad, hogy történettudományunk finnugoristái féltek ezzel az anyaggal szembenézni.

Mióta aztán a szumir-magyar nyelvrokonság, sőt a szumir-etruszk-magyar nyelvrokonsági (10) semmi esetre sem alaptalanul jelentkező ténye felbukkant, egy szabir- magyar viszonosság fentiekben summázott tüneteit egyszerűre a bizonyosság ereje tölti meg s ez a bizonyosság egyszerűre kardosan és páncélosan lép a "finnugor" elmélet és a finnugor teóriára épített "hivatalos" magyar történettudományi hipotézis elé.

A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabban álló ténye egyelőre még nem azt kéri száztíz esztendőnek száztíz magyar tudósától számon, hogy miért és mennyiben "finnugor" nyelv a magyar nyelv, sőt még csak nem is az egyelőre a kérdés, hogy milyen alapon lett "finnugor" a magyar őstörténet is.

A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabban álló ténye egyelőre még csak azt kéri számon, hogy miért, s hová sikkadt el a délkaukázusi eredet már 150 évvel ezelőtt felismert lehetőségének teljes és gondos anyaggyűjtése? Hová sikkadt el a Közel-kelet ókortörténetének magyar művelése és miért nem mozdított meg a magyar tudománypolitika 110 éven keresztül egyetlen szalmaszálat sem a szumir nyelv és archeológia művelése érdekében, azután sem, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a szumir ragozó nyelvű

Miért tanulmányozta a magyar nyelvtudomány csak a finnugor anyagot?

Az ember eltűnődve csóválja a fejét azon, hogy őstörténetünk számos különböző adalékai tömegében milyen kevés figyelmet szentelt történettudományunk annak a körülménynek, hogy a honfoglaló magyarság nem egy nyelvet beszélő mennyiség volt, hanem két különböző részből tevődött össze, amely két rész két különböző nyelvet beszélt.

Még inkább nő a csodálkozás, ha az ember tekintetbe veszi, hogy az árpádkori sírleleteken végzett antropológiai vizsgálatok summázása szerint, a honfoglaló magyarság zömének egyik (és nagyobbik) fele az u.n. Kaukázus-turanid fajhoz a másik (és kisebbik) fele pedig az u. n. kelet- balti fajhoz tartozott.

Hogy a Kárpátmedencét megszálló törzsszövetség, melyről pozitíve tudjuk, hogy mindössze néhány évvel a honfoglalás előtt alakult meg, két különböző néphez, sőt fajhoz tartozó törzsekből szerveződött nemzetté össze, őstörténetünknek egyik legkétségtelenebb ténye. Az "etelközi vérszerződés" szinte már közhely, olyan tény, amit még a magyar történettudomány Bach-huszárjai közül is kevesen mertek kétségbe vonni, viszont a kétszerkettőnél is nyilvánvalóbb, hogy egy népnek, ha előzőleg is egy kötelékben élt, nincs szüksége "vérszerződésre". Ha a honfoglaló nép, előzőleg kazár fennhatóság alatt, egy közös "kende" vezetése alatt, tehát egy és ugyanazon szervezetben élt, mint faji egység, már századok óta együtt, akkor az etelközi "vérszerződés" értelmetlen és indokolatlan ostobaság.

Antropológiai vizsgálataink, a honfoglaló törzsek két különböző nyelvet beszélő volta, a tény, hogy honfoglaló őseink törzsszövetsége különböző összetevőkből formális szerződéssel állt egyetlen politikai kategóriává össze, a legkisebb kétséget is kizáróan bizonyítják, hogy népünk, különböző kisebb csatlakozott elemeket nem számítva, két fajilag és nyelvileg különböző nép összetétele.

Az egyik nép a hazai és külföldi történelmi kútfők és a hagyományok, valamint a kulturális jelek és antropológiai megállapítások szerint kétségtelenül és vitathatatlanul a délkaukázusi szabir nép, a másik pedig szintén történelmi (főleg külföldi) kútfők, népemlékezetünk és antropológiai megállapítások szerint a volga-vidéki onogur nép.

Úgy hiszem, hogy szinte apodiktikus formában ki lehetne mondani, hogy a "magyar" nép a szabir néphez tartozó törzsek és az onogur néphez tartozó törzsek 9. szd.-i szövetkezéséből jött létre és szinte csodálatos, hogy ezt a magyar történettudomány már régen ki nem mondta. Szinte már csodálatos, hogy Hóman Bálint szerint a honfoglalók onogur törzsek voltak, akik "szabir elemeket is hoztak magukkal".

A magyar mondák és hagyományok, a középkori magyar krónikák, a középkori és koraközépkori bizánci, örmény és perzsa kútfők, egy magukkal hozott délkaukázusi kultúra jelenlétének számos jele, a délkaukázusi térben található számos "magyar" vonatkozású földrajzi és archeológiai ténynek "szabir" társaságban való megjelenése, a honfoglaló magyarságnak a honfoglalás után még hosszú időn át fenntartott délkaukázusi kapcsolatai (11), a magyarság "másik" nyelve, végül pedig az antropológiai felvételeknek eredménye, mint csodálatos egybevágó és egy pontban összefutó, azonos bizonyítékok összefoglalása után annak ki nem mondásához, hogy a honfoglaló magyarságnak igen jelentékeny hányada a szabir népből származik, már határozottan és letagadhatatlanul a kedvenc a priori hipotézishez való konok és nem túlságosan "tudományos" ragaszkodás kellett.

Annak kimondása ugyanis, hogy népünknek csak egyik - és nem a legnagyobb - összetevője volt onogur, egyszerűen egy óriási lavinát indított volna el őstörténetünk terén.

Ennek a ténynek őstörténetünket illetően perdöntő fontossága van. Azt ugyanis, hogy merre vezet a magyarság őstörténetének útja, a délkaukázusi térbe-e, vagy az urali erdők veremlakásai felé, visszafelé haladva, az dönti el a két összetevő szétválási pontjánál, hogy a kettő közül melyik a súlyosabb, nagyobb és fontosabb összetevő, a szabir- e, vagy az onogur? Ezt pedig az dönti el, hogy melyik kategóriából származott a Megyer törzs.

A Megyer- törzs hovatartozásának kétségtelen és korrekt megállapítása dönti el a kérdést, hogy melyik vonal jelenti a magyar nemzet történetének folytatását a hon foglalástól visszafelé, mert amelyikhez az tartozott a két összetevő közül, nemzetünk eredetének az a főága. A másik csupán mellékág, amely belefolyt.

A magot, ami körül a honfoglaló törzsszövetség létre jött, majd aztán nemzetté kristályosodott, a Megyer- törzs jelentette. A Megver- törzs fejedelme lett a létrejött törzsszövetség vezetője. A Megyer- törzs adott a kialakuló nemzetnek 412 éven át uralkodó családot és az adta a nevet, melyet az mai napig visel. A Megyer-törzs volt a honfoglalás kezdeményezője, irányítója, a Megyer-törzs szervezte a meghódított területet országgá és a Megyer-törzs köré tömörültek a többiek. A Megyer- törzs a magyarság kétségtelen és vitathatatlan magja és a magyar történet a honfoglalástól visszafelé a Megyer- törzs története név és lényeg szerint egyaránt.

A kérdés, az őstörténetünkben rendet teremtő kérdés az, hogy szabir volt-e a Megyer- törzs, vagy onogur? És ha szabir volt, vajon egyetlen szabir törzs volt-e hát a többi csupa-onogur törzs között?

Történettudományunknak talán legsúlyosabb tévedése az volt őstörténetünk problémájának kezelésében, hogy a Megyer-törzset a priori onogur törzsnek tekintette. Ha ezt a hibát a vogul-gyökök következtében el nem követi, a magyar őstörténet problémája régen meg lenne oldva.

Hogy ez a súlyos hiba előállt és nyolcvan év alatt sem képes a magyar történettudomány korrigálni, azért kizárólag azok a felelősek, akik mindkét nemzeti tudományunkat a vogul-gyökökre építették át. Hogy ezeknek az embereknek a hatása (és erőszaka) milyen elképesztő mértékben érvényesült, az akkor tűnik ki igazán, ha átgondoljuk, hogy a Megyer-törzs egyszerűen nem lehetett onogur törzs és erre 80 év alatt nem jött rá senki.

E sorok írója nem a középkori magyar krónikákra és nem Konstantinos Porphyrogenitos ezerszerű idézett könyvének ezerszerű idézett harmincnyolcadik fejezetében foglaltakra utal, ahol az ezer évvel ezelőtt élt tudós bizánci császár két Árpád-unokának, tehát a Megyer-törzs két prominens tagjának közlése alapján írja meg, hogy az ősöket nem türköknek, hanem "asphali" szabiroknak hívták, elvégre ha ezt a magyar történettudomány Konstantinosznak sem hitte el, miért higgye el ezt a kútfőhivatkozást nekem.

E sorok írója kétszerkettőre hivatkozik, amit meg nem cáfolhat semmiféle forráskritika, és a "két nyelvet beszélő honfoglaló magyarság", meg a "vérszerződés" tényeiből se két tény nyilvánvaló hátteréből indul ki.

Az onogur törzsek hosszú évszázadokon át szervezetszerűen együtt élő kötelék, "nemzet" voltak. Ez a kötelék, illetőleg az, ami ebből megmaradt, Kr. u. 680 óta, Onogoria megdöntése óta, mint tulajdon egykori birodalmának határőrvidékére kitelepített gyepűnép, kazár fennhatóság alatt, egy a kazár kormányzat által kinevezett katonai kormányzónak, a "kendének" a kormányzata alatt élt bizonyos autonómiában. A győztes kazárok által a vereség után "detronizált" uralkodó család, a "gyula-ház" hatáskörét ez a kende veszi át és ez a kende kezdetben valószínűleg nem is onogur, hanem valami más, kazár szempontból megbízhatóbb elem, (12) talán kők-türk, talán más a meghódított Onogoria segédnépei sorából. Ennek a kendének onogurok élére helyezett családja és törzse az évszázadok folyamán az onogur törzsek között élve bizonyos fokig és értelemben esetleg el is onogurosodott, és mint afféle "labanc" gyakorolja a hatalmat a kazár kormány intenciói szerint. Maguk az onogurok, talán hagyománytiszteletből, talán dacból hallgatólagosan és önként tanúsítanak tiszteletet az egykori uralkodó család törzsvezéri státusba lesüllyedt feje, a gyula iránt is, aki Attila leszármazottja.. Erről a családról Hóman Bálint (13) azt állítja, hogy ez Álmos családja és ennek a törzse, a gyula törzs, a Megyer-törzs.

Hóman Bálint előadása a "Magyar Történet"-ben sajnos nagyon pongyola és állításai egymásnak ellentmondók. Dentu- Magyariáról pl. azt állítja, hogy az Onogoria volt, holott Onogoria nem a Meotiszban volt és 680-ban már megszűnt, viszont Álmos, "Dentu-Magyaria bölcs és vitéz fejedelmének", Ügeknek fia, 140 évvel később született. A honfoglaló Árpádot "ifjú fejedelemnek" írja, noha legalább 50 éves volt. Az idézett munka 67. lapján ilyeneket ír az onogur törzsszövetségről: "Fejedelme nem volt. Háború idején a kagán bizalmasa (a kazár kagáné), a hozzá szító törzsfők (14) közül kirendelt fővezér állt, élükre. Békében csak a vérségi összetartozás tudata főzte őket össze. .. Az etnikai egység teljes volt, de a népi egyéniség - politikai önállóság híján - kifelé nem érvényesülhetett". Két bekezdéssel odébb viszont ilyenek állnak : "A törzsszövetség élén még mindig (a 9. szd. közepe) a kazár kagán által kiszemelt fővezér, a kende, vagy kündü állt, de mellette már feltűnik egy másik méltóság, a gyula, kit az idegen nép tényleges uralkodójának néznek... Előd, kende hatalma csak kazár összeköttetésén, a kagán bizalmán alapult. A kazár hatalom még útját állta az ősi hagyomány és a tényleges erőviszonyok érvényesülésének de a törzsszövetség keretén belül már a Megyer-törzs jutott túlsúlyba" (Hogy hogy engedték ezt meg a kazárok, meg a 20.000 lovassal rendelkező kende, azt Hóman nem magyarázza meg.)

De nem magyaráz meg Hóman Bálint mást sem. Nem magyarázza meg, hogy ha törzseket "összefőzi a vérségi összetartozás tudata'' és "az etnikai egység teljes", miért volt szükség a besenyő támadás után "vérszerződésre" a törzsek között? S ha a Megyer- törzs feje, a "gyula", ősi jogon a törzsszövetség feje, immár a század dereka óta, miért kellett azzá választani? És hogy lehet az, hogy a honfoglalást követően mégis Tétény (?) a "gyula" és nem a Megyer-törzs a "gyulák törzse", s Álmos ükunokája, Géza, majd a "gyula" leányát fogja feleségül venni, aki az Árpádokkal még csak rokonságban sincs?

A gyulák törzse, talán a Keszi törzs, merőben, határozottan és kétségbevonhatatlanul különbözik a Megyer törzstől.

Konstantinos Porphyrogenitos idézett munkájában közli, hogy a fellázadt és később a magyarokhoz csatlakozott "kabar" törzsek körében a kivezényelt kazár haderő vérfürdőt rendezett és ez a három törzs ezért szökött meg. A "kabar" szó nem népnév, hanem megjelölés, ami annyit jelent, mint elégedetlen, zúgolódó, háborgó, lázadozó, zavart okozó. A szó ősi szumir gyökről ("háb") származik. ókori babiloni forrásokban Kr, e. 1100 körül jelenik meg, az Egyiptomból kiűzött u. n. hikszoszok Szíriában és a mai Palesztina területén kódorgó, rablóhadjáratokat végrehajtó, turbulens kötelékeit; a felbomló hikszosz haderő csavargó egységeit hívják ezek a források "habiru-knak. A szó, amint látni fogjuk, asszírok közvetítésével belekerül a szabir nyelvbe és a magyar "háború", "háborgó", "habar", "kavar" szavak formájában mind a mai napig megvan a fenti jelentéstartalommal. Háb (szum.) "habir" (babil., asszír), "kabar" (szabir), háború, habar; kavar (megy) ugyanazon szócsoport. Kazárokra vonatkozó forrásokban ezt a szót nem találtam (15), s ha ez a negatívum jelent valamit, a "kabar" megjelölést szabirok adták ezeknek a lázadó törzseknek

1. Ugyanez a veszély fenyegeti most a Dr. Bobula Ida hereroizmusával megindult szumir--magyar összehasonlító nyelvkutatás ügyét, amelyet máris diszkriminált egy csomó ostoba merész cikk és könyvpublikáció olyan személyek részéről, akiknek még elemi nyelvészeti és történettudományi ismereteik sincsenek

2. Népművészetünkön ma is érezhető "perzsa" elemek szinte közhely. A "massagéták" vérszerződési szokását ugyanúgy írja le Herodotos Kr. e. az 5. században, mint őseinkét Anonymus. A napimádás és lóáldozat a Káspi-népek ókori szokása, ugyanúgy, mint honfoglaló őseinké, amit Herodotos erről ír, akár őseinkről is írhatta volna. Sajnos pogánykori ceremóniáink és azok kultikus szövegei, amelyek rovásírással fába lehettek vésve, a térítés után állandóan üldözött óhitű papokkal együtt pusztultak el, Ami sovány értesülésünk van, krónikáinkban maradt meg "... colos filius (t. i. Vatháé) nomine Janus multum postmodum tempore ritum patris sequendo congregavit ad se magos et pythonissas et haruspices per quorum in, cantationes valde gratiosus erat apud Dominus ..." (Thuróczi Chronica Hung. p. 11., c. 39.) A méd, avar, káld, perzsa mágusoknak és kultuszuknak nagy irodalma van. "Magorum autem religionem sectantur Persae, Parthi, Bactriani, Chorasmii, Arii, Sacae, Medi at plures aliae barbarae nationes" - írja Lucianus. Nyelvünkben számos perzsa szó a perzsákkal való tartós és rendszeres érintkezésre mutat s ez az Ob és Tobol vidékén lehetetlen lett volna. Ruházatuk fegyverzetük, katonai és méltóság neveik szintén Elő-Ázsiába helyezik őseinket.

3. Ptolomeus Cosmographia, Lib. V.

4. u. o.

5. Theophylactus Simocatta: Heraclius per idem tempus rursus in Persidem se inferebat (Kr. u. 626-ban) ... Theodorus et Andreas Mazarorum oppidulum vetustate ruinosum instaurant (görögben; "tó phrourton tón Matsarón) quod a Bajudaes non procul distabat" (Historiarum Lib. VIII.)

6. Jelen mű harmadik fejezetében említett Kuma- menti Madzar nevű város (Madzar). Helyi hagyomány szerint ókori "szkitha" város, amely a 14..század közepéig fennállott. Ibn Batuta arab író (1302-1377) még járt benne. Romjainak kőanyagából sokat felhasználtak Jekaterinograd építéséhez a 18. században. Medicis Mihály örmény lelkész, aki a boltozatos sírokat is megnézte 1820-ban, említi könyvében. Ír róla Fejér György, Kállay Ferenc (1. o.), gr. Kuun Géza (1890), végül Bendeffy László (1941-1942). A Hóman-Szekfü Magyar Történet annyira agyonhallgatja, hogy még könyvészetében és forrás-felsorolásában sincs benne. Bendeffy hipotézise helytelen, de kutatási anyaga különb fogadtatást érdemelt volna.

7. Ószláv forrásokban, általában Dél-Oroszország népei így hívták a középkorban.

8. A "Fekete-tenger" név csak a 17. században kerül használatba, addig az európai földrajztudomány "Mazar" v. "Magion" tengernek ismeri, Egy 1350 körül kiadott, talán portugálok által rajzolt térkép "Mar Magion"-nak, egy 1564-ben kiadott velencei térkép "Mare Mazara"-nak, egy 1596-ban kiadott másik velencei térkép már "Mare Maggiore"-nek jelöli. Mivel a "Maggiore" helyi eredetű név nem lehet (jelentése szerint is értelmetlen volna, mert "maggiore" nagyobbat jelent olaszul) önkéntelen olaszosításról lehet szó a "Magiorból". A másik térkép "Mazara" névjelölése ezt kétségtelenné teszi, viszont az olasz "maggiore" kiejtése "madzsóre" szinte pontosan azonos a "magyar" szó kiejtésével, ami mellesleg olaszban "ungherese".

9. Orbeli és Indsidsian műveiben. Minderre egyébként még részletesen visszatérünk.

10. Lásd bővebben V. A. Padányi: "A New Aspect of the Etruscan Provenance" c. tanulmányban.

11. Konstantinos Prophyrogenitos közli velünk " ..Ad Turcos vero ortum versus in Persidis partibus habitantes, negotiatores suos mittunt etiam nunc ii, qui occidentem incolunt predicti Turcae invisuntque illos et responsa saepe ab illis per hos accippunt" (De administrando imperio, 38. f.)

12. Jóval előbb, a hatvan éves kök-türk uralom idején például (570-530) a kök-türk kormányzat a gyula-ház mellőzésével az Ermi-nemzetséget állította az onogurság élére.

13. Hóman-Szekfü Magyar Történet, I. köt. 67-68 lapok.

14. Ez a történetírás frazeologia már több, mint bosszantó. 50-60.000 lelket számláló magyar népi egységek vezére következetesen "törzsfő", de ugyanennek a kornak 3-4-5000 szlávját vezető frank megbízott, egy Pribina, egy Kocel. ez, herceg" Hóman előadásában, egy nagyobb szláv vazallus-kerületnek a vezetője meg, egy Mojmir pl. "fejedelem".

15. Csak Konstantinos Porph.-nál van meg és "kavar" formában a Salzburgi Krónikában

Ez a lázadás minden logika és valószínűség szerint az egykori onogur uralkodócsaládnak, a kazárok által detronizált Bat-Baján törzsvezéri színvonalra lesüllyedt s a kende alá rendelt utódainak, a törzsében robbant ki s a vérfürdőt ebben a törzsben rendezte a lázadás elfojtására kirendelt kazár haderő. Erre utal a törzs honfoglaláskori neve "Keszi", (szumirban "kais?), amely "maradékot", "maradványt" jelent s az elnevezés minden valószínűség szerint erre a vérfürdőre utal. A törzsnek eredetileg más neve lehetett.

Ez a Keszi-törzs a honfoglalás után az erdélyi részekben telepszik Ie, az onogurság legközvetlenebb rokonait jelentő "székelyek" között, akik a hagyomány szerint "hét emberöltővel a magyar honfoglalás előtt" vándoroltak a Kárpát-medencébe s talán azzal a második csoporttal azonosak, amely a Bat-Bajánt cserbenhagyó és a kazár támadás elől a Balkánra vándorló bolgárok (678) után egy évvel,679-ben, a bizánci források torzításával "Kotragos"-nak nevezett legfiatalabb testvér vezetése alatt nyugat felé vándorolt. A 679 és 896 (honfoglalás) között eltelt idő mindenesetre - 217 év - valóban "hét emberöltő", hétszerű 31 év, s ennyi idő alatt a rokonság konkrét tudata és emlékezete nem halványulhatott el az egyazon népből érkezett régebbiek és újonnan érkezettek között. Mindenesetre a "gyulák-törzse", a Keszi-törzs Erdélyben települ meg, a Megyer-törzs viszont az ország kellős közepét foglalja el és a gyulák még abban is különböznek az Árpádoktól, hogy egészen külön külpolitikát folytatnak s különállásukat majd Szent István az oroszlámosi véres csatában fogja megszüntetni.

A "gyulák-törzse" csaknem bizonyosan a Keszi-törzs és határozottan nem a Megyer-törzs. Álmos tehát nem lehetett az onogur törzsszövetség "gyulája". (16)

A Megyer-törzs, az etelközi törzsszövetkezéskor, a hét szövetkező törzs között a leggazdagabb és a legerősebb. Az egykori kende nem-onogur, talán kők-türk fajú (Kürt) törzsénél is erősebb, a gyula törzsénél is erősebb és már maga ez a puszta tény is szinte kizárttá teszi, hogy a Megyer-törzs a lebediai onogur törzsek közé tartozott, hisz a kende törzse ellenőrizte a többit, de az is szinte kizárt dolog, hogy a gyepű-népként kezelt onogur törzseknek kende által kormányzott világába belefért volna a kende hatósága alá egy a Megyer-törzset vezető, Álmos méretezésű, Kievet birtokló személyiség és egy a kende törzsnél jóval erősebb, gazdagabb törzs. Ilyennek kinövését a kende nem tűrte volna, de meg a nehéz határőrszolgálat, a kötelező katona kontingens (20:000 lovas) anyagi és véres terhei megerősödést nem is tettek lehetővé. Álmos pozicíója nem egyeztethető össze a kende és a gyula státusával és a dolgoknak a régi időkben is megvolt a maga rendje és logikája...

Egy "onogur" Megyer-törzs és egy "lebediai" Álmos furcsa, kétes, valószerűtlen és minden pontjában ellentmond a helyzet és az alakulás logikájának. Márpedig mindenben van logika s a történelemnek a logika az első és legfontosabb segédtudománya.

E sorok írója hosszú-hosszú éveken át sokszor feltette magának azt a kérdést, hogy milyen józan ok, vagy tételes közlésadat zárja ki azt a lehetőséget, hogy krónikáink és hagyományaink Dentu- Magyarfája és Lebedia két egyidejű, de különböző képlet volt.

Van-e hát bármi is a forrásokban, ami ezt a lehetőséget kizárja azon az egyetlen negatívumon kívül, hogy az egykorú, kútfőként szolgáló innen-onnan összeszedett megjegyzések gazdái nem tudnak arról, hogy két különböző de szomszédos képlet létezik. Az individuális népnevekkel amúgy sincsenek tisztában még a bizánci források sem; az általánosan használt "türk" megjelölésbe sok minden belefér.

Viszont minden, szituáció és fejlődés és logika szinte türelmetlenül arra mutat, hogy két egyidejű de különböző képlet létezéséről van szó. Miért ne létezhetett volna Meotiszban egy kaukázus-turanid fajú Dentu-Magyaria és tőle észak-északkeletre egy kelet-balti fajú "Lebedia" egy és ugyanabban az időben? Ki az és hol van az a tudós; aki ennek a lehetetlenségét vagy akárcsak valószínűtlenségét ki tudja mutatni? Lebedia közvetlen északi szomszédságában pl. létezett egy akacir (barszil) politikai képlet is.

E sorok írója tucatnyi kifogástalan érvet tud felsorakoztatni arra, hogy Dentu-Magyaria és Lebedia egy és ugyanabban a korban, egymás mellett létező két külön, politikai, faji és nyelvi kategória volt, amelyek közül a egyiknek, a meotiszi Dentu-Magyariának központi törzse a Megyer és a feje Álmos, a másiknak, a Donec-Don közén elterülő kazár vazallus-tartománynak, pedig egy a kazár kormányzat által kinevezett tisztviselő, a kende volt a 9. század második felében. Az egyik, Dentu-Magyaria szabir volt, a másik, Lebedia, onogur.

A nagy magyar őstörténeti rejtélynek ez a megoldása, a két külön politikai és faji képlet, egyszerűre csodálatos rendbe, értelembe és logikába állít minden eleddig egymással szembenálló, egymásnak ellentmondó forrásanyagot.

Megmagyarázza a "vérszerződést", amely e nélkül kissé naiv. Megmagyarázza a két különböző nyelvet beszélő honfoglalókat. Megmagyarázza perzsa kultúr anyagunkat, meg magyarázza Konstantinos Pbrphyrogenitos ellentmondó feljegyzéseit, megmagyarázza krónikánk szövegeit. Megmagyarázza Evilathot és a kovarezmi feleséget és igazolja Bartucz antropológiai összesítését.

Megmagyarázza, hogy miért kellett a kazároknak az Alsó-Don Meotisszal szembeni vonalát 834-ben egy erődrendszerrel megerősíteni. Megmagyarázza Vernadskynak azt az állítását, hogy Kievet Álmos építtette 840-ben. Megvilágítja Dentu-Magyaria "Magyaria" nevét, megmagyarázza, hogy miért volt az, hogy őseink egykoron "non Turcae, sed Sabartoeasphali dicebantur" és megmagyarázza, hogy a "Magyar" elnevezés olyan gyakran előfordul a Kaukázustól délre elterült egykori Szabiriában.

A nagy magyar őstörténeti rejtélynek ez a megoldása megmagyarázza az onogurokra vonatkozó (egyébként igen sovány) értesüléseket is és mivel a szabir (nem pedig onogur) Megyer törzsnek az onogurokhoz semmi köze nem volt a vérszerződésig, nem kell holmiféle "mansoi"-kat valahonnan az urali őserdőkből előkaparnunk a "magyar" népnév eredetéhez. A "magyar" szónak kazár anyagban halvány nyoma sincs.

Dentu-Magyaria a kazár birodalom nyugati határán túl fekszik, tehát északi része nyugatra esik a határőrvidéket jelentő Lebediától, mely a Kazár birodalomnak egy tartománya. Dentu-Magyaria az Azov - Alsó-Don Donec - Alsó-Dnyeper által bezárt térben terül el s a Dnyeperre támaszkodva felnyúlik Kievig. "Lebedia", vagyis a kazár határőrvidék, ettől a hosszú, észak felé nyúló, ék alakú képződménytől keletre, a Donec-Don közben fekszik, s ez a kanyar maga csaknem akkora, mint Csonka-Magyarország fele. És 1200 évvel ezelőtt határok, határ megállapító bizottságok, térképek, határsorompók és fináncok - nincsenek, A két képletet nagyjából a Donec választja el egymástól.

Dentu-Magyaria független szabir állam. Lebedia kazár főuralom alatt álló onogur határőrvidék. A két nép fajilag is, nyelvileg is különbözik, csak egyben azonosak, mind a kettő turáni.

A határőrvidék Kr. u. 680 körül jön létre, mikor a győztes kazárok ide szorítják ki a legyőzött Bat-baján megtépázott törzseinek egy részét s ezt a határőrvidéket majd csak 100 évvel később kezdik Lebediának hívni, a- szomszédok.

Dentu-magyariát két emberöltővel később, az Abbaszida imperializmus arab nyomása elől ideszoruló szabirok alapítják, mégpedig a kazároktól függetlenül és az alatt a másfél évszázad alatt, amíg fennáll, soha kazár fennhatóság alatt nincs. Ellenkezőleg, a kazár birodalom hadilábon áll velük. Dentu-Magyaria hadereje nem szolgál a kazár hadseregben. Dentu-Magyaria hadereje önálló háborúkat vív, 839-ben pl. az Aldunánál, 860-ban Krímben, 862-ben a Kárpátmedencében, amint erről Hinkmár érsek értesít.

Ennek a politikai képletnek a vezető törzse a Megyer törzs, ettől veszi a nevét Dentu-"Magyaria" és ennek fejedelme az ország utolsó évtizedeiben Ügek fia, Álmos.

Ennek a szabir képletnek a lakossága a 880-888 közötti besenyő előnyomuláskor kettéválik. A Kaukázus nyugati vége Kubán- Azov-Don torkolat körül lakó rész a besenyő fenyegetés elöl régi hazájába, a Kaukázus mögé, az ott maradt rokonokhoz húzódik vissza, a nyugatnak meg északnak kiterjedt Dnyeper-vidéki rész pedig a Dnyeper mögé hátrál, ahol aztán a hasonló sorsot ért és szintén idehúzódó onogur törzsekkel kötnek szövetséget, egymást "vértestvérekül" fogadó szerződést a közös védekezés céljából.

A vérszerződés két vagy több különböző képlet szerződése. Az onogur törzseknek önmagukban nem lett volna kivel szerződniök, hiszen ők amúgy is egy nép voltak már századok óta, ők vérségi kötelék voltak, nekik nem kellett a vérüket összecsurgatniuk. Vérüket csak különböző vérűeknek kell keverniük, hogy "vérrokonság" jöjjön létre. A "vérszerződés" minden kétséget kizáróan különböző fajú törzsek egyesülése volt, ez sine qua non-ja egy vérszerződésnek. Egyébként újra idézem a tényt, hogy a honfoglaló magyarság két különböző, tehát nem azonos nyelvet beszélt és hivatkozom Bartucz antropológiai vizsgálatainak eredményére.

A következő kérdés az, hogy a két szerződő kategóriából melyik volt a nagyobbik, melyik volt a túlnyomó elem, melyhez a másik csatlakozott, mert a jellegadó bázis nyilvánvalóan a lényegesebb.

Hogy a szabir és az onogur törzscsoportok közül melyik a lényegesebb elem a magyarságban, mint történelmi kategóriában, hogy melyik volt a nagyobbik erő, a nagyobbik mennyiség, tehát a nemzetet adó, jelentő és kifejező bázis, az a puszta tényből, hogy a megalakult törzsszövetség központi törzse a Megyer- törzs, fejedelme Álmos, majd Árpád, azt hiszem nyilvánvaló. A vezetést a lényegesebbik összetevő, a nagyobb szerződő fél veszi át. A nagyobb és erősebb fél az, amely a feltételeket diktálja. A nagyobb és erősebb kategória nem fogja magát a kisebbiknek alárendelni. A gombot varrják a kabáthoz, s nem megfordítva.

Apodiktikus érvénnyel ki lehet mondani, hogy a szerződő törzsek két csoportja közül az volt nagyobb, lényegesebb, a tömörülés létrehozója, amely a Megyer-törzset s annak vezérét, a fejedelmet zárta magába.

Az onogur törzsek vezetője a kende, és központi törzse a kende törzse volt. Úgy hisszük nyilvánvaló, hogy ha az onogur törzsek lettek volna többen, jelentették volna az új képlet bázisát és adták volna "hadnagyaik" a majoritást, ők vették volna a kezükbe a vezetést, ők jelentették volna az "újonnan" létrejött képletet, amely egyéb elemeket "is" vett fel magába.

Hóman Bálintnak az a megállapítása, hogy az onogur törzsek szabir elemeket "is" hoztak magukkal, még az esetben is tarthatatlan volna, ha az onogur törzsek lettek volna a nagyobbik mennyiség. A másik fél ugyanis, akármelyik volt is az, nem lehetett egy olyan jelentéktelen hányad, amit egy mellékmondattal és egy "is"-lel el lehet intézni. A különböző fajú és nyelvű két csoport azért tömörült, mert önmagában mind a kettő gyengének érezte magát. A "szövetkezés" semmi esetre sem lehetett egy jelentéktelen töredéknek egy nagy túlnyomósághoz való csatlakozása. Egy jelentéktelen, alig számba vehető töredék nem szerződik, hanem örül, ha helyet adnak neki. Az kéri a felvételét. A szabir "elem", még ha az lett volna is a kisebb, amit a másik "felvett" magába és "magával hozott", igen jelentékeny lett volna, és az a "jelentékeny", ami több, mint legalább egyharmad. A Hóman Bálint kifejezése olyan onogur túlnyomóságot jelent, amely hat onogur törzset kontemplál a, hétből, sőt szinte csak szabir töredékekre utal.

Próbáljuk elképzelni, hogy a lebediai onogurság 6-7 törzse tett ki, amelyekből - mondjuk - hat törzs jött a Kárpátmedencébe. Arról ne is beszéljünk, hogy az onogur nép eredetileg is mindössze tíz törzset jelentett és ebből öt (besgur) már 570 körül, a kazár inváziót jóval megelőzőleg a Közép-Volga vidékére, a Juliánus- féle Magna Hungariába" költözött (és ahol Julianus a 13. században meg is találta őket). Arról se beszéljünk, hogy a kazárok nemcsak Lebediában létesítettek "határőrvidéket"; hanem birodalmukat körös-körül gyepűnépekkel vették körül, az Onogur birodalom bukása után tehát kerülhettek onogur törzsek pI. a keleti gyepűvidékekre a Jajk vidékre is, a Volga és az Ural közti térbe, mint ahogy vannak forrásadatok, amelyek szerint a Jajk-vidékre is került onogur törzs, az ott élő keleti szabir maradványok közé. Tételezzünk fel hat lebediai onogur törzset és vizsgálódjunk kissé e fölött a lehetőség fölött.

Hat törzs körülbelül 300.000 ember a kilencedik században, és ez hat törzsi hadosztályt (tumant, töményt) jelent, ami hun-onogur hadszervezet szerint 60.000 ember s ez a törzsi védelemre hátrahagyott harmadának, vagy felének leszámításával, amit csak védekezés esetén vetettek be, 30-40.000 főnyi támadóerőt jelent. Nos, egykorú forrásadatokból tudjuk, hogy a kazár hadsereg lebediai katona-kontingense 20.000 lovasban volt megállapítva. Ez mennyiség három törzsnek, a kundu saját kök-türk törzsével együtt négy törzsnek, de ha ez nem adott katonakontingenst, akkor is csak négy törzsnek felel meg (az északi határőrvidék két finnugor törzse, a barszilok, 10.000 embert voltak kötelesek állítani). De ettől a két jellemző adattól függetlenül, ha egy kis vazallus gyepűnép hat, vagy éppen hét törzs lett volna 300-350.000-es létrámmal és 60-70.000 fegyveressel, akkor mennyien voltak a kazárok?

Hat, vagy éppen hét mozgékony onogur katona-törzset, mely az akkori világ legjobb könnyű lovasságát jelenti, nincs hatalom, amely két évszázadon át vazallus-állapotban, elnyomva tudna tartani. Hat onogur törzs, a kazár erőhöz viszonyítva, túlságosan nagy lett volna "gyepűnépnek" s a hódító kazár egy ekkora tömeget semmi esetre sem telepített volna együvé, már t. i., ha a 10 törzsnyi onogur népből az öt törzset jelentő (besgur) (17) s 570 körül a Közép-Volga vidékére vándorolt rész kiválása után egyáltalán maradt volna hat, vagy hét onogur törzs Kurt onogur-bolgár birodalmában. Mivel pedig tízből ötöt kivonva akkor is öt marad, ha erre nincs u. n. kútfőadat, nem maradt. A legjobb esetben is csak öt maradhatott s a kazárok ezeket is valószínűleg kétfelé vágták. Onogur törzsek a keleti határszélre, a Jajk-vidékre is kerültek.

Az "onogur-magyarság" elméletével szemben eddigiekben előadott ellenbizonyítékaim "csak" logikai ellenbizonyítékok s az evidencia tisztelete a vogul-gyökös történettudományi álláspont képviselőiből számos más területen is hiányzik . Szolgálunk azonban kútfő-bizonyítékkal is, és ez Maszudi.

Al Maszudi arab író Konstantinosz Porphyrogenitosz kortársa volt (megh. 957-ben) és két könyvet is hagyott hátra (18) az utókornak. Az elsőt, a "Muruj al-Dhahab"-at 943 és 947 között, tehát Konstantinosz "De administrando imperi"-jának keletkezésével majdnem pontosan egy időben írta és az a 912-től 940-ig terjedő idővel foglalkozik ami magyar viszonylatban Zsolt korának felel meg. Ebben a könyvben a szerző a következőket írja: (19) "Közöljük, hogy Kazáriához és Alániához közel, ezektől nyugatra négy türk nemzet fekszik, amelyek eredetüket közös őshöz vezetik vissza. Ezek részben nomádok, részben letelepedettek, nehezen megközelíthetők és nagyon bátrak. Mindegyiküknek királya van. Mindegyik királyság területe több napi utazás. Tartományuknak egy része érinti a Fekete-tengert. Támadó hadjárataik Róma országáig, sőt csaknem Spanyolországig elérnek. Uralkodnak ezeken a területeken minden más nemzet felett. Köztük és a kazár király között éppúgy, mint az alánok urával is, egyesség van. A terület, amelyen élnek közvetlenül Kazária mellett van. Az elsőt ezek közül a nemzetek közül "Bajna"-nak (ejtsd Bazsna.) hívják, amelyhez a legközelebbit, a másodikat "Bajghird"-nak (ejtsd "Baskird) nevezik. Ez utóbbihoz a legközelebbi a "Bajnák"nak (ejtsd Bazsnák) nevezett nemzet, amely a legharciasabb ezek között a népek között és a következő ismét másikat "Nukardah"-nak (ejtsd Unukardá) nevezik. Királyaik nomádok."

A nevek, bár azokat már maga Maszudi is eltorzítva préselte bele az arab írásjelek kényszerzubbonyába, tovább torzította őket a 900 évvel későbbi olvasó és újabb torzítással írták át őket latin betűkre, magyar nyelvész szakember számára tisztán felismerhetők. (20) A "Bazsna" mai magyar- nomenklatúrával "besenyő", a "Baskird" "baskír", a "Bazsnák" "besenyők" és az "Unukardá" "onogur". A besenyő név kétszeri előfordulása - egyszerű egyes számban, egyszerű többesben - talán onnan ered, hogy két besenyő törzsszövetség volt, az egyik (a kisebb) 3, a másik (a nagyobb) 5 törzsből.

Ezekből a népnevekből, amelyeket Maszudi egyébként másik munkájában is (Tanbih) újra pontosan ugyanígy felsorol, tehát értesülése szilárd, tisztán kiviláglik, hogy a magyarság Kárpát-medencébe történt elköltözése után legalább két onogur törzs a mai Déloroszország területén maradt. Egy magános törzs nem jelenthetett "népet" a baskírokkal és a besenyőkkel nagyjában azonos volumennel. Mármost, ha már előbb kiváltak a besgurok (5 törzs), visszamaradt két másik törzs (Maszudi megkülönbözteti a "Bajghird"okat és a "Nukardah"-kat, mint két különböző népet), hány onogur törzs jöhetett a honfoglalókkal a Kárpát-medencébe a tízből?

E sorok írója megismétli - bármit mondanak is a vogul-gyökök - hogy a lebediai onogur törzsek száma nem lehetett több háromnál s ez a kundu nem-onogur fajú (21) és csak csonkán csatlakozott Kürt nevű törzsével együtt is csak három és fél. Dehát kik voltak a hét honfoglaló törzsből a többiek, ha legalább két onogur törzs visszamaradt? Kikkel kötött "vérszerződést" az a három elégedetlen "kabar" onogur törzs, amely "Lebediából" a Dnyeperen túlra vándorolt a besenyők elöl?

A térben a lebediai onogurokon és Dentu- Magvaria szabirjain kívül (22) más turáni népről nem tudunk. Már pedig a Kárpát-medencébe hét törzs költözött, sőt Hóman szerint nyolc.

A tragikus hiba, amely történettudományunkat zsákutcába vezette, a vogul-gyökökből indul el. A kútfőket a vogul-gyökök erőszakoskodása következtében olvastuk rosszul s ez vezetett konfúzióhoz, e miatt váltak a kútfőadatok zűrzavarossá, érthetetlenné és ellenmondókká, pedig azok egybevágók és, Konstantinosz egyes adatait kivéve, megbízhatók és pontosak.

A hiba azzal indult el, hogy a vogul-gyökök miatt az u. n. "man-s-ik"-ból származtatott "onogurok" alapján olvastunk a Bach-korszak óta mindent, ami a külföldi forrásokban van, és "vogul-gyökös" történettudományunkat a beállt és egyre növekvő zűrzavar és ellentmondás sem térítette észre. Nem vette észre, vagy nem akarta beismerni, hogy egyszerűen a kiinduló pont hibás. Nem vette észre, vagy nem akarta beismerni, hogy Al Maszudi kétségtelenül onogur eredetű "Baskir" népe és szintén onogur eredetű "Unukardah" népe mellett a Kárpát-medencébe zömében "onogur" magyarság egyszerűen nem költözhetett és az Etelközben létrejött hét törzsből álló szövetség uralkodó törzse, a Megyer, az onogur kisebbséghez nem tartozhatott.

15. Csak Konstantinos Porph.-nál van meg és "kavar" formában a Salzburgi Krónikában

16. A "Gyula törzs" kétségtelenül eddigelé még megoldatlan rejtély. A honfoglaló törzsek között ilyen nevű törzs nem volt. Viszont a besenyőknek volt ilyen nevű törzsük, amely Konstantinosz szerint: az ő korában (920 körül) )- a mai Moldva területén lakott. Ez a besenyő (vagy talán úz) törzs esetleg átvándorolhatott a Kárpátokon és összeolvadhatott a Keszi-törzzsel amely amúgy is kis létszámú volt, töredéke az eredetinek.

17. Ezek a "besgurok" (baskírok) a Julianus domonkosrendi szerzetes által IV. Béla idejében meglátogatott "Magna Hungaria" magyarjai, akiket al Maszudi is említ a 10. század közepén.

18. Al Maszudi; Muruj al-Dhabab, kiadták Párisban 1861-1878. Al Maszudi; Tanbih kiadták a Bibliotheca Geographorum Arabicorum sorozatban (VIII, mű) Leidenben.

19. I.m 58. bek.

20. Ezeknek a neveknek a megfejtésén nyolcvan esztendeje töri fejét a nemzetközi történettudomány, de csak a Bajghird és a Bajnák szavak megfejtéséig jutott el, megállapítván, hogy az egyik baskír, a másik "Petchenieg". A Bajna nevet bolgárnak, Nukardah nevet "lombard``-nak (! ) vélik, a Bajghirdról pedig úgy hiszik, hogy az a magyarokat jelenti, de a kárpátmedencei magyarokat. Hogy ezeket a neveket a német, francia, angol és amerikai tudósok nem tudták megfejteni, talán érthető. Félrevezette őket az a hipotézisük is, hogy a könyv következő két bekezdésében előadott "Walandar"-nak literált nevű várost, amelyet ez a négy nép együttesen megostromolt a hedzsira 320-ik esztendejében, vagyis keresztény időszámítás szerint 932-ben, Drinápolynak vélik egyesek, amelyet a bolgárok 923-ban, Botond magyarjai meg 934-ben valóban megostromoltak. Hogy azonban ezek a nevek a magyar történettudósok, elsősorban Hóman Bálint figyelmét is elkerülték - aki a Magyar Történet I. kötetének végén adott könyvészeti lajstromában Al Maszudit is felsorolja, valamelyik könyvét tehát tanulmányozta (viszont a fentiek mind a kettőben benne vannak) - ez már megjegyzésre méltó, hiszen egy magyar nyelvérzéke és történelmi képzettségű szakembernek fel kellett volna ismernie ezeket a neveket, éppúgy, mint ahogy azokat e sorok írója is Felismerte. Még meglepőbbé teszi ezt a dolgot, hogy egy magyar szakembert a "Walandar" városnévhez kapcsolt naiv "Drinápoly" kombináció sem befolyásolhatta, hiszen azon felül, hogy ezt a "Walandart" a "görög tartományok (kisázsiai) legkeletibb határa" mellé teszik az arab kútfők (Gardizi, ibn-ai-Athir, Maszudi), a magyar történettudományi irodalomban örmény források alapján is tisztázta ennek a városnak és népnevet is jelentő szónak a helyét is, körülményeit is kiváló pontossággal Lukácsy Kristóf, aki "A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhely eredeti örmény kútfők után" c. könyvét már 1850-ben benyújtotta az akadémiához, de akinek ez a műve csak a kiegyezés után, 1870-ben jelenhetett meg.

21. A "Kürt" nem finnugor, hanem altáj-török szó, amely "hófúvást jelent, a törzs tehát kők-türk uralom megszűnése után Onogoriában visszamaradt kők-türk törzsnek látszik. A törzsnek a Gyarmat törzzsel való egyesülése után előállt összetett nevét (Kürt-Gyarmat) Konst. Proph. torzítása alapján (Kurtougermatou) a "kuturgur" névvel kapcsolják egyes külföldi tudósok össze, a törzs azonban ez esetben sem onogur.

22. Legfeljebb a tér északi szegélyén a barszil (akacir) népről lehetne még szó.

dr. Padányi Viktor: Dentu - Magyaria II. (6) Lebdia-Mezopotámiai...

VI. A "LEBEDIA" MEZOPOTÁMIAI SZÓ

A magyar őstörténet tudomány száz éves útjának nincs még egy olyan pontja, ahol tragikusabb volna a helytelen kiindulópont automatikus büntetése, mint a "Lebedia" kérdésben.

A tragédia első eleme mindjárt az volt, hogy történettudományunk hosszú viták után sem tudta véglegesen és megnyugtatóan megállapítani, hogy hol feküdt ez a "Lebedia". Nem tudta pedig azért, mert minden külföldi kútfőadat, minden hazai forrás és hagyomány és minden közvetett bizonyíték a Kubán-Alsódon-Azov-Alsó- Dnyeper térre, Meotiszra mutatott, mint a magyarság honfoglalás-előtti hazájára, viszont a kazár birodalom onogur határőrvidéke ebben a térben egyszerűen nem lehetett. Ennek a határőrvidéknek a Don-vonal középső szakaszán, a Don és Donyec közti folyóközben, a Donyec-torkolattól észak felé nyúlva körülbelül a mai Voronyezs magasságáig kellett húzódnia, mert a barszil- határőrvidék körülbelül itt kezdődött és keletnek a Varáig húzódott. Délen, a Fekete-tenger hullámverésével szemben nincs szükség 20.000 lovasból álló határőrségre (különösen 790-ig, amikor a Felső- Krím is a kazároké), de ha mégis igen, kik őrizték a kazár határt a Közép-Don 600 km -es szakaszán?

A tragédia második eleme az az ellentmondás volt, hogy az összes idegen forrásadatok, jelek és következmények szerint ennek a meotiszi térnek egy "kagánja" volt (1), aki már a 8. szd. második felében önálló külpolitikát folytatott, mégpedig főleg a kazárok ellen (2). "Lebedia" viszont a kazár birodalom és honvédelem része és tartozéka volt.

Tények, adatok és logika szinte már hangosan követeli két, egymástól különböző, egyidejű faktor létezését a Dontól nyugatra a kazár határ mentén.

Ha a magyar őstörténet tudomány felszámolta volna, vagy legalábbis jelentőségüknek szerény határai mögé szorította volna vissza a "finnugor" nyelvészek meglehetősen hangos megállapításait és konok elutasítás helyett becsületes munkába vette volna a dél-kaukázusi tér ókori és koraközépkori történeti és filológiai anyagát onnan folytatva, ahol ezt a Bach-önkényuralom magyarellenes kultúrpolitikája megállította, fantasztikus értékű eredményekre juthatott volna a magyar előtörténet tisztázását illetően és a múlt század dereka óta tartó béna és terméketlen egyhelyben topogásból egyszerűre szárnyra kapva, páratlan felvilágosításokat nyújthatott volna a nemzetközi történettudománynak is.

Elkerülhetetlenül fel kellett volna fedeznie ugyanis, ugyanúgy, ahogy e sorok írója felfedezte, hogy a honfoglaló magyarság közigazgatási és katonai szervezete dél-kaukázusi örökség volt és annak teljes terminológiája mezopotámiai terminológia, hiszen ennek kétségtelen megállapításához immár 60-70 év óta rendelkezésre áll minden történelmi és nyelvészeti adat. Felfedezte volna, fel kellett volna fedeznie akarva, akaratlan, hogy "Lebedia", mint tulajdonnév és terület megjelölés a maga individuális és nagy kezdőbetűvel írt formájában és értelmében soha nem létezett, mint ahogyan nem létezett Konstantinos "Lebediás" nevű személye sem ezen a néven, mert ennek a névnek és etimológiájának egyetlen kútfője, Konstantinos etimológiája naiv és téves. A szótőt magyaroktól hallotta (Tormás és Bulcsú) és rosszul fogta fel. A "Lebedia" nem tartománynév és nem személynév. A "lebed" - meghatározás, szakkifejezés, amit a Kaukázustól délre, kutatásaim eredménye szerint Kr. e. 1100 óta (de lehet, hogy előbb is ), állandóan és áltaIánosan használtak.

Ha egy magyar történész-szakember, aki Elő- Ázsia ókortörténetének tanulmányozására kellő időt és energiát fordít és a szumirban és annak származéknyelveiben egy bizonyos jártasságra tesz szert, rászán néhány hónapot az "asszíroknak" nevezett nép, és különösen az asszír kormányzat, közigazgatás és hadszervezet tanulmányozására, meglepő, sőt első pillantásra hihetetlennek látszó magyar vonatkozású adatokra bukkan rá.

A magyar történetben, a magyar nyelvészetben és a szumir nyelvben jártas szem akaratlanul is megakad az "asszír" kormányzati, közigazgatási és katonai terminológia minden szaván és szakkifejezésén. A khasánu, szalat, tartan, kudur, kundu, zakánu, pekhu, labuttu, vizír, harku, csitár, sák szavak egytől-egyig asszír közigazgatási és katonai szakkifejezések és egytől-egyig megvannak a honfoglaláskori magyar nyelvben is ugyanolyan jelentésben, ugyanolyan közigazgatási, kormányzati és katonai értelemben, mint az asszírban, sőt még a fonetikai torzulás sem nagy (3).

Az első meghökkentő szó, amely az "asszír" (4) történet és nomenklatúra tanulmányozása során e sorok írójának a szemébe ötlött, a "labutt" volt.

A "labutt" az asszír nomenklaturában Delitzsch és Sayce szófejtése szerint "katonai közigazgatás alatt álló, rendszerint külső, hódított tartományt, főleg határtartományt" jelentett, de ez volt a hivatali neve az ilyen tartomány katonai kormányzójának is. A szó egyébként szumir bázison alapuló szó. Szumir bázisa "bot", amely botot, jogart, parancsnokot, kormányzót, erőszakot, verést, menekülést jelent, mind Prince, mind Delitzsch szófejtése szerint. Helyes literációja valószínűen "labat".

A szó feltűnő fonetikai rokonságot mutatott a "lebed" s ebből a lebedia szóval és történelmi ismereteink szerint ez is katonai közigazgatás alatt álló határtartománya volt a kazár birodalomnak. Még furcsábbá tette a dolgot Konstantinos Porphyrogenitosnak az a magyarázata, hogy "Lebedia" az egyik parancsnoknak, "Lebediás"-nak a nevétől kapta a nevét, hiszen asszírban az ilyen katonai kormányzónak a hivatalneve is "labutt" volt.

Történettudományunk - és a nemzetközi történettudomány is - elfogadta Konstantinos közlését és ezzel megszületett egy "Lebediás" nevű konkrét személy, aki nevet adott egy tartománynak, amely, állítólag a mi előző hazánk: Sőt, ezt a nyilvánvalóan meggörögösített nevet történettudósaink visszamagyarították "Leved"-re, levágván a görög -as toldalékot és mivel ilyen nevű személyről középkori krónikáink nem tudnak, Anonymus "Eleud" (Előd) nevű személyével azonosították, kimondva, hogy ez lehetett Lebediás csak Anonymus talán pontatlanul másolta ki a nevét az elvesztett Szent László korabeli ősgestából.

Az első gondolatom természetesen az volt a "labuttuval" és a "lebeduval" kapcsolatban, hogy véletlen egyezés. Mivel azonban a többszörös egyezés (labuttu (tartomány), labuttu (parancsnok), lebedu (tartomány), lebectu (parancsnok) mindkét esetben) mégsem lehet "véletlen", figyelni kezdtem az asszír terminológia többi szavait is és néhány nap alatt a következő lista gyűlt össze.

Khasánu - királyi személynök, helyettes király, azt mondanók ma miniszterelnök, nádor. Honfoglalás kori neveink között ott van a "kusán", amelyet tulajdonnévnek gondoltuk. Árpádnak helyettese volt. A bolgárok elleni szövetséget Árpád és a kusán kötötték meg Szélérosz Nikétász bizánci császári követtel. A "khasán" és a "kusán" jelentésében, hangzásában ugyanaz.

Szalat - az asszíroknál tartományi fejedelem, magas rangú úr, általában a királyi család tagjai viselik ezt a méltóságot. Honfoglaláskori nomenklaturánkban "solt" "zsolt", "zupa". Akkádban "sziltan", etruszkban "zilath", törökben "szultán". Egyiptomi kútfők szerint az Egyiptomot elfoglaló hikszosz vezér neve "Szallitisz volt. A szumir bázisú szó belekerült a héberbe is "szallit" formában s ott is "fejedelmet" jelent.

Tartan - az asszír haderő várostromló, "műszaki" csapatainak főparancsnoka és a haditermelés főnöke volt. Honfoglaláskori nomeklaturánkban "tarchán", tarján", a "kovácskirály" a bányászok és kovácsok (Tarján) törzsének feje. A szó egyébként szintén szumir bázisú (tár, dár, annyi, mint "felnyit", felár) Etruszkban "tarchun" (ebből jön a Tarquinius). A Bibliában "tartan".

Vizír - magyarban vezér, törökben vezír. Asszírban katonai parancsnok, marsall, egy önálló hadcsoport parancsnoka.

Kudur - valamilyen bírói funkciót végző főember, a főemberek testületének tagja, valamilyen döntőbíró, kiküldött bíró. Pontos szerepe, bírói funkcióján kívül, az asszír szövegekből nem derül ki tisztán, Honfoglaláskori nomenklatúránkban "kádár". Szumirban "kad" annyi, mint nemzetség, had, de "tanács" is. A kádár talán egy-egy nemzetség képviselője volt nálunk valaminő közös ítélő testületben. Törökben "kádi" "bírót" jelent.

Kundu - magas katonai rang az asszír hadseregben. Mivel az asszír szövegekből kivehetően a királyi udvarral volt funkciója valaminő kapcsolatban, talán katonai összekötő lehetett a király és a haderő főparancsnoka között. A szó előjön királynevekben is. PI. az egyik khaszu uralkodót "Sutur-na-Khundi"-nak, ugyanőt asszír feljegyzések "Istar-khund"-nak nevezik (Maspero), ami olyasmit jelent, hogy "az isten összekötő (segédtisztje) ". Anonymusnál "kund", amit történettudományunk "kendé"-re (ő) modernizált. A szó mezopotámiai kútfőkön kívül kizárólag csak magyar kútfőkben fordul elő (kazárban és a kazárokkal foglalkozó arab forrásokban sincs nyoma sem). A szó par excellence asszír katonai kifejezés.

Zakhanu - az asszíroknál több kisebb közigazgatási alegység (pikhatu) és ezek vezetői (pekhu) fölé rendelt királyi tisztviselő. A szó maga a "khagán" szóval azonos szumir eredetű, minden "turáni" nyelvben meglevő szó. A honfoglaláskori magyar nomenklatúra szavai sorában Konstantinosnál fordul elő, aki szerint Árpádot "zakanos"-sá, azaz "khagánná" választották meg. Feltűnő a kh - zs hangromlás, aminek érdekes, de csak hosszadalmasan kifejthető nyelvtörténeti magyarázata van. A szó a japán nyelvben is kh - zs hangromláson esett át, mert ugyanez a szó a japánban "zsagán" (amit az angolok saját spellingjükben "shogun"-nak torzítanak) . Kazárban, avarban, kök-türkben azonban "khagán".

Pekhu - az asszíroknál kisebb közigazgatási rang. A szó azonos a kazár "beg", az avar és bessenyő "beke", a török "bég" szavakkal. Honfoglaláskori magyar megfelelője "bakó", amely akkor még nem hóhért jelentett.

Harku - az asszíroknál a "kisebbik király", rendszerint a trónörökös és egyben az összes hadak parancsnoka. Honfoglaláskori magyarban "horka" (5).

Csitar - az asszír terminológiában sátor, tábori sátor, de jelenti a harckocsi-lovak fejét védő, vagy díszítő készséget is (v. ö. a magyar "csótár" szóval). A "Csitári hegyek" Nógrádban - sátoralakúak.

Voltak még különböző "sák"-ok is (szupar-sák, rab-sák, sák), a tartan közvetlen alantasai, akiknek hivatali beosztása tisztázatlan. Valószínű, hogy - éppúgy, mint a "tudun" (Tétény), meg a "kál" (Kál) -a magyar "Csák" is eredetileg méltóságnév lehetett.

Ennek a tucatnyi asszír közigazgatási és katonai kifejezésnek feltűnő jelenléte a honfoglaláskori magyar nyelvben kétségtelenné teszi, hogy labuttu-lebedu egyezés nem véletIen. Mivel azonban az egész fenti lista "finnugorilag" mégis hihetetlenül hatott, e sorok írója kötelességének érezte ezeket a szavakat Maspero művén kívül máshol is ellenőrizni. Ehhez azonban alaposabb betekintésre volt szükség az asszír történelmen kívül az asszír nyelvbe is, ami a sorok nem-asszirológus írója számára hónapok munkáját jelentette, megint csak nem történelmi, hanem filológiai területen.

Ezt a munkát mostoha lehetőségeimhez képest Sayce ismert asszír nyelvtana és szószedetes, Fr. Delitzsch kitűnő munkája (7) és D. J. Wiseman néhány évvel ezelőtt megjelent asszír antológiája (8) felhasználásával végeztem el bizonyára tökéletlenül.

A betekintés (hisz az egész alig volt több betekintésnél, mert az ilyenhez évek kellenének) eredményeiben nemcsak igazolta a fenti asszír-magyar lista örvényét, hanem, a rövid idő ellenére is, közel száz "asszír" eredetű magyar jövevényszó felfedezéséhez vezetett.

Ezeknek részletes megtárgyalása e munkának nem feladata. Néhányat azonban, amelyek nyelvészeti megjegyzések és utalások nélkül is tisztán felismerhetők, ideiktatunk.

abu apa nadanu adni
kenu (igaz) igen adi oda, addig
taru térni zéru szérű
lapatu (hányni) lapát aszkuppu küszöb
Baku gyilkol epru por
misu mos sukkuku süket, kuka
sipatu (szűr) suba sahapu csapni
ikillu sikolt elu el
sikhu sáska gug kék
paharu (10) pohár paripa paripa
habiru kavar, habar (11) zab zab

Ezeknek a szavaknak túlnyomó része szumir bázison épült már az asszírban is (az asszír nyelv nem szemita nyelv, csak erősen elszemitásodott szumir), nyelvünkben azonban asszírosodva vannak meg, nem beszélve pl. az "apa" szavunkról, amely, szemben "atya" szavunkkal, amely szumir eredetű (adda), szemita eredetű szó (abu), és asszírból kerülhetett hozzánk. Természetesen igen nagy számú "szemitának" osztályozott szó, a szemita nyelvekben is szumirból eredő jövevényszó.

Ez után a kis nyelvészeti kitérés után visszatérve a labuttu-lebedu szóhoz, mint közigazgatási kifejezéshez, a fentiekben bemutatott népes "asszír" társasága alapján kétségtelen, hogy a "lebed" nem valami konkrét "Lebediás" nevű személytől kapta a nevét, mint Konstantinos állítja, hanem kétség nélkül az asszír "labutt" származéka.

A következő kérdés az volt, hogy vajon ez a szó és társai nem a kazár nyelvbe került asszír jövevényszavak-e és nem onnan kerültek-e át a magyarba? Amennyire korlátozott lehetőségeim engedték, (12) utánanéztem ennek is, elsősorban a kazárokról legtöbb értesítést nyújtó koraközépkori arab művek rendelkezésre álló részében.

Kiindulópontom az volt, hogy ha a "labuttu-lebed" kazár közigazgatási szakkifejezés, akkor így kellett nevezniök a többi határőrvidékeiket is. Ilyen pedig volt négy. Az arab kútfők négy kazár külső tartományról, vagy "hercegségről" beszélnek és ezek létezése egyéb forrásokból is megállapítható (ezek: a keleti határőrtartomány (Jajk-vidék), volgai határőrtartomány (bolgárok), volga-felsődoni határőrtartomány (barszilok, vagy akacirok) és a közép-doni határőrvidék, a szótanforgó "Lebedia" (onogurok) ). Ezek védőgyűrűként vették körül a Volga-Don-Kaukázus által bezárt Kazáriát.

Mivel az arab munkákban aprólékosan fel vannak sorolva a kazár közigazgatási és katonai elnevezések, hatáskörök, szokások, intézmények, ha a határőrtartományok kazár szakelnevezése a "lebed" lett volna, akkor ez benne lenne az arab munkákban. A "lebed" szót azonban sehol, semmiféle elképzelhető, felismerhető, vagy felismerhetetlen torzításban nem találtam. Még a doni határőrvidékkel kapcsolatban sem. Sem a kazárok, sem az arab források a "lebed" szót nem ismerik. De nem talált ilyenre a kazárok történetével összehasonlíthatatlanul alaposabban és a Princetoni Egyetem által nyújtott szinte korlátlan lehetőséggel dolgozó D. W. Dunlop sem, akinek néhány éve megjelent "The History of the Jewish Khazars" c. könyve, ha néhány megállapításában téves is, de kútfőinek tömegében és feldolgozásában igen aprólékos. Dunlop tud "Lebediáról", foglalkozik is vele könyvében, de csak Konstantinos De administrando imperio-jára és magyar művekre hivatkozva.

Az arab kútfők szerint a volgai bolgár határőrvidék vezetőjének hivatalneve "Elteber", vagy "Yaltawar" volt. A borzalmas arab torzítás és literálás alatt csak igen nehezen lehet és csak magyar szakember képes felismerni a "Gyolta-ur", vagy "Zoltu-ur" elnevezést. A barszilok vezetőjének hivatalnevére nem találtam nyomot. Maga a "kund" szó is csak egy helyen bukkan fel - már amennyiben ez az - Ibn Fadlannál "K-nd-r" formában (Kundu-ur) és ezt a szót a külföldi szakirodalomban is a magyar "kund" szóval nem pedig kazár szóval próbálja egyeztetni, vagyis sem a "lebed", sem a "Kund" kazárban nem található. A fennebb felsorolt asszír-magyar méltóságnevekből kazárban csak a "khagán", a "bég" és a "sák" található. A "tudun" közép-ázsiai hivatalnév, de a többi kazár hivatalnévnek nincs asszír megfelelője. Asszir- magyar méltóságneveinket tehát nem kaphattuk a kazároktól.

A doni határőrvidéket ezek szerint a kazárok nem nevezték "lebedunak", még kevésbé latinos formában "Lebediának". Ezt a nevet, saját terminológiájukat használva, a szomszédok adták ennek a területnek. Dentu- Magyaria szabirjai, és tőlük átvéve a környékbeli szlávok. A határtartomány neve nem a kazárok, hanem az ő nyelvükön volt "lebed", annak vezetőjét nem a kazárok, hanem ők hívták "lebedunak" és ezt a szót később az ő leszármazottaiktól hallotta és jegyezte le Konstantinos, a "kusan"-nal, a "kund"-val, a "horká"-val, a "tarchan"-nal együtt. "Lebediának". Ezt a nevet, saját terminológiájukat használva, a szomszédok adták ennek a területnek. Dentu-Magyaria szabirjai, és tőlük átvéve a környékbeli szlávok. A határtartomány neve nem a kazárok, hanem az ő nyelvükön volt "lebed", annak vezetőjét nem a kazárok, hanem ők hívták "lebedunak" és ezt a szót később az ő leszármazottaiktól hallotta és jegyezte le Konstantinos, a "kusan"-nal, a "kund"-dal, a "horká"-val, a "tarchan"-nal együtt.

1. Több arab forráson kívül egy bizánci adat is említi ezt és ezzel a adattal az Annales Bertiniai (anno 839) közlése is korroborál (Monumenta Germaniae Historica kiad.).

2. Sudgea (Szurozs) elvétele a kazároktól 790-bon, a Felső Donyec jobb parti vidékét (a vasérctelepeket) ugyanezekben az években elvesztik a kazárok (Kik veszik elő) Nem sokkal utóbb, 834-ben erősségeket építenek a kazárok az Alsó-Donon valakik ellen, akik bizánci birtokok ellen is hadjáratokat viselnek s Bizánc Kazária szövetséges, akkor is amikor ez a rejtélyes nép 839-ben Bizánc al-dunai, majd 860-ban krimi birtokai ellen támad.

3. A szóban forgó szavakat pontosan az elfogadott nemzetközi literáció szerint írtam kivéve az "s" "sz" és "ch" betűket amelyeket félreértés elkerülésére magyar helyesírás szerint adtam "sz" (külföldön "s"), "s" külföldön sh, sch) és "cs" (külföldön ch) betűzéssel vissza (pl. "chitar" h. "csitar"). E szavak mindenike a századforduló legjelentékenyebb keleti ókortörténészének, G. Masperonak angol kiadású hatalmas három kötetes "History of the Ancient Peoples of the Classic East" c. művéből (III. köt. "The Passing oft the Empires", 850 B. C. to 330 B. C. valók (198, 201, 213, 222, 255. lapok). Ez az 1900-bon megjelent mű sok konklúziójában ma mar elavult, de hatalmas anyagával, nagy nomenklatúrájával és könyvészetével elsőrangú munka. Szófejtései Saycetól, Delitzschtől s néhány francia asszirológustól származik.

4. Az asszír" szót azért tettem idézőjelbe, mert a név ebben a formában, "assyr" az assza- khasszu- chus-uz népnév -ar, -ur, -er, -ir, -irra népnévképzővel ellátott valóságos alakjának a 19. századi nyelvészek által eltorzított formája. Igazi alakja "asszaur", ami "lovaskatonát" jelent (v. ö. "huszár").

5. A Horka szó és fogalom teljes történelmi, etimológiai és szemantikai feldolgozása megtalálható a szerző "Horaha - Harku - Horka, Notes to the Menes-question" c. angol nyelvű tanulmányában, Sydney, Magyar Kultúregyesület kiadása, 68 lap.

6. A. H. Sayce: Elementary Grammar... stb. 2. kiad. 1877.

7. Fr. Delitzsch: Assyrische Lesestücke. 5. kiad. 1912.

8. D. J. Wiseman: Chronicles of Chaldean Kings in the British Museum, 1956.

9. Hogy ezek a szavak, a nyilvánvalóan szemita bázisúakon kívül (és ilyen igen kevés van köztük) valóban "asszír" jövevényszavak-e, vagy egyszerűen - lévén maguk is szumir bázisúak -a magyar nyelv széles szumir alaprétegéhez tartoznak, ennek pontos megállapítása hosszadalmas összehasonlító tanulmányozást igényelne. E sorok írójának egyáltalán nem szilárd véleménye azon alapul, hogy vannak köztük szemita bázisú szavak is (pl. apa), és az egyébként szumir bázisú szavakon "asszír" hatások vehetők észre.

10. Szumirban "bahar". A mi "pohár" szavunk semmi esetre sem jöhet a szláv "pehar"-ból. Ellenkezőleg. Egyébként a "tar", "lapat", "sipatu", "habir", "zér", "gug" is feltétlenül szumir szavak.

11. A szó jelent "háborog"-ot, "lázad"-ot, is. Valószínűleg "háború" szavunk is innen ered és innen ered a "kabar" szó is, amely "elégedetlent", "lázadót" jelentett

12. Hogy az olvasó lássa, hogy ez mit jelent, egy-egy fontos adatot, vagy forráshely facsimiléjét nem egyszerű posta útján kellett Németországból, Angliából, vagy Amerikából beszereznem. Konstantinos Porphyrogenitos De administrando imperio című műve pl. sem a melbournei, sem a sydneyi egyetemnek nincs meg és a melbournei egyetem körkérdés útján talált egyetlen bilingvis (görög-latin) példányt a perthi egyetem könyvtárában amelyet onnan szerzett meg számomra és fontos részeiről fényképezéssel készítettünk másolatot.

Az onogur törzsekkel hozzánk került két középázsiai méltóságnéven, a "tudun"-on és a "gyulán" kívül összes többi honfoglaláskori méltóságneveink asszír-mezopotámiai, tehát délkaukázusi eredetűek.

Az asszír birodalom Kr. e. 612-ben közigazgatásával és hadi szervezetével együtt megsemmisült ugyan, etnikumában és kultúrájában azonban még hosszú ideig fennmaradt előbb mada (méd) és utána perzsa államkeretben (13). Az "asszír" etnikum továbbra is a Herodotos által 150 évvel később "sapires"-eknek nevezett szabirok déli szomszédságában maradt, - "méd" (mada) néven.

Amilyen természetes, hogy az asszír nomenklatúra be kerülhetett nemcsak a szabir, hanem a perzsa nyelvbe is, annyira valószínűtlen, hogy az asszír intézmények és terminológiájuk egy Uralon túli, primitív nép nyelvébe el juthatták volna, amely népet - a magyar történettudományos elmélet szerint - erdőlakó, tőrvető, gyalog életformájából a Kr. e. a 3. vagy 2. évszázadban ültetett egy őket állítólag leigázó közép-ázsiai lovas nép lóra. Az asszír formák eltűnése és egy "onogur" meotiszi magyarság között 1200 esztendő, Asszíria és az Ob-Tobol-Altáj-vidék között 3500 kilométer nyújtózik. A politikai bukást századokon át túlélő asszír etnikum és kultúra és az annak földrajzi szomszédságából származó szabin-magyarság között időkiesés azonban nincs és a Krisztus születését is messze túlélő Szubartu-Szabiriát csak a Fekete-tenger és a Kaukázus közti folyosó választja el Meotisztól.

A honfoglalás-kor szinte teljes egészében délkaukázusi kormányzati, közigazgatási és hadszervezeti terminológiáját a dél-kaukázusi tulajdonnevek százait és a szabir szavak szumir eredetű ereit nem kényszeríthette rá egy ural- altáji eredetű "onogur" honfoglaló népre egy csupáncsak "némi" szabir elem. A magyar nép összetevőinek többsége és irányító és uralkodó kategóriája egy délkaukázusi nép volt, amely hozzá csatlakozott ural-altáji mennyiséget is hozott a Kárpát- medencébe magával. A pontos és szabatos megkülönböztetés, hogy a két összetevő közül melyik "jött" és melyik "hozta magával 'a másodrendű másikat" - döntő.

A magyar nép történetének folytatása a honfoglalástól visszafelé annak a népnek a története, amely Dentu-Magyariát megalapította és a honfoglalást megszervezte, nem pedig a doni kazár határőrvidék onogur törzseié, amelyekből néhányat a Kárpát-medencébe magával hozott. Történettudományunk a Bach-korszak óta száz éven keresztül makacsul azon fáradozott, hogy honfoglalás előtti történetünket erre a néhány "onogur" törzsre építse rá az igazi és egyenes ági szabir- vonal helyett. Az első az urali erdőkbe, finnugor népek közé vezet. A második a Kaukázustól délre, a szumir világba, Mezopotámiába. S ezt állítják középkori krónikáink is. "Lebediával", és általában a magyarság származásával, az újabb nemzetközi szakirodalom meglehetősen sokat foglalkozott, és, sajnos hozzá kell tennünk, hogy minden tévedése ellenére is a kútfők értelmezése területén, általában intelligensebben és tárgyilagosabban, mint a magyar. A külföldi kutatókat ugyanis nem befolyásolták a magyar történettudományra a Bach-korszakban rávert bilincsek, a "vogul-gyökök".

A második világháború magyar vetületéről írt monumentális művéről is előnyösen ismert skót professzornak, Macartneynek és a gyógyíthatatlanul szláv Vernadskynak Lebediáról írt tanulmányain, valamint a már említett Dunlop könyvének Lebedia- vonatkozásain kívül különösen három külföldi szakmunka foglalkozik Lebediával és a magyarság előtörténetével. Marquart (14) és Bury (15) könyveinek idevonatkozó részei és Grégoire (16) önálló tanulmánya s ezek közül különösen az utolsónak konklúziói szemrehányást jelentenek a magyar történettudomány számára. Ha ezeknek a tudósoknak sejtelme lett volna egy szabir- magyarságról és annak mezopotámiai nyelvi kapcsolatairól, hat egyetemünk és Tudományos Akadémiánk száz magyar tudósa helyett ők írták volna meg a magyarság authentikus honfoglalás-előtti történetét. Tévedéseik ugyanis olyanok, amelyeket a magyar nyelv tökéletes ismeretében és egy magyar szakkultúra birtokában aligha követtek volna el.

Marquart tévedésének lényege csupán történetünk 840-860 közötti részének felfogásában áll, a többiért Konstantinost terheli a felelősség, akit a német Marquart nem tudhatott úgy olvasni, ahogy erre egy vogul-gyökökkel nem befolyásolt magyar képes lett volna. A 9. századi kazár-"magyar" viszonyt illetően - amit a magyar történet-felfogás olyan egyszerűnek lát - neki gyanúi és kétségei vannak.

Bury, ha kronológiai spekulációi tévesek is - nem az ő hibája - Marquartot több pontban helyesen igazítja helyre és ha tudná hogy a Don-régióban az adott korban két különböző "magyar" képződményről van szó, képes volna legombolyítani azt amit a magyar történettudomány nem volt képes annak ellenére, hogy a magyar történettudománynak Lebediáról is és Dentu-Magyariáról is v annak értesülései.

Grégoire, bár kronológiai és névspekulációi erőszakoltak, - éspedig meglepően helyes felfogása érdekében erőszakoltak, amit nem tud helyesen bizonyítani - három igen figyelemreméltó dologra jön rá. Az első az, hogy Konstantinos rosszul reprodukálta Árpád dédunokáinak azt a közlését, hogy a szabirok egy része "ad orientem partem Persidis" költözött, ennek ugyanis évszázadokkal korábban kellett történnie és nem a besenyők támadása miatt történt, hanem valami más támadás következménye volt, a második az, hogy a "magyarok" csak a honfoglalás előtt néhány évvel hagyják el a Don-Dnyeper közét és nem besenyő "támadás" következtében, mert ilyen csak egy volt és ez már az Etelközben történt; a harmadik meg az, hogy Konstantinos zavaros és felelőtlen előadása a fejedelemválasztásról és vérszerződésről - amelyet Grégoire 891-re tesz - szerinte figyelmet nem érdemel, mert a kazárok egyszerűen nem voltak abban a helyzetben, hogy ebbe beleavatkozzanak.

Az olvasó majd a későbbiek során látni fogja, hogy Grégoirenek mind a három meglátásában igaza volt, akkor is, ha ezeket ő kellőképpen bizonyítani nem tudta. De Bury is és Marquart is pontosan azoknál a kényes pontoknál torpannak meg és esnek hipotéziseikkel tévedésbe, amely pontokat két különböző "magyar" kategória egyidejű létezése nélkül megoldani száz év alatt egyetlen magyar, vagy külföldi történésznek sem sikerült.

A végzetes alaphiba a "lebediai" onogurok és a "dentumagyariai" szabirok közötti megkülönböztetés hiánya volt, amit a külföldi szakembereknek felróni nem lehet, de a magyar történettudománynak igen.

Csak a magyar történettudomány lehetett volna abban a helyzetben, hogy a "magyarság" fogalmát később összetevő két különböző és egy időben, sőt szomszédságban létező etnikai és politikai szubstancia létezésére rájöjjön és erre felhívja a figyelmet. Ezt azonban megakadályozták Joseph Budenz vogul-gyökei és ennek következtében nincs a Kr. utáni első évezred magyar története megírva. És ezért formálódott ki egy a klasszikus ókori keletnek egy ősrégi országából kiszorított magyarság fogalma helyett egy "alacsonyrendű", "ázsiai" "nomád", "barbár" és sátorozó magyarság 19. szd.-i sunyi legendája, amire az 1848-49-iki Habsburg-gyalázatosság világbotrányának tompítása érdekében volt szükség és amit maga a magyar történettudomány segített szállítani a világközvélemény számára.

Mindaz, amit az eddigi hat fejezetben az utolsó száz esztendő európai és magyar történettudományi, főleg történetírási tevékenységének általános módszertani és különleges magyar nemzeti szempontból eszközölt bírálataként előadtunk, a következő tizenkét fejezet globális bevezetését jelenti.

Ez a bevezetés, amely szemrehányásaiban talán egy kissé keményebb és keserűbb, mint amilyennek a szerző eredetileg szánta, azért ilyen szokatlanul hosszú, mert az alább következők szempontjainak kitűzésén kívül el kellett takarítanunk azt a kétes értékű és egyébként is ingatag épületet is, amit történettudományunk száz év alatt egy minden jel szerint elhamarkodott nyelvészeti megállapításra épített.

A szumir filológia az utolsó emberöltő folyamán mérföldes léptekkel haladt előre és különösen az első világháború óta kibontakozó szumir nyelvi aspektusok olyan dörömbölően és türelmetlenül követelik a magyar összehasonlítás általános és gyökeres revízióját és a magyar nyelv hovatartozásának új és helyesebb megállapítását, hogy ennek történettudományi konzekvenciáit, akármilyen fájdalmas is ez történettudományunkra, le kell vonni.

Az, ami őstörténetünk újrafogalmazása terén következni fog - és ennek egyik botorkáló lépése az a hiányos épületváz, amit e sorolt írója ebben a könyvben emelt megérdemelt büntetése lesz annak a módszertani bűnnek. amit történettudományunk azzal követett el, hogy egy szilárdnak látszó nyelv érzeti megállapításra - történelmet épített. A "szilárd" nyelvtudományi megállapítás, lám, inog s ha ez az egyetlen talaj lesüllyed, össze fog dőlni az a történettudományi elmélet is, amit erre a kizárólagos talajra semmi körülmények között nem lett volna szabad ráépíteni.

A magyarság története a szumir nyelv egyre hangosabb tanúságtétele szerint a szabir múlt egyenes folytatása és népünk zöme a Tigris és Eufrát forrásvidékéről - Evilath földjéről - érkezett Meotiszba és onnan, százhetven évi erőgyűjtés után, a Kárpátok ölébe.

Ezt az Ókor mélyéről elinduló hosszú utat és annak történelmi és nyelvi bizonyítékait adja elő e mű következő tizenkét fejezete...

13. Még a Kr. u. 3. században is tesznek említést asszír írókról és másolókról örmény források.

14. Marquart: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge, Leipzig, 1903.

15. J. B. Burry: A History of the Eastern Roman Empire from the Fall of Irene to the Accesion of Basil I., London, 1912.

16. H. Grégoire: Le nom et l'origine des Hongoris (Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Gesellschaft, B. 91, 1937.)

dr. Padányi Viktor: Dentu - Magyaria II. (7) Az elsüllyedt mediterranium

AZ ELSÜLLYEDT MEDITERRANEUM

VII. TÉR, ÉS TÖRTÉNELEM

Minden civilizáció tervszerű és önkényes változtatás a dolgok addigi természetes rendjén és annak - mint minden ilyennek - két, egy pozitív és egy negatív tényezője, egy aktív alanya és egy reaktív tárgya van.

A pozitív tényező a civilizációra törő, tömören leegyszerűsítve, a környező "természetes" világot saját igényei szerint kényelmesebbé torzító társadalom, a negatív tényező a civilizáció ellen, mint természetellenes átalakítás ellen tiltakozó természet.

Mind a "társadalom" civilizáló potenciája, mind a természet "tiltakozása" különböző erejű lehet. Egy 20. szd.-i társadalom civilizáló potenciája összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint egy 10. szd.-i társadalomé, éppúgy, mint ahogy a Szahara, vagy a sarkvidék "tiltakozásának" potenciája is összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a Riviéráé. A természet tiltakozása a föld különböző pontjain, tehát térben különböző, az ember civilizáló potenciája pedig időben az.

Az ember civilizáló potenciája a kőkorszak óta szünet nélkül s mértani haladvány szerint növekszik, nemcsak mint a természet ellenállási vonalát támadó haderő létszáma, hanem az állandóan szaporodó találmányok, mint harci eszközök által is, s ennek az állandóan növekvő pozitív potenciának az emberi fejlődés történetének minden korszakában más és más terület negatív potenciája, "ellenállási ereje" felel meg. Minél alacsonyabb civilizációs potenciája van az embernek, annál "barátságosabb" vidékekre van korlátozva, vagyis a föld "lakhatónak" tekinthető felülete annál kisebb; ahogy azonban ez a potencia emelkedik s a mostohább vidékek ellenállását is képes legyőzni, úgy nő a föld "lakható" felülete. Más oldalról viszont minél erőteljesebb a természet ellenállása a civilizációval szemben, annál keményebb erőfeszítést, összeszedettséget és leleményt kényszerít ki a civilizációra törő emberből, és éppen ez az erőfeszítés az - fizikai és szellemi egyaránt - amely az embert egyre nagyobb civilizációs potenciához juttatja, hisz a természet ellenállásának letörésére kiagyalt szerszám és gép az ember hatalmát növeli a természettel szemben.

Civilizációs és kulturális emelkedés - a közkeletű felfogással szemben - sohasem ott következett be a történet folyamán, ahol a földrajzi és egyéb viszonyok, ahogy mondani szokták, "kedvezőek" voltak, tehát az ember részéről nem sok erőfeszítésre volt szükség, hanem mindig ott, ahol a körülmények nem jelentettek ugyan legyőzhetetlen akadályt a civilizációs fejlődés számára, de nem is voltak túlságosan kedvezőek ahhoz, hogy szívós munka és együttműködő erőfeszítés nélkül is eltartsa a tér azt az embermennyiséget, amely rákerült.

Mivel az emberi haladás, tehát a civilizáció elengedhetetlen követelménye a küzdelem, amelynek azonban nem szabad esélytelennek és így hiábavalónak bizonyulnia, civilizáció ott jöhet létre, ahol a természet negatív ereje nem nagyobb, de nem is kisebb, mint az ott élő népesség civilizációs kapacitása. Ha ezt az állapotot elnevezzük "civilizációs feszültségnek", a tételt úgy lehetne megfogalmazni, hogy az emberiség története folyamán mindig ott jött létre egy-egy civilizáció, ahol a civilizációs feszültség állapota beállt és mindig akkor pusztult el, amikor ez a feszültség megszűnt azáltal, hogy az emberi kapacitás és a természet ellenállása közötti egyensúlyi állapot akár az egyik, akár a másik rovására felbillent (1).

A természet ellenállása nem a klímában, vagy a talajminőségben, baktériumokban, vagy terepnehézségekben nyilatkozik meg leghatásosabban, mert ezek egyrészt esetlegesek és így a lakóhelyet kereső társadalom kikerülheti őket, másrészt így, vagy úgy, de legyőzhetők. Hidegnél, forróságnál enyészetnél, miazmáknál van a természetnek egy sokkal szörnyűbb és egyetemesebb fegyvere az ellenálláshoz, és ez a távolság.

A tény, hogy egy-egy társadalom, egy-egy "közösség" élőlények kisebb, vagy nagyobb tömege, szükségképpen jelenti azt, hogy a társadalom térben kiterjedt képződmény, mégpedig minél nagyobb létszámú, vagy minél szétszórtabb, térben annál kiterjedtebb képződmény. Az a körülmény pedig, hogy egy társadalom élőlények szervezett és együttműködő mennyisége, ugyancsak szükségképpen jelenti azt, hogy annak "társadalmi" élete, tehát történelmi értelemben vett élete, kölcsönös és állandó, sőt szervezett érintkezést tételez fel. Érintkezni - távolságokon át kell.

A civilizálódás folyamatának első problémája a távolságok legyőzése. Társadalom, civilizáció állam, ország, nép és a rendszeres közlekedés lehetősége egymást feltételező fogalmak. Az "ország" szó teret jelent és a tér távolságokat zár magába.

A távolság két pont közti negatívum, amit csak - idővel lehet kitölteni. Első hallásra hihetetlennek hangzik ugyan, de egy társadalom teljes munkaidőkapacitásának háromnegyed részét minden időben a távolsággal való improduktív küzdelem veszi el. Mivel a természet ezen láthatatlan és irgalmatlan ellenállási effektusával szemben az ember végső elemzésben csak időt tud harcba vetni, egy nép, nemzet, társadalom története folyamán csak akkora civilizációt képes teremteni, amekkorát számára a távolsággal folytatott harc körülményei megengednek.

Civilizáció, vagyis történelmi értelemben vett élet ott és akkor indult meg a földön, ahol és amikor a közlekedés problémája egy bizonyos területet benépesítő embermennyiség számára megoldódott. Sőt, az emberiség történetének keretein a közösségi életet egyszerűen valaminő adott érintkezési lehetőség indította el egy-egy földrajzi ponton.

A történelem nagy ókori politikai és civilizációs kategóriái úgy keletkeztek, hogy kész, természetes úthálózatra, tehát a priori közlekedési lehetőségre telepedett embermennyiségek hozták őket létre, vagyis éppen az úthálózat volt az, ami a rajta élő kis vérségi kötelékeket közösségekké, társadalmakká, "népekké" szervezte (2).

A föld felületének termelési és éghajlati szempontból sok, aránylag barátságos, tehát egészen kicsi kapacitással is meghódítható foltja van. Kész, természetes közlekedési és szállítási útvonalak tekintetében azonban jelentősebb társadalmak által igényelt méretezésű összefüggő területek ritkák és különösen ritkák voltak az emberiség történetének régebbi, alacsonyabb közlekedési kapacitású korszakaiban.

Az emberiség gyermekkorában az ilyen úthálózatokat az egyes nagy folyórendszerűek jelentik, mert az alacsony civilizációs kapacitású kora ókori ember mesterséges úthálózatok létesítésére még hosszú ideig képtelen és későbben is majd csak a természetes úthálózatok segítségével, a természetes úthálózatokból kiindulva válik ilyenre képessé. Ezért keletkeznek a kora-ókor első jelentékeny civilizációi a szubtropikus öv nagy folyórendszerein.

Az emberiség történetének legelső és legrégibb civilizációja és kultúrája, a szumiroké a Tigris és az Eufrátesz villájának szubtrópikus térségében, tehát vízi közlekedés tekintetében a földkerekségnek akkoriban legideálisabb területén bontakozott ki, és miután a távolsági kapcsolat fizikai lehetősége mellé ennek az emberfajtának csodálatraméltó géniusza megteremtette a távolsági érintkezés szellemi lehetőségét, az írást és a távolságokat ellenőrző tornyot, ez a civilizáció és kultúra a semmiből létrejőve oly magasságot ért el, hogy az átvételek és továbbfejlesztések sok évezredes láncán a mai emberi civilizáció és kultúra egész világot tartó fundamentumát jelenti, hisz Japántól a modern Amerikáig ezt vették át az összes többi fajok.

Az időben és jelentőségben második nagy civilizáció, az egyiptomi, a Níluson épül fel. A harmadiknak, a kínai civilizációnak bázisa szintén folyam, hisz annak születési helye a Sárga Folyó nagy kanyarja, éppúgy, mint az indiai civilizáció góca az Indus-Gangesz-Bramaputra vízhálózat területe, de vannak a hűvösebb égöv nagy folyórendszereinek is civilizációi.

A vízi közlekedésen alapuló "parti" jellegű civilizációk második, magasabb, későbbi lépcsőfoka a "mediterrán" fok.

Mikor a folyami társadalmak egyre duzzadó létszámának és térbeli kiterjedésének a folyami közlekedés kapacitása már elégtelen, viszont a civilizációs potencia, a hajózási, hajóépítési és egyéb technikai fejlődés eléri a beltengerekben mutatkozó akadálynak, mint ellenállásnak a szintjét, vagyis mikor a forgalmi szükséglet is, technika is beltengeri fokra emelkedik, a folyami civilizációk súlypontjai a folyórendszerűekről a mediterrán partokra tevődnek át. Ez a váltás jelzi az emberi történet mediterrán fázisának kezdeteit egy Földközi-tenger, egy Sárga-tenger, egy Káspi-tó, egy Fekete-tenger, egy Mexicói- öböl mediterrán régióiban. A mediterránra való átváltás a Földközi-tenger és a Káspi-tenger régiójában a Kr. e. 2. évezred kezdetének felel meg, a Sárga-tenger régiójában pedig mintegy ezer évvel később, Kr. e. 804 körül.

A technika és a hajózás továbbfejlődésének eredménye, a még magasabb közlekedési kapacitás és a még magasabbra növekvő emberi létszám lehetővé teszi és előidézi az óceánok közlekedési célra való felhasználását. Ezzel a mediterrán fázis után a nagy civilizációs gócok most már az óceánok partjaira tevődnek át és a parti civilizációs formák történtében elérkezik a harmadik és legmagasabb fok, az óceáni kor.(3).

Mind a három lépés a történelmi gócok egy általános áthelyeződését vonja maga után, melynek következtében a régi színhelyek pezsgő feszültsége lankad el, roskad középszerűségbe, vagy éppen megsemmisülésbe ezeknek a társadalmaival együtt és új színhelyek telnek meg gyorsan feszültséggel, emelkednek ki a középszerűségből, vagy éppen a semmiből, és ezeknek a társadalmai addigi jelentéktelenségükből gyorsan kiemelkedve átveszik a régiek rangját és szerepét.

Mi történik azonban egy-egy nagy folyami kultúrát megteremtő társadalommal a mediterrán fázis bekövetkezésének idején, vagy egy-egy mediterránt kultúrát és civilizációját kifejlesztő társadalommal az óceáni kor megindulásakor.

Az európai embernek úgyszólván a szeme előtt játszódott le egy ilyen fázis-váltás néhány száz évvel ezelőtt, az óceáni kor elindulásakor. Az európai ember pontosan megfigyelhette, hogy hanyatlott le a mediterrán fázis góca, annak kései hősével, a rendkívül tehetséges olasz néppel és szomszédaival együtt ennek a fázisváltásnak automatikusan beálló következményeképpen és hogyan emelkedett ki óceáni elhelyezkedésének szintén automatikus következményeképpen hat évszázados szürkeségéből és jelentéktelenségéből középszerű intelligenciájú angolszász faj.

A folyami fázisról a mediterrán fázisra való átváltást a maga idejében hasonló súlypontáthelyeződések kísérték. Egyiptom történetének két tisztán megkülönböztethető a történettudomány által is megkülönböztetett szakasza van. Az első szakasz, amit ó-birodalomnak nevez a történelem, a "folyami fázis". A súlypont ebben a korban a Nilus-völgy dereka mélyen a kontinens belsejében és a központ a görög torzítással "Thébá"-nak nevezett főváros, A második kor a közép-birodalom, ez a mediterrán-fázis. A súlypont most már a Nílus mediterrán szakaszán van a központ a még önkényesebb görög torzítással "Memphis"nek nevezett főváros, majd később a tengerparti Alexandria. A folyami fázisról a mediterrán fázisra való átváltás ideje Kr. e. 2100.

A Sárga-Folyó nagy kanyarjában, mélyen bent az ázsiai kontinensen létrejött kínai civilizáció esetében ugyanez a helyzet. Az első Kína területe és súlypontja a "folyami-fázisban" ez a kanyar és a főváros is itt van. Ez a súlypont Kr. e. a 9. és 8. szd.-ok során elindul a tenger felé és az új főváros Kr. e. 771 óta, már a tengeri régióban fekvő Honan lesz. A "mediterrán fázis" bekövetkezik, megszületik a koreai civilizáció és Japán, és ezzel a Sárga-Tenger körül kialakul egy mediterrán világ, amely aztán megint évezredekig tart.

Mind a Nílus, mind a Sárga-Folyó esetében azonos a helyzet. Mind a két esetben a "folyami" társadalom súlypontja gördül a fejlődés parancsára a tenger felé és alakítja át a társadalmat mediterránná, mindkét esetben azért, mert a mediterrán régió a folyaminak egyenes földrajzi folytatása, a társadalom átformálódása és átcsoportosulása így hát lehetséges, logikus és egyszerű.

Nincs ez azonban így a többi folyami civilizációk esetében.

Földünknek mindössze öt mediterrán régiója van. A Földközi-tenger, a Sárga-tenger, a Mexicói-öböl, a Fekete tenger és a Káspi-tenger. A két utóbbiból az egyik alapjában véve a Földközi-tengernek csupán egy öblét jelenti, tehát igazában ehhez tartozik, a másik pedig teljesen körül van zárva szárazfölddel, inkább óriási sósvizű tó, semmint tenger.

A szubtrópikus öv négy nagyobb ókori civilizációjának (4) csupán két folyórendszere torkollik mediterrán tengerekbe, a Nílus és a Sárga-Folyó. A mezopotámiai folyami civilizáció bázisát jelentő Tigris-Eufrátesz folyórendszerű éppúgy, mint az indiai folyam kultúra bázisát jelentő Indus-Gangesz-Bramaputra folyórendszerű, óceánba torkollik. Ezeknek a társadalma tehát egyszerű "súlypontáthelyezéssel" nem hömpölyöghetett a folyóval együtt egy mediterrán-régióba, és így történelmileg mediterrán fázisba.

Ez a körülmény az indiai esetben a kultúra és a társadalom megmerevedését, a fejlődés megállását idézte elő. Azt a tünetet, ami a "kasztrendszerben", a "bölcs rezignációban", a "Hallgatás Tornyai" fölött gubbasztó keselyűkben jut kifejezésre, az a körülmény magyarázza meg, hogy Indiának nincs mediterrán partvidéke. Folyami civilizációja és folyami társadalma nem "transzponálódhatott" át. India "mediterrán kora" egyszerűen kimaradt.

1. Mindez bővebben és részletesebben megtalálható a szerző "Tér és Történelem" c. munkájában (szerző kiadása Melbourne, 1956., 78 lap).

2. A közlekedés lovas megoldása a mozgékony lovas-társadalmak megszervezése, a lovas-civilizációk kialakulása már egy későbbi, magasabb fokot jelent. Az már nem csupán adott lehetőségek puszta felhasználása, nem alkalmazkodás kész adottságokhoz, hanem megteremtése egy lehetőségnek. Az ó- és középkori lovas nomád civilizációk nem lenézést, hanem csodálatot érdemelnek. A lovas-nomád forma a kontinensek belsejében hiányzó folyamokat pótolja.

3. Az óceáni kor kezdetét általában Amerika felfedezésének idejével számítjuk noha az valamivel hamarább veszi a kezdetét. A "parti" civilizációk korai - folyami, mediterránt és óceáni - nagyjából megfelelnek az ókor-középkor- újkor beosztásnak. Az óceáni kor lezáródásával, ami már megkezdődött, a parti-civilizációk kora le fog zárulni. Most már a levegő kora következik, ami új súlypontáthelyeződést hoz.

4. Az azték civilizáció nem "ókori". Abszolút értelemben az óvilághoz képest az középkori. De abban is tisztán meg lehet különböztetni a "folyami" és a "mediterrán" fázist.

A szumir folyami civilizáció és kultúra társadalmának ugyanez volt az esete. Vagy megmerevedés várt rá, vagy pedig el kellett hagynia ezt a területet és mediterrán-vidéket keresnie saját óceáni torkolatvidéke helyett. A szumir helyzet mégis valamivel szerencsésebb volt, mint a későbbi hinduké, mert a szumir világhoz aránylag nem messze három mediterrán régió is volt, nyugatra, északra, keletre egyaránt. Nyugatra a Földközi-tenger, északra a Fekete-tenger, keletre a Káspi-tenger mediterrán régiói.

A szumir kultúra folyami társadalma nem a megmerevedést választotta, hanem lényeges tömegeiben a három "mediterrán" régióba áthúzódva, fokozatosan kiürítette a folyórendszerű területét. A szumir világ fokozatosan négyfelé vált és ez a négyfelé válás az időszámításunk kezdetét megelőző harmadik évezred közepe táján, az achájok Peloponnezoszba érkezése előtt mintegy másfélezer évvel indul meg.

A három közeli mediterrán régió közül a Földközi-tenger vonzása a legnagyobb, a kirajzás tehát ebbe az irányba, ha nem is a legkorábbi, de a legerősebb. Ez a kirajzás hozza létre a dél-kisázsiai és kréta-minoszi kultúrákat.

Az északi irányú kirajzás már nem is annyira kirajzás, mint inkább terjeszkedés, hisz a Tigris és Eufrát forrásvidékén elterülő Szubartu (Szabirföld) tágulása eredményeképpen éri el a Fekete-tenger déli partvidékét és a Kur és Araxes folyók dél-kaukázusi síkságait, hogy aztán évezredekkel később a Fekete-tenger - Kaukázus vonalát is átlépve, Szubartu szabirjai behatoljanak a mai Dél-Oroszországnak "Európát", sőt a dél-urali térség "Ázsiát" jelentő területeire is ("Szibéria" ). Ugyancsak Szubartu népéből válnak ki a bogházkői okmányok tanúsága szerint a Kr. e. 2. évezred közepe felé a szabir nyelvet beszélő "hurri"-k vagy "kur"-ok (v. ö. Kur-folyó), akiket 1000 évvel később a görögök "kár"-oknak fognak nevezni Kisázsiában, és az ugyanezt a nyelvet beszélő "mitanni"-k, vagy "mada"-k, akik valószínűleg a következő évezred "méd"-jeivel azonosak.

A harmadik mediterrán kirajzást a Káspi-tenger vonzása indítja el, s időben ez a kirajzás a legkorábbi. A Káspi-tenger körül elhelyezkedő szumir rajokból kialakuló különböző népeket majd kétezer évvel később "szkitháknak" fogja önkényesen és helytelenül elnevezni a mindent "görögösítő" hellén tudomány.

A mezopotámiai őshazában visszamaradó, folyton csökkenő erejű szumirság csodálatos lendülete ezzel fokozatosan lelassul s végül megmerevedik. Legyengülve és elkényelmesedve előbb az északkeleten húzódó elemi hegyvidék kemény, barbár és kegyetlen rokonnépével, a rémült és panaszkodó ó-szumir feljegyzésekben "hegyek sárkányai"-nak nevezett kudu, vagy gudu, vagy kad néppel kerül hosszú és tért vesztő harcokba, melyek eredményeképpen Szumiria északi fele kad fennhatóság alá kerül (Akkad). A Szumirföld és Akkad központjait jelentő Ur és Larsza között évszázadokon keresztül folyik a véres vetélkedés, amelynek háta mögött fokozatosan egy új városhatalom nő fel, Babel, vagy ahogy a görögök nevezik, Babylon. Babel a mezopotámiai térbe egyre nagyobb tömegekben érkező és ott gyorsan civilizálódó barbár sémita kötelékek által alapított város-államok egyike, amely a két mezopotámiai "nagyhatalom" egymást rongáló vetélkedését ügyes politikával kihasználva, előbb egyik szövetségével a másikat, majd azután a győztest is uralma alá hajtja. Babel emelkedésére a koronát Hamurápi teszi fel a Kr. e. 2. évezred első évtizedeiben s ezzel Szumiriának sok ezer évi csodálatos és az egész emberi kultúrát elindító fejlődése és szerepe politikailag gyorsan összezsugorodik.

Bár a Hamurápi gyenge utódai idején Mezopotámiát végigdúló borzalmas hatti "tatárjárás" után újra szumir neveket viselő királyok végzik az újjáépítés munkáját, sőt aránylag rövid korszakuk után egy a Káspi-mediterráneumban felnőtt egykori szumir kirajzás leszármazottja, a chus, kassu, magyarul úz nép veszi át egy időre a vezérszerűepet, Elő-Ázsia fokozatos elszemitásodása feltartóztathatatlan. Az úz népet felhasználó vezető hatalom már megint sémita lesz, és sémita lesz az asszírokat felváltó második babeli birodalom vezetőrétege is. Ezekbe, valamint az újabb és újabb sémita hullámokba az egykori szumir városok rendre belesüllyednek. A Tigris és az Eufrát deltájának "Tengerföldnek" nevezett mocsaras régiójában néhány száz éven át vegetál ugyan még egy csonka kis szumir képlet, de a sémita tengerbe belevész az is.

Ha a szumirság Mezopotámiában maradt része politikailag és fajilag el is tűnik, kultúráját és civilizációját minden nép átveszi és nyelve is még ezer évig fennmarad, sőt az elő-ázsiai világnak nemzetközileg használt tudományos, diplomáciai és egyházi nyelve lesz, valami olyasmi, mint majd a latin kétezer évvel később Európa középkori világában. Sőt a szumirból átvett szavak ezreivel, a szumir tudománnyal és civilizációs eszközökkel együtt átveszik és különbözőképpen adaptálják annak mitológiáját (5), mondáit (6) és költészetét (7) is.

Ez a "késői szumir" nyelv, a Krisztus előtti két évezred szumir nyelve, gyorsan torzul, másul, átad és átvesz szavakat és éppúgy gazdagítja az ekkoriban még primitív asszírt, babilonit, hébert, mint ahogy kréta- mykenei és etruszk csatornákon bejut az árja nyelvekbe is, sőt kelet felé hatva az u. n. sanscrit "nyelvbe" is (8). Ez a tény vezette félre hosszú időn keresztül a "szumir dicsőség" után vágyó árja nyelvészeket, akik az "indo-európai" nyelvek szumir kölcsönszavaiból kiindulva kissé elhamarkodottan sorolták be a szumir népet az "indo-európai" népek családjába éppúgy, mint a sémi nyelvészet is elhamarkodottan állította a szumir nyelvet "zsidó" rituális nyelvnek.

A szumirság kelet felé áthelyeződő, Káspi-tenger irányába tendáló fele, társadalom, nyelv és kultúra, amely korábban kivált, ilyen idegen beütésen nem esett át. További fejlődésének lendülete ugyan a szűkebb keretek között nem érte el a Földközi-tengeri dimenziókat, a szumir jelleg és szubstancia azonban fajilag, nyelvileg egyaránt tisztábban megmaradt az idevándorló részek különböző csoportjaiból kibontakozó népekben. A káspi- kultúrák ősi szumir jellege tisztábban megmaradt.

A Káspi-mediterráneum különböző "népeinek" kibontakozása a különböző mezopotámiai telepes-hullámokból érthető és természetes folyamat volt, hiszen a szumir népnek nem volt egységes birodalma. A szumir tér - éppúgy, mint évezredekkel később a görög - önálló városállamokból tevődött össze, amelyek "királyaik" uralma alatt önállóan, egymástól függetlenül, nem egyszerű egymással háborúskodva éltek s amelyeket csupán a közös nyelv, kultúra és egy vallási központ tartott össze. A Káspi-mediterráneumot fokozatosan benépesítő szumir hullámok tehát önálló és egymástól nemcsak földrajzilag, hanem szubstanciájukban is elkülönült egységek voltak, melyek már magukkal hozták az önálló népi egyéniségüket a közös nyelv és kultusz ellenére is.

Ha későbbi tagolódásukból szabad visszakövetkeztetni, öt ilyen elvándorló szumir hullám helyezkedett el a Káspi régióban körös-körül a Kr. e. 3. évezred középső századaiban s ezeknek a szumir kezdeményezéseknek a népessége két évezred alatt igen tekintélyes tömeggé szaporodott. A Kr. e. évezred görög írói "megszámlálhatatlan" mennyiségű népről beszélnek a Káspi-tenger környékén(9) s ez a szám Kr. e. ötszáz körül, Herodotos korában, jelentékenyen meghaladhatta már a milliót.

Individuális népekké való tagolódásuk a 2. évezred végére - az a kor ez, mikor az achájok, vagy dórok megérkeznek Peloponnezoszba - már befejeződött, noha ők csak úgy emlegetik egymást, "a népek". A "nép" szó, abban az értelemben, hogy vérségileg, vagy egyéb alapon összetartozó embercsoport, szumirban éppúgy, mint az összes őstörök nyelvekben, "szak", "szaka", "saag", "sagga". A szumir alapszó "sa" annyit jelent, hogy gyülekezni, csatlakozni, rendeződni, a "saag", "sagga" pedig ellenállni, támadni, rohamozni. A szaka "emberekből összetevődő, szerves kötelék", nép, törzs, nemzetség, "had".

Amellett, hogy az ómagyar "had" szó, amely nemzetséget, a vérségileg összetartozó családok kötelékét jelentette, pontosan megfelel a "szak", "szaka" szónak, maga ez a szó is, ugyanúgy, mint az összes őstörök nyelvekben, megvan a magyarban is, ma is "szék", "szeg" formában, csak jelentése, mivel mindkét szónak van egy másik jelentése is, homályossá vált.

A "székhely", "székváros" innen ered s nem valami trónra, vagy hivatali székre való utalás. A székely "székek" a különböző nemzetségek telepterületei. Ősi településű falvaink "szeg"-ei (Alszeg, Felszeg, Kovács-szeg stb.), mint egy-egy nemzetség, "had" által lakott falu, vagy városrészek szintén erre utalnak, de erre utalnak falu és városnevek is. Pl. Szeged, Bessenyszög, Kunszeg, Szeghalom, sőt maga a "székely" népnév is az ősi "szaka" szó elhomályosult értelmű származékai, mint ahogy a "szegről-végről atyafiság" kifejezésünk is ezen alapul és pontosan ki nem mutatható, de létező rokonságot jelent, amit csak az igazol, hogy családunk a másik családdal ugyanabban a "szegben" lakik, tehát egy közös őstől származik.

Mivel az őstörök lakótelepülés nem utcák, hanem "szegek" szerint történt s egy-egy "szeg"-ben a házak látszólagosan össze-vissza, valójában azonban egy bizonyos rokonsági rend szerint épültek a közös területen, s ezek között a "rendetlenül" épült házak között ismeretlennek nehéz volt az eligazodás, a "szeg" szóból lett "zug" és a helyzet alliterációs kifejezése zeg-zug, zeges-zugos, zeg-zugost (10).

A "szaka" szónak, lám, igen gazdag családja él a mai magyar nyelvben: is, annak ellenére, hogy eredeti honfoglaláskori szabir szókincsünk egy részét onogur szókinccsel cseréltük fel.

Mivel népekről általában többes számban beszélünk, és így volt ez a múltban is, a Káspi-vidéki "népeket" is többesben emlegették, a többes szám őstörök ragja pedig -t, így hát "a népek" - "szakit". Ezt a szót a Kr. e. évezred görögjei, kik a szó jelentésével láthatólag nem voltak tisztában, hallomás alapján így írták le: "skutas", "Scyth" és azt gondolták róla, hogy ez valami népnév. Így jött létre egy görög íróvesszőből egy ókori nép, a szkíta, amely sohasem létezett. Annak az öt különböző népnek, amelyre ezt a furcsán átgörögösített szót ráakasztották s amely öt nép a következőkben további ágakra bomlott szét a Kr. e. 1000-tőt Kr. u. 500-ig terjedő másfélezer év alatt; - fogalma sem volt róla, hogy őket így nevezik. ők magukat "hún, "dák", "avar", "chus", (úz) és "szabir" néven nevezték.

Hogy a dolog még furcsább legyen, az egyébként már többes számot jelentő szakit - Scyth szót még egyszerű többes alakban használták (scythae, die Scythen, stb.), ami igazában annyit jelent, hogy "szkitákok", vagy pontosabban "szakákok".

Ezeknek a "szkithának" elnevezett (11), azonos eredetű, de különböző népeknek a nyelve azonos és ez az azonos nyelv, a szumir.

A "szkítának" elnevezett Káspi-vidéki ókori népek nyelvéről megállapította a múlt század tudománya, hogy az "kihalt", s mivel kihalt, gyorsan megállapították róla, hogy árja nyelv lehetett és a nép, amely beszélte és nyomtalanul eltűnt, "beleolvadt a szarmata népekbe". Mióta azonban felfedezték és jól-rosszul megfejtették a szumir nyelvet, ez a nyelv igen sokat és igen érdekeseket kezd mondani a Káspi-mediterráneum ókori népeiről.

Elmondja, hogy kik és miért építették ki a Káspi-vidéket észak felől határoló Kaukázus-hegység átjáróit lezáró nagy ókori erődműveket, amelyeket "zár"-oknak, "cur"-oknak, "vaskapuknak" neveztek és amelyek közül az egyiknek a központi erődje Dariel volt, a másiknak meg Derbent márpedig szumirul "dár" annyi, mint "zár" és Magyarországon két "Vaskapu" is van.

Elmondja azt is, hogy ez a Káspi-vidéki mediterrán világ hogy terjeszkedett az állandó szaporodás nyomására a Káspi-tengerbe ömlő folyók - a Jaik (Ural) , Atil (Volga), Kur (Cyrus), Araxes, stb. - mentén egyre mélyebben nyugatnak, északnak, keletnek egyaránt, hogy született meg a "Szibéria" név a Jajk-völgyön felfelé terjeszkedő szabirokról, honnan és hogyan kerültek bele az uralvidéki ősnyelvekbe, a későbbi "finnugor-nyelvekbe" szumir nyelvelemek.

És elmondja azt is, hogy a parti-kultúrájú, városépítő és urbánus-civilizációjú szumirok leszármazottai, egyre szélesebben szétömölve kontinentális területekre, hogyan alakultak át vízi közlekedési lehetőség híján fokozatosan állattenyésztő lovas-népekké, ezer év alatt fokozatosan kimunkálva az addig merőben ismeretlen életformát, a lovas-civilizációt, amely akkorát gyorsított a gyalogjáró emberiség életén, mint évezredekkel később a mozdony, meg az autó....

5. Szumir mitológiai személyek kimutathatók a bábeli, asszír, görög, egyiptomi, etruszk és római vallásokban és a Bibliában is.

6. A közismert szumir Gilgámesz-eposz elmondja, hogy Földanya figyelmezteti Ut-nap-isztimet, hogy az istenek megharagudtak az emberiségre és vízözönnel ki akarják őket irtani. Felszólítja ezért, hogy készítsen egy nagy bárkát, költözzék bele családjával együtt, vigyen a bárkába minden állatból egy párt, stb. stb. végig a kibocsátott hollóig, a. galambig, úgy ahogy a bibliában van. Az eposz évezredekkel előzte meg a bibliát. A világ teremtését is szumir mitológiából vette át a zsidó mitológia. Adám, Ada-mu, szumir szó annyit jelent atyá-m. A Dedalos és Ikaros mondája szintén szumir. A rómaiak Bacchusa a szumiroknál Bakus volt, ami szó szerint a magyar bak-ős szónak felel meg (kecskeszarvakkal ábrázolja mindkét mithológia), szumir eredetű mitológiai személy Heraklész is.

7. Az ó-héber költészet gyöngyeire, a Jeremiás- siralmak-ra emlékeztető, de nem Jeruzsálemet, hanem az elpusztult szumir városokat sirató zsoltárai maradtak fenn a szumir vallásos irodalomnak is. Egy 30 versszakból álló lamentációnak, melyben Enlil isten leánya Nin-Mar siratja a városokat, megható utolsó versszakai így hangzanak:

"Uru-mu nigulgul, gierra fimmá
Gu-mu náb,
Nipur, Ekur; Kiur nigulgul, gierra immá
Girszu, Csirpurla nigulgul, gierra immá.

Uru, huta za kibi gira abgigiő
Nipur, Ekur, Kiur, huta za kibi gira abgigi-ő
Girszu, Csirpurla, Iszim, Ur, Záraz, huta za
Kibi gira abgigi
Meé máó.

8. Az indoeurópai "faj" teóriája annak a felfedezésnek az alapján jött létre a múlt század folyamán, hogy a "szanszkrit"ban és az "európai" nyelvekben, különösen a kelta nyelvekben igen sok alaphasonlatosság van. Ebből jött létre egy "ind népvándorlás" hipotézise, amely szerint az indusok kétezer évvel, vagy még régebben időszámításunk kezdete előtt a ma "Európának" nevezett területről itteni fajrokonaikból kiszakadva, vándoroltak Indiába. Ennek a teóriának a nyelvrokonság, a "szanszkrit" az alapja. A szumir nyelv és civilizáció felfedezése azonban alighanem meg fogja ezt az elméletet és az egész "indo-európai" fikciót dönteni, hiszen ha az "európai" és az "indiai" világ között elhelyezkedve volt egy a szanszkritnál sokkal régibb nyelv és kultúra, ez közbülső földrajzi elhelyezkedéséből természetesen és logikusan sugározhatott ki kelet és nyugat felé egyaránt s hatása mindkét irányba azonos volt. Ha ki tudjuk mutatni, hogy a szumir turáni nyelv volt, amely roppant fejlettségénél fogva erősen hatott minden irányban a különböző fajokra, a szanszkrit" rejtélyre megvan a kellő magyarázat, nincs szükség az egyébként is logikátlan és érthetetlen "indiai népvándorlás" teóriájára, és ezzel módosul az "indo-európai", vagy "indo-germán" elmélet is.

9. A szumir városok számából következtetve, a szumir "nép" létszámát Kr. e. a 3. évezred elején 200.000 lélekre lehet becsülni és ez igen tekintélyes embermennyiség abban az időben, ha meggondoljuk, hogy az acháj törzsek összlétszámát, 1800 évvel később, 4-5000-re lehet tenni. Ha már most számításba vesszük, hogy a szumir eláramlás főleg a Földközi-tenger régiójába történt és csak a kisebb hányad vándorolt a Káspi- régióba, ezt a mennyiséget 5-6000 lélekre tehetjük. A modern orvostudomány kialakulása előtt - a múlt század második harmadáig - az emberiség szaporodásának átlagtempója az volt, hogy az emberiség 5-6 emberöltőnként megkétszereződött. Ha ezt úgy transzponáljuk át az ókorba, hogy az emberi szaporodási ütem két-évszázadonként kétszerezi meg az emberállományt, a Káspi-környék lakosságának a Kr. e. első évezred elejére el kellett érnie a félmilliót, s ez a mennyiség a maroknyi görögséghez képest valóban "megszámlálhatatlan". Ha Kr. e. 500 körül egy körülbelül ekkora tömeget képzelünk el, érthetővé válnak ebből a nagy rezervoárból az állandóan folyó kirajzások, amelyek eleinte északi és keleti irányúak.

10. Mint nyelvi érdekességre kívánok rámutatni arra, hogy a tipikusan és eldisputálhatatlanul őstörök "szeg" településből eredő "zeg-zug" kifejezés és annak belső tartalma, talán az avaroktól talán tőlünk átment a szomszédos németség nyelvébe "zick-zack formában (s onnan az angolba zig-zag formában), s németből cikk-cakk formában, mint "német jövevényszó" visszajött hozzánk A zeg-zug őstörök eredetét, a "szeg"-es településrendszerrel együtt elvitatni nem lehet.

11. A "szkitha" szó, akárhogy is keletkezett, ma már kiirthatatlan tudományos műszó.