2009. szeptember 23., szerda

Lajdi Péter: Fél az egyház az ősmagyar vallástól

(Köszönet érte Bedefynek)

Lajdi Péter 

Gondolatok egy egyházi körlevél kapcsán 
 
 

    A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia legutóbbi körlevelében (2009. szept. 20.) éles kirohanást intézett a még félálomban lévő, de már tömegesen ébredező hívek megtartása érdekében mindazok ellen, akik – idézem – „a különböző vallási elemeket keverő ősmagyar(?)   vallási szinkretizmus(?!)”-sal merészelnek foglalkozni. Magyarra fordítva az MKPK elítél és helytelenít minden olyan törekvést, amely a magyar múltat és régmúltat minden vonalasságtól  és hatalmi érdektől függetlenül az elhallgatott igazság kiderítésének céljából kutatja. Az MKPK átok alá von tehát minden olyan múltunkkal kapcsolatos vizsgálódást, mely olyan eredményekre jut, melyek nem felelnek meg mindenben az egyház által manapság tanítottaknak, melyek olyan vitathatatlan történelmi tényekről fújják le a port, melyek nem tüntetik föl minden téren a zsidókeresztény egyházak múltbeli tetteit olyan fényben, amelyet ők elvárnának.

    Mi is az alapvetés? Nem egyéb, minthogy semmi mást nem kérünk számon a papságon, legkiváltképp a főpapi kaszton, mint Jézus tanítását és az e tanok szellemében folytatott elvárható életvitelt. Itt közbe kell szúrjam, hogy semmiképpen sem szeretnék az  általánosítás súlyos bűnébe esni azáltal, hogy az alsó papság és szerzetesség jézusi szellemben élő tisztességes tagjait, és ez néhány igaz embernek megmaradt főpapra is vonatkozik, – mégha gondolkodásukban foglyai is a zsidó-keresztény folytonosság tanításának -  igaztalanul megvádoljam vagy egy kalap alá vegyem őket az egyházi vezetőség egyre szaporodó mindazon tagjaival, akik egy egyre elhatalmasodóban lévő és egyre hisztérikusabbá váló, egyre mohóbb nemzetekfölötti, sötét háttérhatalom  kiszolgálói, mely minden téren és minden szinten talál éppen elég lefizethető és jellemtelen kollaboránst.

    Főpapjainkat arról a tanításról szeretnénk csupán elszámoltatni, melyet a szószéken nagy vehemenciával hirdetnek a hívek felé, miközben egészen más jár a fejükben. Mert ma már szinte elviselhetetlen végignézni azt, milyen sokan élnek remekül, mily sokan folytatnak  henye életvitelt  Jézus Örömhírének hirdetéséből és be nem tartásából. 

    Ami a zsidóságot illeti, egy olyan nemzetet sem érne bírálat és nem övezne gyűlölet a többi nép részéről, mely az egész emberiség jótevőjeként a népek üdvén és boldogságán fáradozik. Ha hosszú időn keresztül mindenütt közutálat tárgyává válik egy bizonyos populáció, annak általában súlyos okai vannak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy minden nép, mint ahogyan minden egyes ember is, felelős azért, hogyan viszonyulnak hozzá a közelebbi vagy távolabbi környezetében, hacsak nem gonosz intrika vagy rágalomhadjárat áldozata, mint a kisantant utódállamok propagandagépezetének csapdájába esett magyarság.

    A zsidóság, bárhol is él a világon, sovén, betegesen anyagias és agresszív viselkedésével az ellene megnyilvánuló indulatokat saját maga provokálja ki minden befogadó nép körében. Semmi gondunk sem lenne a judeokrisztianizmus egyház által kierőszakolt zsidó gyökereivel, ha ez egyrészt nem felelne meg a történelmi és főleg üdvtörténeti tényeknek, másrészt pedig ha a fenti leírás az „Ószövetség” népére igaz lenne. Ennek azonban sajnos éppen az ellenkezőjéről va szó.

    Elég csak kellő figyelemmel elolvasni e nép saját írástudói  által lejegyzett, néhol mesei motívumokat is fölhasználó történetét a „Könyvek Könyvében”. Ha hűek szeretnénk maradni lelkiismeretünkhöz, kénytelen-kelletlen meg kell állapítanunk, hogy az e nép körében történtek semmivel sem támasztják alá egy az Egy Igaz Isten (és nem Jahve) által „kiválasztott, szent nép”-pel kapcsolatban kialakítható képzeteket.

    Érthető tehát az az aggodalommal vegyes, heveny idegesség, mely a zsidóság hajdani vezetőit áthatotta, amikor a kereszténységnek zsidókeresztény ága kezdett szárba szökkenni.

    Egyrészt Jákob utódaira mindig is jellemző volt a titkolózásra való hajlam, ugyanis sosem szerettek nyílt kártyákkal játszani, mert mindig volt takargatni valójuk, valódi terveik sosem szolgálták a megvetőleg csak „gój”-nak, nemzsidónak titulált más nemzetek polgárainak érdekeit. Ahogy a faji alapon kizárólag zsidó vérségű tagokat magába tömörítő zsidó szabadkőműves páholy, a B’nai B’rith egyik alaptétele kimondja, hogy szabadkőművesnek – különösen az említett zsidó páholynak tagja – lenni „ a zsidó lét egyik formája”.

    Másrészt arra számíthattak, hogyha széles körben ismertté válnak a „szent” könyveikben leírt történetek, a sok csalás és vérgőzös esemény olvastán az idegen népek fiai elborzadva a zsidósággal szemben ellenséges érzülettel viseltetnek majd. Ezért vált szükségessé már az első zsidókeresztény teológus, Saul-Pál óta egyre több magas egyházi tisztséget zsidó származású egyházatyákkal betöltetni, továbbá misztifikálni és isteníteni a zsidóság tetteit, fenyegetőzéssel, félelemkeltéssel és a nyílt és nyers erőszak bevetésével (lásd inkvizíció, vallásháborúk, eretneküldözések, kiátkozások, máglyahalál stb.) mintegy vaksággal verni meg a híveket, hogy fel ne ébredjen bennük a gyanú, hogy túl sok az ellentmondás egyrészt az egyházi funkcionáriusok napi gyakorlata és igehirdetésének tartalma, másrészt pedig a Jézus által hirdetett valódi istenkép és az Ószövetség „istene” (törzsi „istene”) által képviselt szellemiség és szemlélet között. Így már érthető, miért tiltották súlyos büntetés terhe alatt még a középkori szerzetes rendeken belül is pl. a laikus testvérek számára is – nem beszélve a hívekről - a Biblia olvasását.

    A reformáció hatására, miután az Ószövetséget is magában foglaló Biblia nemzeti nyelveken is megjelent, az újkorban egyre inkább lazult ez a tilalom, s annak mértékében, ahogyan rohamosan nőtt az írni-olvasni tudók száma, annál többen vették kezükbe az Ószövetség könyveit is. Hogy előbb-utóbb alábbhagy az egyházi lekiismereti terror félelmetes nyomása, előre látható volt, mint ahogyan az is, hogy egyre többen tárgyilagos szellemben, a vak fanatizmus bigottsága, agymosottsága nélkül tanulmányozzák e vaskos könyv szövegét, és fölfedezve a nyilvánvaló önellentmondásokat, levonják mindebből megcáfolhatatlan következtetéseiket és tanulságaikat.

    Ugyan miért zavar egy magát állítólag magyarnak valló  főpapot, ha nemzetének sokáig meggyalázott múltjáról az igazság fényében lehull a lepel? Ugyan miért képtelenek egyházi vezetőségünk egyes tagjai a megingathatatlan érvek kényszerítő súlya alatt revideálni nézeteiket, mégha ezek a nézetek akár Jézus Urunk valódi népi hovatartozásával vagy egy a XV. század végéig fennálló, önálló, Rómától és Bizánctól független apostoli magyar kereszténység meglétét bizonyító tudáshalmazzal függenek is össze? Miért fáj az egyeseknek odafönn a magyar egyházi hierarchia csúcsán, hogy kitisztul végre a magyarság őstörténetét eddig körülvevő homály, és a hazafias érzület újjászületik Magyarhonban, hogy öntudatra ébred a Nemzet? Kinek az érdekeit sérti mindez? Csak nem szálláscsinálói-e ők egy az erkölcsi elveket mindig saját népük érdekeinek alárendelő, erőszakos másik fajnak, amelynek most éppen Magyarországra fáj a foga?!

Csak nem vagyunk saját hazánkban útban a „nagytiszteletű és nagyméltóságú, eminenciás és exellenciás” uraságok kenyéradó gazdáinak?!!

    Én még egy másik egyházban nőttem föl. Egy olyanban, amelyért akár kész lettem volna az életemet is föláldozni. Ez a mai egyház már nem az az egyház. Az az egyház üldözött és szolgáló egyház volt. Szolgálta mind a haza, mind a gerinces magyar keresztény emberek életét. (Itt nem a derekukat az istentelen hatalomnak beadó békepapokról van szó!) Ez a mai alakulat az uralkodó egyház allűrjeivel játszadozik, az emberek gondolatait mindenáron ellenőrizni akaró, híveit a bégető, bólogató, ellenállásra és önálló gondolatokra képtelen, minden fölülről jövőt kritikátlanul elfogadó birkák karámja felé terelő szervezetté változott át.   Az a régi, melyben fölnőttem, önérzetet, erkölcsi tartást és az összetartozás érzésének ajándékát adta a hozzá fordulóknak. Igazi tápláló anya volt. Szüleim asztalánál egymásnak adták gyermekkoromban családunk kedves pap-barátai a kanalat. Ők általában a saját egyházi vezetőségük által is félrelökött, megalázott, mellőzött, szinte nyomorban tengődő, tisztességes és gerinces papok közül kerültek ki. Én tőlük tanultam a jézusi szellemiséget és kedves esztergomi ferences tanáraimtól, akik közül nem egyet kínoztak majdnem halálra a kommunista pribékek az Andrássy út 60. pokolbugyraiban, mert nem tagadták meg semmi körülmények között sem az Üdvözítőt. Azóta a külsőségeket ugyan megtartó szervezetté lecsúszott vallási formáció vezetőségének törekvései egyre nyilvánvalóbbá váltak. Valami végérvényesen eltörött. Sokan hitehagyottak lettek, csak kenyérkereseti foglalkozásból, rutinból folytatják papi munkájukat. Már nem várják Jézus második, dicsőséges eljövetelét, mert egyeseknek túl sok van már a „számláján”. Sokan közülük beadták a derekukat a kényelmes és biztos, magas pozíciót biztosító szabadkőműves páholyok csábítására a gonosznak. Ez a színtiszta igazság.

    Valamivel kevesebb dörgedelmet, eminenciás uraim, és több magábanézést! Kevesebb karrierizmust, több alázatot! Kevesebb fennhéjázást és dőzsölést! És mindenekelőtt félre a feudális reflexekkel!! Ez lenne a legkevesebb, amit egy valóban jézusi szellemben élő, keresztény főpaptól elvárhatna a hívők közössége. Közhely, de ide kívánkozik:

A világ megváltását mindenkinek saját magán kell elkezdenie! És ne feledjük, ez MINDENKIRE vonatkozik, nemre, rangra, bőrszínre, fajra, vallási hovatartozásra és páholyra való tekintet nélkül!

2009. szeptember 17., csütörtök

Karinthy Frigyes: Az emberke tragédiája

MADÁCH IMRE

Az emberke tragédiája

[Madách Imrike után Istenkéről, Ádámkáról és
Luci Ferkóról a versikéket irta KARINTHY FRICIKE]

Bevezetés

Toncsi, Fercsi, Jancsi, Náncsi.
Csupa kandi, meg kiváncsi
Kisgyerek.
Amit Imre bácsi néktek
Elmesél most - attól égtek
Ifjak, öregek.
Egyik izzad, másik fázik,
Egyik vigan hahotázik,
Másik pityereg.
Ha így nézed, domború,
Ha így nézed, homorú.
Egynek szörnyű mulatságos,
Másnak szomorú.


Első szín

Utcu Lajcsi, hopsza Lenke,
Volt egyszer egy jó Istenke,
Azt gondolja magában:
Mit ülök itt hiában?

Megteremtem a világot,
Hogy olyat még kend nem látott.
Hogyha látod, szádat tátod,
Mesterségem megcsodálod.

Amint mondta, úgy is tett,
Dolgozott egy keveset,
Hat nap alatt úgy, ahogy
Összecsapta valahogy,
Rajta nem is másitott,
Csak egy nagyot ásitott.

Rafael, Miska, meg Gábor.
Ebből állt az angyaltábor.
Rafi mondta: halihó,
Ez a világ jaj be jó!
Miska mondta: gyerekek!
Ez a világ de remek!
Gabi mondta: mi lesz még,
Ha meglátjuk az eszmét?

Luci Ferkó azomba'
Irígy volt és goromba.
Meee, mondta, szebb is akad,
Nekem nem kell, edd meg magad.

Ilyen volt a Luci Feri,
De Istenke meg is veri,
Nem kell szárny, repülj gyalog,
Dobjátok ki, angyalok!


Második szín

Ádámka, meg Évike
Édenkertnek végibe
Hancuroztak, ittak, ettek,
Állatokkal verekedtek.

Ádámka nem akart menni
Évikével almát enni.
Évi mondta: ne légy fád,
Láttam két szép almafát.

Angyalka jött, nagyon mérges,
Vigyázz, az az alma férges!
Istenke se akarja,
Hasacskátok csikarja.

Luci Ferkó rossz kölök,
Éppen arra lődörög,
Juszt is, mondta: egyetek,
Tömjétek meg begyetek.

No most tele van a bendő,
Itt a bűn, az eredendő.
Mars ki innen, istenvertek!
Bezárjuk az Édenkertet.


Harmadik szín

Vége lett a jó életnek,
Éviék szegények lettek,
Mert elkövették a rosszat,
Dolgozhatnak most naphosszat.

Mi lesz ebből, Évikém?
Nem bírom egy évig én.
Csak tudnám, mi lesz belőlem,
Mit akar Istenke tőlem.

Luci Ferkó majd megmondja,
Annak ez a legfőbb gondja,
Mióta büntetés végből
Őt is kidobták az égből.

Feküdjetek a bokorba,
Kimondom most nektek sorba,
Évi, Ádám,
Kibontom a meseládám.
De előbb módját megadni,
Van szerencsém bemutatni,
Ha nem tetszik a regény,
Vagy az ágyacska kemény,
Ez a kislány megpuhítja,
Úgy hívják, hogy zöld remény.


Negyedik szín

Ádámkából azon nyomba
Fáraó lett Egyiptomba.
Nagyon finom volt a dolga:
Mint a pelyva, annyi szolga,
Dolgozott egy kőhegyen,
Csak hogy neki jó legyen.

Gile-gula, tarka-barka,
Rabszolgának fáj a marka,
Férfiszolga, nőcseléd
Liheg-lohog, csőcselék!

Ha kilóg a nyelvecskéd,
Megverünk, mint kis kecskét,
Csihi-puhi, mertek-gyertek,
És egy szolgát agyonvertek.

Évike, hogy látja ezt,
Nosza pityeregni kezd.
- Mit pityeregsz, te gyerek?
Évi tovább pityereg.
- Na megállj csak, az apád!
Eltörtétek a babát!
- No majd veszek frisset, másat,
Finomat és elegánsat!
- Ez már úgyis régi, ócska,
Így szólt a jó Fáraócska.

Égszakadás, földindulás,
A fejemen egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!


Ötödik szín

Görög hazát akkor éppen
Megtámadták, kérem szépen
Miltiades fővezér
A csatába ment ezér!

Hát ahogy ott csatázott,
Mint valódi hellén,
Arra ment egy ellenség,
Megszúrta a mellén.

No ez mégis hallatlan,
Hogy a nép ily hálátlan.
Nincs hálátlanabb a népnél,
Otthagyták őt a faképnél.

Királynak, ha nincs szószéke,
Hatalmának bezzeg vége.
Igyuk meg a tejecskét,
Csapjuk le a fejecskét.

Égszakadás, földindulás,
A nyakamon egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!


Hatodik szín

Hü, ezek de rosszak lettek,
Énekeltek, ittak, ettek,
Évi, Ádi gonoszcsontok,
Elvetettek minden gondot.
Évi röhög, mintha ráznák,
Csintalanok és paráznák,
Nincsen benne semmi könyör,
Azt mondja, hogy fő a gyönyör,
Fő a gyönyör, meg a gyomor,
Persze, lett is szörnyü nyomor.

Ádi, Évi rossz is, rest is,
Hát egyszer csak jött a pestis,
Jött a csunya dögvészecske,
Hullt a nép, mint a legyecske,
Kézzel, lábbal kalimpált
És aztán meghalukált.

Ekkor jött a szent Peti,
Ki a rosszat megveti.
- Ádi, Évi, nézd meg eztet,
S megmutatta a keresztet.

Égszakadás, földindulás,
A szívemen egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!


Hetedik szín

Tankréd bácsi énekel,
Azt mondja, hogy hinni kell.
Egyik hiszi eztet, aztat,
Másik hiszi aztat, eztet.
Egymás kezéből kitépik,
Rongyolják a szent keresztet.
Ejnye, csípje meg a macska!
Hol az exact fogalmacska?

Évi a zárdába ment,
Nem szép tőle, annyi szent.
Lett belőle Izidóra,
Nem hallgatott okos szóra.
Ádi mondja: csip, csip, csip,
Gyere már ki egy kicsit.
Évi, Évi, gyere ki,
Ég a házad ideki.
Évi mondja: nem, nem, nem.
Nem enged a korszellem.
Feri mondja: a kereszt!
Megfogtad, de nem ereszt!

Égszakadás, földindulás,
A hátamon egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!


Nyolcadik szín

Ádi, Évi, ácsi, pácsi,
Ez meg itt a Kepler bácsi,
Nem ám holmi fecske-locska
Kenyere a csillagocska,
A nagy bolygó náció, Meg a gravitáció.
Egyedem-begyedem,
Meg a világegyetem.

Közben Évi: juj, juj, juj,
Egy fiúval összebúj,
Hogy majd vesznek, éljen, vivát,
Ádámkának vásárfiát.
Nem fügét és nem narancsot,
Icipici kis agancsot,
Felteszik a fejére,
Jól fog állni nekie.

Csakhogy ahhoz pénz kell ám.
Adjál nékem, Ádikám.
Ádi mondja: no, mi lesz még?
Nem szeretem ezt az eszmét,
Unció-smunció,
Szebb a revolució.

Égszakadás, földindulás,
A szememen egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!


Kilencedik szín

Játsszunk fej vagy írást mostan,
Mondta Ádám a magosban.
Hogyha írás, semmi sírás,
Mindennapra egy tojás.
Hogyha fej lesz, de sok hely lesz,
Minden bögre csupa tej lesz.
Megisszuk a tejecskét,
Lecsapjuk a fejecskét.

Utolsó pár legelőre,
Kimegyünk a legelőre,
Mienk a föld, rontom-bontom,
Az én nevem Kukorica,
Kukorica, Kukorica Danton.

Utcu bizony megérett a meggy,
Danton bácsi ki a rétre megy.
Kint a réten a fűbe harap,
Hiányzik belőle egy darab.

Égszakadás, földindulás,
Könyökömön egy koppanás,
Gyerünk vissza, pajtás!


Tizedik szín

Ádámkának mi nem jut eszébe,
Hogy ő mostan beleül a székbe.
A tudományt onnan magyarázza,
Hű tanitványt a hideg kirázza.

- Tudós bácsi, mondd meg nékem,
Mi legyen a mesterségem?
- Vegyél könyvet, tollat, irkát,
Mindenféle irka-firkát!

- Tudós bácsi, vettem, hoztam,
Mit csináljak vele mostan?
- Dobd a tűzbe hamarjába,
Jó meleg lesz a szobába!
- Beledobtam, lángol, ég is,
Mit csináljak mostan mégis?

- Mostan hányjál egy bukfencet,
Mert a tanító csak henceg,
Nem tud ő se jobbat ennél,
Amitől okosabb lennél!

Égszakadás, földindulás,
Az agyamban egy pattanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!


Tizenegyedik szín

Hálaisten, nem kell
Iskolába menni,
Ádámnak, Ferkónak
Nincsen dolga semmi.
Kimennek sétálni
A piacra ketten,
Azt mondja az Ádám:
- Jaj, de éhes lettem!

Ferkó mondja - Addig ehetsz,
Mig a zsírtól meg nem repedsz,
Amíg tele van az erszény,
Te maradsz a polgáreszmény!
Pénzért mindent megkapunk,
Vedd elő a bukszát,
Vendéglőben sört iszunk,
Megesszük a buktát!

Arra megy az Évike,
Figyeli, hogy nézik-e?
Játékot kér Ádámtól
Szereti is hálából.

De a gonosz Luci Feri,
A játékot összetöri,
- Nem kellesz már nékem Ádám,
Tanuld meg a versen:
Akad, aki többet ád ám,
Ez a szabad verseny.

Égszakadás, földindulás,
A zsebemben egy koppanás,
Átszaladunk egy más korba,
Szaladj te is, pajtás!


Tizenkettedik szín

Hát ez meg már micsoda?
Gőzmalom vagy mosoda?
Akár gyár, akár malom,
Benne nagy az unalom.
Olyan tiszta, olyan csendes,
Olyan sima, olyan rendes.

Nem lehet bent hajkurászni,
Henteregni, falramászni.
Nem csinálnak benne ácsok
Kardot, csákót, kalapácsot,
Csak gépet, meg kereket,
Csupa rendes gyerekek.

Gyerünk Ferkó, lássuk,
Itt fogunk ma hálni!
Hadd lám, tudnak-e valóban
Mint mi tudtunk, fűben, hóban
Olyan édes, kicsi, kedves
Kereket csinálni?

Ez ló, kutya, macska, virág;
Ilyen volt a régi világ.
- Hát ma nincs belőle már!
- Egy maradt csak: a szamár.

Égszakadás, földindulás,
Csak a ketyegés és kopogás,
Fel az égbe, pajtás!


Tizenharmadik szín

Jancsi, Pista, Marcsa, Lenke,
Ez itten a végtelenke!
Ferkó mondja: hallga, csitt,
Itt elbújunk egy kicsit!

Ádi fél, remeg, gyanakszik,
- Földtanár úr megharagszik,
Hogyha jön és nem talál.
Ferkó röhög: - Oh, te gyáva,
Szebb a pulyka, mint a páva,
Mit nekem föld és halál?
Ádi mondja: - Ecki-becki,
Engem ugyan nem nevetsz ki,
Vagyok én is, idenézz,
Nekem semmi az egész!

Földtanár úr dúl-fúl, dörög,
Hol van az a komisz kölök?
Meg kell írni, ecke-becke,
Még mindig nincs meg a lecke!

Égszakadás, földindulás,
A léghajón egy robbanás,
Le a földre, pajtás!


Tizennegyedik szín

Ejnye, csípje meg a csóka,
Több az ember, mint a fóka.
Ez már nem vicc, nem is móka,
Félre jelmez és paróka!

Csupa jég és csupa hó,
Vörös a nap, halihó.
Bife-befagyott a tó,
Didereg az eszkimó,
Mégsincs kedve korcsolyázni,
Inkább volna falramászni.
De a kunyhó fala sík,
Ha rámászik, leesik.

- Évi, Évi, - Ádi mondja:
- Hol a puder meg a spongya,
Mert itt kissé ronda vagy.
Évi mondja: majd ha fagy.
Nem kell szépség, nem, nem, nem,
Fázom, nem ér a nevem.
Veletek tovább nem játszok,
Vigyetek már haza, srácok!

Ferkó mondja: csipje csóka,
Nem kell móka, nem kell fóka.
Álommozi lepereg,
Ébredjetek, gyerekek!


Utolsó szín

Álommozi nem forog.
Ádi, Évi hunyorog.
Csodálkozva széttekint,
No most itt vagyunk megint.

Édenkertből kihajítva
Kuksolunk megint sunyítva.
Kinek volna tovább kedve
Hinni, élni lelkesedve.

Luci Ferkó nyavalyás,
Te vagy mindenben hibás!
Hagytál volna nekünk békét,
Mért csináltad ezt a zrít?
Most a remény nem virít,
Elmondtad a mese végét.

Ádi henceg: - Tudod mit,
Mondok neked valamit
Oda álom, ide álom,
Nekem ez nem ideálom,
Ha akarom, nem csinálom,
Ez az élet piszokfészek -
Nem csinálom az egészet,
Én elmegyek, kegyed ül,
Rám a Gellért hegye dűl,
Csináljátok egyedül!

S ugorna már lefelé,
Ekkor jön az Évike:
Ádi gyere, csitt-csitt-csitt,
Súgok neked valamit.

Únom én az egész mesét,
Ez a játék egy hülyeség.
Te is hagyd ott Lilit, Ferit.
Akik mindig egymást verik,

Nem kell nekem több fiú,
Mind hencegő és hiú.
Fiú lánynak nem barát,
Únom már a maskarát.
Csinnadratta, kereplő,
Nem leszek már szereplő,
Mindig másnak látszani
Nem kell kalap és kabát,
Csinálok kócból babát,
Azzal fogok játszani.

Ádi is szól szemlesütve:
Mégis jobb a zsemle sütve,
Puha kenyér, házi koszt,
Ördög vigye a gonoszt.

Jó Istenke hallva eztet,
Csendben mosolyogni kezdett
Hegyes bajusza mögött
S elküldte az ördögöt.

Aztán így szólt: no, mit mondok,
Kell-e még az almakompót?
Mért ettétek azt a vackot,
Kaptok érte két barackot.

Az egyiket Évi kapta,
Fejebubját tapogatta,
- Csak azért, hogy meg ne hízzál,
Másik Ádám fülét érte,
Nem is haragudott érte.
- Te meg fiam, bízva bizzál.

Így mesélte ember a fiának,
S ezzel vége a komédiának.


2009. szeptember 14., hétfő

Bulányi György: Jézus kontra Pál és Konstantin, avagy a trón és az oltár szövetsége.

Markion csoport
Bulányi György: ....a Jézus-mozgalomnak ki kell szakadnia Izrael vallásából, mert létrejött egy új vallás. Jézusé! Annak ellenére, hogy Jézus a maga mozgalmával éppen egy olyan közösséget hívott létre, amelyben akármely valláshoz tartozzunk is, teljesíthetjük Isten akaratát, építhetjük az Országot, ha magunkévá tesszük a szeretet érzületét és a mindentadás magatartását.  A páli gondolatvilág viszont vallást hív létre, bár a vallás széttéphetetlen szövetséget alkot az evilági országgal, amelynek célkitűzései lerontják az Isten Országának törekvéseit...
Bulányi Györgynek Mérleg 2007/4 számában megjelent Markchies "Miért terjedt el a kereszténység az ókor végén" c. cik­kéhez fűzött "olvasói levelét" közöljük. (Bulányi atya a levelének címet nem adott, a fenti címet a szerkesztőségünk adta.)


Nehéz összefoglalni írásának tartalmát, de megpróbálom.
Magyarázható az elterjedés természetes okokkal is: ez volt a piacon a legjobb árú. Mikor is? Hát akkor, amikor Konstantin szemet vetett rá. Több hasznot hajtott ez az árú már ekkor is, mint amennyibe került, a vértanúság századaiban. De azért az Isten is bedolgozott ebbe az el­terjedésbe, ha nem is közvetlenül, de közvetve - „a bibliai Ige” ereje által. Mikor is? Már a konstantini szemvetést megelőzően is? Még utána is? Tud nem beavatkozni is? Lehetséges, hogy egyáltalán nem avatkozott be? Közvetve sem?

Megengedem, hogy félreértettem a szerzőt, aki tiszteletreméltó életműve hátterével mondta el a Bajor Katolikus Akadémián előadását. De a kérdő mondataim előtt leírt pár sor­ban foglaltam össze, amit megértettem cikkéből. Köszönöm írását, mert indítást adott nekem egy kérdés felvetésére, melyet előadása nem érintett. Ez a kérdés pedig az, hogy a keresztények miért azt az árút fejlesztették ki, amely aztán a negyedik század társadalmában - még uralkodó rétegében is vagy elsősorban abban(?) - olyan bőséges vevő közönségre talált. Miért azt fejlesztették ki a 4. század elejére, amit kifejlesztettek?

Mert fejleszthettek volna ezek a keresztények valami mást is. A bibliai Ige nagyon is megengedett volna valami egyebet. Igazolja ezt a lehetőséget, hogy a Konstantin császártól kibocsátott milánói türelmi rendelet (313) megszületéséig az egyházban számtalan eretnekség támadt: gnósztikus vagy egyéb szavakkal jelölhető. Ahogyan az említett rendelet után is és napjainkig is - számtalan a katolikus tanítástól eltérő tanítások száma: Markchies is evangélikus.

Rendelet előtt és után, rendre minden másképpen gondolkodó - hogy ne minősítsek senkit se eretneknek - a bibliai Igére hivatkozott és hivatkozik ma is. Nálunk, keresztényeknél. S ha a szerző „evilági faktorira” akarnék hivatkozni, ott találnám a Konstantin előtti elterjedés és a Konstantin utáni megnövekvő elfogadást okozó egyéb tényezőket is, melyeket magam nem is tudok szabatosan elválasztani az isteni eredetűektől.

Mert hogyan válasszam el azokat nemcsak a bibliai Igétől, hanem Istentől, magától is? Hogyan, amikor végső soron csak Is­tenre tudom visszavezetni azokat  az emberi képessége­ket, amelyek­nek alapján kialakítjuk magunkban, hogy végül is milyen legyen a vallási árúnk, amelyet em­bertársainknak felkínálunk. Értelmi belátásunkra, meggyőződésünkre gondolok, melyekért hajlandók voltunk s talán ma is hajlandók valakik földi egzisztenciájuk  elveszejtésére, és hajlandók különböző máglyákon el is égni. Hogyan ne említ­sem itt a legszentebb szót, mely az emberi lelkiismeret. Hogyan ne említsem a szókráteszi daimoniont, melynek szavára hajlandó volt  Szókrátész kiinni a méregpoharat? Mindebből látható, hogy számomra az  evilági és a nem evilági faktorok egymásba mosódnak - Jézus előtt és után. Mert számomra az isteni és az emberi nemcsak kettő, hanem egy is: „Istenek vagytok” (Jn 10,34) - ahogyan mondja a zsoltár nyomán a Jézus ajkára adott bibliai Ige. Azért vagyunk istenek, mert úgy teremtett meg bennünket Isten, hogy van lelkiismeretünk, amely megmondja nekünk: Ne tedd a másiknak azt, amit nem akarsz magadnak. Meg van ez bennünk. Ezért kell aztán az ütközet előtt rummal leitatni a katonákat. S ezért kell őket megáldoztatni is. A rum + eukharisztia, ez a kettő együtt a tökéletes orvosság, hogy nyugodtan tudjuk gyilkolni - az ellenséget. Hogy menjek előre azért, hogy hadi özvegy legyen a feleségem, árvák a gyermekeim. Vagy ha szerencsés vagyok, én lőjek le valakit, aki ugyanúgy, mint magam is, hadi özvegyet meg árvákat hagy maga után. Miért is tesszük ezt? Azért, mert „becsülettel vagyunk banditák” (Harsányi Kálmán, A Balkánt jártuk, 1914-18).

Nem tudunk róla, nyoma sincs annak, hogy 313-at közvetlenül követő években a keresztények módosítottak volna valamit árújukon. Csak annyit tudunk, hogy az árúnkat elfogadó Konstantin elkezdett bőségesen fizetni nekünk az árúnkért. 318-ban Konstantin állama elfogadja a püspököket mint elsőfokú fellebbezési hivatalt, 319-ben felmentik a klerikusokat az utcaseprési és csatornatisztítási szolgálat alól, 321-ben a városi polgárok számára munkaszüneti napnak nyilvánítják a vasárnapot, 325 után a püspököknek engedélyezik a korábban csak hivatalnokok és tisztek számára fenntartott állami  posta használatát. Ugyanakkor Konstantin császár a maga uralkodói jubileuma alkalmából - húsz éve lett császárrá - püspöki gyűlést hív össze Niceába, melyen maga elnököl, hogy megtárgyalják az akkori egyházat megosztó dogmatikai kérdést: az örök Isten örök Fia-e Jézus, vagy csak igen kiváló tagja az emberi nemnek.  Ahogyan tanulom ezt Markchies tanulmányából - is. Mindezt a keresztények el is fogadják. Sőt. nyelik is, mint kacsa a nokedlit; magyarul:  a galuskát.

Az ókorvégi, a 4. század eleji keresztény társadalom már választott magának árút - ezért nyelhették a keresztények e kedvezményeket, a nokedlit -, miután Konstantin császár kiadta milánói türelmi rendeletét. A 4. század elején azt a kereszténységet választotta, amelyet akorra megtalált. S pontosan ezt választotta Konstantin. Nem az olymposzi isteneket is magáénak tudó császár-kultuszt, nem a zsidók vallását, nem a gnószticizmus valamelyik fajtáját, nem a misztérium vallások valamelyikét, hanem az akkor létező tartalmú kereszténységet. Lehet, hogy ennek a négy másik valláscsoportnak együttvéve több követője volt, mint a keresztényeknek, de Konstantin jól mérte fel a vallási piac kínálatát, s megszűntette a császár­kultusz monopóliumát, s beszűntette a keresztények üldözését. Ugyan már, elődei mintájára minek üldözze őket? A milviuszi híd­nál - így mondja a legenda - álmában látta Konstantin csata előtt a kereszt jelét az égen.  Jobbat sejtett e jelben, mint a haruspexekben, az üldözők vallási-állami gépezetében. Döntött: nincs többé szüksége a haruspexekre, és nem kell tovább üldözni a keresztényeket.

Nem egészen világos számomra, hogy mit ért Markchies a bibliai Igén? Mindazt, ami a Biblia összes könyveiben található? Mindazt, ami az Újszövetségben található? Mindazt, ami a történelmi Jézus tanítására visszavezethető? Mert az, hogy nagybetűvel van írva a bibliai Ige, nem dönti el kérdésemet. A német nem is tud kisbetűvel biblisches wort-ot írni csak biblisches Wort-ot tud, és a katolikus szertartáskönyvek a fáraó serege tengerbe fojtását elmondó szöveg felolvasása után is azt mondják, hogy a hallott szöveg - az Isten igéje.

Legyen valami egészen világos. A keresztények eljutnak a negyedik század elejére a  maguk olyan-amilyen kereszténységére. Ez a nem-keresztény Konstantinnak tökéletesen megfelel. Beül közéjük elnöknek. A keresztények püspököknek meg felette tetszik ez a beülése. Mi köze van a Názáreti Jézusnak ahhoz, amiben keresztény püspökök és az egyelőre még pogány, azaz megkereszteletlen Konstantin ilyen nagyszerűen megértik egymást? Kérdezem, ha a bibliai Ige véletlenül Jézus tanítását meg Istentől kapott lelkiismeretünket jelentené, akkor ez a jézusi ige mire lett volna jó Konstantinnak, a császárnak?

Terjedelmi okokból nem írhatom meg Markchies tanulmányát glosszázva Jézus tanítványainak  három százados tudati fejlődését. De valamit azért ide kell hoznom belőle. A tanítványok a feltámadott Jézustól azt várják, hogy állítsa helyre Izrael számára a királyságot (Csel 1,6). Két nemzedék után a Jelenések könyve szerzőjének Istene/Jézusa atomháborúval pusztítja el az izraeli királyságot megszűntető Római Birodalmat, s Jézus maga tapossa  a mindenható Isten bosszúálló haragjának borsajtóját - Jézus, aki a királyoknak királya, s az uraknak ura (Jel 19,15-16)…, mert Isten nem viseli el többé szentjeinek üldözését (Jel 6,10). A negyedik század elejére halvány fogalmunk sincs már a jézusi híradás tartalmáról, a jóhírről? Legalább kettőnek nincs fogalma róla.  Az egyik - Konstantin. S a másik? Az a társaság, amelyet keblére ölelt?

Tarthatatlan ez az állítás? Nem. Híven tükrözi a valóságot. Történelmet csinált ez a társaság: vágta elleneit, mint a nyers tököt. Tíz éve írtam egy tanulmányt, melyet most ideiktatnék:

Isten Országának lehetőségei a második évezred fordulóján

Evangelizációs esten Jézussal együtt imádkozva mondjuk Istennek: Jöjjön el a te országod! Az "ország" (a héber malkut, a görög basileia) Jézus ajkán nem földrajzi, hanem szociológiai fogalom: emberek meghatározható összességét jelenti. Az "ország" megvalósulásának Isten részéről nem lehet akadálya, hiszen Isten kizárólag abban utazik, hogy az "eljöjjön". Zsinórpadlásról viszont - ha akarná sem tudná leengedni; sem ezredévfordulón, sem máskor. Az Isten Országa rajtunk fordul ("entos hümón" - Lk 17,21). Azon, hogy életünkkel mit kí­nálunk fel Istennek egyáltalán és éppen most, az ezredfordulón

 I. A jézusi örökség

     a/ Elv: motiváció és törekvéstartalom

Jézus három különböző országról tanított: a Sátán országáról, az evilági országról és az Isten országáról. Mindegyik országot emberek népesítik be. A politikai térkép az evilági országokat mutatja, az Isten és a Sátán országa pedig nem rajzolható térképre. Mindhárom országnak van principiuma, lényegét-mivoltát meghatározó elve. Keresve a három különböző elvet, megjelöljük az egyes elvekben rejlő törekvéstartalmat és érzelmi motivációt.

     A Sátán országának érzelmi motivációja a rossz akarat, a gyűlölet; törekvéstartalma pedig az erőszakra épülő VEVÉS.

     Az evilági ország (állam) érzelmi motivációja vegyes: valakikkel szemben jó, másokkal szemben rossz akarat vezeti, hiszen nem egyetemes, hanem csupán csoport- és osztályérdeket képvisel; s ha történetesen minden állampolgár érdekét egyformán képviselné is, a szuverenitásán, azaz államhatárain kívül élőkét ez esetben sem képviselné. Törekvéstartalma pedig a JOG, amely kényszerítő erejével biztosítja a korábbi nem rőszakos (mert munkát kívánó) SZERZÉSek és az erőszakos VEVÉSek által kialakult tulajdonrendet. Ez a rend  a csoportérdeket képviselés következtében egyenlötlenségi rendet eredményez, melyet törvényesnek, sőt még Justitia-nak (igazságosságnak) is deklarálnak a győztesek, a sikeresek, a kiváltságos helyzetbe került személyek, rétegek, osztályok, nemzetek. A hátrányos helyzetben levők természetesen rendre igazságtalannak minősítik  a kiváltságos helyzetben levők által jogosnak és törvényesnek deklarált rendet. Például a munkanélküliek vagy munkabérükből létminimum alá kerülők hazánkban vagy a harmadik világban - ilyennek minősítik a tőkés társadalmi rendet. Például Koszovó albánjai, a Vajdaság, a Csallóköz vagy Erdély önrendelkezési joguktól (a csángók Moldvában anyanyelvüktől is) békeszerződésekkel megfosztott nemzeti kisebbségei is ilyennek élik meg és állítják az evilági országok hatályos nemzetközi  jogrendjét.

     A jogok világában mozgunk itt; azaz a fegyverrel védett statusquok (adott helyzetek) rendjének a világában. Minek következtében a fegyverek erejében létrejött és azokkal biztosított rend és jog ellen vétőket  büntetik is fegyvereik erejében a rend és jog kiváltságoltjai és védői. Büntetik esetleg e jog és rend erkölcsös voltát pusztán elméletben megkérdőjelezőket is, s méginkább büntetik a jog és rend ellen gyakorlatban is vétőket: a fegyveres lázadókat. Büntetik esetleg Isten és/vagy az  erkölcs nevében is, de mindenképpen a jog és rend nevében. Az ókori pogány római jog és rend ismert minden személyi jog nélküli rabszolgákat. A 16. századi immár "keresztény" Verbőczi Tripartituma ismer ugyanilyen jobbágyokat, akiket a dolgokról (Res), a vagyontárgyakról szóló fejezetben tárgyal, s akik - bár java részük csak magyarul  beszél - jogilag nem is tartoznak a magyar nemzetbe, hiszen csak vagyontárgyak. Alighanem ők maguk is így gondolták ezt, mert amikor Bakócz érsek felfegyverzi őket, nem a török ellen, hanem az őket magából kirekesztő nemesi nemzet ellen fordulnak. A nemesek is tisztában vannak a jobbágyok evilági országon kívüli helyzetével: Mohácson húszezer nemes fogadja a törököt, pedig fogadhatná a jobbágyok sokszázezres serege is. Csakhogy a nemesi Magyarország nem vállalta mégegyszer a jobbágyok felfegyverzésének kockázatát. Mindez a kereszténység fennállásának 16. századában történik, de senki sem veri félre a harangot mondván: mi köze van mindennek Jézushoz s az általa hirdetett országhoz? De miért is kellene bármiféle harangot félreverni? Miért, hiszen Krisztus meghalt a kereszten, az ősbűn szennye immár lemosva a megkereszteltekről... jobbágy és nemes - keresztvízzel egyaránt meghintve - mehetnek mindketten a mennyországba. Senki sem gondolkodik már a harmadik ország, a jézusi Isten Országa kategóriájában. Majd csak Berzsenyi Dániel beszél a ám a fel­világosodástól tanítva  - "orca-pirító szégyenről".

     Az Isten Országának  elve viszont az ADÁSban, a mindenkinek mindent adni akarás, az osztozás törekvéstartalmában megnyilvánuló érzelmi motiváltság: azaz a szeretet, és nem pusztán valakik, hanem kivétel nélkül minden ember iránt. Ebben az országban a javak egyenlően oszlanak meg az ország népe, tagjai között, ami feleslegessé is tesz mindenféle erőszakot. Tehát éppen azt, ami nélkül a másik két ország nem állhat fenn.

     Valamelyest részletezném is e három törekvésvilágot, utalva az azokban rejlő célkitűzésekre, eszmékre és eszményekre. A sátáni és evilági országé - akármilyen meghökkentő is, de - közös: nagyság és uralkodás, kiváltság és gazdagság, hatalom és erőszak. Olyannyira közös e törekvésviláguk, hogy a pusztában a Sátán a fentiekben megrajzolt evilági országot kínálja fel Jézusnak, ha Jézus - hajlandó cserébe leborulva imádni őt. A két ország ebben a szemléletben - egy cég! Az Isten Országának eszméje viszont e "két egy testvér" nemcsak ellentmondása, de ellentéte is: kicsiség és szolgálat, adás és szegénység, kardot hüvelybe dugó szelídség és békességteremtés. A Sátán az evilági ország karhatalmával iktatja ki társadalomból és életből Jézust; tanítványait is, ha mivoltukból fakadóan megtagadják a Sátán és az evilág  közös eszményeinek szolgálatát. Így tesz Jézus előtt és Jézus után is. Szókrátészt és Izaiást, Martin Luther Kinget és Romero érseket - e két ország közös buzgólkodása folytán - ugyanaz a Golgota várja. A jézusi tanításnak, örömhírének nem hiába reálsummája ez: Keressétek az Isten Országát, és keresztre talál, aki keresi. Joggal merül fel a kérdés: "élhető" is ez a jézusi Ország, vagy csak "halható"? Lehet élni érte; de ebbe bele kell halnia a létező társadalmi rendben annak, aki megpróbálná?

   

   b/ Isten és a harag

 A szeretet örök szentháromsági országában élő Istent az emberi történelemből kizárólag ennek az országnak a megvalósulása érdekli. Ezért az Atya azt szeretné, ha az országa szolgálatára rendelt és teremtett emberiség megbecsülné a kizárólag ezen  ország előbbre segítése érdekében közénk jövő Fiút. Dehogyis ácsingózik-vágyakozik  a végtelenül szent Isten a golgotai gyilkosságra. Dehogy akar Fia halála által kiengesztelődni. Aki szeret, nem duzzog, nem tart haragot, és nem kívánja senki vérének hullását. A tékozló fiú apja ő, aki szereti tékozló fiát csakúgy, mint a nem tékozlót. Napját fölkelti jókra és gonoszokra, esőt ád igazaknak és hamisaknak - Golgota előtt és után egyaránt. Szereti tehát a rosszakat is. Nem lehet rosszabb, mint amilyenek mi vagyunk, akik szeretjük gyermekeinket akkor is, ha azok ellenünk fordulnak. Isten végtelenül tökéletes, mert mindenét adóan szeret minket; és végtelenül irgalmas, mert amikor bűneinket elhagyva visszamegyünk hozzá, akkor bűnbánó szavunk fejében minden bűnünket megbocsátva, azonnal magához is ölel. Nincs tehát kárhoztató haragja! Szeretet mivoltából következően nem is lehet. Haragjában tehát sohasem taszíthatja el magától gyermekét, az embert (héberül: ha adam). Még kevésbé minősíti bűnösnek Ádám vétlenül született ivadékait. "Ádámban bűnössé tett mindnyájunkat, Krisztusban pedig igazzá tett mindnyájunkat!" - hangzik ez az összes keresztény felekezetek hitvallásának közös tanításaként. Pedig aligha lehetne kitalálni mondatot, mely jobban meggyalázná a szeretet végtelenül szent Istenét, mint hitvallásaink e sarkalatos tétele. Az "Ádámban mindnyájan vétkeztünk"-tétel a kollektív bűn világába vezet. A konkvisztádorok, rabszolgavadászok, Hitlerek és Sztálinok,  a háborús bűnösök, a tömeggyilkosok  világába. Ezt az Istent, ha volna ilyen, még az Egyesült Nemzetek Szövetsége is kizárná magából. Az ENSZ tehát, amely pedig csak a jog, az evilági ország kategóriájában gondolkodik. Kizárná bizony, mert a kollektív bűn még a jog elvét is lábbal tiporja, hát még a szeretetét! Ez utóbbihoz végleg semmi köze.

      c/ Vallás és prófétagyilkolás

A bűnbánatot tartó Ninive népének könnyebb a helyzete az ítélet napján, mint a bűnbánatot tartani nem akaróké, tartozzanak azok akár a választott néphez is. Istennek nincsenek kiváltságoltjai. "Kiválasztottai" vannak csak, s hűségük miatt őket hurcolják Golgotára azok, akik nemegyszer Isten kiváltságoltjainak gondolják magukat: a prófétagyilkosok. Éppen ezért nincsen egyedül üdvözítő vallás sem. Nincsen körülmetélés, keresztség, imamalom, beavatás, vagy akárminő egyéb vallási szertartás, amely kizárólagos bérletet biztosítana az egyes vallások elkötelezettjeinek a mennyországba, a transzcendens beválásra. Jézus létrehívta az Isten Országa eszményeit vallani hajlandók közösségét, és kahalnak (ekklésié, egyház) nevezte őket, de vallást nem alapított. Elég volt ebből a műfajból számára annyi, amennyi már addig is adva volt; személyesen neki, a zsidónak - a zsidók vallása.

     Nem akart új vallást a régiek helyett. Azért nem, mivel a vallás nem képes üdvözíteni. Arra csak Isten, meg a mi szeretetünk és bűnbánatunk közös ereje képes. Azért nem akart vallást, mert a vallás legfeljebb Golgotára képes hurcolni azokat, akik elvállalják az Isten Országa eszményeit. Nincs is módjuk a vallásoknak másra. Azért nincs, mert az evilági ország addig üldöz, szorongat minden vallási közösséget, amíg az meg nem tagadja az Isten Országának eszményeit; addig üldözi, amíg frigyre nem lép az evilági országgal. Ha pedig létrejön a trón és az oltár szövetsége, hamar fellobbannak a máglyák, melyeken kettejük szövetségének akaratából elégetik Isten Országának elkötelezettjeit. Konstantinig békén megél az antióchiai iskola is, de utána már - elsősorban a császár jámbor kívánságára - elégetik az istentelen eretnek ariánusokat. A felvilágosodásnak köszönhetjük, ha ma már nem égetik el, csak marginalizálják, csak búra alá rakják az eretneknek kikiáltottakat.

     A vallások kiváltságoltakat termelnek, a kiválasztottak pedig Lélekből születnek, s így Isten Országának közössége transzcendálja nemcsak az evilági országokat, de a vallásokat is: túllép rajtuk. Lehetséges ez? Valamelyik evilági országban csak kell élnem, mert nem mehetek le a térképről. Valamelyik vallásba beleszületek akkor is, ha szüleim az Isten Országának elkötelezettjei, ahogyan Jézus is beleszületett József és Mária vallásába. A szülői ház, a názáreti zsinagóga, a jeruzsálemi templom juttatta el oda, hogy el tudott menni a pusztába, s hogy ellene tudott mondani azoknak az evilági - sátáni eszményeknek, amelyeknek jegyében vallásának főpapja s a vele trón és oltár szövetségben levő állami (evilági országbeli) tisztviselő keresztre juttatja majd. A vallások nevelnek is, keresztre is juttatnak. Ezért nem hozott létre Jézus új vallást. Nem, mert nem akarta, hogy általa létrehozott vallás főpapja juttassa majd keresztre a tanítványokat. Olyan közösséget hozott létre, amely csak nevel minket Istenre és Országára.  Közösségével, az egyházzal, nem óhajtotta az inkvizíciókban és máglyán elégetésekben és kiközösítésekben foglalatoskodó vallások számát gyarapítani.

     d/ Mikor nincs szeretet bennem?

Csak szeretetet akart, s ennek himnuszát kell írnia és élnie minden tanítványának. Himnuszt, amely szerint az szeret, aki odaadja minden vagyonát, s testét is képes átadni, ha kell, a Vevés és a Jog tüzének... Himnuszt, amely szerint ez a szeretet; és ha nem ezen az úton járok, nincs szeretet bennem. Nincs, mert amíg többet akarok birtokolni, mint amennyi a másiknak jut, nincs szeretet bennem. Amíg gyermekeimre több forintot akarok költeni, mint amennyit a másik költhet övéire, csak beszélhetek a szeretetről, de nincs szeretet bennem. Amíg elgondolásaimnak karhatalommal akarok érvényt szerezni, nincs szeretet bennem... legfeljebb szövegelhetek róla - akármikről is informál Pál szeretethimnusza.

II. A páli fordulat és sikere

     a/ Arábia

Pál nem tartozott a Tizenkettőbe: Tarzusban élt, amikor Jézus Galileában-Júdeában tanított. Miután a damaszkusi úton földre vágta őt alighanem lelke terhe is (hiszen Pál Jézus-tanítványokat kívánt börtönbe juttatni!), Arábiába megy, és nem a Tizenkettőhöz - tanulni, Jeruzsálembe. Mindmáig mély titok, kikkel találkozott Arábiában. Arra viszont következtethetünk, hogy mit tanult ott, mert az arábiai három esztendő végeredménye nem titok. Címe: az én evangéliumom. Pálé és senki másé. Nem a Tizenkettőtől tanulta a benne foglaltakat. Summájára már utaltam: Ádámban mindannyian vétkeztünk, s ennek folytán rajtunk a kárhoztató Isten haragja... de Krisztus golgotai  halála tisztára mosott minket. Mint mondottam, következtethetünk a végeredményből, a summából.

Elemeire szedem e summát. Négy állítás van benne.
a)   Ádám vétkezett
b)   Mi is vétkeztünk Ádámban
c)   Krisztus meghalt
d)   Krisztus halála tisztára mosott minket

Kettőt tudott ezekből a tizenkettő is: a/ Ádám vétkezett és c/ Krisztus meghalt. Kettő viszont merő újdonság volt számukra: b/ Mi is vétkeztünk Ádámban és d/ Krisztus halála tisztára mosott minket. Következtetésem: a merő újdonságban lehet ludas Arábia.

        b/ Gnózis

 A Mediterráneumban a jézusi üzenettel egy időben hódított egy másik szellemi-vallási irányzat is. Tanította, hogy valami végzetes baj történt az emberiséggel, már léte hajnalán. Az történt, hogy merőben szellemi létezését lecserélte az ember a jelenlegi, a tapasztalható testire. Ez az irányzat  keveseknek szóló, belső és titokzatos, ezoterikusnak mondott  ismeretet kínált. (Görögül gnózist: lényegében e történés tényként elfogadását.) Az ismeret kihúz a bajból: visszakerülhetünk  eredeti szellemi állapotunkba... e felismerés által.

     Ezzel az irányzattal találkozhatott Pál Arábiában. A törvény és a próféták ismerője természetesen elutasította - mint mesét - eredeti szellemi létezésünknek testire cserélését, de elfogadta belőle az ősi baj gondolatát, s persze az abból megváltódás, a kiszabadulás szükségességét. Behelyettesítette a gnósztikus ősbajt az ugyancsak az emberi lét hajnalán történt ádámi-évai ősbűn-esettel, s következményével: a Paradicsom, az Isten közelében élhetés elveszítésével. A megváltó ezóterikus gnózist pedig lecserélte a megváltó hittel. Miként az Arábiában megismert gnósztikus szellemi irányzat egy gondolati tartalom segítségével kívánja visszahozni  az embert eredeti istenközeli állapotába, úgy Pál is egy ténynek: Jézus halála (ill. Istent engesztelő kiomlott vére) tényének tulajdonítja az ember ügyét rendbetevő erőt.  Az erről beszélő páli ismerettartalom  kerül a gnósztikusnak a helyére. Üdvösségünk feltételévé lesz Pál igazának elfogadása, azaz a megváltó hit. Miben? Jézus Istent kiengesztelő, minket megváltó halálában.

     Kopernikuszi fordulatot okoz ez majd a Jézus-mozgalom történetében. A galileai halászok védtelenek vele szemben. Ök ismerik a néptanító Jézus népet tanító szintű példabeszédeit. Pál pedig elvégezte a jeruzsálemi teológiai főiskolát, s ezenfelül három posztgraduális évet tölt még  Arábiában. Nem közönséges élményeken megy ott keresztül: "Ismerek egy embert Krisztusban... és tudom, hogy ez az ember - hogy testben-e vagy testen kívül, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a Paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket nem szabad embernek elmondania..." (2Kor 12,2-4). Valamiféle beavatásban részesülhetett, ami teljes bizonyossággal töltötte őt el. Teológiai közléseit Jézustól kapott kinyilatkoztatásként adja elő, sőt még Jeruzsálembe is kinyilatkoztatás folytán utazik, ahol is érvényesíteni képes álláspontját. Sőt, ezt követően Antióchiában még Pétert és Barnabást is helyére teszi.

     c/ Evangélium kinyilatkoztatásból

Jézus a három évi tanítás után a Lélekre bízza a Tizenkettőt. Ezt követően áll elő Pál, és mondja: "...az evangélium, amelyet hirdettem, nem embertől származik, mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam" (Gal 1,11-12). A Jézus mozgalom addig hivatkozhatik Jézusra, amíg a mozgalom elindítóját meghatározó szemlélet és célkitűzések meghatározóak maradnak a mozgalomra. Ha a mozgalom tagjait, esetünkben Pált, a Lélek olyan kinyilatkoztatásokban részesítené, melyek alapvetően különböznek, sőt ellenkeznének is azokkal a gondolatokkal, amelyekre Jézus a maga közösségét építette, akkor a Lélek leváltaná Jézus mozgalmát Páléra. Ha viszont a Lélek a Fiúval fennálló gondolat- és létegysége következtében nem részesíthet senkit sem jézusi célkitűzésekkel ellenkező kinyilatkoztatásban, akkor az ily tartalmú "kinyilatkoztatások", azazhogy inkább csak állítások, nem eredhetnek a Lélektől. Ha mégis tőle erednének, akkor Jézus hitelre méltóságával van baj, mert ez esetben Jézus küldetése nem végérvényes szava Istennek hozzánk. Ez persze elméletileg nem kizárt. Pál vagy akárki igéje lehet Istennek Jézus utáni szava hozzánk. De az azután végleg nem valószínű, hogy Jézustól vette volna Pál azt, amit Jézus nem tanított. Lecserélte volna Jézus pár évvel később azt, amiért pár évvel korábban meghalt a Golgotán?

       d/ Az a bizonyos kopernikuszi fordulat

A páli tanítás kopernikuszi fordulatot idéz elő a Jézus-mozgalom történetében. Nézzük meg e fordulat legfontosabbnak tetsző vonásait. Isten országa immár alapvetően nem Jézust követő életünkön fordul, hanem azon, hogy elhisszük-e a páli gnózist: a hit üdvözít, nem a cselekedetek. Értelmetlenné válik nemcsak a zsidók reménye, az Igéret  földjének visszaszerzése, hanem az egész emberi történelem is. Csak pillanatok vannak hátra már: oly kevés az idő, hogy már megnősülni sem érdemes, hiszen jön Krisztus a levegőégben, s megyünk mindannyian hozzá, hogy mindörökre vele legyünk. Csak azok mentődnek meg ilyen módon, akik misztikusan egyesülnek Jézussal a keresztségben, s ezzel létre is jön egy új és újra kizárólagos vallás. Kizárólagos, mert vallási, liturgikus cselekménye, a keresztség - az üdvösség feltétlen feltételévé válik.

       Mindezek következtében a Jézus-mozgalomnak ki kell szakadnia Izrael vallásából, mert létrejött egy új vallás. Jézusé! Annak ellenére, hogy Jézus a maga mozgalmával éppen egy olyan közösséget hívott létre, amelyben akármely valláshoz tartozzunk is, teljesíthetjük Isten akaratát, építhetjük az Országot, ha magunkévá tesszük a szeretet érzületét és a mindentadás magatartását.  A páli gondolatvilág viszont vallást hív létre, bár a vallás széttéphetetlen szövetséget alkot az evilági országgal, amelynek célkitűzései lerontják az Isten Országának törekvéseit.  Jézus elhatárolja magát s övéit az evilági országtól, amikor az egymással vetélkedő tanítványoknak, az evilági ország viszonyaira emlékeztetvén őket, mondja: "Köztetek azonban nem ez a rend, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál" (Lk 22,26).

     e/ Vannak felsőbbségek

A negyedik vonás: Érintetlen  marad a páli tanításban az a struktúra, amelyben fennáll az evilági ország és a Sátán országa.

     A kopernikuszi fordulatnak ez a negyedik vonása, ha lehet, még súlyosabb következményű, mint az előbbiek. Pál-szintézisem VI. kötete beszél erről, melynek címe: Erény-e az engedelmesség? Péter közli Kaifással, hogy nem a hallható szóval szóló főpapnak kell engedemeskednie, hanem a csak lelkiismeretén keresztül megszólaló Istennek. Meggyőződésünknek engedelmeskedünk, nem embereknek. Jézus tanítja, hogy nincsenek atyák, mi pedig mindannyian testvérek vagyunk. Pál pedig tudja, hogy vannak felsőbbségek. Ez pedig engedelmes­ség-kapcsolatokat hív létre. Melyeket?

      Az Atya szereti a Fiút, a Fiú engedelmeskedik az Atyának. A Fiú szereti az embert, az ember engedelmeskedik a Fiúnak. A férj szereti feleségét, s ő engedelmeskedik férjének. A gazda szereti szolgáját, ez meg engedelmeskedik urának. Az uralkodó szereti alattvalóját, aki engedelmeskedik neki. Az egyházi vezető szeret, s a tagok engedelmeskednek neki.

     Jézus Péterrel hüvelyébe dugatja a kardot, Pál a felettes hatalmakkal nem dugatja. Nem, mert "a hatalom Isten rendeléséből van, s aki annak ellene szegül, Istennek áll ellen, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen Isten szolgája" (vö Róm 13, 1-5). Az engedelmességre kötelezett ember büntetésnek van kitéve engedetlensége esetén. Ez a jog világa. A tékozló fiú apja viszont nem bünteti az engedetlenkedőt. Egészen mást csinál vele. Nincs is engedelmességre kötelezve a fiú. Egészen mást, visszaszeretést kíván tőle az  Atya. Jézus tanításában csak az eperfa engedelmeskedik a tanítványoknak, ember nem (vö Lk 17,6).

     f/ A keresztény kultúra

Nem sok időnek kell Pál után eltelnie, hogy megtanuljuk: mi is lehetünk felettes hatóságok, és mi is elővehetjük a hüvelyből a kardot. Kiirthatjuk Koppány pogányait, hogy megkeresztelhessük nemzetünket. A tőkefelhalmozás érdekében kirabolhatjuk az új világot, s a bennszülöttek megállapíthatják, hogy nem is Krisztust, hanem az aranyat imádjuk. Máglyán elégethetjük azokat, akik nem úgy tanítanak Istenről és Jézusról, mint egyházunk felettes hatóságai. S amikor az eretnekek ráébrednek, hogy felettes hatóságot kell nekik is találniuk tévedhetetlen igazuk védelmére, jöhet a harminc éves háború, jöhetnek a vallások véres küzdelmei egymással. Nincs az emberi történelemnek kultúrája, mely felvehetné a versenyt fegyveres rablásban és tömegmészárlásban velünk. Kikkel? Az úgynevezett keresztény kultúra hordozóival. Alighanem e történelmi sikerünk magyarázza  mesés öntudatunkat. Napjainkban is, amikor a fordulat óta végre idehaza is büszkén emlegetjük e "keresztény" kultúrát és annak értékeit.

      A Jézus-mozgalom pedig a páli alapvetés s a normál emberi esendőség erejében megírhatja a maga haldoklásának kétezer esztendős történetét. Címet is adhat neki: Jézus, a nagy sikertelen és a sikeres Pál. (Nem Arábia magyarázza mindezeket? Az Ószövetség biztosan nem magyarázza. Hát akkor mi magyarázza? Pál zsenije az ok? Nagyon valószínűtlen. Kultur-folyamatban élünk.)

III. A felvilágosodás kísérlete

"Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette". Ki ez a Miklós? Az Isten biztosan  nem, mert ő  máig is tűri. Az Isten által megteremtett - nem a megváltott, csak a  - közönséges emberi természet nem tűrte. Fellázadt ellene. Jó két százada. Megunta az egyház gyámkodását és eretnekezéseit. Kívül tette magát rajta. Elvileg söpört el minden felsőbbséget. Nem azt mondta ugyan, hogy ti mindnyájan testvérek vagytok, hanem azt hogy citoyen, polgártárs, és hogy SZABADSÁG. Nem mondta, hogy a gazdagok pokolra mennek, hanem csak azt, hogy EGYENLOSÉG.  Nem, hogy dugjuk hüvelyébe a kardot, de mondta, hogy TESTVÉRISÉG. Az egyház válasza erre: minden könyvüket indexre tette, s vallotta tovább a maga Isten rendelte tévedhetetlenségét, s hogy Isten rendeléséből vannak a különböző gazdagság szintű társadalmi osztályok, miképpen a mennyben is az egymástól különböző angyali rendek és karok. S változatlanul vallotta, hogy a megáldott fegyverekkel "igazságos" háborúkat kirobbantó és vezénylő királyok, bizony Isten kegyelméből uralkodnak rajtunk. S várta a jobb időket, amikor eltűnnek ezek az istentelen "illuminátusok" a történelem színpadáról.

     A magyar szellemi élet és irodalom mindenesetre újjászületett ebből a felvilágosodásból. Petőfink arról az időről énekel, amikor majd a bőség kosarából egyaránt mindenki vehet, Vörösmartynk pedig arról, amikor majd a viszály elvérzik a csatákon. Egy versét idézném, mert a felvilágosodás erejében - idehaza is - nemzedék támadt, amely tudott újra hinni, remélni és szeretni. Másfél százada írta, s címe: A Guttenberg-Albumba.

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek

S a kitörő napfény nem terem áltudományt;

Majd  ha kihull a kard az erőszak durva kezéből

S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;

Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús

S a nyomorú pórnép emberiségre javúl...    És így tovább.

       A felvilágosodásban támadt új életre a jézusi gondolat. Nem tudta megvalósítani, de tisztábban csengte az evangélium célkitűzéseit, mint a korabeli egyházi igehirdetés. A 19. század első felének gondolkodói el is jutnak a hűtlen sáfárról szóló példabeszédig, a gazdag ifjút bizony útjára engedő, s az Isten és országának ellenlábasát a pénzben, a Mammonban megjelölő - Jézusig. A szocializmus gondolkodói a szabadság, egyenlőség és testvériség meg nem valósulásának közvetlen okát a magántulajdonban jelölik meg. 150 évvel ezelőtt Marx Kiáltványa kockáztatja a szabadságot és testvériséget, hogy megvalósulhasson a nagy kisajátítás. Ezt követi hetven év munkásmozgalom, utána pedig hetven év létező szocializmus, majd térdre kényszeríti az egészet  a tőkés társaságok világuralma.

     A 19. század nagy reményeit követi századunkban két világháború, Hitler húsz, Sztálin negyven millió halottja, Hiroshima, Nagaszaki s a nukleaáris és ökológiai katasztrófa fenyegetése - mint a felvilágosodás "melléktermékei". Nem sikerült az új kísérlet sem!

És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé,

az új Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor;

üvölt a gonosz: Nézd, új jakobinusok állnak a Volga vizénél!

s már csattog az ostor, az új urak ostora, csattog az új rabokon.

Új rabok, új éhség, új börtönök! - újra hiába

zökkent régi sinéről újabbra  a régi világ:

új függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája

s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát

- írja a századelőn egy húsz éves fiatal, egy költő: Szabó Lőrinc.

     Ugyanúgy nem sikerült, mint a Jézustól elindított mozgalomé. Összeegyeztethetetlen elemeket nem lehet összeegyeztetni. Jézust Pállal, az egyenlőséget a szabadság és a testvériség eltiprásával. Akármilyen fájó, de mondom: sem Szent István kardjával, sem Rákosi Mátyás gumibotjával - nem lehet Isten Országát csinálni.

IV. A posztmodern és a Bokor

Az észak-atlanti emberiség teremtette a felvilágosodást, s ma már tudja, hogy kísérlete  csődbe ment. A csődtudat adott nekünk új korszaknevet: a posztmodernben vagyunk.

     Mit csinálunk posztmodernben? Mit sem törődve  a katasztrófák fenyegető veszedelmével, egyengetjük a katasztrófa útját. Mivel tesszük? Fogyasztunk. Azaz fogyasztanánk minél többet, s ezért reménykedünk, hogy valamelyik pártunk segítségével csak sikerül a bőséges fogyasztás határait Hegyeshalomtól keletebbre, mondjuk Békéscsabáig tolni. Mivel készítjük a katasztrófát? Nem házasodunk, s ha házasodunk is, nem csinálunk gyereket, mert a gyerek fogyasztja fogyasztási lehetőségeinket. Utánunk a vízözön! A nemzet jövője sem érdekes, az éhező milliárdok sorsa sem érdekes. Talán nekünk még kitart az észak atlanti szép világ! - sóhajtjuk. Mivel készítjük még? Steril misztikával. A vallási ipar termékeivel, szolgáltatásaival. Minden szolgáltatás jó, amely nem beszél arról, ami ebben az órában itt elhangzik. Utánunk a vízözön, de addig is istenélményre vágyunk. Saját vallásunk is szolgáltathatja. Az is jó, csak egy kicsit színtelen, meg már túlságosan megszokott, és ezért unalmas. Több csodálatosra, élménydúsabbra tartunk igényt. Keletire, ezóterikusra, feldobóra. Hiszünk szívesen bármiben. A vallási ipar hihetetlen anyagi tőkével rendelkezik, fiadzik is nála a pénz. Meg is magyarázza, miért. Isten megáldja gazdagsággal, aki bízik benne... Nem folytatom.

     Már csak annyit mondok, hogy ismerek olyanokat, akik erre az egészre nemet mondanak. Azért mondanak nemet, mert szeretnék folytatni a Jézus-mozgalmat. Egyik katolikus folyóiratunk éppen az elmúlt napokban jelentette be rájuk vonatkozó gyanúját: katolikusok-e igazán? A Bokor névre hallgatnak. Nem igazán katolikusok, mert azt is gondolják, hogy a Jézus-mozgalom folytatásához nem kell feltétlenül katolikusnak lenni, bár az sem  akadály, ha valaki vasárnaponként katolikus templomban ünnepel eucharisztiát. Nem akadály, mert a templomjáró kiteszi magát ezzel annak a kockázatnak, hogy Jézusra emlékezik. Arra, aki bíztat minket: a szelídeké lesz a Föld!

     Szót értenek e Bokorba tartozók azokkal, akik szeretnének reményt nyújtani, s nem zavarja őket ebben valláskülönbség. Miféle reményt? Azt, hogy  nem  patkányok öröklik Bolygónkat. Nem, mert lehetséges az Isten Országa, hiszen rajtunk fordul. Lehetséges, ha akarjuk.

     Ha viszont a katolikus nemcsak az ötezer különböző vallás egyik válfaját jelentené, hanem azt az egyetemességet is, amely Isten gyermekének tekint kivétel nélkül minden embert, akkor boldogan versenyezhetnek  a Bokorba vagy bárhová tartozók "az Isten szerint katolikus" megnevezés elnyeréséért. Ez ugyanis azt jelentené, hogy csak testvért ismer, akit szolgálni kíván, s akivel osztozni akar egészen odáig menően, hogy "senki nem mondana semmit a magáénak, mert mindenük közös" volna..., s akivel ennek következtében nem is lenne többé miért verekednie, s így hüvelybe dughatná kardját. El is adhatná az ócskapiacon.

     Késlekedhetünk is ezzel. De ez esetben nem biztos, hogy megérjük a harmadik ezredfordulót.  Nem, mert belepusztulunk, ha nem azt csináljuk, amire teremtve lettünk. (Elhangzott először 1998. okt. 23-án a tatabányai református templomban - most tíz éve.)

Miért is akadt meg Konstantin szeme rajtunk? Miért minősültünk különbnek, mint a többi  vallás? Az isteneknek meg a császárnak a kultusza aligha ért akkoriban már többet, mint ma - mondjuk Európában  - a történelmi mában élő, a létező kereszténység. Nem kellett sírnia utána. Korunkban a társadalom néhány százaléka látogatja még vasárnaponként templomainkat. Papképző intézményeinket fenntartja az államhatalom, templomainkat is renoválja. Saját erőnkből is élünk: abból, ami államvallás-múltunk anyagi maradéka, és a hívek által felajánlott évi adókból meg a perselypénzből.  Hogy ez a saját forrás költségeinknek hány százalékát fedezi az egyes országokban, meg ne mondhatom. A vallás fenntartását általában  a fizetett papok feladatának tudják társadalmunkban a nem-papok. De hadrafogható erő már alig van a hívekben. Siránkozunk, s egyre többen nem házasodunk, meg elválunk - az élet tovább­adása helyett. A nemzetpusztítást még hamis ökológiai öntudattal is tesszük: ha kevesebb az ember, kisebb lesz az ózonluk. (Nem az emberi lehelet hozza létre az ózonlukat.) Konstantin szeme ma bizony nem akadna meg rajtunk. (A Didaché meg a Diognétoszhoz írt levél nem kerül be kánonunkba…)

A zsidókon akkor sem akadt meg a szeme. Ők kilógtak a sorból. Amikor csak lehetőségük van rá, fellázadnak a Birodalom ellen. Elkülönülnek ruhájukkal, sábeszdeklijükkel, haj- meg szakállviseletükkel, gettójukkal - más vallásukkal. Szombaton nem akarnak dolgozni, fontos nekik a körülmetélkedés Hangsúlyozottan mások akarnak lenni, mint a normál rómaiak. Jobban, mint pl. ma a baszkok spanyol meg francia honban. Kiáltóan idegenek. Lehetnek annyian, mint a keresztények,  de szóba sem jöhetnek, hogy lecserélje velük a császárkultusz képviselőit.

Kérdés, hogy hallott-e egyáltalán Konstantin a gnósztikusokról. Ha hallott, a keresztények egy a keresztényeknél is obskúrusabb szektaféleségnek gondolhatta. A vallási piac e portékája a császárkultusz leváltásakor eszébe sem juthatott. És a misztérium vallások eszébe juthattak-e? Azokba belebotlott. A városokban mindenütt voltak szentélyeik: Isisnek, Mythrasnak, stb. Az, hogy misztérium vallás - csak a késő történetírás tudós általánosítása, mert e vallások nem voltak szerves kapcsolatban egymással. Nem gondolhatott rájuk Konstantin.

Ha mindezt végig gondoljuk, Konstantinnak nem lehetett más választása. Csak a keresztény egyházat választhatta.  Kiterjedtsége következtében csak annak volt a birodalmi szervezetre ráhúzható mérete-alakja. Konstantin nem a jézusi Isten Országa építőivel találkozott már, csak az egyházzal. Ezt gondolta-e Loisy is, vagy csak ráfogta azt az egyház hierarchiája - nem tudom eldönteni. A valóság azonban minden bizonnyal ez volt. A század végén Theodosius állam­vallássá tette kereszténységet. Jézus pedig elmenekült az őt királlyá tenni akaró ötezer férfi elől, tanítványait meg rábírta, hogy gyorsan bárkába szállva ők is meneküljenek. Theodosius elől nem volt, aki menekült volna. A klérusban sem, a hívek sorában sem. A zsák megtalálta foltját. A trón meg új szövetségesét. Folytatódhatott a régi nóta. A tört vér marad fekete folt.

Hiszek Jézus Isten voltában és feltámadásában. S remélek abban, hogy Jézus Istene nem hiába teremtett meg minket a maga képére és hasonlatosságára. Remélek, és köszönöm Markchies tanulmányát.
******

Véleményem szerint Bulányi György ebben a nem könnyű írásában egyrészt azt mondja, hogy minden nép és nemzet fia a mindentadó szeretet elfogadásával meghaladhatja a saját 'ószövetségét' és beléphet az Isten Országában. Implicite ezzel ismét azt is mondja, hogy nem kell senkinek a saját népi-nemzeti kultúráját (saját ószövetségét),  eldobnia és helyébe a zsidó ószövetséget behelyettesíteni.
Másrészt azt is mondja, hogy az első 3 században több féle irányban is fejlődött a kereszténység,  és a Pál apostol-i út a trón és az oltár szövetségének is megfelelt. Ezért fogadta volna el a nem keresztény Konstantin császár ezt az utat, ami után a másképp gondolkodók(eretnekek) háttérbe szorítása is új lendületet kapott.

Bulányi Györgyel a fenti cikkről beszélgettünk 2008 május 31-én 16 órakor az I. kerület Hunyadi u. 8. szám alatti Hunyadi klubban. Az érdeklődőket szivesen látjuk. Bulányi atya erre a találkozóra a fent közöltön kívül még további két cikket küldött:

1. Mind tolvajok és rablók, avagy az Ószövestég nem Isten igéje( korábban már közöltük).
2. Hova és kihez menjen az Isten lánya?(Bulányi György egyik irodalmi műve, egy kis etűd.)

                                            Bégány Attila/Markion csoport

Bulányi György: Az ószövetség nem Isten igéje...


Bulányi Görgy a kommunista rendszer ismert katolikus ellenállója 60 éve  titkon hordozott gondolatait adja közre: Az  Ószövetség nem Isten igéje.
Bulányi György 1919. január 9-én született Budapesten. A Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar-német szakos diplomát szerzett, 1943-ban szentelték pappá a piarista rend tagjaként. Piarista gimnáziumokban tanított, ’45-ben Debrecenben fogott hozzá a Bokor nevű kisközösség szervezéséhez, amelyet a korabeli hatóságok illegális, államellenes szervezkedésnek minősítettek. ’52-ben az elvtársak – bár az ügyész halált kért a fejére – végül csak életfogytiglanra ítélték. ’60-ban szabadult amnesztiával, ezután szállítómunkásként kereste kenyerét.
Miután a Bokor bázisközösség tagjai az Állami Egyházügyi Hivatal Bulányinak küldött üzenete ellenére sem hagytak fel a katonai szolgálat megtagadásával, 1982 márciusában a Lékai-inkvizíció állami nyomásra eltiltotta a pátert a nyilvános misézéstől, megint csak életfogytiglan. Kifogásolt tanításait a püspöki kar a Hittani Kongregációhoz terjesztette fel. Ennek prefektusa, Joseph Ratzinger bíboros (ma XVI. Benedek pápa) egy kompromisszum után mentesítette az eretnekség vádja alól 1997-ben. Azóta ismét misézhet, ha akad olyan merész plébános, aki meg meri hívni templomába.


Már Jézus működése után mindössze száz évvel felmerült a pogányokból lett keresztényekben az a gondolat, hogy meg kellene szabadulniuk az Ószövetség terhes örökségétől. Markionnak hívják azt a kisázsiai s Fekete-tenger melléki, Szinopé nevű városban született és pogány görögből lett keresztényt, aki elvetette az Ószövetség haragvó és igazságot tevő Istenét már a második század első felében. Az akkori keresztény közgondolkodás azonban más volt, mint Markioné. Saját apja, Szinopé püspöke közösítette ki őt.

Magam nagyvonalúan átlépem a szentmise első olvasmányát, mely rendre az Ószövetséget hozza. Még a másodikat is, és csak az evangéliumokról beszélek. Ezzel máris kései utódja volnék a 21. században a 2. századbeli Markionnak. Vállalom ezt a helyzetemet, és újra felvetem, hogy nem volna-e jobb, ha egyszer s mindenkorra megszabadulnánk attól, hogy az Ószövetség is az Isten igéje. Azzal vetem fel, hogy bizonyos vagyok abban, hogy ezt a műveletet a keresztény vallások aligha fogják valaha is elvégezni. Aligha, mert kétezer esztendő hagyományát nemigen lehet kiiktatni a történelemből.
Mégis fel kell vetnem a kérdést, mert e hagyomány hatására rendre úgy gondolkodunk, ahogyan Jézus Istene nem gondolkodik. Nem rosszabb ez a hagyomány, mint más népek hagyománya. De mégis, az Ószövetség egy nép, a zsidó nép eredetmondája, nemzeti kultúrája, Jézus előtti kultúrája. S Jézus azt mondta magáról, hogy mindazok, akik őelőtte jöttek, tolvajok és rablók, és nem hallgattak rájuk a juhok. Ő az ajtó. Aki ezen, rajta keresztül megy be, az üdvözül és talál legelőre (Jn 10,8-9). Hogyan tehetjük ezek után meg, hogy mindörökre megnyomorítjuk Jézus tanítását azzal, hogy egy Jézus előtti nép és kultúra szöveggyűjteménye után ugyanúgy odatesszük a liturgia szavát, mint Jézus szavai után: Ez az Isten igéje.

Kispap koromban volt egy társam, aki öt évvel járt fölöttem. Már növendékként bölcseleti és teológiai doktorátust szerzett. Nem volt akárki. Meg is örökíteném nevét: Gerencsér Pistának hívták. Nem szerzett szaktanári diplomát magának, gimnáziumainkban hittant tanított. Ha tán nem is gondolta, de Markion tanítványa volt ő már előttem. Egyszer mondta is nekem: Nem tanítom tovább az Ószövetséget, Benedek Elek Magyar mese- és mondavilágát fogom tanítani az iskolában. Megtette-e? Nem tudom. Hamar elsodorta előlem az élet. Már ’48-ban kiment Amerikába, s ott folytatta piarista életét, ’90 nyarán még találkoztam vele Buffalóban. Értitek a lázadását? Azt gondolta, hogy a magyar kultúra eredetmonda-világa is ér annyit, mint a zsidó kultúráé. Lehet, hogy nem ér annyit, de valamennyit ér azért. Minden nép eredetmondája ér valamit. Mennyit? Hát annyit, amennyit érhet az, ami Jézus előtti. Tolvajok és rablók írták.

Egyik Bokor-beli testvérem – szintén tanár, biológia szakos –, Dőry Pista mondta, hogy teljesen értelmetlen dolog a gyerekeknek történelmet tanítani az iskolában. A történelem arról számol be, hogy miként változtak a határok. Például a Kárpát-medencében határt húztak az utolsó másfélezer esztendőben az avarok. Messze Nyugatig, és túl Bécs táján is. Aztán leverte őket a német-római császár, s határát Keleten a Duna vonalánál húzta meg. Aztán következett honfoglalásunk, s a határt ismét Nyugatra toltuk a Lajta és a Fischa folyók közé. Aztán jöttek a törökök, és Mohács után háromfelé szakították határokkal az országot: hódoltságra, erdélyi fejedelemségre és a király országrészére. A felszabadító háborúk visszarendezték a határt a szentistvánira. S végül Trianonban tíz felé vagdosták hazánkat. A nyertesek mindig hősökről beszéltek, saját magukról. A vesztesek mindig adót fizettek, mint háborús bűnösök. A nyertesek mindig pusztították a földet és népeiket. Ami Budán dicsőség volt, az Sztambulban, Moszkvában, Bécsben gyalázatnak minősült. Ami Sztambulban, Moszkvában, Bécsben dicsőség volt, az Budán minősült gyalázatnak. Más és más dicsőséget tanultak Buda meg a többi város iskoláiban a gyerekek. Ami azonos volt, az csak a föld és a népek pusztulása, akármi is számított dicsőségnek vagy gyalázatnak itt vagy amott. Kérdem ezek után, hogy értitek-e már, amit Jézus mondott: Akik előttem jöttek, mind tolvajok és rablók.

Tessék egy palesztin, azaz filiszteus szemével olvasni az Ószövetséget, s benne Dávid dicsőséges harcait a filiszteusok ellen. Az ő szemükben az a gyalázat, maga. S ha magyar szemmel olvasom, akkor micsoda? Egy szomorú tény: ezt csinálják a királyok, az urak. Mit? Pusztítják a földet és a népeket. De hát csak ez van az Ószövetségben? Nemcsak ez. Még sokkal rosszabb is. Hálazsoltárok, melyekben megköszönik Istennek, hogy az ő segítségével tudták pusztítani a filiszteusokat meg az egyiptomiakat, mert tudvalevően Isten fojtotta bele őket a Vörös tengerbe, és mert megint csak tudvalevően örök szeretettel szerette népét, a zsidót. Akik Jézus előtt jöttek, mind tolvajok és rablók.

És igazán nincs más az Ószövetségben, csak Isten segítségével végrehajtott tömeggyilkosságok? De van, hiszen az Ószövetséget is Isten képére teremtett emberek írták, akik tudták Isten igéjét, hogy jókisfiúknak, jókislányoknak kell lennünk. Van benne ének a szerelemről (Énekek éneke), van benne Tízparancsolat, van benne templomépítés, van benne istendicséret (Az Úr az én pásztorom, nem kell félnem). Van benne az a jó is, ami az emberben és annak bármilyen vallásában is megtalálható: az, hogy jóknak kell lennünk. De az egészet elborítja a határkiigazítás, a tömeggyilkosság és az ehhez adott isteni segítség. Értitek-e Markiont és engem, akik azt mondjuk, hogy mindenképpen meg kell szabadulnunk az Ószövetségtől? És értetek-e engem, amikor mondom, hogy alighanem sohasem fogunk megszabadulni tőle? Miért? Mert hiába tudjuk, hogy jóknak kell lennünk, azért a hazánkat csak meg kell védenünk, és vissza kell szereznünk, amit elraboltak tőlünk. Mert a románok a Tiszáig akarnak jönni, mi pedig nem hagyhatjuk, hogy Moldovában  kipusztuljanak a csángók… Mert a spanyol és a francia földnek sértetlenek kell maradnia, s a baszkok sohasem nyugodhatnak bele, hogy spanyolok és franciák tiporják a megszentelt baszk földet… És mert a spanyol és a francia és a baszk Isten azonosul az ő népével, miként a zsidók Istene is azonosul a zsidókkal. Még ha az egyházak vezetősége azonosulna is Markionnal, mi akkor is ragaszkodnánk a magunk magyar, román, spanyol, francia, baszk Istenéhez. Mindahány nemzet van a földkerekségen, mind azonosul a maga Istenével, amely azt mondja ellenségeinkre, hogy üsd, vágd, nem apád.

Mert nemcsak azok a tolvajok és rablók, akik Jézus előtt jöttek, hanem azok is tolvajok és rablók, akik Jézus után jöttek. A Jézus után nem más, mint a Jézus előtt. Nincs különbség előtt és után között. S ha van, az legfeljebb annyi, hogy a Jézus utániak már sokkal fejlettebb tolvajok és rablók. A multik ma már úgy veszik el a nemzeti vagyont, hogy határt sem kell módosítaniok, anélkül is ki tudnak fosztani minket.
S mivel így van, ezért én vállalom, hogy Markion nyomába lépek, s azt mondom, hogy amíg van Ószövetség Jézus táborában, addig naponta tanuljuk az Írásból nemcsak azt, hogy légy jó, hanem azt is, hogy légy tolvaj és rabló és légy tömeggyilkos. Olyan kereszténységről álmodom, amelynek szentmiséiben van változatlanul három olvasmány. A harmadik az evangélium. Az első a világirodalom, s benne mindaz, ami rárímel Jézus tanítására. Meg is van már az ideiglenes olvasókönyve. Hamvas Béla Anthológia humana című gyűjteménye, vagy pedig Sík Sándor és Juhász Vilmos könyve: A Szeretet breviáriuma című. Megtalálhatók benne a Jézus előtti és Jézus utáni világ jézusi hangjai. Azoké, akikre figyelnünk kell. Mondjak neveket, akinek írásait találom e két kötetben? Mondok: Hermész Triszmegiszthosz, Buddha, Lao-ce, Konfu-cse, Hérakleitosz, Platón, Szókratész, Marcus Auréliusz s a Jézus utáni világ énekesei: Benedek és Ferenc, Erazmus és Mórusz Tamás, Pascal és Angelusz Sziléziusz, Tolsztoj és Dosztojevszkij, Böll és Grass… Vég nélkül sorolhatnám. Nagyon figyelnénk a templomokban mise alatt, ha ezeknek az írásait hallhatnánk első olvasmányként.

S mi lenne a második olvasmány? Hát részletek Wass Albert A funtineli boszorkány című regényéből, Szabó Lőrinc Vang-An-Si-ja, Sinka Virág balladája s mindaz, amit az évek hosszú során hallhattatok idézni tőlem. S ez lenne az egész világon? A magyar irodalom? Dehogy is ez lenne. Minden nép tudja, hogy jónak kell lenni. Minden népnek vannak avatott tollú írói, akik nem csak ószövetségi gyilkos Istent tudnak dicsérni, hanem tudják Jézus Istenét is magasztalni, a jézusi szeretet Istenét is. Csodálatos kórus lenne ez. Lopkodnánk más népek harmadik olvasmányaiból, s betennénk a mi második olvasmányaink kötetébe.

S akármennyire is lehetetlennek gondolom, hogy leváltjuk az Ószövetséget, s a második olvasmányt, mégis elmondom és leírom ezt, mielőtt meghalok. Talán majd ha fejre áll a multik világa, elkövetkezik egy jobb kor, amely tudni fogja, hogy bizony nem készítjük az Úr útját addig, amíg hangozhat a szentmisében az is, ami Jézus előtti, a tolvajok, a rablók és a tömeggyilkosok hangja. Amen.
                                                                Bulányi György

Megjelent a Magyar Mérce áprilisi számában

Lajdi Péter Útmutatások a Szkíta-Magyar Jézushitű Közösség számára

    Lajdi Péter2007 augusztusában egy kirándulás alkalmával valaki nekem szegezte a provokatív éllel feltett kérdést: Ugyan mit akarunk mi, mi a szándékunk újszerű és szerinte romboló tanainkkal, miért foglalkozunk Jézus valódi származásának kérdésével, hová vezet ez az egész? Az illető jellemző példája volt a megcsontosodott képmutatás szemforgató szellemének, a félművelt fontoskodás és magamutogatás arrogáns kisstílűségének. Olyasvalaki volt, aki veleszületett feltűnési viszketegségével, mivel műveltsége igencsak hiányos, szereplési lehetőséget és exhibí-cionizmusának megfelelő terepet csak a templomi közösségen belül csikarhat ki magának. A farizeus típusának XXI. századi, zártlelkű, kétkulacsos utóda. Erre azt válaszoltam, hogy az első lépés egy gondolati-eszmei megújhodás folyamán mindig az, hogy az ember látva az öt körülvevő világ fonákságait, melynek a történelmi egyházak is részei, a tisztánlátás igényével fölemeli a szavát. A második lépésben foglaltatik mindaz, amely a már formát öltött tan evilági megvalósításának konkrét kifejtését tartalmazza. Köszönöm kérdését.

    Az alábbiakban igyekszem választ adni rá, mintegy kiegészítve és a célkitűzések terén részben pontosítva bátyám, Lajdi Tamás 2007. november 30-án bekövetkezett halála elött írott remek és alapos munkáját, "A szkíta-magyar kereszténység megéled" című művét.

    Amit hirdetünk, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, energiát és időt nem sajnálva tesszük. Nem valamely földi hatalom vagy titkos társaság, szervezet kérésére vállalkoztunk erre a feladatra. Amit hirdetünk, belső indíttatásra, a Lélek belső ösztönzésére és részben sugalmazásra ölt szóalaki formát a rombolás avagy a bosszú mindennemű szándéka nélkül.

    Hogy magunk nem vagyunk tökéletesek, bűn nélkül valók, hogy szemrehányások érhetnek bennünket emberi természetünkből fakadó hibáink, gyengeségeink, tökéletlenségeink miatt? Igen, így van! De az vesse ránk az első követ, akire ember lévén ez ugyanígy nem vonatkozik, aki bűntelen. Gondolkodjunk csak el őszintén, részrehajlás nélkül Jézus választott apostolainak történetén, életpéldáján, s máris kihúzhatjuk egy kicsit magunkat. Jézus maga mondta: A betegeknek van szükségük orvosra és nem az egészségeseknek (Mk. 2./17.). Ez persze nem ment föl senkit sem az alól, hogy nap mint nap ne törekedjen hibái kigyomlálására, jelleme tökéletesítésére, előrevivő képességeinek pallérozására. Jézus Urunktól tudjuk, hogy egyedül Mennyei Atyánk a Szent, egyedül Ö birtokosa mindenhatóságának következtében a tökéletességnek (Lk. 18./19.). Félre hát a kaján ujjalmutogatás ördögi szellemével! Félre az áporodott képmutatók farizeusi zártságával, merevségével és ördögi, vádló hangjaival! Ki teszi az egyik embert a másik vádlójává? Egy a mi bíránk, Jézus! Ne feledjük: Az egy, igaz Isten nem személyválogató, és a Szent Lélek ott fú, ahol akar. Természetesen, ha a másik ember nem hagy fel rágalmaival és a téged ért vádaskodásokkal, védekezned jogod és kötelességed!

    Elhinnéd-e, kedves magyar testvér, hogy egy nemzetközileg körözött tömeggyilkos és cégéres rabló, miután hazádba költözött, nem folytatja gonosztetteit? Elhiszed-e, hogy a judeokapitalizmus és judeokommunizmus (a kettö gyökereit tekintve ugyanaz) ország- és világfoglaló cégéres gazemberei magyarországi gazdasági-politikai és most már területi térnyerése Hazánk és népünk iránti szeretetből, emberbaráti célok érdekében és országunk fölvirágoztatásáért történik? Elhiszed-e, hogy a fiatal és még tiszta tanokat hirdető jézusi közösségekbe már a kezdet kezdetén Saul rabbinak köszönhetően befurakodott zsidó származású funkcionáriusok, egyházatyák az egész világ mennyei üdvén és nem saját népük felsőbbrendűségi tudatának megtartásán, nem saját népük nagyon is evilági, anyagba tapadó üdvén és világhatalmi pozícióik kiépítésén fáradoztak s fáradoznak mind a mai napig? Jézus egyértelműen s mereven elhatárolódott a zsidó evilági messiás szerepétől és kijelentette: "Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók." (Jn. 10./16.) "Az én országom nem e világból való. Ha e világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy a zsidók kezére ne kerüljek." (Jn. 18./36.) Az első jézusi idézet az egész emberiségre vonatkozik, míg a második Jézusnak a zsidók törekvéseitől való elzárkózását hangsúlyozza. Ezért kiáltó a szükségszerűsége keresztény tanaink mind szövegbeli, mind szellemiségbeli megtisztításának a júdaizmus báránybőrbe bújt farkas módjára becsempészett tanaitól és az azokból fakadó cselekedetektől és mentalitástól. Kiváltképpen Magyarországon égetően szükséges mindennek véghezvitele, abban a hazában, mely az önként vállalt keresztútját járva az emberiség fölemelésére, gyógyítására hivatott el. Ezért vagyunk immár majdnem öt évszázada kitéve a személyes gonosz fondorlatos és mindennemű támadásainak. Ma már puszta fizikai-biológiai létünk megsemmisítésére tör. Ezért ütött a végső óra a felébredésre! Ne feledjük, a gonosz eddig még mindig elszámította magát! Még nem késő! És azt se feledjük, amit Szent Piótól tudunk, hogy kevés nemzetnek van olyan hatalmas védangyala, mint nekünk, magyaroknak!

    Mivel az emberi közösségek az anyagvilág determináltságában, szorításában, a matéria nyűgje alatt élnek, így szükségesnek látom az újraalakuló szkíta-magyar jézushitű közösségeknek a konkrét, gyakorlati kérdések szintjéig menően rakni le a mindennapok gyakorlatának elméleti alapjait, hitünk gyakorlásának megfelelő kereteit.

    I. Változtatások a liturgiában

    Rendkívül egyszerű és kézenfekvő a szükséges változtatás a liturgiában. Mindezt a már fölébredt, tényleg magyar és tényleg katolikus egyház keretein belül tudnám elképzelni. A változás nem jelentene a külsőségekben sem radikális átformálódást, csupán ki kell gyomlálni az ellenség minden betüremkedését, hamisításait a szertartásrend minden szövegéből. Mit jelent ez? Legelőször is azt, hogy Bulányi György testvér útmutatásai szerint elhagyjuk a két első, zsidó vonatkozású olvasmányt: az ószövetségit és a saul-pauluszi szövegeket mai formájukban. A litániák szokása és szövegei, ha utóbbiak nem tartalmaznak a júdaizmussal kapcsolatos utalást vagy idézetet, változatlanul megtartandók.

    A zsidó befolyás alá került egyházakban, főleg az utóbbi évtizedekben a zsidó-keresztény szóösszetétel első tagjára kezdett átcsúszni a hangsúly. Ez azonban a Szentmise lényegét szerencsére nem érintette. Ez a gyönyörű szertartás azért alakulhatott és kristályosodhatott ki, mert a Szent Lélek működése ebben a vallási képződményben sem szünetelt soha, mégha sokszor óriási akadályokba ütközött is. (Az alsó papság kiválóbb tagjainak és a szerzetes közösségek kiválóbb képviselőinek karitatív tevékenysége valóban a jézusi küldetés példamutató teljesítése volt és az ma is.) A két szentmisei olvasmány helyébe ugyancsak Bulányi testvér útmutatásai szerint a sumér-káldeus Ószövetség szent irataiból, valamint az emberiség tartalmilag tanainkkal egybecsengő hagyományirodalmából választunk erkölcsileg és gondolatilag pallérozó tartalmú szövegeket az Isten egyetemes, azaz minden embernek szóló, ősi kinyilatkoztatásából. Ezek közé sorolnám a zsidó iratok bölcsességi irodalmának (Bölcsességek könyve, Jézus, Sirák fia könyve) mindazon részleteit is, melyek egyetemes érvényűek, és nem a zsidó nép evilági "megistenülésének" jövendöléseivel foglalkoznak. Ezek az iratok különben is a sumér-babiloni bölcsességirodalomból lettek átemelve a zsidó iratok közé. Saul rabbi leveleiből is felhasználnánk mindazon egyetemes tartalmú, értékes részleteket, melyekben nem a júdaizmus keresztény tanokba történő becsempészésén mesterkedik (pl. Az egyiptomi eredetű "A szeretet himnusza", olyan találó gondolatok és fejtegetések, mint "A halál a bűn zsoldja.", a keresztény életvitellel összefüggő általános tanácsok stb.). Ez is mutatja, hogy a szkíta-magyar jézushit nem kirekesztő jellegű. A mise állandó részei (Ordinárium) és fölépítése szintén változatlanul megmaradnak. A Szentmisén belüli, evangélium előtti olvasmányok összegyűjtése és az egyházi évre való időbeni szétterítése jelenleg még várat magára. Ebben mások hathatós segítségére van szükségem.

    II. Isten imádásának külső keretei

    Gyönyörű keresztény templomainkat nem romboljuk le. Ellenkezőleg, tovább szépítjük és óvjuk őket, hiszen minden Istenhez törekvő, emberi kezdeményezésnek (vallásnak) megvoltak és megvannak a kultikusan szent helyei, emberi kéz által emelt szentélyei. (Nem óhajtok Calvin hibájába esni, aki kegyetlen puritanizmusával a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is és túllőtt a célon.) Ez azonban nem zárja ki az Isten imádásának más formáit: a Kárpát-medence (és természetesen a Föld egyéb) szent energiákat kisugárzó helyein csodás forrásoknál, szent faligetekben és szakrális töltetű hegyeink ormain tartott misék, istenimádások formájában. Hiszen a Mindenható Isten mindenütt jelen van, áthatja a Teremtést a legkisebb papucsállatkáig, mikróbáig. Imádása nincs helyhez kötve. Visszavonjuk tehát Szent László táltoskirályunknak Szabolcsi Zsinaton hozott rendeletét, mellyel a római egyháznak adott engedményt, miszerint "aki pogány módra fáknál, forrásoknál és köveknél mutat be áldozatot, egy ökörrel lakoljon tettéért." Hazánk hála Isten abban az időben is bővelkedett e jószágban. Ez egy igencsak enyhe rendelkezés volt tehát. Ilyen, a természetben található, szakrális helyeink a Pilis-hegység, a Zengő-csúcs a Mecsekben, az Atilla-domb, Csíksomlyó és általában Mária-kegyhelyeink.

    III. A hatalmaskodásra lehetőséget adó hierarchia eltörlése

    Meg kell szüntetnünk a könyörtelen "könyöktechnikával" magukat hatalmi pozíciókba fölügyeskedő, opportunista és hatalomvágyó püspökök despotikus egyeduralmát, hierarchiára épülő diktatúráját az egyházi döntésekben. Félre a pápai és érsek-püspöki csalhatatlansággal, infallibilitással! A tekintély elve ne az illető személy/személyek hierarchián belül elért rangjának, hanem személyes pozitív életpéldájának, emberi, jellembeli és tudásbeli kiválóságának szóljon egyedül. Ne érvényesülhessen a mai gyakorlatra oly jellemző agresszivitás és jellemtelenség mentén történő kontraszelekció!

    Az alsó papság és az egyházi vezetők közötti viszonyt ne az úr-szolgai függőség jellemezze! Ez a félelmeket tápláló és olcsó zsarolással hatalmat gyakorló hatalmi technika a szolgalelkűség, a jellemtelen opportunizmus, a meghunyászkodás és az elvtelen, agresszív karrierizmus melegágya. Püspökségenként létre kell hívni egy 12 tagú döntési testületet az egyházmegye legkiválóbb jézushitű férfiaiból, melyben ugyan a püspök elnököl a "primus inter pares" ("első az egyenlők között") elv alapján, de vétójoga nincs. Minden ügyes-bajos, az illető püspökség területén fölmerülő ügyet, a papok áthelyezését illetöeket is, e testület vitassa meg az ügyben illetékes híveket is meghallgatva, és legjobb belátása szerint döntsön róla anélkül, hogy bárki is zsaroló szándékkal, hatalmával visszaélve vagy fenyegetésekkel befolyásolhassa e jézusi szellemben foganatosított döntést.

    IV. Az egyházi elöljárók elszállásolása

    Az egyházi vagyonból ránk maradt gyönyörű püspöki paloták épületeit jótékony célokra kell hasznosítani. Ezen épületek turizmus számára megmutatni érdemes szárnyait belépődíj ellenében muzeális célokra kell fenntartani, mely valamelyes bevételhez juttatja a közösséget. A püspöknek legyen elég egy olyan appartement, melyben papjai laknak (primus inter pares!), hiszen ö is csupán egy egyedülálló férfi, akinek nincsen gondja saját családjának táplálására, fölnevelésére. Félre a feudális allűrökkel, a látványos és költséges külsőségekkel valamint a püspöki önkény pazarlásával! Elég a magasrangú egyházi funkcionáriusok sátántól megvásárolt dőzsöléséből!

    V. A papság szerepe

    A pap ne a közvetítő szerepét töltse be ember és Isten között! Minden Istenben hívő és reménylő embernek Isten utáni vágyakozása, a Vele történő kapcsolatfelvétele belső, lelkileg intim ügye az állandó, kölcsönös, Isten-ember között folyó párbeszéd keretében. A közvetítőből nagyon gyorsan lett a szó modern értelmében vett szolgáltató, aki bizonyos pénzösszegekért kufár módjára szolgáltatja ki a szentségeket és a különböző szertartásokat. Tudod-e, magyar testvér, hogy mi manapság a bevett gyakorlat papi körökben, ha haldoklóhoz hívják a "tisztelendő urat"? Első dolga a computerében utánanézni, hogy az illető, aki most élet-halál közt vívja utolsó harcát és éppen elszámol Istenével, fizetett-e az utóbbi időben egyházi adót. A mammon fontosabb-e avagy a haldokló ember, "tisztelendő uraim"? A papok szerepköre tehát korlátozódjék a tanítói-igehirdetői, szertartást vezető, közösséget szervező-irányító szerepre a Szent Lélektől kapott egyéni karizmák lehetőségei szerint! Tevékenységük minden megnyilatkozásban valódi szolgálat legyen, ha már egyszer magukat Isten szolgáinak nevezik. Emellett törekedjenek az apostolok kései utódaiként a jézusi küldetés minél szélesebb körben való megélésére, megvalósítására: "Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa. Gyógyítsatok betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat (értsd: gyógyíthatatlannak tartott betegeket; LP), űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!" (Mt. 10./7-9.) Ki-ki a maga talentumai szerint.

    Ugyanis minden igazi és hiteles, nagy gyógyító anyagi ellenszolgáltatás nélkül gyógyított s gyógyít ma is. A gyógyítás adományának elüzletiesítése egyrészt korrumpálja a gyógyító személyt, így gyógyereje is megcsappan, másrészt ördögi eröket szabadít fel. Mivel kontinensünkön a júdaizmus anyagelvű, csupán evilági üdvre törekvő szellemisége uralkodott el mind világi, mind egyházi vonalon, így a gyógyítás a beteg emberiség szükségleteit kielégítő grandiózus üzletággá fajult a privát betegbiztosítók és a gyógyszermaffia karmai között. Az egyre elszabaduló anyagelvűség pervertálta a gyógyítást is a psycho-pharmako-okkult hátterű és kémiai háttérrel előállított mérgező tabletták és gépek használata által, tehát kizárólag materiális eszközökkel történő gyógyítóiparággá degradálódott. Feledésbe merült, hogy a testi-lelki betegségek zöme démoni eredetű, démoni hátterű.

    A táltosok, a szkíta-magyar ószövetség és a késöbbiekben a jézushitü szkíta-magyar kereszténység hagyományőrző gyógyítópapjai sem fogadtak el fizetséget gyógyító-tanító szolgálataikért (Wass Albert: Hagyaték). Ők teljes egészében végrehajtották a fent idézett jézusi küldetés minden kérését. Istentudó emberek voltak és rejtőzködve ma is itt vannak közöttünk. Bátyám személyesen is ismert egy azonos adottságokkal rendelkező hindu gyógyítót Nürnbergben, aki csupán emberszeretetből és részvétből gyógyított és tanított ingyen.

    VI. A szentségek és a gyónás:

    A Szkíta-Magyar Jézushitű Közösség megtart minden olyan keresztény szentséget jellegük és érvényük megváltoztatása nélkül, melyek a még meg nem hamisított evangéliumokból egyértelműen Jézus Urunk akarata és parancsai szerint levezethetőek.

    Ilyen az Oltáriszentség, melyben valóságos Istenként és valóságos emberként Jézus valóságos, megszentelő jelenlétét vesszük magunkhoz az Ö emlékezetére. A két szín alatti áldozás bevezetését szükségesnek ítélem, ugyanis csakis így teszünk eleget az utolsó vacsorán elhangzott jézusi kérésnek, mely mind csodálatosan átváltoztatott testére, mind misztikusan átlényegített vérére vonatkozik. A Szent Ostya szentségét sok csoda igazolta már sőt, a démoni világ is több esetben bizonyítékot szolgáltatott Jézus Eucharisztiában való csodálatos jelenlétének hitelére. Willem C. Van Dam testvér, egy igen tapasztalt, gyakorló ördögűző pap beszámol a "Sátán létezik" című lebilincselő könyvében (Pattloch Verlag, Augsburg, Weltbild Verlag GmbH, 1994.; 95-96. o.) egy esetről, mely vele történt. Egy alkalommal éppen előadást tartott egy templomban, ahol egy ördögtől megszállott valósággal megtámadta. "Transzszerű állapotban közeledett felém. Többedmagammal lefogtuk és a templom tanácskozótermébe vezettük. Az ellenség egérutat akart nyerni, ezért áldozatát a földre vetette, egy asztal alá. A száját a következő szavak hagyták el: 'Itt hús hever!' Senki sem falatozott és senki sem ejtett le semmilyen szalámit vagy effélét itt. Ellenben ott hevert egy darab átváltoztatott ostya, melyet a sekrestyés véletlenül a földre ejtett. Az ellenség rögtön tudta, hogy ez nem közönséges hús, hanem Jézus Krisztus teste. Ettől ugyanis rettenetes félelem tölti el."

    A gyónás illetve a bűnbocsánat szentsége már több fejtörést okoz nekem. A gyóntatószékben imamalomként elhadart, leckeként fölmondott, gépszerűen kattogó bűnlisták helyett, melyeket nagyon sok esetben nem kísér igazi, szívből jövő bűnbánat, a csendben és visszavonultságban, minden közvetítő hatalom hallgatózása nélkül, közvetlenül Istennel folytatott személyes párbeszéd formájában kiesdett, tabuk nélküli és feltétlen bizalomra épülő töredelmes bűnbánatot tartom a helyesnek. Ez legyen mindenkinek saját, egyéni felelősségére bízva! A következményeket is mindenki maga viseli! Ne feledjük, a pap is csak egy gyarló ember, aki a gyónási titok terhét csak nehezen viseli és csak nehézségek árán tudja elvonatkoztatni hétköznapi életétől, főleg abban az esetben, ha ismeri a gyónó személyt. Könnyen fennállhat a gyónás során megtudott információkkal való visszaélés veszélye. Ha a gyónás kérdéskörével foglalkozom, mindig Jézus egyik példabeszéde jut az eszembe , mely a helyesen imádkozó, szívében megrendült vámosról és a külsőségekben a törvényt betartó, saját vélt erényeivel kérkedő, képmutató farizeusról szóló példabeszéd (Lk. 18./9-14.). Az egyedül helyes gyónásról azonban ne folyjanak viták közöttünk! Mindenki járjon el a saját lelkiismerete szerint! Az a szerintem később betoldott evangéliumi részlet, ahol arról van szó, hogy "Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyert, akinek megtartjátok, az bűnben marad." (Jn. 20./23.), nagyon sok visszaéléshez vezetett már a múltban. Ez a fogalmazásmód már csak azért is visszatetsző, mert tudomásunk szerint egyedül a mindenható és tökéletes Isten az a személy, aki a bűnök bocsánata fölött hitelesen dönthet. A tökéletlen ember, még ha pap is, ne ártsa bele magát isteni szerepkörökbe! Erre az idézetre vezeti ugyanis vissza a klérus helytelen értelmezéssel a hívek tömegei felett gyakorolt nemcsak lelki, hanem evilági jellegű hatalmát is. Ez az idézet a sokakat megnyomorító és felesleges félelmekkel megterhelő lelkiismereti terror forrása, melyet a papság hosszú időn át gyakorolt a hívek felett. Ez ama törekvés evangéliumi vélt és félremagyarázott fundamentuma, mely az embereket meg szeretné tartani egy félelmetes, büntető, féltékeny és irgalmatlan "istentől" való rettegésben, hogy az emberek ne avatkozhassanak be az egyházi fejedelmek macchiavellista viselt dolgainak szennyesébe, hogy nehogy átláthassák a tanításokban rejlő kétségtelen önellentmondásokat és a mindennapi gyakorlat még csak véletlenül sem jézusi szellemben fogant gyakorlatát. E júdai gyökerekből táplálkozó, téves és veszélyes szemlélettel egyszer és mindenkorra szakítunk. A mi Istenünk Jézus Urunk Mennyei Atyja, aki az igazságban szigorú, de felettébb irgalmas Atyánk, akinél, mivel belső lényege maga a szeretet, túlárad az ingyen kegyelem.

    A keresztség szentsége megmarad a mainak megfelelő változatlan formában.

    A házasság szentsége és a házassági hűség parancsa a házasság fennállásának idejére sérthetetlen és érinthetetlen. Ha azonban a házas felek együttélése az egyik avagy a másik fél vagy mindkettejük hibájából vagy hűtlensége miatt pokollá és elviselhetetlenné vált, e kapcsolat további fenntartásának kényszere egyenlő a szadizmussal. Hányan betegedtek bele lelkileg abba, hogy a Vatikán makacssága miatt a válás után második házasságukat már nem volt szabad oltár előtt megkötniük, és így többet nem járulhattak a szentségekhez. Ezzel a gyakorlattal szakítunk.

    A bérmálás szentsége, melyben a fölnövekvő jézushitű ifjú hívők a Szentlélek pünkösdi kiáradásának csodájában részesülnek, és mely Istennek az egész földkerekségre személyválogatás és mindenféle "választott népi tudati szindróma" nélkül történő megszentelő kiáradását hivatott egyszer és mindenkorra garantálni és szentesíteni, szintén megmarad változatlan formában. E szentségnek, hacsak nem az ellenpontozás értelmében, semmi júdai vonatkozása nincs.

    A betegek kenete ugyancsak nem igényel változtatást Jakab apostol levelének 5. fejezete 14-15. versei szellemében.

    VII. Hogyan szólítsuk papjainkat és egymást

    Jézus, az értünk, üdvösségünkért szenvedett és kínhalált halt Istenfiú, miután feltámadt a halottak közül, feltámadásával örök életre és istenfiúságra hívott el bennünket a Vele való testvérségben. Papjaink, elöljáróink és egymás helyes köszöntése, megnevezése tehát a "Testvér" illetve "Nővér" megszólítás. Jézus fontosnak tartotta tanítványainak tudtára adni, hogy senki se hívassa magát atyának, mert egy a mi Atyánk, a Mennyei: "Ti ne hivassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. ... A legnagyobb köztetek legyen a szolgátok. Aki fölmagasztalja magát, azt megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják." (Mt. 23./8-12.) Saját földi apánkat sem nevezhetjük így? Magyar anyanyelvünk párját ritkító árnyaltsága, a nyelvi-gondolati-fogalmi finom attitűdök pontos kifejezésére való alkalmassága fölment bennünket e parancs alól, hiszen két szavunk is van e fogalom megjelölésére: apa és atya. Mindkettő sumér eredetű. A kettőnek csupán hasonló, de nem azonos a jelentése. Az apa a közvetlen földi, biológiai előd neve. Az atya ellenben egy szintekkel magasabbrendű személy vagy személyek elnevezéséül szolgál. Egy nemzetség vagy egy vallás alapítóját, ősatyját és mindenekelőtt minden létező ősforrását, a Mennyei Atyát jelöljük meg e szóval. Hogy jelenlegi papjaink és szerzeteseink szemrebbenés nélkül ignorálják a Megváltó ezen kérését, igencsak elgondolkodtató, sőt fölháborító. A legbotrányosabb ebben az összefüggésben az, ahogy a római püspök nevezteti magát imígyen: Szentatya. Lukács evangéliumának 18. fejezete 19. versében tudtunkra adta az Úr, hogy egyedül a Mennyei Atya jó és szent. E jelzőket tehát még a Világ Világossága is elhárította magától. Hogyan lehetséges az, hogy a Petrus trónján ülőknek, akik között pedig igen szép számban kiváló és feddhetetlen életet élő férfiak is előfordultak, e gyiknek sem szúrt eddig még szemet, hogy ez az elnevezés nem egyéb, mint Jézus e kívánságának előre eltervelt módon való semmibevétele és megcsúfolása, Jézus szándékának blaszfémiája?!

    VIII. Ámen, Hallelúja, Hozsánna

    Mindazon történelmi egyházakban, melyekben fölnőttünk, melyek istenhitünk hátterét és bölcsőjét biztosították, de ugyancsak zsidó mintára a szektariánus közösségekben is, a liturgia szövegeit, imáit a celebráló pap/lelkész és a szertartáson jelenlévő hívek közötti verbális párbeszédet biztosítandó gyakran hangzik el, (mint a közmondás is állítja: olyan biztosan mint a templomban) az Ámen. Ez egy héber kifejezés, mely megközelítőleg köztudottan annyit jelent mint Úgy legyen. Na mármost, ha ez a kifejezés lényegi tartalmát illetően anyanyelvünkön is kifejezhető, ugyan mi kényszerít bennünket, turáni szkíta utódokat egy szemita nép vallási terminusainak használatára? Én saját szívem szerint teljesen elhagynám az "Ámen " szajkózását. Számomra ez egy ostoba, a szaúdi őskorból ránkmaradt ráolvasásos mágia csökevénye, melynek segítségével az Istenhez forduló személy mintegy kötelező érvénnyel, mindenáron ki akarja csikarni Istenétől kérésének teljesítését . Az ima számomra ott végződik, ahol az utolsó szó elhangzik belőle. Például " ... és ne engedj bennünket a kísértésbe." vagy " ... imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján.".

    Visszaemlékezem gyermekkorom feltámadási körmeneteire, ahol a többiekkel együtt én is ott masíroztam Mohács gyönyörű főterén égig érő lélekkel, csillogó szemekkel, lélekben átélve-átérezve a föltámadt Jézus halál fölött aratott diadalának mámoros dicsőségét. Zengett a hallelúja, csilingeltek a csengettyűk a ministránsok kezében, s a baldachin alatt Jézus valóságos jelenlététől ragyogott a pap által magasba tartott, a nap fényében meg-megcsillanó napszimbólum, az aranyló monstrancia. Hejj, ha tudtam volna, hogy mialatt a hallelúját éneklem, nem Jézust és Mennyei Atyját dicsőítem, hanem egy céljuk elérése érdekében eszközökben nem válogató, világhatalomra törö nép törzsi istenségének nevét kántálom meghatottan, akkor bizony összeharaptam volna a szám. "Halleluja" - szintén héber kifejezés -, mely annyit jelent: "Dicsérjétek Jahvét!". Hitünknek nem tárgya egy olyan "istenség" képe, mely szűkkeblű, személyválogató és önző módon egy olyan félsivatagba n kóborló, nomád nemzetséget választott ki földi céljai elérésére, akinek már első képviselője, egy Ábrám nevű törzsfő félelemből húgának hazudva csinos feleségét, az egyiptomi királynak adta öt szexuális játszadozások céljára, ha ez egyáltalán igaz, átkot hozva ezzel az uralkodó fejére, mely uralkodó erkölcse sokkal szigorúbb volt, mint Ábrámé, csak hogy mentse magát egy talán be sem következő erőszakos támadástól. Nem imádunk olyan "istenséget", aki kivételes bánásmódban részesít egy olyan férfiút (Ábr(ah)ám unokáját), ki csalással bitorolja el bátyjától a bátyjának jogosan járó apai áldást. Jákobról van szó, akinek neve annyit jelent, mint: "A Csaló" (Genezis). Nem tartjuk magunkat egy olyan "istenség" kultuszához tartozónak, aki békésen élő, egy talán kissé elpuhult és dekadens magaskultúrát képviselő városlakók és jószágaik maradéktalan kiirtására bujtogat egy e városok és földterületeik birtoklására semmilyen jogosultsággal sem rendelkező, vad embertömeget (Józsué kö nyve). Nem hunyászkodunk meg egy olyan istenkép előtt, amelynek tárgya különös kegyekben részesített egy olyan királyt (Dávid), aki szexuálisan aberrált ösztöneit nem volt képes kordában tartani, aki ezeknek kielégítésére még a gyilkosságtól és a homoszexualitástól sem riadt vissza (Lásd a hettita Batseba és férje, Urija szomorú és tragikus történetét.
A hettita származású Batseba egyébként a zsidók legnagyobb uralkodójának tartott személynek, az így tehát anyai ágon hettita származású Salamonnak édesanyja volt. Mivel a zsidó felfogás szerint származásilag az anyai ág a döntő, (az anya biztos!) bölcs Salamon nem tekinthető a héberek királyának, mint ahogy a héberül csak dadogni tudó Mózes sem volt zsidó, hanem egyiptomi beavatott pap, Usziri papja.). Ez az uralkodó volt az, aki a vele ellenszegülök közül az életben maradókat kivétel nélkül a legkegyetlenebb körülmények között kényszermunkatáborokba hurcoltatta. (lásd Rabba városának esetét). Fiairól, a saját leánytestvérét, Támárt megeröszakoló Amnonról és Absalomról, aki testvérét e szennyes tettéért meggyilkolta, talán ne is beszéljünk részletesebben (Sámuel 2. könyve).
Nem vagyunk imádói egy olyan "istenségnek", akinek népe egyik, ha nem a legnagyobb ünnepét (Purim) egy több tízezer ártatlan perzsa és káldeus-babiloni ember szadista lemészárlására való emlékezés okán üli meg, akiknek azért kellett pusztulniuk, mert a Perzsiában élő zsidók nem voltak hajlandóak betartani a helyi adózási rendeleteket (Eszter könyve). Stb., stb. A mammon népének törzsi "istenségét" semmi körülmények között sem dicsérjük!

    A hallelújázás szokása szigorúan tiltassék meg szertartásrendünkben!

    A Nagyhetet közvetlenül megelőző Virágvasárnap alkalmával Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékét ünnepeljük. Az ez alkalomból összegyűlt, feltehetően nagyrészt egyszerűbb héberekből álló sokaság szájából hangzott el az evangéliumok tanúsága szerint a Hozsánna (héberül Hosanna) kifejezés, melynek szó szerinti jelentése: "Segíts mégis!" vagy "De segíts!". Ez a kétségbeesett, nincstelen sokaság Jézus személyében a szállongó híresztelések és csodás események hallatán s a felkorbácsolt érzelmek hullámzása közepette a megígért dávidi leszármazottat ("Dávid fiát") vélte fölismerni. A kevésbé szigorú értelmezések szerint úgy is interpretálhatjuk e fölkiáltást, hogy "Adj üdvöt!". Mivel a Szentmise Szent Lélektől sugallt, bevált és felemelő hatású felépítésén nem áll szándékunkban változtatni, így az Ordinárium istendicsőítő éneke, a Sanctus, azaz a Szent vagy is része marad a szertartásnak. Ebben az énekelt szövegben fordul elő a "Hozsánna" kifejezés ("H ozsánna a magasságban!"), mely helyett nyugodtan énekelhetjük anyanyelvünkön a következőt, mivelhogy ez is ugyanúgy három szótagból áll: "Adj üdvöt a magasságban!".

    IX. A Mária-tisztelet és a rózsafüzér

    Ennél a témánál egy a zsidókereszténység protestáns ágai számára neuralgikus ponthoz érkeztünk. Luther föllépésével megvalósítható lett volna mindaz, amit mi is szeretnénk. Ö egy volt a tisztánlátók közül, és markáns teológiai antijúdaizmusa az Ószövetséggel való teljes szakításhoz vezethetett volna. Hogy nem így lett, sőt, hogy a protestáns egyházak kebelén valóságos Ószövetség-kultusz alakult ki, utódai és Calvin bűne.
A Hitler által a Mein Kampf-ban is olvasható mondat, miszerint "A zsidó a hazugság atyja.", Luthertől származik. Tudvalévő, hogy a zsidóság legjellegzetesebb megjelenítője a maga könyörtelenségével, törtetésével és más nézetek iránti türelmetlenségével a Kos zodiákus korszakának. Ekkorra kristályosodott ki végleg vagy legalábbis hosszú időre a patriarchális társadalmi forma a korábbi korszakok matriarchátusainak ellenreakciójaként. Az élet minden rezdülésében a hangsúly a hím, a maszkulin jellegre tevődött át. A guzsaly, az orsó, a fazekas korong és a konyhai edények primátusát fölváltotta az íj, a kard és az eke uralma. A Nagy Anya (Magna Mater; mater=matéria, anya=anyag) anyagi mocsári tenyészetre emlékeztető, (Helénét helosznak, mocsárnak nevezték a görög mitológiában.) érzelmi túlfűtöttségű és lekerekített formavilágú lunáris kultuszát fölváltotta a lecsapolt és művelésre alkalmassá tett hajdani ingoványok, szántóföldek világa, a szoláris sarkos formák elterjedése és a ráció, az ész kultusza, mely pervertálódott alakjában kegyetlenségekhez, elembertelenedéshez vezet. Az eredetileg két nemet egyesítő, androgün természetű Istenből, aki az igazság szerint szigorú Atya és egyszersmind szerető, gondunkat viselő és irgalmas Anya, hímnemű Úr lett. A Teremtés fölfoghatatlan gazdagságát az alacsonyabb tudati nívón lévő, fiatal kultúrák emberi tudata leredukálta a mindig is imádott egyetlen Főistenre. A korábban a női elv spontán puhasággal gyakorolt, szívbe írott erkölcsi törvényeit leváltva megjelent a z írott és áthághatatlan Törvény, a rettegett Ítélet és a kirekesztő Szigor. Létrejöttek a kisarkított monoteizmusra épülő vallások. (Az Iszlám ugyan már a Halak korszakában fejlődött ki, azonban szemita gyökerű vallásként minden vonatkozásban folytatója a héber monoteizmusnak.) Mivel a protestantizmus Ószövetség-kultuszának köszönhetően Mária nőiségében valami tisztátalant sejt és bálványimádást szimatol, ezért együgyű módon viszolyog minden Szűz Máriával kapcsolatos vallási aktustól. Pedig maga Luther mondta, hogy Megváltónk Anyjával, az Isten Anyjával, Máriával szemben a legnagyobb tisztelettel kell hogy viseltessünk.

A Boldogságos Szűzanya, Mária alakjában Gellért püspök legendája szerint a XI. századi magyarság minden nehézség nélkül fölismerte ősi Istenasszonyának, a már Mezopotámiában is tisztelt Boldogasszonynak (Bau-dug-aszan), a csíksomlyói székelyek és csángók Babba Máriájának megtestesülését.
A szkíta-magyar kereszténység a pártus származású Jézus szülőanyjának, Máriának alakját mindig is a legbensőségesebb szeretettel és tisztelettel övezte mint égi pártfogót és mint az elesett és szükséget szenvedő ember segítőjét. Sehol a világon, egy másik országban sincs a terület és lakosság számához viszonyítva annyi Mária-búcsújáróhely, mint éppen Hazánkban, Magyarországon. A szent istván-i korona- és országfelajánlás óta pedig Magyarország Égi Királynőjét tiszteljük benne. Természetes tehát, hogy Máriát, aki a pártus Arszakida királyi ház női tagja volt, s így korai rokona a magyar Turul-dinasztia árpádházi királyainak, mi magyarok a legeslegnagyobb tisztelettel, alattvalói szeretettel és fiúi-gyermeki ragaszkodással övezzük. Tudnunk kell, hogy Szent Gellért Kisebb Legendájában olvasható, hogy "Szent István Pannóniát a Szent Szűz Mária családjának nevezte". Mi sem magátólértetödöbb tehát, mint hogy a rózsafüzérmondás szokását változatlan formában tovább ápoljuk. Ez a talán legnagyobb erejű keresztény imádkozási mód: Hiszekegy, Miatyánkok, Dicsöségek és Üdvözlégy Máriák szent láncolata Jézus és Édesanyja földi életének ún. titkokban megfogalmazott elmélkedésével egybekapcsolva. Egyetlen korrekciót javasolnék csupán: Az Örvendetes Olvasó 4. és 5. titkait, melyek a jahvizmus főtemplomával kapcsolatosak, a következőkkel helyettesíteném. A 4. helyett: " ... Jézus, akinek királyi ajándékot pártus mágusok hoztak." Az 5. helyett pedig: " ... Jézus, akivel Te Szent Szűz Párthiába menekültél a zsidók királya elöl.". Ezen történések ugyanis szintén a gyermek Jézus evangéliumokban található eseményeihez tartoznak.
Hogy miért nem Egyiptomot írtam? Erre egyszerű a válasz. Egyiptom a Szent Család menedékhelyeként csupán azért lett becsempészve a karácsonyi történetbe, hogy a zsidózó koncepciónak megfelelően ószövetségi párhuzamot hozzanak létre Jézus és a zsidóság között az "Egyiptomból hívtam az én fiamat" ószövetségi idézet értelme szerint. Hogy a déli irányba történő menekülés mennyire nem valószínű, azt józan ésszel végiggondolva az eseményeket, beláthatjuk, ugyanis Júdea területén minden bizonnyal szinte "minden bokor mögött" ott lapultak azokban a napokban Heródesnek a gyermek Jézusra vadászó poroszlói. Annak egyébként, hogy a héberek valaha is Egyiptomban tartózkodtak volna, az ószövetségi beszámolón kívül sem írott egyiptomi forrása, sem archeológiai bizonyítéka egyáltalán nincsen, hacsak nem az Mózes (Mósze; vö. pl. Tut-mósze fáraó nevével) valóban egyiptomi neve. Persze egyiptomiak Egyiptomon kívül is szép számmal éltek. Az egyiptomiak pedig tk. arról is híresek voltak, hogy a legjelentéktelenebb eseményeket is írásban rögz ítették, ám feljegyzéseikben a zsidóság valamikori egyiptomi jelenlétéről egy betűt sem találunk.

    X. A papi nőtlenségről

    A nemiség a férfi és nő között fennálló természetes vonzalom, mely a személyes örömszerzés vonzó aktusa által az emberi faj fennmaradását hivatott biztosítani, annak záloga. A Teremtő formált bennünket olyanná, amilyenek vagyunk. Ö látta jónak, hogy az eredetileg egy személyben kétnemű (androgün) ember fejlődésének bizonyos pontján két különböző jellegű, két eltérő lényegű princípiumot hordozó félre, férfira és nőre hasadjon. Erről Platón is beszámol a Symposionban. Az androgün elnevezést is tőle ismerjük. A Teremtéstörténet beszámolója, mely a sumér eredetiböl került át némi változtatással a héber iratokba, szintén ezt igazolja, amikor így ír: "Isten megteremtette az embert, saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette." (Gen. 1./27.) Kár tehát tusakodnunk az ellen, amit Isten jónak látott beleoltani tagjainkba és szívünkbe. A római egyházon belül a cölibátus bevezetése óta azt az eléggé el nem ítélhető kísérletet és törekvést, mely a férfi és nő között fönnálló természetes és egészséges vonzalmat, a nemiséget démonizálni igyekszik, nem tartjuk helyesnek és elítéljük. Az első évezred egyháza semmi hátrányt nem szenvedett azáltal, hogy papjai, ha akartak, nősülhettek. Ellenkezőleg! A teljes elvonultságra és a nemiségük elfojtására áhítozóknak abban az időben is fennállt a lehetőség a szerzetes rendekbe vonulásra, ahol szüzességi fogadalmat téve teljes mértékben Istennek szentelhették életüket. Összefüggést látok a nemiség démonizálásának elhatalmasodása és az inkvizitórikus türelmetlenség és a tömeges máglyahalál között. Az egészséges nemiség elfojtása, ha az ezzel kísérletező személyisége még nem eléggé érett a tisztaság eme fokára, perverziókhoz, elmebajhoz és szadista kegyetlenkedésekhez vezethet. E kérdést illetőleg a keleti orthodox egyház gyakorlatát tartom helyesnek.

    A házasságban élő pap azonban nem bocsáthatja el feleségét, se nem válhat el tőle. Ha a feleség dönt úgy, hogy otthagyja papi hivatást teljesítő férjét, nem a pap férj hibája. Ezért közösségünk papja legyen kellőképpen elővigyázatos felesége megválasztásában. Az életmód megválasztásának joga terén jellemezze papjainkat is a személyes szabadsággal való élés joga. Ha jobban vonzza a család nélküli, magányos életmód, ha ezt képes eltévelyedések nélkül, tisztességben megélni, senki se kényszerítse öt a nősülésre. Ha azonban úgy látja jónak, hogy hallgat az Isten által belénk oltott fajfenntartó erők egészséges és természetes hangjaira, nősüljön meg és családapaként nemzzen gyermekeket. E körülmény azonban nem akadályozhatja meg a papi hivatásával járó feladatok becsületes elvégzésében. A döntés szabadsága azonban nem vonatkozhat az aktív homoszexuális gyakorlatra. Még az ókori zsidó felfogás is irtózik ettől a nemi elfajzástól: "Ne hálj férfival úgy, ahogy asszonnyal szokás hálni. Ez gyalázatos dolog." (Lev. 18./22.). A jelenlegi pécsi legfőbb "medicinman" és ferde hajlamú társai azonnal szedhetnék sátorfájukat, ha közösségünkhöz tartoznának.

    XI. Az egyházzene kérdése

    Az énekelt szövegekre ugyanaz vonatkozik, ami a mondott vagy recitált szövegekre: Ki kell gyomlálni belőlük minden júdai vonatkozást, utalást! Az egyszólamú gregorián hagyományból megtartunk minden ebben a vonatkozásban használható koráldallamot (gregorianischer Choral), sequentiát, tropust és antiphónát. Az orgonakíséretes népének ugyancsak megmarad a júdai vonatkozású szövegek eltávolítása mellett.

    A zenés liturgia fő hangszere továbbra is az orgona legyen. Ez a hangszer szakrális és áhítatot növelő hangzásával növeli a szertartás színvonalát, hangulati erejét és a hitben való elmélyülést. A rock- és popzene egyre növekvő térhódítása a templomokban a kereszténység ellen fölesküdött szabadkőműves páholyok célkitűzései közé tartozik. Az orgonazene szakrális hangzását száműzni akarják a liturgiából, hogy az áhítat érzése megszűnjön és ezáltal a fölnövekvő nemzedékek hitélete teljesen elsekélyesedjen, vallásos zenéje színvonaltalan és felszínes hangoskodássá, afrikai, eszement ugrándozássá fajuljon s a templomi szertartás egyfajta üres örömködéssé zülljön. Ennek minden eszközzel ellen kell hatnunk! Nem szabad templomaink falai közé beengedni a sziruposan édeskés dallamokkal megbabonázó zenei szubkultúrát még akkor sem, ha rövid távon, átmenetileg több embert csábítunk is oda szertartásainkra! Ennek is eljön majd egyszer a böjtje. De akkor már kés ő lesz.

    XII. Viszonyunk a többi keresztény/keresztyén felekezethez és a zsidósághoz

    A szkíta kultúrkör uralkodóira mindig is a vallási tolerancia volt a jellemző és a más tanok, vallási gyakorlatok iránti tisztelet. Szkíta népek sohasem folytattak vallásháborúkat és nem szennyezték be a kezüket vérrel a gyarmatosítások borzalmai alatt sem, mint a nyugati népek, (mi, magyarok kiváltképpen nem!) melyek a júdaizmus alapfelfogásának elsajátításával egész földrészeket igáztak le s ősi kultúrákat döntöttek romba sok tízmillió bennszülött lemészárlásának égbekiáltó bűnét véve a lelkükre. Mi, akik a római rítus júdaizmustalanításával a külsö kereteket Jézus szkíta-magyar tanának tartalmaival szeretnénk betölteni és megnemesíteni, az ösi szkíta hagyományok és a felebaráti szeretet szellemében baráti jobbot nyújtunk minden keresztény/keresztyén felekezet felé egészen addig, amíg ne adj Isten újra bekövetkezne az, ami egyszer már a XI. századi Magyarországon végbement: A zsidókeresztény egyház és világi csatlósaik a rájuk jellemző vallási intolerancia szellemében elkezdték tűzzel-vassal irtani mindazokat, akik bizonyos hittételeket máshogyan magyaráztak vagy akiknek vallási gyakorlata és szemlélete eltért az övékétől. Ez esetben minden rendelkezésre álló eszközzel föl kell vennünk velük a harcot és kemény ellenállást kell tanúsítanunk irántuk, ha kell, a mártíromságig.

    Ami a zsidósághoz fűződő álláspontunkat illeti: Az ártatlan és jó szándékú kiszsidóban csak az embertársat tekintjük, hiszen az antijúdaizmus nem azonos a faji alapon értelmezett antiszemitizmussal. Habár ök már Kr. u. 75-ben fölvették liturgikus szövegeik közé az átkot: "Menjenek tönkre a nazarénusok és az eretnekek és töröltessenek ki az élők könyvéből." (Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története; Budapest, 1986.) Máskülönben pedig szem elött kell tartanunk, hogy minden nemzetnek és minden egyénnek elemi alapjoga az önvédelemhez való jog még akkor is, ha esetleg éppen a nemzetközi zsidóság dúsgazdag vezető rétege szövögetne Magyarországgal kapcsolatosan országfoglaló terveket.

    Végül kiáltsuk a világba József Atillával együtt e két sort, melyeket Magyarok című versében így vetett papírra:
        "Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk
        Nyisson ajtót nekünk a reménység!"


Ki büntet, kit és miért?
Egy általánosan elterjedt és végzetes tévedés tisztázása

    Jézus több ízben hangsúlyozza az evangéliumokban, hogy királysága "nem e világból való", hogy a föld számára ellenséges terület, s azzal, hogy megtestesült, az ellenség barlangjába került. Az sem véletlen, hogy bolygónk mely vidékén született és tanított, s az sem a véletlen szeszélye, hogy hol és kiknek a kívánságára halt kínhalált. Ö a gonoszt főhadiszállásán semmisítette meg úgy, hogy teljes pusztulásáig rövid haladékot adott neki az Isten terveinek megfelelően. Jézus személyében megjelent a földön az isteni Lét teljessége és nyitottsága az emberi élet töredékességében és zártságában.

    Jézus azt is elárulja nekünk, hogy miért van így: a sátánt következetesen e világ fejedelmének nevezi (Jn. 12./31-33.; Jn. 14./13.; Jn. 16./11.). Jézusnak megkísértése során a sátán "megmutatta a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. Mindezt neked adom, mondta, ha leborulva imádsz engem." (Mt. 4./8-9.; Lk. 4./5-7.). Így csak az beszél, aki a sajátjából ajánl föl valamit ellenszolgáltatás fejében. E szövegrészből egyértelműen kiderül, hogy ki az úr bolygónkon: a bűn, a szenvedés, a hazugság, a félelem és a halál szerzője, a sátán. Jézus azért jött közénk, hogy megtörje e gonosz sárkánykígyó hatalmát felettünk.

    Jézus nem hagyott bennünket afelől sem bizonytalanságban, hogy a szolga nem lehet nagyobb uránál: ha az urat üldözték, követőit is üldözni fogják (Jn. 15./18.-21.; Mt. 10./24-25.). Ne ringassuk magunkat tehát abban a hamis illúzióban, mintha Jézus követőinek gondtalan, felhőtlen, sikerekben gazdag életet ígért volna. Ennek éppen ellenkezője az igaz!

    Jézus megfordítja a zsidó tételt, miszerint aki betartja az Úr parancsait, hosszú életű és gazdag lesz a földön. Egy kérdés azonban kétezer éve nyitva és megválaszolatlanul maradt: Ki is az az úr, akit a zsidók imádnak? Ki az, aki itt, a halál bolygóján jutalmaz és büntet? Egy bizonyos, hogy nem Jézus Mennyei Atyja, aki maga a szeretet, aki a Hegyi Beszédben a Nyolc Boldogságban megszólítottaknak túlvilági jutalmat és kárpótlást ígér, azoknak, akiknek a sátán birodalmában, tehát bolygónkon üldöztetésben, mellőzésben, szenvedésekben van részük és azoknak, akiket tisztességes emberekként látszólag ok nélkül sújt a sors. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni azt az evangéliumi részletet, ahol azokról a galileaiakról van szó, akiket áldozat bemutatása közben megöletett Pilátus, és arról a tizennyolc emberről, akikre Silóéban rádőlt egy torony (Lk. 13./1-5.).

    Nem vetted még eddig észre, drága magyar barátom, hogy a zsidóság "istenétől" mindig anyagvilágbeli, földi ígéreteket kapott? Többek között az Ígéret Földjét, a "tejjel-mézzel folyó Kánaánt", melyet csak mészárlások, ártatlan, békés őslakósok tízezreinek legyilkolása árán szerezhettek meg, melynek véghezvitelére "istenük" bujtogatta föl őket. Nem tűnt föl még számodra az, hogy a prófétai ígéretek is szinte kivétel nélkül a zsidóság evilági világhatalmának beteljesülését jövendölik meg, hogy hozzájuk fog majd (majd?) az egész világ kincse özönleni, hogy hatalmuk alá hajtják majd (majd?) a föld összes királyait, nemzeteit stb., akik között úgy viselkedhetnek, mint az oroszlán a juhok aklában, mely szaggat és tép. Olvassuk csak, hogyan is ír Izaiás: "Akkor meglátod és ragyogsz az örömtől és remeg és kiterjed a szíved, mivel hozzád fordul a tenger kincsözöne és hozzád jön a népek gazdagsága. (Iz. 60./5.) ... Az idegenek megépítik kőfalaidat és királya ik szolgálnak neked. Nyitva lesznek kapuid szüntelen, hogy behozzák hozzád a népek gazdagságát, és királyaik is bejönnek. Mert a nép és az ország, mely nem neked szolgál, elvész, és a népek mindenestől elpusztulnak. (Iz. 60./10-12.) ... Szopni fogod a népek tejét és királyok emlőjét szopod." (Iz. 60./16.) De érdemes odafigyelnünk Mikeás próféta kedves és altruista szavaira is: "Akkor (ma; LP) Jákob maradéka olyan lesz majd a sok nép között, mint az oroszlán az erdő vadjai között, mint az oroszlánkölyök a juhnyájban: amerre jár, gázol és zsákmányol, és senki el nem ragadja tőle a zsákmányt." (Mikeás 5./9.). Ki ez az "isten", a földi zsákmány "istene"? Erre a kérdésre mindenki maga adja meg a választ.

    Azt gondolod, szegény, félrevezetett, kárörvendő, keresztény testvérem, hogy a sok szerencsétlenségekkel sújtott embert az Isten veri? Ez istenkáromlás! Az Isten senkit sem büntet. A bűnt elkövetőket saját bűnük sújtja. Ez természeti törvény, vagy ahogyan a hindu és a buddhista tanok nevezik, a karma törvénye. Hogy a bűn elveszi előbb-utóbb méltó büntetését. Nagyon sok esetben azonban gyökeresen más a helyzet! Gyakran a személyes gonosz támadja meg mindazokat, akik keresztülhúzzák terveit.

    Vagy talán azt gondolod szegény, félrevezetett, kárörvendő, keresztény testvérem, hogy Jézus Urunknak saját bűnei miatt kellett az általunk ismert, kegyetlen módon kiürítenie a legszörnyűbb, legkegyetlenebb szenvedések keserű kelyhét?! Hogy Máriának saját bűneiért járta át szívét az agg Simeon által hajdan megjövendölt tör?! Ez a világ jelenleg még és ősidők óta a sötétség fejedelmének, vagy ahogy Jézus nevezi öt, "e világ fejedelmének" hatalmában van. Mindent és mindenkit (általában emberek által!) kíméletlenül félresöpör az útból, aki uralmának további fenntartását bármilyen módon veszélyezteti.

    Engem e világ fejedelme eddigi életem során minden erővel meggátolt abban, hogy a földi múló dicsőségben, sikerben, melyre zenei tehetségem pedig följogosított volna, az önelégültség betokosodott érzésének legkisebb szikrájában is részem legyen. Meggátolta, hogy a hatalom és pozíció önistenülésének tünékeny mámorában akár egy percre is csilloghassak. Csupán azt és annyit kaptam Teremtőmtől, amire és amennyire mindig is szükségem volt. De azt mindig megkaptam! A sátánnak ezért a teljes mellőzésért voltaképpen hálával tartozom, mert nem szédített meg egy pillanatra sem káprázata hazugságaival. Hogy mégsem süllyedtem el a meghasonlás vagy a kétségbeesés hullámaiban? Ez ad igazi tartást az embernek. Ha gond és baj ér, tudom, nem az Isten büntet, hanem a személyes gonosz hozta rám a szerencsétlenséget, hogy áthágja törekvéseimet. Mindig ebből tudom, hogy jó úton járok. Sajnos igen gyakran előfordul, hogy közvetlen hozzátartozókon keresztül próbálja a sá tán az embert megtámadni és meggátolni Istennek tetsző törekvéseiben. Ez az egész bizonyos mértékig hízelgő is számomra. Akkor esnék kétségbe, ha az ördög hirtelen elkezdene rajongani értem.

    Legyünk hát megfontoltabbak a mások szerencsétlensége fölött való elhamarkodott és könnyelmű ítéletben, mert még a végén saját magunk fölött mondunk általa elmarasztaló ítéletet! Mérlegeljük józanabbul a feltételeket és ne maszatoljuk be vérrel az Atyaisten arcát!

Végszó

    Ha jelenlegi úgynevezett demokratikus társadalmi berendezkedettségű államrendünk valóban nem kutyakomédia csupán és valóban biztosítja az egyén alapjogait, különös tekintettel a szólás- és véleményszabadság érvényesítésére, ha démokráciánk nem démonokrácia, akkor nincs okunk semmilyen félelemre. Ugyan melyik világi avagy egyházi hatalom kényszeríthet bennünket arra, hogy kereszténységünket egy idegen nép, a vallásos zsidóság igencsak megkérdőjelezendő és eléggé el nem ítélhető képzeteinek és hiedelemvilágának befolyása alatt gyakoroljuk, egy olyan egyház lelki nyomása alatt, mely végső soron Jézus elzsidósított személyét csak ürügyül használja nem keresztény megbízói világhatalmi törekvéseinek szolgálatában az Antikrisztus színrelépésének tudatos előkészítésére?

    Azt szeretnénk, ha hitéletünk nem száraz, paragrafusízü dogmák mentén történő spekulatív okoskodások szelleméből, hanem a személyesen megtapasztalt élményből fakadó, a Szent Lélek kiáradásának éltető erejéből merítő napi gyakorlattá válna. Isten csodálatos Teremtése sokkalta sokrétűbb és gazdagabb létformákban, mint azt földi testbe zárt tudatunkkal valaha is föl tudnánk fogni. Ezért roppant primitív, szánalmas és sötét igyekezet az, amikor tudatlan, fanatizált és bigott vallási vezetők azt hiszik, hogy a Teremtő Istent dogmák közé lehet zárni, dogmatikájuk merev börtönrácsai mögött fogva lehet tartani a végtelenül szabad és mindenható Istent, aki csak elnézően mosolyog rajtuk és e szánalmas törekvésükön.

    Nem találjuk követésre méltónak és elítéljük azt a törekvést is, mely görcsösen és a hamisításoktól sem visszariadva össze akarja békíteni a tüzet és a vizet, mely Jézus személyét, élete történéseit és tiszta, szkíta szellemiségű tanítását mindenáron meg akarja feleltetni a zsidó iratokból hajuknál fogva előráncigált idézetekkel.

    Mindazok számára, kik végigolvasták őszinte és leplezetlen gondolataimat, világossá kellett hogy váljon, hogy szándékaim, szándékaink nem a rombolás szellemében fogantak. A római rítus külső kereteit szeretnénk csupán egyrészt megtisztítani a kétezer év alatt rárakódott piszoktól és az idegen testként, egy élősködő ösztöneivel belécsempészett júdai szemlélet szirénhagjaitól, másrészt pedig a szkíta-magyar jézushit júdaizmustól mentes tartalmaival szeretnénk föltölteni az Isten imádásának e szent keretét. Azzal nem új bort töltenénk régi tömlőbe, hogy az authentikus jézusi tanítást, mely a szkítatérítő apostolok munkássága nyomán a szkíta-magyar ősvallás keresztény továbbélésének formájában maradt fenn, újra érvényre szeretnénk juttatni a római rítus külső keretein belül. A szentmise szertartásrendje bár régről ismeretes, de Isten Szent Lelke működése által minden időben a megújulás és az újrakezdés friss szelével fú és hat. A tan és a belőle származó magatartásforma szintén régi, csak a rárakódó hatalmi struktúrák, hatalmi gyakorlatok hamisításai és korrumpáló hatása elfedte és elfeledtette őket, s ne feledjük egy pillanatra sem, hogy e világ fejedelme sem ült karbatett kézzel az elmúlt kétezer év folyamán.

    Hogy mit akarunk, mi a szándékunk tanainkkal, hová vezet(ne) ez az egész? Azt hiszem az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket e rövid útmutatással sikerült megválaszolnom. És hogy mire jó ez az egész? Erre adja meg helyettem a matuzsálemi kort elért Bulányi György testvér, egy önálló gondolkodásra képes és bátor, feddhetetlen életet élő katolikus pap a választ, egy élő mártír, aki megjárta Rákosi börtöneit és egy alkalommal halálra is ítélték e világ fejedelme vörös csatlósai, egy olyan ember, aki életpéldájával bizonyította, hová tartozik. Ö a következő szabad és istenes gondolatokat az "Az Ószövetség nem Isten igéje" című írásában fogalmazta meg: "Jézus azt mondta magáról, hogy mindazok, akik őelőtte jöttek, tolvajok és rablók, és nem hallgattak rájuk a juhok. Ö az ajtó. Aki ezen, rajta keresztül megy be, az üdvözül és talál legelőre (Jn. 10./8-9.). Hogyan tehetjük ezek után meg, hogy mindörökre megnyomorítjuk Jézus tanítását azzal, hogy egy Jézus előtti nép és kultúra szöveggyűjteménye után ugyanúgy odatesszük a liturgia szavát, mint Jézus szavai után: Ez az Isten igéje. ... És igazán nincs más az Ószövetségben, csak Isten segítségével végrehajtott tömeggyilkosságok? De van. ... Van benne ének a szerelemről. (Énekek éneke), van benne Tízparancsolat, van benne istendicséret (Az Úr az én pásztorom, nem kell félnem.). ... De az egészet elborítja a határkiigazítás, a tömeggyilkosság és az ehhez adott isteni segítség. Értitek-e Markiont és engem, akik azt mondjuk, hogy mindenképpen meg kell szabadulnunk az Ószövetségtől? ... Nem csak azok tolvajok és rablók, akik Jézus előtt jöttek, hanem azok is tolvajok és rablók, akik Jézus után jöttek. Nincs különbség előtt és után között. S ha van, az legfeljebb annyi, hogy a Jézus utániak már sokkal fejlettebb tolvajok és rablók. A multik ma már úgy veszik el a nemzeti vagyont, hogy határt sem kell módosítaniuk, anélkül is ki tudnak fosztani minket. ... Ezért én vállalom, hogy Mark ion nyomába lépek, s azt mondom, hogy amíg van Ószövetség Jézus táborában, addig naponta tanuljuk az Írásból nemcsak azt, hogy légy jó, hanem azt is, hogy légy tolvaj és rabló és légy tömeggyilkos. ... Talán majd ha fejre áll a multik világa, elkövetkezik egy jobb kor, amely tudni fogja, hogy bizony nem készítjük az Úr útját addig, amíg hangozhat a szentmisében az is, ami Jézus előtti, a tolvajok, a rablók és a tömeggyilkosok hangja." Úgy legyen.

    2008. január 12.

http://www.magtudin.org/Lajdi%20Peter%20-%20Szkita-magyar.htm