http://crowland.uw.hu/images/csata/nandorfehervar.html
NÁNDORFEHÉRVÁR VÉDELME (1456. július 4-22.)
Az Oszmán Birodalom terjeszkedése:
1453-ban az oszmán törökök elfoglalták Bizáncot, a "városok királynőjét", ahol Kelet és Nyugat kultúrája, gazdagsága találkozott egymással, s amely az egyházszakadás ellenére is a kereszténység egyik legfontosabb védőbástyája volt. A Boszporusz partjára épült város nemcsak a gazdagsága miatt volt kívánatos zsákmány Allah katonáinak, hanem Ázsia és Európa közötti átjárót ellenőrző helyzete miatt is. Az egyre növekvő Török Birodalom ekkor már két földrészre terjesztette ki hatalmát, de a hódító hadjáratok idején örökös problémát jelentett a seregek összevonása a két földrészről.
Bizánc a maga százezer lakójával az akkori világ legnagyobb városa volt, de ebben a hatalmas embertömegben csak 4790-en mutattak hajlandóságot a város fegyveres védelmére. Mintegy 3.000 itáliai zsoldos erősítette ezt a csapatot, közöttük Giovanni Giustiniani, akit Konstantin császár a védelem főparancsnokának nevezett ki. Velük szemben egy 150.000 fősre becsült, kiválóan képzett hadsereg állt, de a védők mégsem voltak esélytelenek, hiszen a város erős védművei már többször kudarcra ítélték a hódító seregeket. Természetesen a törökök is felkészültek az ostromra. Hadmérnököket és az ostromlásban jártas szakembereket toboroztak idegen országokból. Az Erdélyből származó Orbán mester irányításával pedig létrehozták az akkori világ leghatékonyabb ostromtüzérségét. (Orbán először a bizánci császárnak ajánlotta fel tudását és ágyúit, de Konstantin dölyfösen elküldte őt, miszerint; nincs szüksége tüzérségre, hiszen a világ legerősebb falai veszik körül a várost. A törökök viszont pénzzel meggyőzték a magyar mestert, hogy nekik öntsön ágyúkat.) A tenger felől 300 hajó támogatta az ostromot, de a bizánci flotta állandó fenyegetést jelentett számukra, mely az Aranyszarv-öbölben horgonyzott, ahova idegen hajó nem tudott behatolni a bejáratot lezáró erős lánc miatt. A védőknek 7 km hosszú védővonalon kellett helytállniuk. Orbán mester ágyúi óriási kőgolyókkal törtek réseket a falakon, de ő még azoknál is hatalmasabb ágyút öntött. Ez már a második lövésnél szétrobbant, és a készítőjét is széttépte. Ettől függetlenül a török tüzérség hatékonyan működött az ostrom során. A támadók alagútásással is próbálkoztak, de sikertelenül. Amikor az ostrom holtpontra jutott, a kikötő elfoglalását tűzték ki célul, ám az a vaslánc miatt a tenger felől védve volt. Ekkor mintegy 7 km hosszú gerenda-utat építettek, melyet vastagon bekentek zsírral, faggyúval, és ezen csúsztattak egy éjszaka alatt 72 hajót az öböl elzárt részébe. Ez komoly előnyhöz juttatta a törököket, hiszen a védőknek meg kellett osztaniuk erőiket. A város vesztét azonban egy szerencsétlen véletlen okozta. A május 29-i nagy támadás idején a törökök felfedezték, hogy a város egyik kapuja őrizetlen. Ezen keresztül tömegesen hatoltak be. Tovább növelte a bajt, hogy Giustiniani ekkor súlyosan megsebesült, így képtelen volt tovább irányítania védelmet. A város elesett, és a török szultánok székhelye lett Isztambul néven.
Hunyadi János törökellenes harcai:
A keresztény világot szinte sokkolta a veszteség. V. Miklós pápa keresztes hadjáratra szólította fel Európa fejedelmeit. A nyugati kultúra védővonala immár a Dunánál húzódott, és Magyarországnak jutott a feladat, hogy feltartóztassa a török terjeszkedést. Hunyadi Jánosra várt a fegyveres védelem megszervezése és irányítása.
Hunyadi János egy korabeli metszeten
Hunyadi származásáról hosszú időn át viták folytak. A legenda egyenesen Zsigmond királyt tette meg apjának, valójában egy bevándorolt havasalföldi román bojár, Vajk volt az apja. Tény, hogy Zsigmond király mindvégig nagy figyelmet fordított az ifjú Hunyadi előrejutására. Ifjúkorát a Délvidéken, a török elleni harcban töltötte. Később bejárta Itáliát, két évig szolgált Milánóban, s 1434-ben már jelentős kölcsönnel segítette ki urát, Zsigmondot. Miután a király nem tudta megadni a kölcsönt, Temes megyében birtokadományban részesítette. Hunyadi részt vett a csehországi huszita háborúkban, megismerkedett a legkorszerűbb harceljárásokkal. 1439 után testvérével, az ifjabb Jánossal szörényi bánként legfontosabb feladata a mind gyakoribb török betörések visszaverése volt. 1441 januárjában Újlaki Miklós macsói bánnal együtt Bátaszéknél legyőzték Erzsébet csapatait. A győzelem meghozta Hunyadinak és Újlakinak az erdélyi vajdai, a temesi ispáni és a nándorfehérvári kapitányi tisztet. (A Magyarország kulcsát jelentő várat a törökök 1440-ben hónapokig ostromolták, de bevenni nem tudták.) Ezek után Hunyadi és Újlaki nem csupán a kormányzatukra bízott területeket tisztították meg Erzsébet híveitől, hanem Hunyadi Szerbiába is behatolt, s Nándorfehérvár környékén megverte Isza bég hadait.
1442-ben e támadás megbosszulására Mezid bég vezetésével hatalmas török had tört be Erdélybe. Hunyadi hirtelen összeszedte a rendelkezésére álló erőket, és március 18-án Marosszentimrénél megtámadta Mezid hadát. A török túlerő azonban legyűrte a hősiesen védekező magyar sereget. Hunyadit a kudarc nem törte le, a tartomány távolabbi pontjairól beérkező erősítések birtokában újabb támadásra határozta el magát, s március 22-én a Vaskapunál vívott csatában szétverte a magát győztesnek hívő török hadat. Több ezer török harcos holtteste borította a harcteret, és a menekülés közben elesett maga Mezid bég is.
1443-ban Hunyadi rábeszélésére a magyar, lengyel, szerb és bosnyák csapatokból álló, 35.000 főnyi haderő megindult, hogy kiűzze a Balkánról az oszmánokat. A hadjáratban csak Ulászló király országainak és a Balkán érintett államainak haderői vettek részt; a nyugati keresztény országok csapatai távol maradtak. Már az is eredménynek számított, hogy III. Frigyes semlegességét sikerült biztosítani. A haditerv lényege az volt, hogy a velencei flotta megakadályozza a szultán vezette ázsiai erők visszatérését Európába, s ezalatt a keresztény csapatok leszámolnak az európai török erőkkel. A hadjárat jelentős sikereket hozott: az előnyomuló keresztény csapatok a "hosszú hadjáratban" több ütközetben legyőzték a szemben álló oszmán csapatokat, s egészen a Balkán hágóig törtek előre. Ám a velencei flotta nem akadályozta meg Murád szultán visszatérését Európába, s aki a Zlaticai-szorosnál feltartóztatta a keresztény haderőt. A tél beálltával a hadjárat folytatására nem volt lehetőség, mire a szövetséges csapatok visszavonulásba kezdtek, de az üldözésükre küldött törököket két ízben is megverték.
Erősödő török nyomás:
A hadjáratot követően Murád szultán békeajánlatot tett Ulászlónak, amit ő el is fogadott. Brankovics György szerb despota visszakapta országát, s azzal nyerte meg Hunyadit a béke ügyének, hogy magyarországi birtokainak nagy részét átengedte az erdélyi vajdának. Hunyadi is ráállt a békekötésre, de közben Ulászlóval együtt folytatták az újabb hadjárat előkészületeit. Noha esküt tettek a békeszerződésre, a Magyarországra küldött pápai legátus, Giuliano Cesarini bíboros felmentette őket ez alól, mondván, hogy pogányoknak tett eskü nem érvényes. Az újabb hadjárat 1444. szeptember 22-én indult meg, nem a legjobb előjelekkel. Brankovics nem akarta kockáztatni visszaszerzett országát, s a keresztény sereggel egyesülni törekvő albán csapatokat sem engedte át Szerbián. Murád ezúttal is gyorsan visszatért Európába, s 1444. november 10-én Várnánál került szembe az alig 20.000 főnyi keresztény hadsereggel. A csata ennek ellenére jól kezdődött: a Hunyadi vezette lovasság szétverte a török szárnyakat. Ám ekkor az Ulászló vezette középhad meggondolatlanul rohamot indított a félelmetes török gyalogság, a janicsárok ellen, s az összecsapásban maga a király is elesett. Halálának hírére a keresztény sereg felbomlott, s elmenekült. A török veszteségek is súlyosak voltak.
Hunyadi továbbra sem adta fel nagy tervét, a török Európából történő kiűzését. 1445-ben és 1447-ben újabb hadjáratokat vezetett az Al-Dunához, illetve Havasalföldre, s biztosította az utóbbi feletti magyar fennhatóságot. Az 1443-44. évi hosszú és az 1444. évi várnai hadjárathoz hasonló újabb támadás 1448-ban volt. A Hunyadi vezette csapatok ezúttal Rigómezőig törtek előre. Az október 18-19-i csatában ismét győzött az ellenséges túlerő. A két vereség megmutatta: nemzetközi segítség nélkül nem érdemes kísérletezni a török Európából való kiűzésével. Míg a szultáni haderő több tízezres veszteséget sem érzett meg, a Magyar Királyság számára ezek a vereségek sokkal súlyosabb következménnyel jártak. Ezt Hunyadi is felismerte, s a továbbiakban a támadás helyett az aktív védelem stratégiáját választotta. 1454 őszén Krusevacnál érzékeny csapást mért a Szerbiában állomásozó török csapatokra, amivel sikerült időt nyernie.
Egy útban lévő vár, a stratégiai cél: Buda felé vezető úton:
1455 nyarán az országba érkezett Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) ferences-rendi szerzetes, Carvajal pápai követ segítségével, keresztes had toborzásába kezdett. Hunyadi támogatta ebben, mert tudta, hogy a hatalmas török sereggel szemben minden fegyverforgató kézre szükség lesz. 1456 tavaszán egyre gyakrabban érkeztek hírek a szultán újabb hódító terveiről, melynek célpontja ezúttal Buda volt, de ide az út Nándorfehérváron keresztül vezetett. A Duna és a Száva összefolyásánál épült vár volt az ország déli kapuja.
[Kitérő:] Ha rápillantunk a Kárpát-medence térképére, déli irányból látszólag korlátlan választási lehetősége van a támadó seregnek a felvonulási utak között. Ez azonban csak részben igaz. Minél kisebb a csapat létszáma, annál könnyebben mozog, de a nagy seregek felvonulása a nagy embertömeg mozgatása miatt bonyolult vezetési, szállítási és ellátási feladatokat is jelent. A katonák csoportjait úgy kell mozgatni, hogy ne keveredjenek össze, folyamatosan vezethetők legyenek. Az embereknek legalább naponta egyszer táplálékot, az állatoknak takarmányt kell biztosítani, de ami még ennél is fontosabb, elegendő mennyiségű egészséges ivóvizet. Egy ló napi szükséglete átlagosan 50 liter víz, és a seregben nemcsak katonalovak, hanem még nagyobb számú igásjószág is volt. Egy több tízezres sereg esetében már az itatás megszervezése és végrehajtása is komoly feladat volt. A sereg felvonulásának egyik legkritikusabb pontja az anyagszállítás, hiszen egy hadra kelt sereg rengeteg anyagot kénytelen magával vinni: fegyvert, lőszert, élelmiszert, sátrakat, műszaki anyagokat, nyersanyagokat és alkatrészeket a különböző eszközök javításához, és még sok más egyebet. A saját holmiját általában maga a katona vitte, a többi anyag szállításához teherhordó állatok és szekerek álltak rendelkezésre. Ez a megoldás persze magával hozott egy újabb problémát, ugyanis a teherhordó és igavonó állatok takarmányát is szállítani kellett és ez elfoglalta a szállító kapacitás egy részét. Minél hosszabb volt a hadjárat, annál kevesebb hasznos terhet tudtak szállítani. Nem véletlen, hogy a legtöbb háború a nyári időszakban zajlott, amikor a takarmány egy részét a helyszínen be lehetett szerezni.
Ennek ellenére a nagy létszámú seregek utánpótlása a vízi szállítás igénybevétele nélkül nem lett volna megoldható. Egy-egy bárkában több szekérnyi anyagot lehetett elhelyezni. Ha árral lefelé hajóztak, nagyobb távolságot tudtak megtenni, mint a szekerek, hiszen a hajónak nem kellett pihenni, szemben az igavonó jószágokkal. Ár ellen általában vontatták vagy evezőkkel hajtották a hajókat, de még így is gazdaságosabbak voltak a szekereknél. A 15. században a török hadihajókkal kapcsolatban említik a vitorla használatát is, ezek azonban tengeri hajózásra is alkalmas hadigályák lehettek.
Természetesen a hajózásnak is voltak korlátai. Míg a szekerek megfelelő minőségű utakat, addig a hajók vontatóutakat igényeltek, azonban ezek a nagyobb áradások idején a víz alá kerültek. A flotta fenntartása kikötőket, javítóműhelyeket, a működtetése pedig kiképzett állományt követelt.
Új igényként jelentkezett a nagy tömegű ostromlövegek szállítása, melyre szintén a hajózás kínált elfogadható megoldást. 1456-ban 64 hajó szállította a Dunán a török ostromlövegeket a várhoz. Szárazföldön a nagy tömegű eszközöket rendkívül erősre épített, vasalt szekereken szállították, melyek elé egy kisebb csorda ökröt fogtak. Persze egy ilyen jármű szilárd és egyenletes utat kívánt, a hidakat pedig előzőleg meg kellett erősíteni, és így is csak lépésben haladhattak. A gyakorlat az volt, hogy amíg lehetett, addig vízen szállították, és csak azután szárazföldön.
Ha most ismét a térképre pillantunk, érthetővé válik Nándorfehérvár stratégiai jelentősége. A Duna volt a Buda és Bécs felé vezető legfontosabb vízi út, a Száva pedig a déli határvidéken biztosított mozgásszabadságot. Néhány kilométerrel feljebb találjuk a Tisza torkolatát, mely az ország keleti vidékei felé nyitott utat. Emellett a legfontosabb kereskedelmi utak is itt keresztezték egymást, közöttük a Duna mellett vezető egykori római hadi út is, mely évszázadokon keresztül szolgálta a hadra kelt seregek felvonulását.
Nándorfehérvár vára 1427-ben került a Magyar Királysághoz, amikor Lazarevics István szerb fejedelem átadta Zsigmond császárnak. Ma már nehezen rekonstruálható a 15. századi állapot, hiszen az erősséget több ostrom sújtotta, elpusztítva a régebbi korok erődítményeit. Emellett a hely stratégiai szerepe miatt védelmi rendszerét folyamatosan korszerűsítették, és ez szintén a régi építmények eltűnéséhez vezetett.
Szerencsére rendelkezésünkre áll néhány korabeli leírás a várról, melyek alapján felvázolhatjuk annak 1456-os képét. Először nézzük egy francia utazó 1432. őszi leírását: "Nándorfehérvár 5-6.000 lovas befogadására alkalmas vár. A falak mellett az egyik oldalon a Boszniából jövő Száva, a másik oldalon pedig a vár van, melynek közelében a Duna folyik. Ez utóbbiba ömlik a Száva. A két folyó által képzett csúcsban vagy szögletben terül el a város. Körfala körül a talaj némileg emelkedett, kivéve a szárazföld felé eső oldalát, hol annyira egyenes, hogy szépen, simán egész az árok partjáig lehet haladni. Ezen az oldalon a Szávától a Dunáig terjedő és a várost mintegy nyíllövésnyire körülvevő falu van. A fekvésénél fogva rendkívül erős várat árok és kettős fal veszi körül, mely pontosan követi a talaj vázlatát. Öt erősségből áll, közülük három az említett magaslaton, kettő pedig a víz mellett emelkedik. A két alsó is jól meg van erősítve, azonban a három első uralkodik fölöttük. A mintegy 15-20 gálya befogadására képes kis kikötőt két torony védi, az egyik toronytól a másikig húzódó lánccal az egész könnyen elzárható."
Az események egyik szemtanújának, Giovanni de Tagliacozzónak a leírása szerint: "Nándorfehérvár vára három részre oszlik: az első vár körülzárt egy nagy teret és síkságot; itt volt igen sok nemesnek a háza (.) ezen várból vezetett le az út a városba s a bejárat a két belső várba (...) A második vár kisebb volt, de nagyon jól el volt zárva az első vártól, és mély sáncokkal, tornyokkal és erős bástyákkal van megerősítve: az első várból ide csak egyetlen kapun és felvonóhídon lehet jönni. A második várból van átjárás a harmadik várba, mely sokkal kisebb, de a legjobban meg van erősítve. Ebben van az a torony is, melynek >Ne félj< a neve (...) itt volt a királyi lakosztály is (...) itt van a hátsó ajtó, melyen le lehetett menni a városba és a Dunához."
A fentiek alapján és a jelenlegi topográfiai viszonyokat figyelembe véve Nándorfehérvár 1456-ban az alábbi képet mutathatta:
A vár és a város a Duna és a Száva összefolyásánál, az itt emelkedő 50-55 méter magas hegyen és körülötte terült el. A hegy folyók felőli oldalai meredeken szakadtak le, míg a déli oldala enyhébben ereszkedett a síkság felé. A fellegvár a hegycsúcs 320x 175 méteres fennsíkára épült. Három részből állt. A belső várat a nyugati és északi oldalon meredek hegyoldal szegélyére épült várfal, a keleti oldalon pedig a magas vastag fal - előtte mély árokkal - határolta. A vízivár felőli oldalán állt a "Ne félj - Nebojsza" (valójában magyarul: Kő les) nevű torony, mely az 1521-es ostrom idején a védők utolsó menedéke volt. Mivel az ostromlók a déli oldalról közelíthették meg a legkönnyebben a falakat, ezen az oldalon egymás mögött két erős fal húzódott, mindkettő előtt mély árokkal. A dupla fal előtt volt az alsóvár, egy erős fallal lezárt terület. Ennek közepén tágas nyílt térség volt, a vár piactere. Ezt a várrészt a fellegvárral felvonóhíd kötötte össze. A vár másik kapuja a hegy lankás déli lejtőjén húzódó, fallal körülvett városra nyílott, mely a Száva és a Duna partján fekvő két vízivárosra és a közöttük húzódó belsővárosra oszlott. A várost erős fal és árok övezte, de az egyes városrészeket is fal választotta el egymástól. A déli városfal előtt apró házakból álló település terült el. A fellegvár alatt a Száva és a Duna összefolyásánál húzódó lapályra épült a vízivár. Keleti és nyugati falai a hegyoldalon kúsztak a fellegvárig, északról a folyók felé vastag, tornyokkal és lőrésekkel ellátott falak húzódtak, melyek lábazata a ritka száraz időszakoktól eltekintve vízben állt. A vízivár fontos része volt a belső hadikikötő, melynek bejáratát két erős torony biztosította, közöttük erős kovácsoltvas láncot feszítettek ki, hogy megakadályozzák az ellenség bejutását.
Gyülekező seregek:
Júniusban egyre gyakrabban érkeztek hírek a közeledő török hadról. Hunyadi Szegeden gyülekeztette seregét, és innen küldte sürgető leveleit az ország fegyvereseinek mozgósítása érdekében. Különösen az erdélyi hadakra számított. Június 12-én kelt levelében fegyverbe parancsolta az erdélyi szászokat, majd 22-én már hűtlenséget emlegetett a király parancsát nem teljesítőkkel kapcsolatban, és sürgette a hét szász széket, hogy fegyvereseiket mielőbb küldjék Kevibe. A kétszeri felszólítás ellenére sem érkezett erősítés, így Keviből küldte el a harmadik sürgető levelet, de csekély eredménnyel. Hunyadi jól tudta, hogy a király fegyverbe szólító parancsa süket fülekre talált az országban. Utolsó reményét az erdélyi hadakba helyezte, hiszen a török támadás az ő otthonaikra is veszélyt jelentett. Másrészt szívesen vette volna, ha a fegyelmezett erdélyi szász katonák is, akiket már korábban megismert, a seregében harcolnak.
A felderítési adatokból nyilvánvaló lett, hogy II. Mehmed (Mohamed) szultán Nándorfehérvár elfoglalását tűzte ki célul. Bizánc birtokba vétele után az ázsiai hadak immár gond nélkül kelhettek át európai területre, így a sereg létszáma jóval meghaladta a százezret, de a pontos számot nehéz meghatározni. A nagyobb harcértékű - mezei csatában vagy ostromnál alkalmazható - katonák létszáma 60-70.000 fő volt. A sereghez nagy számban csatlakoztak portyázó lovascsapatok, amelyeket felderítésre, zsákmányolásra, az ellenség területének pusztítására alkalmaztak. Jelentős embertömeget jelentett a sereg kiszolgálását ellátó állathajcsárok, szekeresek, rabszolgák csoportja is. 1456-ban a hadak gyülekezési helyéül Drinápolyt (Edirne) jelölte ki a szultán. A hajóhad Vidinnél gyülekezett, Üszkübben pedig fegyvergyártó műhelyeket telepítettek, ahol a Bizáncban zsákmányolt harangokból ágyúkat öntöttek.
II. Mehmed szultán, az Oszmán Birodalom legnagyobb
hódítója, itt éppen idealizált pózban; virággal a kezében.
(A keleti népek hite szerint egy tökéletes katonának ill.
hadvezérnek a művészetek és az érzékek területén is
tökéletesnek kell lennie, mert a háború maga is művészet.)
Hunyadi meglévő erőit a török felvonulás megakadályozására kívánta bevetni. Még a török főerők megérkezése előtt szeretett volna eljutni a Morava folyó torkolatához, ahol a török sereg eléri a Dunát. Gondot fordított Nándorfehérvár megerősítésére is. Már májusban utasította Geszthi János macsói albánt a vár parancsnokságának átvételére, aki azonban erre nem mutatott hajlandóságot, így az ostrom idején Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály maradt a vár élén, Országh Mihály és a spanyol Juan Bastida alparancsnokokkal együtt.
Hunyadit kétségek gyötörték a rendelkezésre álló fegyveresek csekély száma miatt, és minden lehetőséget megragadott a sereg létszámának növelésére. Carvajal pápai követet sürgette, hogy küldje a kereszteseket, de azok összegyűjtése is csak lassan haladt. Kapisztrán János már hónapok óta toborozta a keresztes sereget. Az egyszerűbb emberek és a fiatalok között sok jelentkező akadt, de ellátó bázis hiányában el kellett bocsátani őket azzal, hogy majd az atya hívására összegyülekeznek. Most, amikor eljött ez a pillanat, a hírek csak lassan terjedtek, de a nép megmozdult, és ki-ki tehetsége szerint elindult, hogy részese legyen a keresztény hit megmentéséért folytatott küzdelemnek.
Kapisztrán a keresztesek első csoportjával a Dunán hajózva indult el Nándorfehérvár felé. A csapat nem lehetett nagy létszámú, hiszen öt hajó elegendő volt a szállítására. Útközben Péterváradon rövid időre megpihentek, hogy misét hallgassanak. Hunyadihoz hasonlóan Kapisztrán is tisztában volt a helyzet reménytelenségével. Az ország nemessége egykedvűen szemlélte erőfeszítéseiket, a lelkes keresztes csapat pedig képzetlen katonákból állt. Kapisztrán szomorúan nézett a várható tragédia elé, amikor a péterváradi misén látomása volt, amely győzelmet ígért a török fölött. Hite megerősödött, és ez a hangulat átragadt a keresztesekre is. Időközben megnőtt a létszámuk is, így a hajókat már népes csapat kísérte a parton.
A magyar keresztes csapatok július 2-án érkeztek a várba, ahonnan Kapisztrán mielőbb tovább akart indulni Kevire, Hunyadi táborába. Szilágyi Mihály tudta, hogy a török csapatok már nagyon közel vannak, és erre figyelmeztette Kapisztránt is, kérve, hogy ne induljon tovább. Ő azonban hajthatatlan volt, és az öt hajót zsúfolásig megtöltő csapatával hamarosan vízre szállt. Nem sokkal az elindulásuk után heves zivatar támadt a Dunán, és partra kényszerítette a hajókat. Amikor elállt az eső és kisütött a nap, megpillantották az első török hajókat, amelyek néhány száz méterrel lejjebb horgonyoztak. A keresztesek az est beálltáig a parton rejtőztek, és az éj leple alatt visszatértek a várba.
Másnap reggel azután feltűntek a törökök a vár alatt, és az ostromló sereg hamarosan ellepte a falak előtti síkot. A Duna partján kikötőt rendeztek be, és megkezdték a kirakodást. Sátrak - közöttük 5000 janicsár gyűrűjében a szultán hatalmas sátorpalotája - borították el a vártól délre húzódó dombokat. A tüzérség szertárát a várostól kb. 1 km-re eső Mária Magdolna-templomnál rendezték be. A templomban raktározták a lőport és a különböző ostromanyagokat.
Egy korabeli várostrom:
A várostrom mindenkor komoly próbatétel elé állította a hadvezért és seregét. A vastag falak, az erős bástyák, a mély árkok, az ágyúk, a puskák, a harcedzett védők az ostromló jelentős veszteségeit vetítették előre, a vár feltöltött raktárai pedig hosszú ostromot jósoltak.
Az első fontos feladat a vár elszigetelése volt a külvilágtól, ami Nándorfehérvár esetében a folyók miatt különösen nehéz volt. Ezután következett a tulajdonképpeni ostrom. Ez esetenként több rohamot foglalt magában, amit hosszas munkával készítettek elő. A cél az volt, hogy a gyalogságot - és esetleg a lovasságot is - bejuttassák a várba, azok pedig legyőzzék a védőket. Ezt persze a védők lövései és a falak akadályozták. A legegyszerűbb eljárás volt, amikor a kaput úgy próbálták megnyitni, hogy egy nehéz gerendával betörték. Hosszas ostromnál ez nem sikerült, mivel a védők eltorlaszolták és megerősítették a bejáratot. Az ostromlók azzal is próbálkoztak, hogy az árkot betöltve létrákkal és hágcsókkal feljussanak egy falszakaszra vagy bástyára, és azt elfoglalva nyissanak utat a sereg többi részének. Az igazán célravezető ostromtechnika azonban a fal egy szakaszának lerombolása és elfoglalása volt, mivel ezen keresztül nagy létszámú csapat juthatott a vár belsejébe.
A fal lerombolásának egyik módja az aknázás volt. Egy föld alatti folyosót ástak a fal alapjáig, majd megtöltötték puskaporral, és felrobbantották. A védők, ha időben észlelték a munkálatokat, ellenaknát áshattak, és azt felrobbantva beomlasztották az ostromlók járatát. Ez történt Nándorfehérvár 1440. évi ostrománál is, amikor a törökök egy domb védelmében hatalmas méretű folyosót ástak. A leírások szerint a járatban akár lovasok is képesek lettek volna a várba jutni. A védők azonban időben felfedezték, és ellenaknával megsemmisítették.
Kevesebb kockázattal járt az ágyúkkal történő réslövés. A várostromoknál ebben az időben kezdtek elterjedni az ágyúk, de a mechanikus kőhajító gépeket még nem tudták kiszorítani. Az ágyúk anyaga leggyakrabban kovácsoltvas volt, de már készültek lövegcsövek rézből és bronzból is, melyek rugalmasságuknál fogva több lövésre és nagyobb lőportöltetre voltak képesek. Nándorfehérvár ostrománál mindkét oldalon találhatunk bronzágyúkat. 1432-ben a már idézett francia utazó megjegyezte, hogy Nándorfehérváron "mind az öt erőd jól föl van szerelve tüzérséggel. Leginkább a három bronzágyú tűnt fel, melyek egyike olyan óriási volt, minőt még soha nem láttam, csövének belseje ugyanis 42 hüvelyk széles volt, azonban vastagságához képest rövidnek találtam." Ez utóbbi megjegyzés nem az ágyúk silányságát, sokkal inkább a tüzérség látványos fejlődését jelzi. Kialakult ugyanis a lövegek két különböző típusa, az ágyú és a mozsár. A hosszú csövű ágyúk 20-50 kg-os kő-, kovácsoltvas vagy bronzgolyókat lőttek ki közvetlenül a várfalra irányozva. A hatalmas, több mázsa súlyú ágyúcsöveket többnyire gerendák közé ékelve irányozták a fal rombolásra kijelölt pontjára. Addig nem mozdították el, amíg nem sikerült rést lőni a falon. Naponta átlagosan 5-10 lövést voltak képesek leadni velük. A nagy méretű ostromlövegek mellé kisebb űrméretű ágyúkat is telepítettek. Ezek közül a nagyobb hatótávolságúak - melyek 5-15 kg-os golyókat lőttek ki - lerombolták a falakat, és megölték a várvédőket, amikor azok a leomlott falrészek kijavítását végezték. A kisebb űrméretű ágyúkat az ostromlövegek közvetlen védelmére, a várból kirohanó katonák ellen alkalmazták. Ezeket többnyire kerekeken mozgatható ágyazatra (lafettára) helyezték, hogy a veszélyeztetett szakaszra összpontosíthassák a tüzüket. Külön érdekessége a kor tüzérségének, hogy főleg a kisebb űrméretű ágyúknál, előszeretettel alkalmazták az osztott csövet, mely a hátultöltő ágyúk ősének tekinthető. Az ágyúcső és a lőporkamra két külön részt alkotott. Töltésnél az ágyú nyitott csőfarába helyezték a golyót, majd mögé helyezték, és ékekkel rögzítették a megtöltött lőporkamrát. Ennek a megoldásnak az volt a hátránya, hogy a tökéletlen illesztés miatt a lőporgázok egy része elszökött - kifújt -, ezáltal csökkentve a lövés erejét. Viszont előnye volt, hogy a lövés következtében felhevült vascsövet csak így lehetett gyorsan újratölteni. Az elöltöltő lövegeknél az újratöltés előtt meg kellett várni, hogy a cső annyira lehűljön, hogy ne kelljen tartani a lőpor idő előtti belobbanásától.
Az ostromlövegek másik típusa a mozsár volt. Valószínűleg erre utalt a francia utazó, amikor rövid, de vastag csövű ágyúról írt. A mozsárágyú nagy átmérőjű kőgolyó kivetésére volt alkalmas. A lövedéket meredek szögben fölfelé irányozva lőtték ki, és a visszahulló golyó hatalmas kinetikus energiája fejtette ki a romboló hatást. Míg a nagy ostromágyúk a falakat, a mozsarak az épületeket, a tornyokat és a falak tetejére épített védőfolyosókat rombolták.
Az ágyúk mellett a hagyományos hadigépek is részt vettek az ostromokban. A nagyobbak 2-3 mázsás kőtömböket vetettek a falakra. Általában a helyszínen, az odaszállított gerendaanyagból állították össze őket. Üzemeltetésük olcsóbb volt a lövegeknél, mivel nem igényeltek drága puskaport. Nándorfehérvár ostrománál a törökök hét roppant nagyságú hajítógépet is alkalmaztak, melyek magas ívben repítették a becsapódáskor mélyen a földbe fúródó hatalmas kőgolyókat. Giovanni de Tagliacozzo megemlíti, hogy a törököknek három különösen nagy méretű ágyújuk volt, melyeket különböző helyeken állítottak fel. Ebből arra következtethetünk, hogy három rést próbáltak lőni, tehát a gyalogság a tervek szerint három oszlopban rohamozott volna. Ez is mutatja a szultáni sereg nagyságát, hiszen a kor nyugati ostromaiban általában egy oszlopban alkalmazták az erőket. Egy-egy nagy ágyú, "főlöveg" közelébe, a sáncok védelmében telepítették az ostromütegeket, melyeket valószínűleg középen, a város falával szemközt, egymástól nem túl nagy távolságra állítottak fel. A három ágyútelep az adott falszakaszra koncentrálta a tüzét, és előkészítette az ostromot. 1456-ban az ostromlók összesen mintegy 300 különböző űrméretű löveggel rendelkeztek, ezek közül 22 különösen nagy méretű volt.
Az ostrom első szakasza nagyobbrészt műszaki munkákkal telt el. Tábort, utakat, sáncokat kellett építeni, árkokat ásni és betemetni. Az ostromgépek és ágyúk előreszállítása és felállítása nehéz és komoly szervezést igénylő munka volt. Az is nehezítette a munkát, hogy közben a védők ágyúinak, puskáinak tüzével is számolni kellett. Ha sikerült egy erős csapatnak kirohanni a várból és meglepni a műszaki munkákkal elfoglalt ellenséget, nagy pusztítást végezhettek, és jelentősen hátráltathatták az előkészületeket.
Nemcsak a védők kirohanásai, hanem a kívülről érkező felmentő sereg is veszélyt jelentett az ostromlóra. Ennek kivédésére folyamatosan lovascsapatok cirkáltak a környéken, hogy időben felfedjék a közeledésüket. Ha már közel voltak a felmentők, az ostromló seregből kikülönített csapat eléjük ment, és megütközött velük. Ha erre nem volt elég az erejük, akkor a vár körül elsáncolták magukat, és miközben ők a várat, a felmentő sereg pedig az ostromlókat támadta.
Az ostrom előtt:
Mikor az első török csapatok a vár alá értek, Kapisztrán még Nándorfehérváron volt, de hamarosan hajóra szállt három szerzetestársával, hogy folytassa a keresztesek összegyűjtését. Pétervárad érintésével Szalánkeménhez sietett, ide gyűjtve az egyre növekvő keresztes sereget is. Hunyadi június 25-től Kevinél táborozott, és közben többször összecsapott a török előőrsökkel. A török hajóhad felvonulását azonban nem tudta megakadályozni, ezért ő is a szalánkeméni táborba vonult. Időközben folyamatosan tartotta a kapcsolatot Szilágyival, aki beszámolt a törökök tevékenységéről.
Hunyadi, a tapasztalt katona és hadvezér nem volt könnyű helyzetben. Kevinél tapasztalhatta, hogy serege nem elég erős ahhoz, hogy vállalja a nyílt összecsapást a törökkel. Ha vár még, érkezhetnek erősítések, azonban Szilágyi segélykérő levelei jelezték, hogy Nándorfehérvár elesik, ha nem indul felmentésére. A keresztesek folyamatosan érkeztek a táborba, azonban a lelkes, de kiképzetlen tömeg harcértéke nem volt mérhető a tapasztalt katonákéhoz. Hunyadi mégis megpróbált katonákat faragni belőlük. Nem volt egyszerű dolog, hiszen mindjárt az elején kijelentették, hogy csak Kapisztrántól hajlandók elfogadni parancsokat. Ahhoz, hogy kezelni tudja őket, először meg kellett értenie a gondolataikat. Ezek az emberek nem azért jöttek, hogy katonáskodjanak. Nem a husziták makacs elszántsága munkált bennük, hanem az a magasztos eszme, hogy vértanúságot szenvedjenek a pogányok elleni harcban, és ezzel megváltsák a kereszténységet és önmagukat. Kapisztrán János kisugárzása volt az, ami ezt a mindenre elszánt tömeget mozgatta. Hunyadi ravasz katona volt, és amit elhatározott, azt igyekezett megvalósítani. Megegyezett Kapisztránnal, hogy a kereszteseket egy-egy szerzetes vezetésével - akik mellé tapasztalt katonákat osztott be - csoportokba osztják. Ezután a katonák útmutatása szerint az atyák vezetésével gyakorlatoztatták a kereszteseket a fegyverforgatásban és az összehangolt mozgásban. A csapatok irányítására sem alkalmazhatta a megszokott katonai zászló-, kürt- és dobjeleket, hanem a körülményekhez alkalmazkodva elérte, "hogy azon rendelkezésekre, amelyek szentelt csengettyűk, kereszttel jelzett zászlók lobogtatása és Kapisztránnak harci jelszava, Jézus lelkesítő nevének hangoztatása által adatnak, feszülten figyeljenek, és mozgásaikat ezekhez alkalmazzák".
Hunyadi tudott róla, hogy a török hajóhad Zimony fölött lezárta a Dunát, de a szárazföldi erők nem keltek át sem a Száván, sem a Dunán. Karadzsa pasa ruméliai beglerbég, az ostromműveletek irányítója, amikor tudomást szerzett Hunyadi közeledéséről, "engedélyt kért a Duna túlsó partjára való átkelésre, hogy a vár és a király [ti. Hunyadi] közé jutva, az acélkardok gátjával sáncot képezzen a segédcsapat és Belgrád vára között". A szultán azonban a haditanács javaslatára az engedélyt megtagadta, mivel nem akarta hátráltatni az ostromot a sereg megosztásával. Nem alaptalanul bízott hajói erejében. A török flotta mintegy 200 hajóból állt, ezek közül 64 korszerű 2-3 evezősoros, tengeri hajózásra is alkalmas hadigálya volt, melyek fegyverzete az orrban elhelyezett, előre tüzelő nagy űrméretű ágyúból, a tatrészen elhelyezett bombardákból, valamint mechanikus hadigépekből állt. A bombardák nagy méretű gyújtólövedékek kilövésére is alkalmasak voltak. A gálya orrán egy fémmel erősített döfőorr volt, amellyel képes volt az ellenséges hajók meglékelésére. A legénységét 8-10 matróz, 1-2 kormányos, 40-60 evezős és 250-300 tengerészgyalogos alkotta. Az összecsapások során az evezők segítségével manővereztek. Először a távolra ható fegyverek alkalmazásával próbálták megrongálni az ellenséges hajót, majd közelebb jutva a döfőorral igyekezték meglékelni, közben a tengerészgyalogosok megcsáklyázták, és a másik hajó fedélzetére jutva közelharcban próbálták elfoglalni azt. A szultán joggal bizakodhatott abban, hogy a hajózár egymagában képes lesz feltartóztatni Hunyadi seregét, hiszen nem volt a közelben magyar hadiflotta, mely eséllyel vehette volna fel a harcot a török gályákkal, a hadihajókról ellenben több ezer fős tengerészgyalogos sereget tudtak volna partra tenni, melyet a hajók tüzérsége hatékonyan támogatott volna. A Duna itt kb. 1 km széles lehetett, így a hajózárban mintegy 100 db hadihajót és gyalogosokkal és ágyúkkal megrakott szállítóhajót kapcsoltak egymáshoz erős láncokkal.
Hunyadi merész tervet eszelt ki a hajózár áttörésére. Üzent Szilágyinak, hogy a vár kikötőjében álló 40 hajót készítse fel a harcra, maga pedig összegyűjtette a környéken fellelhető mintegy 200 darab vízi járművet. Ezek között akadt néhány hadihajó is, közöttük egy nagy méretű gálya, mely Hunyadi vezérhajója lett, de többségében kis méretű szállítóhajók, sajkák voltak. A sereg egyik része a hajókra szállt, a többiek zárt négyszögben a folyó két partján vonultak. A törökök először csak a közeledő sajkákat vették észre, de hamarosan feltűnt a partokon is Hunyadi két csapata, melyek a hajózár oldalában foglaltak állást, és lőni kezdték a hajókat. A sajkák szétrajzottak a folyón és körülfogták a török hajókat. Azok a láncok miatt nem is gondolhattak a manőverezésre, az ágyúk és bombardák pedig nem az ilyen kis hajók ellen voltak a leghatékonyabbak. A sajkások hamar közel kerültek a gályákhoz, szétverték az evezőket, és megpróbáltak felkapaszkodni a fedélzetre. Néhány helyen szétnyílt a lánc, és a hajók némelyike irányíthatatlanul sodródott a vár felé, ahonnan feltűnt Szilágyi 40 hajója, kiváló rác legénységgel. A csatában három török hajó elsüllyedt, négyet Hunyadi katonái elfoglaltak. A többi komoly sérülésekkel jutott el a török táborig, ahol többet a szultán felgyújtatott, mivel javíthatatlan sérüléseket szenvedtek. A török hajók legénységéből ötszázan estek el, és rengeteg volt a sebesült. Hunyadi sikere éppen a kicsi és gyors hajók alkalmazásában rejlett. A török folyamzár hasonló méretű hajók támadásának elhárítására készült, és azok ellen bizonyosan nagyon hatékony lett volna. Ezt jól mutatja, hogy a magyar vezérhajót sikerült megsemmisíteniük egy pontos találattal, mely felrobbantotta a lőport.
A győzelem ismét megnyitotta az utat a Dunán. A várba friss erők érkeztek - Hunyadi tapasztalt katonái és a keresztesek leginkább hadra fogható része -, így a várvédők létszáma 15.000 főre nőtt. Emellett jelentős mennyiségű élelmiszert és hadianyagot hoztak a hajók, visszaúton pedig a sebesülteket és a pestises betegeket szállították el. Több tízezer keresztes Zimony alatt ütött tábort. A sajkák a tábornál maradtak, hogy szükség esetén át tudjanak kelni a várba. Az ostrom további időszakában rendszeres forgalom zajlott a tábor és a vár között, a sebesülteket kihozták Zimonyba, a helyüket pedig keresztesek vették át. A tábor létszáma folyamatosan nőtt. Július 20-ra állítólag mintegy 60.000 keresztes várta, hogy részt vegyen a harcban.
Nándorfehérvár ostroma:
A török ostromárkok és ütegek eközben egyre közelebb jutottak a falakhoz. Az ostromlók időnként egy-egy rohammal is próbálkoztak, hogy a rombolt falszakaszt elfoglalják, vagy a védőket akadályozzák a törések kijavításában. Ezek a próbálkozások rendre sikertelenek maradtak, sőt a vár tüzérei jelentős veszteségeket is okoztak a támadóknak. Július 20-án egy jól célzott ágyúlövés még Karadzsa beglerbéget is széttépte. Az ostrom vezetését a szultán vette kezébe. Elrendelte a város folyamatos ágyúzását mely több mint 30 órán keresztül tartott. Eközben a gyalogságot gyülekeztették, előrevonták, és felkészültek a rohamra.
21-én délután indult meg az általános támadás, de a védők helytállása rendre visszavetette a törököket a falak alól. Nagy veszteségeket szenvedtek, de a visszavonulók helyét pihent erők foglalták el, és minden kezdődött elölről. Késő délutánra a védők már kifáradtak, és a törököknek kétszer is sikerült betörniük a városba, ahonnan ekkor még kiszorították őket. Négyórás ostrom után hatoltak be az első jelentős csoportjaik a városba. A védők a fal bástyáiba és a fellegvárba vonultak vissza. A törökök elözönlötték a várost, és hamarosan feljutottak az alsóvár falaira is. Miután elfoglalták a kaput, sikerült bejutniuk a fellegvárba vezető kapu előtt elterülő piactérre.
Hunyadi nem engedte felhúzni a felvonóhidat, mert ütőképes nehézlovassága a kapu mögött állt, készen a kirohanásra. A felvonóhíd két oldalán húzódó kettős fal mögött kénes rőzsekötegeket halmoztak fel, hogy az éj leszállta után legyen mivel megvilágítani a területet. Szilágyi az értékeket lehordatta a vízivár kikötőjébe, hogy szükség esetén Zimonyba menekíthessék. Ezzel együtt a védők egy része felkészült a vízivár védelmére, ha esetleg a fellegvár elesne. A falakért elszánt harc folyt. Alkalmas pillanatban megnyílt a vár kapuja, és a piactérre zúdult Hunyadi lovassága. A gyalogosok eközben véres kézitusát vívtak a felvonóhíd megtartásáért, hogy a lovasság vissza tudjon vonulni. Lassan alkonyodott, és a törökök bejutottak a belsővár előtt húzódó kettős fal közé. Kritikussá vált a helyzet, hiszen a második fal elestével a fellegvár is elveszett volna. Ekkor történt, hogy az egyik bástyán a törökök megvetették a lábukat, és az egyik termetes janicsár zászlót emelt a magasba. A látvány feltüzelte a törököket, és a védők tudták, hogy a zászló nem maradhat a bástyán. Dugovics Titusz, a Vas megyei vitéz rohant a zászlótartóra, de amikor megérezte, hogy nem bírhat vele, inkább átkarolta, és vele együtt a mélybe vetette magát.
Dugovics Titusz önfeláldozása (Wagner Sándor festménye)
Nyolc óra körül besötétedett, ami rövid szünetet hozott a harcokban. A védők felkészültek az éjszakai harcra. A kénes rőzsekötegek megvilágították a falakat, a lángoló házak vöröses fénybe vonták az utcákat. Hunyadi ismét merész tervet eszelt ki. Üzenetet küldött a keresztes táborba és Zimonyba, hogy a harcképes erők keljenek át a vízivároshoz, és álljanak készen a török oldalba támadására. A sötétség leple alatt ez sikerült is, anélkül hogy a törökök ezt észlelték volna. Eközben az ostromlók friss erőket hoztak a fellegvár falaihoz. Fél tíz körül felbukkant az égen a Hold, hogy azután sápadt fénye hajnalig világítson. Megkezdődött a roham, és a kettős fal közét megtöltötte a török gyalogság tömege. Hunyadi ekkor parancsot adott, hogy kénbe és olajba mártott lángoló rőzsekötegeket szórjanak a törökök közé. A tűz hamar belekapott az ostromlók ruhájába, hatalmas pánikot keltve. Ekkor ismét megnyílt a kapu, és kiözönlött a lovasság. Hamarosan sikerült kiszorítani a törököket a piactérről, és a harc immár a város utcáin folytatódott. Ekkor kapcsolódtak a harcba a keresztesek a víziváros felől. Kapisztrán meghagyta nekik, hogy harc közben hangosan kiáltsák Jézus nevét, hiszen máskülönben a város sötét utcáin nem lehetett volna megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. A törökök hamarosan azt tapasztalták, hogy elszánt keresztény harcosok töltik meg az utcákat, akik kemény küzdelemben szorították ki őket a városból.
Felvirradt július 22-e. A vár árkaiban és a város utcáin mindenütt török gyalogosok véres teteme hevert. A védők a város romos falainál álltak, velük szemben a sáncokban a megtépázott török gyalogság húzta meg magát. A délelőtt feszült várakozással telt el. II. Mehmed és Hunyadi a következő lépésen gondolkodtak. Karadzsa beglerbég két héten keresztül készítette elő a döntő rohamot. Amikor július 20-án elesett, nem volt olyan, aki hirtelen át tudta volna venni a feladatát. A gépezetet a saját lendülete vitte tovább a cél felé, mely a vár elleni döntő roham volt. A szultán nem akart beleavatkozni az eseményekbe, mert bízott a roham sikerében. Valószínűleg felmerült a kudarc lehetősége is, és tudta, hogy akkor új parancsnokot kell kinevezni, új tervet kell kidolgozni, újra kell szervezni az ostromot. A július 21-i támadásra hatalmas erőket koncentrált, de mégsem sikerült elfoglalnia a várat. 22-én délelőtt azután elérkeztek azok az órák, melyekre az ostromlók nem készültek fel. El kellett dönteni, hogy folytassák-e a módszeres ostromot, vagy inkább a várbeliek kiéheztetésével próbálkozzanak.
Hunyadi is nehéz döntés előtt állt. A védők kimerültek, és a törökök még mindig jelentős erőfölényben voltak. Csak idő kérdése volt, hogy pihentessék és újraszervezzék a gyalogságukat egy újabb rohamra. A keresztesek dolgában is bizonytalan volt, hiszen a legjavát már kiválogatta, s ha a Száva túlpartján maradt tömeg nem kap feladatot, hamarosan felbomlik és elszéled. A vár védőinek megparancsolta, hogy senki nem hagyhatja el az őrhelyét, Kapisztránt pedig a keresztes táborba küldte, valószínűleg azért, hogy a rendet fenntartsa. Ott már lelkes tömeg várta az érkezését, amely az éjszakai sikert a török fölötti győzelem előjelének látta, és nem akart kimaradni a következő összecsapásból. Ezt a vágyat nem kis részben az is motiválta, hogy a táborban főleg a legszegényebb emberek maradtak, akik mindenáron részesülni akartak a várható hadizsákmányból is.
A délelőtt tétlen várakozással telt el. Fáradt csönd ülte meg a romos vár környékét, ellenben a keresztes tábor egyre hangosabb volt a harcvágytól. Kapisztrán végül úgy döntött, hogy megpróbálja lecsillapítani követőit egy kis demonstrációval, mely már korábban is hatásosnak bizonyult. Néhány nappal korábban ugyanis a szultán a védők megfélemlítésére hatalmas tüzeket rakatott, melyek megvilágították a szélesen elterülő tábort. Erre válaszul Kapisztrán minden keresztessel tüzeket gyújtatott a Zimony alatti síkon, mire az szinte lángtengernek hatott. A szultán nem akart adósuk maradni, ezért a következő este hangos zeneszó uralta a síkot, mire a keresztesek éjfélkor olyan éktelen zajongásba kezdtek egészen reggelig, hogy az elnyomott minden más hangot, napfelkelte után pedig zászlókat lobogtattak és mulatoztak.
22-én Kapisztrán a Száva és a Duna között fekvő földnyelvre vezette híveit. Ott földbe tűzette zászlaját, és a tömeg éktelenül gyalázni kezdte a túlparton táborozó ázsiai lovasságot. Ezt látva, a várból kiszökött öt íjász, és elfoglalt a török balszárny közelében egy kis magaslatot. A törökök nem gondolták, hogy ez komoly veszélyt jelentene számukra, de odaküldtek egy lovascsapatot, hogy elkergesse őket. Az íjászok azonban megvédték a dombot, sőt a városfal mögül egyre több keresztes csatlakozott hozzájuk. A törökök újabb csapatokat küldtek ellenük, azonban még mindig nem tartották veszélyesnek a dombnál védekező csapatot. Kapisztrán mikor ezt látta, gyorsan átkelt a Száván, hogy visszaparancsolja a harcolókat, de alig ért partot, tömegesen borultak a lábához, és kérlelték, vezesse őket rohamra. Kapisztrán az isteni akaratot érezte e pillanatban, és rábólintott a kérésre.
A túlsó partról tömegek keltek át, és hamarosan több tízezer fős keresztes had sorakozott mögötte. Hat óra előtt Kapisztrán magasra emelte keresztjét, és jelt adott a támadásra. A keresztesek az anatóliai had táborára és az előtte húzódó sáncokra zúdultak. A Kapisztrán által vezetett csapat tulajdonképpen átkarolta a török harcrendet, hiszen a Száva felől támadott, melyre a balszárny támaszkodott. A nem várt irányból jövő, meglepetésszerű támadás pánikot keltett a törökök soraiban, akik sorra adták fel az ostromlövegek sáncait.
Ekkor már Hunyadi is bekapcsolódott a harcba. Katonái a keresztesekkel együtt rohanták meg a sáncokat, lovassága pedig a szpáhikat kergette el. A keresztesek egy része az elfoglalt sáncokban maradt, a többiek a török tábort pusztították. Kapisztrán arra biztatta őket, hogy gyújtsák fel a sátrakat, ugyanis attól félt, hogy a gazdátlan holmik zsákmányolásra csábítják embereit. Amikor a szultán átlátta a helyzetet, úgy döntött, hogy testőrségével az előrenyomuló keresztesek hátába kerül, és szétszórja őket. Hunyadi nem hagyta cserben Kapisztránt, hanem lovasságát harcba vezetve biztosította visszavonulásukat a sáncokba.
Eközben Hunyadi gyalogosai, főleg azok, akik a harci szekereken már gyakorlatot szereztek az ágyúk kezelésében, a sáncokban talált kis űrméretű ágyúkat a rájuk támadó törökök ellen fordították. Fergeteges tüzükkel visszaszorították a török lovasság többszöri ismételt rohamát is. Szilágyi parancsára a vár nagy űrméretű ágyúi is lőtték a török lovasság csoportjait, hatalmas pusztítást okozva közöttük. Eközben mások a nehéz ostromlövegeket tették használhatatlanná azáltal, hogy a gyújtólyukakat beszegezték. Ezeket ugyanis nem használhatták a török ellen, mivel a nehéz gerendaágyazatban (ládában) fekvő, több mázsás csövek a vár felé voltak irányozva. Megfordításukhoz különleges csigás emelőállvány kellett volna, és a gerendaágyazatot is át kellett volna építeni.
A szultán háromszor indított rohamot a sáncok ellen de hasztalanul. Végül már csak abban a 6.000 lovasban bizakodott, akik akkor tértek vissza a portyázásból, de hiába. Ekkor maga is megsebesült, testőrei eszméletlen állapotban vitték hátra. Az est közeledtével a törökök táborukat visszahagyva megkezdték az elvonulást. Hunyadi, miután az ostromágyúkat beszögeztette, s a sáncokban talált eszközöket és készleteket felgyújtatta, visszavonult a várba.
Július 23-án reggel az elhagyott török tábor képe fogadta a győzteseket. A szultán serege ekkor már úton volt Szófia felé, ahol sikerült rendbe szedni a megvert hadat. "...ő, aki sok kürt és sok dob hangjának kíséretében nagyon is vidáman jött, szomorúan, az új csendjének leple alatt, gyalázatosan futott el" - írta a szultánról Thuróczy János krónikája. Ilyen méretű győzelmet addig soha nem aratott keresztény sereg a szultáni haderő felett, s legközelebb is csak Bécs 1529., majd 1683. évi ostrománál fordult elő hasonló. Hunyadi azonban jól felismerte a győzelem korlátait: tudta, hogy kiképzetlen kereszteseit az első török visszacsapás megsemmisítené. Ezért nem vállalkozott a megfutamodott oszmán sereg üldözésére, majd pedig az emiatt elégedetlenkedő keresztes csapatokat feloszlatta.
A csata után:
Kapisztrán a keresztény holtak eltemetéséhez látott. A török holttesteket többnyire a folyóba szórták. Hamarosan érezhető volt a fegyelem lazulása. Sokan kutakodtak a csatatéren zsákmány után, sőt még az elesett törökök sírjait is kirabolták, a holttestek darabjait vadállatok prédájául hagyták. Hamarosan újult erővel ütötte fel a fejét a pestis. Hunyadi augusztus 4-én kapta meg a fertőzést. Zimonyba vitette magát, ahol Kapisztrán János egy héten keresztül ápolta és vigasztalta a lelkét. Mikor érezte a vég közeledését, magához kérette hű barátait, Vitéz Jánost és Szilágyi Mihályt, akik szomorú szívvel nézték, amint a törökverő hős örökre lehunyta szemét.
Végkövetkeztetés:
Kétségtelen, hogy a csata kimenetelét Kapisztrán János és keresztesei döntötték el. Annak ellenére, hogy a források egyöntetűen amellett foglalnak állást, hogy a keresztesek rohama Hunyadi határozott tiltása ellenére bontakozott ki, katonai szemmel nézve az eseményeket sokkal inkább arra kell gondolnunk, hogy Hunyadi zseniális terve hozta meg a győzelmet. Az öt keresztes íjász és a többiek, akik követték őket, nem egyszerűen egy dombot foglaltak el a törökök bosszantására, hanem egy hídfőállást, melynek fedezetében átkelhetett a több tízezer keresztes. Az átkelés ténye fölött is csak elsiklunk, pedig alaposabban belegondolva be kell látnunk, hogy ennek előkészítése és sikeres végrehajtása komoly szervező, irányító munkát követelt. Hirtelen ötlettől vezérelve, esetleg úszva kelhettek volna át a Száván, azonban a partváltás után nem valószínű, hogy képesek lettek volna rohamozni. Az a tény, hogy az elfoglalt ágyúkkal lőtték a törököket, azt feltételezi, hogy a sáncok ellen induló rohamcsoportokban tüzérek is voltak. Ez szintén megkérdőjelezi az események véletlenszerűségét, sokkal valószínűbb, hogy egy haditerv része volt.
A nándorfehérvári győzelem megtörte a török terjeszkedés lendületét, hiszen Magyarország ellen hat és fél évtizeden keresztül nem vezetett a szultán hadjáratot.
