2009. december 12., szombat

dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria 3. rész XII. DENTUMAGYARIA KELETKEZESE

XII. DENTUMAGYARIA KELETKEZESE

A római birodalom nyugati részének összeomlását túl élő keleti rész "Nagy Theodorikja", a trák-türák-türk közkatonából császárrá kikiáltott Justinus-nak az unokaöccse, Justiniánus (1)
hiába próbálja meg egy utolsó roppant erőfeszítéssel az egykori teljes birodalmat még egyszerű összehozni, az idő kerekét visszafelé forgatni nem lehet. A zseniális császári hadvezérnek, a szintén idegen származású Beliszarnak és idegenekből, főleg hunokból és úzokból rekrutálódott hadseregének szerzeményei gyorsan leválnak újra és az egykor latin jellegű "keletrómai birodalom" rohamosan görög jellegű "bizánci császársággá" alakul át szellemében, kultúrájában, vallásában egyaránt. A 6. szd. végére ez az átalakulás be is fejeződik és a 7. szd. elejével az ikonok és az ortodoxia és a merev keleti pompa Bizánca egyszer csak ott van a történelemben.

A justiniánusi nagy kalandra elfecsérelt erő hiányának a következményei azonban szemmel láthatóak. Az I. Kosru óta új lendületet kapott újperzsa imperializmus adekvát ellensúlyt kívánna a háromnegyed részben elő-ázsiai területű Bizánc részéről, ahogy azonban a perzsa impérium nyomul előre, úgy zsugorodik össze nemcsak a birodalmi terület, hanem a katonai utánpótlás is, hisz a bizánci haderőt főleg elő-ázsiai népekből újoncozták. Justiniánustól kezdve, kisebb-nagyobb megszakításokkal száz éven át folyik a véres küzdelem, amelyben elsősorban a kisebb elő-ázsiai népek őrlődnek fel. Mivel pedig ezek a délibb szemita népeket leszámítva, az örmények és néhány kisázsiai "árja" kategória kivételével egytől-egyig szumir- leszármazású káspi- török, u. n. turáni népek, úz, avar, hun, szabir származékok, elsősorban a "turáni" etnikum pusztul.

Ennek a felmorzsolódásnak csak kisebb részét jelenti az újra és újra elszenvedett véres veszteség és az elhurcolások. A nagyobbik részét a kisebb-nagyobb csoportokban, nemzetségi, törzsnyi egységekben való elmenekülések jelentik, hisz ez a távozó töredékek apránkénti felszívódását s így eltűnését jelenti más népekben. Ez a folyamat különösen a 7. szd. folyamán ölt tragikus méreteket. A perzsa uralom alá kerülés ugyanis lényegében azonos kultúra, azonos vallás, azonos szellem, sőt igen nagy fokban azonos etnikum uralkodását jelenti, hisz a "perzsa" már az óperzsa korszakban is, ezer évvel előbb is túlnyomó részt "méd" volt, fajrokon, nem "árja" s ez a kevert etnikum még inkább "elturánosodott" az avar uralom félezer éves "parthus" korszakában, amely további avar és úz feltöltést jelentett a "perzsa" etnikum számára fajilag, nyelvileg, kulturálisan egyaránt. A Kr. u. 226-ban újra önállósuló újperzsa képlet szinte csak nevében "perzsa", mennyiségében inkább már káspi- török, a perzsa uralom alá kerülő kaukázusi régió népeinek beilleszkedése a perzsa politikai keretbe tehát aránylag nem nehéz és ez a keret az átmenet válságainak elmúltával nem elviselhetetlen. Az elviselhetetlen akkor kezdődik, mikor a hosszú perzsa-bizánci párbaj végén kimerülten egymás mellé leroskadt két hatalom romjai felett a 7. szd. első harmadában megjelenik egy új hódító, az arab.

Az arab nemcsak fajilag idegen, szemita, hanem egy új, az indulás fanatizmusában égő vallásnak, az iszlámnak erőszakos és türelmetlen, tűzzel-vassal térítő protagonistája is, az arab imperializmus tehát nem csupán politikai, - hanem faji, vallási, nyelvi és kulturális imperializmust is jelent, és ez a meghódított népek számára teljes belső lényegüket fenyegető egzisztenciális veszély, amely ellen a védekezés kétségbeesett s a menekülés pánikszerű, hisz az arab terjeszkedés gyors áradat.

A mekkai próféta futása után (622) tizenhat évvel Sziria, négy évvel később Egyiptom már arab kézbe kerül. Afrika északi része ötven éven belül arab birtokká válik és a század utolsó évtizedeiben megkezdődik Elő-Ázsia arab uralom alá vétele és ezzel a dél- kaukázusi embertömegek és a sok ezer éves szumir örökség végső felszámolása, amelynek eredményeképpen Bizánc még Rómától örökölt birtokállománya a balkáni területeken kívül Kis-Ázsiára zsugorodik össze s az egykori birodalomból nem marad más, mint egyetlen nagyra dagadt parazita város és az azt eltartó, paraszti sorba süllyesztett (2), katonai közigazgatás és adóztatás alatt tartott vidék.

A rohamosan növekedő arab impérium történetének induló fázisát - az Omajjidák kora ez - száz év jelenti. Ebben a fázisban az arab súlypont Damaszkusz. A nyolcadik szd. első harmadában azonban döntő változások következnek be Arábia életében. A koraközépkor technikai kapacitása nem tud már megbirkózni a birodalom Damaszkusztól- Karthágóig terjedő roppant távolságaival s ahogy a terjeszkedés keletnek még folytatódik, egy osztódásnak már csak technikai okok miatt is be kell állnia. A jelentkező nehézségek módot adnak Bizáncnak arra, hogy néhány évtizedre valamelyest visszaszorítsa az immár magát a várost fenyegető arabokat, a kaukázusi tér sorsába ez azonban nem hoz változást, sőt az arab vereségek hírére itt-ott azonnal fellángoló függetlenségi akciók által kiváltott arab katonai megtorlások az ókori asszír brutalitásokra emlékeztető állapotokat hozzák újra vissza, ami az arab uralmat még elviselhetetlenebbé teszi.

A szabadságért és függetlenségért fellángoló harc apró gócok gerillaháborúja és ez a harcmód az érintett területek lakosságára még pusztítóbb, mint a rendes háború, mert az arab retorzió sokszor egész vidékek teljes emberállományának kiirtását jelenti, különösen az olyan területeken, ahol megtelepedett, városlakó elemek élnek.

Az emberirtás méreteit még nagyobbá teszi az a körülmény, hogy a dél-kaukázusi tér népessége a 6. szd. vége felé hirtelen megduzzadt.

Ez a hirtelen megduzzadás a Kaukázustól északra elterülő térben bekövetkezett drámai eseményekkel függött össze, amelyek világtörténelmi következményeket vontak maguk után.

Ezeknek az eseményeknek a kiindulópontja Közép-Ázsia. Jelen mű első részében rámutattunk, hogy az ókor folyamán a Káspi-mediterráneum szumirfajta népeinek rezervoárjából állandó volt az északnyugati és északkeleti kirajzás, különösen Belső- Ázsia irányába, amelyből, a mongol őslakosság mellett, itt-ott azzal esetleg keveredve, egy jelentékeny etnikum formálódik ki, az u. n. "őstörök", vagy "turáni", vagy "ural-altáji" faj, amelynek alaprétegét "dáhok", valamint ezeket követő "hun", "avar", "szabir" kirajzások adták, és amelyek az ókori évezredek során főleg a lovaglás és a lótenyésztés kifejlődése óta, a Kr.e. 2. évezreddel kezdődően, a belső-ázsiai szteppéket fokozatosan feltöltő sajátos népfajjá szaporodtak.

Ezek az állattenyésztő lovas-népek kisebb-nagyobb szövetségeket alkotó, kooperatív törzsek politikai formájába tömörülve, egy-egy "nagy-kán", "khagán" politikai irányítása alatt éltek (3). Ha aztán egy-egy tehetséges és ambíciózus khagánnak sikerül néhány ilyen törzsszövetséget összemarkolnia, rövidebb-hosszabb időre megszületik egy egy tágabb keret, egy-egy lovas-birodalom, hisz ezek a népek fajilag, nyelvileg egyaránt rokonok. Ilyen birodalom , volt a Kr. előtt 250 körül alakult, vagy újjáalakult hun birodalom, vagy a Parthia néven ismert és a rómaiak által tönkretett avar birodalom bukása után jóval keletebbre,az Aral és a Bajkál-tó vidékén megalakult második avar birodalom. Ilyen volt a Kr. után az 5. szd. vége felé egy Tuman nevű khagán által a közép-ázsiai tér északi felében alapított kők-türk birodalom is, amely másfél évszázados fennállása alatt döntő változások egész sorát idézi elő Európában.

Ez a birodalom előbb az Aral-Bajkál- vidéki avar birodalomra nehezedve az "avar" néven ismert várkúnokat mozdítja ki helyükről, (akik a 6. szd. derekán Kelet-Európán átvonulva megszállják a Kárpát-medencét (Kr. u. 568) és ott a 9. szd. elejéig fennálló avar-birodalmat alapítják meg) azután a Volga-Don-Kaukázus vidékén Irnik által alapított onogur birodalmat vetik uralmuk alá egy fél évszázadra (570-620).

Ez a támadás az, ami az észak-káspi tér szabirjait újra visszakényszeríti a Kaukázus jól védett vonala mögé és ez okozza a dél-kaukázusi térben a népesség- hirtelen feldagadását néhány évtizeddel az arab imperializmus jelentkezése előtt. A visszaérkező szabir kötelékek elhelyezkedése az ez időben perzsa főuralom alatt álló térben töredékesen, főleg a Kur-síkságon megy végbe, valahogyan talán úgy, amint ez hétszáz évvel később, a tatárjárást megelőző évtizedekben Magyarországon letelepített kun törzsek esetében történt.

A perzsa hódítás által megszüntetett szabir politikai egység hiányát a visszaérkező szabir kötelékek töredezett elhelyezkedése még teljesebbé tette, úgy, hogy mikor az arab imperializmus csapásai alatt a perzsa hatalom összeomlik, az egész északi tér összefogó politikai keret nélkül maradva, egyszerűen képtelen egységes ellenállás kifejtésére.

Így éri ezt a területet az arab katonai terjeszkedésnek az Abbaszidákkal meginduló második fázisa, amely az uralomváltozással kapcsolatos belső arab zavarok nyugvópontra jutásával azonnal megkezdődik a hétszázas évek első évtizedeiben

A szervezetlen és töredékes ellenállásnak, legyen az akármilyen derekas is egy-egy város, vagy területegység, vagy törzs, vagy törzscsoport részéről, egy nagy birodalom egységes irányítású hadszervezetével szemben, amely még hozzá fanatikus is, nem sok esélye lehet. Az arab előnyomulás előbb a délibb régiókat, a Kur és a Ruzsa közti síkságot éri s az itt kialakuló arcvonal halad fokozatosan területegységről-területegységre észak felé a Kaukázus irányába menekülő tömegeket mozdítva ki a helyükről. A hadjárat nem egyetlen roham, hanem évtizedes háború, amely egy 1600 kilométeres arcvonal szabir, örmény, hun, úz, görög, perzsa gócai ellen egyidejűleg folyik, mégpedig olyan brutalitással, amilyen fanatikus a támadás és kétségbeesett a védekezés, különösen akkor, amikor a Kaukázusnak nekiszorított népesség tovább hátrálni immár nem tud. A Kaukázus északi oldalát az előző évszázad utolsó évtizedei óta egy harcias nép tartja megszállva, a kazárok, akik egy évtizedes makacs háború után Kr. u. 680-ban vették az onogur birodalmat végleg birtokukba s ahol máris tízezrével élnek perzsa főleg kovarezmi emigránsok, akiket szintén az arab hódítás tett földönfutókká. Kelet felé a hátrálás útját viszont a Káspi- tenger teszi lehetetlenné.

A tér népei tehát valósággal csapdában vannak, minél keletebbre laknak, annál inkább, mert a menekülés egyetlen lehetséges iránya nyugat, márpedig a Kaukázus vonala másfélezer kilométer.

A menekülő lakosság egy része a Kaukázus jobban védhető völgyeibe, szorosaiba, lakható fennsíkjaira húzódik, kisebb, inkább lovas kötelékek, a harcot feladó s az araboktól semmi jót nem várható harcosok a Kur-vonalán nyugat felé húznak, a zöm pedig megadja magát sorsának, noha ez a sors igen keserű sors, Ez a sors gyaur kutyák sorsa, kegyetlen adózás, elhurcolás, rabszolgaság, arab katonák ágya a leányoknak, rúgás, ütleg, korbács a férfiaknak.

Az az elképesztő lendület, amely az egykori Bábel málladozó maradványától nem messze, néhány évtized leforgása alatt Harun al Rasid mesebeli Bagdadját emelte fel, csak milliók irgalmatlan kifosztásával és százezrek korbáccsal fizetett rabszolgaverejtékével volt lehetséges. Az embertelenül megcsonkított eunuchok, a kivágott nyelvű rabszolgák, a taposómalmok láncra vert páriáinak ezrei és tízezrei éppúgy a meghódított területek lakosságából kerültek ki, mint ahogy családjuktól, vőlegényüktől eltépett perzsa, örmény, szabir lányok népesítették be a fényűző háremeket és a katona-bordélyokat, a nyilvános leányvásárokat és a beduin-sátrak korbáccsal fegyelmezett világát egyaránt. A rendszeres leányvadászatoknak eredménye újabb és újabb hullámait produkálta a "fekete vőlegényeknek", akik bandákba tömörülve, kiégett szívvel és jeges gyűlölettel harcoltak az arab martalócok gyűlölt uralma ellen, törvényen kívül helyezve, futóbetyárok módjára, úgy és ott, ahogy és ahol tudtak. Ez a martalóc-világ természetesen időről-időre véres és irgalmatlan katonai akciókat váltott ki az arab kormányzat részéről, amelyek elől rémülten menekült mindenki, amerre látott, s mivel az arab hatalom keze mindenüvé elért, ezek a megtépett és meghajszolt szegénylegények egyesével, vagy kisebb nagyobb csoportokban, megkergetve, vagy bujkálva, kimerülten és kiéhezve, vánnyadt és beesett horpaszú lovaikon - északnyugat felé kísérelték meg a menekülést a félelem és a megalázás földjéről a Kubán túlsó oldalának végeláthatatlan és hozzáférhetetlen mocsárvilágába, ahova nem merte őket követni semmiféle katonaság.

Hogy mikor és hogyan, milyen hajsza űzött vadjaként vetődött erre az alig lakott és nyomasztó vidékre a szabir szabadcsapatosok közül az első kimerült és agyonhajszolt magános lovas, azt senki sem látta és senki sem tudja. Talán csak egy-egy megmagyarázhatatlan és megdöbbentő álomképet dob fel egy-egy kései utód ősi idegsejtjének tudat-alatti mélyéről a kifosztottság, a reménytelenség, az elhagyatottság szívfacsaró és felejthetetlen élményének faji emlékezete egy-egy nyugtalan és beteg éjszakán, s ha ez a kései utód történetesen egy "Verecke híres útján jött" Ady Endre, az ősi sejt mélyére ráégett kép olyan döbbenetes sorokban tér vissza tizenhárom évszázad ködös mélységéből, amit megmagyarázni egyszerűen lehetetlen, hisz Ady Endre nem tudhatta mindazt, amit "Az eltévedt lovas" c. költeményében a látnokok révületében leírt. Azt annak, akitől ezt a keserűséggel feltöltött sejtet örökölte, látnia és éreznie kellett egyszerű valamikor

"Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Itt van a sűrű bozót
Itt van a régi tompa nóta
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Alusznak némán a faluk
Múltat álmodván dideregve
S a ködbozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgű medve

Vak ügetését hallani
Hajdani eltévedt lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak."

A magyar múlt tanulmányozójának libabőrös lesz ezektől a soroktól a háta, amelyekről a "hajdani eszelősök" táltos ivadéka maga sem tudta, mikor kuszán papírra vetette őket, hogy ezek a szabirból-magyarba forduló történelem bevezető sorai

Sok-sok meghajszolt szabir szegénylegényt nyelt el kimerült gebéjével együtt a csalóka semlyékek mélye, amíg a Meotisz mocsárbirodalmának kacskaringós útjait menekülő vadat követve kitapasztalták ezek a bujdosók, amíg egymásután felfedezték a száraz, lakható földhátakat, szilárd bozótosokat, a topolyaerdők között elterülő réteket, legelőket, apró tavakat, patakokat, buja füvű tocsogókat, ahova vezető nélkül nem juthatott be ember. De ahogyan nőtt az első keveseknek a helyismerete és ahogy teltek a hónapok és az évek, úgy nőtt, szaporodott és alakult az a tragikus múltakat hordozó csupa-férfi társadalom a mocsarak mélyén. Előbb csak kisebb rablóbandákban, félig betyár-, félig katonakötelékekben küzdöttek a fennmaradásért. Lovat, marhát a don-vidéki kazár csordákból, ménesekből csaptak ki egy-egy hirtelen támadással maguknak, egyéb szükségleteiket a Krímbe eszközölt rablókirándulásokon görög, örmény, gót, meg zsidó kereskedők portékáiból rabolták össze, asszonyokat meg a kiterjedt mocsárvilág környékén visszamaradt kisebb-nagyobb alán maradványok telepeiről, meg, mikor már tekintélyes létszámú csapatok szervezésére is képesek voltak és bemerészkedtek egykori hazájuk területére egy-egy villámgyors huszár-rajtaütés formájában Szabirföldről szereztek maguknak.

Létezésük híre hamar szétfutott az arab elnyomatás sóvárgó világában, romantikus regék, dalok szövődtek köréjük és számuk újabb és újabb bujdosókkal, magános, vagy csapatos menekülőkkel rohamosan nőtt, úgy, hogy létezésükről rövidesen tudomást kellett a szomszéd népeknek is szerezniök.

Kilétükkel a környező világ nincs tisztában. A nyelvük ugyanaz, mint amit a Kaukázustól és a Fekete-tengertől délre eső területek népei beszélnek s mivel ezeket "úz", "as" "chús", "ghúz" nevekkel összevissza jelölik, a bontakozó új képletet is egyrészt ezzel a névvel határozza meg az első olyan bizánci feljegyzés, amely már rájuk vonatkozik (739), másrészt a területről, amelyen megjelennek, s amely valaha, évszázadokkal előbb Alániához tartozott, jelölik őket alánoknak is, majd mikor a különbség nyilvánvalóvá válik, nevezik őket turkoknak is. A málladozó és leválóban levő krimi görög közigazgatásnak és a krimi görög püspökségnek komoly problémát jelentenek, hiszen hovatovább krimi területeket szállnak meg és krimi városokat, falvakat vesznek birtokukba, de foglalkoztatják a kazár és az arab közigazgatást is, hisz az arab birodalom észak-nyugati, kaukázusi és Kur-vidéki tartományaiban állandóak a zavarok, amiket a helyi lakossággal egyetértve okoznak. Figyelemreméltó, hogy az arab feljegyzések pontosan ugyanarra az időre vonatkoznak, amikor a bizánci feljegyzések elkezdődnek velük kapcsolatban.

Mivel ezek az arab feljegyzések nagyon érdekesek, sőt esetleg döntő fontosságú magyar őstörténeti adalékot jelenthetnek, az általános előadásmodortól eltérően, némileg analitikus formában kell velük foglalkoznom.

1. A haldokló nyugatrómai birodalom germánokkal feltöltött légióinak és a germánokkal betöltött katonai pozíciónak történelmi megfelelője a keletrómai birodalomban az a szerep, amit a hun, trák-türk, úz, alán katonaság és vezéreik visznek, akik azonban nem szétrombolják, hanem asszimilálják a birodalmat.

2. Az egykori görög és kisázsiai magas fokú civilizációk, kultúrák ókori színhelyei ebben a korszakban züllenek oly mélyre le, hogy az utolsó százötven esztendő ásatásai nyomán kezdjük csak megismerni őket. Athén pl., a hellén kultúra egykori fellegvára nyomorúságos balkáni faluvá zsugorodik össze, de ez a sorsa az egykor oly fényes kisázsiai kultúrközpontoknak is.

3. "Kha" szumirul annyit jelent, mint "nagy" A szó pontos szumir megfelelője "kha-kun": Az összes káspi-népeknél ez volt a "főkirály" neve.

A Meotiszban elszaporodó szabir politikai menekülteket szervezett társadalommá emelő történelmi momentumnak igen fontos az időpontja, mert ez az időpont rögzíti Dentu-Magyaria megalakulását. Ennek az időpontnak megállapításához az első bizánci adat időpontja - Kr. u. 739 - önmagában nem elég, hisz ez az adat önmagában nem jelenti azt, hogy ebben az időpontban Dentu-Magyaria már létezett. Ennek az adatnak azonban roppant erejű alátámasztást ad három különböző, és magyar történeti vonatkozásban teljesen egybehangzó arab feljegyzés. Ezek, ismétlem teljesen egybehangzóan, Bal'ami krónikájában (kiadta az Orosz Akadémia 1844-ben), Baladhuri 1866-ban, Leidenben kiadott "Futuh al-Buldan" c. művében és a Kairóban, 1921-ben kiadott Ibn-al-Athir krónikában - mind a három koraközépkori arab munka találhatók.

Ezekben a művekben a földrajzi nevek, folyók, helységek, tartományok, középkori arab elnevezésekkel szerepelnek és ezeket, sajnos, nehéz azonosítani azon a tényen kívül, hogy Kaukázusvidéki területről van szó. A magyar történelmi szempontból legfontosabb terület azonban ezekben a krónikákban "al-Lakz" - csaknem teljesen kétségtelenül meghatározható. Ennek az "al-Lakz" területnek, amely a Kaukázustól délre terült el és körülbelül az egykori "Örményország" nyugati felének felelt meg Azerbajdzsán és Kisázsia között, a szövegek szerint van "alföldje", van "hegyvidéke" és van "két folyó között" elterülő része (a két folyó nevét ezek a krónikák "Samur" és "Shabiran" szavakkal adják és ezeknek megállapítása ez ideig még vitás). Mivel ilyen "két folyó közötti" síkság Elő-Ázsiának Kaukázus-vidéki régiójában csak kettő lehet, (az egyik a Tigris és Eufrát forrásvidéke a Van tótól nyugatra, a másik a Kur és a Ruzsa (Aras, Araxes) forrásvidéke az előbbitől mintegy 300 km-re északra), akármelyik folyópart jelöli is a "Samur" és "Shabiran", a terület, amit "Laki területének" neveznek ezek a források, nagyjából ugyanaz, hisz a két forrásvidék síkságainak középpontjai (a távolság a Budapest-Debrecen közti távolságnak felel meg) egy egységen belül terülnek el. A kettőt egy az Erzerum és Pejbárt vidékét borító "hegyvidék" választja el. Ezzel a területtel kapcsolatban, amely a Kaukázus hegység Fekete-tenger felé eső szakaszától délre terül el, két dolgot is meg kell jegyeznem. Az egyik az, hogy ennek a területnek északnyugati közvetlen szomszédja a Kubán-vidék és Meotisz, a másik az, hogy a Theophylactus Simokatta és Procopius által említett magyar erőd (I. o.) Pejbárt közelében volt.

Mielőtt a szóban forgó arab feljegyzésekre áttérnék, még fel kell vázolnom az adott történelmi helyzetet is. Kr. u. 735-től 743-ig az arab birodalom északi tartományainak kormányzója a damaszkuszi kalifa megbízásából az uralkodó családnak egy Marwan nevű tagja, aki főleg az északi határt jelentő Kaukázus-vonal védelmével van elfoglalva és több hadjáratot vezet Kazária ellen is. Amint említett arab források közlik, Marwant és hadseregét 737-től 740-ig egy makacs és nagyarányú felkelés katonai vérbefojtása foglalja le.

Az arab hódítás óta különböző lázadások úgyszólván napirenden vannak ebben az északi térségben, a szóbanforgó felkelés azonban igen nagy arányú és központilag irányított, nagy területet magába foglaló felkelés, amelynek színhelye al-Lakz s amelynek élén a lakosság egykori urának leszármazottja áll, akinek a neve arab írásban "Upas ibn Madar".

Az "ibn" arab nevek után a nemzetséget megjelölő nevet vezeti be, szószerinti fordítása "fia". Árpádkori magyarban szokásos névmegjelölési gyakorlat szerint annyit jelent: "-nembeli", vagyis a név ómagyarban így adható vissza : "Madar nembeli Upas", vagy "Upas a Madar nemből" (V. ö. a Huba nembeli Szömöre, később "Szömöre de genere Huba").

Semmi, de semmi kétség nem lehet az iránt, hogy a szóban forgó "Madar", vagy a bizánci forrásokban található "Mazar, Matzar" név ugyanerről a területről, azonos a néhány évtizeddel később Meotiszban felbukkanó "Magyar" törzsnévvel, de afelől sem lehet kétség, hogy amint ezt már más helyen kifejtettük, a "d", "z", "tz" különböző volta arra mutat, hogy a hangzó, amit a bizánciak "z"-vel s "tz"-vel, az arabok meg "d"-vet próbáltak visszaadni, sem nem "z", sem nem "d".

A szóban forgó név minden kétség és merészség nélkül a "Magyar" szóval adható vissza. A szóban forgó terület szabir terület és hemzseg a "magyar" név különböző változataitól babiloni, asszír, perzsa, görög, örmény és bizánci forrásokban egyaránt.

Az "Upas" névre Árpádkori neveink sorában nem találtam példát, az "Opos" névre azonban több példa van, a legismertebb a szerencsétlen emlékezetű Salamon hűséges vitéze, a "Ják-nembeli Opos", akit krónikáink "Bátor" Opos néven említenek (11. szd.), de van Opos név több is. Az arabból átírt s "Upas"-nak írt név talán az Opos név mása torzult formában (de lehet esetleg "Aba" is, sőt Huba is).
Ha ez így van, megtaláltuk Kézai Simon magister
  • "Chabá"-jának az apját,
  • Edemen nagyapját,
  • Ügek dédapját,
  • Álmos ükapját
  • és ez a Magyar-nembeli Opos, az árpád-ház eddigelé ismert legrégibb név szerint is megállapítható őse, akinek, amint majd a későbbiekben látni fogjuk, valamikor a 690-es évek végén, vagy a 700-as évek elején, a századforduló körül kellett születnie.

A Magyar-nembeli Opossal kapcsolatos feltevést teljesen alátámasztja az, amit az arab forráshelyek (4) közölnek róla.

Ezek a források elmondják, hogy miután Marwan hadserege, egy hosszú háború eredményeképpen megszállta al-Lakz egész területét, a Magyar-nembeli Opos seregének maradványával bevette magát 739-ben a várába, amelyet Marwan körülzárt s ostrom alá fogott. Mikor aztán a vár helyzete tarthatatlanná vált, Opos még megmaradt maroknyi emberével egy éjjel egy kirohanást rendezett, áttörte az ostromgyűrűt és "észak felé", "a kazárok királyához" menekült. (5)

Észak felé Meotisz terült el. A "Magyar-nembeli Opos" tépett kis csapatával megérkezett és személyében megjelent az egyetlen dolog, ami a bujdosók világából még hiányzott, a széles látókörű, előkelő, tekintélyes vezér, a sok kisebb-nagyobb köteléket egy kézbe összemarkoló szervező. Ezzel a bujdosók tömege társadalommá, az általuk megszállt mocsárbirodalom egy ideig talán kazár keretben, támogatással, szövetségben, vagy fennhatóság alatt, országgá vált. Dentu-Magyaria megszületett.

Az egykorú és későbbi bizánci közlések hol úzoknak, hol alánoknak gondolják őket, az ószláv emlékezet szabirokat, (6) szavardokat
emleget és határozottan megkülönbözteti őket az általuk "kazároknak" nevezett, északabbra lakó onoguroktól. (7)
Mind a kazár, mind a bizánci köztudatban önálló népegyéniségként élnek saját politikai kontúrokkal, csupán a nem egészen jól tájékozott arabok keverik őket össze következetesen a tőlük északabbra lakó onogurokkal.

Az egykorú arab és kazárokra vonatkozó egyéb kútfőkből tisztán kivehetően a 751-iki kazár-arab háborúban már említésre érdemes kötelékekkel, önállóan vettek részt, sőt, a háborút egy időben a kazárok nélkül, teljesen függetlenül, folytatták Szabiria felszabadítására.

Ennek a háborúnak, amelyben a részvétel a Meotiszban alakulóban levő új ország első "politikai" ténykedése, világtörténelmi méretezésű háttere van, amiről az eseményeknek kellő megvilágításához nyújtanunk kell egy elnagyoltan felvázolt képet.

Évtizedek óta bontakozó belső nehézségek után ebben az esztendőben robbant ki a válság az arab birodalom életében, amely kettészakadáshoz s egy új dinasztia megalapításához vezetett. Az afrikai s az időközben Tarik által meghódított pireneusi területek, mint nyugati birodalom, Kordova székhellyel önállósultak, a keleti rész pedig, egy új dinasztiával, Abul Abbasszal és utódaival, és egy új fővárossal a régi Damaszkusz központ helyett, Bagdaddal alakul ki "Bagdadi Kalifátussá". Mindez súlyos belső zavarokkal, az arab erőt paralizáló belső ellentétek küzdelmeivel jár és a birodalom katonai erejét ez jó időre teljesen megbénítja.

A belső ellentétek jeleire megmozdulnak a leigázott népek és emigrációik s talán ezek veszik rá az arab imperializmust egyébként is aggodalommal figyelő, sőt bizonyos értelemben arab nyomás alatt álló kazár kormányzatot egy háború indítására a saját belső zavaraival elfoglalt arab birodalom ellen.

A kazár erők három ponton lépik át a Kaukázus-vonalat. A meotiszi szabir erők a nyugati, Fekete-tengeri kazár seregrészhez csatlakoznak, amely valószínűleg Don-vidéki onogur kötelékekből áll. Ez a seregrész gyorsan nyomul a Kaukázus és a vele párhuzamosan futó Rion-Kur vonal közötti térben kelet felé előre és előnyomulása során a csatlakozó férfilakossággal rohamosan növekedve egészen az egykori szabir fővárosig, a görög és római források által Gudeának nevezett Kúr-parti erősségig jut el, ami mintegy 1000 km-es előnyomulást jelent.

Az arab kormányzó, aki ez időben Mansur, igen nehéz helyzetben van. Omajida-ember, aki a rohamosan tért nyerő ellenkalifa, Abul Abbasz és pártja részéről katonai támogatásra nem számíthat, az egyre kisebb térre szoruló régi rezsimet meg teljes mértékben igénybe veszi az ellenkalifa elleni egyre reménytelenebb küzdelem. Mansur így elveszti a döntő csatát s a harcban maga is elesik. Az Omajida udvar által kinevezett utód helyzete ugyanez s mikor Abbaszida oldalról szorongatni kezdik, átáll a kazárokhoz, akik így elfogadják kormányzónak s az a helyzet alakul ki, hogy a dél-kaukázusi tartományok, kazár jóváhagyással névlegesen megmaradnak a régi dinasztia kezén, kazár szövetségben és ezzel a háború kazár részről véget is ér egy tisztázatlanul maradt státus quo-val. Nem ér véget azonban szabir részről s a szabir csapatok által felszabadított területek továbbra is szabir kézen maradnak néhány éven keresztül.

Mikor azonban az. arab belpolitikai helyzet Abul Abbasz végleges győzelmével teljesen tisztázódik és az Abbaszida főváros, Bagdad végleg elnyomja Damaszkuszt, az Abul Abbasz után következő új Abbaszida kalifa az északi tartományok ügyét is rendezi, amennyiben új, Abbaszida kormányzót nevez ki Yazid ibn-Usayd al-Sulami személyében, aki megfelelő katonai erővel megkezdi az északi területeken az arab szuverenitás helyreállítását. A 755-ben vagy 756-ban meginduló visszacsatolási hadjárat során a szabirok fokozatosan veszítenek tért. Az előnyomuló arab haderő megtorlásától nem ok nélkül tartó lakosság, különösen azok a kategóriák, amelyek tevékenyen vették ki részüket a felszabadításban, menekülnek. Egy részük kelet felé a Káspi irányába, más csoportok, tömegesen csatlakoznak a visszavonuló meotiszi csapatokhoz, amelyek védelme alatt egész karavánok indulnak nyugatnak, biztonságosabb terület (8) felé.
 Elpusztításnak elébe néző vidékek egész lakossága, a Kúr- vidéki állattenyésztők egész törzsei állatállományukkal és minden tartozékukkal együtt indulnak el a véres utóvédharcok fedezete alatt, úgy, hogy a visszavonulás valóságos exodussá vált, különösen a Kubánhoz közelebb eső nyugatibb területekről. Az elmenekülők számát bizonyos források (al-Tabari) 50.000 lélekre teszik. Ez a tömeg Meotiszban keletkező szabir államba érkező második hullám.

Az északi tartományok újra birtokbavétele után az arab kormányzót Bagdadból arra utasítják, hogy teremtsen békés viszonyt a kazárokkal, amit 758-ban egy házassággal pecsételnek meg. Egy kazár hercegnő és a kormányzó közötti házasság pompázó külsőségek között megy végbe. A következő, 759-ik évben azonban a kazár feleség gyermekszülésben elhal és rövidesen utána hal a csecsemő is. A halálesetekről gyanús suttogások kelnek szárnyra Kazáriában, amelyekben talán az ez időben igen nagy számú, főleg kovarezmi emigránsoknak része lehet, és a rohamosan konszolidálódó arab erőnek amúgy sem örülő kazár kormány háborúra szánja el magát.

Ebben a háborúban a meotiszi szabirság már mint szövetséges, külön katonai főparancsnok parancsnoksága alatt álló önálló hadsereggel vesz részt. Ennek a főparancsnoknak a nevét "Astarchán"-ként adják a források, (9)
ez azonban nem személynév, hanem katonai rang és beosztás, "Uz-tarchán". A szó az "úz-parancsnok" kifejezésnek felel meg. (10)
Ez a személy a Magyar-nembeli Opos már nem lehet, hiszen az ő romantikus menekülése óta ekkor már húsz év telt el. Ez az "Úz-tarchán" Oposnak minden valószínűség szerint a fia, az akit Kézai Simon "Chabának" nevez Gestájában, s a parancsnoksága alatt álló hadsereg, tekintettel arra, hogy a meotiszi szabirság lélekszáma ekkor már 100.000 körül lehet, valóban "hadsereg", legalább 10.000 fő.

A háború nagy arányokban indul. A kazár haderő mellett pl. a kovarezmi emigránsok maguk is kiállítanak egy említésre méltó hadosztályt, amely aztán állandó is marad.

A szabir haderő villámgyors előnyomulással birtokba veszi al-Lakzt, a kazár haderő meg a kovarezmi kontingens a két kaukázusi átjárón keresztül északról hatol be arab tartományokba, ahova a kalifa gyorsan 20.000 embert küld a kormányzó haderejének támogatására, amely el is éri a kormányzó hadcsoportját, egyesül is vele, de súlyos vereséget szenved. Az arab katonai helyzet olyan súlyossá válik, hogy a kalifa rendeletére 7000 embert bocsátanak ki a börtönökből és ezekből formálnak egy újabb hadsereget és erődöket emelnek mindenfelé.

A háború végső kimenetelére vonatkozóan nem állnak értesítések rendelkezésre, néhány évvel később azonban az arabok már a bizánci határt nyugtalanítják és az északi területek újra arab kézben vannak. Az arab foglalás ezúttal végleges s a visszavonult meotiszi szabir erők minden valószínűség szerint egy újabb hullámot hoztak Meotiszba az elveszett hazából magukkal.

Bár a háború időtartamáról, befejezéséről konkrét adat nem áll rendelkezésre, más adatokból következtetve a visszavonulás 764-765 körül (11)
ment végbe s ezután az újabb és utolsó felszabadítási erőfeszítés után a meotiszi szabirság államalapítása véglegessé vált.

A komplexumban van egy figyelemreméltó elem s ez a háborúban résztvevő kovarezmi hadosztály. Ennek az adatnak a fényénél teljesen új megvilágításba kerül a Kézai- Gestának az a meglepő állítása, - amit történettudományunk, mint olyat, ami földrajzilag, történelmileg és "finn-ugorilag" lehetetlen, elvetett - hogy Csaba kovarezmi perzsa nőt vett feleségül, - "nam mater ejus de Chorasminis orta erat" írja Kézai Edemennel, Chaba fiával kapcsolatban.

Csaba a hadjáratból egy kovarezmi származású feleséggel tért haza s ez a feleség a Kazáriában élő kovarezmi emigráció egyik tagja lehetett. Csaba fiának, és utódának, neve - Edemen - tiszta perzsa név.

Ezzel a Csabával egyébként, akinek létezését a "finnugor" elméletbe be nem erőszakolható minden elemmel szemben elutasítóan viselkedő magyar történettudomány egyszerűen kétségbe vonja, foglalkoznunk kell.

Arra a genealógiára, amit gestáink és krónikáink Árpád fejedelem származásáról adnak, a magyar történettudomány, mint komolytalan, hitelt nem érdemlő, középkori dicsekvésre nem sok ügyet vetett. Árpád nagyapjának, Ügeknek a létezését a mondák világába utalták, akit a Hóman-Szekfü "Magyar Történet", amely a frank határőrvidék Pribina nevű alkalmazottjának egy teljes oldalt szentel, egyetlen mellékmondatra sem tart érdemesnek.
Ügek kagán nagyapjára, Csabára azonban csak legyinteni szoktak, mint afféle naiv "krónikás" közlésre, hiszen Attila fia, hősmondáink "Csaba-királyfia", évszázadokkal korábban élt, mint Ügek nagyapja.

Pedig talán érdemes lett volna ezzel a névvel egy kissé tüzetesebben foglalkozni, egy ilyen vizsgálódás ugyanis meglepő eredményekkel gazdagította volna őstörténeti adatainkat.

Feltűnő mindenekelőtt az a tény, hogy helységneveink sorában olyan sok "Csaba" fordul elő (Békéscsaba, Rákoscsaba, Hejőcsaba, Csabacsüd, stb., stb.) annak ellenére, hogy honfoglalás kori és honfoglalás utáni történetünknek egyetlen ily nevű szereplője nincs, ellentétben más árpádkori helyiségneveinkkel, amelyek mind tényleges személyek neveit viselik, mint pl. Solt, Kál, Bogát, Bulcsú, Jutas, Üllő, Keve, Szemere, Doboka, Szolnok, Miskolc, Kalota, Tétény, Szalók, Taksony, stb., akik mind valóságos személyek voltak.

Feltűnő az is, hogy egyetlen "Attila" helységnevünk sem volt a múltban sem,
"csaba" helységneveink tehát nem utalhatnak Attila legkisebb fiára a három közül s az is megjegyzésre méltó, hogy "csaba" helységneveink nem Erdélyben, a Csaba-kultusz földjén vannak, hanem mindenfele, ugyanúgy, ahogy pl. a Kál helységnév is az ország legkülönbözőbb részein megtalálható.

László Gyula kitűnő könyvében (12)
egy rendkívül érdekes fejtegetés van a "legkisebb fiú" különleges státusáról az ősi magyar családban. Ő örökli a szülői házat, ő folytatja a szülők életét és viszi tovább a szülök gazdaságát és már gyermekkorától kezdve bizonyos jogok illetik meg a család szervezetén belül. Előkelő helye van az ültetésrendben az asztalnál, halála esetén a családi temetkezési helyen. Még a legújabb időkben is neki jár sok vidéken az utcai szoba, a "nagy ház", ha megnősül, amit neki kell átengedni, akármelyik bátyja lakik is benne előzőleg. Népmeséinkben mindig a harmadik fiú oldja meg a feladatokat, amikbe az első kettőnek beletörött a bicskája, neki segít a táltos paripa, ő öli meg a sárkányt, ő menti meg a királyleányt. A harmadik fiúnak táltos-ereje van.

Ezeknek a feltűnő találkozásoknak az alapján már évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy Gyula, Béla, Zsolt szavaink módjára, vajon nem valami különleges fogalmat jelölő szó volt-e eredetileg a Csaba, tehát nem "csaba" volt-e ennek a névnek is az őse, mint ahogyan a "gyula", a "béla", a "zsolt" pl. azok voltak.

Mikor aztán szumirban megtaláltam a "kál" szót, amely "ver" és "erős" fogalomcsoporton kívül "elöljárót", "elsőt", "elsőszülöttet" jelent - (vagyis Kál helységneveinknek a valószínű magyarázata az, hogy azokat egy bizonyos nemzetség elsőszülöttje házasodáskor alapította) továbbá ugyancsak szumirban megtaláltam az "ucc" (öccs) és az "aba" (hiány, kevés, rövid, kicsi, elfogy, apad) szavakat is, felvetődött a lehetőség, hogy a "csaba" családtag-név, olyan, mint az "öccs", "báty", "húg", "nén" és társaik, és "legkisebb fiút", "legkisebb fiútestvért" jelent, vagyis azt a fiút, akivel lezárul a gyermekáldás, aki az utolsó a gyermekek között, vagyis "ucc-aba", "öccscsaba" ugyanúgy, mint ahogy a "kál" az első a fiúk között (13).
A "Csaba" helységnevek magyarázata eszerint az volna, hogy azok bizonyos családok legkisebb fiainak alapításai.

A "Csaba" az utolsó fiúgyermek és talán csak akkor és olyan családokban van csak, ahol éppen három fiú van, és ahol fiú az utolsó gyermek. Ennek éppen ezért, talán valamilyen különös képességet, valami babonás erőt tulajdoníthattak, hiszen harmadik volt és az utolsó a családban. Az ilyen, a gyermekek sorát lezáró "harmadik fiú" lehetett az ősi nomenklatúrában a- Csaba, az "örökös"

Márpedig ha ez így van, akkor krónikánk állítása Ügek nagyapját illetően nem krónikás naivság. Őstörténetünkben ugyanis nem kevesebb, mint három Csaba fordul elő és a fenti szófejtés szerint ezek nem mások (s így kell őket szemügyre venni), mint három fiútestvér legfiatalabbjai.

Az első Attila legkisebb fia, akinek tulajdonneve Irnik (csak mondáink nevezik "Csabának", mert Attila harmadik fia volt) s aki hozzávetőleges időbecslés szerint Kr. u. 453-514 között élt. Valóságos személy volt, aki bátyja halála után (491) átvette és újraszervezte azt, ami nagynevű apjuk örökségéből megmaradt. Bizánci krónikák "Chabad"-nak is említik.

A második Csaba Kurt onogur fejedelem, valószínűleg legkisebbik fia, aki a kazárokkal vívott sikertelen háború vége felé, 679-ben, a bátyjának, Iszperiknek vezetése alatt a Balkánra vándorolt "bolgárok" elvonulása után (678) egy évvel, néhány törzzsel szintén cserben hagyja legidősebb bátyjukat, Bat-Bajánt, és logikus, de vitatott feltevés szerint a Kárpát-térbe költözik; ahol a medence keleti részén - Erdélyben - az avar birodalom keretében helyezkedik el. Ez a Csaba. a székelyek Csabája, akinek alakját a népemlékezet talán Attila fiával cserélte össze. Ennek a Csabának, akire, mint Kurt (Kuvrat) király legkisebb fiára az óbolgár hagyományok is emlékeznek, bizánci kútfő őrizte meg - szörnyen eltorzítva - a valódi nevét (Kotragos). Kr. u. 660 körül születhetett és fiatalon tűnt el serégével együtt, valami balsikerű hadivállalkozás során.

A harmadik csaba Ügek dentu-magyariai fejedelem nagyapja a mi Csabánk,
aki az eddigiek logikája szerint szintén a "harmadik" fia lehetett apjának, akinek valóságos nevét azonban nem ismerjük. Ennek a Csabának Kr. u. 739 előtt kellett születnie (14- 15).

Nemzeti dinasztiánk perzsa ősanyjának nevét éppúgy nem tudjuk, mint ahogy nem tudjuk Csaba személynevét sem. Ha azonban a rendelkezésre álló sovány adatmennyiségből levont következtetéseim nemcsak merészek, hanem helyesek is (s ezt későbbi kutatások és felfedezések el fogják dönteni) , akkor a Magyar-nembeli Oposnak három fia volt, akik közül a két idősebbik meghalt - talán az első felszabadító háború folyamán (751-755) s ezért lett Csaba az utód. Ha házasságának idejét helyesen tesszük a 759-765 évi háború befejezése utánra, fiának, Edemennek valószínű születési ideje 768-769 körüli idő. S ez az idő Dentu-Magyaria teljes önállósulásának időpontja, a kazároktól való teljes elszakadás ideje. Innentől kezdve, együttműködésre valló adatok nincsenek. Innentől kezdve ellenségeskedésre valló adatok következnek (16).

4. Bal'ami 545. Ibn al-Athir két helyen is.

5. A vár neve sajnos nincs megemlítve a szövegben, a színhely azonban igen meggyőző erővel sugalmazza, hogy a fennebb már említett "oppidulum Mazarorumról", phrourton Mazarón-ról lehet szó, amit még Heraklius császár állíttatott a megelőző században helyre.

6. Konst. Proph. i. m. 10. 11. és 37. fejezeteiben található megjegyzések valószínűleg rájuk vonatkoznak. Vernadsky szerint (Ancient Russia) svédek(!) voltak és "szabir" (szavard) nevük a svéd "svert" (kard) szóból származik, mert kardgyártásuk híres volt.

7. Az ószláv feljegyzések "Levedet" és népét "kazár" adószedéssel hozzák viszonosságba, ami az onogur határőrvidék katonasága által nyújtott karhatalom aspektusában, érthető.

8. "Turcarum exercitus devictus fuit atque in partes duas divisus, et earum una quidem oriertem versus partem Persidis incoluit" (Konst. Porph. i. m. 38, fej.). Ennek a résznek csoportjai kerülhettek a Káspi- Kaukázus folyosón át a Jajk-vidékre is.

9. Ya'qubi (Historiae, Leiden, 1883), II. 446, Tabari, IIL, 328 Ibn Fadlan (Rihlah) 218. etc.

10. Az "as-tarchan" kifejezés jelenthet esetleg "lovasságai parancsnokot" is (assa - ló), azonban az egész hadsereg lovasság volt, ennek a kifejezésnek tehát nincs értelme. Az "úzok tarchánja" értelmezés (így nevezik a meotisziakat) az egyetlen ésszerű értelmezés.

11. Baladhuri közli, hogy 765-ben a "Sawardiyah"-k kifosztották Shamkur-t a Kaukázustól délre, (Futuh al-Buldan, 203. 1.) de említi őket egy másik arab kútfő, Hudud al' Alam is (22).

12. László Gy.: A honfoglaló magyar nép élete, Bp. 1944.

13. A fenti okfejtésnek van egy figyelemreméltó negatív alátámasztása is, amely tüzetesebb vizsgálatot érdemelne. Kútfőinkben Bulcsú egyszer mint Bogát fia, másszor viszont mint Kál fia van említve. Mivel a "kál" lehet Bogát megjelölése is - a két név árpádkori helységneveink sorában egyébként is egymás mellett fordul elő - a fenti szófejtés megadja a magyarázatot arra, hogy Bulcsú úgy is van említve, mint "Bogát fia", meg úgy is, mint "a kál fia" (latinban nincs névelő), vagyis a két megjelölés ugyanazt a személyt jelenti, csak történészeink ezt nem tudták. Viszont ez egyszerre tiszta és logikus rendet teremt egy csomó, eddigelé meglehetősen konfúzus forrásadatunkban. Ha ugyanis
  • a kál "elsőszülöttet", "elöljárót" jelent, akkor Bogát Leventének elsőszülöttje,
  • a Nyék törzs Levente után következő feje és Levente után következő horka volt.
  • Bulcsú tehát Árpádnak dédunokája.
Mivel pedig Bulcsú fia az apja kivégzése utáni felháborodásában pogány hitre visszatért "Szár", Szerénd a keresztény egyházi személy által írt István-legenda szerint
"somogyi vajdának" írt Koppány apja, aki "István nagybátyja", vagyis Árpád-utód, a "kálok" leszármazási sora így alakul:
  • Árpád - Lád (Levente) - Bogát - Bulcsú - Szerénd - Koppány.

14. Neve első középkori gestánkban, a Szt. László-korabeli "ősgestában", amely mindössze mintegy 275 évvel "Csaba" élete után készült (1075-1080 táján), még valószínűen benne volt, csak a későbbi kompilátorok (Anonymus, Kézai, Kálti és Thúróczi) hagyták ki, mert a tulajdonnévnek tekintett "Csaba" szó előtt értelmetlennek találhatták. Anonymusnak nem ez volna az egyetlen "forráskritikai" tette. Ő, mint "csacska meséket" kihagyta kompilációjából pl. őstörténetünk mondai jellegű anyagát, '' ami így az elveszett ősgestával együtt elveszett, s ő "igazította ki" az ősgesta helyesen felsorolt vérszerződő vezéreit is kihagyva Árpádot, aki Álmossal egy listára téve szerinte logikátlan és téves volt és tulajdonnévnek téve meg a "kende" szót (Kundu), hogy a hét név kijöjjön. A "Kende" ugyanis az ő korában már tulajdonnév volt, mint a Kál, Csaba, Gyula is. Erre egyébként még visszatérünk.

15. Fia az arab forrásadatok "Upas ibn Madar"-ja, "al Lakz ura" valóban azonos a dentu-magyariai "Magyar" törzs vezetőjével, akkor gyermekeinek drámai menekülése előtt kellett születniök s ha a "csaba" szófejtés helyes, ez a fiú a legfiatalabb a három közül. Mindez a születési időt meglehetős pontossággal határolja körül, sőt "Upas ibn Madar" születési idejét is erős valószínűséggel teszi a 7. és 8. század fordulójára: Bár mindez tiszta dedukció eredménye csupán, ez az eredmény és a következtetés összehasonlíthatatlanul szilárdabb és komolyabb bázison nyugszik, mint a "finn-ugor" történetmagyarázat merész "man-s-í" elmélete, nyakatekert szófejtései, lovasnéppé átvedlett erdőlakói. és egy olyan , "finn-ugor" nyelv, amelyben csak annyi a "finn ugor", amennyit ebből a nyelvből a "finn-ugor" nyelvek hiányosan és tökéletlenül átvettek.

16. Egyáltalán nincs kizárva, hogy a Konstantinos által említett kazár házasság (Lebedias) ennek a Csaba-féle házasságnak homályos emlékével keveredett össze a 10. század derekán, a szabir-onogur egyesülés után.