Az országvesztés, a családi tragédiák és vagyoni veszteségek érzelmi és anyagi következményein túlmenően különösen a drasztikus életforma változást sínylette meg az ú. n. vezetőréteg, a volt feudális társadalom és a törzseket irányító családok, a "108 nemzetség" arisztokráciája s főleg a volt városlakók, az iparosok és kereskedők, akiknek - egy emberöltőre legalább - le kellett egyszerűsödniök a pionírok életének kemény, kezdetleges és kényelmetlen színvonalára. A régi "fő-úr" családok, a Csák, a Geréb, a Keve, a Pok (1)
sokkal civilizáltabb körülményekhez és magasabb életszínvonalhoz szokott tagjai, a kovarezmiek kazáriai emigrációjának az új országba átköltöző része, a műhelyeiket elvesztett iparosok, a régi üzletkötőktől elszakadt kereskedők, a kultikus központjaikat elhagyott mágusok mind rögtönzött és a réginél kényelmetlenebb körülmények közé kerültek. A túlnyomó zöm azonban, az azelőtt is állattenyésztő, legeltető alföldi többség, a földművelők, halászok, vadászok, csikósok, gulyások, juhászok, kondások egyszerű és igénytelen társadalma gyorsan berendezkedett az új területen, amely bőségesebb, bujább és főleg határtalanabb volt a réginél.
A táj nem volt a nagy terület minden részén civilizálatlan, hisz a tér a nagy mocsártartományok kivételével a múltban sem volt teljesen lakatlan és az első menekülők érkezése óta már egy egész emberöltő futott le a hatvanas évek derekán lefolyt nagy exodusig. A nagy mocsárbirodalom nemcsak hogy fel volt már derítve, hanem már tekintélyes népessége is volt jelentékeny lakótelepekkel, közlekedési könnyítésekkel, gázlókkal, bürükkel, révekkel, csapásokkal a szárazulatok között és még inkább így volt ez délen, a Kubán-vidéken, a Krim-bejárat vidékén, meg az alán és szláv diaszpórák Dnyeper-vidéki régiójában. A közép; a tér súlypontja, a csendes és hatalmas folyam, a Teniz, vagy ahogy a rómaiak és görögök nevezték, Tanais, melynek túlsó partján már kazár nyájak legelésztek ebben az időben, meg éppen ősrégi "szkíta" kultúrterület volt immár több, mint ezer esztendő óta. A nagy delta buja nyárfaerdeit, sűrű bozótosait meg iharosait kajtató szabir vadászok, madarászok, tőrvetők, pákászok lépten-nyomon ősi rokonnépek, napimádó elődök elhagyott kultikus helyeinek korhadozó maradványaiba botlottak bele a lustán sütkérező vendben, a Teniz isten időtlen békéjének korhadó faóriások, sütkérező gyíkok és zümmögő vadméhek által őrzött világában. A tengerparton, az Azovon túl, valaha görögök által lakott, hallgatag romvárosok immár alig felismerhető útvonalain nőtt a fő, a dudva, a gaz, mint a néhány száz évvel azelőtti gót-korszak árja-szemrehányása, de a Krím-félsziget görög-alán-gót-kazár világának bejáratában, még élő városok lakói figyelték, éspedig nem kis aggodalommal, hogy hogyan nőttek a mocsári rablók nemzetté.
A két nagy folyó-deltát és az Azov-régiót szegélyező mocsárövtől északra, határtalan róna nyúlt a Dnyeper és a Donyec között s ezt a rónát gyorsan népesítették be az egyre szaporodó és egyre nagyobb foltokat belegelő szabir ménesek, nyájak, csordák, meg a táj számára már ezer év óta olyan ismerős, olyan otthonos, olyan jellegzetes kerek házak félgömbjei, az európai emberiség koraközépkori, Nagy Károly előtti átlaghigiéniájának, átlagkényelmének, átlagéletmódjának nyomorúságos kunyhó-színvonalából messze-magasan kiemelkedő turáni lakókészségek, melyeket a Káspin-túl "gyurtnak", a Káspin-innen "kalimlaknak", "kamliknak" neveztek
és amelyeket a 19. szd. történettudósai ugyanolyan meglepő hozzáértéssel intéztek el a "sátor" elnevezéssel, mint amily tömörséggel interpretálták a Kr. e. 2. évezred egész történetét kialakító újdonság, a lovas harc ókori társadalmának királyi kiváltságokkal elárasztott, királyokat emelő, királyokat buktató, királyokká emelkedő és királyokat fegyelmező tagjait "alacsonyrendű munkákat végző kocsisoknak és lovászoknak".
Az a naiv, lelkes és költői történetszemlélet, amely őseinket csupa csillogó sisakokkal, ezüst zablákkal, párduckacagányokban és csatos-díszes ruhákban, nemesvérű, kantáros paripákon, kerecsen-madarakkal vadászgatva képzelte el, természetesen költészet, amely megérdemelte, hogy a történetkutatás realitásának sokkal színtelenebb állapításai az irodalmi romantika területére szorítsa vissza. Azonban az ennek reakciójából kinövő, "népi-paraszti" szuggesztiókon épült "folklorisztikus" történet szemlélet, amely viszont csupa primitív, babonás és naiv parasztfigurákból állította össze a honfoglaló magyarságot, alig különb az előbbinél.
Dentu-Magyaria gyorsan rendeződő társadalma éppolyan sokrétű társadalom volt, mint a mai, a maga Pesttől-Mucsáig, palotától-kunyhóig, gróftól-béresig, tábornoktól-közlegényig ívelő rétegezettségében, csak éppen a dimenziók nem voltak olyan szélsőségesek. Kisebb volt a "pest", többet számított a "mucsa", egyszerűbb volt a "palota", és különb volt a "kunyhó", "kán", meg "kál" volt a "gróf" és idegenből szerzett rabszolga volt a "béres", mert a nemzetségbe született magyarnak, a nemzetség, meg a törzs fején kívül nem parancsolt senki és ez így volt katonai szolgálatában is.
Voltak közöttük egyszerű, nyers, faragatlan emberek -és mint mindig és mindenütt, ez volt a zöm - voltak közöttük tudós mágusok, több nyelvet beszélő, tehetséges diplomaták, voltak bátrak és voltak gyávák, voltak tiszták, rendszeretők és voltak elhanyagoltak és rendetlenek, voltak takarékosak és prédák, voltak gazdagok és szegények, voltak intelligensek és nehézfejűek, voltak felfuvalkodottak és szerények, fegyelmezettek és garázdák, voltak köztük hősök és voltak köztük tolvajok is.
Barbárok azonban nem voltak. Civilizáltak voltak, sokkal civilizáltabbak voltak egyetemes átlagukban, mint a kor Európájának egyetemes átlaga.
Természetesen ezt csak úgy kinyilatkoztatni kétségtelen, vagy legalábbis meggyőző bizonyítékok nélkül nem túlságosan meggyőző s különben nem ez egy primitív fokon álló, még "emberáldozatokat" bemutató, minden későbbit a "felsőbbrendű Európától", főleg a németektől kapó, nomád magyarság álláspontján álló magyar történettudomány képviselői számára. A honfoglalás előtti magyarság civilizációs színvonalát tehát úgy, amint az kútfőadatok, archeológiai leletek, rokonnépekről rendelkezésre álló egykorú leírások, parasztcivilizációnk elemei, összehasonlító folklorisztika, részletes rekonstrukciók és sok sok egyéb közvetlen és közvetett információt nyújtó lehetőségek adalékainak tömegéből népüket szerető magyar tudósok (2)
bámulatos munkával felderítették, be kell mutatnunk, éspedig pontról-pontra, szabatos összehasonlításban az egykorú európai civilizáció színvonalával.
Túlmenően azon, hogy a "civilizáció" szó gyakorlati, célszerűségi és kényelmi elemekből összeszőtt társadalmi tartalmú fogalmát el kell választanunk a "kultúra" szó szellemi, erkölcsi, esztétikai, tehát értékelméleti elemekből álló individuális tartalmú fogalmától, le kell tűznünk "civilizált"-at és a "civilizálatlan"-t meghatározó pontokat.
Ezek közkeletű felfogás szerint a ruházkodás, a táplálkozás, a lakás, a hygiénia, a használati eszközök és a másokkal szembeni magatartás módja és minősége. "Civilizáltnak" lenni bárki számára elérhető, éppen ezért többé-kevésbé kötelező. A "kulturáltság" foka nem mindenki számára érhető el, mert igen hosszú és bonyolult folyamat eredménye, éppen ezért nem kötelező, sőt általában magasra értékelt kivételes állapot. Civilizált lehet valaki anélkül, hogy kulturált lenne, viszont vannak mély kultúrájú emberek, akik éppen a belső építés szerénysége miatt, nem túlságosan civilizáltak. A civilizáltság foka és mennyisége, éppen gyakorlati elemeinél fogva megállapítható és pontosan mérhető, sőt mivel közösségi eredmény, megállapítható és mérhető társadalmi átlagban is. A kultúra szubtilis, alig mérhető s mivel egyéni mennyiség és egyéni teljesítmények eredménye, társadalmak ily szempontú értékmeghatározása lehetetlen. Legfeljebb csak a "kulturáltak" előfordulásának mennyiségéből lehet rendkívül bizonytalan. és pontatlan megállapítást eszközölni.
A honfoglalás előtti magyarság ruházkodásának célszerűségi és esztétikai felsőbbrendűsége felől a korbeli európai ruházkodás sokkal alacsonyabb célszerűségi és esztétikai és technikai minőségével szemben, aligha van vitatkozni való. Az egész civilizált emberiség a turáni lovas civilizációk csizmáinak, csizmába tűrt nadrágjainak, elől gombolt ujjas kabátjainak, fehérneműinek, kucsmáinak, öveinek, csatjainak, gombjainak és kesztyűinek utódait vette át, nem a sarukat, tógákat, tunikákat és germán vállkendőket, és a finoman kidolgozott bőr, a selyem és a bársony keletről kerültek nyugatra, nem pedig megfordítva.
A honfoglaló magyarság könnyen cserélhető és mosható fehérneműt viselt a nyolcadik században is. Európa lakosságának legfelső rétege is csak a 12. szd.-ban kezd fehérneműt használni s az európai ruhaanyag az előkelőknél is kizárólag primitíven kikészített bőr és durva szövet, vagy vászon. Gróf, herceg és báró egyaránt házilag előállított ruhákban jár olyan minőségűben, hogy ennél "civilizálatlanabbnak" lenni egyszerűen lehetetlen (3).
A honfoglalás előtti magyarság táplálkozására, a használt táplálóanyagokra, az Európában akkor még szinte teljesen ismeretlen fűszerűek hosszú sorára igen sok adatunk van. A főzés változatos és ízletes voltát aligha kell hangsúlyoznunk. A középkorban éppúgy, mint napjainkban nemzetközi hírű magyar főzésművészetet természetesen nem a mieinkhez képest még ma is kezdetleges európai főzéstől tanulta el a magyarság. ősi húspor és tejpor mint modern találmány, majd ezer évvel később válik a nyugati civilizációban ismertté és általánossá. A szegények és gazdagok táplálkozása között természetesen különbség van. Az étkezés szertartás volt őseinknél, a legegyszerűbbek házában is. Az ültetésnek megvolt az ősi rendje, az étkezésnek a szabályai. Az étkezéshez minden felnőtt férfi a saját kését használta - minden felnőtt férfinak volt kése és borotvája - s mivel sokat szerepeltek kásás és levesszerű ételek az étrendjükön, kellett használniok kanalat is.
Európában még a 17. szd.-ban is kézzel ettek, a lerágott csontokat az asztal alá dobálták és a falat lenyelhetetlen részét a padlóra köpték az előkelő dámák is, pl. az angol királyi udvarban is. Az étkezés utáni hangos böfögés még a 17. szd. elején is úgy számított, mint az ételek jóságának a dicsérete az előkelő házakban. Hogy hogyan étkezhetett a köznép, és hogy hogyan étkezhettek a 8., 9. szd.-okban, az olvasó elképzelheti. A mai értelemben vett és ízesített főzés, főként az édességek készítése Európában a keresztesháborúk után, a 13. szd.-ban kezd elterjedni a főúri házakban s a keletről származó ételek és fűszerek majd csak századokkal később kerülnek be, általában elrontott, ügyetlen, legtöbbször felismerhetetlen formában, a köznép főzésébe. Az ősi magyar fűszeres abálást és a különböző savanyításokat pl. az angol háztartásban ma sem ismerik. A táplálkozás minőségében és az étkezés módjában semmi esetre sem a honfoglalás előtti magyarság volt a "civilizálatlan" és Európa a "civilizált", hanem határozottan és vitathatatlanul megfordítva (4).
Nem más a helyzet a civilizáltság harmadik kritériuma, a lakás célszerűsége, minősége és esztétikája területén sem, noha csodálatosképpen éppen ezen a téren nézi le a 19. szd. történettudománya a "sesshaftig" Európához képest "nomád" magyarságot a legjobban.
Koraközépkori és ókori őseinknek az európai történettudósok által olyannyira lenézett "nomád sátrait", amelyeket néhány lelkes magyar tudós összehasonlító kutatásának eredményeiből s az ezeket a villámsugár fényének tisztaságával és élességével igazoló és kiegészítő szumir nyelvi információkból ma már pontosan meg lehet rajzolni, az alábbiakban mutatjuk be azzal a köteles megjegyzéssel, hogy néhány - nem sok - jelentéktelenebb részletre vonatkozó hipotézise a leírásnak még konkrét bizonyítást igényel.
Az ősi magyar ház, amelyet borító anyagáról a jelen mű első részének 5. fejezetében már letárgyalt vert gyapjúról, a kalimról neveztek szabir őseink népiesen "kamliknak", egy 7-8 méter átmérőjű és a középső pontján mintegy 4 és fél méter magasságú, kupola-alakú helyiség volt, az egykorú Európa átlagosan 2.70x3.60 m-es alapú és 2.20 m. magasságú, sárból tapasztott kamráihoz képest - (amelynek kicsi és üveg nélküli szellőző és világító lukait fatörzsből hasított deszkadarabokkal zárták le -valósággal terem, amelyet előre elkészített könnyű alkatrészeiből egy nap alatt fel lehetett állítani és egy nap alatt le lehetett bontani. A tekintélyes nagyságú épület teljes anyaga súlyban és terjedelemben egyaránt felfért két ökrösszekérre. Szerkezete az egy évezredek alatt tökéletessé vált építéstechnika csodája volt, talajrögzítése könnyűsége ellenére is kibírta az ázsiai óriás síkságok nagy szélnyomását, és szigetelése és ventillációja az 55-ik szélességi fokig lehetővé tette használatát. Strukturális alkatrészei a következők voltak
- a. az istenfa
- b. a két oldalborda
- c. 24 szarufa és abroncsfák
- d. a karim
- e. a csicsák, vagy csücsök, vagy sisak, vagy csöcs
- f. a két aszkuppu (küszöb)
- g. a borító kalim (több darabból)
- h. a két kalincs (kulcs?)
- i. gamós cövekek és marhabőr szíjazat.
Az "istenfa" egy átlagosan tíz centiméter átmérőjű, négyöles ("négyellős"-nek mondták e sorok írójának szülőfalujában a májusfa "előírt" hosszúságát), nyílegyenes, fiatal fatörzs volt. A "házasodni" akaró legények első ténykedése egy megfelelő istenfa keresése volt, amit a tavaszi nedvkeringés megindulása előtt vágtak ki és a nősülési szándék komolyságának demonstrálására éjszaka leástak a kiválasztott lány szüleinek kamlikja elé. Az istenfának őszig kellett száradnia, akkor aztán simára faragták, sőt esetleg faragványokkal díszítették a felületét.
Az "oldalborda" baltanyél vastagságú öles keményfa rudakból készült, úgy, hogy a közepükön keresztülfúrt lukaknál fogva kettőt-kettőt összeszíjaztak olyképpen, x alakban szétnyithatók legyenek. Az alsó és felső végeiken fúrt nyakuknál fogva azután tizenkét ilyen bordapárt összeszíjaztak. Az egész összecsukva egy ölelésnyi vastagságú köteget jelentett, harmonikaszerűen széthúzva viszont egy ca. 12 m. hosszúságú x-ekből álló bordafalat alkotott, amit félkörbe hajtva a másik, ugyanilyen oldalbordával illesztettek, a két érintkezési pontnál ajtónyílást hagyva, össze. Az egész egy 24-25 m.-nyi kerületű kört alkotott, amelynek középpontjában, ölnyi mélyre leásva, a négyöles istenfa állt.
A "szarufák" szintén baltanyélnyi vastagságú két öles fiatal surjánok törzsei voltak, amelyeket kivágásuk után, nyers állapotban, íj-szerűen, adott görbületre meghajtva így kikötve szárítottak ki, amelyek így szarv-formájúkat megtartották (innen a név, szarufa). A mindkét végükön átfúrt lyukaknál fogva aztán alsó végüket a bordafal felső csomópontjaihoz, felső végüket pedig a karimhoz szíjazták hozzá, egymástól egyenlő távolságra. A bordafal minden csomópontjához tartozott egy szarufa, összesen 24.
A karimot képzelje el az olvasó egy négyküllős, vízszintes helyzetű keréknek (karima) fent a magasban, amelynek az istenfa jelenti a tengelyét. Helye az istenfa felső végétől lefelé, mintegy háromnegyed ölnyire, lehetett, ahol az istenfába belefúrt főcövekekkel volt megrögzítve, valószínűleg úgy, hogy a négy küllője a négy világtáj felé mutatottá. Ez a karim a szegényebbeknél fából, a tehetősebbeknél fémből készülhetett. Átmérője 60-70 cm. lehetett, mert a küllők között egy ember át tudott bújni (5).
A karim kerületéhez voltak hozzászíjazva a szarufák felső végei, 8-8 egy-egy küllőnyílásba. Az így kiformálódó félgömbalakú bordázat szarufáit bizonyára több gömbmetszet magasságában abroncsfákkal kapcsolták össze, hogy a szarufák egymástól egyenlő távolságra legyenek kimerevítve, a kör alakú bordafal talajon nyugvó alsó csomópontjait pedig gamós cövekekkel rögzítették az előzetesen egyenletessé tett talajhoz. Az így létrejött megmozdíthatatlan félgömbvázra feszítették aztán rá a kalim-borítást úgy, hogy fent, a karim belső köre fedetlenül maradt, vagyis a kalimot fent a karim kerületére szegték rá. Így egy égre néző kerek nyílás maradt az építmény tetején. E fölé a nyílás fölé került a csicsák, vagy sisak.
A csicsák, vagy sisak egy lefelé fordított tölcsér alakú készítmény volt, amit az istenfa hegyére húztak rá. Kerülete valamivel nagyobb lehetett a karim kerületénél, egy arasz magasságban lehetett a karim felett (arasz ,- eresz). Így beengedte a fényt, kiengedte a füstöt, de nem engedte be az esőt. Anyagának a füstjárás és az esetleges szikrák miatt égetett cserépnek, vagy fémnek illett lennie. A kirgiz gyurtok tetőnyílásának lezárható voltából következtetve nem valószínűtlen, hogy a csicsáknak a kanimtól való magassága változtatható volt, sőt vihar esetén esetleg teljesen rá is lehetett a kanimra ereszteni.
A karim nyílásán keresztül távozott a füst, a karim és környéke tehát állandóan fekete volt. S ebben a tényben esetleg megtaláltuk "korom" szavunk eredetét is.
Az aszkuppu (küszöb) szó második fele (kuppu) valószínűleg a turáni "kap" szóval azonos. A küszöb egy többé-kevésbé szabályosra faragott, hosszúkás, ajtóféltől ajtófélig (7)
érő kődarab volt, amelyen átlépve lehetett a kamlik belsejébe bejutni, és az lehetett a jelentősége, hogy télen és vihar esetén a "kalincsot" leszorítsa. A kalincs egy, a bejárati nyílás felső részéhez hozzávarrt téglalap alakú kalimdarab volt, amelynek alsó széléhez hosszában faszegély volt erősítve. mint a mai iskolai térképeknek. Jó időben a kalincs erre volt feltekerve. Rossz időben, vagy télen a kalincsot leeresztették, két szélét hozzászíjazták a bejárati nyílás két szegélyéhez, alsó részét pedig behúzták a kamlik belsejébe és rátették az "aszkupput".
A fenti felsorolás megadja őseink házának általános szkémáját. Ezek a házak azonban, ha alapszerkezetükben és formájukban azonosak voltak is, anyagukban, minőségükben, kivitelükben és belső bútorzatukban a szegényességtől a gazdag fényűzésig rang és vagyoni helyzet szerint éppúgy különböztek, mint manapság. A szegények maguk készítette, ügyesebben, vagy kevésbé ügyesen előállított és kaláka-segítséggel összehozott, vagy a gazdagok elsőrendű mesterek által, válogatott anyagokból készített kamlikjai között szembetűnő volt a különbség, ami mindjárt a kamlik színében megmutatkozott. A szegényebbek olcsó kalimjába ugyanis belevertek mindenféle színű gyapjút, sőt, a ház körül és a szomszédságban összeszedhető egyéb szőröket is, ennek színe ennélfogva szürke s ilyen színű volt a kamlik maga is. A rangosabbak azonban csak fehér gyapjúból csináltattak kalimot, ezeknek a kamlikja tehát fehéren villogott a napsütésben, minél többet szítta a nap és verte az eső, annál inkább. A szegényebbek kamlikja előtt nem volt a hátaslovak megkötésére való karókon kívül semmi s a ház mögött egy rögtönzött garád, téli szálláson egy náddal fedett verem, meg egy szabad tűzhely jelentette. A tehetősek kamlikja előtt díszesen faragott kopják várták a vendégek lovait, a ház mögött fedél a szabad tűzhely felett és fürdősátor, "fürdőcserge", verem és szolgalakások voltak. A szegényebbek csicsákja cserépből, esetleg vasból készült, a gazdagoké rézből volt díszesen kovácsolva, vagy fából, rézlápokkal borítva. Az előkelők ikerkamlikokat, vagy éppen hármas egybeépített kamlikokat építtettek, amelyek egymásba-nyíló ajtait függönyök választották el és egy, vagy három, vagy éppen hét lófarkas kopja adta tudtul a rangot a ház előtt.
Még nagyobb különbségek voltak a kamlik belső felszerelésében, annak ellenére, hogy legmélyebb alapjaiban és civilizációs minimumában ez is egységes volt.
1. Ezeknek a nemzetségneveknek 9. századi nyomai megtalálhatók a Kievi Krónikában és kazárokra vonatkozó arab kútfőkben éppúgy, mint öt emberöltővel később a honfoglaló magyarság nemzetségnevei között. Lásd később.
2. Gr. Zichy István, Cs. Sebestyén Károly, Bátky Zsigmond, Vámos Ferenc, Györffy István, Almásy György, László Gyula, Stb., stb.
3. Az európai öltözködés színvonaláról a 12 századig pontos képet nyújt Sydney Painter "A History of the Middle Ages" c. művének remekbeírt 4. fejezetében (Knight Kand Feasants). New York, 1954. A magyar ruházkodás, célszerűsége és fényűző volta felől számos egykorú arab, és német adat van. Egykorú német kútfő álmélkodva beszél az augsburgi "magyar-mészárlás"- ból német kézre került fényűző ruhákról és mesés kincsekről, Az arab Gardizi (Kr. u. 1050) egy régebbi arab munkából (Dzsajhani) idézi: "A magyarok bátrak, jó kinézésűek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készül, fegyverzetük ezüsttel van borítva, szeretik a fényűzést". A leírás természetesen az előkelőbbekre vonatkozik. Ezüst-ötvösiparuk egyébként exportra is dolgozik.
4. A honfoglaláskori magyarság táplálkozásáról és étkezési rendjéről sok értékes adat található László Gyula: "A honfoglaló magyar nép élete" c. kiváló művében.
5. A karim szumir szó s karima szavunk innen ered. De innen ered a rómaiak égtájait mutató köralakú eszköze; az u. n. "gróma" is, amely felismerhetően a karim eltorzult alakja. Mivel a grómát etruszk közvetítéssel a rómaiak is a szumir kulturától kapták a görögökkel együtt, kézenfekvő a feltevés, hogy őseink karimja égtáj jelzésre is, sőt talán napóraként is szolgált. Az a népi szokás, mellesleg, hogy kereket tesznek a kéményre a gólyák számára, az egykori karimmal lehet összefüggésben.
6. Primitív ázsiai népek sámánjai felmásznak az istenfára (ma is) és kibújnak a karimon bizonyos szertartások alkalmával. A karimon egyébként a ház lebontásához is ki kellett bújni.
7. A kifejezést mai értelemben használtuk, szabin-magyar őseink azonban a bejáratot "kapunak" hívták. Ajtónak csak vermeik ásott lejáratát hívták, meg a földbe süllyesztett szláv kunyhók lejáratát. Ami az "aszkupp" szó első tagját illeti, nem lehetetlen, hogy azzal az ősi hittel, vagy babonával függ össze, amely szerint a küszöbben valamelyik ős szelleme lakik (László Gy. I.m.)
A főbejárat és az istenfa közötti tér baloldali fele volt a ház előkelő helye, a fogadó, a "szalon", amelyet a szegényebbeknél gyékény, vagy egy darab kalim, tehetősebbeknél hófehér, kivarrott kalimtakaró, előkelő embereknél drága szőnyeg borított az istenfát körülvevő padka tetejétől csaknem a bejáratig. Az istenfa mögött, a kamlik közepén volt a padkás, nyitott tűzhely, amelyet főzésre még a szegényebbek is csak télen használtak. Kultikus hely volt ez, családi szentély. A padkákon az ősök, az "ízek", a családi szellemek szimbólumai, apró szobrocskák voltak, a Gellért-legenda "szkitha bálványai".
A kamlik fala mentén a főbejárattól bal felől bőrzsákokban, "buginokban", "bugyor"-okban a család ingó vagyonát, nyílhegyeket, zablákat, kengyeleket, kikészített bőröket, feldolgozásra váró tiszta gyapjút, nem használt ruhákat és tartalék élelmiszerűeket tartottak, jobbra a bejárattól pedig ülő- és fekvőhelyül is szolgáló fedeles ládák sorakoztak, a szegényebbeknél egyszerűek, szegényesek, a gazdagoknál díszesen faragottak. A ládák sora után az asszonyok és gyermekek fekhelyei következtek. A falon körben különböző eszközök voltak felakasztva, edények, cserép holmik, íjak, kardok, pányvák, nyergek, karikás ostorok stb., a gazdagoknál zsákmányolt tárgyak, fémpajzsok, sisakok, drága mívű kardok, arany, ezüst edények. Az előkelők kamlikjainak a falai belülről könnyű textilanyagokkal voltak bevonva. Zemarkhos, a bizánci császár Isztemi kök-türk kagánhoz küldött követe álmélkodva ír a 6. szd- ban az előkelő kamlikok fényűző belső berendezéséről, amely "a bizánci császári palotába is beillenék".
A kamlik pontos körben felállított két oldalbordáját a talajhoz hozzárögzítő cövekeket "sátorfáknak" hívták éspedig azért, mert ugyan ilyeneket használtak a hadi táborozások (8)
idején rögtönzött csitárok, sátorok, csótárok lerögzítéséhez is. Kívülről befelé ferdén verték őket "kalapáccsal" a földbe és a kamlik lebontásakor a gamó alá feszített rúddal húzgálták ki. A házbontásnak s az alkatrészek felcsomagolásának utolsó mozzanata a földön szanaszét heverő kihúzgált sátorfák összeszedése volt s a mozzanat szólamkincsünkben a mai napig megmaradt.
Az ősmagyar lakás a fényt fejezte ki. Ha valakinek módjában lenne ébren, nyitott szemmel feküdni napimádó őseinek kamlikjában a hajnalt megelőző percek kupolás sötétjében, ha látná, hogyan válik ki a negatív alaktalanságból messze fent a feje fölött először egy halvány-szürke korong, azután hogy csillan meg a közepén, fenn a rúd tetejének fényes, fekete kormán a kelő nap legelső sugara, és hogyan kúszik lejjebb-lejjebb az égbenyúló rúdon, mint Teniz első vidám köszöntése és hogyan kezd alakot ölteni minden a nagy félgömbön belül, egyre tisztábban, egyre világosabban, amint az áldott fény kúszik a rúdon lefelé, míg csillogni nem kezdenek a halhatatlan ősök szobrocskái, egyszerűre megértené, miért hívták ómagyar őseink a ház tartórúdját - istenfának.
Ilyenek voltak szabir-magyar őseink otthonai Dentu-Magyariában. A szegényeké szegényes, a gazdagoké fényűző, hanyagoké rendetlen, piszkos, a szorgalmasoké tiszta rendes. Mindenesetre tágas volt, jól szellőző, egészséges és világos még modern követelmények szerint is.
Összehasonlításul most vessünk egy szakszerű pillantást 8-10. szd. Európájának lakásviszonyaira. A szemléhez a kitűnő new-yorki professzornak, Sydney Painternek pár idézett munkáját fogjuk használni, amelynek pontos szemléletesen megrajzolt korképe nagyon szépen megegyezik Godefroid Kurt brüsszeli egyetemi tanárnak a század elején megérdemelt, feltűnést keltő brilliáns munkájával (9).
A mű részletes lakásleírást a 10.-11. század Európából ad - Árpád és Könyves Kálmán közti idő ez nálunk és a tipikus lovagi, főnemesi "kastély" leírását adja. A kép tehát több mint négyszáz évvel későbbi a fentiekben nyújtott szabir-magyar képnél és nem a tipikus európai átlaglakást adja - mert ilyen Európában nincs ... hanem csak egy kivételes kisebbség lakáscivilizációját, de a képből könnyen kiértékelhető, hogy hogyan lakott a kor Európájának 80 százalékát jelentő paraszt.
A tipikus "lovagvár" és főnemesi rezidencia a 12. szd.-ig két szorosan egymás mellett fekvő igen tágas udvar, amelyeknek négyszögei földhányással vannak körülvéve. A földhányáshoz kitermelt föld helye egy széles és mély árkot képez a két udvar körül, amelyekbe a közeli folyó vizét eresztik bele. A főudvart egy az árkon keresztül vert fahíd köti össze az előudvarral. A körbefutó földsánc tetején fatörzsekből hasított deszkapalánk fut körül. A főudvarnak a másik udvarba átvezető hídbejárattal ellenkező végén van egy, a 11. szd- ig általában fatörzsekből és hasított deszkákból összerótt zömök, toronyszerű épület. Ez a lovagi rezidencia. Az előudvaron gazdasági épületek vannak és baj esetén ide húzódnak be a "várkastély" birtokának parasztjai a környező sárkunyhókból. Kőépületek csak a 12. szd.-ban kezdenek megjelenni. A kastély és annak életmódja az európai civilizáció 11. szd.-i színvonalán Sydney Painter leírásában a következőképpen fest (10).
"A feudális osztály élete egyszerű volt és nyers s tagjainak alig volt több fényűzésben részük, mint a parasztoknak, akik uraik földjeit művelték. Egy lovagnak bőségesen állt a rendelkezésére minden, amit a földjei termeltek. Ehetett kenyeret és vadhúst, amennyit bírt és ihatott bort, vagy sört, amennyi belefért. Azonban, bár ennivalója mennyiségben határtalan volt, messze volt attól, hogy változatos legyen. Gyapjú ruhája is volt, amennyit el tudott nyúzni, ezeket azonban a feleségének és cselédlányainak meglehetősen ügyetlen kezei szabták. Egyszóval, több ennivalója és ruhája volt, mint a parasztoknak, a minőség azonban ugyanaz volt".
"A lovagi kastély rendkívül egyszerű volt és nagyon kényelmetlen lehetett. Általában két helységből állt, a csarnokból és a kamrából. Hivatalnokaival, vazallusaival és parasztjaival a lovag a csarnokban intézte az ügyeit. Itt evett kecskebakokon keresztülfektetett deszkákból készült asztalon. A csarnok, amelyet szolgák, fegyveresek, prostituáltak, vendégek és a lovag és családja töltöttek meg, vad összevisszaság színhelye volt általában. Éjjel, részben az asztalokon, részben a padlón, itt aludt a cselédség. A kamra az uraságnak és családjának magánhelyisége volt.
Magasrangú vendégeit itt szórakoztatta. Éjjel az uraság, felesége és a gyermekei itt aludtak ágyaikban, személyes cselédjeik pedig a földön. Egyes esetekben egy egy nagyon nagy úrnak kápolnája is volt a kastélyban. A 12. szd.-ra kelve néhány kastély már annyira fényűző lett, hogy öltözőszoba is volt a kamrához ragasztva. A kastélyok nagyon hidegek és huzatosak voltak. Az ablakok vagy nyitottak voltak, vagy pedig deszkákkal voltak takarva. Ha a kastély faépület volt - mint ahogy a 13. szd.-ig legtöbb az volt - a lovagnak nem volt fűtése. A kőből készült kastélyokban lehetett tüzet rakni, mivel azonban kémények csak a 12. szd. vége felé kezdenek megjelenni, a füst elviselhetetlen lehetett. Valószínű, hogy ha közülünk valakinek választást ajánlottak volna egy téli éjszakát az uraság, vagy a jobbágy lakásában tölteni, az illető a meglehetősen szűk sárkunyhót választotta volna a helyes kis (nice) meleg disznókkal egy társaságban".
Íme így festett a főúri réteg lakáskultúrája és európai "civilizációja" a 11. szd.-ban. Próbálja elképzelni az olvasó ugyanezt a 8-dikban, és próbálja elképzelni a szabad parasztokét és jobbágyokét. Aztán eszközöljön összehasonlítást.
Egy összehasonlítást e sorok írója is tesz.
Az orosz archeológiai leletek pontosan ugyanilyen rendszerűnek mutatják a hun várkastélyokat azzal a két különbséggel, hogy ott a lakótorony több emeletes és általában kőből, vagy vályogból épül, és egy központi kazánból légfűtése van nemcsak a főépületnek, hanem a főudvar kis lakóházainak is. Kr. e. az 5: században.
Ezerhétszáz évvel a 12. századi európai civilizáció előtt.
A "civilizáltság" negyedik, s talán legdöntőbb érték meghatározója a hygiénia, a tisztaság.
Ha szemügyre vesszük a turáni népek "barbár", ( barbár jelentése: szakállas ) de viszont gondosan borotválkozó világát a testi tisztaság szempontjából, meglepő adatokra bukkanunk.
Az első mindjárt az, hogy a világ három legfigyelemreméltóbb fürdésrendszere, a török fürdő, a japán fürdő és a finn szauna, mind - turáni. A koraközépkorban a "szkitha" fürdő olyan híres volt, hogy Konstantinos Porphyrogenitos bizánci császár hadjáratokra és vadászatokra "szkitha fürdőcsergét" vitetett magával.
Azonfelül, hogy a turáni népek fejlett hygiéniája és tisztaság szeretete alól a honfoglalás előtti magyarság sem valószínű, hogy kivétel lett volna és a felsőbb társadalmi réteg egész biztosan rendszeresen fürdött, e sorok írója azt hiszi, hogy a honfoglalás előtti magyar tömegeknek, a köznépnek a tisztálkodási rendszerűére vonatkozóan is felfedezett egy nagyon sokat elmondó adatot. A dolog eléggé érdekes, és talán jelentős is, némileg részletesebb megtárgyaláshoz. Ez annál inkább szükségesnek látszik, mert az alább következők ellentétben állnak Solymossy Sándor és László Gyula feltevéseivel.
Folkloristáink sokat töprengtek egy ősi eredetű, ma már a gyermekversikék birodalmába leszállott rejtélyes rigmuson, amelyet, bizonyos, nem logikátlan magyarázatok alapján, ősi, pogány varázsló-szöveg maradványának gondolnak. A verstöredék, amelyet csekély variánsokkal azt hiszem az egész Magyarországon ismernek, ez
"Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, Bab szerda".
A "varázsolás" számtalan ismert szokása és szövegpéldája szerint annak alapja a fordított, ellentétes sorrend és ez látszik jelentkezni a versike péntek, csütörtök, szerda sorolásában. Folkloristáink feltevésének további alapja a szitába, rostába dobott babszemekből való jövendőmondásnak az ázsiai rokonnépeknél is meglevő szokása és a kis versben valóban szita is van, meg bab is.
Az értelmes, intelligens és éppen ezért meggyőzőnek ható megfejtést mindenki minden további nélkül elfogadta, e sorok írója is, akinek pedig koragyermekkorából sok információja maradt meg a "szita, szita péntekről" a tudata alatt, amikre azonban hosszú időn át ügyet sem vetett.
Még az első világháború előtti években e sorok írójának ősi, avar kertes-településű szülőfalujában (11) nyári vasárnap délutánokon végigjátszották a "szita, szita pénteket", éspedig nem gyerekek, hanem felnőtt legények és leányok. A játék, amelyben a falunak csaknem az egész fiatalsága részt vett, a falu egyik végén kezdődött, végigvonult a falun és a másik faluvégén fejeződött be. Legények és leányok hosszú, és összetételét, formáját, szerkezetét állandóan változtató oszlopba rendeződve párosával játszották, és így, ahogy fél évszázad távlatából e sorok írójának lelki szemei előtt újra lejátszódik, a maga pantomim cselekményeivel, táncos mozdulataival, páros recitálásaival és éneklő kórusaival, nem varázslat-maradványnak tűnik, hanem az egy ősi, primitív, de tisztán és határozottan felismerhető - dráma. Egy ősi műfaj a primitív görög drámák a comedia dell'artek, a középkori danse macabrek, meg misztériumok világából, csak sokkal derűsebb. Még abban is dráma volt, hogy szabályos nézőközönsége volt a faluhosszat a kapuk előtt üldögélő idősebbek személyében.
A pantomim lényege az volt, hogy az első pár kéz a kézben, a kezét felemelve "kaput csinált", azon keresztül bújt a következő párból a legény, megkerülte őket, mialatt az egyedül maradt leány kebleit a két karjával szégyellősen eltakarta, táncmozdulatokkal védekezett a visszaérkező legény közeledési kísérletei ellen aki végülis megölelte, összeölelkezve most már együtt átbújtak a "kapun", a "kap" kettévált és visszament a sor végére és most már ez a pár lett a kapu, és ez így ment egy folyamatos szekvenciában a falu egyik végétől a másikig. A dal és recitativo több versszakból állt, amit újra és újra elmondtak, amint a menet lassan jutott előre és minden újrakezdés ugyanazzal a versszakkal indult és záródott
Leány: "Bújj, bújj zöld ág,
Zöld Levelekbe,
Nyitva van az arany kapu
Csak bújjál be rajta."
Legény:
"Nyisd ki rózsám kapudat, Hadd kerüljem házadat"
Kar:
"Szita, szita péntek,
szerelem csütörtök,
Pap szerda".
A fentiekben a naiv népi játék egyszerű tartalmán és szépségén kívül az olvasó semmit sem lát, mint ahogy közel fél évszázadon keresztül a szerző sem látott, annak ellenére, hogy faluja sok-sok régi népszokása és népszertartása sorában, amelyek egész az első világháborúig életben voltak, az alábbi furcsaságok voltak közismertek:
A köpülő felső, eltávolítható, "kármentő" részét az idősebbek úgy hívták, "szita".
Ez egy dongákból összeabroncsozott készség volt (mint ahogy ilyen volt a köpülő maga is) amelynek a fenekébe számtalan lyuk volt fúrva, középen egy nagyobb, ezen keresztül járt le és fel a köpülő nyele, amely mozgás közben tejfelt rángatott fel a felső részbe, ahonnan aztán a tejfel a lyukakon keresztül viszi csurgott a köpülőbe.
Igen sok házban volt még akkoriban egy fogantyús faedény, amelynek szintén lyukakkal ellátott feneke volt. Tele lehetett meríteni vízzel s a víz lyukakon keresztül sugarakban folyt ki. Tisztálkodásra használták - egy ősi "zuhanyozó" volt - és ezt is úgy hívták az öregek "szita".
Szigorú hagyomány szerint pénteken este nem volt szabad látogatásokat eszközölni.
Aki valami ügyes-bajos dolgában pénteken elment valahova és naplemente után is ottfelejtette magát, annak vöröshagymát nyomtak a markába, vagy távozásakor vöröshagymát dobtak utána.
Péntek este a legények udvarlás helyett "lesbe" jártak. Ez abból állt, hogy a házat megkerülve, hátul a kertbe másztak be és alkalmas rejtekhelyen, a kertet az udvartól elválasztó kerítés tövében, vagy bokor alatt, vagy fára mászva meghúzódtak, természetesen lányos házak kertjében. Péntek este volt ugyanis a tisztálkodás hagyományos ideje mindenütt, s a tisztálkodás, a hideg időt kivéve, a ház mögött, az udvaron folyt, teknő, vagy dézsa körül úgy, hogy a tisztálkodó leszappanozta magát és a "szitával" zuhanyozott az esti sötétség védelme alatt.
Ezek a gyermekkori apróságok egyszerre csodálatos összefüggést kaptak egymással és a szita-szita péntekkel, mikor e sorok írója szumir nyelvi tanulmányai során néhány évvel ezelőtt belebotlott J. D. Prince szakkörökben jól ismert és megbecsült "Material for a Sumerian Lexicon" c; munkájában a "szita" szóba, amelynek transliterálása pontosan a magyar "szita", jelentése azonban "víz csorgató edény". A szó szumir etimológiája "eszi", ami "csöpögő víz"-et jelent (v. ö. "eső") és a műveltető, igésítő gyök "t". "Eszí-t" - eső-csinál -, modern kifejezéssel "zuhanyoz".
Ha a "szita; szita péntek" valóban ősi népi szövegmaradvány, mint ahogy minden jel szerint tényleg az, akkor a honfoglaláskori magyarság rendszeres heti fürdési napja a péntek volt, és a "szita, szita péntek" szöveg és játék a pénteki fürdést és leskelődést, az ebből kibontakozó udvarlást (csütörtök) s végül a házasságot (pap-szerda) adja elő pogánykori irodalmunknak egyetlen fennmaradt naiv drámájában. Ha az olvasó maga elé képzeli a pantomimot, a "kapun" átbújó, házat megkerülő legényt, a keblét félősen eltakaró leányt, az ellenkezések utáni ölelést, a közös átbújást a kapun, majd az első pár hátrakerülését és az egésznek szakadatlan újraismétlődését, benne van a nemzedékről-nemzedékre megújuló élet misztériuma s a szöveg meglepő szabatossággal meséli el az ősi magyar telepek péntek estéit a házasságig
"Bújj, bújj zöld ág,
Zöld levelecske,
Nyitva van az arany kapu,
Csak bújjál be rajta.
Nyisd ki rózsám kapudat,
Hadd kerüljem házadat,
Szita, szita péntek,
Szerelem csütörtök,
Pap szerda".
A "japán fürdőből" a "török fürdőből", a finn "szaunából", a "szkitha fürdőcsergéből", az ősi kerekes "fürdőkocsiból" kiindulva, a hetenkint pénteken zuhanyozó, gondosan borotválkozó "barbár" és civilizálatlan "nomád" magyarság higiéniája felől megrajzolható kép, úgy hisszük megbízható, s a tágas kamlik a rendszeres téli tisztálkodást is minden nehézség nélkül lehetővé teszi.
A civilizált, sesshaftig és felsőbbrendű Európa lakóinak messze túlnyomó zöme ezekben a századokban hosszú hajat és szakállt viselt, az olló és a borotva a mediterrán sávoktól északra ritkaság. Fehérneműt nem hordanak, tehát nincs mit hetenkint váltani, fürdeni a legelőkelőbbek kivételével télen soha s nyáron is csak alkalomszerűen fürdenek, a koraközépkori egyház, mint erkölcstelen, bűnre vivő alkalmat, egyébként is kárhoztatja a fürdést, különösen meztelenül. Fürdők, sem közfürdők, sem magánfürdők nincsenek Európában még az újkor első századaiban sem nem még a középkor elején. A földrész lakosságának 90 százalékát jelentő szegény nép az alváshoz még le sem vetkőzik.
Európa a 11. század végéig nem ismeri a cukrot, ismeretlen a kémény s ha télen tüzet gyújtanak, a lovagi "kastélyokban" is a szoba közepén rakják, mint a szabadban. Ismeretlen a gyertya és még inkább a "görög" olajmécses, csak fáklyákkal világítanak, ismeretlen az ablak, még a nyitható deszkatáblás ablak is, ismeretlen a csizma, ismeretlen a fehérnemű, ismeretlen a szőnyeg és nagyon ritka a ló. Ismeretlen az égetett tetőcserép és a tégla, még a kastélyokat is zsupszalmával, meg hasított deszkatetővel fedik. Nincsenek iskolák, Európa lakosságának 99 százaléka analfabéta, még a vidéki papság is írástudatlan. Ismeretlen Európában, nemcsak a 11. századig, hanem még sokáig azután is a kocsi, csak a kétkerekű talyigát ismerik. A 8. század elejéig ismeretlen a kengyel és a nyereg és ismeretlen a lovasharc. A durva vásznon és a durván szőtt gyapjúszöveten kívül semmi más textilanyagot nem ismernek s a bútorzatot kecskelábas asztalok, lócák és ládák jelentik. A 8., 9. és 10. századi Európának csak egy része, s az is csak ceremóniáiban keresztény, erkölcsében és fegyelmében nem az. Egynejűség van ugyan, azonban minden lovagi, grófi, főnemesi és királyi háztartásban ott élnek a feleségen kívül az uraság ringyói is, minden jobbágy-leány és jobbágy-asszony szabadon használható tulajdon. A felsőbb réteg sokat és a teljes eszméletlenségig iszik, az asszonyok is, s az alacsonyabb rétegek azért nem isznak annyit, mert nincs mit. A gyümölcs, a szőlőtermelés, és a mediterrán sávon úgy-ahogy megmaradt egykori római gyümölcstermelés leszámításával, kizárólag csak erdőn gyűjtött vadgyümölcs. Mivel a burgonya Európában ismeretlen - a 17. században kerül Európába - az egyetlen tömegtáplálék a kenyér. A parasztok némi nagyon kevés húson és vadgyümölcsön kívül szinte kizárólag kenyéren élnek. Állataik legnagyobb részét a legfontosabbakon kívül, ősszel leölik, s ilyenkor egy-két hónapon át esznek húst (a konzerválást nem ismerik) mert rendszeres takarmányozás nélkül csak a disznó és a szárnyasok tudnak kitelelni.
A verés, a legbrutálisabb fokig és formában az élet mindennapos tartozéka. A lovagon, a grófon, az uraságon kívül kivétel nélkül mindenkit ver valaki. Verik a parasztot a csatlósok, ispánok és belső szolgák, verik a szolgákat és a csatlósokat és verik a feleségeket, a legmagasabb rangú úrnőket is a férjek. Az egyház próbál valamit segíteni - a fennmaradt egyházi törvények és előírások pl. megszabják, hogy milyen hosszúságú, vastagságú és súlyú botokkal szabad verni a feleséget - erre azonban nem sokat ad a teljhatalmú férj, különösen ha részeg, márpedig estefelé majdnem mindig az. Az emberölés - különösen az alacsony réteghez tartozók megölése - nem nagy dolog s ha egyáltalában kap büntetést a lovag meg a gróf magasabb rangú hűbérurától érte, ez a büntetés enyhe, legtöbbször dorgálás. Még tréfából, szórakozásképpen is akasztatnak - egykori kútfőadatok szerint.
Keresztmetszetben, íme, ez a 8. és 9. század Európájának civilizált indogermán világa. A kép pontos és authentikus voltán semmit sem változtat az, hogy lent a mediterrán partokon kopottan, megöregedve, itt-ott omladozva és repedezve van egy-egy Róma, Firenze, vagy Marseille is, hogy Szent Péter fejcsóváló utódai néha-néha megpróbálják kérlelni a felszínesen romanizált barbarizmus brutális, falánk és féktelen lovagjait, báróit, grófjait és "királyait" eredménytelenül és hiába. Nem változtat néhány levakart régi pergamentre rákörmölt újlatin bölcsesség sem - amiket szinte senki sem olvas - sőt az sem változtat, hogy Monte Cassino dombjainak a mélyén már egy kolostor ügyetlen és nehézkes épületei, ahonnan a nursiai Benedictus serény és zsoltáros gyermekei új és új rajokban merészkednek be a sötét és vad földrész erőszakos és rakoncátlan oligarchái, és tompult parasztjai közé építeni azt, amiből majd nehézkes századok múltán Európa lesz. A kor ridegen, de becsületesen megrajzolt képében az a fontos, hogy az olvasó ne elszigetelten, hanem egymás mellé állítva lássa az európai felsőbbrendűség és civilizáltság meg a turáni alacsonyrendűség és civilizálatlanság sunyi "történettudományos" legendáit...
A civilizációk színvonalát nem az határozza meg, hogy hogyan él néhány tucat, vagy néhány száz kiválasztott és hány templomot és palotát és győzelmi oszlopot és diadalívet emelt egy-egy ember, vagy egy-egy kis hatalmi csoport hiúsága kifosztott, rabszolgamunkára szorított és meggázolt népek vagyonából. Civilizációk igazi színvonalát nem potemkin-ragyogás, hanem a magasság és mélység mennyiségei között vont intelligens középarányos mutatja és a történettudomány romok és írások nagyszerűségén lelkendező értékrendszere ebből a szempontból is revízióra szorul.. Őseink átlagos életszínvonala sokkalta magasabb volt az egykorú Európa életszínvonalánál. Bármelyik nemzetségbe beleszületett ómagyar, akár szegény volt, akár gazdag, személyében független, elöljáróit kivéve az összes többiekkel egyenlő volt szabad akarattal, fegyverviselési és használati joggal, önbíráskodási szabadsággal, cselédjeivel és rabjaival emberségesebben bánt, átlagos egészében egészségesebben és kényelmesebben lakott, jobban és szebben öltözködött, jobban táplálkozott és asszonyát, ha "ura" volt is neki, jobban megbecsülte Európa átlagánál.
Nem örökölt kész városokat, épületeket, intézményeket és útrendszereket egy idegen civilizációtól. Nem voltak más civilizációból készen kapott bazilikái és parthenonjai, de nem voltak nyomorúságos veremlakásai és undorító külvárosi odúi sem. Kamlikjai voltak.
Ezek a kamlikok Közép-Ázsiától az avar birodalom Alpokig nyúló határáig jelentéktelen eltérésekkel ugyanolyanok voltak mindenütt a roppant turáni élettérben. Ilyenek voltak a Don túlsó oldalán a kazárok házai is, ilyenek voltak Dentu-Magyariától jóval északabbra, a nagy Don-kanyarban az onogurok házai is, hiszen ez a roppant kiterjedésűvilág Tibettől az Alpokig rokonnépek azonos világa volt. És ahogy ma Londonban, Párisban, Münchenben, Rómában ugyanazokat a ruhákat látja az ember, a ruházat is lényegében ugyanaz volt az Altáj-vidéken, a Káspi-tenger déli csücskénél, a Volga parton, a Dnyepernél, vagy a Tisza mentén egyaránt. Mivel pedig kisebb nagyobb dialektikus, vagy szókincsbeli eltéréssel a nyelv is majdnem ugyanaz volt, nem csoda, ha az ebbe a világba betévedő idegen a belső viszonyok ismeretének hiányában nem nagyon tudott ezek között a népek között különbséget tenni. A bizánciak, meg az arabok ez egyszerűség kedvéért "türköknek" nevezték mindnyájukat. (12).
8. "Táb" szumirul "sátorverést" jelent. A "Tábor-hegy" (Biblia) elnevezés a hegy sátor alakjára utal
(Megj: ahol sátrat vernek, ott táboroznak.)
9. A könyv - néhány fejezet kihagyásával - magyar nyelven is megjelent "A modern civilizáció kezdetei" címen a Szent István társulat kiadásában. E mű nyitó fejezetében nyújtott koraközépkori európai korkép főleg ezen a művön alapul. E sorok rója a könyvet még Magyarországon olvasta és jegyzetezte ki.
10. I. m. 122. lap. A szerző fordítása. 302
11. A falu építkezésén még a két világháború között is határozottan felismerhető volt a kertes-települési jelleg annak ellenére, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben községrendezést hajtottak végre és telekkisajátítások útján a faluban négy egyenes utcát nyitottak A telekkönyvben több, mint harminc telekátjárási szolgalom volt az utcátlan telkek számára. A falu egyébként mindössze 15 km-re van az ősi avar településként ismert Mezőkövesdhez, s az első világháború előtt a faluban még népviseletben jártak az emberek.
12. A "hun", "szabir", "úz", megjelöléseket nagyon össze-vissza és bizonytalanul használják. Konstantinos Proph. pl. ezt írja egy helyen ".. iisque conterminos fuisse populos illos qui Mazari atque Uzi cognominantur" ' (akiknek (t. i. besenyőknek) szomszédai azok a népek voltak akik magyaroknak avagy úzoknak neveztetnek). Konst. Porph. i, m. 37. fej.
A meotiszi térben berendezkedni kezdő szabirok - különösen a helyváltoztató, állattenyésztő törzsek - hamar összeakadtak onogur lovasokkal s az északnak nyúló nagy síkságon meg a Donec partján s gyorsan kiderült, hogy a hatalmas és hatalmaskodó kazárt egyiken sem szerették. Mikor aztán ezek az onogur lovasok elmondták, hogy messze délnyugaton, a Dnyeszteren túl az Alduna vidékén is rokonnépek élnek, akik nagyapáik korában innen mentek oda, akkoriban, mikor a kazárok erre a tájra jöttek és messze a nagy nyugati hegyeken túl is rokonnépek élnek, akik meg ükapáik korában mentek oda, a nemrég érkezettek földrajzi és politikai tájékozódása is megindult.
Csaba pioneer- nemzedékét lassan felváltja a következő a generációk örök rendjén. A település elrendeződése megszilárdult. Az évszázad vége felé, 790 körül már Edemen a kagán s a fiatal uralkodóval Dentu-Magyaria terjeszkedése is megindul. A Krim-félszigetre vezető földszorosban elveszik addigi kazár tulajdonosától Szurozs-t, amelyet amúgyis dentu-magyar terület választ el Kazáriától, fokozatosan birtokba veszik azt a területet egészen ami egykor Alánia nyugati fele volt s amit a bizánciak egykori tulajdonosaikról még mindig "Alániánák" hívnak és mire az évszázad elbúcsúzik, birtokukba kerül az egész Felső-Donec-vidék is, melynek szétszórt szláv telepei ez idő óta már nem a kazároknak, hanem nekik fizetik az állatbőr-adót. (13).
Ezzel új szakaszba lép Dentu-Magyaria története és ez a szakasz a gyors iparosodás szakasza. Európa keleti felének híres középkori ipara a kardgyártás ezzel megindul. (14).
Edemen úgy látszik fiatalon halt meg, mert 810 körül már Ügek a kagán, pedig ebben az időben Edemennek még a negyvenes éveit kellett taposnia. Hogy mikor halhatott meg, nem tudjuk, mint ahogy arra sincs eddig semmi adat, hogy pontosan mikor születhetett Ügek. Krónikásaink csak azt jegyezték fel vele kapcsolatban, hogy a felesége Önedbelia fejedelem szépséges leánya volt Emese.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése