III. rész
Maradt-e remény? Hogy lehet kitörni?
Hiába nyugtatjuk magunkat azzal, hogy egyre szebb autóink vannak, ezek technikailag nem jobbak jelentősen, mint a 20-30 évvel ezelőtt gyártott modellek. Igaz, hogy a katalizátorok valamelyest csökkentették a káros, mérgező anyagok kibocsátását, de azért az árért, amibe egy katalizátor kerül, a fogyasztás megfelezését is el lehetett volna érni, így a káros anyag, valamint a széndioxid-kibocsátás is jelentősen csökkenne. Nincs tehát valós haladás a járművek energiahatékonysága és környezeti ártalmai ügyében. Azért, mert itt sem épülhettek ki a társadalom vészfékei. Mi lehetne a terápia?
Az energia ipar Achilles sarka, s egyben legrettegettebb tabutémája: a sok elnyomott, az egész iparágat fenyegető találmány léte. Ezek alapvetően megváltoztathatják az olaj-/autóipar méretét, szerkezetét, térképét. Talán a környezetvédők lehettek volna a figyelő őrszemek, de csúnyán megbuktak, marginális kérdésekbe fulladtak. Azért, mert - amint az elmúlt évtizedekben láttuk - ők elsősorban jóhiszemű bölcsészek, jogászok és más humán érdeklődésű emberek soraiból kerültek ki. Tapasztalataim velük kapcsolatban egyértelműen rosszak.
A Levegő Munkacsoportnál és az Élőlánc Ökopártnál tapasztaltam az innovációs lehetőségekkel szembeni bizalmatlanságot, közönyt. A vissza a tömegközlekedéshez, az „arccal a vasút felé” mentalitás szerintem már csak utóvédharc. Az olajipar Achilles sarka: az innováció, csakis itt sebezhető. Ha a környezetvédők nem értik, hogy ennek segítségével egyszerre lehet a környezet szennyezését csökkenteni, a gazdaságot fellendíteni, hazai magas hozzáadott értékű munkaalkalmakat teremteni, a külföldi tulajdonú olajmonopóliumok pénzszivattyúját leállítani – akkor semmit se értenek. Így, a környezetvédelem hatalmas gazdasági lehetőségeit nem tudják felmutatni. Enélkül pedig kevés a tisztesség, a jó szándék. Az átlagember ma csak annyit tud a környezetvédelemről, hogy másik kukába kell dobni az üveget meg a flakonokat. Ennél sokkal többről, sokkal fontosabb dologról van szó… - a túlélésről, a mostani és jövőbeli életminőségről.
Probléma, hogy nem értik az eltemetett szabadalmakban rejlő lehetőségeket, de nem is érdeklik őket a technikai részletek. A technikában általában ellenséget látnak. Nem tudják megkülönböztetni és felismerni a technika által adható lehetőségeket az ártalmaktól. Nem értik meg, hogy mindig a technika fejlődése húzta ki a válságokból az emberiséget. Nem értik, hogy csak két dolog között választhatunk: vagy vissza a barlangba és a fára, vagy folytonosan, kőkeményen fejleszteni kell. De ennek társadalmi igényét is meg kell teremteni. A technikai civilizáció bajait technikai módszerekkel lehet gyógyítani – de ahhoz a mainál értelmesebb társadalom szükséges. A mai ellumpenesedett, felelőtlen társadalom nem tudja már végrehajtani a fordulatot. A jelenlegi társadalom értékrendjében egy focista, egy teniszező, a cégét csődbe lökő bankár jóval több figyelmet és pénzt kap, mint azok, akik (például a találmányaikkal) a társadalmat életben tarthatnák. A környezetvédelem értelmesen kezelve széleskörű társadalmi fejlődést hozna, jelentősen összezárva a gazdagok és szegények közt szétnyílt ollót.
Mit tanulhatunk a versenyszférától?
Sokadszorra is, újra és újra csak azt állítom, hogy a megoldás: be kell engedni a versenyt az energiaiparba is, szét kell bontani az oligopóliumot, ki kell kényszeríteni az össztársadalmi érdeket akár a cenzúra felszámolásával is. (Magyarán: a piacgazdaság és demokrácia a recept, s nem ezek ellenkezője – a mai valóság).
Jack Wells, a versenyszférában működő General Electric egykori sikeres vezetője a krízis esetére tanácsokat ad [9]. Abból indul ki, hogy a vállalatigazgatók a krízis elején sok időt veszítenek a baj tagadásával. Tanácsa: hagyjuk ki ezt a lépést, azaz:
Fogadjuk el, hogy a baj nagyobb, mint ami most látszik.
Vegyük tudomásul, hogy nincs titok a világon, idővel minden kiderül.
Vegyük észre, hogy a céget a krízis miatt a legrosszabb fényben fogják feltüntetni.
Vegyük tudomásul, hogy változnak a folyamatok és az emberek - nincs krízis vér nélkül.
Ha idejében lép, talán erősebb lesz a cég a krízis után, mint előtte volt.
Érdemes meghonosítani a tisztesség, az átláthatóság, a becsületesség kultúráját, szigorúan ragaszkodni a törvényekhez.
Egynémely hazai politikus is tanulhatna ezekből a tanácsokból. . .
Látszik, hogy az energiaipar cégkultúrája ennek az ellenkezője. Ott a változást, a javítást szorgalmazó feltalálókat úgy kezelik, mint a szélgörcsöt. Majdcsak távozik, ha elég sokáig várunk . . . (137. oldal)
Valójában az a kérdés, hogy a társadalom „eszesebb fele” milyen korán veszi észre, hogy komoly baj van, miből látszik a közelgő krízis, mert csak akkor kondul meg a vészharang. Az egyének, csoportok érzékenysége más és más. A faluszéli cigány, a lakótelepi polgár, a pedagógus, az ápolónő hamarabb észreveszi a pénzhiányt, mint a kertvárosi villa lakója. Az első lényeges szempont: milyen paramétereket érdemes figyelni? Mire kell ügyelni? A lakosság létszámára, képzettségére, egészségére, vagy a vásárlóerejére? Mindegyikre, de még többre.
Zuhanás – mi mennyi?
2008 februárjában lezuhant és megsemmisült egy 1.400.000.000,- dollár (Ezernégyszáz-millió) értékű B2 lopakodó bombázó a Guam szigeteki Andrews légi bázison felszállás után. (Ez a bombázó bonyolultabb, mint a nyomában járó atomtengeralattjáró, ez a földi technológia és tudomány csúcsa.) Az elképesztő műszaki csoda azért zuhant le, mert három vízcsöpp megfagyott a gép orrában levő áramlás érzékelőben, s így hamis légnyomás adatokat adott a fedélzeti számítógépnek. Így a felszállási sebességet rosszul mérte az adott tolóerőhöz képest. A gép orra ezért rossz szögben állt, nem lett elég a felhajtóerő – a gép menthetetlenül lezuhant.
Három megfagyott vízcsepp, három rossz adat, s a Föld legrafináltabb gyilkológépe megsemmisült (szerencsére nem volt atombomba a fedélzetén). A pár dolláros csődarabkák, az érzékelők nem jól működtek, nem a valóságot érzékelték.
Vajon a mi bonyolult világunk viszonyait milyen szondák érzékelik? Azoknak mi köze a valósághoz?
A közgazdászok és a politikusok általában a GDP-t, az össznemzeti termék emelkedését vagy süllyedését figyelik. De ez az index veszélyesen rossz irányba mutató iránytű, könnyen el lehet tévedni vele. Nem tudja a társadalom számára fontos értéket az értéktelentől megkülönböztetni. A GDP csak egy pénzforgalmi mérőszám, ami némi cinizmussal élve csak azt mutatja meg, hogy természeti értékeinkből milyen gyorsan termelünk hulladékot. A GDP használata szerintem - és még néhány eretnek közgazdász szerint - félrevezető, több kárt okoz mint hasznot. A GDP délibáb még akár emelkedést is mutathat, miközben a társadalom jelentős részének süllyedése már rég visszafordíthatatlanná vált. Nézzünk erre néhány példát.
Az össznemzeti termék mint délibáb
Minél magasabb az olajár (vagy az elektromos energia ára), annál nagyobb lesz a GDP. Hiszen ugyanazért az elfogyasztott energiamennyiségért jóval többet fizetünk, ezért „papíron” nő a GDP, így a politikusok elégedetten dőlnek hátra. Ugyanakkor újabb, jobb szolgáltatás nem jár a magasabb energia- vagy földgázárért. Ez a folyamat kifejezetten az életminőség romlásával jár. Ezért leginkább az energiahatékonysági paramétert kellene kiemelten figyelni. Az energiahatékonyság - azaz a költség/megújítható energiamennyiség – a technikai civilizáció létalapja. Minél több tiszta energiát kapunk egységnyi ledolgozott munkaidőért, annál jobb lehet az életminőség. Nem mindegy, hogy ez az energia pótolható (tehát mindig kinyerhető), vagy pedig csak rövid ideig, „pünkösdi királyságként” tart ez az állapot. Mivel ez az energiahatékonyság a technikai civilizáció létalapja, bármely szervezet is fenyegeti ezt, az az egész civilizáció, azaz az egésze emberiség ellensége. (Ezt a mutatót jelenleg sehol sem figyelik, sehol sem számolják.)
A GDP mutató figyelése ugyanolyan tragikus és elképesztő hibákhoz vezet, mint például az, hogy a Szovjetunióban az ipari fejlettséget az acélipar évi tömegkibocsátásán át mérték. Sok acél – nagy fejlődés. Az acélgyárak éppen ezért nem gyártottak vékony, magasan ötvözött finomlemezeket, mert azoknak kisebb volt az összsúlyuk. Ezért a szovjet gépek a szükségesnél mindig nehezebbek voltak, több energiát fogyasztottak, jobban rozsdásodtak, könnyebben törtek. Ott, ahol feltétlen vékony acél lemez kellett, a felhasználó véres verítékkel gyalult, csiszolt, reszelt, hogy használhassa is a lemezt. Elképesztő nemtörődömség, tékozlás állt a magas termelési adatok mögött. Már minden rohadt szét, a birodalom recsegett, rohadt, de a tervszámok még mindig jól mutattak . . .
A GDP tragikus, biztos veszélye: nem mutatja a pénzköltés társadalmi hasznát. A kifejezetten tékozló, veszélyes vagy haszontalan, értelmetlen pénzkidobás (hadsereg, terrorelhárítás, eredménytelen kutatás, hatástalan gyógyszerek, szerencsejáték vagy értelmetlen mezőgazdasági támogatás) mind a GDP értékét emeli. Már rég megindultunk a hanyatlás útján, mikor a GDP még emelkedik.
Minél több a szingli, annál több szolgáltatást - mosás, étterem, élelmiszervásárlás – kell megvásárolnia. Mindez torz módon szerepel a GDP statisztikáiban. Gondoljuk el: ha van egy vidéki család, aki magának termeli biogazdálkodással az egészséges élelmiszert, az egyáltalán nem szerepel a GDP-ben. Ha tehát mindenki saját kertjében termel, akkor ez a GDP-t csökkenti, és hátrányban érezhetjük magunkat más országokkal szemben, ahol ez nem így van. Gondoljuk csak el azt, mi történne, ha egy családban minden ember egyszemélyes betéti társaságot alakít? Innentől kezdve a háziasszony pénzt kér a vacsoráért és az ebédért, a férj pénzt kér, ha a gyereket elviszi az iskolába, vagy megtanítja számolni, vagy bever egy szöget a falba, netán kifesti a szobát. A gyerek pedig a jó tanulmányi jegyekért kér pénzt, s persze mindezekért áfás számlát is ad. Egy ilyen rendszer pillanatok alatt az egekbe emelné a GDP-t, és máris minden politikus döngetné a mellét, hogy micsoda jólétet teremtett.
Ám az ellenkezője is igaz. Gondoljuk el, hogy mi lenne, ha egy „jó tündér” a töredékére vinné vissza az üzemanyag és energiaárakat. Abban az esetben a közvetlen energiaköltségek azonnal csökkennének, de természetesen csökkenne a szállítás, az élelmiszer, a lakásépítés, így a munkaerő ára is. Ez óriási zuhanást jelentene a GDP-ben (de nem az életminőségben). Az embereknek több megtakarítható, befektethető pénze maradna, vagy arra is jutna, hogy új ruhát vegyenek, netán étterembe menjenek. A GDP-t növeli ma az is, ha sok a beteg ember, mert a költséges orvosi eljárások, drága kórházi ápolási költségek növelik a GDP-t. De akkor is nőhetne a GDP, ha mindenki benyújtaná a válókeresetet, és drága ügyvédeket fizetne. Ettől a magas GDP-től nem lennénk boldogabbak. Franciaországban és Angliában több pénzt költenek lóversenyre, mint amennyi a magyar kincstár éves bevétele. De az, hogy egy ló hogy fut, s mekkora nyereséget hoz vagy visz, a társadalmat nem emeli vagy süllyeszti. Csak a GDP statisztikát javítja asportfogadási cégek nyeresége. . . A GDP mint „iránytű” elfedi a problémát, alkalmas arra, hogy egy-egy irányadó csoportot megtévesszen, ne vegye észre a közelgő bajt akkor se, mikor az már megjelenik. A komplex technikai civilizációkra jellemző energiahatékonysági mutatókat is kellene figyelni, valamint a megvalósult találmányok hatását, azok mutatják a fejlődés vagy a hanyatlás tendenciáit. Ma, az első komoly globális ipari ellenforradalom idején drasztikusan romlik az energiahatékonyság, de ezt a mutatót alig figyelik.
Már csak egy utolsó halvány reményt, kitörési pontot látok: ha az olajipartól független (ha van ilyen) pénzügyi csoportok befektetnének az eddig ismeretlen, kihasználatlan energiatermelési és tárolási módszerekbe. Itt viszont a kockázat minden irányban megvan. Az egyik a technikai akadályok sora. Például a tértechnológiában még nem tökéletesen kiérleltek a technikai módszerek, másrészt a Stirling-Otto hibrid motorok tömeggyártásában sincs meg a kellő tapasztalat. Az elektromos autók az akkumulátorok miatt igen drágák (a Tesla sportautó például 100.000$), s az első elérhető árú elektromos autó csak évek múlva ér a piacra. Még olyan sok a tisztázásra váró technikai probléma. Mindez egész biztosan tisztázható lett volna már évtizedekkel ezelőtt is, ha az autógyárakban szikrányi társadalmi felelősség is marad.
A másik, nehezen kalkulálható, de egészen biztos akadály az olajipar kemény, szívós, okos ellenlépéseinek kivédése. Kérdés, hogy ki lehet-e ezeket a szükségszerűen bekövetkező ellenlépéseket védeni? Az ügyes ellenlépésekre példánk már van a gyakorlatban: a dohányipar története ezt mutatja. Ma csak Magyarországon évente mintegy 20-30 ezer ember hal meg évekkel hamarabb azért, mert dohányzik. Még többen betegszenek meg - természetesen ennek költségeit is a nemdohányzók viselik. A cigarettára költött pénz is benne van a nemzeti jövedelemben, holott semmiféle javuló életminőséget nem ad. (Ez csak újabb adalék arra, hogy a GDP mint útmutató mennyire ködösít.) A dohányipar mindig innovatív, szívós, és kitartó volt abban, hogy bevétele egyre növekedjen, s a kritikákat hárítsa. Bár a társadalom gyenge ellenlépéseket megpróbált tenni – reklámok betiltása, orvosi ellen kampányok -, ez hatástalan utóvédharc. Ma még mindig jóval több ember dohányzik, mint bármikor ezelőtt. A dohányipar „szakértők” százait tudja megvásárolni, akik látszólag meggyőző statisztikai adatokkal támasztották alá, hogy nem is olyan káros a dohányzás. Mindig találtak 90 éves, makk egészségesnek tűnő, békésen szivarozó, vagy pipázgató apókákat. (A 30-40 éves korukban tüdőrákban elhunyt fiatalokat nem mutogatják.)
A dohányipar azonban kiscserkész az amerikai Exxon Mobil vezette olajipari falanxhoz képest. Ők az energiapolitikával kapcsolatos minden döntésnél ott vannak: a műszaki és természettudományos pályázatok zsűrijében, az autógyárak konstruktőreinél és természetesen az államgépezet minden szintjén. Így lehetséges az, hogy Magyarországon a távfűtés - aminek a legolcsóbbnak illene lennie - a legdrágább fűtési forma. Annyi támogatást kap a kogenerációs, a kombinált elektromos- és hőenergia termelésért az összes távfűtőmű, hogy illene ingyen adniuk a hőenergiát. Mégis igencsak drágán szállítják a lakosságnak. Az energiaipar képviselői annyira behálózták az államgépezet minden egyes szintjét, hogy mára már szerintem nem lehet fölvenni a harcot az évi több száz milliárd dolláros tiszta haszonnal dolgozó, egységes olaj-, autóipari falanxszal szemben. Ahogy a Földtörténet őskorában az első emlősöknek semmi esélyük nem volt a Földet uraló dinoszauruszokkal szemben, úgy nekünk sincs közvetlen esélyünk az olaj-, autóipari óriással szemben. Akkor kizárólag egy hatalmas geológiai kataklizma tudta eltörölni ezeket a félelmetes ragadozókat, de abba igen sok más faj is belepusztult. Úgy tűnik, ez a sors vár ránk is most.
Elvileg ugyan lehetséges lenne valamiféle társadalmi összefogás azért, hogy ezek a forradalmian régi találmányok elterjedhessenek (vízcsöppek az üzemanyagban, hibridek, szabályozott háztartási fúzió, valamint tértechnológiai módszerek). Elterjedésüket az intézményes tudomány megvásárolt emberei támadják legintenzívebben. Az olajipar megfelelő médiakapcsolatai is segítenek abban, hogy ezekről a lehetőségekről ne eshessék szó.
Hadd írjam le ezzel kapcsolatban néhány gyakorlati tapasztalatomat.
Mintegy tíz évvel ezelőtt egy kis TV adó reggeli műsorában bemutattunk volna egy Schauberger típusú, szerény, kb. 2-3 KW-os, fűtésre alkalmas spirálturbinát, aminek jó, ha 150 %-os hatásfoka lehetett. Mélykúti Ilona felkonferálta a bemutatót azzal, hogy mindjárt jön a riportfilm. Nem az jött, hanem a következő – sosem mutatták be ezt a riportot. A felkonferálás után kb. 2 perc alatt működésbe jött a cenzúra. Tehát volt aki valahol ilyen szempontból árgus szemmel figyelt, s volt valaki, aki bent a kis szerkesztőségben azonnal lépni tudott…
A „168 óra” c. hetilapban talán 6-8 éve Sándor Júlia készített egy riportot kis csoportunk munkájáról. Megmutatták a képeket, a szöveget, korrekt, a tényekhez ragaszkodó módon. Azóta sem jött le, „anyagtorlódás” miatt…
A „Borotvaélen” c. könyv kapcsán 2001. decemberében a „24 óra” címmel tartottam előadást a Pest Megyei Városházán a 2004 táján várható olajár-emelkedésről. Készített erről egy riportot az akkori Reggeli Krónika egy fiatal riportere. Nem mehetett adásba ez az anyag, mondván, „ne riogassuk feleslegesen az embereket”. Ő viszont hamar a nyíregyházi helyi adónál kapott csak munkát…
A Magyar Nemzet c. napilapba is kb. ekkor írtam egy cikket, a szennyezésmentes energiatermelésről. Sosem közölték, csak a cáfolatát…
A „Mozgó Világ” c. folyóiratba mintegy 10 éve beküldtem egy cikket „másodfajú háború” címmel arról, hogy a szervezett tudomány mindig igyekszik lenyomni a szennyezésmentes energiatermelés lehetőségeit. A cikk megjelent, de úgy, hogy az oldalakat ketté törték: alatta Beck akadémikus és Bence Gyula doktor – a témához szorosan nem kapcsolódó cáfolata volt olvasható. Azt nem engedték meg, hogy válaszoljak a sok ostobaságra…
2007. nyarán írtam egy cikket arról, hogy a megemelt energiaárak veszélyesek a gazdaságra, és leírtam, hogy az olaj / autóipar hogy zúzta be 10 éve (General Motors) az első szériában készült elektromos autót. A felelős szerkesztő szerint hosszú vita után a főszerkesztő nem járult hozzá a cikk leközléséhez. Mondván, ez nem az ő profiljuk, ők irodalmi lap. Úgy látszik, ilyen az Élet… A végén egy kis példányszámú lap, a Zöld Újság közölte a cikket, 3 részben.
Néha, váratlanul egy-egy apró felszínes megszólalásom át-át csúszik a cenzúrán, de a „közszolgálati” médián nem.
Az átkosban, a Coca-Cola-t lehetett szidni, de már egy megyei párttitkárt nem. Most fordított a helyzet… A Népszabadság pesti kiadása 2008. április 04-én a teljes címoldalon egy hirdetést hozott:
„A lehetetlen lehetségessé vált… Igazi Coke íz, zéró cukor…” Jobb szeretnék ilyet látni: „A lehetetlen lehetségessé vált: „Írhatunk valós problémáinkról…” vagy: „Igazi autó zéró benzin…”
De annyira már nem vagyok naiv, hogy a gazdasági cenzúra eltörlésére várjak…
Míg a dohányzásnál van némi választási lehetőségünk (rágyújtunk vagy nem), energiát fogyasztanunk kell, ha másként nem is, de tömegközlekedéssel, vagy a háztartás normális működése során. Éppen ezért nincs esélyünk a túlélésre, ha nem beszélhetünk nyíltan, kendőzés nélkül az olaj-, autóipar és a politika érdekeltségeiről, összefonódásáról és arról, hogy hogy lehet visszafordítani az energetikában az ipari ellenforradalmat,.
Mit tehetünk?
Tapasztalatom szerint átlagemberek, főleg férfiak olvassák írásaimat, tehát nem minisztériumi főosztályvezetők (vagy attól fölfelé). Ezért a helyzet hasonló ahhoz, mint amikor az egerek már látják, hogy a macska a veszélyt jelent rájuk, meg is állapodnak, hogy csengőt kötnek a nyakába. Ám nem tudják, hogy ezt ki és hogyan tegye meg.
Azt tudjuk, hogy mindenki sokat tehet saját egészségéért attól függően, hogy hogyan táplálkozik, milyen az életmódja, gondolkodásmódja. De mit tehet az átlagember a civilizációnk túléléséért? A legfontosabb: megérteni és másokkal is megértetni a helyzet súlyosságát. Azt, hogy a lavina már megindult. Kétfajta szélsőséggel lehet találkozni, amikor válaszolni kell arra, hogy mit tehetünk a civilizációnk túléléséért.
Az első szerint ezt a civilizációt már nem érdemes megmenteni. Nem kell, hogy az arab országokban újabb luxuspaloták épüljenek, vagy Abramovics úrnak újabb arany fürdőkádat is cipelő magán luxusrepülőgépe legyen, vagy nem kell olyan világ, ahol az olajcégek vezetőinek a fő gondja az, hogyan szerezzék meg a harmadik jachtot, a negyedik luxusprostit, az ötödik luxuslakást, és a hatodik luxusautót. Egy kicsiny csoport azt javasolja, hogy ezt a világot így nem szabad fenntartani, bontsuk le a szemetes ipari társadalmat, vissza kell fordulnunk a gyökerekhez - a XIX. századhoz, ahol még kis, elszigetelt közösségekben vagy tanyákon biogazdálkodással fenntartható módon éltek az emberek. De ez az út egyben visszatérést jelent a TBC-hez is, a járványokhoz is, az embert megroppantó szegénységhez, ahogy ezt a történelemben már sokszor láttuk. Ez az életforma - bár néhány tízezer embernek talán megfelelő – már nem lehet tömeges. Annyi hely már nincs a mai emberiség számára, hogy műtrágya nélkül mindenki maga művelhesse a parcelláját, és lovacskájával vagy tehénkéjével szántogasson. Az emberiség ma már nagyon erősen hierarchizált, strukturált, sok-sok kapcsolatban, azaz többféle hálózaton át összekapcsolt társadalomban él. Az utak, vasutak, elektromos-, telefon-, víz- és gázhálózatok, cégek, gyárak, termékek, hírközlési csatornák komplex kapcsolataiban élünk. Ez sérülékennyé is tesz minket. Elég lenne télen egy hetes áramkimaradás, vagy a gázcsapok lezárása és keservesen megtanulnánk, mit jelent a technikai civilizáció. A teljes, vagy részleges technikai visszavonulás tehát nagyon kevés ember, főleg az éhenhalásra kijelöltek számára nem elfogadható és járható út.
A nagy többség a jelenlegi technikai civilizáció fenntartására szavaz, sőt minél többet kér eredményeiből. Sajnos - vagy szerencsére - ezt így változatlanul már nem lehet folytatni. Már nem jut jólét mindenkinek. A hagyományos, viszonylag olcsó olajra épülő társadalom pár éven belül, szerintem 2012 után már látványosan kezd roskadozni. A szétesésnek mi sajnos a vesztesei közé tartozunk majd. A hanyatlás mutatóit könnyű követni, ezek nem a GDP-n látszanak, hanem az energiahatékonysággal kapcsolatosak. Figyeljük meg az áram, a benzin és a földgáz árát, valamint az autók fogyasztását. Ahogy ezek romlanak, úgy csökken a túlélés esélye is, hiszen a takarékoskodás ugyan fontos, de már kevés. Nem hiszem, hogy a takarékosság jó módszer, ha télen a 22C-os lakásról kell átváltunk a 12C-osra. Ezt a mintát Csauseszku idején már kipróbálták a románok, de senkinek sem tetszett. De a „tudományos étkeztetés”, magyarán az áruhiány és koplalás se.
Jövőképek, javaslatok
A politika rendszere, a bankrendszer, a pénzügyi bizalom helyreállításán fáradozik. Van min. A gazdaság csúcsragadozói a virtuális gazdaság, a pénzipar képviselői, 8-10 trillió dolláros buborékot fújtak fel, s nem tudni, ebből mennyinek van értékálló fedezete. Ezt talán le lehet majd dolgozni, de csak akkor, ha sok-sok, a társadalom számára értéket tartalmazó pénzt öntenek a gazdaságba. Ez csak innovációból jöhet. Ennek a folyamatnak ismert teoretikusa a már idézett Joseph Schumpeter, a monarchia szülötte, a gazdasági evolúció fejlődéstanának atyja. Világosan leírja, hogy a kapitalizmusban a cégek, ha tehetik, monopóliumot szeretnének elérni. Ekkor megszűnik a verseny (Nash-Neumann egyensúly), előrelépés csak innovációval megy végbe. Mivel a monopóliumok a hatalom csúcsán lustává válnak, a sikeres innovációk mindig új, a piacra frissen belépő kis cégektől várhatóak. Ezek néha elveszik a piacot az uralkodó cégektől, elindítják a „kreatív rombolás” viharát. Idővel aztán ezek is elkényelmesednek, amíg egy új vihar őket is elsodorja. A harvardi közgazdász, Schumpeter úttörő modelljét tovább finomította az oxfordi Ray Harrod, a szintén harvardi Leontieff, s a cambridge-i Káldor professzor. Schumpeter és társai szerint, a liberális, teljesen szabadelvű kapitalizmus halálra van ítélve, de ez nem a Marxi módon megy végbe, hanem egyfajta belső csömör után. Ennek is látszanak jelei…
De Schumpeter iskolájának ma már nincs követője. A politikusok az adófizetők pénzét a bankszektorba pumpálják. A magas energia árak miatt a politikusoknak az a javaslatuk (például McCain republikánus elnökjelöltnek), hogy fúrjanak olajkutakat Alaszkában, a természetvédelmi területeken is, és az olvadás miatt felszabaduló Északi Sarki vizeken is. A kínaiak hatalmas új gyárakat építenek, ahol kőszénből műbenzint gyártanak. Az angolok a szén felhasználását javasolják úgy, hogy ejtsük csapdába a kéményekből kilépő CO2-t, és rejtsük a föld alá. Igen erős a szélenergia és napenergia pártiak hangja is, vannak, akik a mezőgazdasági kutatást hangsúlyoznák, hogy gyorsan növő energiafűvel tüzeljünk. De újra szalonképessé vált a nukleáris energia is.
Az energetikai szakemberek közt is folyik vita a kilábalás módjairól, de azt még nem érzik át, hogy az ő kereteik közt már nincs megoldás. Ahogy már leírtam, szerintem a válságból már csak igen olcsó energiaárral lehet kilábalni, de azt is elvárjuk, hogy ne szennyezzen. A két kívánság teljesítése eddigi technikával már kizárt, már csak radikálisan új, eddig tiltott találmányok segíthetnek. Ez pedig már csak az óriási olajcégek érdekeivel szemben lehetséges. Vagy a gazdaság (azaz mi), vagy az olajipar éli túl az eljövendő időket. Nincs helye kompromisszumnak, mert a költségekhez képest hússzoros, negyvenszeres haszon terhét már nem bírjuk. Kizárólag innovációval lehet letörni az uzsora árakat. Igaz, ez csak az én véleményem, s ezzel jórészt egyedül vagyok.
A tradicionális energetikai szakértők nálunk például az „Energiagazdálkodás”című folyóiratban vitáznak a kitörésről. Sok értelmes gondolatot leírnak, azt is, hogy a helyzet megoldhatatlan, ellentmondásokkal, paradox helyzettel teli. Csak molnár László és Wiegand Győző elemzéseire hívnám fel az érdeklődő olvasó figyelmét [10].
Wiegand legalább nyíltan kimondja: „Abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy létezik minden – vagy szinte minden – kívánalmat teljesítő megoldás. Sajnos a politika ezeket az irracionális illúziókat folyamatosan megerősíti, mivel alapvető érdeke annak állandó hangsúlyozása, ha rá szavazunk... minden problémát megold....
Ebben a légvár építésben a média is partner, mivel alapvető célja, hogy olyat mutasson, amit az emberek látni szeretnének. Az emberek a megoldásokat szeretik, a dilemmákat utálják. Mindez beprogramozza a jövő kudarcait és csalódásait.”
Wiegand Győző (és sok politikus) szerint is az olajár letörése csak nagyobb mennyiségű termeléssel oldható meg. A paradoxon az, hogy erre a kitermelők vagy nem hajlandók – vagy már nem képesek.
„A mindenkori kormánynak abban van némi mozgástere, hogy a teljes energiaárat a fogyasztókkal fizetteti-e ki, vagy egy részét adóbevételekből finanszírozza. (Esetleg hitelekből, amit jövőbeli adókból kell majd törleszteni) Más lehetőség nincs.”
Nos, itt tér el markánsan a véleményünk...
Kétkedve fogadják energetikai (széntüzeléssel foglalkozó) szakemberek (mint Wiegand Győző is) a globális felmelegedés kérdését is.
„Valóban olyan nagy veszély a globális felmelegedés? Ha igen, jól harcolunk ellene? Ha nem, úgy érdemes-e egy megalapozatlan, nem indokolható csatában elvérezni, miközben mások – Kína, India, USA – kivárnak és élvezik ennek előnyeit?” (Azaz az EU nagy költségek árán csökkenti a CO2 kibocsátást, míg a többiek ezzel nem törődnek, olcsó energiával szennyeznek.) „Ha így van, akkor lehetséges, hogy álcélokért folytatunk szinte biztosan álküzdelmet, de minderre nagyon sok valódi pénzt költünk?”
„Hogy mit kellene tenni, arra vonatkozólag megszámlálhatatlanul sok vélemény van. Az események, történések befolyásolására minimálisak a lehetőségeink.” (Szerintem ez az, ami a szörnyű tévedés!)
„Az ellentétes, egymást kioltó érdekek … többnyire azt is meghiúsítják, hogy a szűk mozgásterületünkön belül optimális döntést hozzunk.” (Körülbelül ilyen véleményeket mondhattak a mohácsi csata előestéjén is a magyar nemesek a haditanácsban...)
„Az energetikában működő szakterületek és érdekcsoportok tevékenysége nagyrészt a megszerezhető állami és EU támogatásért folyó küzdelem.”
„A magyar állami támogatásokat az adózók fizetik, tehát a nemzetgazdaság egészét tekintve a GDP egy részének átszivattyúzását jelentik az ügyesen és sikeresen lobbizók részére a többiektől. … Vajon az biztosítja a legnagyobb környezetvédelmi hasznot, aki a legeredményesebben lobbizik?”
„A jelenleg hatályos energiapolitika rossz prognózisra épült. Ezt el is ismertük azzal, hogy elvettük mellőle a prognózist, hogy ne látsszon. Az erre alapuló energiapolitikát azonban elfogadta az Országgyűlés...”
Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Molnár László is [10].
„Az EU 800 milliárd eurós befektetése a „Föld megmentése” érdekében nemes lépés, de haszna főleg az EU-n kívül jelentkezik … ez olyan üzlet, ahol mi álljuk a számlát, de a haszon máshol jelentkezik.”
„Ha az EU állami fejlesztési erőforrások aránytalanul nagy részét a klímaváltozás elleni akcióba fekteti, akkor lemarad az oktatás, az innováció terén, és versenyképessége is csökkenni kezd. … A 3 x 20% az energiafogyasztás és CO2 kibocsátás 20%-os csökkentése, a megújuló energiák 20%-os növelése rugalmatlanná teszik a gazdaságpolitikát … Következmények: csökkenő versenyképesség, kitelepülő ipar, magasabb munkanélküliség, lassuló fejlődés, esetleg stagnálás, végső esetben növekvő munkanélküliség, romló életszínvonal ...”
Természetesen külföldön is évek óta keresik (hiába) a kitörési lehetőségeket. Ezekből is gyűjtöttem néhány javaslatot. Nemes, idealista, ezért jórészt megvalósíthatatlan ...
A New Scientist című lap elnökválasztási, tudománypolitikai kérdésére ezt válaszolta Matthew Chapman (2008. október 4-i szám, 18. oldalon):
„Arra bíztatnám a következő elnököt, hogy tekintse hazafias kötelességének azon emberek társadalmi rangjának emelését, akik az agyukat használják. Hollywoodtól kezdve a Fehér Házig a tudatlanság és a hülyeség ijesztő mértékben jópofa és macsó színben van feltüntetve. Valóságban a gondolkodásellenesség Amerika-ellenes is, mert az a nemzet, amely a bohócait jobban ünnepli, mint a zsenijeit, lecsúszik a klotyóba.
A kutatókat bátor realistaként kellene bemutatni, és nem furcsa tojásfejűként, azaz mint ismeretlen utolsó, hősies felfedezőit. Több pénzt, több nyilvánosságot, jobb ruhákat, több jó csajt kellene kapniuk, és ingyenes elvonókúrát, ha a dicsőség a fejükbe száll…”
Az ötlet nem rossz, de máris látom, hogy az akadémikusok mindenki mást félrelökve beállnak ebbe a sorba (nem csak a csajok miatt) és minden marad a régiben. Mások jobb minőségű alsó- és felsőoktatást javasolnak. Ebben is van igazság, mert ma a fizikusképzés egy gyöngén álcázott butító tanfolyam…
Chris Mooney újságíró javaslata: a következő elnök vegye körül magát széles látókörű kutatókkal, akik látják a jövő lehetőségeit, üljenek ott a kormányüléseken. Nincs ma olyan kérdés, aminek ne lenne tudományos vetülete, de sok olyan politikus van, aki ezeket nem látja, és nem érti, hogy miért fontosak. Eric Chivan javaslata egy „Energia-kutatási csoport” felállítása, melyek tagjai ott lennének minden energiai cég felügyelőbizottságában. Mit szólna ehhez az Exxon a Shell vagy a Total? Úgy rúgnák ki a delegált kutatót, hogy a Naprendszert is elhagyná.
Az angliai Surrey egyetemének a fenntartható fejlődéssel foglalkozó professzora, Tim Jackson szerint a megoldás: szembenézni a ténnyel, hogy az exponenciális fejlődés eddigi üteme többé nem tartható, ennek vége. Ez az, amit a politikusoknak be kellene vallani, de túl gyávák (vagy buták) ehhez. A fejlődés, a folytonos növekedés csak úgy tartható fenn, ha egyre kevesebb primer energiából állítunk elő egyre több értéket – vagy kevesebbet fogyasztunk. Szerinte a mai kapitalizmus modellje: a folytonos növekedés vagy összeomlás – zsákutca, amiből kiutat kell találni. a”vásárolok, tehát vagyok” típusú mentalitás többé nem tartható.
David Suzuki, ismert környezetvédelmi aktivista szerint, ha fizetni kell a szilárd szemét lerakásáért, akkor az autósoknak is kellene fizetniük, ha a (légnemű) szemetüket a légkörbe ürítik...
Gus Speth, az ENSZ fejlesztési programjainak egykori vezetője, a Yale Egyetem környezetvédelmi szakának dékánja szerint alapvetően rossz a fejlődéssel kapcsolatos szemléletünk. Hiába nő a gazdaság (GDP) évtizedek óta, ettől nem lettek jobbak a társadalmi viszonyok, nem óvjuk jobban a környezetet, a fejlődésünk eddig illúzió...
Susan George, amszterdami környezetvédelmi kutató szerint meg kell adóztatni a valutaspekulációból származó jövedelmet, meg kell szüntetni az adóparadicsomokat, s az üzletembereket jutalmazni kell új kitüntetésekkel, ha tesznek valamit a környezetért.
Olyan véleményeket is olvastam, hogy a cégeknél maximalizálni kell a legnagyobb fizetéseket, adóztatni kell a benzines járműveket, előtérbe kell helyezni a javítást a gyártáshoz képest, stb... A szkeptikus olvasó már legyint is: világunkban csak az ész van elosztva közmegelégedésre. Mindenki azt hiszi, neki jutott a legtöbb...
Néhány éve még korunk hőse a privát Gulf-Stream géppel a Davos-i gazdasági csúcsértekezletre érkező üzletember volt, vagy akinek a jachtján magasabb volt az árboc, mint a szomszédé… S vajon hogy gondolkodnak az autógyártó- és olajcégek? Mi lehet a véleményük az elektromos autókról, melyek első kísérleti példányai már itt-ott felbukkannak? Nem idegesek. Tudják, hogy még 10 év legalább kell, mire elterjednek, s addig ők is leporolhatják a szolgálati szabadalmakat. 100 év késéssel megjelenhetnek a belső és külső égésű hibrid motorokkal hajtott autók. Az akkumulátoros autó megint a kihalás szélére kerül…
Ahhoz, hogy visszatérhessünk a régóta kitalált forradalmian régi technológiák bevezetéséhez, először is tudni kell arról, hogy ezek léteznek, és terjeszteni kell ezt a hírt.
Természetesen az egész olaj- és autóipar a maga jól szervezett információs hálózatával ott lesz, hogy ezt a lehetőséget ismét csírájában fojtsa el. Ezért a médiában erről sok szó nem eshet. De ha a tisztelt olvasó beszél ezekről a lehetőségekről barátainak, kezükbe nyomja ezt az írást, az talán segíthet. Talán az is segíthet, ha ír a médiákba, hogy vegyék terítékre ezt a kérdést, hiszen a nézettség, a példányszám még fontos a kereskedelmi médiában. Bár elég naiv ötlet, de megpróbálkozhat országgyűlési képviselőjénél, írhat neki levelet, tudathatja, hogy nem fog rá szavazni, ha nem tesz lépéseket az energetikai ellenforradalom ellen.
Ezen továbblépve talán átalakíttathatja az autóját vegyes üzemre, például víz befecskendezésre. Ám az autóipar már észrevette ezt a veszélyhelyzetet, megtette az ellenlépést. Olyan elektronikusan vezérelt befecskendező rendszereket használnak az újabb autókban (már 10 éve), amelyekhez házilag már csak úgy nem lehet hozzápiszkálni. Az elektronikus vezérlés ugyan nem sokkal javítja a kocsik fogyasztását, de azt hatékonyan gátolja, hogy mi magunk átalakítsuk. Csak a gépkocsik elektronikai kódjainak feltörésével, hekkerek bevonásával, nagy technikai háttértudással, közös munkával lehetne elérni, hogy ezeket a rendszereket utólagosan átalakítsuk, és fogyasztásukat jelentősen csökkentsük. (Azzal a mellékhatással, hogy a környezetszennyezés is jelentősen, körülbelül felére csökkenne.)
Ha valaki technikailag képzett, csatlakozhat a „technikai ellenálláshoz” egy kis csöndes földalatti mozgalomhoz, ahol a résztvevőknek az a célja, hogy megmentsék vagy megtalálják azokat a régi technikai módszereket, melyek Orffyreustól kezdve Teslán át a mai napig háttérben maradtak. A tendencia nálunk – ma, 2008-ban - a stagnálás, a reménytelenség és a növekvő munkanélküliség. Ezek a forradalmian régi technológiák elterjedésük esetén nagyon sok állást hozhatnának létre, és az országban megtermelt haszon jórészt itt maradhatna. Félgyarmati függőségünk jelentősen csökkenne, nem lennénk olajcégek, autóipari cégek, gázipari óriások „niggerei”. Abban egyáltalán nem bízom, hogy a közelgő válság az olajcégeket belátásra bírja, és egy alacsonyabb profitszinttel maguktól is megelégszenek, azaz egy szerényebb hasznot hozó Nash-egyensúlyi ponttal. Gondoljunk csak arra, hogyha a kocsink fogyasztása 30%-al csökkenhetne (és ez viszonylag egyszerűen elérhető), akkor az olaj iránti kereslet kb. harmadával esne vissza. Ez szerintem az olajárakat visszavetné valahol a hordónkénti 30-50 $-os szintre, azaz a mai szint felére, 40%-ára. Ezt szorosan és azonnal követné a gázár is, így életszínvonalunk a megtakarítható pénzt tekintve megduplázódhatna. A történelem eddigi menetét ismerve azonban nem bízom ebben, hiszen ezt a lépést az elmúlt évek során már sokszor megtehették volna. Ezért egyetlen hosszú távon is fenntartható lehetőséget látok, a tértechnológia módszereinek kifejlesztését, ahol egyáltalán nincs szükség szénhidrogén alapú energiaforrásra, és így minden háztartás függetlenedhetne az olaj- és autóipari óriásoktól.
A történelemben sokszor hirtelen omlottak össze fejlett társadalmak éhínségek közepette, visszatérve a barbarizmushoz, emberevéshez, ahol maroknyi lesoványodott túlélő próbált rügyekből, gyökerekből, falevelekből, csigákból, békákból valami kis ennivalót összekaparni. Ezekben az összeomlott társadalmakban a betegeknek, öregeknek semmilyen esélyük sem volt a túlélésre. Valószínűleg az olajipari falanxnak sem ilyen társadalmi modell jár az eszében - de amit tesznek, az ebbe az irányba taszít minket.
A jövő: rózsaszín vagy szürke?
Az olvasók döntő többsége nem hiszi el, hogy akár hajszálnyi lehetőség is van arra, hogy társadalmunk összeomoljon. Ez talán onnan is ered, hogy szeretjük a happy-end-es történeteket. Az ígérgetésekhez, a rózsaszín – be nem teljesedő – jóslatokhoz vagyunk szokva, ezeket jobban szeretjük. (Kevesebb horrorfilmet nézünk, mint az ugyanolyan ostoba és irreális romantikus happy-end-es filmet.) A létező szocializmusban különös előszeretettel publikáltak rózsaszín jövőképet. Ott, ahol a tudományos szocializmus felsőbbrendűségét, a szocialista társadalom morális és technikai fölényét kellett bizonyítani nem is lehetett másként. (Össze is omlott az a társadalom.) Ám ha még a visszafogottabb nyugati előrejelzéseket nézzük, akkor is elképesztő hülyeségekkel találkozunk. 1969-ben például az amerikai Industrial Research (Ipari Kutatás című folyóirat) megkérdezte a vezető amerikai nagy cégek kutatásfejlesztési nagyfőnökeit, hogy milyen a jövőképük az 1979-es évre. A következőket jósolták:
A szabályozott fúzió megvalósul és elterjed. (Majdnem igazuk lett, ha a Papp József-féle módszert hagyták volna elterjedni, akkor ez az álom beteljesül.)
Emberek meglátogatják a Marsot és a Vénuszt.
Emberszabású robotok szolgálják a családokat.
Megvalósulnak a szoba-hőmérsékletű szupravezetők.
Háromdimenziós televízió és hologram-filmek. (Ezek már a megvalósultak, de nem terjedtek el.)
Mesterséges élet megteremtése. (Baktériumok, módosított vírusok területén ez részlegesen megvalósult.)
150-200 éves várható emberi élettartam.
2002-ben a jövőkutatással foglalkozó Texact Technologys cég a következő áttöréseket jósolta az évi „Technology Timeline” című kiadványukban:
A szabályozott nukleáris fúzió: 2040-re.
Az emberek rendszeresen, folyamatosan látogatják a Mars bolygót: 2020.
A házimunkát robotok végzik: 2015.
Szoba-hőmérsékletű szupravezetés: 2020.
Háromdimenziós televízió, hologram-TV: 2012-2025.
Az első mesterséges élet megjelenése: 2003.
A várható emberi élettartam eléri a 100 éves kort: 2020.
Az utóbbi jóslássorozat realisztikusabb, de látszik, hogy ez is túllőtt a célon, sokkal szürkébb a jövőnk, mint amit ők tudományos és népszerűség-hajhászi alapon elképzeltek, megvalósíthatónak tartottak. Ezekben a jóslatokban mindig az a tendencia, hogy a jövő egyre jobb, egyre szebb lesz. Nem számolnak azokkal a valós tendenciákkal, ahol pusztán profitmaximalizálási, piacféltési okokból megsemmisítenek fontos, vagy kevésbé fontos új találmányokat.
Hogy ez lehetséges, álljon itt a Tucker-féle autó 1947-es története az Egyesült Államokból.
1947-ben egy Preston Tucker nevű autógyáros egy teljes új, sok szempontból forradalmi autót szeretett volna gyártatni. Úgy hirdette, hogy 50 éve ez az első, valóban új autó. Hathengeres, vízszintesen boxermotorként alumínium motorblokkban elhelyezett hengerei voltak. A hátsó tengelyen, a kerekek közt volt a motor, hogy csökkentse a teljesítmény-átvitel tengelyeinek hosszát, súlyát, és így a súrlódási veszteségeket. Így a fogyasztása körülbelül 20%-al alacsonyabb volt, mint a hasonló motor teljesítményű autóknak. Három fokozatú automata sebváltóját egy helikoptermodellből vette át. Kerekenként független felfüggesztés és tárcsafékek voltak benne, ami akkor nagyon új dolognak számított. A műszerfal ki volt párnázva, hogy balesetek esetén csökkentse az utasra ható ütőerőt (ez a felfújódó légzsák előhírnökének tekinthető). Törésbiztos, és ütközéskor kieső ablakokat használt, valamint első és hátsó acél energiaelnyelő lökéshárítókat, valamint megerősített utasteret. Ez nagymértékben javította az utasok biztonságát. Ezt a konstrukciót egyébként csak 40 év múlva vezették be. Az autó elején egy harmadik lámpát is használt, ami a kormány mozdulatát követve fordult.
Preston Tucker vállalkozása azonban hamar véget ért. Hiába végzett sikeres marketingfölmérést, hiába gyűjtötte össze az autó tömeggyártásához szükséges pénzt, és valósította meg ezt az álmot (szokatlanul gyors, mintegy 10 hónapos idő alatt), az ottani pénzügyi felügyelet feljelentések sora után lecsapott rá: szélhámossággal és összeesküvéssel vádolták. Először ugyan felmentette a bíróság a hamis vádak alól, de a cégének második tőzsdei bevezetését rendkívül erős negatív sajtókampány állította meg. Ezt újabb adóellenőrzés követte. Mindössze 50 példány készülhetett el ebből a forradalmian új, innovatív autóból. Az autógyárak szép lassan, 30-40 év alatt valósították meg ezeknek az elveknek a jó részét. Jól tudták akkor, ha nem lépnek idejében, ez a sokkal több értéket felmutató autó elhódíthatja előlük a piacot.
A fenti példa is a technikai ellenforradalom egy jó példája. Ezért érdemes figyelni, és remélem, hogy az ipari ellenforradalom leverésének fontosságát az olvasók is átérzik. De ehhez a sorhoz tartozik a General Motors egykori rebellis igazgatójának, DeLorean autójának tönkretétele, az első G.M. elektromos, akkumulátoros autók visszahívása és megsemmisítése, vagy az USA trolibusz és villamos tömegközlekedési hálózatának felvásárlása és megsemmisítése már az 1920-as években, az angliai akkumulátoros városi buszok tönkretétele. . .
Szeretném újra megismételni az ipari megújulás várható eredményeit – ha valaha bekövetkezne:
Elsősorban nagyon sok munkahely születhetne újra, hiszen több pénz marad az emberek zsebében, és ebből a több pénzből többet tudunk költeni az életminőségünk javítására, ami például a turizmusban és a szolgáltatóiparban, egészségügyben megint sok állást hoz létre. Az energiaár csökkentésének ez a másodlagos, áttételes hatása rendkívül jelentős.
Jelentősen csökkenne a környezeti terhelés, a fenntartható élet felé tolódna civilizációnk.
Jelentősen javulhatna az egészségünk a jobb környezet miatt, a klíma romlása is csökkenne, vagy megállhatna, kevesebb lenne az allergia, légzésszervi problémák, stb. Városokban legalább 3-4 évvel hosszabban és egészségesebben élhetnénk.
Egy tisztességesebb, érték alapú társadalmat teremthetnénk a javuló energiahatékonysággal, ahol több jutna a szegényeknek, ezzel az elkeseredettség, a terrorizmus is csökkenhetne. (Így az egyébként költséges, drága és sokszor paranoid terror-elhárítási költségek, hadsereg-fenntartási, fegyverkezési költségek is csökkenthetőek lehetnének.)
Alkotmány és közerkölcsök
Elvileg a tiszta környezetre alkotmányos jogunk is van (szinte minden országban). Ezen csak röhögni lehet, vagy sírni, esetleg dühöngeni, kinek-kinek kedve szerint. Ha valaki beleszagol egy nagyváros levegőjébe csúcsforgalom idején akárhol, azonnal megtudja, hogy mit ér akkor és ott az alkotmány, meg azok is, akik „vigyáznak” a betartására.
Az olaj-, autóipari konglomerátum nagy fegyvere ebben a küzdelemben az „aszimmetrikus információ”. A közgazdászok nevezik ezt ilyen tudományosan, hétköznapi nyelven csak sumákolásnak hívják. Joe Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász figyelt fel arra, hogy San Diegoban a taxisok kétféle árat alkalmaznak. Aki a reptérről jön (és feltehetőleg idegen), azoknak magasabb árat számolnak, és hosszabb útvonalon viszik be a városba, mint a helybélieket. Az idegenek ugyanis nem ismerik a helyi árakat és a legrövidebb útvonalakat, ezért könnyebb őket átverni. Ezt a taxis trükköt persze Budapesten is jól ismerjük, és Ázsia minden egyes nagyvárosában találkoztam ezzel. A lényeg az, hogy az idegent, aki nem ismerős a helyi dolgokban, könnyű átverni, és ha könnyű átverni, át is verik.
Mind az olajipar, netán a dohányipar esetén megtaláljuk az asszimetrikus információk felhasználását. Az olajiparnál fontos érdekük, hogy elhallgassák a régóta meglevő technikai lehetőséget, hogy a fogyasztó ne ismerje, ne követelhesse. A tömegmédia lehetett volna ennek az információs csatának a színhelye. Pénz viszont csak az olaj- és autóipar zsebében van információk terjesztésére vagy elhallgattatására. A koldusszegény feltalálók alig és ritkán mondhatják el eredményeiket. Ha a hírfogyasztó állampolgár konkrétan nem követeli, a média nem beszél az üzemanyag-megtakarítási lehetőségekről. De honnan is tudná a médiafogyasztó, hogy ilyen információk léteznek, és követelhetné? Talán ebből az írásból. Ezért is kérem, hogy terjesszék a benne levő információkat.
Nem mindegy, hogy milyen a morális közeg. Nem hallottam még arról, hogy valaki nyilvánosan leköpte volna egy dohánycég vezetőjét. Pedig köztudott, hogy csak a mi kis országunkban évente kb. 20-30 ezer ember hal meg a cigarettázás miatti betegségekben. A Földön ennek többszöröse, több millióra tehető a dohányzás miatti halálozás évente. Dohányzás miatt már jóval többen haltak már meg, mint háborúkban vagy éhínségekben. Mégsem tudok arról, hogy akár egy nő is visszautasított volna egy dohánykufárt azzal, hogy tömeggyilkoshoz nem megy feleségül. A dohányipar ügyesen használja az emberi hülyeséget, a kognitív disszonanciát (miszerint „azt látom, hogy mások belehalnak, de hátha én nem”). Az olajipar esetén is ez a helyzet. Vezetőik a társadalom legmegbecsültebb tagjai, mindenki lesi a parancsaikat (mint ahogy annak idején Hitlerét is vagy Sztálinét is). Nagyon kevesen mertek és tudtak tiltakozni. Csak egy félretájékoztatott, technikailag képzetlen közegben lehet azt megtenni, hogy adófizetők pénzéből teljesen irracionális projektekre költenek. Például 2008-ban Magyarországon a Nemzeti Fejlesztési Tervben a legmagasabb összegű vissza-nem-térítendő pályázatot a Coca-Cola cég nyerte. A pályázati bírálók úgy gondolták, hogy ez az óriáscég rászorul a magyar adófizetők támogatására – vagy más áll a dolog mögött. . .
Az energetikai fejlesztéseknél is elképesztő dilettáns fejlesztésekre költenek pénzt – hogy értelmes dologra már ne maradjon. Ilyen például az üzemanyagcella, a „hidrogéngazdaság” víziója, ahol mai, 2008-as áron akár százmillió forintba is kerül egy üzemanyagcellás autó. De a belevaló hidrogén is háromszor annyiba kerülne, mint az egyébként is drága benzin, ráadásul a hidrogén elosztása, hidrogénkutak létrehozása további irdatlan összegeket követelne.
De ugyanilyen rejtély számomra, hogy az egyébként drága Toyota Prius Otto-motor és elektromotoros hibridjénél miért nem engedte meg a cég, hogy az autó akkumulátorait az elektromos hálózatból tölthessük föl. Szerintem azért, mert tudják, hogy a környezetvédelem csak egy igen kis csoport szívügye, az emberek 2/3-a pedig teljesen közönyös ez ügyben. Ha a pénzünkről is szó van - és ezt nem győzöm hangsúlyozni - akkor az embereknek már legalább 2/3-a figyel az érvekre.
Egy közönyös társadalomban elképesztő lépéseket is megtehet egy ellenforradalmi, veszélyes ipar. A dohányipar nagy ötlete például, hogy az is fizet, aki nem cigizik. Az egészségügyi hozzájárulásnál ugyanis nem tesznek különbséget a dohányzók és nemdohányzók között, így nyilvánvalóan a nemdohányzóknak kell befizetni a beteg és leszázalékolt emberek gyógyítására szánt összegeket. Ez a dolog az öncsonkítás egyik nehezen látható változata, de attól a lényeg még nem változik. További marketingfogás a kötelező dohányzás fenntartása. Évtizedek óta nem lehet a buszmegállókban, aluljárókban elérni a dohányzás tilalmát. Hiszen a dohányos eldobja a cigit ha bejön a busz, és ha leszáll újra rágyújt. De a füstöt mindenki szívja . . .
Az olajiparnak is vannak ilyen kevésbé látványos, de nagyon ügyes húzásai. A legnyilvánvalóbb ezek közül, ha drágább a benzin, megemeljük a földgáz árát is. Ez a lépés kereslet-kínálat klasszikus elvét teljesen fölrúgja. A „piszkos trükkök” közé tartozik, hogy a politikailag instabil, neuralgikus helyeken szétosztanak pár száz kalasnyikovot a kormányok ellenzékének. Ilyen eset történt meg Algériában, Kongóban, Irakban, Nigériában, Szudánban: így a termelés bizonytalanságára lehet hivatkozni. Így akár 30%-os áremelést is elérnek. Ezzel az olcsó beruházással igen gyorsan hatalmas hasznot lehet elérni. Nem érdemes technikai fejlesztésre költeni, mert az lassan, bizonytalan módon hozza a hasznot. Ugyan sokat szónokolnak a „tudás alapú” társadalomról, de látszik, hogy nem az, hanem a géppisztoly-osztogató fogás az az innováció, amivel leggyorsabban, pici beruházással hatalmas profitokat lehet elérni. De ez nem az, amit az „élni és élni hagyni” elvének neveznek.
Jövedéki törvények tiltják például a házilagos, kisüzemi benzin-víz szuszpenzió készítését is. Hiába lenne olcsó a környezetkímélést és üzemanyag-fogyasztást jelentő benzin-víz keverék elkészítése, ezt a törvények nem teszik lehetővé: az állam valószínűleg ilyenkor a vizet is durván megadóztatná. Ez a „másodfajú benzinszőkítés” nem legális, nem pancsolhatunk magunknak otthon üzemanyagot.
Az olvasóban persze nyilván ott mocorog a kisördög, hogyha ilyen sokan feltalálták már a különböző vízautókat (részben a víz, mint üzemanyag hozzáadása, részben a kizárólag víz segítségével működő tértechnológiai gépeket), akkor miért nem terjedtek el ezek? Ha olyan jók, akkor már réges-rég az utcasarkon látnánk ezeket működés közben!
Ez az ellenérv igen erős például a tértechnológiánál, ahol az átlagember nem hallott a vákuumfluktuációról, a téridő szerkezetéről, arról, hogy erőterek meggörbíthetik, megtorzíthatják a téridőt. Nehéz egyszerű szavakkal elmagyarázni, hogy itt a jól ismert energiamegmaradási elv megkerülhető. Nehéz közérthetően elmagyarázni azt is, hogy részleges töltésárnyékolással miért egyszerűbb, előnyösebb a fúziós folyamatok megvalósítása.
Magamon is érzem ezt a problémát, mert hasonló módon én sem tudok például eligazodni a genetikailag módosított termékek ügyében, vagy az intelligens tervezés ügyében, ami a fajok eredetére vonatkozik. Mindkét oldalon vannak értelmes érvek, de olyan mélyen én nem ismerem a biológiát, hogy biztosan dönthessek.
A vízhozzáadás témája viszont egyszerű. Mindenki megérti, hogy a belsőégésű motorokban képződő, nagy mennyiségű veszteséghőt fel lehetne használni, kár a hűtőn és kipufogón át a környezetbe kiengedni. Azt persze már kevesen értik, hogyan működik a 200 éve feltalált külső égésű Stirling-motor. Valójában annak működése jóval bonyolultabb, mint a szokásos gőzgépé, de jó hatásfokú, megbízható – viszont csak drágán állítható elő. Házilag nem lehet elkészíteni, komoly gyár kell hozzá, és otthon nem tudjuk hozzábiggyeszteni az autónk motorjához. Ez a motor annyira ritka, hogy én még sosem láttam ilyet működés közben (még filmen sem), kizárólag fényképen és szakkönyvekben találkoztam vele. De termo akusztikus motorokat sem láttam élőben, pedig ezek ősét Tesla mintegy 100 éve már kitalálta. Ezeket már kisebb üzemek Magyarországon is tudnák gyártani, s ezeket utólag is rá lehetne „fusizni” az autómotorokra. Bár hatásfokuk rosszabb, mint a Stirling-motoré (kb. 20%), viszont könnyebbek, olcsóbbak az azonos teljesítményre számítva.
A Peltier-típusú félvezetős konverter ötlete is könnyen megérthető. Ez a kipufogóra, netán a hűtőre szerelhető, és a veszteséghőt 10-20%-os hatásfokkal elektromos energiává alakíthatná át. Ezeknek az installálása egyszerű lenne, és utólag is ráfusizható lenne az autó-kipufogó rendszerére. Erre ideális lenne egy nemrég elkészült magyar találmány, amire viszont nem találtak eddig gyártót, beruházót, pedig egy közepes üzem is tudná gyártani. Azért, mert nincs meg az a társadalmi közeg, az a társadalmi háttér, amelyik befogadná, netán aktívan keresné ezeket a megoldásokat, mint ahogy a dohányzásellenes kampányok – legalábbis nálunk – sorra buktak meg. A mai társadalmi közegben automatikusan arra gondolnak az emberek, hogy a kormány majd megoldja a gondokat, ez az ő dolguk. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a kormány nem oldja meg. Az ő érdeke az, hogy drága legyen az üzemanyag, hogy sok adót húzhasson le rólunk, és hamar haljunk meg, hogy ne kelljen nyugdíjat fizetnie. Sajnos nálunk ritkán állt a hatalom a kisember oldalán, történelmünk jelentős részében a kormány, a hatalom vagy hazudott, vagy aljas volt, vagy tévedett. Ezen okok miatt látom sötéten a jövőt, legalábbis nálunk, ezért tartom reális veszélynek a társadalom megrokkanását, stagnálását, kiúttalanságát. Most még (2008-ban) valamelyest szerény jólét van. Jól nézzünk körül, valószínűleg utoljára látjuk.
Miért 2012?
A 2012 azért feltűnően vészes, mert előreláthatólag három baljós dolog esik egybe. A legfontosabb az olajtermelés csúcsa. Néhányan csak 2020-ra várják ezt, de a valóságos adatok azt mutatják, hogy már 2007-ben tetőzött a kitermelés, a szükséges többletet már cseppfolyós földgáz felhasználásával érik el ma is.
2011-ben egy újabb 11 éves periódusú „ideges év” következik. (Lásd a külön fejezetet „ideges évek” cím alatt.) Ezenkívül körülbelül ekkor várható a körülbelül 45-55 évenként megjelenő „Kondratyev ciklus”, ami utoljára 1968 táján alaposan átrendezte a gazdaságot.
A 2009-2012 körüli periódusban ugyan újra megjelennek már a tömegesen gyártott, éjszakai árammal működő villanyautók – de azok már elkésnek ahhoz, hogy a változás sima, zökkenőmentes legyen. Még újabb 10-15 év kell, hogy a változások kiforrják magukat, letisztázódjanak a gazdaságos és használhatatlan eljárások. Csak a bizonytalanság lesz biztos, s az, hogy:
Nehéz évek jönnek . . .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése