dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria 4. rész
XVII. AZ ÚJ TÖRZSSZÖVETSÉG, MINT KATONAI ERŐ.
A történelem utolsó szabir birodalmának elvérzésétől a 9. század végéig tartó "szabir" korunk záróaktusát s egyben azóta is tartó "magyar" korunk indulását jelző történelmi tettünk, a Kárpát-medence elfoglalása, diplomáciai előkészítésében ugyanúgy, mint katonai végrehajtásában klasszikus tökéletességű tett volt, amelynek koncepcióbeli arányai és végrehajtásbeli részletei egyforma tisztasággal bontakoznak ki a történelmi tények felsorolásából.
1. Árpád a törzsek autonóm vezéreinek hozzájárulásával elhatározza a szerződött két nép számára a Kárpát-medence megszerzését.
2. A terület felderítése földrajzi és politikai értelemben egyaránt a térben lakó barátságos avar népelem beszámításával és felhasználásával a 885., 892. és 894. évek során végrehajtott pannóniai hadjáratokkal, valamint alapos és békés úton végrehajtott részletes adatszerzéssel évtizedeken keresztül folyik. Ebben különösen a helyben lakó avarok jelentenek nagy segítséget, akikkel az érintkezést Árpád állandóan fenntartja, alapjában véve már 862 óta. Ezt az érintkezést eleinte avar emigránsok jelentik és ez fog az avarság helyszínen való felkeresésévé fejlődni. Mindezt a helyzet, a körülmények és a tények tisztán mutatják. Az a földrajzi tájékozottság, amit a honfoglaló magyarság mutat, bámulatos, de egyébként is, a felderítést adott esetben még egy kongó-vidéki törzsfőnök is így csinálná.
3. A törzsszövetségnek a Kárpát-medencébe történt átvándorlása a helyváltoztató lovas népek évezredek alatt kifejlődött "szakszerűségével", tökéletesen megy végbe.
4. A terület birtokbavétele két feladatot jelent. Az egyik a tér északnyugati részét jelentő frank határőrkerületből önállósulni kezdő morva "hercegség", a másik a tér keleti felét birtokló bolgár birodalom katonai erejének megsemmisítése, vagyis a két terület fegyveres megszállása volt.
A többi egységek gyéren települt, vagy éppen barátságos avar népelem által lakott, tehát komolyabb fegyveres erőszakot nem kívánó területek voltak.
Ehhez a tisztán felderített és pontosan kiértékelt két tényhez képest Árpád a diplomácia ősi szabályai szerint a két erő hátában keres segítséget. Árpád diplomáciai erőfeszítései mind bizánci, mind a frank-római császári vonalon történelmi tények, amiket kútfőadatok bizonyítanak.
Mivel Árpád sem Bizánc, sem Arnulf politikáját nem irányíthatja, feladata a két tényező felhasználásához az alkalmak kivárása és azok gyors és energikus felhasználása.
A 892. évi pannóniai hadjárat Szvatopluk ellen Arnulf szövetségében történik, de az aránylag kicsi erőt jelentő morvák ellen vezet két önálló hadjáratot is (885, 894).
Általában tisztán látható hogy a morva- pannóniai erő likvidálását sokkal könnyebb feladatnak látja, mint a bolgár terület meghódítását, nemcsak azért, mert ez a terület maga is kisebb, hanem azért is, mert a megsemmisítendő erő is az. A bolgár birodalom katonai erejéhez képest Szvatopluk ereje, mint stratégiai probléma, valóban elenyésző.
5. A várható bolgár katonai ellenállás megsemmisítését, mint katonai-feladatot, olyan komolyan veszi, hogy a kárpáti térbe való beköltözéssel mindaddig vár, míg a bolgárok elleni katonai akció esélye Bizánc részvételével el nem érkezik, viszont abban a pillanatban, amikor elérkezik ez, a költözködés technikai előkészítését már végre is hajtja. A 892. évi bizánci elutasítás éppúgy elhalasztja a Kárpát-tér megszállását, mint amennyire a 894. évi bizánci ajánlat haladéktalanul előidézi azt. Más szavakkal, ha 892-ben Bölcs Leó hajlandó lett volna a bolgárok ellen egy közös katonai akcióra, a Milleniumot négy évvel hamarabb ünnepelte volna a magyarság. A bolgár hadjárat és a honfoglalás egyetlen összefüggő akció.
6. A bolgár háború egy két-arcvonalon megvívott háború, hiszen a balkáni hadműveleti területen ugyanúgy a magyar haderő harcol bolgár haderő ellen, mint ugyanannak a háborúnak nyugati kárpát-medencei hadműveleti területén. Az idő, a vezérlet és a hadicél is ugyanaz. Ez a hadicél a Kárpát-medence keleti felének birtokbavétele a bolgárok legyőzése útján és a magyarok hadicéljukat száz százalékig el is érik. Az események egészének tiszta körvonalakkal kirajzolódó képében tisztán és élesen felismerhető, hogy a balkáni hadműveleti területre küldött két törzsi hadosztálynyi erejű déli hadcsoport feladata a bolgár főerőket a nyugati hadműveleti területről elvonni -s ezt a déli hadsereg száz százalékosan végre is hajtja - de tisztán és élesen felismerhető az is, hogy ebben a háborúban a magyarok számára a balkáni hadműveleti terület csupán mellék-hadszintér. Ha főhadszíntér volna, ott harcolna a nagyobb erő és azt irányítaná a főparancsnok. Ezzel szemben a nagyobb erő, öt hadosztály, a nyugati, kárpát-medencei hadszíntéren harcol a főparancsnok személyes vezérlete alatt a balkáni hadcsoport parancsnoka pedig a fővezér fia.
7. A klasszikus tökéletességgel előkészített és végrehajtott háborúnak, mely a világtörténelem bármelyik hadvezérének becsületére válna, (!) két, előre nem látható, zavaró eleme volt. Az egyik, hogy a már mozgásban levő vonuló törzsek egyike, a legtávolabbi pontról, a Dnyeper alsó szakaszától induló Jenő törzs hátulról, rablási szándékú besenyő egységek részéről váratlan támadást kap, amely emberéletben és anyagban jelentékeny, de semmi esetre sem katasztrofális veszteséget okoz, a másik az, hogy Bizánc, szövetségi szerződését megszegve, a hadműveletek befejezése előtt, a szövetséges partner megkérdezése, sőt talán értesítése nélkül különbékét köt, ami a balkáni hadműveleti területen operáló magyar déli hadsereget válságos helyzetbe hozza, úgy hogy az súlyos veszteségeket szenved, (2), stratégiai feladatát azonban teljesíti. A bolgár főerők elvonása a kárpát-téri bolgár területektől teljes mértékben megtörtént, 120.00 négyzetkilométer bolgár terület magyar kézbe került, Árpád nagy stratégiai koncepciója megvalósult. Levente hadjárata nem "fulladt kudarcba", mint Hóman Bálint állítja. (3)
A magyar honfoglalás komplexuma a tények pontos felsorolásában, maradék, hozzáadás és célzatosság nélkül tehát a fentiekben foglalható össze.
Ahogy a magyar történettudomány a fentiekben összefoglalt anyagot kezeli, kiértékeli s előadja, az már több, mint meglepő. Ennek a kezelésnek, kiértékelésnek és előadásnak feltűnő karaktervonása, hogy a Levente vezetése alatt végrehajtott balkáni hadjáratot s az apja vezetése alatt lefolyt honfoglalást, avagy másképpen kifejezve, a magyar -bolgár háború balkáni és kárpát-medencei szelvényeit két egymástól független akcióként szemléli, noha egy időben folyik le mind a kettő, és a balkáni hadjáratot éppúgy Árpád határozza el, készíti elő és hajtatja végre, ahogy ő intézi a Kárpát-medencei, s szintén "bolgár" hadjáratot is. A bolgár hadjárat, politikai indoklás nélkül magyar részről semmi más, mint egy idegen hatalom felhívására végrehajtott rablókaland, s a magyar történettudomány az ősökről nem tételez fel többet, noha Levente Árpádnak fia és egyik tábornoka. A Magyar Történtet c. mű a 895. évi magyar-bolgár háború balkáni hadműveletéről azt állítja, hogy az "kudarcba fulladt", a kárpát-medenceiről meg azt, hogy az "menekülés" volt, annak ellenére, hogy a balkáni hadműveleti területre leküldött haderő stratégiai célját tökéletesen elérte, a kárpát-medencei haderő meg 120.004 négyzetkilométernyi területet vett el a bolgároktól. Árpád nem a marhacsordák és birkanyájak élén vonult be a Kárpát-medencébe és lovassága nem az ökrösszekerekkel együtt cammogott. Ha így lett volna, nem szobrot, hálát és dicsőséget érdemelne, hanem megvetést. Mind az öt lovashadosztályával együtt.
A "hivatalos" magyar történettudomány reprezentásai a fentiekben vázolt interpretációval a 895. évi eseménykomplexumból annak történelmi lényegét, az intelligens tervszerűséget veszik el s ez Árpád fejedelemnek és magyarjainak a világ összes nemzeti történettudományaiban páratlan módon - megdöbbentő lebecsülését jelenti.
Hogy e lebecsülés milyen tervszerű, annak bemutatására szó szerint leközlöm a 895. év magyar történetének, tehát a bolgár háborúnak és a honfoglalásnak általam a fentiekben vázolt anyagát Hóman Bálint előadásában a Magyar Történet c., általam már többször idézett munka első kötetének 115-117. lapjairól. Felhívom az olvasó figyelmét a tartalom és a rendkívüli tapintatlan előadásmód mellett a használt kifejezésekre is, amelyek, a mű harmadik, átdolgozott kiadásáról lévén szó, nem lehetnek elírások.
Idézet Hóman Bálint Magyar Történetéből:
"Bölcs Leó még 894-ben szólította fel a magyarokat a bizánci seregen győzedelmeskedő Simeon bolgár cár megtámadására (csak így: "Felszólította"). Árpád és Kusán, vagy Kusaly magyar vezérek hamar megegyeztek Szklérosz Nikétasz bizánci követtel(4) és Árpád fiának, Leventének vezérlete alatt nagyobb sereget küldtek bolgár földre. A magyar harcosokat görög hajók szállítottál fel a Dunán a bolgár határra (5), mialatt a császári sereg dél felől nyomult Bolgáriába. Levente teljes győzelmet aratott Simeon fölött. Elfoglalta fővárosát, a Duna alsó szakaszához közel fekvő Pereszljavecet és lovasaival végigdúlta egész Bolgáriát, rengeteg foglyot ejtett, nagy zsákmányt szerzett. De a győzelem nemsokára vereségre fordult. Simeon szorultságában különbékét ajánlott a császárnak, ki barbár szövetségeseit rútul cserbenhagyva, nemcsak seregeit vonta vissza, hanem a magyarok átszállítására küldött hajókat is hazarendelte. Simeon most már teljes erővel támadt Leventének a győzelem után gondtalanul táborozó seregére s azt véres harcban tönkreverte. A hajóitól megfosztott magyar sereg maradványai nagy nehezen átvergődtek a Dunán, de Etelközön már nem találtak otthonukra. Mialatt ők bolgár földön vívták kemény harcukat, Árpád fejedelem, az otthon maradt magyarokra támadó besenyők elől kitérve, népével együtt felkerekedett (6) és nyugat felé költözött. A második (?) besenyő támadásban - Konstantinosz császár elbeszélése alapján - Simeon bolgár cár diplomáciai sikerét szokták látni, pedig ez sokkal távolabbi okra vezethető vissza. Az arab hatalomnak északi szomszédaival vívott küzdelmei során 893-ban egy Izmail-ibn-Achmed vezérlete alatt álló arab-perzsa sereg a Káspi-tón túl lakó karlukh-törökök ellen nyomult s ezek királyát családjával és 10.000 emberével együtt foglyul ejtve, tartományuk fővárosát is elfoglalta. A karlukhokra mért katasztrofális csapás mozgásba hozta a szomszédos török népeket s a besenyőket néhány év előtt a Donig szorító (7) úzok a Jajkon, sőt a Volgán is átkelve Európába hatoltak. A besenyők Volga-Don-vidéki törzseire nehezedő nyomás hatása alatt az egész törzsszövetség nyugatnak indult, a Dnyeperig nyomult, majd hírt véve a magyar sereg színejavának távollétéről, (8) e folyón is átkelt és az etelközi magyarokat támadta meg, vészes pusztulást okozva soraikban. (9)"
A HÓMAN IDÉZETET FOLYTATOM A KÖVETKEZŐ FOLYTATÁSBAN:
9. Szinte már megható - és egyben megdöbbentő is és elkeserítő - Kézait olvasni, amint 700 évvel ezelőtt felel az akkori magyargyűlölő propagandaállításokra, higgadtan fejtegetve az európai, felsőbbrendűségnek", hogy a magyarok nem lehetnek ördögök és boszorkányok leszármazottai, mert ezek szellemi lények és érintkezésük eredményei nem lehetnek húsból és vérből való fizikai létezők.
10. A Regensburgból keletnek vezető kereskedelmi útvonal a Kárpát-medencén vezetett keresztül és Pest volt a csomópontja, ahol az Alduna-vonal a Fekete-tenger régióba, a verecke-halicsi vonal pedig a Dnyeperen keresztül Kína felé bonyolította le a kereskedelmi forgalmat. Egyáltalán, számításon kívül hagyni a Nagy Károly-féle katasztrófa avar reakcióját, nem valami nagy historizmusra mutat.
11. Minderre "kútfőadat" természetesen nincs, de tények - vannak.
1. Bármelyik más nemzet történettudománya már hadtörténeti könyveket produkált volna erről a mindennél fontosabb hadjáratról és Árpád diplomáciai és hadvezéri teljesítményéről. Történettudományunk azt nem tartotta fontosnak. A honfoglalás egészéről önálló magyar hadtörténeti mű nincs.
2. A Szklérosz Nikétásszal kötött egyezmény szerint a Dunától délre bevetett hadosztályt a hadműveletek befejezése után görög hajóknak kellene visszaszállítani a Duna északi oldalára. A különbéke megkötése után Bizánc ezeket a hajókat az átkelési pontról hazavezényli.
3. Hóman- Szekfü: Magyar Történet, I. köt. 118. 1.
4. Mindez a valóságnak szabatosan megfelelt fogalmazásban így kellene hogy hangozzék: Bölcs Leó bizánci császár még 894-ben katonai szövetségi ajánlatot tett Szklérosz Nikétász nevű követe útján Árpád fejedelemnek egy Bolgária ellen indítandó közös háborúra. Tehát nem "felszólította" a magyarokat, akik nem voltak alattvalói és Árpád Hóman Bálint számára nem "magyar vezér" Kusallyal együtt, hanem a magyarok fejedelme, szuverén uralkodó mint Bölcs Leó. Hóman Bálint ismerte a "szövetségre lépni" kifejezést és szándékosan nem használta, ő tudja miért. - "Felszólítani" csak alárendelteket lehet és éppen ez a Bölcs Leó írja "Taktiká"-jában: "Férfiakban bővelkedő és független ez a nemzet .. ." (t.i. a magyarok).
5. A 9. századi Bolgáriának nem a határán folyt a Duna, mint ma, hanem azt derékban szelte ketté. Havasalföld is Bolgária volt, sőt hozzá tartozott az egész Erdély és a Tiszántúl.
6. Mind a balkáni hadjárattal, mind a "besenyő-kérdéssel" külön fejezetben fogok foglalkozni, azért így most csupán egy közbevető megjegyzést teszek. Ha Árpád képes volt két törzsi hadosztályt és tulajdon fiát - aki Hóman térképe szerint alig néhány száz kilométerre harcolt a törzsektől - annyira cserbenhagyni, hogy az elvándorlás felől még csak nem is értesíti őket, akkor ő a magyar történet leggyászosabb alakja
7. A Hóman-féle "karlukh-elméletre", amely kizárólag azért született, hogy a történelmileg teljesen megmagyarázatlan, értelmetlen, alaptalan és logikátlan általános besenyő támadás alá - amelynek sem józan oka sem értelmes célja nincs - valami "történelmi alapot" kanyarítsanak, a következőket jegyzem meg 1. a Káspi-tón túli terület és Etelköz között a távolság légvonalban 3500 km. Egy népeket mozgásba lendítő esemény láncreakciója 893 ősze és 895 tavasza között ekkora távolságra nem érhet el. 2. az ismeretlen és jelentéktelen kis karlukh nép sorsa ekkora népvándorlási reakciót nem válthat ki. 3. Hóman hatvan lapoldallal előbb, ugyanebben a könyvében még azt írta, hogy 885-890 táján a "Volga és a Dnyeper közt besenyők telepedtek meg, akik elvágták a kazárokat addigi alattvalóiktól (t. i. az Etelközbe hátrált magyaroktól)", itt viszont azt írja, hogy a besenyők törzsszövetsége "a Dnyeperig nyomult", a magyarok 888-i távozása után tehát a Don-Dnyeper köze hat-hét évig üresen maradt.
8. A honfoglaló magyarság 350-400.000 lélek (Hóman szerint közel félmillió). Ez 60-70.000 19-40 év közötti fegyverest jelent. A balkáni hadjáratban legfeljebb 10-15.000 ember vett részt.
9. Hóman Bálint úgy látszik maga is megsokallta mindazt, amit leírt, mert két bekezdéssel később önmagát megcáfolva ezt írja: "Az előzményekből és következményekből ítélve a második besenyő támadás a magyarokat nem érte teljesen készületlenül, nem idézte elő, csak siettette nyugatra költözésüket..
Hóman idézet folytatása: "Meotisz északi partján és Krím vidékén előnyomuló besenyők támadása a Dnyeper és Dnyeszter közt tanyázó (!) magyar törzseket délkeleti irányból a Dnyeper-sellők járhatatlan vizein alul, a Jekaterinoszláv és Cherson közti Dnyeper-szakasz felől érte. A hirtelen támadástól meglepett törzsek (10) a harcosok jó részének távollétében védekezésre teljesen képtelenek lévén, mindenestől felkerekedtek és nyugatra menekültek (11). Útjuk nem egyenes irányban vezetett a Kárpátok felé. Nagyszámú barmaik miatt, de a maguk ellátásához is vízre volt szükségük, másrészt a tengerparti síkon a hátuk védtelenül maradt volna (13). Ezért a folyók mentén északnyugati irányba hatoltak(14) a podóliai terasz felé. Legkeletibb törzsük a Dnyeper mentén haladt s Kiev alá jutott (15), míg a vele párhuzamosan haladó törzsek a Bug és Dnyeszter forrásvidékére értek. A nép zöme ilyképpen Árpád vezérlete alatt a Kiev-halicsi vonalon élő szlávokig hatolt s itt délnyugatra fordulva(16) a megelőző évek hadjárataiból jól ismert Vereckei-hágón" át tartott a felső-tiszai síkság felé.
A Prut, Szeret és Alduna mentén tanyázó (18) törzsekhez mindenesetre később jutott el a támadás híre s a hírt nyomon követték az észak-nyugat felé menekült törzsektől néptelenül hagyott tengerparti síkon gyorsan átszáguldó besenyő lovasok. Az ellenség közeledésének híre gyors menekülésre kényszerítette őket is, de útjuk északnyugat és dél felé is el volt vágva. Északon a Dnyeszter mentén, Mohinev és Kamenec-Podolszkij vidékéről már egyenesen nyugat felé haladó törzsek keresztezték a Prut és Szeret völgyén érkezők útját (19). Dél felől a havasalföldi síkon át ekkortájt érkezett meg Levente vert serege, nyomában az üldöző bolgárokkal. Két tűz közé szorítva más menekvésük nem volt - a Beszterce, Tatros és más hegyi patakok völgyén át húzódtak fel a Keleti Kárpátok hirtelen emelkedő magaslataira. Az úttalan havasokon, rengeteg erdők közt vezető Tölgyesi, Gyimesi, Ojtózi és Bodzai szorosokon át, ezer veszéllyel és nehéz természeti akadályokkal megküzdve vergődtek át Erdély földjére, a Maros és Olt felső folyásához. Más töredékek - Levente hadai is - nyugatra sodródtak s a Vaskapunál vergődtek át (20) a Cserna és onnét a Temes völgyébe".
A Hóman Bálint által a fentiekben nyújtott lesújtó és brutális kép ellen nemcsak az a kifogás emelhető, hogy a tartalom egyrészt valótlan, másrészt torz és eltúlzott a magyarság kárára, az előadásmód pedig tapintatlan és lekicsinylő, hiszen nem lehet vitás, hogy a gyermek természetesen és joggal elvárhatja és megkövetelheti mindenkitől, aki a szüleiről beszél - akármilyenek is voltak azok - hogy ezt a kegyelet érzésének megsértése nélkül tegye, és ez a minden nemzeti történetírót kötelező szabály kétszeresen lett volna kötelező a Magyar Történet esetében, amelyet a trianoni nemzeti katasztrófa legkeserűbb éveiben írtak és adtak a húszas évek derekán a szegénység, a megalázottság, a lefegyverzettség, a keserűség mélyén tántorgó magyarság kezébe.
A Hóman Bálint által a fentiekben nyújtott kép ellen a kifogásnak van egy sokkal súlyosabb része is és ez az, hogy a kép nemcsak részleteiben és ecsetkezelésében helytelen, hanem alapjaiban és kompozíciójában hibás, sőt primitív.
Az Etelközben megalakult törzsszövetség, amelynek történelmi súlya, politikai és katonai potenciája felől egy minden ízében más kép formálódik ki a honfoglalást követő évek, évtizedek és évszázadok folyamán, mint az a kép, amely Hóman Bálintnak és kollégáinak ecsetje alól kikerült, sokkal súlyosabb történelmi tényező, mint amilyennek a magyar történettudomány abszolút és relatív értelemben egyaránt kontemplálja.
A Hóman által nyújtott képből egyszerűen hiányzik az, hogy az Etelközben alakult hét törzsből álló szövetkezés 350-400.000 ember, amely nem cigánykaravánok módjára "tanyázik", hanem országnyi területet szervezett, tehát politikai formában foglal el (hisz az etelközi térség 100-120.000 négyzetkilométer), s amely mennyiségénél és hivatásánál fogva feltétlenül reprezentál 65-70.000 főnyi önvédelmi és 40-45.000 főnyi támadó fegyveres erőt. Ha ezt nem reprezentálja, nincsenek ennyien. A fegyverfogható korú férfilakosság száma minden társadalomban és minden korban 20 százalék. A négy lebediai törzs támadó katona kontingense a kazár uralom alatt 20.000 fő volt és ha hét törzs együtt és egy időben száll meg egy új területet, annak szervezettnek kell lennie. Ezek a megállapítások cáfolhatatlanok.
Viszont egy 350.000 vagy 400.000 főnyi szervezett embermennyiség, amely kellően fel is van fegyverezve, a 9. szd. Európájában akkora kategória, amekkora kategória a bizánci és frank-római császárságot leszámítva, mindössze négy van az Uraltól az Atlanti óceánig nyúló 10 millió négyzetkilométeres térben ; az úz- besenyő törzsszövetség a kazár birodalom, a bolgár birodalom és a magyar törzsszövetség. Az egyetlen évszázad folyamán elhasználódott és széthullóban levő nagykárolyi birodalom, a bizánci birodalom és a történelmileg még szunnyadó északibb régiók leszámításával tekintetbe vehető 3-4 millió négyzetkilométernyi térben az etelközi törzsszövetség a besenyőkkel, a kazárokkal és a bolgárokkal együtt elsőrendű történelmi és politikai faktor, amely a honfoglalás után és által, a Kárpát-térben talált avar, bolgár, székely fajrokonokkal még fel is duzzadva, meghaladja a félmilliót is. Ez az embererő a 9. századi Európa népességi képébe helyezve, huszadik századi népességi proporcióban egy közel negyven milliós népnek felel meg.
A 19. szd. végének, de különösen az országcsonkítás trianoni korszakának magyar, és külföldi történettudománya nem volt képes a 19-20. századi etnikai és politikai arányokra épült szuggesztióktól szabadulni és a 9. szd.-i magyarság arányait a 20. szd. orosz, német, angol, francia nagyhatalmainak etnikai és politikai arányaihoz viszonyuló 20. szd.-i magyar arányokban szemlélte, automatikusan kellett tehát optikai csalódásnak áldozatául esnie.
A 9. szd. Európájának összlakossága az Uraltól az Atlanti óceánig 9-10 millió lélek, de inkább kevesebb (21). Ennek a mennyiségnek a Kárpátmedence félmilliós őstörök etnikuma - (az avarok által a délnyugati, nyugati és északnyugati peremre telepített horvát, szlovén (tót) és moesiai, "morvának" nevezett (22) szláv népelemek mennyisége az őstörök zöm mellett elenyésző) - 5-6 százalékát jelenti, márpedig ez a 20. szd. európai népességére átszámítva mintegy 35-40 millióra tehető mennyiséget jelent és egy negyven milliós nép ma elsőrendű politikai faktor.
Katonai potencia szempontjából azonban a 9. szd. végének magyarsága az európai összlakosság együttes katonai potenciájának nem öt százalékát jelenti. Ez a potencia az európai katonai potenciának 20 százalékánál is jóval több.
Az Etelközben megalakult törzsszövetség céljában, lényegében és összetevőiben egyaránt katonai szervezet. Ilyen katonai szervezet Európa területén rajta kívül csak még egy van, a besenyő törzsszövetség s ehhez a kettőhöz, jóval felbomlottabb formában és kisebb potenciával, talán még a bolgár hasonlítható. Európa többi része, a magyarságtól távol eső és kis egységekre tördelt normann-viking katonaformációk leszámításával, "polgári" képletek szétesett mozaikja, nem állandó, hanem csak alkalmi, "polgári" elemekből feltöltött védelmi szervezettel. Ezek az erők azonkívül 85-90 százalékban lassan mozgatható gyalogos erők. A Keleti Kárpátok hosszúsági vonalától az Atlanti óceánig együttesen sincs fele annyi ló sem, mint a magyaroknak egyedül (23). Márpedig a lovas-alakulatok "gyorsan mozgó" alakulatok s a 9. század Európájában vasutak nincsenek. A magyar könnyű lovasság azonkívül málha nélküli fegyvernem, amelynek hatósugara (24) a bázisától mintegy 1000 kilométer. Ez az abban az időben utolérhetetlen gyorsaságon felül azt is jelenti, hogy a magyar haderőnek csaknem minden tagja kombattáns, szemben a nagy kiegészítő személyzetet kívánó gyalogos és lovag-seregekkel, amelyeknek ellátmánya és beszerzési területe - a lassúság következtében - a magyar ellátmánynak és beszerzési területnek az ötszöröse.
A magyar haderő tehát ellátmányában nincs az ellenséges területre feltétlenül ráutalva, mint a nyugati hadseregek, hiszen füvön, vízen és tüzelőanyagon kívül legfeljebb csak friss húsra van, de erre sem feltétlenül, szüksége. Élelmiszerű elpusztításával, vagy elrejtésével ellene tehát nem lehet védekezni, ő azonban a saját biztonságának veszélyeztetése nélkül pusztíthatja el az ellenséges lakosság készleteit.
10. Az előadás kezdetlegességére megjegyzem az alábbiakat: Egy kisebb, néhány száz, vagy néhány ezer főből álló kötelék támadása meglepheti egy nép határsávját, vagy szélső törzsének egy részét, de egy másik nemzet teljes potenciájú hadjárata olyan vállalkozás és olyfokú készülődést igényel, ami hónapokat vesz igénybe s amelynek feltűnő jelei vannak. A három kangár törzs, vagy éppen mind a nyolc besenyő törzs teljes támadó potenciájának mozgósítása és összpontosítása egy körülbelül 600.000 négyzetkilométeres területről, 30-40.000 ember elindítása és átkelése egy Duna-nagyságú folyón, időben hónapokat jelent és arról előzetes tudomást nem szerezni a folyó túlsó partjáról egyszerűen lehetetlen. Kisebb erő elől pedig 400.000 ember nem menekül. Kisebb erőt, miután az egy csomó kárt okozott elkergetnek.
11. Az etelközi törzsszövetség védelmi ereje a Balkánra távozott hadcsoport nélkül is mintegy 40-50.000 fő.
12. Egy 400.000 főnyi tömeg "felkerekedéséről" és 1200-1800 kilométer távolságba való "meneküléséről" mint spontán és hevenyészett tettről az előző fejezetben már kimutattuk hogy az emberileg lehetetlen és abszurd feltevés. A képtelenség további megítéléséhez itt most csak egyetlen további adalékra hívom fel a figyelmet. A mintegy 350.000-400.000 főnyi törzsszövetségben a 17-42 éves, tehát szülésre képes korú nők száma mintegy 86.000 fő, vagyis törzsenként átlag 12.000 asszony. Ez évente átlag mintegy 50.000 szülést jelent, ami havi átlagos 4.000, napi 15 (!), szülés és ez a csecsemők ezrein kívül állandóan 800 vérző asszonyt jelent. Egy négy és fél hónapos vándorlás 18.000 szülést ad ki és ez szó szerint úton-útfélen való szülést jelent. Hogy hogyan képzelik a "felkerekedés" elméletét vallók, hogy asszonyőseink zsúfolt ökörszekereken "menekülve", millió léggyel, porral, vérezve lemosási lehetőség nélkül és a szokásos kultikus cselekmények elhagyásával szültek, nem tudom. Őseink emberek voltak, nem állatok, s asszonyaink ősei semmi esetre sem intézték úgy a szülést, hogy kiszálltak az ökrösszekérből, leguggoltak egy bokor mögött s mint a kölykedző állat eldobták gyermeküket. A vándorlások alatti szülés a nők tízezreinek és az újszülöttek 95 százalékának pusztulását jelentette volna egy minden előkészület nélküli "felkerekedés" esetén, márpedig őseink egynejűségben éltek, szerették és megbecsülték asszonyaikat s szerették gyermekeiket is, hisz ez a tulajdonság még az állatokban is megvan. Egy négy négy és fél hónapos vándorlás alatt 16-18.000 szülést lebonyolítani, 7-8-9 hónapos áldott állapotban levő anyákat, szülés után napokig vérző asszonyokat, újszülöttek tízezreit cipelni nem lehet. Ez gyermekben és asszonyban 25.0.000 biztos halálesetet jelent, tehát egy borzalmas mérető pusztulást - még besenyők nélkül is, márpedig a 9. században, amikor a csecsemőhalandóság a világon mindenütt roppant magas, a gyermek féltett érték s a féltés, reszketés és aggodalom százféle babonájával próbálják megőrizni, amint azt László Gyula már idézett munkájában olyan intelligensen kimutatja. Amint már többször rámutattam, a hosszú vándorlásra induló népek a vándorlást alapos előkészület után a tavaszi esőzések elmúltával kezdik, és a következő télre szükséges előkészületek miatt szeptember közepéig folytatják. Ekkor a kiteleléshez meg kell állniok. Egy vándorlási szezon tehát évente mintegy négy és fél, délibb régiókban öt hónap. Az elvándorlás elhatározásakor a törzsek kánjai és a nemzetségek fejei, a hadnagyok, szeptembertől decemberig tartó fogantatási tilalmat, vagy legalábbis korlátozást rendelnek el, hogy ezzel a május .és szeptember közötti szüléseket s lehetőség határáig kikapcsolják, s ezt a tilalmat a következményeket nagyon jól ismerő, a vándorút hallatlan nehézségeivel teljesen tisztában levő nomád asszony és férfi a saját jól felfogott érdekében meg is tartja. Ez a tilalom a vándorlásra való előkészületnek integráns része és enélkül az előkészület nélkül a törzsek hosszú vándorútra el sem indulnak, hiszen a szülés vándorlás alatt csaknem biztos pusztulást jelent anyára, csecsemőre egyaránt s ez egy 350- 400.000 lelket számláló közösségnél az Etelköz és a Nagyalföld között a szó szoros értelmében minden 80 méterre egy sírt jelentene.
13. Ezt a mondatot e sorok írója egyszerűen nem érti.
14. Ebben a térben minden 10-15 kilométerre van egy-egy bővizű patak minden irányban.
15. Hogy a Kárpát-medencébe induló törzsek gyülekezési helye Kiev régiójában volt, ez történelmi tény. Itt volt az etelközi magyarság súlypontja, a Megyer törzs főhadiszállása. Hóman térképe szerint (Magyar Történet 128., 129. lapjai között) "Etelköz" a Fekete-tenger partján és a Balkánon (a mai Románia déli részén, Havasalföldön, az Olt folyó balkáni szakaszáig) terült el s ez a terület 900 kilométerre van Kiev környékétől. szerinte a Kárpát-medencébe igyekvő törzsek egy nagy vargabetűt csináltak, hiszen egyenesen átkelhettek volna a Déli- és Délkeleti Kárpátok szorosain.
16. A magyarok által Hóman Bálint szerint megtett útból körülbelül 1000 kilométer felesleges és értelmetlen hisz ha tényleg azon a vidéken laktak volna, ahova ő teszi őket, a szomszédságukban levő Vöröstoronyi- szoroson rövid úton és egyenesen jutottak volna be a Kárpát-medencébe és a Fekete-tenger partján kelet felel közeledő ellenség elől a menekülés természetes és ösztönös iránya amúgy is ez volna - ha a magyarok ott laktak, volna. De nem laktak ott.
17. Az etelközi település legnyugatibb törzse, valószínűen a Huba vezérlete alatt álló Kéri-törzs a mai Csernovic régiójában települt nem messze a Kárpátok külső peremétől
18. Az Alduna mentén magyar törzsek nem "tanyáztak". Hóman idézett munkájának 96. és 97. lapjai közti térkép szerint Bolgária határa a 9. század közepén még a Dnyeszter folyó mentén húzódik, 895-i térképén viszont már egy mély zsák nyúlik bele Bolgária testébe a Duna balkáni vonala és a Déli Kárpátok között, melynek a feneke mintegy 700 km-re van az előző térképen feltüntetett bolgár határtól. Ez, ha igaz volna, azt jelentené, hogy a magyarok 850 és 895 között elvették a bolgároktól a mai Románia egész déli felét.
19. Ezt e sorok írója szintén nem érti. A többi törzsek, a "vereckei" oszlop ezeket nem fogadta volna be.
20. Az egyébként is zavaros előadás itt már határozottan képtelenséggé válik, hiszen azt állítja, hogy Levente vert seregének maradványai nem csatlakoznak sem saját menekülő törzsükhöz, sem a Hóman szerint ezidőben vonuló, Vereckének tartó zömhöz nem vonulnak be, noha azok csupán néhány napi lovaglásra vannak északnak, hanem visszamennek Bolgáriába, ahonnan kergetik őket, megkerülik a Kárpátok nagy délkeleti hajlását, végiglovagolják nyugati irányba a fél Balkánt és a Vaskapunál "vergődnek" be a Kárpátokon belüli Bolgáriába, hiszen ha a zöm még csak Vereckénél van, az egész Tiszántúl ekkor még Bolgária.
21. Ez az európai népesség alakulásának utolsó 300 évére rendelkezésre álló adatokból csaknem pontosan, legfeljebb egy milliós toleranciával kiszámítható. Európa lakossága a múlt század közepén, 1850-ben 270 millió, 1701-bén 120 millió körül van s az "újkor" kezdetén 1500-ban alig haladja meg az 50 milliót.
22. A morvák" a Balkánról, az egykori Moesiából a Morava folyó vidékéről vándorolnak a bolgár honfoglalás következtében (678) előbb a Mura folyó vidékére, majd az avarok a róluk "Morvának" elnevezett folyó vidékére mint gyepű-népet telepítik át őket. Általában a Keletbalkántól Keletgalíciáig egy nagy és vékony félkörben elhelyezkedő szlávok köröskörül az egykori avar birodalom határvidékére avarok által gyepű-népekként használt települések maradványai. Az avar birodalom összeomlása után ugyanezeket a népeket ugyanilyen rendeltetéssel, de arccal keletnek értelemben, Nagy Károly építi bele birodalmának határvidék-rendszerébe Mikor aztán a nagykárolyi birodalom rövid fennállás után szétesik s a magyar birodalom megalakul, a magyarok ugyanígy építik be őket, mint az avarok, újra "arccal nyugatnak" stratégiai értelemben.
23. Egy-egy törzsnek 20-25.000 betört és ugyanannyi rideg lovának és csikajának lennie kell. E nélkül a mennyiség nélkül 40-50.000 embernek "nomadizálni" nem lehet. Ez mintegy 300-450.000 lovat jelent s a becslés nagyon óvatos, őseink lóállománya ennél jóval nagyobb lehetett, hisz állandó exportjuk volt.
24. A 9. századi magyar könnyű lovas teljes felszerelése hat heti élelemmel együtt mintegy 45 kg. Ebben a súlyban ruházatán könnyű tiszafa-vázra feszített bőrnyergén, "kalim" nyeregtakaróján és szíjazatán, a nyeregre csatolt rövidnyelű fokosán, derékszíjára csatolt kardján, puzdráján (20-25 nyílvesszővel), ugyancsak derékszíjára csatolt bőrtokban hordott íján, a nyakába akasztott de általában a hátán viselt könnyű bőrpajzsán és egy zsákocskában tartott 20-25 tartalék nyílhegyen kívül hat heti élelme, mintegy 6 kg-nyi húspor, ugyanannyi tejpor, ugyanannyi köles, 1 kg-nyi só, a főzőedény és a vizeskobak is benne van. A felsorolt dehidrált táplálóanyag vízben megfőzve mintegy 120-130 kg-nyi táplálékot jelent, amit gyümölccsel s a lehetőség szerint friss hússal egészítettek ki. A magyar lovas reggelenként egy maroknyi tejport szór kobakjába azt teletölti vízzel és a nyergére akasztja. A nap folyamán az állandó rázástól ez a tejemulzióvá oldódik és a harcos ezt issza egész nap, meghagyva a következő reggelre egy adagot. A dehydrálás "modern" eljárását ismerték az őstörök népek s ezt ugyanúgy csinálták, az idegen megfigyelések szerint, a hunok hatszáz évvel azelőtt mint a tatárok is 350 évvel később. Az eljárás ugyanaz volt, mint ma a modern gyárakban.
25. Készítésének, nyersanyagának és alakjának leírását l. László Gy. i. m. 337-344. lapjain.
26.Egy tatárjáráskori lengyel adatból ismerjük a tatár nyilak, hordképességét s honfoglaláskori nyilaink pontosan ilyenek. Az egykorú lengyel feljegyzés szerint a krakkói vár egyik toronyőre, bízván a bástyák erejében illetlenül csúfolni kezdett egy a vár alatt baktató tatárt s mikor a tatár figyelmeztető gesztussal íjára mutatott, a toronyban tartózkodó másikkal együtt kinevették és mutogatták neki, hogy csak jöjjön. A távolság ugyanis, légvonalban mintegy 900 rőfnyi volt, tehát olyan távolság, amit az általuk megszokott íjak még csak meg sem tudtak közelíteni. A tatár lőtt is, és a csúfolkodó toronyőr, aki céltáblául állt ki a toronyablakba és félreugrani nem tudott, átlőtt torokkal zuhant le a torony tövébe. A távolságot álmélkodva mérték le később. A világ legjobb nyilasai az átlag európai köztudatban természetesen mégis Robin Hood és Wilhelm Tell...
Mindezeken felül pedig van egy olyan fegyvere, aminek ellensúlya a nehéz és ügyetlen és nagy kiegészítő személyzetet kívánó páncélon kívül nincs, és ez a "sagittae Hungarorum", az Európát rettegésben tartó magyar fegyver, az íj. Ez az íj, melynek készítési módját ismerjük (25), csak műhelytitkait nem, formájában is, készítésmódjában is és alkalmazásában is más, mint az európai íjak, amelyekhez úgy viszonylik, mint a vont csövű fegyver a sörétes vadászpuskához. Hordása az egykori európai íjakénak háromszorosa- (26), s mivel a kezeléséhez különleges izomerőn kívül legalább 10 évi, már a gyermekkorban megkezdődő állandó gyakorlás szükséges, az idegenek, még ha kezük be is kerül, nem sokra mennek vele. A harcos állandóan leeresztve, a derékszíjára csatolt görbe bőrtokban tartja, csak bevetés előtt ajzza fel s a felajzáshoz lóról kell szállni, mert csak féltérdre ereszkedve, a földön lehet azt elvégezni. Egy íj elkészítése a hosszú szárítási periódusok következtében 5-6 évet vesz igénybe, ára tehát a magyarok belső világában is nagy, a középkorban sportkedvelő külföldiek 2-300 aranyat is megadtak érte, ami pedig egy nagy városi kőház - középkori magyar kifejezéssel "palota" - ára volt.
Leo Grammaticus bizánci császár Tactica c. könyvéből és számos egykorú közvetlen és közvetett adatból, valamint a most már csaknem teljesen ismert magyar hadfelszerelésből a honfoglaláskori magyar hadászat és harcászat megközelítő pontossággal megkonstruálható.
A magyar könnyű lovasság egymást szabályos időközökben követő rohamhullámokban, széles arcvonalban támadott. Kétféle rohama volt, a felpuhító támadás és a közelharc-roham. A felpuhító támadás egyetlen fegyvere az íj volt és úgy történt, hogy az ellenfél arcvonalától olyan távolságban, ahol az ellenség vetőfegyverei és a magyar íjakét meg sem közelítő hordképességű nyilai komoly kárt nem tehettek, roham közben, adott kürtjelre az egész egység jobbra kanyarodott (lóhátról csak balra és hátrafelé lehet lőni ) és első két lövését gondosan célozva, a többi hármat-négyet vaktában a tömegbe lőve, nyílzáporokat zúdított az ellenséges arcvonalra (a kanyarodás végrehajtása és a visszavonulás első néhány száz métere alatt 4-5-5 nyilat tudott egy-egy lovas kilőni). A lovakat irányítani nem kellett, a kürtjeleket azok a ismerték. Az első hullám nyilait nem a páncélosokra, hanem az azokat kísérő könnyű fegyverzetű csatlósokra s főleg a lovakra lőtte ki. A sebesült és lovasaik esésétől megvadult lovak a zárt arcvonal bomlását idézték elő. Ezt a műveletet a következő hullámok is megismételték mindaddig, míg a felfejlődött ellenséges arcvonal teljesen fel nem lazult. Hogy ez az állapot mikor következett be, azt az egyes hullámok parancsnokának már a roham alatt kellett megítélnie és ehhez képest kellett a kellő időben a mellette száguldó kürtösnek a puhító-jelet, vagy a kézitusa-jelet megadnia. A hajrá-kürtjelre a rohamozó egység harcosai villámgyorsan fegyvert cseréltek, az íjat tokba lökték, kardot, fokost, buzogányt vettek kézbe és elkezdték "diabolikus" "huí-huí"-jaikat ordítani (a szó nem -j hanggal, hanem elnyújtott ííí hanggal végződött és vérfagyasztó lehetett, mert az egykorú külföldi források "ördöginek" írják le). A hajrá kürtjeltől és a "huí-huí"tól a lovak is izgalomba jöttek. A magyar ló rúgott, harapott, együtt harcolt a gazdájával.
Az első kézitusa-hullám a páncélosok hosszú kopjáit elkerülve, vagy elhárítva, a páncélosok mellett elrohanva a lovak hátsó lábának inát vágta el s utána a könnyű fegyverzetű, páncélozatlan csatlósokat kezdte kaszabolni. Mikor az inukat elvágott lovak lerogytak, a páncélos a földre került és ott nehéz és ügyetlen felszerelésével veszve volt, mert mire feltápászkodott, már a nyakán volt a második hullám, amely egyszerűen legázolta. Ellenroham nem segített, mert a könnyűlovasság összehasonlíthatatlanul gyorsabb és mozgékonyabb volt, s az ellenroham csak gyorsította az arcvonal felpuhulását.
Mindez a mai Európa számviszonyaiba és hadászatába áttranszponálva egy olyan 40 milliós nemzetet jelent, melynek kiképzett támadás esetén azonnal felszerelhető népfelkelése 6-7 millió, állandó támadó ereje 3-4 millió ma, és ez a négy milliós támadó erő teljes egészében "motorizált", gyorsan mozgó s a legkorszerűbben felszerelt és kiképzett egységekből áll.
Ez volt az a katonai potencia, amely Hóman Bálintnak és kollégáinak megállapítása szerint fejvesztve menekült a besenyők elől a Kárpát-medencébe.
A 9. szd. végének Európája felől e mű néhány fejezetében adtunk egy összefoglaló civilizációs és kulturális képet. Ha most ugyanennek az Európának politikai és katonai fényképét is szemügyre vesszük, azt fogjuk találni, hogy ez a kép semmivel sem imponálóbb a civilizációs és kulturáIis képnél.
Az a politikai és katonai erőkumuláció, amely Nagy Károly erőfeszítéseinek eredményeképpen egy évszázaddal korábban létrejött, az első frank császár halálakor (814) azonnal háromfelé esett és az u. n. verduni osztozkodás 8443-ban már csak a tény formális befejezése volt. A nyugati rész (Neustria), a keleti rész (Austrasia) és a közibük szorított u. n. Burgundia azonban rohamosan dezintegrálódott tovább. Az amit Neustriának neveztek és a mai Franciaországot, Belgiumot és Hollandiát jelentette, számtalan kis oligarchiának mozaikjává hullott szét, amelyeknek összekovácsolását, a későbbi Franciaország megteremtését, majd csak száz esztendő múlva kezdi meg az apró oligarchák egyike, a mi Géza fejedelmünk kortársa, "Páris grófja", Capet Hugó. A keleti rész "császári" hatalma már odáig süllyedt a magyar honfoglalás idejére, hogy kis szláv határőrtartományai is önállósulni akarnak, és még ennek megakadályozására is magyar segítségre van az utolsó előtti császárnak szüksége, és még a középső egység is, a kisebb Burgundia, kettészakadt már.
A bomló nagykárolyi hullának az a része, amit "Itáliának" neveznek, szintén nem egységes politikai darab, hiszen a longobard királyok "Itália királya" címe csak cím és azonkívül ezek is fittyet hánynak "uruknak", a császárnak.
Ami a bomló tetem mögött fekszik, még kevesebb. Az, ami ma Spanyolország, nem is ,Európa" ebben az időben, az Afrika északi részével együtt arab birodalom. A brit sziget, amellett, hogy Európáról földrajzilag is le van vágva, három kicsi és jelentéktelen birtokos között oszlik meg, amelyek politikai és katonai létezéséről a szomszédos parti területeken kívül még majd további hétszáz esztendeig, alig vesznek Európában tudomást (27). A Skandináv észak most még ismeretlen provinciális világ, amelynek ködeiből furcsa alakú hajók bontakoznak ki egy-egy rablóhadjáratra. A Kárpátoktól északra, az avar birodalom összeomlásával felszabadult vándorló szláv hordák világa egyelőre még alaktalan, csak a galíciai és sziléziai sáv névtelen tömegeire ügyel fel úgy ahogy a krakkói "herceg" (28), akinek utódai majd lengyel királyokká fognak nőni egykoron. A mai Oroszország középső és északi sávjában az Uraltól a Baltikumig primitív finn-ugor és szláv vérségi kötelékek élik szunnyadozó, kőkorszakinál alig magasabb fokú életüket s ebben a csendes világban egyelőre még csak néhány helyen van politikailag mérhető élet, a normannok által szervezett Novgorod balti szférájában, az onogurok által a 6. szd. derekán alapított s a 13. szd.-i magyar expedíció által "Magna Hungáriának" nevezett közép-volgai törzsszövetség területén, a szomszédságában elterülő "Fekete-Bolgáriában" s az ugyancsak normann "conquistadorok" által alapított Moszkva környékén.
Íme, néhány vonással megrajzolva ez a "Nyugat" politikai képe a 9. század vége felé s ha az olvasó erre a képre rárajzol vagy száz kisebb-nagyobb csapatot, amelyek általában egy-két tucatnyi páncélos "lovagból" és néhány száz csatlósból tevődnek össze (29) külön-külön Nyugateurópa legkülönbözőbb pontjain - általában egymással marakodva - s mindehhez még hozzávesz, veszélyes támadások idején, egy csomó ijedt, karókkal, alabárdokkal, lándzsákkal, ásókkal, kapákkal sebtiben felfegyverzett polgárt is, megkapja a "Nyugat" katonai képét is, (30) a maga ügyetlen, nehézkes és komikus valójában. Ennek a képnek a kiegészítéséül ideiktatunk néhány jellemző adatot Sydney Painter már idézett munkájából.
"A kengyel ez időben (a 700-as évek eleje, Martell Károly kora) történt bevezetése Nyugat-Európába roppant felnövelte a lovasság hatásosságát. A kengyellel a lovas ember képessé vált- ütésre és dobásra is használni a lándzsáját s a kengyelben felemelkedve igen eredményes csapásokat tudott osztogatni a kardjával. A kengyelt használó lovassal szemben a gyalogság szinte teljesen tehetetlenné vált... Ez a felszerelés azonban rendkívül költséges volt és alkalmazása állandó gyakorlást követelt" (31).
"Martell Károly, Pipin és Nagy Károly nehéz lovasságát frank nemesek és vazallusok alkották. A Nagy Károly rendelkezésére álló lovasság számáról nincs adatunk, de bizonyosnak látszik, hogy ez a szám Frankóniában jelentékenyen emelkedett a 9. század folyamán ... Az általános anarchia rákényszerítette a kisebb, sőt közepes birtokosokat is, hogy hatalmasabb urak védelmét keressék".
"A kor Legnagyobb hatású katonája, a Karoling haderő gerince a pajzzsal, sisakkal, páncéllal védett, kopjával, karddal és csatabárddal felfegyverzett lovas harcos volt. Noha, a 9. századi páncél aránylag könnyű volt - főleg bőr, vagy vászoningekre felvarrt fémgyűrűcskék - el tudott hárítani bármekkora ütést, amit egy gyalogos mérhetett. És a kengyelben felemelkedett lovas borzalmas ütőerejének a gyalogos csaknem teljesen ki volt szolgáltatva."
"A várak korábbi története teljesen homályos, de a számuk - ha voltak egyáltalán - nagyon kicsi lehetett a 10. századot megelőző időben".
"A Lovag főhivatása és kedvenc szórakozása a harc volt. Ha báró volt, harcolt, hogy foglalkoztassa vazallusait, és elszedje a szomszédaitól, amit lehet. Az egyszerű lovag, akinek hűbérben volt birtoka, harcolt ura vállalkozásaiban, mert ez volt a kötelessége és zsákmány részesedést kapott. A birtok nélküli lovag harcolt megélhetéséért. A harc igen jövedelmező volt. Bár parasztfaluk kifosztása nem nyújtott sok zsákmányt, mindig megvolt az esély más lovagok foglyul ejtésére és váltságdíj kikényszerítésére. A haszon lehetőségét nem tekintve is azonban, a harc élvezetes sport volt és alig veszélyesebb, mint a futball. A lovagot páncélja tökéletesen megvédte mindenféle nem-lovag fegyverétől, sőt meglehetősen biztos volt lovag kardjával és lándzsájával szemben is. Azonfelül egyik lovag sem akarta megölni a másikat, mert a hullának nem volt értéke, ha azonban foglyul ejtette, váltságdíjat kapott érte. Még a királyok és feudális hercegek úgynevezett komor háborúi sem voltak véresek a koraközépkorban. A nagy és döntő lincolni csatában 1217-ben ahol mintegy 600 lovag harcolt mintegy 800 ellen, csupán egy lovag vesztette életét és mindkét sereg le volt sújtva a szerencsétlen eset miatt". (32)
Ez hát az az "eleven bástyafal", amibe a honfoglaló magyarság Hóman Bálint szerint beleütközik és ami megakadályozza őket abban, hogy a Kárpátmedencénél tovább jussanak nyugat felé... (33).
Az európai kontinens keletén ehhez képest valóban igazi katonai erők vannak, mégpedig a katonailag lényegében ázsiai hatalmat jelentő Bizánc (34) leszámításával, négy.
Az egyik ezek közül Bolgária, amely a 9. század elején, Krúm kagán alatt éppúgy elsőrendű kontinentális katonai faktor, mint ahogy - néhány évtizedes átmeneti zavarok után - újra elsőrendű katonai faktorrá válik a század végére is Simeon alatt.
A másik - a 9. század nyolcvanas éveiig legalább - Kazária, amely a század eleje óta támadó jellegű katonai akcióktól tartózkodik, ugyan karakterében kereskedőállam, defenzív szervezete azonban mindaddig, míg határőrvidékeit a besenyők le nem választják róla a nyolcvanas évek folyamán, a nyugateurópai országokéhoz képest összehasonlíthatatlanul tökéletesebb. Mintegy 60.000 főnyi állandó hadereje (20.000 főnyi lebédiai, 10.000 főnyi barszil (északi), 24.000 főnyi jajk-vidéki (keleti) kontingens és 10.000 főnyi belső zsoldos haderő) olyan katonai gépezet, amiről nyugaton álmodni sem lehet. Száz évvel későbbi bukását annak köszönheti, hogy a 9. század nyolcvanas éveiben határőrvidékeinek feláldozása s "ajándékok" árán kiegyezett a besenyőkkel. Lebedia és Dentu-Magyaria likvidálása, az etelközi egyesülés és a magyar nemzet létrejötte, mellesleg, ennek köszönhető.
A harmadik a besenyő törzsszövetség, amely katonai emberanyaga és embermennyisége tekintetében a térben a legerősebb, politikai szervezetében azonban laza és földrajzilag túlságosan szétterült. Nyolc törzsből áll, (35) melyek két 3-5 törzsnyi szorosabb egységre tagolódnak. Az egyiknek, a földrajzilag nyugatibbnak, tagjai kanginak, vagy kangároknak nevezik magukat, a másiknak a neve valószínűleg Szörény. Együttes és teljes defenzív erejük 80.000 lovas, támadó potenciájuk 40-50.000 fő, együttes katonai fellépésre rávenni őket azonban törzsi autonómiájuk és kétfelé tagoltságuk következtében nagyon nehéz.
Ezek mellé lép be negyediknek a 890-ben, vagy 891-ben, Etelközben létesült szabir-onogur törzsszövetség, akiket vezető törzsük után magyaroknak fognak nevezni. Ez hét törzsszövetkezéséből keletkezik, mintegy 70.000 főnyi defenzív, és 40-45.000 főnyi támadó potenciával, amely a Kárpátmedence rokon népeinek felzárkózása után mintegy 100.000 lovasra tehető defenzív és 50-60.000 főnyi támadó erőre emelkedik. Ez a törzsszövetség, mint katonai erő nemcsak Nyugat-Európa katonai kapacitásával szemben felsőbbrendű, hanem a másik háromnak is egyenlő rangú társa. (36)
Mindenesetre az a magyar katonai erő és politikai akarat, amely Közép-Európa 650.0000 négyzetkilométeres területén kisebb - belső válságokkal összefüggő - intervallumok leszámításával hat évszázadon keresztül állandóan érvényesül, feltétlenül és letagadhatatlanul azt mutatja, hogy a Hóman-Szekfü Magyar Történet interpretációjával szemben az Etelközben megalakult törzsszövetség kontinentális politikai és katonai státusát illetően jelen munka kiértékelése a helyes. (37)
És ugyanez vonatkozik a bolgár háború és a besenyő-komplexum előadására is.
27. Anglia lakossága még a 16. század végén sem éri el a három milliót. Skótország népessége még kisebb, s a legkisebb az ír etnikum. "Angliát" majd 1066-ban foglalja el egy kis lovagsereggel Vilmos normann herceg és osztja szét lovagjai között, s az ország majd félezer évvel később fog Skóciával egyesülni ( 1701-ben
28. Igazi individuális nevet csak a magyarok adtak nekik (lengyel). Nevük (polack) csúfnév, a szomszédos szláv népek nevezték így őket "avar" uraik után, a szó ugyanis tulajdonképpen "kun-t jelent, mint a magyarba szintén, szlávból bekerült, "palóc" is. Az igazi avarokkal szemben (akiknek a neve az ószlávban "obor" volt), a kárpátmedencei "avarokat" akik valójában avar-húnok, kunok voltak, a szlávok "polovc" néven nevezték s ezt a nevet adták az északi avar határőrvidék szlávjainak is. Így jött létre a lengyelek nemzeti neve, amely, ismételjük, nem egyéb mint a "kun" név szlávul, és ragadványnév, mint a "szerb" (servus) és a "morva" is, éppúgy, mint az "orosz", ami talán egy norman kolonizátor (Rus), személynevéből származik.
29. Az európai történetírás által kissé nagyképűen döntőnek és nagynak nevezett csatákat magyar-tatár-török fogalmak szerint meghökkentően kicsi "hadseregekkel" vívják. Az első keresztes hadjáratot (1096), mely Nagy Károly hadjárata óta az első nagyarányú nyugati katonai akció három évszázad alatt, általános történettudományos becslés szerint mintegy 2-3000 lovag és 8-12.000-re tehető csatlós hajtotta végre, akiket 5-6000 főnyi csürhe kísért. Mindez együtt 20.000 fő. Figyelemreméltó, hogy II Endre magyar király keresztes hadjáratát, amelyet 25.000 főnyi hadsereggel hajtott végre, még csak az u. n. "kisebb keresztes hadjáratok" sorában sem említik a nyugateurópai történelmi munkák. A hadjáratot, mint eredménytelen teljesítményt Hóman is lesújtó bírálatban részesíti, pedig az elsőt kivéve, a többi sem volt különb.
30. A várak építése, nyugaton a vikingek, keleten a magyarok támadásai következtében a 10. sz.- ban indul meg, de hogy ezek a várak túlnyomóan milyenek ebben a korban, arról adtunk leírást e mű 13. fejezetében. Ezekkel a "várakkal" indul meg Európa városiasodása a 11. században. Európa addig, hangsúlyozni kívánjuk Itália és a tengerpartok kivételével délen, ahol ez mediterrán örökség, falvakból álló, rurális település, semmivel sem "urbanizáltabb", mint a honfoglalás utáni Magyarország. Esztergomnál, Székesfehérvárnál, Egernél, vagy Miskolcnál egyetlen nem-mediterrán eredetű európai város sem öregebb.
31. E sorok írója nem kerülheti el hogy még egyszerű rámutasson arra a tényre, hogy az egyszerű és a turáni népek által akkor már 2500 éve használt kengyel bevezetése egy egész kort formál ki Európában, az u. n. lovag-kort, amely hét évszázadon át uralja az egész Európát. Sydney Painter, ha intelligensen érzi, látja és méltányolja is a kengyel roppant hatását és jelentőségét, természetesen elfelejti, megemlíteni, hogy honnan, kiktől származik ez a korszakalkotó találmány, amely a feudalizmus létrejöttét lehetővé tette, sőt inspirálta... Mikor - igen szűkszavúan és barátságtalanul a magyarokkal foglalkozik, nem említi és elemzi a könnyű lovasság döntő fölényét sem, annak ellenére, hogy a könyvében tanúsított intelligenciája, éles szeme és kiváló historizmusa mellett ezzel bizonyára teljesen tisztában van. Sydney Painter tipikus árja történész akinek a számára a "középkor" mindenekelőtt, sőt majdnem kizárólag Nyugateurópa története, nyugateurópai szempontok szerint, noha a könyv nem "Nyugateurópa" története, hanem az egész középkor történetének igényével lép fel. A magyar történetírás, a helyett, hogy a nyugati történetírás által adott felemás kép meg nem rajzolt másik felét törekednék hasonló munkák esetén adni, szintén azt csinálja, amit európai mestere, még az elsőrendű magyar érdeklődésű területek elhanyagolása árán is. Sydney Painter legalább elemzi a kengyel hatását és jelentőségét, de a Hóman-Szekfü-Kerényi- féle Egyetemes Történet írójának még csak sejtelme sincs a lovasság elmondhatatlan ókori hatásáról és jelentőségéről és alacsonyrendű munkát végző kocsisoknak és lovászoknak határozza meg a lovaglás, a nyereg és a kengyel feltalálóit, az úzokat, akik a turáni faj történelemformáló büszkesége.
32. I. m. 70, 105-119 lapok.
33 Hóman és Szekfü i. m. szerint (I. köt. 74. lap) az őseink "külső kényszerű" hatása alatt költöztek nyugatra és "csak a szilárd állami szervezetben élő, megtelepedett nyugati népek eleven bástyájába ütközve ismerték fel, hogy Pannóniában elérkeztek vándorlásaik utolsó állomásához".
34. Bizánc katonai alapja csaknem kizárólag Kisázsia emberanyaga, honvédelmét a város hatalmas erődművei adják, meg macchiavellisztikus külpolitikája.
35. Értem, Csur, Gyula, Kölpő, Charabó, Talmad, Kap és Csap (Konst. Porph. i. m.)
36. Magyarországot a keleti határain túl élő besenyők éppúgy óvakodnak megtámadni száz éven keresztül - noha Bizáncot is és Bolgáriát is ugyancsak szorongatják - mint ahogy a bolgárok sem gondolnak soha elvesztett kárpáti területeik visszaszerzésére. Ha a magyarok az a megtépázott, menekülő társaság lenne, aminek történettudományunk megrajzolta, ez másként lenne.
37. Feltűnő, sőt szinte már megmagyarázhatatlan, hogy a széles magyar közvélemény számára írt szintézisek előadása és megállapításai meglepően különböznek a szaktanulmányok anyagától és konklúzióitól. Hóman pl. szaktanulmányaiban sok tekintetben mást, néha homlokegyenest ellenkezőt állít, mint a Magyar Történetben. A honfoglaló magyarság hadiszervezetéről irt tanulmányának egész tartalma pl. még a lehetőségét is kizárja annak, hogy a Kárpátmedencébe történt költözködésünk úgy folyt le, ahogy ó azt a Magyar Történetben előadja. Mindebben az a nyugtalanító, hogy minden történetkutatásnak egyetlen célja és értelme lehet: a széles köztudat számára és tájékoztatására írt szintézis, amelynek a kutatások eredményeiből kiformálódó igazságot kell tartalmaznia, minden kívülálló politikai cél, szándék és érdek szolgálata nélkül.
XVIII A MAGYAR-BOLGÁR HÁBORÚ ÉS A BESENYŐK
A nagy történelmi kapu, amelyen át Kárpát-medencei történetünkből Kárpát-medence- előtti történetünkbe lép a történetkutatás :a honfoglalás.
A magyarok honfoglalása, amely általános kontinentális szempontból is a legnagyobb hatású történelmi esemény a 9. század Európájában, (1) amely a földrész történetét tizenegy évszázad óta szünet nélkül befolyásolja, (2) nemzeti történetünk legnevezetesebb és legfontosabb eseménye; olyan nevezetes és olyan fontos, hogy a magyar egyetemeken ennek a tárgykörnek kurzusonkint legalább egy féléves kollégiumot kellett volna szentelni és a róla szóló szakirodalomnak igen hosszú könyvespolcot kellene megtöltenie.
Sajnos ez nem volt így. A honfoglalás történettudományunkat egy könyv erejéig éppúgy nem érdekelte, mint ahogy nem érdekelte hadtudományunkat sem és szakirodalmunkból a honfoglalás részletes feldolgozása éppúgy hiányzik, mint ahogy nincsenek feldolgozva a 10. század magyar hadjáratai sem.
A magyar történettudomány véleményét és felfogását arról, hogy népünk hogyan jutott hozzá mai hazájához, Hóman Bálint összefoglalásában szó szerint közöltük az előző fejezetben és ehhez az előadáshoz előzetes megjegyzéseket is főztünk.
A honfoglalás azonban nemcsak mint tény fontos s nemcsak Kárpát-medencei történetünk aspektusában fontos. A honfoglalásnak, mint teljesítménynek felmérése is fontos és különösen honfoglalás előtti történetünk szempontjából fontos, mert a honfoglalásnak, mint teljesítménynek minősége adja meg népünk honfoglalás-előtti potenciájának és vezetői intellektuális színvonalának legtöbbet és legcáfolhatatlanabbat elmondó vonását.
Ha a honfoglalás diplomáciailag tervszerűen előkészített és stratégiailag kidolgozott tudatos akció volt, a Kárpát-medencét megszálló nép a koraközépkor Európájának legjobb minőségű népe, amelynek ország alapítására az avarokén kívül Európa nyugati felében nincs precedens. (3).
Ez esetben a magyarság összehasonlíthatatlanul több és nagyobb történelmi elem, mint a normann-viking kalandorok, akikkel össze szokták őket hasonlítani.
Ha viszont a honfoglalás valóban a pillanat kényszerűségéből hevenyészve bekövetkezett reakció volt más nép tettére mint ezt a magyar történettudomány minden történelmi bizonyíték nélkül, merész és határozottan barátságtalan következtetés alapján állítja, akkor a magyarság valóban alacsony intelligenciájú horda volt.
A magyar történettudomány előző fejezetben szó szerint és a legilletékesebb műből közölt álláspontjának elégséges és megnyugtató tudományos alapja nincs és hogy ennek ellenére is úgy interpretálták nemzetünk legnagyobb történelmi tettét, ahogy ezt a 20. század legnagyobb "magyar" történelmi szintézise teszi, ez olyan perverz tény, amire egyetlen nemzet történettudományában példa nincs.
Hogy tervszerűen előkészített és egységes vezetés alatt végrehajtott akció volt-e a honfoglalás, vagy pedig a pillanat kényszere nyomán bekövetkezett hevenyészett és kapkodó ösztöncselekvés, mint a menekülő állaté, ezt a kérdést a bolgár háború természete és a besenyő támadás mérete dönti el. Ha a bolgár hadjárat nem volt integráns és tervszerű része a Kárpát-medence meghódításának és az u. n. "besenyő támadás" akkora mérető volt, ami elől négyszázezer embernek rémülten menekülnie kellett, akkor történettudományunk megállapítása, bármilyen megalázó és lesújtó is, igaz és akkor a megállapítás képviselőinek csak a tapintatlan és durva előadásmódot lehet szemükre vetnünk.
Ha azonban kimutatható és bebizonyítható, hogy a bolgár hadjárat a Kárpát-medence előre kitervelt elfoglalásának integráns és tervszerű része volt, a sokat tárgyalt besenyő támadás pedig csak kicsi - esetleg néhány ezer emberrel végrehajtott - olyan mérető és jellegű akció volt, amiket magyar részről ugyanez a történettudomány "kalandozásoknak" nevezett el, akkor a magyar történettudománynak az eddigiekben bemutatott megállapítása nem igaz, annak tudományos mentsége nincs, és ha még ilyen mentsége sincs, akkor annak tudományon kívüli motívumai kellettek hogy legyenek.
A honfoglalás előzményeit, hátterét, indítékait és körülményeit tehát nagyon gondosan és alaposan meg kell az összes rendelkezésre álló közvetlen és közvetett adat világánál vizsgálnunk és vizsgálódásunknak a bolgár háború és a besenyő támadás perdöntő kérdéseire kell koncentrálódnia.
A balkáni hadjárat Bizánccal előzetesen kötött egyezmény alapján 895 tavaszán indult meg és a magyar törzsszövetség és a bizánci császárság közös akciója volt. Ez kétségbevonhatatlan és kétségbe nem vont tény.
Az első kérdés ezzel kapcsolatban, hogy a hadjárat valóban a magyar törzsszövetség egyetemének hadjárata volt-e hát, vagy csak bizonyos törzsek önálló vállalkozása?
A kérdésre konkrét, egykorú történelmi felelet van. Az egész törzsszövetség egyetemének hadjárata volt. Az egyezményt Szklérosz Nikétasz bizánci követ Árpáddal, a törzsszövetség kagánjával és a törzsszövetség kusánjával kötötte, a katonai akciót tehát ezek rendelték el. Az akció ezen felül nem ötletszerű "kalandozás" volt.
A háború előkészítéséhez, Bizánc részéről különösen, ;a kor technikai színvonala következtében hónapokra, legalább egy félévre volt szükség, hisz állandó hadsereg, mozgósítási terv, "sas-behívó", posta, távíró, vasút nincs. A bizánci követ 894 őszén jár Árpádnál s maga ez a követjárás Bizánc és Kiev között a Fekete-tengeren és Krímen keresztül legalább 6-8 hetet vesz igénybe. A magyar támadás nem ötletszerű s a bevetett haderő nem egy-két ezer ember. A támadás nem katonai expedíció, hanem hadjárat, két nép háborúja egy harmadik ellen.
A második kérdés az ok. Ok, vagy cél nélkül semmi sem történik az élők világában. Az etelközi magyarságnak oka a bolgárok megtámadására nincs. Sem etelközi tartózkodásának hét éve alatt, sem dentu-magyariai történetének másfél évszázada alatt a bolgárokkal konfliktusa nincs (közösen végrehajtott akciója azonban igen), bolgár részről fenyegetve nincs, arról nem is beszélve, hogy a bolgárok rokonfaj. A magyar törzsszövetség még csak nem is alárendeltje Bizáncnak, amely a magyarokat valaminő akcióra egyszerűen nem kényszerítheti, mert nincs rá lehetősége s különösen az adott bolgár fenyegetés árnyékában nincs. Következésképp, a magyarokat Bölcs Leó nem "szólíthatja fel" semmire.
Ok tehát nincs. A hadjáratnak magyar részről így csak célja lehet, hisz még a kongó-vidéki négerek is csak vagy valami miatt, vagy valami végett indítanak háborút, különösen akkora méretezésű háborút, mint a balkáni hadjárat.
A magyar történettudomány, amely a balkáni hadjáratot, ezt a megmagyarázhatatlan akciót, nem a honfoglalás integráns részének tekinti, a háborúnak sem okát, sem célját eddig nem állapította meg, mert okot nem talált, célt pedig magyarokról - úgy látszik - nem tételez fel. Így a hadjáratot közönséges rablókalandként motiválja. Fantasztikus, hogy ugyanakkor, amikor tulajdon nemzetének őseiről nem tételez fel valami zsákmányolásnál magasabb rendű és intelligensebb célt, bizonyos érezhető mohósággal amputál bele a besenyők akciójába egy a zsákmányoláson túl fekvő olyan célt, ami elől 400.000 embernek menekülnie kell, A bolgárok a magyarok és Bizánc együttes támadása elől nem menekülnek, hanem derekasan védekeznek, a magyarok azonban, a magyar történettudomány állítása szerint, nem védekeznek a besenyők ellen, hanem fejveszetten menekülnek előlük. őseink gyávák, annak ellenére, hogy védekező fegyveres erejük ca. négyszerese, ha nem ötszöröse - vagy még többszöröse az adott és lehetséges besenyő támadóerőnek.
És most a "besenyő támadás" nagyra fújt legendáját amelynek "történettudományi" oka, vagy inkább célja, még magyarázatra vár - elemezzük egy kicsit.
A besenyők egy nyolc törzsből álló törzsszövetség, amely két 3-5 törzsből álló alcsoportra oszlik. Ez a törzsszövetség a maga teljességében tehát nagyobb katonai erő mint a magyar törzsszövetség, mivel azonban ugyanúgy autonóm törzsekből áll, mint a magyar, teljes és egyetemes erőkifejtésre új haza elfoglalásának életfontosságú feladatán kívül rendkívül nehezen és csak nagyon csábító kilátás esetén összpontosítható. Az adott időben ez a nyolc törzs a Volga és a Dnyeper közötti, mintegy 1500 km átmérőjű roppant kiterjedésű, egy millió négyzetkilométernyi térben van elhelyezkedve, területre tehát nincs szüksége s valóban, a magyarok Kárpát-medencébe történt távozása után sem szállja meg azonnal az üresen maradt Etelközt.
Az onogurok és szabirok hét évvel előbb önként engedték át nekik a Don és Dnyeper közét, azóta sem támadták őket meg semminő formában, hisz a magyar törzsszövetség a jelek szerint talán 891-ben jött létre, komoly támadó potenciája tehát mindössze négy éve van. Zsákmányolni tőlük állatállományon kívül alig lehet olyat, ami a besenyőknek nincs, hiszen a besenyők önálló sóellátása az Azov-vidékről biztosítva van, márpedig szarvasmarha és só szerzésre "háborút" semmi esetre sem indítanak, ilyen célra nyolc törzs egyetemes erejét mozgásba hozni lehetetlen. Zsákmányolásra egyébként is sokkal veszélytelenebb, kényelmesebb és lukratívabb területek a Krím, a kazár-vidék és az északi kis népek. Egy besenyők részéről indított "háborúnak" tehát abszolút értelemben nincs semmi oka és állatszerzésen kívül célja és értelme sem lehet. Támadásról tehát csak a magyarokkal szomszédos dnyeper-vidéki egy-két törzs részéről lehet szó, egy-két besenyő törzs támadóereje elöl egy 400.000-es nép azonban semmi esetre sem menekül. Ez a támadóerő, még teljes támadó potenciájának bevetése esetén is csak mintegy 10.000 ember. Marhalopásra azonban egy törzs teljes támadó erejét nem vetik be. A magyarság egyetemének megtámadására, vagy éppen elkergetésére ilyen erő nem vállalkozhat és nem is vállalkozik. "Meglepetésről" szó sem lehet, hiszen háború van, az egész törzsszövetségnek a háborúja, mégpedig az első háborúja megalakulása óta és a törzsek bizonyos készenlét állapotában vannak lelki és fizikai értelemben egyaránt.
Végül pedig, mint ezt már előző fejezetünkben kimutattuk, lovas haderő elől polgári lakosságnak, teljes háztartásával és állatállományával együtt menekülnie nem lehet.
Besenyő "hadjárat" nem volt, sőt nem is lehetett. Az, ami volt és lehetett, a Kárpát-medencébe költözést nem válthatta ki. A magyar törzsszövetség semmi esetre sem támadás következtében és támadás alatt szállta meg a Kárpát-medencét, ilyesmi egyszerűen fizikailag lehetetlen. Néhány száz vagy néhány ezer besenyő határőr improvizált támadása a nagy vállalkozás százezres arányaihoz képest olyan jelentéktelen esemény, hogy középkori krónikáink 180 évvel később nem is emlékeznek rá. Konstantinosz császár is csak egy emberöltővel a honfoglalás után besenyő dicsekvésből szerez róla tudomást és Botond hadjáratainak nyomasztóan Bizáncra nehezedő árnyékában, sovány vigaszként, jól esik neki feljegyeznie. A "besenyő támadásnak" és a Kárpát-medencébe való "menekülésnek", mint történelmi elméletnek, ez a feljegyzés az egyetlen alapja. Történettudományunk Bach-korszak óta ragyogó csillagai aztán kapva-kaptak rajta és elméletet építettek rá.
Ha az ember ennek a "bolgár vereségből", "besenyő támadásból" és "menekülésből" összeállított elméletnek egy kissé alaposabban a mélyére néz, megdöbbentő konklúziókra kell jutnia.
A Dnyeper jobb parti régiója és a Kárpát-medence súlypontjainak egymástól való távolsága a 9. században sem volt kevesebb, mint a 19-ikben, vagy a 20-dikban. Ennélfogva egy egyszerű térkép és egy mérce és némi kombináló képesség birtokában már 30, vagy 50, vagy 90 évvel ezelőtt is kiszámíthatta minden közepes intelligenciájú ember, hogy az a távolság, amit a magyar törzseknek meg kellett tenniök, átlagosan legalább 1500 kilométert jelentett. (5)
Azt is kiszámíthatta bármelyik közepes intelligenciájú ember, akár történettudós volt, akár nem, hogy egy teljes és állatállományát is magába foglaló háztartásával költözködő 400.000 főnyi tömegnek, melynek legalább egy milliós állatállományát nem várják az útvonalon előre létesített takarmányoztató depók, következésképp menet közben legeltetnie és útvonalát itatási lehetőségek szerint beosztania kell, egy átlagosan 1500 kilométeres úthoz legalább 4-4 és fél hónapra van szüksége. Az állatoknak ugyanis, akár van erre u. n. "kútfőadat", akár nincs, a 9. században is és inniok kellett, különösen 1500 kilométeres teljesítmény mellett. Sőt, ha nem akarja, hogy állatai takarmány híján százezer számra rakásra dögöljenek a következő tél folyamán, az utazást legkésőbb szeptember közepére be kell fejeznie. E szerint tehát május elején indulnia kell, akár van erre "kútfőadat", akár nincs, mert, ha május elején nem indul, olyan nemzeti katasztrófának néz elébe, amely után annak a népnek nincs olyan tizenegy százados története amilyen a mienk. A bolgár hadjáratra való felvonulás és a törzsek elindulása tehát egyszerűre, egy időben történt, következetesképp ha ez besenyő támadás miatt van, a balkáni hadosztályok el sem indulnak Bolgáriába. (6)
De azt is kiszámíthatta volna bármelyik közepes intelligenciájú történész, hogy annak a 400.000-es társadalomnak, amely az esztendő termelési szakában - május elejétől szeptember közepéig - nem termel, hanem csak fogyaszt, mert utazik, egy ilyen esztendőre és a következő télre alaposan fel kell készülnie és egy ilyen felkészülés hosszú, hosszú hónapokat vesz igénybe. Négyszázezer embernek csak úgy - "felkerekednie", ahogy ezt Hóman Bálint meglepő módon kifejezi, nem lehet. A Kárpát-medencébe való átköltözés előkészítése a tényleges elindulás előtt, az előző őszön feltétlenül meg is indult, akár van erre "kútfőadat", akár nincs, mert ha meg nem indult volna 894 őszén, őseink nem jutottak volna be 895 őszén a Kárpát-medencébe, márpedig bejutottak. Ha a bizánci-bolgár háború idején el nem foglalják a Kárpát-medencét, a honfoglalást a "vaskezű" Simeon haderejével szemben kellett volna megvívniok, márpedig ilyesminek honfoglalási adatainkban nyoma sincs.
A 894 őszén már serényen készülődő magyarság tehát nem a besenyő "támadás" következtében "menekült" a Kárpát-medencébe 895-ben, ez cáfolhatatlan. Kizárólag már mozgásban levő valamelyik törzs, vagy lemaradt részleg megtámadásáról lehet szó, kizárólag marhalopási szándékkal.
A magyar történettudomány legelső vonalbeli reprezentánsainak (Hóman véleményével nincs egyedül) interpretációja a honfoglalásról, mindezzel mereven szemben áll. Ez az interpretáció nem tények parancsára született megállapítás, hanem szuverén "tudományos" vélemény, amellyel kapcsolatban perverz, kegyeletsértő és tudományosan képtelen volta miatt elkerülhetetlenül fel kell tennünk a kérdést: "Kinek használ"? Cui prodest?
Jelen mű szerzője az egész komplexumot így, ahogy van a magyar intellektus szigorú és tárgyilagos ítélete alá bocsátja azzal, hogy ha ez az intellektus ítéletet hoz, azt is el kell döntenie, hogy történettudományunk 1849. aug. 13.-a óta kibontakozott véleményét átlagon aluli színvonal magyarázza-e meg csupán, vagy pedig még ennél is rosszabbról van szó.
És most vizsgálódjunk a balkáni hadjárat kérdését jelentő anyag felett. Mit közöl az velünk?
A balkáni hadszíntéren Árpád gondos kalkulációval két hadosztályt vetett be a hétből (7), a rendelkezésére álló támadó erőnek körülbelül negyedrészét. Ebben a proporcióban egyetlen jó magyar lovassal sincs több, mint amennyire a magyar célnak, a magyar tervnek, a magyar szándéknak és a magyar érdeknek szüksége volt. Feltételezzük, hogy jelen mű intelligens és tárgyilagos kritikusa tisztában van azzal, hogy a bizánci érdek minél nagyobb számú magyar erő bevetését kívánta, viszont valakiknek a Kárpát-medencét is el kellett foglalniok. Mindez kristálytisztán mutatja, hogy a magyar hadvezetés nem annyi embert adott, amennyit Bizánc kért, hanem annyit, amennyit saját stratégiája előírt.
S ha a Szvatopluk katonai erejének és Szalán bolgár kán katonai erejének megsemmisítéséhez és ezen felül még a költöző népesség biztosításához és a település karhatalmi feladatainak ellátásához is volt elégséges katonai erő, mint ahogy volt, akkor a magyar-bizánci közös katonai akció magyar részét nem Bizánc, hanem a magyarok méretezték s Árpád klasszikus tökéletességű hadvezéri teljesítményt mutatott fel. A magyar haderő "színe-javát" nem Bizánc rendelkezésére bocsátja a Kárpát-medencei hadműveletek rovására Árpád, mint ezt Hóman állítja. A honfoglalásra készülődő magyarság nem vízfejűek gyülekezete.
A balkáni hadjáratot adatainkból tisztán megállapíthatóan két magyar lovashadosztály, mintegy 10-12.000 ember hajtotta, végre. Az egyik hadosztály közvetlen parancsnoka és egyben az egész hadcsoport hadvezére, Lád (Levente), a hadsereg főparancsnok 28-30 év körüli fia volt, a másiké a krónikáinkból is ismert Tas. A két hadosztály a két legdélibb elhelyezkedésű etelközi törzsnek, a bolgár határon települt Nyéknek és a Dnyeper-vonal déli szakaszát őrző Jenőnek (mely a besenyő támadást kapta) hadosztálya volt. Az egyik, a Nyék, onogur, a másik, a Jenő, szabir hadosztályt jelentett. Tas káspi-török, szabir név és törzse a honfoglalás után is a dél-dunai vonalat, a Vaskapu és a Dráva-torkolat közti szakaszt fogja őrizni. A Nyék ideiglenesen majd a Temes-Maros-Torontál térben fog elhelyezkedni és majd hat évvel a honfoglalás után vonul át a Dél-Dunántúlra. Mindkét tény arra mutat, hogy ezek a hadosztályok harcolták végig a bolgár hadjáratot.
A hadcsoport feladata a balkáni bolgár erők lekötése és a Tiszántúl esetleges bolgár katonai támogatásának a megakadályozása volt, vagyis általában az, hogy a Kárpát-medencét egy katonai ékkel elvágják a bolgár anyaország katonai bázisaitól. Amennyiben ez az adatokból kikövetkeztethető, a Jenő hadosztály működési területe a Duna déli, tehát jobbpartja, a Nyék hadosztályé a Duna északi, tehát balpartja volt (8). A Jenő hadosztály 5-6000 emberét és mintegy 20.000 lovat a Bizánc által felajánlott hajók szállították át a folyón, s a hadműveletek befejezése után ugyanezeknek lett volna a kötelessége visszaszállítani őket, ez azonban a szövetséges háta mögött titokban megkötött bizánci-bolgár különbéke után valami okból nem történt meg.
Ezt az okot Hóman Bizánc becstelenségében jelöli meg, ez azonban még Bizánc kétségtelenül becstelen különbéke-akciója, és általában a közismert bizánci macchiavellizmus mellett sem bizonyos egészen. Ezek a Dunán állomásozó hajók ugyanis, amelyeket az ellenségeskedések ideje alatt feltétlenül magyar őrség biztosított esetleges bolgár támadás ellen, hiszen az északi harcterület magyar harcterület volt, a magyarok tudta nélkül nem szökhettek meg s Bizánc is tisztában volt azzal, hogy a magyarokra esetleg még majd szüksége lehet (9), tehát ilyfokú galádságot, amire egyébként sem volt szükség, aligha követett el. A Duna déli oldalán operáló magyar seregrész tehát lehet, hogy esetleg ott "rekedt", de az is lehet, hogy ott "maradt", s ez a valószínűbb, arról nem is beszélve, hogy egy folyóátkelés könnyű lovasság számára hajók nélkül is végrehajtható, legfeljebb a zsákmányt kell hátrahagyni. Egyébként az, hogy a hadosztályok zsákmányoltak is, sőt, hogy a közkatona számára az volt a legfontosabb az egész akcióban, talán természetes. Hétszáz évvel később, a "Harmincéves Háborúban" a "magas civilizációjú" európai haderők "vallásszabadság" címén főleg ugyanezt tették.
A Kárpát-medencei bolgárságot anyaországi haderő a magyar támadással szemben nem támogatta, sőt déli visszavonulásuk útja is el volt zárva. A koncentrált bizánci-magyar támadás a bolgár főerőt teljesen lekötötte, az Árpád által vezetett magyar főerő tehát minden külső beavatkozás nélkül dominálta a Kárpátokon belüli hadszínteret és az érkező polgári lakosságot senki és semmi nem veszélyeztette. A honfoglalás nagyon gondos és nagyon alapos katonai és politikai munka volt, a gondosság még arra is kiterjedt, hogy Árpád szövetségben volt Arnulf császárral. Hogy a Balkánra küldött egységet, pontosabban annak a Dunától délre operáló felét a szövetséges magatartása válságos helyzetbe hozta, az nem a magyar hadvezetés hibája volt.
A magyar haderő Bolgária egész északi részét megbénította, a fővárost is elfoglalta és Simeont képtelenné tette a háború két fronton való folytatására úgy, hogy kénytelen volt Bizánc békefeltételeit alkudozások nélkül elfogadni (10). A balkáni magyar hadcsoport tehát nemcsak a magyar hadicél elérését segítette maradéktalanul elő, hanem szövetségesének hadicélját is (hogy ez hogyan fizetett a kiváló teljesítményért, az más lapra tartozik).
A balkáni hadjárat tehát hadászati célját és rendeltetését a legteljesebb sikerrel, mind a bizánci, mind a magyar hadvezetés szándékát 100 százalékig valóra váltva, betöltötte. A magyarság birtokba vette a Tiszántúlt s Bolgária a háborút Bizánccal szemben is elvesztette.
Déli frontjának felszabadulása után Simeon teljes katonai kapacitásával a magyar hadcsoport ellen fordult. Ez a hadcsoport a Duna által kettéválasztva mintegy 55.000 embert és mintegy 20-20.000 lovat, azonkívül a zsákmányolt anyaggal nehéz málhát is jelentett.
Bizánc különbékéje azonkívül az egész Kárpát-medencei operációt hirtelen súlyos válságba hozta, hiszen a váratlanul felszabadult bolgár katonai erő megjelenhetett és súlyos helyzetet teremthetett volna akár a költöző törzsek hátában, akár a Kárpát-medencében. A balkáni hadcsoportnak tehát, ha hadászati feladatát végre akarta hajtani, a váratlan különbéke után is ott kellett maradnia és fel kellett tartania a bolgár haderőt, akár voltak hajói, akár nem, mindaddig, amíg a Kárpát-medencei hadműveletek be nem fejeződnek és az ottani ellenséges erő meg nem semmisül.
Sem történettudományunk, sem hadtudományunk mindeddig egyetlen elismerő mondatát le nem írt arról, hogy a balkáni magyar hadcsoport a váratlan különbéke által teremtett katasztrófális helyzetben is helyén maradt és a nagy túlerővel szemben, csaknem egy teljes hadosztály feláldozása árán ugyan, de példásan teljesítette feladatát. Történelmi tény, hogy a Kárpát-medencei hadműveletekbe és települési folyamatba a vitéz és kiváló Simeon haderejének nem volt lehetősége beleavatkozni, s ebben, a bizánciak különbékéjét és elvonulását követőleg, kizárólag a balkáni magyar hadcsoport jelenléte akadályozta meg, amely a bolgár haderőt lekötötte, mégpedig a legsúlyosabb körülmények között.
Az, hogy a váratlan különbéke után Bolgária déli részében, a Maricza-lapályon operáló bolgár főerő elől, melynek az országot kelet-nyugati irányban kettészelő Balkán hegységen kellett átvergődnie, hogy a Duna-síkságon operáló magyar erők hadszínterére jusson, ne tudott volna a magyar hadcsoport idejében visszavonulni, nem igaz, hiszen ilyenre 3-4 napja feltétlenül volt. Legfeljebb málháját kellett volna hátrahagynia. A balkáni hadcsoport tisztán láthatóan nem akart menekülni, mert a Kárpát-medence déli bejáratait, a Tömösi-, Tölcsvári-, Vöröstoronyi-szorosokat és a Vaskaput, valamint a dobrudzsai Duna-szakaszt lezárva kellett tartania.
Hogy a különbéke Bizánc és Simeon között milyen időpontban jött létre, e sorok írója nem tudja, de legalább nyolc-tíz heti ellenségeskedést számításba kell vennünk, hiszen Észak- Bolgária beszáguldozásához és a főváros elfoglalásához ennyi időre feltétlenül szükség volt. Ez az idő július közepét adja ki. A tárgyalásokkal, a fegyverszünettel, a bizánci csapatok elvonulásával, a magyar hadcsoportra bekövetkező fordulat ideje tehát július második fele. A költöző törzsek által megtett út ebben az időpontban mintegy 1.000-1.100 kilométer, ami annyit jelent, hogy a törzsek egy része már átkelt a Kárpátokon, egy másik része, a zöm átvonulóban van és az utóvédtörzs, a szűk átkelési volumen és a terep fékező hatása következtében beállt torlódás miatt, még átkelésre vár. A vonuló nép alföldi nép. Állatai síksághoz szokott állatok, a meredek emelkedők és ereszkedők tehát embert, állatot és nehéz járműveiket egyaránt igen igénybe veszik, még az aránylag széles vereckei átkelő vonalon is, s még inkább így van ez az uzsoki vonalon, Jablonkánál és a Tatár-hágón. Minden völgyszűkületnek torlódás a következménye és a nehéz átkelési sáv 100-120 kilométer. Ha a vonuló oszlop ebben a fázisban akár elölről, a medence felől, akár hátulról, az etelközi síkról támadást kap, a következmény borzalmas, márpedig a Bizánc váratlan kilépése következtében felszabadult bolgár lovas haderő két hét alatt beérhet a Kárpát-medencébe, sőt az etelközi síkon is utolérheti az átkelő oszlopot. Sem az egyik, sem a másik nem történt meg.
A balkáni magyar hadcsoport vezetői intelligens, gondolkodó emberek, akik tudják, hogy körülbelül hol tartanak a vonuló egységek az adott időpontban, hisz az indulás idejét is, az útvonalat is és a napi teljesítmény határát is jól ismerik. Hét évvel előbb már végigcsináltak egy elvonulást, tehát tudják, hogy az mit jelent. s a vonuló nép, családjaik, feleségek, gyermekek, otthonuk és vagyonuk. Kitartani, a bolgár haderőt foglalkoztatni, feltartani tehát kötelesség minden áron, akármekkora túlerő is az és akármekkora az emberáldozat, amit ez jelent.
Ha a szerző fenti időbecslése helyes, legalább hat hétig, ha a különbéke korábban volt, még tovább kellett kitartani, de ha a különbéke ideje augusztus eleje volt, akkor is legalább még egy hónapig kell a déli hadcsoportnak tartania a Duna-vonalat.
A feladat súlyos, veszélyes, a nagy túlerővel szemben s az adott terepen csaknem emberfeletti és súlyos véráldozatot kíván. A balkáni hadcsoport azonban lépésről-lépésre visszavonulva a Duna déli oldalán a Vaskapu irányába, teljesíti feladatát. A bolgár haderő nem jut be a Kárpát-medencébe, sőt, mire átkelést erőszakol ki a Duna oldalára körülbelül augusztusban, és megjelenik az etelközi síkon (11), minden törzs odaát van a Kárpátok túlsó oldalán s a szorosok bejáratát a hátrahagyott utóvédcsapatok őrzik.
A balkáni feltartóztató harcokban felmorzsolódik csaknem teljes egészében a Dunának nekiszorított Jenő-hadosztály, mely a hathetes szakadatlan feltartóztató harcokban bizony nem "táborozik gondtalanul", és amelyet a Duna túlsó partjáról, a folyót északról ellenőrző Nyék-hadosztály alig képes támogatni. Ez alatt a kritikus hat hét alatt - talán éppen egy támogató kísérletnél - elesik maga a főparancsnok is, Árpád elsőszülött fia, de a balkáni hadcsoport, állandó támadások alatt a Duna mentén nyugat felé, nem pedig Etelköz felé visszavonulva, feladatát elvégzi és maradványaik 895 szeptemberében a Vaskapun át bevonulnak törzseikhez.
"Vereségük" - ha ez az volt - egyike a magyar hadtörténet legszebb fegyvertényeinek s ha a magyar történelem meg is feledkezett róluk, hősi emlékművük azóta is áll, és ez Magyarország.
1. Különböző európai személyek és családok rang- és birtokszerzési törekvéseinek csak vicinális jelentőségű marakodásain és a nagykárolyi mű széthullásának sivár folyamatán kívül Európában a 9. században az avar birodalom tönkretételén kívül feljegyzésre méltó politikai esemény nincs. Magyarországon kívül - normann hercegségeket nem számítva - egyetlen állam nem alakul, a magyarokon kívül egyetlen nép politikailag nem alkot. Nagy Alfréd alkotása gyorsan szétesik.
2. A Madarász Henrik és Nagy Ottó által megteremtett német egység a magyarok ostorcsapásai következtében születik meg. Ha a magyarok meg nem érkeznek, Közép-Európában egy szláv állam alakul. Ha a magyarok meg nem érkeznek, az egész Balkán bizánci birtok marad még négyszáz évig s az ortodoxia határa az Alpoknál kezdődnék. Ha a magyarok nincsenek, a Habsburg-család hiányzik Európa történetéből, stb. stb.
3. Az angol és szász törzsek 300 évig éltek közös politikai szervezet nélkül, míg Alfréd, akit ezért "Nagy" melléknévvel tisztelt meg az angol történettudomány, Angliává szervezte őket s halála után Alfréd műve is szétesett mint Nagy Károlyé. Másfél századdal később, 1066-ban normannok szervezik őket újra országgá össze s Anglia területe kisebb, mint a Dunántúl. Ír területeket a 12. század folyamán annektálnak. Skóciával meg a 13. szd.-ban egyesülnek egy kb. akkora országgá, mint Magyarország volt. Franciaországot apránkint, megyéről-megyére rakják össze századok alatt. Nagy Ottó német-római birodalma 200 év alatt alkotó elemeire hullik szét és 300 operett-államocskából csak a múlt század hatvanas éveiben szervezi össze Bismarck. Az orosz nép országgá szervezése Moszkva és Novgorod összekapcsolásával 1543-ban kezdődik, az olaszoké 1854-ben. Az európai országok lettek, mi a miénket alapítottuk.
4. A magyarság egyetemének teljes hadi potenciáját a honfoglaláson kívül másfél évszázadon keresztül soha nem sikerül támadásra koncentrálni, még a Lech-mezei katasztrófa után sem. A háromszor akkora területre szétszórt besenyőség, belső kohéziója még ilyen sincs. A két különböző besenyő törzsszövetség között politikai összműködés alig van.
5. A távolság a törzsek elhelyezkedése szerint különböző volt. A Kéri- törzsé mintegy 1200 km (Csernovic-Pozsony), a Megyer- Tarján, Kürtgyarmat törzseké mintegy 1500 km (Kiev-Tiszavidék) a Jenő-törzsé és a Nyéké 1700-1900 km.
6. Éppen a Nyék és a Jenő törzseknek -a legtávolabbiaknak- kell legkorábban indulniok, s a szakadozott vándorló oszlopban ők vannak leghátrább.
7. A megállapítás a szerző becslése. Két támadó hadosztálynál azonban, amely 10-12.000 ember, lényegesen kevesebb, vagy lényegesen több ez az erő nem lehetett. Lényegesen kevesebb (egy hadosztály) aligha valósított volna meg második frontot, ennyinek bizánci kötelékben kellett volna harcolnia, nem önállóan. Lényegesen több (pl. három hadosztály} a Kárpát-medencei hadszíntér erejét négy hadosztályra csökkentette volna. márpedig csak a költözködő oszlop biztosítására legalább két hadosztályra volt szükség, harcfeladatokra tehát így csak két hadosztály maradt volna és ez a terület és a feladat kiterjedtsége miatt lehetetlen. Ha egy nép nyugaton akar országot szerezni, haderejének zömét nem küldi délre.
8. A Nyék hadosztályról tudjuk, hogy az a négy évvel később teljes támadó erejével (5000 fővel szétveri Berengár itáliai király 15.000 főnyi hadseregét a Brentánál 899. szept. 24-én. Ez azt jelenti, hogy ez a hadosztály súlyos veszteséget a bolgár hadjáratban nem szenvedhetett. Ezzel szemben a Jenő hadosztály balkáni hadjáratai csak mintegy negyedszázaddal később indulnak meg a kiürült keretek újra feltöltődése után, ami súlyos emberveszteségre mutat.
9. Lett volna is nagy szüksége a besenyők ellen is körülbelül huszonöt évvel később és a bolgárok ellen is 917-ben, Konstantinosz minden rábeszélő képességét előveszi, hogy a magyarokat egy szövetségre rávegye, azonban merev visszautasításban részesül. Simeon el is szedi déli birtokait, sőt a Jenő törzs katonai kereteinek feltöltődése után 921-től kezdve Tas fia, Botond alaposan megfizet a különbékével elkövetett politikai aljasságért. Bizánc évi adót is kénytelen lesz fizetni.
10. "A magyarok üldözik Simeon bolgár cárt". Miniatúra Johannes Skylitzes krónikájának I3. századi kéziratában (107. lap) ismeretlen bizánci festőtől. (Madridi Nemzeti Könyvtárban.
Szeptember végére a törzsek rendben szétoszlanak kijelölt területükre. A törzsi gyepüket közös megegyezéssel kijelölik, a törzsi területet nyilat húzva szétosztják a nemzetségek egymás között, igazságosan és gondosan szétbirtokolva a legfontosabbat, a lótartáshoz nélkülözhetetlen nedves réteket, az "aszó"-kat, és a folyók, patakok partjain napok alatt kerek félgömbök tízezrei nőnek ki az áldott földből.
Aztán vágni kezdik a kövér őszi másodfüvet, gyűjteni kezdik mindenfelé a tüzelőt a közeledő télre. A házak körül füzérekben szárad a gomba, meg a vadgyümölcs, az otthonok belsejében fokozatosan a szokott helyre kerül minden. Asszony, férfi, gyermek boldogan nyújtózik az öthónapos törődés után a megszokott fekhelyeken és a szeptember végi tiszta hajnalokon megcsillan a kupolák sötétjébe nyúló istenfák felső végén a mindennap újra feltámadó Teniz vidám és biztató jóreggeltje.
Magyarország története elindul.
FORRÁSOK ÉS IRODALOM
Mióta a Habsburg kultúrpolitika a "finnugor nyelvészet" és a "történeti kritika"- túlnyomórészt nemzetiségi elemek által felhasznált fegyvereivel "felszabadította" őstörténetünket a szittya-hun származtatás "egyeduralma" alól, a magyar őstörténet a "finnugor nyelvészet" egyeduralma alá került.
Ennek úgyszólván automatikus következménye az lett, hogy történetkutatásunk és történetmagyarázatunk figyelme kizárólag az onogur magyarságra, mint "finnugor" voltunk egyetlen lehetséges megindokolására irányult, őstörténeti szakirodalmunk tehát ennek megfelelően szinte kizárólag az onogursággal foglalkozik, s mivel ezen a területen a honfoglalás-előtti magyarságról szinte semmi értesítés nincs - az arab, perzsa és bizánci adatok "türkjei" u. i. nem az onogurok - őstörténeti szakirodalmunk jelentéktelen mennyiséget leszámítva, közvetve, vagy közvetlenül nyelvészeti irodalom és a magyar őstörténet tudomány összes konklúziói nyelvészeti konklúziók, amelyeket a primitív finnugor népek folklorisztikai adatainak a magyarságra történt meglehetősen merész átvetítése egészít ki.
Ez a szakirodalom, bármilyen bőséges is, az igazi magyar őstörténet megkonstruálásához alig használható, nem kis mértékben azért, mert kilencven százalékában hipotézisekből, és pedig meglehetősen merész hipotézisekből, és ilyenekre épített elméletek fejtegetéseiből áll. Amit a magyar szellem, egészséges ösztön és nemzeti intelligencia az őstörténet-kutatás terén alkotott, az a hivatalos történettudomány bibliográfiájában egyszerűen nem is szerepel. Történettudományos életünkben egy nagyon furcsa és belső életünkre nagyon jellemző dolog történt, amit egyszerűen "tudományos bojkottnak" lehetne nevezni. Hivatalos történettudományunk "bojkott-magatartása" immár mintegy száz esztendeje tart.
Mivel pedig történettudományunk hivatalos képviselői egyáltalán nem csalhatatlanok, sőt, amint jelen munkában számos helyen és számos vonatkozásban, bármilyen kínos volt ez, kénytelenek voltunk kimutatni, nagyon-nagyon középszerű historizmusú emberek voltak, akiknek "elméletei" nemcsak helyteleneknek, hanem nem egy esetben abszurdumoknak látszanak, bojkott-magatartásuk" történettudományos katasztrófát idézett elő. Ha őstörténet kutatásunknak szándékosan és programatikusan elhanyagolt "szabir" területe csak feleannyira is munkába kerül, mint az ,onogur" terület munkában volt, történettudósaink szakalkotásainak kilencven százalékát ki lehet dobni a magyar őstörténettudományi szakirodalomból s ha a kaukázusi és káspi-nyelvek szumir alapnyelvből való származásának kimutatása ugyanolyan intenzitással fog történni, amilyennel a "finnugor" elmélet kidolgozása történt, néhány évtized múlva egész finnugor nyelvészeti irodalmunkat odaajándékozhatjuk az osztyák tudományos akadémiának.
Jelen munka könyvészete ezt a kínos helyzetet tükrözi vissza. Mert az, amikor egy nemzeti történeti munka forrásainak és irodalmának több mint háromnegyed része külföldiektől származik, mert a saját irodalom hasznavehetetlen és az arra való hivatkozások túlnyomó része képtelenségek kimutatását jelenti, nagyon kínos helyzet és ha ennek nem a történész céh hivatási középszerűsége az oka hanem valami más, akkor az ok - félelmetes. Még akkor is az, ha jelen munka könyvészetéből néhány magyar munka azért hiányzik, mert a szerző nem tudta őket megszerezni.
Az itt következő könyvészeti felsorolásból azok a művek, amelyekben a szerző csupán egy-két adatot ellenőrzött, hiányoznak, olyan művek viszont, amelyek jelen munka általános arculatának kiformálásához hozzájárultak, fel vannak sorolva annak ellenére, hogy egyetlen adat, vagy konkrét megállapítás sem került belőlük jelen munkába bele.
E mű történettudományos konklúzióinak több mint egyharmad része nyelvtudományon - szumir nyelvtudományon - alapul. Ha azonban a "hivatalos" őstörténettudományi felfogást lehetett és szabad volt teljes egészében nyelvtudományi finnugor nyelvtudományi - anyagra felépíteni, ugyanez, sokkal kisebb mértékben, e mű szerzőjének is meg van engedve.
Az alkalmazott szumir nyelvészeti anyag mennyiségét Bobula, Delitzsch, Prince, Sayce és Wiseman munkáinak egyszerű felsorolása nem tükrözi vissza.
Bárczi Géza: Magyar hangtörténet, Budapest, 1958.
Balami Chronicle: (Memoirs of the Russian Academy, Vol. 1844)
Bobula Ida, Dr: A Sumér-Magyar rokonság, Bs. Aires, 1961.
Bury, J. B.: A History of the Eastern Roman Empire from the Fall of Irene to the Accession of Basil I. London, 1912.
Delitzsch, Fr.: Assyrische Lesestücke, 5. kiad. 1912.
Dunlop, D. M.: The History of the Jewish Khazars, Princeton, 1954.
Eckhardt Ferenc: Magyarország története Budapest, 1933.
Emery, B. W. Archaic Egypt. Edinbourgh, 1961.
Godefroid, Kurt: A modern civilizáció kezdetei, Budapest, 1922.
Grousset, R.: Histoire de l'Armenie, Paris, 1949.
Hayes: A Political and Cultural History of Modern Europe I/II. New York, 1936.
Hóman-Szekfü: Magyar Történet, Budapest, 3. kiad. I. köt.
Hóman-Szekfü-Kerényi: Egyetemes Történet, Budapest, 1935, I. és II. kk.
Kecskeméthy Aurél: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála, Pest 1866, Emich-kiadás, 192. 1.
Kerényi K.: The Gods of Grecks, Edinburgh, 1958.
László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Budapest, 1944.
Lloyd, S.: Early Anatolia, London, 1956.
Ligeti: A magyarság őstörténete (Tanulmányok), Budapest, 1943.
Lukácsi Kristóf: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők alapján, Kolozsvár, 1870 (Újranyomva a Történelmi és Társadalomtud. Kutató Int. által, 1957).
Maspero, G.: History of the Ancient Peoples of the Classic East. Dawn of Civilization, Struggle of Nations, The Passing of the Empires, London, 1900.
Mongait, A. L.: Archeology in the USSR., London, 1961.
Marquart: Osteuropaische und ostasiatische Streifzüge, Leipzig, 1903.
Moravcsik Gy.: Die Byzantische Quellen der Geschichte der Türkvölker, Budapest, 1942.
Padányi Viktor: Tér és Történelem, Melbourne, 1956.
Padányi Viktor: Horaha - harku - horka. Notes to the Menesquestion. Two Essays, Magyar Kultúregyesület, Sydney, 1963.
Padányi Viktor: A New Aspect of the Etruscan Provenance Two Essays, Magyar Kultúregyesület-kiadás, Sydney, 1963.
Painter, S: A History of the Middle Ages, New York, 1954.
Pallotino, M.: The Etruscans, Harmondsworth, 1956.
Pallotino, M.: Testimonia Linguae Etruscae, Firenze, 1954.
Prince, J. D.: Material for a Sumerian Lexicon.
Sayce, A. H.: An Elementary Grammar... stb. London, 1877.
Vasiliev: The Goths in the Crimea, Cambridge (Mass.), 1936.
Vernadsky, G.: Ancient Russia Yale, 1944.
Wiseman, D. J.: Chronicles of Chaldean Kings, London, 1956.
Woolley, Sir L.: A Forgotten Kingdom, Baltimore, 1953.
Sieveking, H.: Wirtschaftsgeschichte, Berlin, 1935.
Zeki Validi Toyan, A.: Ibn Fadlans Reisebericht, Leipzig, 1939.
Xenophon: The Persien Expedition, Harmondsworth, 1961.
al Maszudi: Muruj al- Dhahab, Páris, 1878..
Konstantinos Porphyrogenitos: De administrando imperio. Corpus Scriptorum Historíae Byzantinae, vol. VIII, Bonn, 1840)
I. "VAJDA" SZAVUNK ETIMOLÓGIÁJA
1.
A magyar történettudomány véleménye szerint - melyet Hóman Bálint summázott (Hóman-Szekfü Magyar Tört. I. köt. 97. I) - "a törzs élén a törzsfő, régi magyar nevén hadnagy (szlávosan vojevoda, vajda) áll..."
Mivel a "vajda" szó nemcsak, hogy a magyar nyelv egyik szava, hanem a középkoron át magyar méltóságnév is, melynek használata messze, mélyen honfoglalás-előtti történetünkbe nyúlik vissza, viszont képtelenség az, hogy már az ókor utolsó évezrede folyamán is magasan fejlett törzsszövetségi szervezetekben élő káspi-, vagy őstörök népek egy ilyen fontos közigazgatási és kormányzati műszót a náluknál ezer évekkel fejletlenebb és csupán csak vegetatív színvonalon élő, vérségi kötelékeknél tovább egész a Kr. u. a 9. szd.-ig nem jutott szlávoktól kölcsönöztek volna, "vajda" szavunk nyelvtudományunk és történettudományunk által egyöntetűen vallott szláv származtatása nyilvánvalóan téves, mert ez történelmi lehetetlenség. Ez minden közepes intelligenciájú és normális agyú ember előtt azonnal nyilvánvalóvá válik, ha arra gondol, hogy az avarok, vagy a kazárok, az onogurok, vagy a hunok akkoriban politikai értelemben még nem is létező szlávoktól nem vehettek kölcsön politikai szakkifejezéseket.
A magyar nyelvtudomány s vele együtt a magyar történettudomány mégis azt állítja - és nemcsak "vajda" szavunkkal kapcsolatban állítja ezt - hogy a szabir, onogur, avar, hun s egyéb őstörök elemekből összetevődött új képlet, a magyarság, a saját, már a honfoglaláskor is évszázados, sőt évezredes intézményeire és műveltség-elemeire hun, avar, szabir, onogur őseinek nomenklatúrája helyet t, szlávoktól szedte össze szavait.
"Vajda" szavunk szláv eredetét nyelvtudományunk azon az alapon állítja, hogy a szláv nyelvekben van egy "vojvoda" szó, történettudományunk pedig azon, hogy Konstantinos Porphyrogenitos számtalanszor hivatkozott De administrando imperio c. művében az áll, hogy a "lebediaiak" legfőbb feletteseiket régi idők óta "boebodo"-nak nevezték, márpedig a "boebodo" szó a szláv "vojvoda" szónak felel meg, ami igaz is. A kérdés csak az, hogy vajon a "lebediaiak" boebodou-ja jött-e a szláv "vojevoda"-ból, vagy megfordítva?
Mivel a kérdés a mi "vajda" szavunk etimológiájának a fontosságát jóval meghaladó döntő őstörténeti kérdés, nem lesz érdektelen a vajda szó etimológiájával nyelvtörténetileg kissé behatóbban foglalkozni.
2.
A szó a maga legősibb eredetében összetett szó, amely két tagból áll s mind a két alapszó szumir. Az egyik, az előtag, a szumir "abal" (pontosabb fonetikával "abaly"), a másik, az ugyancsak szumir "baí".
Az "abal" annyit jelent, mint "szarvasmarha", amely az ókorban a gazdagság kifejezője és fokmérője volt, nemcsak a szumir származású népeknél és nyelvekben, hanem más fajoknál és nyelvekben is. Latinban pl. pecuspecudis "szarvasmarhát", pecus-pecoris "csordát" jelent, pecunia-pecuniae pedig "vagyont" és innen "pénzt" (A magyar kereskedelmi értékegység Szent Istvánig a tinó)
Ugyanezen a módon jön a szumir "abal"-ból a kirgiz, tatár s egyéb őstörök "baj", az onogur "bajan", az avar "bajan", az ómagyar "baj", a "bő", a "buja" (amely eredetileg mást jelentett, mint ma) és a török "bej", vagy "bey" amelyek mindenikének az a jelentése, hogy "gazdag", "dúsgazdag", "előkelő". Sőt ebből származik a magyar "vaj" szó is, amely a tej "gazdag"; bő, (üppig) részét jelenti. Az ősrégi magyar "Bay" és "Vay" családok eredetileg egy és ugyanaz a család lehettek, sőt valószínűen ugyanaz volt a "Fáy" család is. A "b", "v", "f" és "p" fonetikai vonatkozása beszédanatómiai okoknál fogva egyetemes fonetikai tünet (kettő labiális, kettő semilabiális hang) . Ezt az őstörök "baj" szót átvették a dél-oroszországi és kárpát-medencei őstörök népek szomszédságában, vagy uralma alatt élő primitív szláv nemzetségek is a "bojar" (baj-ur, gazdag-ur, lord) szóban, amely minden szláv nyelvben gazdag, előkelő urat jelent. Ennek a szónak szláv torzulása a "pan", "panye" (v. ö. "Baján") szó is. A "vojevoda" eleje szintén innen ered. A török "bej", amely előkelőséget jelölő társadalmi kifejezés ugyanúgy innen származik, mint pl. a Bajkál-tó neve, amely "buja-hal"-at, halban gazdagot jelent.
Az eredeti szumir szó ékírásos rögzítésének latin betűkre való és általánosan elfogadott transliterációja, az "abal", a szó összes magyar és egyéb káspi-török származékainak egyöntetűen és kivétel nélkül jelentkező fonetikai karaktere szerint nem helyes. A szó helyes transliterációja "abaly" kellene, hogy legyen, mert minden fonetikai és nyelvtörténeti megfigyelésem szerint az eredeti szumir véghangzó nem "l" lehetett, hanem az egyébként igen nehéz kiejtésű, sőt már nyelvünkből is lassan kipusztuló, árja nyelvűek számára meg valósággal kimondhatatlan "ly".
Mivel ez a hang sem a németben, sem az angolban nincs meg, ennélfogva nincs betűjele sem, egyik ortográfiával sem adható vissza s ezt az ékírásos jelet azért transliterálta Prince is Delitzsch is "l"-lel.
Annak bizonyítására, hogy az abal helyesen "abaly" kellett, hogy legyen, felsorolom az alábbi fonetikai tényeket:
1. "Göböly" szavunk - szumir eredetében "gu-abaly" (nyak-szarvasmarha) - amely a magyarban jármos ökröt jelent, éppúgy, mint ahogyan "bivaly" szavunk - szumir eredetében "bu-abaly" (fekete-szarvasmarha . nem "l", hanem "LY" hanggal végződnek. Fonetikailag "ly-l" (vagy "ly-j") hangromlás lehetséges, de "l-ly" hangromlás nem.
2. Immár kihalt, illetve csak család- és helységnevekben élő "baj" szavunk (v. ö. Bay, Vay, Baja, Vaja), "buja" és "vaj" szavaink kivétel nélkül "j" és sohasem "l" végződésűek, ami határozottan "abaly"-ra és nem "abal"-ra mutat.
3. A "Bajkál" tónév, kirgizben, tatárban, a "Baján" név onogurban, avarban, a "bej" szó törökben, a-"boj", "voj e" kölcsönvételek a szlávban, amelyek kivétel nélkül a gazdagsággal s ezen át a szarvasmarhával függnek össze kivétel nélkül "ly" és nem "l" eredetre mutatnak.
Hangtörténetünkben nem fedezhető fel olyan tendencia, amely "l" hangunk "j" hanggá romlását mutatná. Az "ly" hang azonban nyelvünkben is hajlamos arra, hogy vagy "l", vagy - ami gyakoribb eset - "j" hanggá romoljék, hiszen az "ly" fonetikai értéke, némi tendenciával a "j" felé, a kettő között van. Mivel az ;,abal" minden származéka minden származék nyelvben "j "-t s nem "l"-et őriz, minden nyelvben és a rendelkezésre álló nyelvi bizonyítékok szerint ezt őrzött 1400 évvel ezelőtt is (v. ö. Baján, Kr. u. 568-ban) , úgy hiszem, hogy a már rendelkezésre álló esetek alapján is kimondható Prince és Delitzsch és Sayce átírásaival szemben, hogy a "szarvasmarhát" jelentő szumir szó helyes literálása "abaly", mert a véghang eredeti, kori kiejtése közelebb állt a "j"-hez, mint az "1"-hez.
A "baj" (gazdag, bő) szó jelentése és eredete kétségtelen. A szó minden káspi-kaukázusi származású nyelvben ugyanazt jelentette és jelenti és a fogalom kétségtelenül a szumir "szarvasmarhát" jelölő "abaly" szóból származik. Mivel törökben, magyarban, kazárban, onogurban, szabirban, besenyőben, avarban, hunban, kirgizben, tatárban ugyanaz és ugyanazt jelenti, a szó a "bojár"-ban és a "vojvodában" egyaránt ezekből a nyelvekből került át a hun, onogur, kazár, szabin besenyő szomszédságban élő délkelet-európai, valamint az "avar" szomszédságban élő közép-európai és balkáni u. n. szláv nyelvekbe. Konstantinos Porphyrogenitos i. művének "boebodo" szavát alkotó "boe" előtag a szumir "abaly"-ból származó, káspi-kaukázusi "baj", "bő" (ómagyar "beö", "buja"), "vaj", "bej", stb. szavaknak felel meg és gazdagság, előkelőség, rang kifejezője volt.
3.
A szumir "bat" szó által kifejezett fogalom jelentéscsoportja "bot", "jogar", "vezető", "kormányzó", "kényszerű", "erőszak", "menekül", "fut". (Felhívom az olvasó figyelmét a "bot" és a "fut" szavaink fonetikai rokonságára (b-f) és tartalmi összefüggésére.) A bot a hatalom, a kényszerű, az erőszak ősi kifejezése szumirban, magyarban egyaránt.
A szumir "bat" és annak fonetikai változásai az évezredek folyamán, a szumir-származású káspi-kaukázusi nyelvekben egy bizonyos közigazgatási és katonai rangot, megjelölést fejezett ki olyféle értelemben, mint "kormányzó".
Ez a szó van az asszír "labutt"-ban, amely katonai kerületi vezetőt jelentett. Ez a szó van benne Kurt onogur fejedelem legidősebb fiának, Baján-Bat-nak, vagy Bat-Bajánnak a nevében. Ez a szó jelenik meg eltorzultan Konstantinos "boebodo" szavának utótagjaként, mint "bodo" és ez a szó torzult a szlávoknál "voda"-vá, amely - jellemző - egyébként "vizet" jelent szlávban. A "labattuból" származó "lebed" szó közepe ez a szumir "bat".
Az egyébként szemmel láthatóan előkelő jelentésű és hangzású szó-bevonult a káspi-kaukázusi eredetű népeknél a tulajdonnevek közé s az onogur "baján-Bat", vagy a tatár "Bat" stb. neveken kívül az árpádkori "Bata", "Vata", "Bod", Bodó", "Buda", "Pata", "Pató" személy és családnevek gyakorisága efféle rangokra utal. Az idegenek elleni első nemzeti reakció kirobbanását vezető Vata, vagy Bata nevű bihari "főúr" ilyen rangot viselő helyi kormányzó lehetett, vagy ilyen családból származhatott.
E sorok írójának szülőfaluja Borsod vármegyében "Vatta" község, amely 150 évvel ezelőtt még "Vatha", előzőleg pedig "Vata" volt. Az ősi avar eredetű település középkori birtokosa a Bata család volt, amely később a "vatai" előnevet használta. Egyetemista koromban végzett helységtörténeti kutatásaim során ennek a családnak a tagjaival több helyütt találkoztam egykorú forrásokban már Zsigmond király kora óta, többször fordultak elő a török hódoltsági harcok idején és szerepelnek a Rákóczi-szabadságharcban is. Híres kapitány közülük vatai Bata Bálint. A községnév (Vata), a családnév (Bata), a családnév és előnév (vatai Bata) mutatja a "b" és a "v" már említett könnyű felcserélődését. Vata és Bata ugyanaz, sőt ugyanaz Páta is, a változások csupán fonetikaiak.
A "gazdag", "előkelő" jelentésű "baj" szónak ragot jelölő és kifejező "bat" szóval való összekapcsolása nem esetlegesség volt, hanem tradicionális gyakorlat. A Konstantinos "boe-bodo" kifejezésen, vagy Kurt onogur fejedelem legidősebb fiának "Baján-Bat" nevén kívül vannak erre magyar példák is. Biharban van például egy község, amelyet ma úgy hívnak "Vajas-vatta". A név szülőfalum neve a "Vajas-" előtag az egykori "baj" szó késői értelmező eltorzulása. Az összetétel ugyanaz, mint Bajan-Bat, vagy "boe-bodo". De felemlíthetem, mint hasonló jelenséget, hogy a Patay-család előneve báji, "báji Patay" s itt megint tisztán felismerhető a "boe-bodo", a "baj" és "bat" összetétel. Vannak azonban minderre kirgiz, tatár, török, onogur, avar, hun utalások is. Herodotos szerint (Historiarum) a líbiaiak a királyaikat "battos"-nak mondták.
Végül fel kell említenem azt is, hogy a "vajda" szó, mint közigazgatási műszó, egész középkori történetünkön át kizárólag csak Erdéllyel kapcsolatban volt használatos, sehol másutt az országban s éppen Erdélyben nyomuk sem volt szlávoknak.
"Vajda" szavunk származása, létrejötte, fonetikai fejlődése, tartalmi kialakulása, hovatartozása a fentiek alapján úgy hiszem tiszta és vitathatatlan. Tiszta és vitathatatlan az is, hogy a szó szlávos torzulása primitív átvétel, de nem részünkről a szlávoktól, hanem megfordítva.
A káspi-kaukázusi (őstörök) népek olyannyira jellegzetes "törzsi" formációja legalább 4000 éves, de valószínűleg több. A szlávok a törzsi fejlődési fokra el sem jutottak. A szlávok a "nemzetségi" (vérségi egység, horda) fokig jutottak csupán s ezen a fokon érte őket a modern értelemben vett "nemzet" és "állam" fogalmainak kibontakozása. Azt állítani tehát, hogy a káspi-török népek, vagy azok bármelyike, a saját és legtipikusabb társadalmi szervezetük fejét szlávoktól vett kölcsönszóval jelölték, egyszerűen fantasztikus.
11. Hogy megjelent- e valóban, erre semmi adat nincs. Hogy Hóman honnan veszi ezt, nem tudom. De ha megjelent, augusztus eleje előtt nem jelenhetett meg.
II. MEGJEGYZÉSEK A BESENYŐKKEL KAPCSOLATBAN
A nagy úz nép egyik ága, a besenyők egy nyolc törzsből álló katonanép a kiterjedt káspi-török népcsalád egyik tagja, az avarok, hunok, úzok, szabirok, kazárok, onogurok közeli rokona voltak, akik al Maszudi szerint "egy közös őstől származtak". Figyelemreméltó Pataky László kiváló paleográfusunknak az a felfedezése, hogy a besenyők a magyarokkal azonos, vagy legalábbis igen közeli rokon nyelvet beszéltek (v. ö. a Nagyszentmiklósi Kincs aranytárgyainak felirataival, pl. "kiskán", "Tengő", "Csobánc" stb. szavakkal).
Ez a nép két törzsszövetséget alkotott, a kisbesenyő és a nagybesenyő törzsszövetségeket. Az első kategória három törzsből, a második öt törzsből állt.
A Kisbesenyő, vagy Besenyőke (al Maszudinál Bazsnák) törzsszövetség, amelynek tagjai "kangi"-nak (vitéz, bátor) is nevezték magukat, a következő három törzsből tevődött össze:
1. Az "Ertim", Vágy "Szabadertim" törzs, amelynek kánja Kr. u. 940 körül Majcsán, vagy Majsa,
2. A "Csür", vagy "Körcsecsür" törzs, amelynek kánja ugyanebben az időben "Köl", vagy Kál, és
3. A "Csaba", vagy "CsabakengyeI" törzs, amelynek kánja ebben az időben "Vata", vagy "Bata". Ez utóbbi törzs "Kengyel" melléknevét valószínűleg a Donec folyótól vette, amelyet ebben az időben "Kidmának", vagy "Kengyelnek" neveztek. Előzőleg ez volt a határfolyó Dentu-Magyaria és "Lebedia" között. A Kisbesenyő törzsszövetség területe a Don és a Dnyeper közötti térben helyezkedett el. A Nagybesenyő törzsszövetség (al Maszudinál Bazsna) az alábbi öt törzsből tevődött össze:
1. a "Kap" törzs, amelynek kánja a fent jelzett időben "Géza" (Konst. szerint "Giaze") az Alduna vonaltól északra, Konstantinos szerint "egy napi járóföldre Bolgáriától" települt, Bukarest térségében,
2. a "Gyula" törzs, amelynek kánja a fenti időben "Karkatán", vagy "Körkötöny" a mai Moldvában, a Keleti Kárpátok túlsó oldalán, Konstantinos szerint "négy napi járóföldre Magyarországtól", tehát Erdély keleti szomszédságában települt,
3. a "Csarabój" törzs, amelynek kánja ez időben Kaidüm, Konstantinos szerint a kievi tartománytól egy napi járóföldre lakott,
4. a "Kölpény" törzs, amelynek a feje ez időben Ipa kán s végül
5. a "Talmát" törzs, amelynek a kánja a fenti időben "Kostán". Számunkra különösen figyelemreméltó a "Gyula" törzs Erdéllyel szomszédos elhelyezkedése. A honfoglaló magyar törzsek sorában ugyanis "Gyula`` nevű törzs nincs, viszont a 10. szd. második felében Erdélyben számos "Gyula"-vonatkozású helységnév jelenik meg, ami arra enged következtetni, hogy ez a besenyő törzs a 10. szd. közepe táján részben, vagy egészben áthúzódott a Kárpátokon s talán az ott letelepült Keszi törzzsel olvadt össze.
III. A "TERAVARTANNA"
1. Az ókori előázsiai nyelvek múltszázadbeli filológusai szerint a fenti szó egy árja, "indoiráni" szakkifejezés a Kr. e. tizennyoIcadik századból, amit indoiráni harckocsi és lovassági oktatók (?) használtak. Jelentése "háromféle fordulat".
Ezt az árja bázisra épített, sőt az árja faji felsőbbrendűség meggyőződéséből kiinduló rendkívül tipikus és merész filológiai megállapítást jelen mű 3., 4., és 9. fejezeteinek kiegészítéséül némileg alaposabb történelmi és filológiai elemzés alá kell vennem elsősorban nyelvészek számára, de ha az intelligens nem-szakképzett olvasó türelmét nem vesztve végig a szükséges figyelemmel fogja kísérni az alább következő analízist, azt hiszem nem fogja megbánni, mert ezen a példán kristálytisztán fogja látni, hogyan dolgozott a 19. szd.-i "faji" tudomány és mi az a sok minden, amit revideálni kell.
A századforduló óta oly nagyszámú kitűnő helyreigazítást és kiegészítést végző Prince, Delitzsch, Hilprecht, Deimer és mások új utakat nyitó munkája után ugyanis azt gondolta volna az újabb filológiai szakirodalmat figyelemmel nem kísérő nem-nyelvész, hogy a múlt század badarságai már lomtárba kerültek, sajnos azonban ez egyáltalán nincs így. Zacharie Mayani francia nyelvészprofesszor 1960-ban franciául, 1962-ben német nyelven is megjelent igen terjedelmes ("Die Etrusker beginnen zu sprechen) c. művében a "teravartanna" változatlanul ott van, mint bizonyító anyag a maga teljes és rozoga árja fegyverzetében, mintha az elő-ázsiai ókori nyelvek filológiája területén az utolsó 80-90 esztendőben nem történt volna semmi, sőt nem történt volna semmi említésre méltó az elő-ázsiai ókori archeológia, egyáltalán az archeológia területén sem.
A "teravartanna" szónak, mint az "indoiráni" lovasharc-oktatók nyelvéből származó kifejezésnek történelmi ellenőrzése igen egyszerű.
Az archeológia minden direkt és indirekt megállapítása szerint Mezopotámián és környékén kívül - a Folyóköz és a Káspi-tenger között elterülő és ez időben úzok (chusok, kasszuk) által lakott régió, valamint a Tigris és Eufrát forrásvidéke és ennek környéke - Kr. e. 2000 előtt a ló még mint igavonó háziállat is ismeretlen volt és még inkább az volt, mint katonai tényező. Ennek bárminő direkt nyomát az archeológia sem Egyiptomban, sem Indiában, sem Kínában, sem a.Mediterráneumban s még kevésbé "Európában" nem találta. A húzó ló, kerék, talyiga, majd a harci szekér mezopotámiai találmányok. Hogy a harci szekér és harci ló kezelői és ennek oktatói idegen fajú és nyelvű emberek lettek volna olyan területről, ahol a lovat és a szekeret nem is ismerték - vagy ha igen, csak ezidőben és csak másodkézből ismerték meg - teljesen kizárt dolog és ez kizárttá teszi a "teravartanna" kifejezés "árja" voltát is akkor, amikor Mezopotámiában és környékén a világ legfejlettebb nyelvét beszélik és ez a nyelv nem árja nyelv.
A szóbanforgó kifejezés nyelvészeti elemzése már hosszadalmasabb.
2. A 19. szd. tragikomikus alaptévedése - amely azzal kezdődött, hogy a manapság valóban árja centruma és irányítású világ felőli benyomását 4-5-6000 évvel korábbra helyezte egészen abszurd módon vissza, és azzal folytatódott, hogy egy így elképzelt ókori világképhez próbált mindent hozzányomorítani - talán éppen a nyelvészet terén bosszulta meg leginkább magát. A 19. szd. nyelvészete a messzi ókorral foglalkozva egyszerűen (s némileg érthetően is) képtelen volt saját 19. szd.-i világképének nyomása alól szabadulni és a messzi ókorban is erőnek erejével egy árja centrumú és irányítású világot keresett, sőt akart találni. Ez a tendencia mindjárt a szövegfejtések első fázisánál, a literálásnál (1) megmutatkozott. Az ókori szövegeket már egyes szavaikban ösztönösen bizonyos árja fonetika szerint írták át, hiszen árjának hitték őket. Jellemző ez különösen a szóvégződésekre, hiszen a magánhangzók jelölése az ókori írásrendszerűekben bizonytalan, márpedig a szumir eredetű szavak általában magánhangzóval, mindenesetre egy bizonyos zöngével végződtek, amely zönge lehetett "a" is, "u" is, vagy egyéb is.
Az árja fonetikába az "a" végződés illett bele, a szózáró -és különösen eleinte csak találgatott - zöngét, tehát "a"- hangnak literálták, noha, amint aztán fokozatosan és bizonyíthatóan kiderült, ez a zönge "u".
A "teravartanna" mindenesetre ebben a formájában igen "ősárja", igen szanszkritos karakterű volt.
Ezen a nyomon továbbhaladva, a kifejezést felbontották két különböző szóra (valóban két különböző szóból áll), "tera"-ra és "vartonna"-ra. Az előbbiről felfedezték, hogy az a latin ter (semel, bis, ter. etc. - egyszerű, kétszerű, háromszor stb.) szó őse, és egy kissé szabadon úgy fordították le, hogy "három fajta", a másodikat a latin "vert" igével hozták kapcsolatba és úgy fordították le, hogy "fordulat".
Mindebben azonban van egy csomó inkonzisztencia, amikkel a 19. szd. lendületes önbiztonsága nem törődött. Az első mindjárt az, hogy a Kr. e. 18. szd. korszakában a tízes számrendszerűt még nem ismerik, még kevésbé fogadták azt el egységesen, a számrendszerűekben és a számjegyek elnevezése terén a káosz teljes és ilyen marad a következő évezred során is, már pedig a tri, tres, tris, drei bázison alapuló "ter" egy zárt és elterjedt tízes számrendszerű egyik konkrét számjegyének a neve.
A másik az, hogy a "görög" nyelv majd csak a Kr. e. 11-7 szd.-ok folyamán alakul ki az autochton lakosság meg az ideérkező achajok nyelvének összeolvadásából, a "latin" meg éppen majd csak a Kr. e. 6--2 szd.-ok során jön létre az etruszkból, az ion-ból és valami primitív "umber-sabeli" nyelvből, de maga az ősárja alap, a szanszkrit is még csak most van - szintén keveredés útján - kialakulóban, hiszen a "teravartanna" Kr, e. 18. szd.-i szó.
A harmadik ilyen inkonzisztencia - akár van köze a "latin" verto-hoz, akár nincs -a "vartanna" szó, amely a latinon kívül egyetlen árja nyelvben sincs meg. Nem beszélve arról, hogy ez a latin ige eredetileg transitiv értelmű és nem azt jelenti, hogy fordulni, hanem azt, hogy "fordítani" (Horatius, Vergilius, Cicero még vagy "se vertere" - fordítani magát - vagy szenvedő formában használják), sőt "visszafordítani", tehát ellenkező állapotba hozni, nem pedig valaminő irányt változtatni, a "vert" nem is latin szó. A "vert" etruszk szó, innen került a latinba, már pedig az etruszk nyelv nem árja nyelv. Az etruszk nyelv a szumir származású agglutináló nyelvek közé tartozik.
Ha már most mindezek előrebocsátása után megpróbáljuk ezt az "indoiráni" szót a később kialakuló "árja" fonetikai jelleg helyett, összehasonlíthatatlanul logikusabban aszumir szójelentések és a szumir fonetikai karakter szerint literálni - elvégre a Kr. e. 18. szd.-ról van szó a "terevartanna" egycsapásra elveszti "indoiráni" karakterét, amennyiben a "tera" szóból "tér" lesz, a "vartanna" pedig "bar-du-n", vagy "var-du-nu, vagy "far-du-n", vagy akár "par-du-n" formát ölt, és ebben bizony már nincs semmi szanszkritos, vagy "árja", sem fonetikájában, sem jelentésében.
3. A "tar", "dar" (tár, dár), "dara", "dar" ószumir alapszócsoporttal nemcsak azért kell itt némileg részletesebben foglalkoznom, mert az a "tér" szó "térni, kitérni" jelentésének bebizonyításához elkerülhetetlen, hanem azért is, mert ennek az ószumir alapszónak és fonetikai elváltozásainak magyar nyelvi vonatkozásai egyszerűen cáfolhatatlanok.
Ennek az alapszócsoportnak, amelynek képírásban öt különböző pictogramja van ugyan, hangzásuk azonos, vagy legalábbis hasonló, szumirban Prince és Delitzsch megbízható szófejtései szerint nyolc merőben különböző jelentése van.
Ezek:
1. felvág, feltép, felnyit, seb, tár (feltár, kitárul),
2. redő, ránc, ruha, folt, színfolt, egyenetlen, tarka,
3. föld, ország, terület, tér, terül, tartomány,
4. bezár, becsuk, ajtó, zár, visszatart,
5. magas, rangos, gőgös, rátarti, durva,
6. halad, vonul, irányt vesz, tart valamerre, homlok,
7. gyűjt, elrak, tár, tárol, tartalom, daru (emelő), daru (madár), tartalék,
8. folyamat ideje, (latinba átkerülve duratio), tart valameddig, kitart, tűr, türelem.
Nevezetes, hogy a "tar, dar" hangbázissal jelölt nyolcféle szumir fogalomcsoport mindenikének magyar megfelelője szintén ezen a "tar-dar" bázison épül (tár (feltár), tarka, tér, zár, durva, tart (valamerre), tár, (raktár), daru, tart (emeddig), tőr, kitart, stb.).
Bennünket most csak a hatodik jelentéscsoport érdekel, amelyhez "irányt vesz, tart valamerre, értelemben a "térni", "kitérni", "eltérni", "letérni", "rátérni", térül, térít szavaink tartoznak. A "tér" szó jelentése (akármi is a helyes fonetikája) úgy hiszem nyilvánvaló. Annak semmi köze a görög-latin "tér"-nek, ami "háromszort" jelent.
Ami viszont a "vartanna"-"bar-du-nu" szót illeti, ami tényleg "fordulást" jelent, ezzel sokat bíbelődni nincs értelme, a szó ugyanis nem "indoiráni", vagyis nem árja szó, a latinon kívül egyetlen árja nyelvben sincs meg, a latinban viszont, mint már megjegyeztük, etruszkból került jövevényszó.
A szó szumir bázisa a "bar", amely azonkívül, hogy azt fejezi ki, ami körülvesz, ami minden mástól elválaszt, elkerít, azt is jelenti, hogy megkerül, körülkerül, kikerül valami akadályt. Az, hogy a magyarban a "bar-d"-ból, vagy "var-d"-ból a hosszú idő folyamán "fordul" lett, nem különös, inkább az a csodálatos, hogy a torzulás mérve nem nagyobb. Mindenesetre ökréhez, tehenéhez a mai napig szumirul beszél a magyar paraszt, amikor azt mondja neki, hogy "farta te !" és erre ökör, tehén, engedelmesen - megfordul. A mi "térül-fordul" kifejezésünk meg szinte mása a "téru-bardun" kifejezésnek, amelyet állítólag "indoiráni" katonai oktatók használtak Kr. e. a 18. szd. ban, amikor a harckocsi hajtására, "háromféle fordulatra" tanították azokat, akik a harci szekeret feltalálták és a harci mént kitenyésztették...
1. A "literálás", vagy "transliterálás" az az eljárás amikor egy idegen írásrendszerrel (ékírás, hieroglif írás stb.) leírt szöveget írásjelről-írásjelre modern "latin" betűkre írnak át, és így próbálják visszaolvasni.
Juhász Gyula: TrianonPapp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna: Magyar hitvallás (“Hiszekegy”)
