XI. A KELETI SZABIRSÁG KÉRDÉSE
A Krisztus utáni évszázadok "keletrómai", majd "bizánci" diplomata-íróit és krónikásait nemcsak az hozta zavarba, hogy a "massagétákról" hirtelen kiderült, hogy azok hunok, hanem az is, hogy ezeknek a hunoknak egy része "szabirnak" nevezte magát a Kaukázus keleti végétől északra, holott az ókori írók Szabiriát és a szabirokat a Kaukázus nyugati végétől délre találták, márpedig Herodotos, Xenophon, Strabo, Cicero, Ptolomeus, Plinius stb. stb. szabirjai, meg Prokopius, Theophanes, Jordanes, Priscos rétor, Zakariás rétor, Menander stb. stb. szabirjai között több mint 1500 kilométer térbeli különbség van.
Ez a körülmény máig megoldatlan rejtélye a történettudománynak is, amely a Kr. utáni századokban a hunokkal egy időben felbukkant Felső-Káspi-vidéki szabirokat, "Szibéria" névadóit, Ázsia belsejéből származó népnek állítja a hunokkal együtt. Az az egyszerű és kézenfekvő megoldás, hogy ezek a hunok éppúgy, mint a szabirok vándoroltak és vándorolhattak a dél-kaukázusi térből is a nyugat- és közép-ázsiai térbe az ókor folyamán, nemcsak az árja történettudománynak nem jutott az eszébe, hanem a magyarnak sem.
Ez annyival is csodálatosabb, mert az ókori kútfők által megrajzolt "szkithák" külseje, öltözködése, fegyverzete, szokásai, harcmodora, hitélete szinte kísértetiesen ugyanazok, mint a 7-8 évszázaddal később felbukkanó hunoké, szabiroké, oguroké, avar-kúnoké, majd magyaroké. A "szkitha" "massagéta"-méd-asszír-szabir-hun-avar-ogurmagyar vonal lényegében és formákban, sőt, amint ez egyre tisztábban látszik, nyelvben is, egy természetes ütemben fejlődő folytonosság, amit ennek a folytonosságnak egymást logikusan és következetesen követő történelmi dátumai is igazolnak, annak ellenére, hogy ezek a dátumok a legkülönbözőbb közép-ázsiai, elő-ázsiai, kelet-európai és dél-európai kútfőkben jelennek meg, mint egy tisztán megrajzolható futópálya stafétabotjai.
Az a konokság, amivel a nemzetközi árja történettudomány nem akarja észrevenni ennek az egybetartozó vonalnak töretlen folytonosságát, talán megmagyarázható azzal, hogy egy ilyen felismerés és beismerés egyszerűen kirántaná a talajt az ókor és a koraközépkor történetét másfél évszázad fáradságos munkájával megkonstruált hipotézis alól, az a konokság azonban, amivel ezt a magyar történet számára tiszta megoldást hozó, sőt előnyös felismerést a magyar történettudomány is elutasítja, nem magyarázható meg.
E sorok írója nyilvánosan felteszi a kérdést; milyen bizonyíték, vagy bizonyítékok zárják ki azt a lehetőséget, hogy a Krisztus előtti évszázadokban Nyugat-Ázsiában talált szabirság a Kur-Alföld-Káspi-partvidék természetes és logikus útvonalán az ősi Szubartuból került Nyugat-Ázsiába. Ha ugyanis semmi logikai, vagy ténybeli bizonyíték ezt nem zárja ki - mint ahogy nem zárja ki - a "szabir" név feltűnésében az ősi Szubartun kívül az észak-káspi térben is, semmi feltűnő, vagy érthetetlen, vagy ellentmondó nincs. A 13. századig pl. a Kárpát-medencében is és a tőle 2500 km.-re fekvő Közép-Volga térben volt egy-egy azonos nyelvű és etnikumú "Magyarország". Miért ne fordulhatott volna elő ugyanez a szabir esetben is? Egy délnyugat-kaukázusi Szparda-SzapardiaSzibár-Sziszpirisz meg egy nyugat-ázsiai Szibéria között semmi egymást kizáró ellentmondás nincs. Az, hogy a dél-kaukázusi Szapardia területén éppúgy volt Mazara, Madara és Mazar, vagy Madar nevű helyiség, mint ahogy a Szibéria szomszédságában levő Kuma mentén is volt Madzar, csak megerősíti ezt. De megerősítik a történelmi események is. A Szubartut tárgyaló előző fejezetünkben említést tettünk Ispakai, Bartatu és Madyes királyok "északi barbárjairól", az asszír birodalom Kr. e. 7. szd.-i szövetségeseiről, akik Kr. e. 670 körül észak felől, a Kur és a Kaukázus irányából érkezve megjelennek a mezopotámiai tér észak-keleti peremén, huszonnyolc éven keresztül döntő szerepet visznek az elő-ázsiai politikában, majd Kr. e. 640 körül hirtelen eltűnnek ugyanabban az irányban, amerről egy emberöltővel előbb megérkeztek.
Ezeket a "barbárokat" a kétszáz évvel későbbi görög írók szkítáknak mondják, s- mivel azonban ezek nyomtalanul, mindössze töredékeket hátrahagyva, eltűnnek a Kaukázus- Káspi- Kur térségből és egy emberöltővel később egy "hun civilizáció" indul el az Altáj-Bajkal-Aral-térben az orosz archeológia megállapításai szerint, nyilvánvaló, hogy ezek a "szkithák" a Káspin- inneni hunok voltak, akiknek elhagyott területeire nyugati irányból érkező csoportokban szubartui lakosság telepedett, amelyet, ugyancsak nyugati irányból kimmeri és örmény hullámok követtek néhány emberöltővel később, akik a földrajzi bizonyítékok szerint, a nyugati szabirság és az egykori hun terület közé ékelődtek be az asszír birodalom összeomlása után újraéledő szabir-káld birodalom keretében.
Rámutattunk arra is, hogy a Kurással meginduló perzsa imperializmus Tamár királynő uralkodása idején kiterjeszti az uralmát erre a területre is Kr. e. 536-ban, csupán a Káspi-vidék mozgékony törzseit nem képesek a perzsák uralmuk alá hajtani újból és újból megismételt kísérletek ellenére sem, mert egy-egy hadjárat idején ezek a törzsek egyszerűen elhúzódnak, majd a hadsereg elvonulása után újra visszatérnek, leigázatlanul.
Minden történelmi jel és logika szerint ez az a korszak, amikor a szabirság keletre húzódott része a perzsa zaklatások nyomására elhagyja, vagy legalábbis jelentékeny mennyiségében elhagyja ezt a területet és a Kaukázus keleti vége és a Káspi-tenger közötti kapun át az észak-káspi-régióba, a Volga-Jajk térbe, majd innen továbbnyomulva az Ural-vonalon túlra, az Altáj-Bajkál térben ekkor már kialakult hun birodalom szomszédságába terjeszkedik, örökre otthagyva lába nyomát a "Szibéria" szóban. Az, hogy otthonmaradt mennyiségüket, a "Sacassene"-nek és "Udi"-nak (Otene) nevezett területek lakosságát "szakáknak", meg "szkitháknak" nevezik a Krisztus előtti utolsó századok görög írói, nem jelent semmit. A honfoglaló magyarokat pl. "turkoknak" nevezték a bizánciak, de egyébként is bizánci írók állapítják meg később a hunoknak a massagétákkal való azonosságát, éppúgy, mint ahogy szintén bizánciak állítják, hogy a hunok és a szabirok azonosak. (1).
Ennek a benyomásnak alapja az, hogy a kínai birodalom nyomása következtében a Kr. u, első évszázad folyamán a Volga-vidékre visszaözönlő hunok áradata a szabirokat is visszazúdítja erre a térre s az egy időben érkező két rokonnép között az idegen kortárs képtelen különbséget tenni. Még nehezebbé tesz minden ilyesmit, hogy a szabirok szoros politikai kapcsolatban vannak a hunokkal.
Az Altáj-Bajkál-vidéki hun birodalom Kr. e. 36 .körül történt összeomlása és az új Káspi-Volga-vidéki hun birodalom kiépítése közötti két évszázadot kitöltő átmeneti korszakról szinte semmi értesülésünk nincs. Egy széthullott birodalom kóborló atomjainak mozgása, új elhelyezkedése, majd fokozatos rendeződése tölti ki ezt a hat-hét emberöltőt és ez egy par excellence belső, kifelé nem ható organikus folyamat, aminek eseményei sokkal inkább társadalom-élettani, semmint történelmi események, hiszen az ilyen természetű fejlődések általában szinte észrevétlenek.
A kevésszámú és főleg indirekt adatok mennyiségéből a Kr. u. második évszázad vége felé kezdenek a külvilágot is érintő és érdeklő adatok kiemelkedni, de ezek is egyelőre még csak magánosan és szervetlenül. Ezek az adatok néhány emberöltőn át majdnem kizárólag örmény adatok, hiszen a szerveződő területnek szinte egyetlen civilizált szomszéd területe a Kaukázus túlsó oldalán Arménia, a déli szomszéd. Északnak és nyugatnak primitív fokon álló "finnugor" és "szláv" népelemek által lakott alvó területek feküsznek, a kínai kelet és az immár arccal nyugatnak fordult új és még amorf képződmény nem érdeklik egymást. Kr. u. 90 körül az idevágó kínai értesítések egyre ritkuló adatai a hunokról teljesen meg is szűnnek.
Az első örmény adatok "hun" határzaklatásokról szólnak és az első konkrét név, amely felbukkan egy "Szurhab-Venaszep" nevű hun "király" neve a Kr. u. 190-210 közötti időből és ez a név természetesen csak torz mása lehet az igazinak. Annyit azonban feltétlenül jelent, hogy az addig amorf tömeg politikai formába öltözése ekkor már megtörtént. Aztán felbukkan egy adat egy bizonyos "Juluf"-ról - amely egész biztosan a "Gyula" méltóságnév torz formája - aki "17 volgai nép felett uralkodik" s aki a főkirálynak, a tanhunak egyik közvetlen alárendeltje lehet. Ebben a korban jönnek létre a néhány száz évvel későbbi városok kezdeményei, Itil a Volga-torkolatban, Madzar a Kuma-partján, Balangyar, és bizonyára mások is. A kétszázas évek vége felé felbukkan örmény forrásokban az első értelmesnek ható tanhu-név, Csobánc, vagy Csobánc-ur, aminek a kútfőkben megjelenő formája "Csovanszir" (2) A következő tanhunak már tudjuk a halála évét is, Ketrehon, vagy Kedrehon (3) ez, aki egy örmények elleni hadjáratban esik el Kr. u. 327-ben, és legyőzője, az örmény király, mint "rokonát" siratja meg és temetteti el.
A következő hun név (Byzanti Faustnál) a nagyon örményesen hangzó "Szanesan" név, aki szintén háborúban esik el 344-ben és ha a következő "Urnajra" név valóságos név, akár a tanhu, akár a gyula neve is az - mindenesetre "király"-ként van említve -, ez már az első, nyugati források által is említett névhez, Balambér "kisebbik király" (talán a horka) hadvezéri nevéhez, a Volgától a Dnyeszterig nyúló terület és a krimi gót állam elfoglalójához és Valens császár seregének megsemmisítőjéhez (378 aug.) vezet, aki, akár authentikus a név betűzése, akár nem, Attila dédapja volt. A hun előnyomulás olyan gyors folyamat, hogy Kr. u. 395-396 után a hun császári székhely (4) 1500 km-rel nyugatabbra, a Jajk-vidékről Meotiszba kerül, a "kisebbik királynak", a horkának a főhadiszállása pedig a mai Belgrád közelébe, a Duna partjának arra a pontjára, ahol a Morava folyó a Dunába torkollik. Az egykori kútfőadatok szerint a tanhu ebben az időben "Charaton" -s ebben a torzításban e sorok írója 'a "Khara tanh" szavakat véli felfedezni -a "kisebbik király", a horka pedig "Uldin" (ami őstörök nyelvekben nem jelent semmit, de "Ulud" (Eleud) pl. "ölyvecskét" jelentene) (5).
Charatont a tanhuk trónján Richa (Rika, Roka, Ruga, Rua) követi (6) (434-ig), UIdint pedig a horkák rendjén előbb idősebbik fia, Bengyeg (Mundzsuk Bendeg-úz), majd ennek halála után, fiatalabbik fia, "Uptar" (Oktar) váltja fel szintén pontosan 434-ig, ami olyan furcsa és valószínűtlen eset, hogy analizálnunk kell.
Richa utóda ugyanis "Buda" lesz, akit a germán történet tudomány gót értesülések alapján "Blédának" nevez, a horka méltóságot pedig ugyanekkora néhai Bengyeg, vagy Mandzsu fia, Attila veszi át. Forrásaink nem adnak feleletet ara, hogy mi történt "Uptarral", a horkával. Vajon ő is meghalt mégpedig egyszerre Richa tarhuval? Mivel ez fölöttébb valószínűtlen, de az is valószínűtlen, hogy "lemondott" volna, hiszen életkorának ebben az időpontban 30-35 év között kellett - amint majd látni fogjuk - lennie, itt valami nem egyezik.
Legvalószínűtlenebb azonban a semmi körülmények között nem őstörök jellegű "Uptar" név, amelynek mássalhangzó torlódása, germános végződése határozottan torzításra mutat. E név valószínű alakja e sorok írójának hipotézise szerint Ubud-ur, vagy Ubad-ur, vagy Ubuld-úr lehetett s a merész fonetikai találgatáson felül erre van e sorok írójának egy igen súlyos közvetett bizonyítéka.
Amennyiben ugyanis ez valóban így volna, ez azt jelentené, hogy egész egyszerűen ez az állítólag "Uptar" nevű "kisebbik király" lett a tanhu. Egy Ubud-ur, vagy Ubadur, vagy Ubuld-ur (az -ur végződés minden esetben csak címzést jelentő toldás, aminthogy az pl. a "Csovanszir"- Csobánc-ur esetében is) név igen könnyen jelenhetik meg "Buda" formában, vagy esetleg, egy "Ubuld" "Bléda" formában. Az meg, hogy "Uptar" "kisebbik király" méltósága pontosan a tanhu halála évében szűnik meg, s kerül Attila kezébe, az új tanhu neve meg "Buda", vagy "Bléda" néven marad fenn a hagyományban (mert erre konkrét kútfő adat nincs ), ami egy -ur végződéssel ellátott gyanúsan csengő "Upt" névhez igen közel áll, szinte türelmetlenül arra mutat, hogy a kútfőkben meglevő torzított "Uptar" és a hagyomány "Buda-(ur)" neve egy és ugyanazt a személyt jelenti, akinek az igazi neve "Uhud"-nak, vagy "Ubuld"-nak látszik lenni. (Uhud-Buda)
Ez a hipotetikus Uptar-Ubudur-Buda, aki Richa tanhu halála évében megszűnik "kisebbik király" lenni, e szerint Attila apjának öccse, vagyis Attila nagybátyja volt, akinek 11 évi uralkodása alatt (434-445) Attila a "kisebbik király", a hadsereg főparancsnok, a horka. A hagyomány szerint Attila erőszakkal, fegyverrel fosztja meg nagybátyját trónjától és életétől, de nem költözik a tanhuk rezidenciájába, a Pontusba, hanem saját katonás, horka-főhadiszállása válik a birodalom központjává valahol a Kárpát-medencében, talán a mai Szeged környékén, talán Pest környékén, talán másutt, és az új horka megy keletre, vagyis az eddig keleti súlypont nyugatra tevődik át.
A történettudomány ez idő szerinti feltételezése szerint az új "kisebbik király", az új horka, "Jelech", vagy "Ilek", a költői formájú "Ellák", Attila legidősebb fia lett volna. Ez azonban, e sorok írójának merész és magánvéleménye szerint, lehetetlennek látszik. Attila ugyanis, aki korán bekövetkező halálakor (453) negyven éven alul kellett, hogy legyen, nem lehetett egy felnőtt gyermek apja 445-ben. Attila ekkor 30 év körül volt.
1. "Caucasi partes in orientem ac meridiem vergentes ad portas (kaukázusi "vaskapuk") evadunt, que Hunnos vicinos in Persarum ac Romanorum oras inducunt. Tzur altera, altera veteri nomine Caspia dicitur, ibi Hunni, quos Sabiros appellant..." etc. (Procopius: De hello Gothico, Liber IV.). "Hunni, qui appellantur Saber i, Caspiam portarum limitibus emensis... etc." U. o.
2. Nemcsak a dunántúli Csobánc és székely családnevek utalnak erre, hanem az is, hogy a nemrégiben megfejtett nagyszentmiklósi aranylelet szövegeinek a sorában "Csobánc", mint személynév fordul elő olyan rovás írással, amely az Orkhon-vidéki feliratok betűivel rokon. Az örmény kútfőhely "csovansir"-ja az avar "csobánc" név és a mi dunántúli "Csobáncunk azonossága igen meggyőző.
3. Ez a név szintén torzítás. Mivel a" hon", " ton", "din" végződés gyakori, ez talán a "tanh" cím torzítása.
4. Kr. u. 395 után a diplomáciai központ már a Pontusban van. Konkrét forrásadatunk is van arról, hogy Olympiodorus római. A császári követ 412- 13-ban már itt tartózkodik "Charaton" udvarában. A hun méltóság megjelöléssel kapcsolatban lehetetlen szó nélkül hagynunk azt a feltűnő jelenséget, hogy a már többször idézett "Egyetemes Történet" második kötetének írója, Váczi Péter a hun tanhukat (császárokat) következetesen "fejedelmeknek", a kisebb fejedelmi személyeket meg "törzsfőknek" titulálja ugyanakkor, amikor a hunoknak alávetett germán törzsek vezetőit "királyoknak" írja. A történelmi tények és értékek természetesen ugyanazok maradnak, akármilyen nomenklatúrát alkalmaz is Váczi Péter és kollégái - azonban Charatont, Attilát, Uptart "fejedelmeknek" olvasni ugyanazokon a lapokon, amelyeken "Godigisel", "Gundahar", Valataer", "Ardarich" és egyéb germán törzsfők le nincsenek írva a "király" titulus hozzáragasztása nélkül, olyasmi, ami igen furcsa gondolatokat ébreszt az olvasóban, különösen, ha történész az illető. Ez a nomenklatúra még német munkában is, szak szempontból is kifogásolható. Ugyanez magyar munkában a korrekt szakterminológia követelményein felül, nemzeti szempontból is furcsa. Attila Váczi Péter és a magyar történettudomány számára feltétlenül legalább "király", korrektül azonban "császár".
5. "Uldin" a kilencvenes évek vége óta "Charaton" tanhu mellett a "kisebbik király", a hadsereg főparancsnok, a horka. A Keletrómai Birodalom hadsereg főparancsnoki (magister militium) rangját elvesztett gót királyt, aki embereivel hun területre hatolt be, 400. dec. 23.-án lefejeztette, ebben az időben tehát már feltétlenül horka volt (a valószínű idő egy-két évvel korábban). Hat évvel később (406-ban) katonai szövetséget köt a ravennai udvarral s a főhadiszállására küldött római kezesek között van az ekkoriban 10-12 éves Aetius is, 407-ben segít Stilicho-nak a ny. római birodalom katonai főparancsnokának szétverni Firenzénél a vandálokat. A név fejtése lehet azonban "Ulu tanh" is.
6. Nincs azonban kizárva, hogy "Kara tanh" és a gót hagyományok "Rua"-ja ugyanaz a név és személy.
7. A "Juluf" és a "Jelech" j"-nek literált első hangja egészen bizonyosan "gy"-nek, vagy "dzs"-nek hangzott. A kínai évkönyvek említenek egy "che-ho"-nak nevezett méltóságot. E méltóság megvolt az onoguroknál, a bolgároknál (dzsula) és a kazároknál is. A szó alapjelentése "fáklya", a "gyula"-jelvény egy vesszőnyaláb volt, amit bizonyos alkalmakkor a gyula a kagán előtt meggyújtott és elégetett. Nincs kizárva, hogy a szó a magyar "gyula" szóval van viszonosságban. Balambár (?) neve először 373-ban Uldiné 27 évvel később, 400-ban bukkan fel a kútfőkben, s pályáját nem kezdheti, mint nagyapa, hisz fiatal embernek kell lennie, és még a fia is (Bengyeg-ur - Mundzsuk) csak gyermek lehet ez időben, 400 körül.
Attila a horkák apáról fiúra szálló rendjén, Bengyeg fia, Uldin unokája volt, noha arra, hogy Bengyeg (Mundzsuk) apja Uldin volt, csak közvetett bizonyíték van. Uldin, mint fiatal "kisebbik király", valamikor a kilencvenes évek vége felé kezdi pályáját. Mivel elsőszülött fia, Bengyeg, körülbelül ugyanebben az időben születhetett és ahhoz, hogy házasságot kössön és apává legyen, legalább 16-18 évesnek kellett lennie, Attila születési idejét nem lehet 415-416-nál korábbra tennünk, ami első házasságának vélhető idejét, bármilyen korán történt is az, valahová 435 köré helyezi, esetleg éppen "kisebbik királykodása" kezdetének (434) évére, amikor 19 év körül lehetett. Tizenegy évvel később tehát nem lehetett felnőtt fia. A szóban forgó "Jelech", amely név a "gyula" szó torzulása, a családnak egy másik tagja lehetett. Ezt a nevet egyébként hasznos összevetni az említett örmény forrásadat sokkal korábbi "JuIuf"-jával és a méltóságnevet jelentő magyar "gyula" szóval (7).
Egyébként, hagy ezzel a rejtélyes ősi turáni méltóságnévvel kapcsolatos szemantikai adatok még érdekesebbek legyenek, megjegyezzük, hogy a rómaiak által az "impérium" jelvényéül használt vesszőnyaláb (fasces), amit ünnepélyes alkalmakkor a praetor előtt vittek a lictorok (v. ö. "lig" csomóba kötni, "lignum" tüzelőfa) etruszk eredetű s az etruszkoknál a "zilath" méltóságjelvénye volt.
Amennyiben e sorok írójának ellenőrző számításai helyesek volnának és a szóban forgó "Jelech" Attilának valóban nem fia, hanem más rokona volt, sőt, amennyiben a "Jelech" nem is tulajdonnév, hanem méltóságnevet jelent, ami erősen valószínű, akkor ez néhány részint hagyományokból, részint konkrét kútfőértesítésekből származó adat ellentmondását egyszerűre kiküszöbölné.
Székely-magyar hagyományok szerint Attila legidősebb fia, egy bizonyos "Aladár" volt és nem "Jelech". Ennek az Aladár" névnek az utolsó szótagja valószínűen szintén nem más, mint a név után tett, méltóságot jelző címzés, az "ur", mint a "Csobancir" meg az "Uptár" torzítások esetében. A szó első része megint csak az "Ulud", "Ölyvecske" névre látszik utalni. Ez az Aladár, vagy tatán Ulud-ur hagyományok szerint elesett az Attila halála után néhány hónappal a gepida "rex", Ardarik, által szervezett felkelés alkalmával és ez az "Aladár", Attila halála utáni évben valóban 18-19 éves lehetett, esetleg még kevesebb. Jelechről tudjuk, hogy egy Anagastes keletrómai katonai parancsnok elleni hadjárat alkalmával 469-ben ölték meg levágott fejét Konstantinápolyba küldte Anagastes. Ezt az adatot a történettudomány -a magyar is - Attila második fiával, Dengizikkel, (helyes fonetikával "Gyengizikkel") kapcsolja össze. Azonban, Zakariás rétor közlése szerint - amit Procopius egyéb adatai is megerősítenek "Ambazuk" (!) hun király a Volga-Don térben 491ig uralkodott és utána egy "Khabad", vagy Chabad (Csaba) nevű király következett 491-tőI 514-ig. Ez az Ambazuk "Dengizik"-kel látszik azonosnak lenni, "Khabad" pedig Attila legkisebb fiával, "Irnikkel", akit a székely-magyar hagyomány "Csaba"-ként emleget. Ez az Irnik-Csaba Attila halálakor egészen kicsi gyermek lehetett, sőt az sincs kizárva, hogy utószülött fia volt, hiszen Attila második házasságának nászéjszakáján halt meg.
A fentiekben összefoglalt feltevést "Jelech"-hel és Attila fiaival kapcsolatban igen elgondolkoztatóan támasztják alá egyéb konkrét kútfőadatok.
Irniknek két fia volt, Ogurd (bizánci kútfőkben Gordas) és Muagyer, vagy Magyar (bizánci kútfőkben Muagheris), mind a két név népnév (ogur, magyar), és ez a két népnévből vett tulajdonnév esetleg két különböző származású anyára utal. Irnikről bizánci forrásokból tudjuk, hogy életének egy korábbi szakaszát "in extremum minoris Scythiae" (Dobrudzsa vidéke) töltötte, talán mint "kisebbik király", horka, bátyjának uralkodási idején, tehát 491-ig (az Alduna-vidék lehetett a nyugati területek elvesztése után az összébb zsugorodott hun birodalom nyugati határa). Mivel ez az időpont Irnik harmincas éveinek végét jelenti, vagy éppen negyvenes éveinek kezdetét, csaknem bizonyos, hogy nős volt és ogur asszony lehetett a felesége. Mikor aztán átvette és más rokonnépeket is bekapcsolva "hun-onogur" birodalommá szervezte bátyja örökét (491) - talán özvegyen -a birodalmi központba költözve, a Volga-Don térbe, választhatott az itteni szabir előkelőségek leányai közül feleséget s talán ettől született szabir nevet viselő második fia, Muagyer. Mindez természetesen alig több feltevésnél, de az Ogurd és a Muagyer nevek tények s a hozzájuk fűzött feltevés logikus. Ennek a feltevésnek egyébként vannak további alátámasztásai is.
Irnik elsőszülött fia, Ogurd, keresztény volt. Valószínűleg hosszabb időt töltött serdülő korában, talán mint politikai kezes, talán magas bizánci katonai rangokat betöltő hun rokonoknál nevelőben, Bizáncban és itt keresztelkedett meg. Öccse viszont, aki talán nagy korkülönbséggel volt féltestvére, pogány volt, hiszen ez már Bizánctól nem néhány száz kilométerre, hanem 25,000 kilométerre, Onogoriában, egy pogány világ kellős közepén született, valahol a Volga táján.
Mikor Ogurd Kr. u. 514-bon apja örökébe lépett, bizánci papokat hívott birodalmába, akiknek térítő munkájukban minden támogatást megadott, annyival is inkább, mert a birodalom Irnik óta Bizánccal barátságos viszonyban volt (8).
Ogurd térítési politikája tragikusan végződött. Hogy a térítés műve sikertelennek bizonyult, annak magyarázata "részben a bizánci körülményekben keresendő. A "homousion" és "homoiusion" körüli hosszú és szenvedélyes harcok után Bizánc is "monophysitává" vált Athanasius császár uralkodása idején, és az Ogurd által behívott térítő lapok monophysiták voltak. Mikor azonban 518 -ban Justinus trónra került s a monophysitizmust elvetve Bizánc visszaállította az orthodox keresztény tanítást, az Onogoriába érkező újabb térítő papok csúnya marakodásba kezdtek a "monophysitákkal" és a keresztény tanítás gyorsan hitelét vesztette az ősei hitéhez amúgy is ragaszkodó hun, szabir, ogur, bolgár lakosság körében. Mikor aztán Ogurd elrendelte az ősök szellemeit jelképező kis arany és ezüst házi szobrocskák (9) elkobzását és beolvasztását, nyílt ellenállás tört ki, amelynek igen tekintélyes vezére támadt a király öccsének, Muagyernek személyében. A fegyveres összecsapásban Ogurd is életét vesztette és ezzel Muagyer lett a birodalom fejévé, Kr. u. 518-tan, aki a bizánci papokat hazakergette.
A bizánci klérusnak azonban roppant nagy politikai befolyása volt ebben a korban, amikor a vallás és egyház a politikai élet középpontjában állt Bizáncban, és retorzióképpen különböző intézkedéseket léptettek életbe Muagyer ellen, amire ez, az eddigi barátságos viszonyt felborítva, Bizánc ellen fordult és fegyveresen kezdte zaklatni a birodalom krimi birtokait, sőt, a Bizánccal hadilábon álló perzsákkal lépett szövetségre.
Az eddig hun keretben élő, sőt, mint láttuk, hunnak tekintett keleti szabirság ezen a ponton válik ki abból a hun keretből, amelyben évszázadokon át élt és amely individuális népegyéniségét éppúgy elburkolta a felületesen tájékozott külvilág előtt, mint pI. az "osztrák császárság" elburkolta egy időben az individuális magyar királyság létezését.
A hun belső viszonyokat jól ismerő bizánci diplomata, az a Priszkosz rétor, aki nemcsak Attila nyugati udvarában volt császári követségi megbízatásban, hanem később, a Káspi- környéki keleti hun birodalom székhelyén is, már 463-ban említi a "szabir" népnevet, mint a hunok egy nagy csoportját,(10). Mint külön, a hunoktól különböző népet azonban abból az alkalomból említi Prokopiusz, mikor a szabirság az Irnik-féle birodalmi keretből, talán az onogurok nyomására kiválva, 514-ben; Irnik halála évében, behatol a dél-kaukázusi térbe Balakti (talán Balogh) nevű királynak vezetése alatt, ahol az egy évezreddel azelőtt; hátrahagyott szabir népmaradványok között a Káspi-Kaukázus kaputól délre elterülő térben helyezkedik el. Minden esetre ennek a szabir invázió évét közlő Prokopiusz-féle adatnak feltűnő egyezése a "Khabad" halála évét megadó Zakariás rétor-féle adattal - mindkettő 514 - mutatja, hogy a keleti szabirság kiválása a hun keretből Irnik halálával és Ogurd uralomra kerülésével van valami milyen összefüggésben. Sőt, ez a kiválás aligha lehetett sima és barátságos, mert 12 évvel később, Muagyer királynak egy 20.000 főből álló onogur hadseregét, amely "Kalán" ő(a bizánci forrásban "Glón" ) és Türák "rexek" parancsnoksága alatt a Káspi-Kaukázus kapun át délre, a perzsa hadsereghez igyekezett, Boárich királynőnek, Balakti király özvegyének hadserege bekeríti, megtámadja és lefegyverzi. A harcban Kalán elesett, Türákot pedig Boarich királynő kiszolgáltatta Bizáncnak.
Az újonnan alakult (és rövid életű keleti szabir királyság bizánci szövetségben - Bizánc kaukázusi tartományai ennek a szabir államalakulatnak nyugati szomszédai voltak - perzsa-ellenes politikát folytatott, hisz az egyre erősödő perzsa imperializmus, amely éppen ezekben az évtizedekben érte el a legtehetségesebb újperzsa, uralkodóval, I. Kosruval a tetőpontját, életveszélyt jelentett számára, különösen abban a fonák helyzetben, hogy az északi testvérnép, Muagyer király hun-onogur népe meg konok Bizánc-ellenes politikát vezetett perzsa szövetségben (11) évtizedeken keresztül.
I. Kosru 545. évi döntő győzelme Boarich királynő serege felett - 1081 évvel Kurás óperzsa király győzelme után egy másik szabir királynő, Tamár királyasszony felett, a keleti szabirság szétesését vonta maga után. Néhány törzs újra visszavándorolt a Jajk- Volga térbe, ahol majd a kök- türk és kazár etnikumban oldódnak fel és tűnnek el, más törzseket a bizánci kormányzat telepít le határőrökként a Kur- folyó déli vonala mentén (s ezek a mai kurdok ősei) Kr. u. 5.6-ban, amint erről Menarder értesít bennünket. Egy részük perzsa uralom alá kerül, más részük bizánci uralom alatt marad körülbelül még egy évszázadig, amikor aztán a tér többi népeivel és néptöredékeivel együtt elnyeli őket az új imperializmus, az araboké...
A két különböző "szabir" nép (12) létezésének magyarázata tehát egyszerű, logikus és a történelmi eseményekkel és adatokkal szinte lépésről-lépésre követhető, csupán az adatok hézagait kell majd a részletekkel kitölteni.
A Káspi-mediterráneum ókori és koraközépkori népeinek a Csendes-óceánig, India szívéig, a sarkköri régióig és az Alpokig és Itáliáig szétsugárzó globális történetét majd csak a szumir- turáni összehasonlító nyelvtudomány kibontakozása, meg a Káspi-térség szinte még meg sem indult archeológiai feltárása és turáni nézőpontú kiértékelése után lesz lehetséges megírni, és a turáni ókortörténet, meg középkortörténet művelése, ennek az anyagnak turáni szempontú rendezése és feldolgozása a nyugati civilizáció egyetlen turáni nyelvű és származású és lovas kultúrájú népének, a magyarságnak történettudományára vár. A roppant mérető munka egy új, intelligens, fajára és származására büszke, a Bach-korszakos-történettudomány megállapításait alapos revízió alá vevő és Joseph Budenz vogulgyökös finnugorizmusát kellő értékére leszállító magyar történész-generáció feladata lesz.
Az egyelőre még csak hiányos, szakadozott, eltorzítva feljegyzett, eltorzítva megfejtett és eltorzítva interpretált anyagra utalt mai magyar történész - különösen, ha a kellő munkához nélkülözhetetlen pénz és idő hiánya és egyéb legyűrhetetlen emigrációs nehézségek bénítják csak arra képes, hogy a máris felfedezhető összefüggésekre talán merészen, talán hibásan is rámutatva, elindítson vagy legalábbis kijelöljön egy új utat az igazabb, modernebb és magyar vonatkozásban tisztább kontúrokkal megrajzolt ókortörténeti és koraközépkor-történeti kép felé, amely megbízható és értelmes és biztató hátteret és támasztékot ad a honfoglalás-előtti magyar történet eddigelé még senki által meg nem kísérelt logikus és elfogadható előadásához (13), úgy, ahogy ezt a kétszer-kettő örök törvénye és a rendelkezésre álló forrástámasztékok az intelligens magyar szemmel vizsgálódó szakember számára megrajzolják.
8. Irnik tanhu uralkodási idejének kezdete (491) egybeesik Athanasius bizánci császár (491-518) uralkodásának kezdetével. Mivel a hun trónváltozás úgy látszik az Al-Duna vidék feladásával járt Irnik elköltözése következtében, Bizánc balkáni birtokait ettől kezdve különböző szláv és egyéb fajú hordák, csapatok által megszervezett különböző szláv, maradék-alán, maradék-gót, maradék-hun kötelékek) kezdték meg-megújuló betörésekkel háborgatni. Még inkább súlyosbította Bizánc helyzetét a hirtelen újra fellobogó újperzsa imperializmus is, amely Bizánc dél-kaukázusi birtokait fenyegette. Ily körülmények között az észak-kaukázusi hun-onogur birodalom barátságos magatartása fontos érdeke volt Bizáncnak, hiszen Irnik népének Balkánra vezető al-dunai kapu biztosításához éppúgy kulcspozíciója volt, mint a Kaukázus-vidéki bizánci birtokok védelméhez. Ogurd viszont számos különböző népből összetevődő (hun, szabir, onogur, saragur, bolgár, barszil törzsek) laza birodalmát akarta talán egy közös vallással egységesíteni. Az "Irnik" név mellesleg, ha az egykorú idegen forrásokban szokásos -ik,-uk, -ak, (Jilek, Dengizik, Ambazuk, Hormidak stb.) végződést levágjuk róla, tisztán felismerhetően az Árpádkori "Ernye" névvel látszik azonosnak lenni.
9. Ezeket a szobrocskákat nevezi Gellért püspök majd 500 évvel később Magyarországon "Szkitha bálványoknak" (Gellért legenda
10. Ezek azonban alighanem az ekkortájt érkező onogurok lehettek, akik az Attila halálát követő zűrzavar idején nyomultak be a Volga és Don közti térbe.
11. Hogy az 518 óta uralkodó Muagyer meddig uralkodik, nem tudjuk. Egykorú örmény adatok szerint - amelyeket bizánci értesítések is igazolnak - "Bagratunis" vagy "Bagaratunis" szabir király sereggel támogatja az 537-539. években lezajlott Bizánc-ellenes örmény felkelést. Mivel azonban ebben az időben a szabir királynő egészen 545-ig, I. Kosru megsemmisítő hadjáratáig a már említett Boarich, aki határozottan perzsa-ellenes és Bizánc-barát politikát folytat (és ennek lesz áldozata), a kútfőben említett király nem lehet "szabir". Ellenben lehet sőt valószínű hogy így is van, Muagyer. A forrásban adott torzult név - Bagratunis - igen könnyen lehet a valóságban "Muagyer tanhu " örmény írással rosszul leírt, helytelenül másolt és torzítva literált neve. A "b" és az "m'' - mindkettő labiális - igen könnyen cserélődik általában is a különböző írásrendszerűekben és a "Bagra" vagy "Bagara" igen könnyen lehet Muagyer, vagy Muager, vagy Mager éppúgy, mint a "tunis" is lehet "tanhu". Ha ez esetleg így volna, ez azt jelentené, hogy Muagyer 538-ban még Onoguria uralkodója volt, amiben semmi valószínűtlenség nincs, hisz ez 518 óta mindössze 21 évet jelent. Az örmény adat mellett szól az is, hogy a Muagyer-Mager név valóban "szabir" név, a krónika-író tévedése tehát könnyen előállhatott.
12. A puszta tény, hogy őseink szabir őseik neve elé egy megkülönböztető jelzőt tettek (asphali), mutatja, hogy volt egy másik szabir kategória is.
13. A kép teljessége érdekében néhány sorban össze kell a Volga-tér további történetét is foglalnunk. Muagyer uralkodásának végéről nincsenek adatok. Ezek belevesznek abba a zűrzavarba, amit ebben a térben az ez időben Nyugat-Ázsiában kialakult Kök-türk birodalom idéz elő amely a Volga-teret is megtámadja és uralma alá vonja, az évszázad derekán. Muagyer, vagy utóda a Dnyeper-vidékre, az itteni bolgár törzsekhez vonul vissza, a Volga-Don területre pedig egy kormányzót nevez ki a kök-türk kagán az Ermi-nemzetségből. A Dnyeper-vidék bolgár törzsei úgy látszik függetlenek maradnak, vagy legalábbis széles autonómiájuk van, mert az évszázad második felében egészen önálló politikát folytatnak és sok bizánci adat beszél róluk. Egy Szibel (Sibyl, Ziebel) nevű uralkodójuknak 40.000 lovasa van. Ez a Szibel talán Muagyer fia, vagy unokája, mert az óbolgár királylajstrom az Attilától származó Dzsula-házról beszél. Ennek a Szibelnek az unokája; Kurt (az óbolgár királylajstrom szerint Kuvrat) 620-630 körül, a kök- türk hatalom hanyatlása idején visszafoglalja az egész Volga-teret és a Jajktól a Dnyeperig még egyszerű visszaállítja Irnik birodalmát, Onoguriát. Kurt onogur-bolgár birodalma mindössze egy emberöltőt ér meg, mert 670-ben egy újabb támadó jelentkezik kelet felől, a kazárok, akik már a kök-türk hódítás kezdete óta a Jajk-Észak- Káspi-térben élnek. A kazár támadások ellen egy teljes évtizeden keresztül folyik a védekezés mivel azonban az élemedett Kurt 670-ben meghal és legidősebb fia Bat-Baján lép az örökébe, az onogur birodalom gyorsan szétesik. Kurt halála után a második fiú, Iszperik, vagy Aszparuk hat bolgár törzzsel kiválik az élethalálharcot vívó birodalomból és 678-ban az Al-Duna vidékére, majd innen a Balkánra vándorol, ahol megalapítja a mai Bulgária ősét, Bolgáriát. Egy évvel ezután a következő fiú is kiválik néhány törzzsel, ez is nyugat felé távozik és minden jel szerint avar keretben, a Kárpát-medence keleti részén (Erdély) helyezkedik el. Ennek a fiúnak a nevét bizánci források "Kotragos"-nak mondják, a székely hagyományok viszont "Csabá"-ról beszélnek, de egyik sem személynév. A magára maradt Bat-Baján egy évvel később, 680-ban leteszi a fegyvert a kazár túlerő előtt. Birodalmának a közepét kazárok szállják meg, akik az addig uralkodó elemet az onogur törzseket gyepűnépekként a peremterületekre telepítik és határvédelemre használják fel. Ha a mi gyula-hagyományaink nem alaptalanok, Bat-Baján törzse, más onogur törzsekkel a Don-kanyarba kerül egy kazárok által kijelölt kormányzó parancsnoksága alá...
A római birodalom nyugati részének összeomlását túl élő keleti rész "Nagy Theodorikja", a trák-türák-türk közkatonából császárrá kikiáltott Justinus-nak az unokaöccse, Justiniánus (1) hiába próbálja meg egy utolsó roppant erőfeszítéssel az egykori teljes birodalmat még egyszerű összehozni, az idő kerekét visszafelé forgatni nem lehet. A zseniális császári hadvezérnek, a szintén idegen származású Beliszarnak és idegenekből, főleg hunokból és úzokból rekrutálódott hadseregének szerzeményei gyorsan leválnak újra és az egykor latin jellegű "keletrómai birodalom" rohamosan görög jellegű "bizánci császársággá" alakul át szellemében, kultúrájában, vallásában egyaránt. A 6. szd. végére ez az átalakulás be is fejeződik és a 7. szd. elejével az ikonok és az ortodoxia és a merev keleti pompa Bizánca egyszerű csak ott van a történelemben.
A justiniánusi nagy kalandra elfecsérelt erő hiányának a következményei azonban szemmel láthatóak. Az I. Kosru óta új lendületet kapott újperzsa imperializmus adekvát ellensúlyt kívánna a háromnegyed részben elő-ázsiai területű Bizánc részéről, ahogy azonban a perzsa impérium nyomul előre, úgy zsugorodik össze nemcsak a birodalmi terület, hanem a katonai utánpótlás is, hisz a bizánci haderőt főleg elő-ázsiai népekből újoncozták. Justiniánustól kezdve, kisebb-nagyobb megszakításokkal száz éven át folyik a véres küzdelem, amelyben elsősorban a kisebb elő-ázsiai népek őrlődnek fel. Mivel pedig ezek a délibb szemita népeket leszámítva, az örmények és néhány kisázsiai "árja" kategória kivételével egytől-egyig szumir- leszármazású káspi- török, u. n. turáni népek, úz, avar, hun, szabir származékok, elsősorban a "turáni" etnikum pusztul.
Ennek a felmorzsolódásnak csak kisebb részét jelenti az újra és újra elszenvedett véres veszteség és az elhurcolások. A nagyobbik részét a kisebb-nagyobb csoportokban, nemzetségi, törzsnyi egységekben való elmenekülések jelentik, hisz ez a távozó töredékek apránkénti felszívódását s így eltűnését jelenti más népekben. Ez a folyamat különösen a 7. szd. folyamán ölt tragikus méreteket. A perzsa uralom alá kerülés ugyanis lényegében azonos kultúra, azonos vallás, azonos szellem, sőt igen nagy fokban azonos etnikum uralkodását jelenti, hisz a "perzsa" már az óperzsa korszakban is, ezer évvel előbb is túlnyomó részt "méd" volt, fajrokon, nem "árja" s ez a kevert etnikum még inkább "elturánosodott" az avar uralom félezer éves "parthus" korszakában, amely további avar és úz feltöltést jelentett a "perzsa" etnikum számára fajilag, nyelvileg, kulturálisan egyaránt. A Kr. u. 226-ban újra önállósuló újperzsa képlet szinte csak nevében "perzsa", mennyiségében inkább már káspi- török, a perzsa uralom alá kerülő kaukázusi régió népeinek beilleszkedése a perzsa politikai keretbe tehát aránylag nem nehéz és ez a keret az átmenet válságainak elmúltával nem elviselhetetlen. Az elviselhetetlen akkor kezdődik, mikor a hosszú perzsa-bizánci párbaj végén kimerülten egymás mellé leroskadt két hatalom romjai felett a 7. szd. első harmadában megjelenik egy új hódító, az arab.
Az arab nemcsak fajilag idegen, szemita, hanem egy új, az indulás fanatizmusában égő vallásnak, az iszlámnak erőszakos és türelmetlen, tűzzel-vassal térítő protagonistája is, az arab imperializmus tehát nem csupán politikai, - hanem faji, vallási, nyelvi és kulturális imperializmust is jelent, és ez a meghódított népek számára teljes belső lényegüket fenyegető egzisztenciális veszély, amely ellen a védekezés kétségbeesett s a menekülés pánikszerű, hisz az arab terjeszkedés gyors áradat.
A mekkai próféta futása után (622) tizenhat évvel Sziria, négy évvel később Egyiptom már arab kézbe kerül. Afrika északi része ötven éven belül arab birtokká válik és a század utolsó évtizedeiben megkezdődik Elő-Ázsia arab uralom alá vétele és ezzel a dél- kaukázusi embertömegek és a sok ezer éves szumir örökség végső felszámolása, amelynek eredményeképpen Bizánc még Rómától örökölt birtokállománya a balkáni területeken kívül Kis-Ázsiára zsugorodik össze s az egykori birodalomból nem marad más, mint egyetlen nagyra dagadt parazita város és az azt eltartó, paraszti sorba süllyesztett (2), katonai közigazgatás és adóztatás alatt tartott vidék.
A rohamosan növekedő arab impérium történetének induló fázisát - az Omajjidák kora ez - száz év jelenti. Ebben a fázisban az arab súlypont Damaszkusz. A nyolcadik szd. első harmadában azonban döntő változások következnek be Arábia életében. A koraközépkor technikai kapacitása nem tud már megbirkózni a birodalom Damaszkusztól- Karthágóig terjedő roppant távolságaival s ahogy a terjeszkedés keletnek még folytatódik, egy osztódásnak már csak technikai okok miatt is be kell állnia. A jelentkező nehézségek módot adnak Bizáncnak arra, hogy néhány évtizedre valamelyest visszaszorítsa az immár magát a várost fenyegető arabokat, a kaukázusi tér sorsába ez azonban nem hoz változást, sőt az arab vereségek hírére itt-ott azonnal fellángoló függetlenségi akciók által kiváltott arab katonai megtorlások az ókori asszír brutalitásokra emlékeztető állapotokat hozzák újra vissza, ami az arab uralmat még elviselhetetlenebbé teszi.
A szabadságért és függetlenségért fellángoló harc apró gócok gerillaháborúja és ez a harcmód az érintett területek lakosságára még pusztítóbb, mint a rendes háború, mert az arab retorzió sokszor egész vidékek teljes emberállományának kiirtását jelenti, különösen az olyan területeken, ahol megtelepedett, városlakó elemek élnek.
Az emberirtás méreteit még nagyobbá teszi az a körülmény, hogy a dél-kaukázusi tér népessége a 6. szd. vége felé hirtelen megduzzadt.
Ez a hirtelen megduzzadás a Kaukázustól északra elterülő térben bekövetkezett drámai eseményekkel függött össze, amelyek világtörténelmi következményeket vontak maguk után.
Ezeknek az eseményeknek a kiindulópontja Közép-Ázsia. Jelen mű első részében rámutattunk, hogy az ókor folyamán a Káspi-mediterráneum szumirfajta népeinek rezervoárjából állandó volt az északnyugati és északkeleti kirajzás, különösen Belső- Ázsia irányába, amelyből, a mongol őslakosság mellett, itt-ott azzal esetleg keveredve, egy jelentékeny etnikum formálódik ki, az u. n. "őstörök", vagy "turáni", vagy "ural-altáji" faj, amelynek alaprétegét "dáhok", valamint ezeket követő "hun", "avar", "szabir" kirajzások adták, és amelyek az ókori évezredek során főleg a lovaglás és a lótenyésztés kifejlődése óta, a Kr.e. 2. évezreddel kezdődően, a belső-ázsiai szteppéket fokozatosan feltöltő sajátos népfajjá szaporodtak.
Ezek az állattenyésztő lovas-népek kisebb-nagyobb szövetségeket alkotó, kooperatív törzsek politikai formájába tömörülve, egy-egy "nagy-kán", "khagán" politikai irányítása alatt éltek (3). Ha aztán egy-egy tehetséges és ambíciózus khagánnak sikerül néhány ilyen törzsszövetséget összemarkolnia, rövidebb-hosszabb időre megszületik egy egy tágabb keret, egy-egy lovas-birodalom, hisz ezek a népek fajilag, nyelvileg egyaránt rokonok. Ilyen birodalom , volt a Kr. előtt 250 körül alakult, vagy újjáalakult hun birodalom, vagy a Parthia néven ismert és a rómaiak által tönkretett avar birodalom bukása után jóval keletebbre,az Aral és a Bajkál-tó vidékén megalakult második avar birodalom. Ilyen volt a Kr. után az 5. szd. vége felé egy Tuman nevű khagán által a közép-ázsiai tér északi felében alapított kők-türk birodalom is, amely másfél évszázados fennállása alatt döntő változások egész sorát idézi elő Európában.
Ez a birodalom előbb az Aral-Bajkál- vidéki avar birodalomra nehezedve az "avar" néven ismert várkúnokat mozdítja ki helyükről, (akik a 6. szd. derekán Kelet-Európán átvonulva megszállják a Kárpát-medencét (Kr. u. 568) és ott a 9. szd. elejéig fennálló avar-birodalmat alapítják meg) azután a Volga-Don-Kaukázus vidékén Irnik által alapított onogur birodalmat vetik uralmuk alá egy fél évszázadra (570-620).
Ez a támadás az, ami az észak-káspi tér szabirjait újra visszakényszeríti a Kaukázus jól védett vonala mögé és ez okozza a dél-kaukázusi térben a népesség- hirtelen feldagadását néhány évtizeddel az arab imperializmus jelentkezése előtt. A visszaérkező szabir kötelékek elhelyezkedése az ez időben perzsa főuralom alatt álló térben töredékesen, főleg a Kur-síkságon megy végbe, valahogyan talán úgy, amint ez hétszáz évvel később, a tatárjárást megelőző évtizedekben Magyarországon letelepített kun törzsek esetében történt.
A perzsa hódítás által megszüntetett szabir politikai egység hiányát a visszaérkező szabir kötelékek töredezett elhelyezkedése még teljesebbé tette, úgy, hogy mikor az arab imperializmus csapásai alatt a perzsa hatalom összeomlik, az egész északi tér összefogó politikai keret nélkül maradva, egyszerűen képtelen egységes ellenállás kifejtésére.
Így éri ezt a területet az arab katonai terjeszkedésnek az Abbaszidákkal meginduló második fázisa, amely az uralomváltozással kapcsolatos belső arab zavarok nyugvópontra jutásával azonnal megkezdődik a hétszázas évek első évtizedeiben
A szervezetlen és töredékes ellenállásnak, legyen az akármilyen derekas is egy-egy város, vagy területegység, vagy törzs, vagy törzscsoport részéről, egy nagy birodalom egységes irányítású hadszervezetével szemben, amely még hozzá fanatikus is, nem sok esélye lehet. Az arab előnyomulás előbb a délibb régiókat, a Kur és a Ruzsa közti síkságot éri s az itt kialakuló arcvonal halad fokozatosan területegységről-területegységre észak felé a Kaukázus irányába menekülő tömegeket mozdítva ki a helyükről. A hadjárat nem egyetlen roham, hanem évtizedes háború, amely egy 1600 kilométeres arcvonal szabir, örmény, hun, úz, görög, perzsa gócai ellen egyidejűleg folyik, mégpedig olyan brutalitással, amilyen fanatikus a támadás és kétségbeesett a védekezés, különösen akkor, amikor a Kaukázusnak nekiszorított népesség tovább hátrálni immár nem tud. A Kaukázus északi oldalát az előző évszázad utolsó évtizedei óta egy harcias nép tartja megszállva, a kazárok, akik egy évtizedes makacs háború után Kr. u. 680-ban vették az onogur birodalmat végleg birtokukba s ahol máris tízezrével élnek perzsa főleg kovarezmi emigránsok, akiket szintén az arab hódítás tett földönfutókká. Kelet felé a hátrálás útját viszont a Káspi- tenger teszi lehetetlenné.
A tér népei tehát valósággal csapdában vannak, minél keletebbre laknak, annál inkább, mert a menekülés egyetlen lehetséges iránya nyugat, márpedig a Kaukázus vonala másfélezer kilométer.
A menekülő lakosság egy része a Kaukázus jobban védhető völgyeibe, szorosaiba, lakható fennsíkjaira húzódik, kisebb, inkább lovas kötelékek, a harcot feladó s az araboktól semmi jót nem várható harcosok a Kur-vonalán nyugat felé húznak, a zöm pedig megadja magát sorsának, noha ez a sors igen keserű sors, Ez a sors gyaur kutyák sorsa, kegyetlen adózás, elhurcolás, rabszolgaság, arab katonák ágya a leányoknak, rúgás, ütleg, korbács a férfiaknak.
Az az elképesztő lendület, amely az egykori Bábel málladozó maradványától nem messze, néhány évtized leforgása alatt Harun al Rasid mesebeli Bagdadját emelte fel, csak milliók irgalmatlan kifosztásával és százezrek korbáccsal fizetett rabszolgaverejtékével volt lehetséges. Az embertelenül megcsonkított eunuchok, a kivágott nyelvű rabszolgák, a taposómalmok láncra vert páriáinak ezrei és tízezrei éppúgy a meghódított területek lakosságából kerültek ki, mint ahogy családjuktól, vőlegényüktől eltépett perzsa, örmény, szabir lányok népesítették be a fényűző háremeket és a katona-bordélyokat, a nyilvános leányvásárokat és a beduin-sátrak korbáccsal fegyelmezett világát egyaránt. A rendszeres leányvadászatoknak eredménye újabb és újabb hullámait produkálta a "fekete vőlegényeknek", akik bandákba tömörülve, kiégett szívvel és jeges gyűlölettel harcoltak az arab martalócok gyűlölt uralma ellen, törvényen kívül helyezve, futóbetyárok módjára, úgy és ott, ahogy és ahol tudtak. Ez a martalóc-világ természetesen időről-időre véres és irgalmatlan katonai akciókat váltott ki az arab kormányzat részéről, amelyek elől rémülten menekült mindenki, amerre látott, s mivel az arab hatalom keze mindenüvé elért, ezek a megtépett és meghajszolt szegénylegények egyesével, vagy kisebb nagyobb csoportokban, megkergetve, vagy bujkálva, kimerülten és kiéhezve, vánnyadt és beesett horpaszú lovaikon - északnyugat felé kísérelték meg a menekülést a félelem és a megalázás földjéről a Kubán túlsó oldalának végeláthatatlan és hozzáférhetetlen mocsárvilágába, ahova nem merte őket követni semmiféle katonaság.
Hogy mikor és hogyan, milyen hajsza űzött vadjaként vetődött erre az alig lakott és nyomasztó vidékre a szabir szabadcsapatosok közül az első kimerült és agyonhajszolt magános lovas, azt senki sem látta és senki sem tudja. Talán csak egy-egy megmagyarázhatatlan és megdöbbentő álomképet dob fel egy-egy kései utód ősi idegsejtjének tudat-alatti mélyéről a kifosztottság, a reménytelenség, az elhagyatottság szívfacsaró és felejthetetlen élményének faji emlékezete egy-egy nyugtalan és beteg éjszakán, s ha ez a kései utód történetesen egy "Verecke híres útján jött" Ady Endre, az ősi sejt mélyére ráégett kép olyan döbbenetes sorokban tér vissza tizenhárom évszázad ködös mélységéből, amit megmagyarázni egyszerűen lehetetlen, hisz Ady Endre nem tudhatta mindazt, amit "Az eltévedt lovas" c. költeményében a látnokok révületében leírt. Azt annak, akitől ezt a keserűséggel feltöltött sejtet örökölte, látnia és éreznie kellett egyszerű valamikor
"Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Itt van a sűrű bozót
Itt van a régi tompa nóta
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Itt van a régi tompa nóta
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Alusznak némán a faluk
Múltat álmodván dideregve
S a ködbozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgű medve
Múltat álmodván dideregve
S a ködbozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgű medve
Vak ügetését hallani
Hajdani eltévedt lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak."
Hajdani eltévedt lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak."
A magyar múlt tanulmányozójának libabőrös lesz ezektől a soroktól a háta, amelyekről a "hajdani eszelősök" táltos ivadéka maga sem tudta, mikor kuszán papírra vetette őket, hogy ezek a szabirból-magyarba forduló történelem bevezető sorai
Sok-sok meghajszolt szabir szegénylegényt nyelt el kimerült gebéjével együtt a csalóka semlyékek mélye, amíg a Meotisz mocsárbirodalmának kacskaringós útjait menekülő vadat követve kitapasztalták ezek a bujdosók, amíg egymásután felfedezték a száraz, lakható földhátakat, szilárd bozótosokat, a topolyaerdők között elterülő réteket, legelőket, apró tavakat, patakokat, buja füvű tocsogókat, ahova vezető nélkül nem juthatott be ember. De ahogyan nőtt az első keveseknek a helyismerete és ahogy teltek a hónapok és az évek, úgy nőtt, szaporodott és alakult az a tragikus múltakat hordozó csupa-férfi társadalom a mocsarak mélyén. Előbb csak kisebb rablóbandákban, félig betyár-, félig katonakötelékekben küzdöttek a fennmaradásért. Lovat, marhát a don-vidéki kazár csordákból, ménesekből csaptak ki egy-egy hirtelen támadással maguknak, egyéb szükségleteiket a Krímbe eszközölt rablókirándulásokon görög, örmény, gót, meg zsidó kereskedők portékáiból rabolták össze, asszonyokat meg a kiterjedt mocsárvilág környékén visszamaradt kisebb-nagyobb alán maradványok telepeiről, meg, mikor már tekintélyes létszámú csapatok szervezésére is képesek voltak és bemerészkedtek egykori hazájuk területére egy-egy villámgyors huszár-rajtaütés formájában Szabirföldről szereztek maguknak.
Létezésük híre hamar szétfutott az arab elnyomatás sóvárgó világában, romantikus regék, dalok szövődtek köréjük és számuk újabb és újabb bujdosókkal, magános, vagy csapatos menekülőkkel rohamosan nőtt, úgy, hogy létezésükről rövidesen tudomást kellett a szomszéd népeknek is szerezniök.
Kilétükkel a környező világ nincs tisztában. A nyelvük ugyanaz, mint amit a Kaukázustól és a Fekete-tengertől délre eső területek népei beszélnek s mivel ezeket "úz", "as" "chús", "ghúz" nevekkel összevissza jelölik, a bontakozó új képletet is egyrészt ezzel a névvel határozza meg az első olyan bizánci feljegyzés, amely már rájuk vonatkozik (739), másrészt a területről, amelyen megjelennek, s amely valaha, évszázadokkal előbb Alániához tartozott, jelölik őket alánoknak is, majd mikor a különbség nyilvánvalóvá válik, nevezik őket turkoknak is. A málladozó és leválóban levő krimi görög közigazgatásnak és a krimi görög püspökségnek komoly problémát jelentenek, hiszen hovatovább krimi területeket szállnak meg és krimi városokat, falvakat vesznek birtokukba, de foglalkoztatják a kazár és az arab közigazgatást is, hisz az arab birodalom észak-nyugati, kaukázusi és Kur-vidéki tartományaiban állandóak a zavarok, amiket a helyi lakossággal egyetértve okoznak. Figyelemreméltó, hogy az arab feljegyzések pontosan ugyanarra az időre vonatkoznak, amikor a bizánci feljegyzések elkezdődnek velük kapcsolatban.
Mivel ezek az arab feljegyzések nagyon érdekesek, sőt esetleg döntő fontosságú magyar őstörténeti adalékot jelenthetnek, az általános előadásmodortól eltérően, némileg analitikus formában kell velük foglalkoznom.
1. A haldokló nyugatrómai birodalom germánokkal feltöltött légióinak és a germánokkal betöltött katonai pozíciónak történelmi megfelelője a keletrómai birodalomban az a szerep, amit a hun, trák-türk, úz, alán katonaság és vezéreik visznek, akik azonban nem szétrombolják, hanem asszimilálják a birodalmat.
2. Az egykori görög és kisázsiai magas fokú civilizációk, kultúrák ókori színhelyei ebben a korszakban züllenek oly mélyre le, hogy az utolsó százötven esztendő ásatásai nyomán kezdjük csak megismerni őket. Athén pl., a hellén kultúra egykori fellegvára nyomorúságos balkáni faluvá zsugorodik össze, de ez a sorsa az egykor oly fényes kisázsiai kultúrközpontoknak is.
3. "Kha" szumirul annyit jelent, mint "nagy" A szó pontos szumir megfelelője "kha-kun": Az összes káspi-népeknél ez volt a "főkirály" neve.
A Meotiszban elszaporodó szabir politikai menekülteket szervezett társadalommá emelő történelmi momentumnak igen fontos az időpontja, mert ez az időpont rögzíti Dentu-Magyaria megalakulását. Ennek az időpontnak megállapításához az első bizánci adat időpontja - Kr. u. 739 - önmagában nem elég, hisz ez az adat önmagában nem jelenti azt, hogy ebben az időpontban Dentu-Magyaria már létezett. Ennek az adatnak azonban roppant erejű alátámasztást ad három különböző, és magyar történeti vonatkozásban teljesen egybehangzó arab feljegyzés. Ezek, ismétlem teljesen egybehangzóan, Bal'ami krónikájában (kiadta az Orosz Akadémia 1844-ben), Baladhuri 1866-ban, Leidenben kiadott "Futuh al-Buldan" c. művében és a Kairóban, 1921-ben kiadott Ibn-al-Athir krónikában - mind a három koraközépkori arab munka találhatók.
Ezekben a művekben a földrajzi nevek, folyók, helységek, tartományok, középkori arab elnevezésekkel szerepelnek és ezeket, sajnos, nehéz azonosítani azon a tényen kívül, hogy Kaukázusvidéki területről van szó. A magyar történelmi szempontból legfontosabb terület azonban ezekben a krónikákban "al-Lakz" - csaknem teljesen kétségtelenül meghatározható. Ennek az "al-Lakz" területnek, amely a Kaukázustól délre terült el és körülbelül az egykori "Örményország" nyugati felének felelt meg Azerbajdzsán és Kisázsia között, a szövegek szerint van "alföldje", van "hegyvidéke" és van "két folyó között" elterülő része (a két folyó nevét ezek a krónikák "Samur" és "Shabiran" szavakkal adják és ezeknek megállapítása ez ideig még vitás). Mivel ilyen "két folyó közötti" síkság Elő-Ázsiának Kaukázus-vidéki régiójában csak kettő lehet, (az egyik a Tigris és Eufrát forrásvidéke a Van tótól nyugatra, a másik a Kur és a Ruzsa (Aras, Araxes) forrásvidéke az előbbitől mintegy 300 km-re északra), akármelyik folyópart jelöli is a "Samur" és "Shabiran", a terület, amit "Laki területének" neveznek ezek a források, nagyjából ugyanaz, hisz a két forrásvidék síkságainak középpontjai (a távolság a Budapest-Debrecen közti távolságnak felel meg) egy egységen belül terülnek el. A kettőt egy az Erzerum és Pejbárt vidékét borító "hegyvidék" választja el. Ezzel a területtel kapcsolatban, amely a Kaukázus hegység Fekete-tenger felé eső szakaszától délre terül el, két dolgot is meg kell jegyeznem. Az egyik az, hogy ennek a területnek északnyugati közvetlen szomszédja a Kubán-vidék és Meotisz, a másik az, hogy a Theophylactus Simokatta és Procopius által említett magyar erőd (I. o.) Pejbárt közelében volt.
Mielőtt a szóban forgó arab feljegyzésekre áttérnék, még fel kell vázolnom az adott történelmi helyzetet is. Kr. u. 735-től 743-ig az arab birodalom északi tartományainak kormányzója a damaszkuszi kalifa megbízásából az uralkodó családnak egy Marwan nevű tagja, aki főleg az északi határt jelentő Kaukázus-vonal védelmével van elfoglalva és több hadjáratot vezet Kazária ellen is. Amint említett arab források közlik, Marwant és hadseregét 737-től 740-ig egy makacs és nagyarányú felkelés katonai vérbefojtása foglalja le.
Az arab hódítás óta különböző lázadások úgyszólván napirenden vannak ebben az északi térségben, a szóbanforgó felkelés azonban igen nagy arányú és központilag irányított, nagy területet magába foglaló felkelés, amelynek színhelye al-Lakz s amelynek élén a lakosság egykori urának leszármazottja áll, akinek a neve arab írásban "Upas ibn Madar".
Az "ibn" arab nevek után a nemzetséget megjelölő nevet vezeti be, szószerinti fordítása "fia". Árpádkori magyarban szokásos névmegjelölési gyakorlat szerint annyit jelent: "-nembeli", vagyis a név ómagyarban így adható vissza : "Madar nembeli Upas", vagy "Upas a Madar nemből" (V. ö. a Huba nembeli Szömöre, később "Szömöre de genere Huba").
Semmi, de semmi kétség nem lehet az iránt, hogy a szóban forgó "Madar", vagy a bizánci forrásokban található "Mazar, Matzar" név ugyanerről a területről, azonos a néhány évtizeddel később Meotiszban felbukkanó "Magyar" törzsnévvel, de afelől sem lehet kétség, hogy amint ezt már más helyen kifejtettük, a "d", "z", "tz" különböző volta arra mutat, hogy a hangzó, amit a bizánciak "z"-vel s "tz"-vel, az arabok meg "d"-vet próbáltak visszaadni, sem nem "z", sem nem "d".
A szóban forgó név minden kétség és merészség nélkül a "Magyar" szóval adható vissza. A szóban forgó terület szabir terület és hemzseg a "magyar" név különböző változataitól babiloni, asszír, perzsa, görög, örmény és bizánci forrásokban egyaránt.
Az "Upas" névre Árpádkori neveink sorában nem találtam példát, az "Opos" névre azonban több példa van, a legismertebb a szerencsétlen emlékezetű Salamon hőséges vitéze, a "Ják-nembeli Opos", akit krónikáink "Bátor" Opos néven említenek (11. szd.), de van Opos név több is. Az arabból átírt s "Upas"-nak írt név talán az Opos név mása torzult formában (de lehet esetleg "Aba" is, sőt Huba is). Ha ez így van, megtaláltuk Kézai Simon magister "Chabá"-jának az apját, Edemen nagyapját, Ügek dédapját, Álmos ükapját és ez a Magyar-nembeli Opos, az árpád-ház eddigelé ismert legrégibb név szerint is megállapítható őse, akinek, amint majd a későbbiekben látni fogjuk, valamikor a 690-es évek végén, vagy a 700-as évek elején, a századforduló körül kellett születnie.
A Magyar-nembeli Opossal kapcsolatos feltevést teljesen alátámasztja az, amit az arab forráshelyek (4) közölnek róla.
Ezek a források elmondják, hogy miután Marwan hadserege, egy hosszú háború eredményeképpen megszállta al-Lakz egész területét, a Magyar-nembeli Opos seregének maradványával bevette magát 739-ben a várába, amelyet Marwan körülzárt s ostrom alá fogott. Mikor aztán a vár helyzete tarthatatlanná vált, Opos még megmaradt maroknyi emberével egy éjjel egy kirohanást rendezett, áttörte az ostromgyűrűt és "észak felé", "a kazárok királyához" menekült. (5)
Észak felé Meotisz terült el. A "Magyar-nembeli Opos" tépett kis csapatával megérkezett és személyében megjelent az egyetlen dolog, ami a bujdosók világából még hiányzott, a széles látókörű, előkelő, tekintélyes vezér, a sok kisebb-nagyobb köteléket egy kézbe összemarkoló szervező. Ezzel a bujdosók tömege társadalommá, az általuk megszállt mocsárbirodalom egy ideig talán kazár keretben, támogatással, szövetségben, vagy fennhatóság alatt, országgá vált. Dentu-Magyaria megszületett.
Az egykorú és későbbi bizánci közlések hol úzoknak, hol alánoknak gondolják őket, az ószláv emlékezet szabirokat, (6) szavardokat emleget és határozottan megkülönbözteti őket az általuk "kazároknak" nevezett, északabbra lakó onoguroktól. (7) Mind a kazár, mind a bizánci köztudatban önálló népegyéniségként élnek saját politikai kontúrokkal, csupán a nem egészen jól tájékozott arabok keverik őket össze következetesen a tőlük északabbra lakó onogurokkal.
Az egykorú arab és kazárokra vonatkozó egyéb kútfőkből tisztán kivehetően a 751-iki kazár-arab háborúban már említésre érdemes kötelékekkel, önállóan vettek részt, sőt, a háborút egy időben a kazárok nélkül, teljesen függetlenül, folytatták Szabiria felszabadítására.
Ennek a háborúnak, amelyben a részvétel a Meotiszban alakulóban levő új ország első "politikai" ténykedése, világtörténelmi méretezésű háttere van, amiről az eseményeknek kellő megvilágításához nyújtanunk kell egy elnagyoltan felvázolt képet.
Évtizedek óta bontakozó belső nehézségek után ebben az esztendőben robbant ki a válság az arab birodalom életében, amely kettészakadáshoz s egy új dinasztia megalapításához vezetett. Az afrikai s az időközben Tarik által meghódított pireneusi területek, mint nyugati birodalom, Kordova székhellyel önállósultak, a keleti rész pedig, egy új dinasztiával, Abul Abbasszal és utódaival, és egy új fővárossal a régi Damaszkusz központ helyett, Bagdaddal alakul ki "Bagdadi Kalifátussá". Mindez súlyos belső zavarokkal, az arab erőt paralizáló belső ellentétek küzdelmeivel jár és a birodalom katonai erejét ez jó időre teljesen megbénítja.
A belső ellentétek jeleire megmozdulnak a leigázott népek és emigrációik s talán ezek veszik rá az arab imperializmust egyébként is aggodalommal figyelő, sőt bizonyos értelemben arab nyomás alatt álló kazár kormányzatot egy háború indítására a saját belső zavaraival elfoglalt arab birodalom ellen.
A kazár erők három ponton lépik át a Kaukázus-vonalat. A meotiszi szabir erők a nyugati, Fekete-tengeri kazár seregrészhez csatlakoznak, amely valószínűleg Don-vidéki onogur kötelékekből áll. Ez a seregrész gyorsan nyomul a Kaukázus és a vele párhuzamosan futó Rion-Kur vonal közötti térben kelet felé előre és előnyomulása során a csatlakozó férfilakossággal rohamosan növekedve egészen az egykori szabir fővárosig, a görög és római források által Gudeának nevezett Kúr-parti erősségig jut el, ami mintegy 1000 km-es előnyomulást jelent.
Az arab kormányzó, aki ez időben Mansur, igen nehéz helyzetben van. Omajida-ember, aki a rohamosan tért nyerő ellenkalifa, Abul Abbasz és pártja részéről katonai támogatásra nem számíthat, az egyre kisebb térre szoruló régi rezsimet meg teljes mértékben igénybe veszi az ellenkalifa elleni egyre reménytelenebb küzdelem. Mansur így elveszti a döntő csatát s a harcban maga is elesik. Az Omajida udvar által kinevezett utód helyzete ugyanez s mikor Abbaszida oldalról szorongatni kezdik, átáll a kazárokhoz, akik így elfogadják kormányzónak s az a helyzet alakul ki, hogy a dél-kaukázusi tartományok, kazár jóváhagyással névlegesen megmaradnak a régi dinasztia kezén, kazár szövetségben és ezzel a háború kazár részről véget is ér egy tisztázatlanul maradt státus quo-val. Nem ér véget azonban szabir részről s a szabir csapatok által felszabadított területek továbbra is szabir kézen maradnak néhány éven keresztül.
Mikor azonban az. arab belpolitikai helyzet Abul Abbasz végleges győzelmével teljesen tisztázódik és az Abbaszida főváros, Bagdad végleg elnyomja Damaszkuszt, az Abul Abbasz után következő új Abbaszida kalifa az északi tartományok ügyét is rendezi, amennyiben új, Abbaszida kormányzót nevez ki Yazid ibn-Usayd al-Sulami személyében, aki megfelelő katonai erővel megkezdi az északi területeken az arab szuverenitás helyreállítását. A 755-ben vagy 756-ban meginduló visszacsatolási hadjárat során a szabirok fokozatosan veszítenek tért. Az előnyomuló arab haderő megtorlásától nem ok nélkül tartó lakosság, különösen azok a kategóriák, amelyek tevékenyen vették ki részüket a felszabadításban, menekülnek. Egy részük kelet felé a Káspi irányába, más csoportok, tömegesen csatlakoznak a visszavonuló meotiszi csapatokhoz, amelyek védelme alatt egész karavánok indulnak nyugatnak, biztonságosabb terület (8) felé. Elpusztításnak elébe néző vidékek egész lakossága, a Kúr- vidéki állattenyésztők egész törzsei állatállományukkal és minden tartozékukkal együtt indulnak el a véres utóvédharcok fedezete alatt, úgy, hogy a visszavonulás valóságos exodussá vált, különösen a Kubánhoz közelebb eső nyugatibb területekről. Az elmenekülők számát bizonyos források (al-Tabari) 50.000 lélekre teszik. Ez a tömeg Meotiszban keletkező szabir államba érkező második hullám.
Az északi tartományok újra birtokbavétele után az arab kormányzót Bagdadból arra utasítják, hogy teremtsen békés viszonyt a kazárokkal, amit 758-ban egy házassággal pecsételnek meg. Egy kazár hercegnő és a kormányzó közötti házasság pompázó külsőségek között megy végbe. A következő, 759-ik évben azonban a kazár feleség gyermekszülésben elhal és rövidesen utána hal a csecsemő is. A halálesetekről gyanús suttogások kelnek szárnyra Kazáriában, amelyekben talán az ez időben igen nagy számú, főleg kovarezmi emigránsoknak része lehet, és a rohamosan konszolidálódó arab erőnek amúgy sem örülő kazár kormány háborúra szánja el magát.
Ebben a háborúban a meotiszi szabirság már mint szövetséges, külön katonai főparancsnok parancsnoksága alatt álló önálló hadsereggel vesz részt. Ennek a főparancsnoknak a nevét "Astarchán"-ként adják a források, (9) ez azonban nem személynév, hanem katonai rang és beosztás, "Uz-tarchán". A szó az "úz-parancsnok" kifejezésnek felel meg. (10) Ez a személy a Magyar-nembeli Opos már nem lehet, hiszen az ő romantikus menekülése óta ekkor már húsz év telt el. Ez az "Úz-tarchán" Oposnak minden valószínűség szerint a fia, az akit Kézai Simon "Chabának" nevez Gestájában, s a parancsnoksága alatt álló hadsereg, tekintettel arra, hogy a meotiszi szabirság lélekszáma ekkor már 100.000 körül lehet, valóban "hadsereg", legalább 10.000 fő.
A háború nagy arányokban indul. A kazár haderő mellett pl. a kovarezmi emigránsok maguk is kiállítanak egy említésre méltó hadosztályt, amely aztán állandó is marad.
A szabir haderő villámgyors előnyomulással birtokba veszi al-Lakzt, a kazár haderő meg a kovarezmi kontingens a két kaukázusi átjárón keresztül északról hatol be arab tartományokba, ahova a kalifa gyorsan 20.000 embert küld a kormányzó haderejének támogatására, amely el is éri a kormányzó hadcsoportját, egyesül is vele, de súlyos vereséget szenved. Az arab katonai helyzet olyan súlyossá válik, hogy a kalifa rendeletére 7000 embert bocsátanak ki a börtönökből és ezekből formálnak egy újabb hadsereget és erődöket emelnek mindenfelé.
A háború végső kimenetelére vonatkozóan nem állnak értesítések rendelkezésre, néhány évvel később azonban az arabok már a bizánci határt nyugtalanítják és az északi területek újra arab kézben vannak. Az arab foglalás ezúttal végleges s a visszavonult meotiszi szabir erők minden valószínűség szerint egy újabb hullámot hoztak Meotiszba az elveszett hazából magukkal.
Bár a háború időtartamáról, befejezéséről konkrét adat nem áll rendelkezésre, más adatokból következtetve a visszavonulás 764-765 körül (11) ment végbe s ezután az újabb és utolsó felszabadítási erőfeszítés után a meotiszi szabirság államalapítása véglegessé vált.
A komplexumban van egy figyelemreméltó elem s ez a háborúban résztvevő kovarezmi hadosztály. Ennek az adatnak a fényénél teljesen új megvilágításba kerül a Kézai- Gestának az a meglepő állítása, - amit történettudományunk, mint olyat, ami földrajzilag, történelmileg és "finn-ugorilag" lehetetlen, elvetett - hogy Csaba kovarezmi perzsa nőt vett feleségül, - "nam mater ejus de Chorasminis orta erat" írja Kézai Edemennel, Chaba fiával kapcsolatban.
Csaba a hadjáratból egy kovarezmi származású feleséggel tért haza s ez a feleség a Kazáriában élő kovarezmi emigráció egyik tagja lehetett. Csaba fiának, és utódának, neve - Edemen - tiszta perzsa név.
Ezzel a Csabával egyébként, akinek létezését a "finnugor" elméletbe be nem erőszakolható minden elemmel szemben elutasítóan viselkedő magyar történettudomány egyszerűen kétségbe vonja, foglalkoznunk kell.
Arra a genealógiára, amit gestáink és krónikáink Árpád fejedelem származásáról adnak, a magyar történettudomány, mint komolytalan, hitelt nem érdemlő, középkori dicsekvésre nem sok ügyet vetett. Árpád nagyapjának, Ügeknek a létezését a mondák világába utalták, akit a Hóman-Szekfü "Magyar Történet", amely a frank határőrvidék Pribina nevű alkalmazottjának egy teljes oldalt szentel, egyetlen mellékmondatra sem tart érdemesnek. Ügek kagán nagyapjára, Csabára azonban csak legyinteni szoktak, mint afféle naiv "krónikás" közlésre, hiszen Attila fia, hősmondáink "Csaba-királyfia", évszázadokkal korábban élt, mint Ügek nagyapja.
Pedig talán érdemes lett volna ezzel a névvel egy kissé tüzetesebben foglalkozni, egy ilyen vizsgálódás ugyanis meglepő eredményekkel gazdagította volna őstörténeti adatainkat.
Feltűnő mindenekelőtt az a tény, hogy helységneveink sorában olyan sok "Csaba" fordul elő (Békéscsaba, Rákoscsaba, Hejőcsaba, Csabacsüd, stb., stb.) annak ellenére, hogy honfoglalás kori és honfoglalás utáni történetünknek egyetlen ily nevű szereplője nincs, ellentétben más árpádkori helyiségneveinkkel, amelyek mind tényleges személyek neveit viselik, mint pl. Solt, Kál, Bogát, Bulcsú, Jutas, Üllő, Keve, Szemere, Doboka, Szolnok, Miskolc, Kalota, Tétény, Szalók, Taksony, stb., akik mind valóságos személyek voltak.
Feltűnő az is, hogy egyetlen "Attila" helységnevünk sem volt a múltban sem, "csaba" helységneveink tehát nem utalhatnak Attila legkisebb fiára a három közül s az is megjegyzésre méltó, hogy "csata" helységneveink nem Erdélyben, a Csaba-kultusz földjén vannak, hanem mindenfele, ugyanúgy, ahogy pl. a Kál helységnév is az ország legkülönbözőbb részein megtalálható.
László Gyula kitűnő könyvében (12) egy rendkívül érdekes fejtegetés van a "legkisebb fiú" különleges státusáról az ősi magyar családban. ő örökli a szülői házat, ő folytatja a szülők életét és viszi tovább a szülök gazdaságát és már gyermekkorától kezdve bizonyos jogok illetik meg a család szervezetén belül. Előkelő helye van az ültetésrendben az asztalnál, halála esetén a családi temetkezési helyen. Még a legújabb időkben is neki jár sok vidéken az utcai szoba, a "nagy ház", ha megnősül, amit neki kell átengedni, akármelyik bátyja lakik is benne előzőleg. Népmeséinkben mindig a harmadik fiú oldja meg a feladatokat, amikbe az első kettőnek beletörött a bicskája, neki segít a táltos paripa, ő öli meg a sárkányt, ő menti meg a királyleányt. A harmadik fiúnak táltos-ereje van.
Ezeknek a feltűnő találkozásoknak az alapján már évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy Gyula, Béla, Zsolt szavaink módjára, vajon nem valami különleges fogalmat jelölő szó volt-e eredetileg a Csaba, tehát nem "csaba" volt-e ennek a névnek is az őse, mint ahogyan a "gyula", a "béla", a "zsolt" pl. azok voltak.
Mikor aztán szumirban megtaláltam a "kál" szót, amely "ver" és "erős" fogalomcsoporton kívül "elöljárót", "elsőt", "elsőszülöttet" jelent - (vagyis Kál helységneveinknek a valószínű magyarázata az, hogy azokat egy bizonyos nemzetség elsőszülöttje házasodáskor alapította) továbbá ugyancsak szumirban megtaláltam az "ucc" (öccs) és az "aba" (hiány, kevés, rövid, kicsi, elfogy, apad) szavakat is, felvetődött a lehetőség, hogy a "csaba" családtag-név, olyan, mint az "öccs", "báty", "húg", "nén" és társaik, és "legkisebb fiút", "legkisebb fiútestvért" jelent, vagyis azt a fiút, akivel lezárul a gyermekáldás, aki az utolsó a gyermekek között, vagyis "ucc-aba", "öccscsaba" ugyanúgy, mint ahogy a "kál" az első a fiúk között (13). A "Csaba" helységnevek magyarázata eszerint az volna, hogy azok bizonyos családok legkisebb fiainak alapításai.
A "Csaba" az utolsó fiúgyermek és talán csak akkor és olyan családokban van csak, ahol éppen három fiú van, és ahol fiú az utolsó gyermek. Ennek éppen ezért, talán valamilyen különös képességet, valami babonás erőt tulajdoníthattak, hiszen harmadik volt és az utolsó a családban. Az ilyen, a gyermekek sorát lezáró "harmadik fiú" lehetett az ősi nomenklatúrában a- Csaba, az "örökös"
Márpedig ha ez így van, akkor krónikánk állítása Ügek nagyapját illetően nem krónikás naivság. őstörténetünkben ugyanis nem kevesebb, mint három Csaba fordul elő és a fenti szófejtés szerint ezek nem mások (s így kell őket szemügyre venni), mint három fiútestvér legfiatalabbjai.
Az első Attila legkisebb fia, akinek tulajdonneve Irnik (csak mondáink nevezik "Csabának", mert Attila harmadik fia volt) s aki hozzávetőleges időbecslés szerint Kr. u. 453-514 között élt. Valóságos személy volt, aki bátyja halála után (491) átvette és újraszervezte azt, ami nagynevű apjuk örökségéből megmaradt. Bizánci krónikák "Chabad"-nak is említik.
A második Csaba Kurt onogur fejedelem, valószínűleg legkisebbik fia, aki a kazárokkal vívott sikertelen háború vége felé, 679-bon, a bátyjának, Iszperiknek vezetése alatt a Balkánra vándorolt "bolgárok" elvonulása után (678) egy évvel, néhány törzzsel szintén cserben hagyja legidősebb bátyjukat, Bat-Bajánt, és logikus, de vitatott feltevés szerint a Kárpát-térbe költözik; ahol a medence keleti részén - Erdélyben - az avar birodalom keretében helyezkedik el. Ez a Csaba. a székelyek Csabája, akinek alakját a népemlékezet talán Attila fiával cserélte össze. Ennek a Csabának, akire, mint Kurt (Kuvrat) király legkisebb fiára az óbolgár hagyományok is emlékeznek, bizánci kútfő őrizte meg - szörnyen eltorzítva - a valódi nevét (Kotragos). Kr. u. 660 körül születhetett és fiatalon tűnt el serégével együtt, valami balsikerű hadivállalkozás során.
A harmadik csaba Ügek dentu-magyariai fejedelem nagyapja a mi Csabánk, aki az eddigiek logikája szerint szintén a "harmadik" fia lehetett apjának, akinek valóságos nevét azonban nem ismerjük. Ennek a Csabának Kr. u. 739 előtt kellett születnie (14- 15).
Nemzeti dinasztiánk perzsa ősanyjának nevét éppúgy nem tudjuk, mint ahogy nem tudjuk Csaba személynevét sem. Ha azonban a rendelkezésre álló sovány adatmennyiségből levont következtetéseim nemcsak merészek, hanem helyesek is (s ezt későbbi kutatások és felfedezések el fogják dönteni) , akkor a Magyar-nembeli Oposnak három fia volt, akik közül a két idősebbik meghalt - talán az első felszabadító háború folyamán (751-755) s ezért lett Csaba az utód. Ha házasságának idejét helyesen tesszük a 759-765 évi háború befejezése utánra, fiának, Edemennek valószínű születési ideje 768-769 körüli idő. S ez az idő Dentu-Magyaria teljes önállósulásának időpontja, a kazároktól való teljes elszakadás ideje. Innentől kezdve, együttműködésre valló adatok nincsenek. Innentől kezdve ellenségeskedésre valló adatok következnek (16).
4. Bal'ami 545. Ibn al-Athir két helyen is.
5. A vár neve sajnos nincs megemlítve a szövegben, a színhely azonban igen meggyőző erővel sugalmazza, hogy a fennebb már említett "oppidulum Mazarorumról", phrourton Mazarón-ról lehet szó, amit még Heraklius császár állíttatott a megelőző században helyre.
6. Konst. Proph. i. m. 10. 11. és 37. fejezeteiben található megjegyzések valószínűleg rájuk vonatkoznak. Vernadsky szerint (Ancient Russia) svédek(!) voltak és "szabir" (szavard) nevük a svéd "svert" (kard) szóból származik, mert kardgyártásuk híres volt.
7. Az ószláv feljegyzések "Levedet" és népét "kazár" adószedéssel hozzák viszonosságba, ami az onogur határőrvidék katonasága által nyújtott karhatalom aspektusában, érthető.
8. "Turcarum exercitus devictus fuit atque in partes duas divisus, et earum una quidem oriertem versus partem Persidis incoluit" (Konst. Porph. i. m. 38, fej.). Ennek a résznek csoportjai kerülhettek a Káspi- Kaukázus folyosón át a Jajk-vidékre is.
9. Ya'qubi (Historiae, Leiden, 1883), II. 446, Tabari, IIL, 328 Ibn Fadlan (Rihlah) 218. etc.
10. Az "as-tarchan" kifejezés jelenthet esetleg "lovasságai parancsnokot" is (assa - ló), azonban az egész hadsereg lovasság volt, ennek a kifejezésnek tehát nincs értelme. Az "úzok tarchánja" értelmezés (így nevezik a meotisziakat) az egyetlen ésszerű értelmezés.
11. Baladhuri közli, hogy 765-ben a "Sawardiyah"-k kifosztották Shamkur-t a Kaukázustól délre, (Futuh al-Buldan, 203. 1.) de említi őket egy másik arab kútfő, Hudud al' Alam is (22).
12. László Gy.: A honfoglaló magyar nép élete, Bp. 1944.
13. A fenti okfejtésnek van egy figyelemreméltó negatív alátámasztása is, amely tüzetesebb vizsgálatot érdemelne. Kútfőinkben Bulcsú egyszerű mint Bogát fia, másszor viszont mint Kál fia van említve. Mivel a "kál" lehet Bogát megjelölése is - a két név árpádkori helységneveink sorában egyébként is egymás mellett fordul elő - a fenti szófejtés megadja a magyarázatot arra, hogy Bulcsú úgy is van említve, mint "Bogát fia", meg úgy is, mint "a kál fia" (latinban nincs névelő), vagyis a két megjelölés ugyanazt a személyt jelenti, csak történészeink ezt nem tudták. Viszont ez egyszerűre tiszta és logikus rendet teremt egy csomó, eddigelé meglehetősen konfúzus forrásadatunkban. Ha ugyanis a kál "elsőszülöttet", "elöljárót" jelent, akkor Bogát Leventének elsőszülöttje, a Nyék törzs Levente után következő feje és Levente után következő horka volt. Bulcsú tehát Árpádnak dédunokája. Mivel pedig Bulcsú fia az apja kivégzése utáni felháborodásában pogány hitre visszatért "Szár", Szerénd a keresztény egyházi személy által írt István-legenda szerint "somogyi vajdának" írt Koppány apja, aki "István nagybátyja", vagyis Árpád-utód, a "kálok" leszármazási sora így alakul: Árpád - Lád (Levente) - Bogát - Bulcsú - Szerénd - Koppány.
14. Neve első középkori gestánkban, a Szt. László-korabeli "ősgestában", amely mindössze mintegy 275 évvel "Csaba" élete után készült (1075-1080 táján), még valószínűen benne volt, csak a későbbi kompilátorok (Anonymus, Kézai, Kálti és Thúróczi) hagyták ki, mert a tulajdonnévnek tekintett "Csaba" szó előtt értelmetlennek találhatták. Anonymusnak nem ez volna az egyetlen "forráskritikai" tette. Ő, mint "csacska meséket" kihagyta kompilációjából pl. őstörténetünk mondai jellegű anyagát, '' ami így az elveszett ősgestával együtt elveszett, s ő "igazította ki" az ősgesta helyesen felsorolt vérszerződő vezéreit is kihagyva Árpádot, aki Álmossal egy listára téve szerinte logikátlan és téves volt és tulajdonnévnek téve meg a "kende" szót (Kundu), hogy a hét név kijöjjön. A "Kende" ugyanis az ő korában már tulajdonnév volt, mint a Kál, Csaba, Gyula is. Erre egyébként még visszatérünk.
15. Fia az arab forrásadatok "Upas ibn Madar"-ja, "al Lakz ura" valóban azonos a dentu-magyariai "Magyar" törzs vezetőjével, akkor gyermekeinek drámai menekülése előtt kellett születniök s ha a "csaba" szófejtés helyes, ez a fiú a legfiatalabb a három közül. Mindez a születési időt meglehetős pontossággal határolja körül, sőt "Upas ibn Madar" születési idejét is erős valószínűséggel teszi a 7. és 8. század fordulójára: Bár mindez tiszta dedukció eredménye csupán, ez az eredmény és a következtetés összehasonlíthatatlanul szilárdabb és komolyabb bázison nyugszik, mint a "finn-ugor" történetmagyarázat merész "man-s-í" elmélete, nyakatekert szófejtései, lovasnéppé átvedlett erdőlakói. és egy olyan , "finn-ugor" nyelv, amelyben csak annyi a "finn ugor", amennyit ebből a nyelvből a "finn-ugor" nyelvek hiányosan és tökéletlenül átvettek.
16. Egyáltalán nincs kizárva, hogy a Konstantinos által említett kazár házasság (Lebedias) ennek a Csaba-féle házasságnak homályos emlékével keveredett össze a 10. század derekán, a szabir-onogur egyesülés után.
Az országvesztés, a családi tragédiák és vagyoni veszteségek érzelmi és anyagi következményein túlmenően különösen a drasztikus életforma változást sínylette meg az ú. n. vezetőréteg, a volt feudális társadalom és a törzseket irányító családok, a "108 nemzetség" arisztokráciája s főleg a volt városlakók, az iparosok és kereskedők, akiknek - egy emberöltőre legalább - le kellett egyszerűsödniök a pionírok életének kemény, kezdetleges és kényelmetlen színvonalára. A régi "fő-úr" családok, a Csák, a Geréb, a Keve, a Pok (1) sokkal civilizáltabb körülményekhez és magasabb életszínvonalhoz szokott tagjai, a kovarezmiek kazáriai emigrációjának az új országba átköltöző része, a műhelyeiket elvesztett iparosok, a régi üzletkötőktől elszakadt kereskedők, a kultikus központjaikat elhagyott mágusok mind rögtönzött és a réginél kényelmetlenebb körülmények közé kerültek. A túlnyomó zöm azonban, az azelőtt is állattenyésztő, legeltető alföldi többség, a földművelők, halászok, vadászok, csikósok, gulyások, juhászok, kondások egyszerű és igénytelen társadalma gyorsan berendezkedett az új területen, amely bőségesebb, bujább és főleg határtalanabb volt a réginél.
A táj nem volt a nagy terület minden részén civilizálatlan, hisz a tér a nagy mocsártartományok kivételével a múltban sem volt teljesen lakatlan és az első menekülők érkezése óta már egy egész emberöltő futott le a hatvanas évek derekán lefolyt nagy exodusig. A nagy mocsárbirodalom nemcsak hogy fel volt már derítve, hanem már tekintélyes népessége is volt jelentékeny lakótelepekkel, közlekedési könnyítésekkel, gázlókkal, bürükkel, révekkel, csapásokkal a szárazulatok között és még inkább így volt ez délen, a Kubán-vidéken, a Krim-bejárat vidékén, meg az alán és szláv diaszpórák Dnyeper-vidéki régiójában. A közép; a tér súlypontja, a csendes és hatalmas folyam, a Teniz, vagy ahogy a rómaiak és görögök nevezték, Tanais, melynek túlsó partján már kazár nyájak legelésztek ebben az időben, meg éppen ősrégi "szkíta" kultúrterület volt immár több, mint ezer esztendő óta. A nagy delta buja nyárfaerdeit, sűrű bozótosait meg iharosait kajtató szabir vadászok, madarászok, tőrvetők, pákászok lépten-nyomon ősi rokonnépek, napimádó elődök elhagyott kultikus helyeinek korhadozó maradványaiba botlottak bele a lustán sütkérező vendben, a Teniz isten időtlen békéjének korhadó faóriások, sütkérező gyíkok és zümmögő vadméhek által őrzött világában. A tengerparton, az Azovon túl, valaha görögök által lakott, hallgatag romvárosok immár alig felismerhető útvonalain nőtt a fő, a dudva, a gaz, mint a néhány száz évvel azelőtti gót-korszak árja-szemrehányása, de a Krím-félsziget görög-alán-gót-kazár világának bejáratában, még élő városok lakói figyelték, éspedig nem kis aggodalommal, hogy hogyan nőttek a mocsári rablók nemzetté.
A két nagy folyó-deltát és az Azov-régiót szegélyező mocsárövtől északra, határtalan róna nyúlt a Dnyeper és a Donyec között s ezt a rónát gyorsan népesítették be az egyre szaporodó és egyre nagyobb foltokat belegelő szabir ménesek, nyájak, csordák, meg a táj számára már ezer év óta olyan ismerős, olyan otthonos, olyan jellegzetes kerek házak félgömbjei, az európai emberiség koraközépkori, Nagy Károly előtti átlaghigiéniájának, átlagkényelmének, átlagéletmódjának nyomorúságos kunyhó-színvonalából messze-magasan kiemelkedő turáni lakókészségek, melyeket a Káspin-túl "gyurtnak", a Káspin-innen "kalimlaknak", "kamliknak" neveztek és amelyeket a 19. szd. történettudósai ugyanolyan meglepő hozzáértéssel intéztek el a "sátor" elnevezéssel, mint amily tömörséggel interpretálták a Kr. e. 2. évezred egész történetét kialakító újdonság, a lovas harc ókori társadalmának királyi kiváltságokkal elárasztott, királyokat emelő, királyokat buktató, királyokká emelkedő és királyokat fegyelmező tagjait "alacsonyrendű munkákat végző kocsisoknak és lovászoknak".
Az a naiv, lelkes és költői történetszemlélet, amely őseinket csupa csillogó sisakokkal, ezüst zablákkal, párduckacagányokban és csatos-díszes ruhákban, nemesvérű, kantáros paripákon, kerecsen-madarakkal vadászgatva képzelte el, természetesen költészet, amely megérdemelte, hogy a történetkutatás realitásának sokkal színtelenebb állapításai az irodalmi romantika területére szorítsa vissza. Azonban az ennek reakciójából kinövő, "népi-paraszti" szuggesztiókon épült "folklorisztikus" történet szemlélet, amely viszont csupa primitív, babonás és naiv parasztfigurákból állította össze a honfoglaló magyarságot, alig különb az előbbinél.
Dentu-Magyaria gyorsan rendeződő társadalma éppolyan sokrétű társadalom volt, mint a mai, a maga Pesttől-Mucsáig, palotától-kunyhóig, gróftól-béresig, tábornoktól-közlegényig ívelő rétegezettségében, csak éppen a dimenziók nem voltak olyan szélsőségesek. Kisebb volt a "pest", többet számított a "mucsa", egyszerűbb volt a "palota", és különb volt a "kunyhó", "kán", meg "kál" volt a "gróf" és idegenből szerzett rabszolga volt a "béres", mert a nemzetségbe született magyarnak, a nemzetség, meg a törzs fején kívül nem parancsolt senki és ez így volt katonai szolgálatában is.
Voltak közöttük egyszerű, nyers, faragatlan emberek -és mint mindig és mindenütt, ez volt a zöm - voltak közöttük tudós mágusok, több nyelvet beszélő, tehetséges diplomaták, voltak bátrak és voltak gyávák, voltak tiszták, rendszeretők és voltak elhanyagoltak és rendetlenek, voltak takarékosak és prédák, voltak gazdagok és szegények, voltak intelligensek és nehézfejűek, voltak felfuvalkodottak és szerények, fegyelmezettek és garázdák, voltak köztük hősök és voltak köztük tolvajok is.
Barbárok azonban nem voltak. Civilizáltak voltak, sokkal civilizáltabbak voltak egyetemes átlagukban, mint a kor Európájának egyetemes átlaga.
Természetesen ezt csak úgy kinyilatkoztatni kétségtelen, vagy legalábbis meggyőző bizonyítékok nélkül nem túlságosan meggyőző s különben nem ez egy primitív fokon álló, még "emberáldozatokat" bemutató, minden későbbit a "felsőbbrendű Európától", főleg a németektől kapó, nomád magyarság álláspontján álló magyar történettudomány képviselői számára. A honfoglalás előtti magyarság civilizációs színvonalát tehát úgy, amint az kútfőadatok, archeológiai leletek, rokonnépekről rendelkezésre álló egykorú leírások, parasztcivilizációnk elemei, összehasonlító folklorisztika, részletes rekonstrukciók és sok sok egyéb közvetlen és közvetett információt nyújtó lehetőségek adalékainak tömegéből népüket szerető magyar tudósok (2) bámulatos munkával felderítették, be kell mutatnunk, éspedig pontról-pontra, szabatos összehasonlításban az egykorú európai civilizáció színvonalával.
Túlmenően azon, hogy a "civilizáció" szó gyakorlati, célszerűségi és kényelmi elemekből összeszőtt társadalmi tartalmú fogalmát el kell választanunk a "kultúra" szó szellemi, erkölcsi, esztétikai, tehát értékelméleti elemekből álló individuális tartalmú fogalmától, le kell tűznünk "civilizált"-at és a "civilizálatlan"-t meghatározó pontokat. Ezek közkeletű felfogás szerint a ruházkodás, a táplálkozás, a lakás, a hygiénia, a használati eszközök és a másokkal szembeni magatartás módja és minősége. "Civilizáltnak" lenni bárki számára elérhető, éppen ezért többé-kevésbé kötelező. A "kulturáltság" foka nem mindenki számára érhető el, mert igen hosszú és bonyolult folyamat eredménye, éppen ezért nem kötelező, sőt általában magasra értékelt kivételes állapot. Civilizált lehet valaki anélkül, hogy kulturált lenne, viszont vannak mély kultúrájú emberek, akik éppen a belső építés szerénysége miatt, nem túlságosan civilizáltak. A civilizáltság foka és mennyisége, éppen gyakorlati elemeinél fogva megállapítható és pontosan mérhető, sőt mivel közösségi eredmény, megállapítható és mérhető társadalmi átlagban is. A kultúra szubtilis, alig mérhető s mivel egyéni mennyiség és egyéni teljesítmények eredménye, társadalmak ily szempontú értékmeghatározása lehetetlen. Legfeljebb csak a "kulturáltak" előfordulásának mennyiségéből lehet rendkívül bizonytalan. és pontatlan megállapítást eszközölni.
A honfoglalás előtti magyarság ruházkodásának célszerűségi és esztétikai felsőbbrendűsége felől a korbeli európai ruházkodás sokkal alacsonyabb célszerűségi és esztétikai és technikai minőségével szemben, aligha van vitatkozni való. Az egész civilizált emberiség a turáni lovas civilizációk csizmáinak, csizmába tűrt nadrágjainak, elől gombolt ujjas kabátjainak, fehérneműinek, kucsmáinak, öveinek, csatjainak, gombjainak és kesztyűinek utódait vette át, nem a sarukat, tógákat, tunikákat és germán vállkendőket, és a finoman kidolgozott bőr, a selyem és a bársony keletről kerültek nyugatra, nem pedig megfordítva.
A honfoglaló magyarság könnyen cserélhető és mosható fehérneműt viselt a nyolcadik században is. Európa lakosságának legfelső rétege is csak a 12. szd.-ban kezd fehérneműt használni s az európai ruhaanyag az előkelőknél is kizárólag primitíven kikészített bőr és durva szövet, vagy vászon. Gróf, herceg és báró egyaránt házilag előállított ruhákban jár olyan minőségűben, hogy ennél "civilizálatlanabbnak" lenni egyszerűen lehetetlen (3).
A honfoglalás előtti magyarság táplálkozására, a használt táplálóanyagokra, az Európában akkor még szinte teljesen ismeretlen fűszerűek hosszú sorára igen sok adatunk van. A főzés változatos és ízletes voltát aligha kell hangsúlyoznunk. A középkorban éppúgy, mint napjainkban nemzetközi hírű magyar főzésművészetet természetesen nem a mieinkhez képest még ma is kezdetleges európai főzéstől tanulta el a magyarság. ősi húspor és tejpor mint modern találmány, majd ezer évvel később válik a nyugati civilizációban ismertté és általánossá. A szegények és gazdagok táplálkozása között természetesen különbség van. Az étkezés szertartás volt őseinknél, a legegyszerűbbek házában is. Az ültetésnek megvolt az ősi rendje, az étkezésnek a szabályai. Az étkezéshez minden felnőtt férfi a saját kését használta - minden felnőtt férfinak volt kése és borotvája - s mivel sokat szerepeltek kásás és levesszerű ételek az étrendjükön, kellett használniok kanalat is. Európában még a 17. szd.-ban is kézzel ettek, a lerágott csontokat az asztal alá dobálták és a falat lenyelhetetlen részét a padlóra köpték az előkelő dámák is, pl. az angol királyi udvarban is. Az étkezés utáni hangos böfögés még a 17. szd. elején is úgy számított, mint az ételek jóságának a dicsérete az előkelő házakban. Hogy hogyan étkezhetett a köznép, és hogy hogyan étkezhettek a 8., 9. szd.-okban, az olvasó elképzelheti. A mai értelemben vett és ízesített főzés, főként az édességek készítése Európában a keresztesháborúk után, a 13. szd.-ban kezd elterjedni a főúri házakban s a keletről származó ételek és fűszerek majd csak századokkal később kerülnek be, általában elrontott, ügyetlen, legtöbbször felismerhetetlen formában, a köznép főzésébe. Az ősi magyar fűszeres abálást és a különböző savanyításokat pl. az angol háztartásban ma sem ismerik. A táplálkozás minőségében és az étkezés módjában semmi esetre sem a honfoglalás előtti magyarság volt a "civilizálatlan" és Európa a "civilizált", hanem határozottan és vitathatatlanul megfordítva (4).
Nem más a helyzet a civilizáltság harmadik kritériuma, a lakás célszerűsége, minősége és esztétikája területén sem, noha csodálatosképpen éppen ezen a téren nézi le a 19. szd. történettudománya a "sesshaftig" Európához képest "nomád" magyarságot a legjobban.
Koraközépkori és ókori őseinknek az európai történettudósok által olyannyira lenézett "nomád sátrait", amelyeket néhány lelkes magyar tudós összehasonlító kutatásának eredményeiből s az ezeket a villámsugár fényének tisztaságával és élességével igazoló és kiegészítő szumir nyelvi információkból ma már pontosan meg lehet rajzolni, az alábbiakban mutatjuk be azzal a köteles megjegyzéssel, hogy néhány - nem sok - jelentéktelenebb részletre vonatkozó hipotézise a leírásnak még konkrét bizonyítást igényel.
Az ősi magyar ház, amelyet borító anyagáról a jelen mű első részének 5. fejezetében már letárgyalt vert gyapjúról, a kalimról neveztek szabir őseink népiesen "kamliknak", egy 7-8 méter átmérőjű és a középső pontján mintegy 4 és fél méter magasságú, kupola-alakú helyiség volt, az egykorú Európa átlagosan 2.70x3.60 m-es alapú és 2.20 m. magasságú, sárból tapasztott kamráihoz képest - (amelynek kicsi és üveg nélküli szellőző és világító lukait fatörzsből hasított deszkadarabokkal zárták le -valósággal terem, amelyet előre elkészített könnyű alkatrészeiből egy nap alatt fel lehetett állítani és egy nap alatt le lehetett bontani. A tekintélyes nagyságú épület teljes anyaga súlyban és terjedelemben egyaránt felfért két ökrösszekérre. Szerkezete az egy évezredek alatt tökéletessé vált építéstechnika csodája volt, talajrögzítése könnyűsége ellenére is kibírta az ázsiai óriás síkságok nagy szélnyomását, és szigetelése és ventillációja az 55-ik szélességi fokig lehetővé tette használatát. Strukturális alkatrészei a következők voltak
a. az istenfa
b. a két oldalborda
c. 24 szarufa és abroncsfák
d. a karim
e. a csicsák, vagy csücsök, vagy sisak, vagy csöcs
f. a két aszkuppu (küszöb)
g. a borító kalim (több darabból)
h. a két kalincs (kulcs?)
i. gamós cövekek és marhabőr szíjazat.
b. a két oldalborda
c. 24 szarufa és abroncsfák
d. a karim
e. a csicsák, vagy csücsök, vagy sisak, vagy csöcs
f. a két aszkuppu (küszöb)
g. a borító kalim (több darabból)
h. a két kalincs (kulcs?)
i. gamós cövekek és marhabőr szíjazat.
Az "istenfa" egy átlagosan tíz centiméter átmérőjű, négyöles ("négyellős"-nek mondták e sorok írójának szülőfalujában a májusfa "előírt" hosszúságát), nyílegyenes, fiatal fatörzs volt. A "házasodni" akaró legények első ténykedése egy megfelelő istenfa keresése volt, amit a tavaszi nedvkeringés megindulása előtt vágtak ki és a nősülési szándék komolyságának demonstrálására éjszaka leástak a kiválasztott lány szüleinek kamlikja elé. Az istenfának őszig kellett száradnia, akkor aztán simára faragták, sőt esetleg faragványokkal díszítették a felületét.
Az "oldalborda" baltanyél vastagságú öles keményfa rudakból készült, úgy, hogy a közepükön keresztülfúrt lukaknál fogva kettőt-kettőt összeszíjaztak olyképpen, x alakban szétnyithatók legyenek. Az alsó és felső végeiken fúrt nyakuknál fogva azután tizenkét ilyen bordapárt összeszíjaztak. Az egész összecsukva egy ölelésnyi vastagságú köteget jelentett, harmonikaszerűen széthúzva viszont egy ca. 12 m. hosszúságú x-ekből álló bordafalat alkotott, amit félkörbe hajtva a másik, ugyanilyen oldalbordával illesztettek, a két érintkezési pontnál ajtónyílást hagyva, össze. Az egész egy 24-25 m.-nyi kerületű kört alkotott, amelynek középpontjában, ölnyi mélyre leásva, a négyöles istenfa állt.
Az "oldalborda" baltanyél vastagságú öles keményfa rudakból készült, úgy, hogy a közepükön keresztülfúrt lukaknál fogva kettőt-kettőt összeszíjaztak olyképpen, x alakban szétnyithatók legyenek. Az alsó és felső végeiken fúrt nyakuknál fogva azután tizenkét ilyen bordapárt összeszíjaztak. Az egész összecsukva egy ölelésnyi vastagságú köteget jelentett, harmonikaszerűen széthúzva viszont egy ca. 12 m. hosszúságú x-ekből álló bordafalat alkotott, amit félkörbe hajtva a másik, ugyanilyen oldalbordával illesztettek, a két érintkezési pontnál ajtónyílást hagyva, össze. Az egész egy 24-25 m.-nyi kerületű kört alkotott, amelynek középpontjában, ölnyi mélyre leásva, a négyöles istenfa állt.
A "szarufák" szintén baltanyélnyi vastagságú két öles fiatal surjánok törzsei voltak, amelyeket kivágásuk után, nyers állapotban, íj-szerűen, adott görbületre meghajtva így kikötve szárítottak ki, amelyek így szarv-formájúkat megtartották (innen a név, szarufa). A mindkét végükön átfúrt lyukaknál fogva aztán alsó végüket a bordafal felső csomópontjaihoz, felső végüket pedig a karimhoz szíjazták hozzá, egymástól egyenlő távolságra. A bordafal minden csomópontjához tartozott egy szarufa, összesen 24.
A karimot képzelje el az olvasó egy négyküllős, vízszintes helyzetű keréknek fent a magasban, amelynek az istenfa jelenti a tengelyét. Helye az istenfa felső végétől lefelé, mintegy háromnegyed ölnyire ,lehetett, ahol az istenfába belefúrt főcövekekkel volt megrögzítve, valószínűleg úgy, hogy a négy küllője a négy világtáj felé mutatottá. Ez a karim a szegényebbeknél fából, a tehetősebbeknél fémből készülhetett. Átmérője 60-70 cm. lehetett, mert a küllők között egy ember át tudott bújni (5). A karim kerületéhez voltak hozzászíjazva a szarufák felső végei, 8-8 egy-egy küllőnyílásba. Az így kiformálódó félgömbalakú bordázat szarufáit bizonyára több gömbmetszet magasságában abrincsfákkal kapcsolták össze, hogy a szarufák egymástól egyenlő távolságra legyenek kimerevítve, a kör alakú bordafal talajon nyugvó alsó csomópontjait pedig gamós cövekekkel rögzítették az előzetesen egyenletessé tett talajhoz. Az így létrejött megmozdíthatatlan félgömbvázra feszítették aztán rá a kalim-borítást úgy, hogy fent, a karim belső köre fedetlenül maradt, vagyis a kalimot fent a karim kerületére szegték rá. Így egy égre néző kerek nyílás maradt az építmény tetején. E fölé a nyílás fölé került a csicsák, vagy sisak.
A csicsák, vagy sisak egy lefelé fordított tölcsér alakú készítmény volt, amit az istenfa hegyére húztak rá. Kerülete valamivel nagyobb lehetett a karim kerületénél, egy arasz magasságban lehetett a karim felett (arasz ,- eresz). Így beengedte a fényt, kiengedte a füstöt, de nem engedte be az esőt. Anyagának a füstjárás és az esetleges szikrák miatt égetett cserépnek, vagy fémnek illett lennie. A kirgiz gyurtok tetőnyílásának lezárható voltából következtetve nem valószínűtlen, hogy a csicsáknak a kanimtól való magassága változtatható volt, sőt vihar esetén esetleg teljesen rá is lehetett a kanimra ereszteni.
A karim nyílásán keresztül távozott a füst, a karim és környéke tehát állandóan fekete volt. S ebben a tényben esetleg megtaláltuk "korom" szavunk eredetét is.
Az aszkuppu (küszöb) szó második fele (kuppu) valószínűleg a turáni "kap" szóval azonos. A küszöb egy többé-kevésbé szabályosra faragott, hosszúkás, ajtóféltől ajtófélig (7) érő kődarab volt, amelyen átlépve lehetett a kamlik belsejébe bejutni, és az lehetett a jelentősége, hogy télen és vihar esetén a "kalincsot" leszorítsa. A kalincs egy, a bejárati nyílás felső részéhez hozzávarrt téglalap alakú kalimdarab volt, amelynek alsó széléhez hosszában faszegély volt erősítve. mint a mai iskolai térképeknek. Jó időben a kalincs erre volt feltekerve. Rossz időben, vagy télen a kalincsot leeresztették, két szélét hozzászíjazták a bejárati nyílás két szegélyéhez, alsó részét pedig behúzták a kamlik belsejébe és rátették az "aszkupput".
A fenti felsorolás megadja őseink házának általános szkémáját. Ezek a házak azonban, ha alapszerkezetükben és formájukban azonosak voltak is, anyagukban, minőségükben, kivitelükben és belső bútorzatukban a szegényességtől a gazdag fényűzésig rang és vagyoni helyzet szerint éppúgy különböztek, mint manapság. A szegények maguk készítette, ügyesebben, vagy kevésbé ügyesen előállított és kaláka-segítséggel összehozott, vagy a gazdagok elsőrendű mesterek által, válogatott anyagokból készített kamlikjai között szembetűnő volt a különbség, ami mindjárt a kamlik színében megmutatkozott. A szegényebbek olcsó kalimjába ugyanis belevertek mindenféle színű gyapjút, sőt, a ház körül és a szomszédságban összeszedhető egyéb szőröket is, ennek színe ennélfogva szürke s ilyen színű volt a kamlik maga is. A rangosabbak azonban csak fehér gyapjúból csináltattak kalimot, ezeknek a kamlikja tehát fehéren villogott a napsütésben, minél többet szítta a nap és verte az eső, annál inkább. A szegényebbek kamlikja előtt nem volt a hátaslovak megkötésére való karókon kívül semmi s a ház mögött egy rögtönzött garád, téli szálláson egy náddal fedett verem, meg egy szabad tűzhely jelentette. A tehetősek kamlikja előtt díszesen faragott kopják várták a vendégek lovait, a ház mögött fedél a szabad tűzhely felett és fürdősátor, "fürdőcserge", verem és szolgalakások voltak. A szegényebbek csicsákja cserépből, esetleg vasból készült, a gazdagoké rézből volt díszesen kovácsolva, vagy fából, rézlápokkal borítva. Az előkelők ikerkamlikokat, vagy éppen hármas egybeépített kamlikokat építtettek, amelyek egymásba-nyíló ajtait függönyök választották el és egy, vagy három, vagy éppen hét lófarkas kopja adta tudtul a rangot a ház előtt.
Még nagyobb különbségek voltak a kamlik belső felszerelésében, annak ellenére, hogy legmélyebb alapjaiban és civilizációs minimumában ez is egységes volt.
1. Ezeknek a nemzetségneveknek 9. századi nyomai megtalálhatók a Kievi Krónikában és kazárokra vonatkozó arab kútfőkben éppúgy, mint öt emberöltővel később a honfoglaló magyarság nemzetségnevei között. Lásd később.
2. Gr. Zichy István, Cs. Sebestyén Károly, Bátky Zsigmond, Vámos Ferenc, Györffy István, Almásy György, László Gyula, Stb., stb.
3. Az európai öltözködés színvonaláról a 12 századig pontos képet nyújt Sydney Painter "A History of the Middle Ages" c. művének remekbeírt 4. fejezetében (Knight Kand Feasants). New York, 1954. A magyar ruházkodás, célszerűsége és fényűző volta felől számos egykorú arab, és német adat van. Egykorú német kútfő álmélkodva beszél az augsburgi "magyar-mészárlás"- ból német kézre került fényűző ruhákról és meséskincsekről, Az arab Gardizi (Kr. u. 1050) egy régebbi arab munkából (Dzsajhani) idézi: "A magyarok bátrak, jó kinézésűek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készül, fegyverzetük ezüsttel van borítva, szeretik a fényűzést". A leírás természetesen az előkelőbbekre vonatkozik. Ezüst-ötvösiparuk egyébként exportra is dolgozik.
4. A honfoglaláskori magyarság táplálkozásáról és étkezési rendjéről sok értékes adat található László Gyula: "A honfoglaló magyar nép élete" c. kiváló művében.
5. A karim szumir szó s karima szavunk innen ered. De innen ered a rómaiak égtájait mutató köralakú eszköze; az u. n. "gróma" is, amely felismerhetően a karim eltorzult alakja. Mivel a grómát etruszk közvetítéssel a rómaiak is a szumir kulturától kapták a görögökkel együtt, kézenfekvő a feltevés, hogy őseink karimja égtáj jelzésre is, sőt talán napóraként is szolgált. Az a népi szokás, mellesleg, hogy kereket tesznek a kéményre a gólyák számára, az egykori karimmal lehet összefüggésben.
6. Primitív ázsiai népek sámánjai felmásznak az istenfára (ma is) és kibújnak a karimon bizonyos szertartások alkalmával. A karimon egyébként a ház lebontásához is ki kellett bújni.
7. A kifejezést mai értelemben használtuk, szabin-magyar őseink azonban a bejáratot "kapunak" hívták. Ajtónak csak vermeik ásott lejáratát hívták, meg a földbe süllyesztett szláv kunyhók lejáratát. Ami az "aszkupp" szó első tagját illeti, nem lehetetlen, hogy azzal az ősi hittel, vagy babonával függ össze, amely szerint a küszöbben valamelyik ős szelleme lakik (László Gy. I.m.)
A főbejárat és az istenfa közötti tér baloldali fele volt a ház előkelő helye, a fogadó, a "szalon", amelyet a szegényebbeknél gyékény, vagy egy darab kalim, tehetősebbeknél hófehér, kivarrott kalimtakaró, előkelő embereknél drága szőnyeg borított az istenfát körülvevő padka tetejétől csaknem a bejáratig. Az istenfa mögött, a kamlik közepén volt a padkás, nyitott tűzhely, amelyet főzésre még a szegényebbek is csak télen használtak. Kultikus hely volt ez, családi szentély. A padkákon az ősök, az "ízek", a családi szellemek szimbólumai, apró szobrocskák voltak, a Gellért-legenda "szkitha bálványai".
A kamlik fala mentén a főbejárattól bal felől bőrzsákokban, "buginokban", "bugyor"-okban a család ingó vagyonát, nyílhegyeket, zablákat, kengyeleket, kikészített bőröket, feldolgozásra váró tiszta gyapjút, nem használt ruhákat és tartalék élelmiszerűeket tartottak, jobbra a bejárattól pedig ülő- és fekvőhelyül is szolgáló fedeles ládák sorakoztak, a szegényebbeknél egyszerűek, szegényesek, a gazdagoknál díszesen faragottak. A ládák sora után az asszonyok és gyermekek fekhelyei következtek. A falon körben különböző eszközök voltak felakasztva, edények, cserép holmik, íjak, kardok, pányvák, nyergek, karikás ostorok stb., a gazdagoknál zsákmányolt tárgyak, fémpajzsok, sisakok, drága mívű kardok, arany, ezüst edények. Az előkelők kamlikjainak a falai belülről könnyű textilanyagokkal voltak bevonva. Zemarkhos, a bizánci császár Isztemi kök-türk kagánhoz küldött követe álmélkodva ír a 6. szd- ban az előkelő kamlikok fényűző belső berendezéséről, amely "a bizánci császári palotába is beillenék".
A kamlik pontos körben felállított két oldalbordáját a talajhoz hozzárögzítő cövekeket "sátorfáknak" hívták éspedig azért, mert ugyan ilyeneket használtak a hadi táborozások (8) idején rögtönzött csitárok, sátorok, csótárok lerögzítéséhez is. Kívülről befelé ferdén verték őket "kalapáccsal" a földbe és a kamlik lebontásakor a gamó alá feszített rúddal húzgálták ki. A házbontásnak s az alkatrészek felcsomagolásának utolsó mozzanata a földön szanaszét heverő kihúzgált sátorfák összeszedése volt s a mozzanat szólamkincsünkben a mai napig megmaradt.
Az ősmagyar lakás a fényt fejezte ki. Ha valakinek módjában lenne ébren, nyitott szemmel feküdni napimádó őseinek kamlikjában a hajnalt megelőző percek kupolás sötétjében, ha látná, hogyan válik ki a negatív alaktalanságból messze fent a feje fölött először egy halvány-szürke korong, azután hogy csillan meg a közepén, fenn a rúd tetejének fényes, fekete kormán a kelő nap legelső sugara, és hogyan kúszik lejjebb-lejjebb az égbenyúló rúdon, mint Teniz első vidám köszöntése és hogyan kezd alakot ölteni minden a nagy félgömbön belül, egyre tisztábban, egyre világosabban, amint az áldotta fény kúszik a rúdon lefelé, míg csillogni nem kezdenek a halhatatlan ősök szobrocskái, egyszerűre megértené, miért hívták ómagyar őseink a ház tartórúdját - istenfának.
Ilyenek voltak szabir-magyar őseink otthonai Dentu-Magyariában. A szegényeké szegényes, a gazdagoké fényűző, hanyagoké rendetlen, piszkos, a szorgalmasoké tiszta rendes. Mindenesetre tágas volt, jól szellőző, egészséges és világos még modern követelmények szerint is.
Összehasonlításul most vessünk egy szakszerű pillantást 8-10. szd. Európájának lakásviszonyaira. A szemléhez a kitűnő new-yorki professzornak, Sydney Painternek pár idézett munkáját fogjuk használni, amelynek pontos szemléletesen megrajzolt korképe nagyon szépen megegyezik Godefroid Kurt brüsszeli egyetemi tanárnak a század elején megérdemelt, feltűnést keltő brilliáns munkájával (9).
A mű részletes lakásleírást a 10.-11. század Európából ad - Árpád és Könyves Kálmán közti idő ez nálunk és a tipikus lovagi, főnemesi "kastély" leírását adja. A kép tehát több mint négyszáz évvel későbbi a fentiekben nyújtott szabir-magyar képnél és nem a tipikus európai átlaglakást adja - mert ilyen Európában nincs ... hanem csak egy kivételes kisebbség lakáscivilizációját, de a képből könnyen kiértékelhető, hogy hogyan lakott a kor Európájának 80 százalékát jelentő paraszt.
A tipikus "lovagvár" és főnemesi rezidencia a 12. szd.-ig két szorosan egymás mellett fekvő igen tágas udvar, amelyeknek négyszögei földhányással vannak körülvéve. A földhányáshoz kitermelt föld helye egy széles és mély árkot képez a két udvar körül, amelyekbe a közeli folyó vizét eresztik bele. A főudvart egy az árkon keresztül vert fahíd köti össze az előudvarral. A körbefutó földsánc tetején fatörzsekből hasított deszkapalánk fut körül. A főudvarnak a másik udvarba átvezető hídbejárattal ellenkező végén van egy, a 11. szd- ig általában fatörzsekből és hasított deszkákból összerótt zömök, toronyszerű épület. Ez a lovagi rezidencia. Az előudvaron gazdasági épületek vannak és baj esetén ide húzódnak be a "várkastély" birtokának parasztjai a környező sárkunyhókból. Kőépületek csak a 12. szd.-ban kezdenek megjelenni. A kastély és annak életmódja az európai civilizáció 11. szd.-i színvonalán Sydney Painter leírásában a következőképpen fest (10).
"A feudális osztály élete egyszerű volt és nyers s tagjainak alig volt több fényűzésben részük, mint a parasztoknak, akik uraik földjeit művelték. Egy lovagnak bőségesen állt a rendelkezésére minden, amit a földjei termeltek. Ehetett kenyeret és vadhúst, amennyit bírt és ihatott bort, vagy sört, amennyi belefért. Azonban, bár ennivalója mennyiségben határtalan volt, messze volt attól, hogy változatos legyen. Gyapjú ruhája is volt, amennyit el tudott nyúzni, ezeket azonban a feleségének és cselédlányainak meglehetősen ügyetlen kezei szabták. Egyszóval, több ennivalója és ruhája volt, mint a parasztoknak, a minőség azonban ugyanaz volt".
"A lovagi kastély rendkívül egyszerű volt és nagyon kényelmetlen lehetett. Általában két helységből állt, a csarnokból és a kamrából. Hivatalnokaival, vazallusaival és parasztjaival a lovag a csarnokban intézte az ügyeit. Itt evett kecskebakokon keresztülfektetett deszkákból készült asztalon. A csarnok, amelyet szolgák, fegyveresek, prostituáltak, vendégek és a lovag és családja töltöttek meg, vad összevisszaság színhelye volt általában. Éjjel, részben az asztalokon, részben a padlón, itt aludt a cselédség. A kamra az uraságnak és családjának magánhelyisége volt.
Magasrangú vendégeit itt szórakoztatta. Éjjel az uraság, felesége és a gyermekei itt aludtak ágyaikban, személyes cselédjeik pedig a földön. Egyes esetekben egy egy nagyon nagy úrnak kápolnája is volt a kastélyban. A 12. szd.-ra kelve néhány kastély már annyira fényűző lett, hogy öltözőszoba is volt a kamrához ragasztva. A kastélyok nagyon hidegek és huzatosak voltak. Az ablakok vagy nyitottak voltak, vagy pedig deszkákkal voltak takarva. Ha a kastély faépület volt - mint ahogy a 13. szd.-ig legtöbb az volt - a lovagnak nem volt fűtése. A kőből készült kastélyokban lehetett tüzet rakni, mivel azonban kémények csak a 12. szd. vége felé kezdenek megjelenni, a füst elviselhetetlen lehetett. Valószínű, hogy ha közülünk valakinek választást ajánlottak volna egy téli éjszakát az uraság, vagy a jobbágy lakásában tölteni, az illető a meglehetősen szűk sárkunyhót választotta volna a helyes kis (nice) meleg disznókkal egy társaságban".
Íme így festett a főúri réteg lakáskultúrája és európai "civilizációja" a 11. szd.-ban. Próbálja elképzelni az olvasó ugyanezt a 8-dikban, és próbálja elképzelni a szabad parasztokét és jobbágyokét. Aztán eszközöljön összehasonlítást.
Egy összehasonlítást e sorok írója is tesz. Az orosz archeológiai leletek pontosan ugyanilyen rendszerűnek mutatják a hun várkastélyokat azzal a két különbséggel, hogy ott a lakótorony több emeletes és általában kőből, vagy vályogból épül, és egy központi kazánból légfűtése van nemcsak a főépületnek, hanem a főudvar kis lakóházainak is. Kr. e. az 5: században. Ezerhétszáz évvel a 12. századi európai civilizáció előtt.
A "civilizáltság" negyedik, s talán legdöntőbb érték meghatározója a hygiénia, a tisztaság.
Ha szemügyre vesszük a turáni népek "barbár", de viszont gondosan borotválkozó világát a testi tisztaság szempontjából, meglepő adatokra bukkanunk.
Az első mindjárt az, hogy a világ három legfigyelemreméltóbb fürdésrendszere, a török fürdő, a japán fürdő és a finn szauna, mind - turáni. A koraközépkorban a "szkitha" fürdő olyan híres volt, hogy Konstantinos Porphyrogenitos bizánci császár hadjáratokra és vadászatokra "szkitha fürdőcsergét" vitetett magával.
Azonfelül, hogy a turáni népek fejlett hygiéniája és tisztaság szeretete alól a honfoglalás előtti magyarság sem valószínű, hogy kivétel lett volna és a felsőbb társadalmi réteg egész biztosan rendszeresen fürdött, e sorok írója azt hiszi, hogy a honfoglalás előtti magyar tömegeknek, a köznépnek a tisztálkodási rendszerűére vonatkozóan is felfedezett egy nagyon sokat elmondó adatot. A dolog eléggé érdekes, és talán jelentős is, némileg részletesebb megtárgyaláshoz. Ez annál inkább szükségesnek látszik, mert az alább következők ellentétben állnak Solymossy Sándor és László Gyula feltevéseivel.
Folkloristáink sokat töprengtek egy ősi eredetű, ma már a gyermekversikék birodalmába leszállott rejtélyes rigmuson, amelyet, bizonyos, nem logikátlan magyarázatok alapján, ősi, pogány varázsló-szöveg maradványának gondolnak. A verstöredék, amelyet csekély variánsokkal azt hiszem az egész Magyarországon ismernek, ez
"Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, Bab szerda".
A "varázsolás" számtalan ismert szokása és szövegpéldája szerint annak alapja a fordított, ellentétes sorrend és ez látszik jelentkezni a versike péntek, csütörtök, szerda sorolásában. Folkloristáink feltevésének további alapja a szitába, rostába dobott babszemekből való jövendőmondásnak az ázsiai rokonnépeknél is meglevő szokása és a kis versben valóban szita is van, meg pap is.
Az értelmes, intelligens és éppen ezért meggyőzőnek ható megfejtést mindenki minden további nélkül elfogadta, e sorok írója is, akinek pedig koragyermekkorából sok információja maradt meg a "szita, szita péntekről" a tudata alatt, amikre azonban hosszú időn át ügyet sem vetett.
Még az első világháború előtti években e sorok írójának ősi, avar kertes-településű szülőfalujában (11) nyári vasárnap délutánokon végigjátszották a "szita, szita pénteket", éspedig nem gyerekek, hanem felnőtt legények és leányok. A játék, amelyben a falunak csaknem az egész fiatalsága részt vett, a falu egyik végén kezdődött, végigvonult a falun és a másik faluvégén fejeződött be. Legények és leányok hosszú, és összetételét, formáját, szerkezetét állandóan változtató oszlopba rendeződve párosával játszották, és így, ahogy fél évszázad távlatából e sorok írójának lelki szemei előtt újra lejátszódik, a maga pantomim cselekményeivel, táncos mozdulataival, páros recitálásaival és éneklő kórusaival, nem varázslat-maradványnak tűnik, hanem az egy ősi, primitív, de tisztán és határozottan felismerhető - dráma. Egy ősi műfaj a primitív görög drámák a comedia dell'artek, a középkori danse macabrek, meg misztériumok világából, csak sokkal derűsebb. Még abban is dráma volt, hogy szabályos nézőközönsége volt a faluhosszat a kapuk előtt üldögélő idősebbek személyében. A pantomim lényege az volt, hogy az első pár kéz a kézben, a kezét felemelve "kaput csinált", azon keresztül bújt a következő párból a legény, megkerülte őket, mialatt az egyedül maradt leány kebleit a két karjával szégyellősen eltakarta, táncmozdulatokkal védekezett a visszaérkező legény közeledési kísérletei ellen aki végülis megölelte, összeölelkezve most már együtt átbújtak a "kapun", a "kap" kettévált és visszament a sor végére és most már ez a pár lett a kapu, és ez így ment egy folyamatos szekvenciában a falu egyik végétől a másikig. A dal és recitativo több versszakból állt, amit újra és újra elmondtak, amint a menet lassan jutott előre és minden újrakezdés ugyanazzal a versszakkal indult és záródott
Leány: "Bújj, bújj zöld ág,
Zöld Levelekbe,
Nyitva van az arany kapu
Csak bújjál be rajta."
Zöld Levelekbe,
Nyitva van az arany kapu
Csak bújjál be rajta."
Legény:
"Nyisd ki rózsám kapudat, Hadd kerüljem házadat"
"Nyisd ki rózsám kapudat, Hadd kerüljem házadat"
Kar:
"Szita, szita péntek,
szerelem csütörtök,
Pap szerda".
"Szita, szita péntek,
szerelem csütörtök,
Pap szerda".
A fentiekben a naiv népi játék egyszerű tartalmán és szépségén kívül az olvasó semmit sem lát, mint ahogy közel fél évszázadon keresztül a szerző sem látott, annak ellenére, hogy faluja sok-sok régi népszokása és népszertartása sorában, amelyek egész az első világháborúig életben voltak, az alábbi furcsaságok voltak közismertek:
A köpülő felső, eltávolítható, "kármentő" részét az idősebbek úgy hívták, "szita". Ez egy dongákból összeabroncsozott készség volt (mint ahogy ilyen volt a köpülő maga is) amelynek a fenekébe számtalan lyuk volt fúrva, középen egy nagyobb, ezen keresztül járt le és fel a köpülő nyele, amely mozgás közben tejfelt rángatott fel a felső részbe, ahonnan aztán a tejfel a lyukakon keresztül viszi csurgott a köpülőbe. Igen sok házban volt még akkoriban egy fogantyús faedény, amelynek szintén lyukakkal ellátott feneke volt. Tele lehetett meríteni vízzel s a víz lyukakon keresztül sugarakban folyt ki. Tisztálkodásra használták - egy ősi "zuhanyozó" volt - és ezt is úgy hívták az öregek "szita".
Szigorú hagyomány szerint pénteken este nem volt szabad látogatásokat eszközölni. Aki valami ügyes-bajos dolgában pénteken elment valahova és naplemente után is ottfelejtette magát, annak vöröshagymát nyomtak a markába, vagy távozásakor vöröshagymát dobtak utána.
Péntek este a legények udvarlás helyett "lesbe" jártak. Ez abból állt, hogy a házat megkerülve, hátul a kertbe másztak be és alkalmas rejtekhelyen, a kertet az udvartól elválasztó kerítés tövében, vagy bokor alatt, vagy fára mászva meghúzódtak, természetesen lányos házak kertjében. Péntek este volt ugyanis a tisztálkodás hagyományos ideje mindenütt, s a tisztálkodás, a hideg időt kivéve, a ház mögött, az udvaron folyt, teknő, vagy dézsa körül úgy, hogy a tisztálkodó leszappanozta magát és a "szitával" zuhanyozott az esti sötétség védelme alatt.
Ezek a gyermekkori apróságok egyszerűre csodálatos összefüggést kaptak egymással és a szita-szita péntekkel, mikor e sorok írója szumir nyelvi tanulmányai során néhány évvel ezelőtt belebotlott J. D. Prince szakkörökben jól ismert és megbecsült "Material for a Sumerian Lexicon" c; munkájában a "szita" szóba, amelynek transliterálása pontosan a magyar "szita", jelentése azonban "víz csorgató edény". A szó szumir etimológiája "eszi", ami "csöpögő víz"-et jelent (v. ö. "eső") és a műveltető, igésítő gyök "t". "Eszi-t" - eső-csinál -, modern kifejezéssel "zuhanyoz".
Ha a "szita; szita péntek" valóban ősi népi szövegmaradvány, mint ahogy minden jel szerint tényleg az, akkor a honfoglaláskori magyarság rendszeres heti fürdési napja a péntek volt, és a "szita, szita péntek" szöveg és játék a pénteki fürdést és leskelődést, az ebből kibontakozó udvarlást (csütörtök) s végül a házasságot (pap-szerda) adja elő pogánykori irodalmunknak egyetlen fennmaradt naiv drámájában. Ha az olvasó maga elé képzeli a pantomimot, a "kapun" átbújó, házat megkerülő legényt, a keblét félősen eltakaró leányt, az ellenkezések utáni ölelést, a közös átbújást a kapun, majd az első pár hátrakerülését és az egésznek szakadatlan újraismétlődését, benne van a nemzedékről-nemzedékre megújuló élet misztériuma s a szöveg meglepő szabatossággal meséli el az ősi magyar telepek péntek estéit a házasságig
"Bújj, bújj zöld ág,
Zöld levelecske,
Nyitva van az arany kapu,
Csak bújjál be rajta.
Nyisd ki rózsám kapudat,
Hadd kerüljem házadat,
Szita, szita péntek,
Szerelem csütörtök,
Pap szerda".
Zöld levelecske,
Nyitva van az arany kapu,
Csak bújjál be rajta.
Nyisd ki rózsám kapudat,
Hadd kerüljem házadat,
Szita, szita péntek,
Szerelem csütörtök,
Pap szerda".
A "japán fürdőből" a "török fürdőből", a finn "szaunából", a "szkitha fürdőcsergéből", az ősi kerekes "fürdőkocsiból" kiindulva, a hetenkint pénteken zuhanyozó, gondosan borotválkozó barbár és civilizálatlan "nomád" magyarság higiéniája felől megrajzolható kép, úgy hisszük megbízható, s a tágas kamlik a rendszeres téli tisztálkodást is minden nehézség nélkül lehetővé teszi.
A civilizált, sesshaftig és felsőbbrendű Európa lakóinak messze túlnyomó zöme ezekben a századokban hosszú hajat és szakállt viselt, az olló és a borotva a mediterrán sávoktól északra ritkaság. Fehérneműt nem hordanak, tehát nincs mit hetenkint váltani, fürdeni a legelőkelőbbek kivételével télen soha s nyáron is csak alkalomszerűen fürdenek, a koraközépkori egyház, mint erkölcstelen, bűnre vivő alkalmat, egyébként is kárhoztatja a fürdést, különösen meztelenül. Fürdők, sem közfürdők, sem magánfürdők nincsenek Európában még az újkor első századaiban sem nem még a középkor elején. A földrész lakosságának 90 százalékát jelentő szegény nép az alváshoz még le sem vetkőzik.
Európa a 11. század végéig nem ismeri a cukrot, ismeretlen a kémény s ha télen tüzet gyújtanak, a lovagi "kastélyokban" is a szoba közepén rakják, mint a szabadban. Ismeretlen a gyertya és még inkább a "görög" olajmécses, csak fáklyákkal világítanak, ismeretlen az ablak, még a nyitható deszkatáblás ablak is, ismeretlen a csizma, ismeretlen a fehérnemű, ismeretlen a szőnyeg és nagyon ritka a ló. Ismeretlen az égetett tetőcserép és a tégla, még a kastélyokat is zsupszalmával, meg hasított deszkatetővel fedik. Nincsenek iskolák, Európa lakosságának 99 százaléka analfabéta, még a vidéki papság is írástudatlan. Ismeretlen Európában, nemcsak a 11. századig, hanem még sokáig azután is a kocsi, csak a kétkerekű talyigát ismerik. A 8. század elejéig ismeretlen a kengyel és a nyereg és ismeretlen a lovasharc. A durva vásznon és a durván szőtt gyapjúszöveten kívül semmi más textilanyagot nem ismernek s a bútorzatot kecskelábas asztalok, lócák és ládák jelentik. A 8., 9. és 10. századi Európának csak egy része, s az is csak ceremóniáiban keresztény, erkölcsében és fegyelmében nem az. Egynejűség van ugyan, azonban minden lovagi, grófi, főnemesi és királyi háztartásban ott élnek a feleségen kívül az uraság ringyói is, minden jobbágy-leány és jobbágy-asszony szabadon használható tulajdon. A felsőbb réteg sokat és a teljes eszméletlenségig iszik, az asszonyok is, s az alacsonyabb rétegek azért nem isznak annyit, mert nincs mit. A gyümölcs, a szőlőtermelés, és a mediterrán sávon úgy-ahogy megmaradt egykori római gyümölcstermelés leszámításával, kizárólag csak erdőn gyűjtött vadgyümölcs. Mivel a burgonya Európában ismeretlen - a 17. században kerül Európába - az egyetlen tömegtáplálék a kenyér. A parasztok némi nagyon kevés húson és vadgyümölcsön kívül szinte kizárólag kenyéren élnek. Állataik legnagyobb részét a legfontosabbakon kívül, ősszel leölik, s ilyenkor egy-két hónapon át esznek húst (a konzerválást nem ismerik) mert rendszeres takarmányozás nélkül csak a disznó és a szárnyasok tudnak kitelelni.
A verés, a legbrutálisabb fokig és formában az élet mindennapos tartozéka. A lovagon, a grófon, az uraságon kívül kivétel nélkül mindenkit ver valaki. Verik a parasztot a csatlósok, ispánok és belső szolgák, verik a szolgákat és a csatlósokat és verik a feleségeket, a legmagasabb rangú úrnőket is a férjek. Az egyház próbál valamit segíteni - a fennmaradt egyházi törvények és előírások pl. megszabják, hogy milyen hosszúságú, vastagságú és súlyú botokkal szabad verni a feleséget - erre azonban nem sokat ad a teljhatalmú férj, különösen ha részeg, márpedig estefelé majdnem mindig az. Az emberölés - különösen az alacsony réteghez tartozók megölése - nem nagy dolog s ha egyáltalában kap, büntetést a lovag meg a gróf magasabb rangú hűbérurától érte, ez a büntetés enyhe, legtöbbször dorgálás. Még tréfából, szórakozásképpen is akasztatnak - egykori kútfőadatok szerint.
Keresztmetszetben, íme, ez a 8. és 9. század Európájának civilizált indogermán világa. A kép pontos és authentikus voltán semmit sem változtat az, hogy lent a mediterrán partokon kopottan, megöregedve, itt-ott omladozva és repedezve van egy-egy Róma, Firenze, vagy Marseille is, hogy Szent Péter fejcsóváló utódai néha-néha megpróbálják kérlelni a felszínesen romanizált barbarizmus brutális, falánk és féktelen lovagjait, báróit, grófjait és "királyait" eredménytelenül és hiába. Nem változtat néhány levakart régi pergamentre rákörmölt újlatin bölcsesség sem - amiket szinte senki sem olvas - sőt az sem változtat, hogy Monte Cassino dombjainak a mélyén már egy kolostor ügyetlen és nehézkes épületei, ahonnan a nursiai Benedictus serény és zsoltáros gyermekei új és új rajokban merészkednek be a sötét és vad földrész erőszakos és rakoncátlan oligarchái, és tompult parasztjai közé építeni azt, amiből majd nehézkes századok múltán Európa lesz. A kor ridegen, de becsületesen megrajzolt képében az a fontos, hogy az olvasó ne elszigetelten, hanem egymás mellé állítva lássa az európai felsőbbrendűség és civilizáltság meg a turáni alacsonyrendűség és civilizálatlanság sunyi "történettudományos" legendáit...
A civilizációk színvonalát nem az határozza meg, hogy hogyan él néhány tucat, vagy néhány száz kiválasztott és hány templomot és palotát és győzelmi oszlopot és diadalívet emelt egy-egy ember, vagy egy-egy kis hatalmi csoport hiúsága kifosztott, rabszolgamunkára szorított és meggázolt népek vagyonából. Civilizációk igazi színvonalát nem potemkin-ragyogás, hanem a magasság és mélység mennyiségei között vont intelligens középarányos mutatja és a történettudomány romok és írások nagyszerűségén lelkendező értékrendszere ebből a szempontból is revízióra szorul.. őseink átlagos életszínvonala sokkalta magasabb volt az egykorú Európa életszínvonalánál. Bármelyik nemzetségbe beleszületett ómagyar, akár szegény volt, akár gazdag, személyében független, elöljáróit kivéve az összes többiekkel egyenlő volt szabad akarattal, fegyverviselési és használati joggal, önbíráskodási szabadsággal, cselédjeivel és rabjaival emberségesebben bánt, átlagos egészében egészségesebben és kényelmesebben lakott, jobban és szebben öltözködött, jobban táplálkozott és asszonyát, ha "ura" volt is neki, jobban megbecsülte Európa átlagánál.
Nem örökölt kész városokat, épületeket, intézményeket és útrendszereket egy idegen civilizációtól. Nem voltak más civilizációból készen kapott bazilikái és parthenonjai, de nem voltak nyomorúságos veremlakásai és undorító külvárosi odúi sem. Kamlikjai voltak.
Ezek a kamlikok Közép-Ázsiától az avar birodalom Alpokig nyúló határáig jelentéktelen eltérésekkel ugyanolyanok voltak mindenütt a roppant turáni élettérben. Ilyenek voltak a Don túlsó oldalán a kazárok házai is, ilyenek voltak Dentu-Magyariától jóval északabbra, a nagy Don-kanyarban az onogurok házai is, hiszen ez a roppant kiterjedései világ Tibettől az Alpokig rokonnépek azonos világa volt. És ahogy ma Londonban, Párisban, Münchenben, Rómában ugyanazokat a ruhákat látja az ember, a ruházat is lényegében ugyanaz volt az Altáj-vidéken, a Káspi-tenger déli csücskénél, a Volga parton, a Dnyepernél, vagy a Tisza mentén egyaránt. Mivel pedig kisebb nagyobb dialektikus, vagy szókincsbeli eltéréssel a nyelv is majdnem ugyanaz volt, nem csoda, ha az ebbe a világba betévedő idegen a belső viszonyok ismeretének hiányában nem nagyon tudott ezek között a népek között különbséget tenni. A bizánciak, meg az arabok ez egyszerűség kedvéért "türköknek" nevezték mindnyájukat. (12).
8. "Táb" szumirul "sátorverést" jelent. A "Tábor-hegy" (Biblia) elnevezés a hegy sátor alakjára utal
9. A könyv - néhány fejezet kihagyásával - magyar nyelven is megjelent "A modern civilizáció kezdetei" címen a Szent István társulat kiadásában. E mű nyitó fejezetében nyújtott koraközépkori európai korkép főleg ezen a művön alapul. E sorok rója a könyvet még Magyarországon olvasta és jegyzetezte ki.
10. I. m. 122. lap. A szerző fordítása. 302
11. A falu építkezésén még a két világháború között is határozottan felismerhető volt a kertes-települési jelleg annak ellenére, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben községrendezést hajtottak végre és telekkisajátítások útján a faluban négy egyenes utcát nyitottak A telekkönyvben több, mint harminc telekátjárási szolgalom volt az utcátlan telkek számára. A falu egyébként mindössze 15 km-re van az ősi avar településként ismert Mezőkövesdhez, s az első világháború előtt a faluban még népviseletben jártak az emberek.
12. A "hun", "szabir", "úz", megjelöléseket nagyon össze-vissza és bizonytalanul használják. Konstantinos Proph. pl. ezt írja egy helyen ".. iisque conterminos fuisse populos illos qui Mazari atque Uzi cognominantur" ' (akiknek (t. i. besenyőknek) szomszédai azok a népek voltak akik magyaroknak avagy úzoknak neveztetnek). Konst. Porph. i, m. 37. fej.
A meotiszi térben berendezkedni kezdő szabirok - különösen a helyváltoztató, állattenyésztő törzsek - hamar összeakadtak onogur lovasokkal s az északnak nyúló nagy síkságon meg a Donec partján s gyorsan kiderült, hogy a hatalmas és hatalmaskodó kazárt egyiken sem szerették. Mikor aztán ezek az onogur lovasok elmondták, hogy messze délnyugaton, a Dnyeszteren túl az Alduna vidékén is rokonnépek élnek, akik nagyapáik korában innen mentek oda, akkoriban, mikor a kazárok erre a tájra jöttek és messze a nagy nyugati hegyeken túl is rokonnépek élnek, akik meg ükapáik korában mentek oda, a nemrég érkezettek földrajzi és politikai tájékozódása is megindult.
Csaba pioneer- nemzedékét lassan felváltja a következő a generációk örök rendjén. A település elrendeződése megszilárdult. Az évszázad vége felé, 790 körül már Edemen a kagán s a fiatal uralkodóval Dentu-Magyaria terjeszkedése is megindul. A Krim-félszigetre vezető földszorosban elveszik addigi kazár tulajdonosától Szurozs-t, amelyet amúgyis dentu-magyar terület választ el Kazáriától, fokozatosan birtokba veszik azt a területet egészen ami egykor Alánia nyugati fele volt s amit a bizánciak egykori tulajdonosaikról még mindig "Alániánák" hívnak és mire az évszázad elbúcsúzik, birtokukba kerül az egész Felső-Donec-vidék is, melynek szétszórt szláv telepei ez idő óta már nem a kazároknak, hanem nekik fizetik az állatbőr-adót. (13).
Ezzel új szakaszba lép Dentu-Magyaria története és ez a szakasz a gyors iparosodás szakasza. Európa keleti felének híres középkori ipara a kardgyártás ezzel megindul. (14).
Edemen úgy látszik fiatalon halt meg, mert 810 körül már Ügek a kagán, pedig ebben az időben Edemennek még a negyvenes éveit kellett taposnia. Hogy mikor halhatott meg, nem tudjuk, mint ahogy arra sincs eddig semmi adat, hogy pontosan mikor születhetett Ügek. Krónikásaink csak azt jegyezték fel vele kapcsolatban, hogy a felesége Önedbelia fejedelem szépséges leánya volt Emese.
XIV. ÜGEK KAGÁN
A sikertelen felszabadító háború után lefutó félszázad, Csaba és Edemen kora, az urbanizálódás korszaka Dentu-Magyariában. Az a nép, amely ötven éven belül majd Kárpát-Magyarországon is egyre-másra fogja kialakítani városközpontjait, (1) a megtelepedés és térfoglalás évtizedei után itt sem marad az, amit a 19. századi tudomány "nomádnak" nevez.
Hogy a kialakuló képlet lakosságának nagyobbik fele, az állattenyésztő jellegnek megfelelően legeltető rideg pásztor, aki a csordák, ménesek és nyájak legelőváltását háza népével együtt követi, ez természetes, hisz az állattenyésztés roppant arányú és külterjes ebben a korban, amikor még a "legnyugatibb" Európa is primitív őstermelő és zömében - disznókat legeltet. Hogy azonban a kialakulóban levő új szabir állam társadalma a maga egészében nem "nomád", azt vitatni sem lehet, hiszen akkora méretezésű társadalom, mint a "dentu-magyar", már csak technikai okokból sem lehet "nomád".
De még kevésbé lehet "nomád" az a nép, amely egy évezredes királyságból vándorolt ki, amelynek a múltban városai, várai voltak s amely a világ legcivilizáltabb és legrégibb s minden más népet megelőző történelmi területéről származik. Dentu-Magyariának számos bizonyíték szerint ipara, mégpedig export-ipara (kard, cserzett bőr, szőrme) és kereskedelme, a szó teljes értelmében külkereskedelme van, amelynek főútvonala a Krím.
A szomszédos Krím- félsziget akkoriban már hat-hét évszázados görög gyarmatvárosai részben görög, részben gót maradványok által lakott kereskedő városok, amelyek Bizánc felé továbbítják az ez időben már egyre élénkebbé váló kazár és zsidó kereskedelem áruit, főleg bőrt, fegyvert és rabszolgát, és a Krímbe két bejárat van. Az egyik a félsziget északi nyaka a Szurozs (Szoros, görögben Sudgea) által védett keskeny földszoros, amely 790-ben kerül kazár tulajdonból a szabirok birtokába, a másik a félsziget keleti oldalán, lévő s a Kubán torkolatánál mindössze egy kilométernyi szélességű tengerszoros, amin komppal lehet közlekedni. Ennek a szűkületnek krimi oldalán fekszik a Kubán-torkolattal szembenéző Kercs, amely nem görög alapítás, hanem még onogur-bolgár eredetű és amely szintén kazár tulajdonból kerül az új nép birtokába, még hamarább, mint Szurozs.
A gyorsan szaporodó dentu-magyariai szabir városok zöme azonban nagyobbik részben a Dnyeper-vonalon, kisebbik részben pedig a Donec-vonalon (2) keletkezik. A tengerparti városok s talán még a Dnyeper legdélibb szakaszának városai komoly valószínűség szerint egykori, de rombadőlt római telepek újraélesztése útján álltak elő (3), de az északibb alapítások határozottan szabir - esetleg onugur- bolgár - létesítmények.
E dnyepermenti városok neveiből, szörnyen eltorzítva, Konstantinos Porphyrogenitos őrzött meg egy néhányat ` már többször említett munkájában (4), és ezek mind a Dnyeper-vonalon feküdtek.
Az első és legdélibb, a már többször említett Zaporog, melyet Konstantinos "Aszpron"-nak jelöl, amely szó, szerinte a besenyők nyelvén "fehéret" jelent, amelyben azonban akárhogy is ejtették a területet megszálló besenyők később, egészen tisztán felismerhető, még Konstantinos torzításában is a "szabir" szó (aszaberon). Ettől északra a következő szabir város valószínű neve Fenyőkáta volt (5), amelyet, ha e sorok írójának etimológiai rekonstrukciója helyes, egy Karakán-káta nevű város követett északnak a Dnyeper mentén. Északnak továbbhaladva a következő szabir város Szalma-káta volt (8) és a következőnek a nevét Konstantinos aránylag tisztán Szaka-káta néven adja (9). A hatodik városnév már megint nehezen hámozható ki a görög torzításból, de a valószínű név Gyana-káta (10).
Feltűnő, hogy Zaporog kivételével ezek az összes városnevek - káta végződésűek, a Magyarországon egyébként ismert és gyakori "Káta" névnek tehát valamilyen konkrét jelentése lehet, amit e sorok írója egyelőre még nem tud. Mivel e városok mindenike - éppúgy, mint a magyarországi "Káták" is - folyóközelben vannak, nincs kizárva, hogy a "káta" szó esetleg az újmagyar "gát" szóval van valaminő viszonosságban. Ezeknek a városneveknek szabir voltát erősen valószínűsíti a tény, hogy az első közülük magát a "szabir' nevet is viseli. Ennek a hat dnyeperi városnak a sorát egyébként hetedikként Kiev zárja le, amelynek "turáni" eredete (Kiev - Kő) ma már kétségtelen (11).
A Donec-völgyi - ma már részben feltárt - szabir városnevek felől nincs, vagy legalábbis eddig még nincs egykorú közlés a birtokunkban, azonban a ma is meglevő "Suwar"-róI majdnem bizonyos, hogy az is a "szabir" szó 12 évszázad alatt eltorzult formáját őrzi. Bármilyen hiányosak is azonban Dentu-Magyaria egykori városai felől az adataink, az, hogy Dentu-Magyariában jelentékeny számú város létezett s hogy ezek legnagyobb része szabir alapítás volt, teljesen bizonyos, márpedig ez eltagadhatatlanul azt jelenti, hogy a "barbár" és "nomád" magyarok akkori hazája a 8. és 9. szd.-ban sokkal urbanizáltabb volt, mint a 8. és 9. szd.-ok határozottan rurális jellegű, paraszti Nyugat-Európája, amely a 10. szd.-ig egyetlen olyan városalapítást sem tud felmutatni, amely nem görög-római eredetű.
A Krím-félsziget északi bejáróját jelentő szűk folyosóban levő Szurozs (Sudgea) birtokba vétele Edemen szabirjai részéről a kazár kereskedelmi útvonal helyett saját útvonal kierőszakolása a krimi görög kikötőkbe, és így aligha véletlen a tény, hogy ezzel a Donec-vidék megszállása és a kovácsközpont Kievbe kerülése esik egybe.
Edemen anyjának rokonságát egyébként a kovarezmi emigránsok jelentékeny számmal követhették Kazáriából (az emigránsok helyzetét, problémáit, pszichózisát mi nagyon jól ismerjük ahhoz, hogy a fenti megállapítást többnek tekintsük hipotézisnél) Szabiriába, ahol az uralkodó félig kovarezmi, sőt emigráns leszármazott és a volt perzsa arisztokrácia és középosztály, nemcsak, hogy semmi esetre sem "nomád", hanem határozottan urbánus ösztönzöttségű. Egyébként is, ha a 20. szd. Magyarországából csak a falvakat és az ötmillió parasztot látjuk és szemléljük, akkor Magyarország földműves parasztnemzet, ha viszont Pestet nézzük ezer kávéházával, színházaival, operaházával, operettjeivel, íróival és színésznőivel, filharmóniájával és dekadenciájával, akkor a kép Páris Franciaországa.
Végül pedig Meotisz is "folyóköz", "Mezopotámia", a kibontakozó civilizáció tehát "parti", akárhogy is él a Donec és Dnyeper közti alföld provinciális lakossága.
De a terjeszkedés során került szabir fennhatóság alá idegen, krimi, alán és az északi terjeszkedés folyamán, főleg a Donec-völgyben, szláv elem is, akik még csak nem is u. n. lovas-népek voltak.
Dentu-Magyaria társadalma tehát sok-foglalkozású, sokrétű és sokkal bonyolultabb annál, semmint, hogy "nomád" lehessen. A későbbi honfoglaló magyarság "nomád" elemeit, főleg majd az Etelközben csatlakozott "onogur" törzsek fogják adni, Kazária nyugati-gyepű népe, a Meotisztól északra, a Don és Donec között elterülő alföld pusztázó határőr-törzsei.
A nyolcvanas és kilencvenes években a gyér adatokból is szemmel látható lendületű terjeszkedés iránya határozottan a Dnyeper-vonal és semmi esetre sem a Don-vonal. A Don-vonal -a 8. szd. folyamán - határozottan és erélyesen kazár ellenőrzés alatt áll és Edemen uralkodásától kezdve száz éven át változatlanul barátságtalan a viszony Kazária és Dentu-Magyaria között. Mivel pedig Kazária a 9. szd. eleje óta határozottan nem imperialista katonaállam többé, hanem határozottan kereskedő-állam, a barátságtalanság alapja minden bizonnyal "kereskedelmi". Dentu-Magyaria Kazária kereskedelmi érdekeit sérti, mégpedig a jelek szerint igen érzékenyen. Mivel pedig Kazária nagy kiterjedésű, erős állam, a tér "nagyhatalma" és számos kis szomszéd nép ura, az a körülmény, hogy Dentu-Magyaria zavaró jelenlétét Kazária "sommásan" nem intézi el, arra mutat, hogy a fiatal államnak jelentékeny katonai ereje van.
Azoknak a szabir törzseknek a számát, amelyek Csaba törzsét követve elhagyták azt a földet, ahol már Herodotos korát jóval megelőző idő óta laktak, nem tudjuk. Mindenesetre az egykor húsz törzset számláló szabir népnek az a része. amely az alárendeltség és szolgaság kilátásával szemben a kivándorlást választotta az arab nyomás fokozódása idején és az elnyomatásba való belenyugvás helyett "asphali"-vált lett, jelentékeny mennyiség lehetett és egész bizonyos, hogy több törzsről volt szó.
Ez az állítás jóval több, mint egyszerű hipotézis, mert erre számos közvetett bizonyíték van.
Az első Konstantinos Porphyrogenitos, aki azt jegyezte hogy a "besenyő vándorlás idején" a szabirok egy része "ad partem orientalem Persidis" visszaköltözött. Ha a szabirságnak Meotiszba vándorolt mennyisége csupán egy törzsére korlátozódott volna, az új törzsszövetséget tervező Megyer törzs, felének leválása után, nem lehetett volna az etelközi törzsek legerősebbike és leggazdagabbika. Márpedig a honfoglaló törzsszövetség legerősebb törzse a Megyer törzs.
A második az a tény, hogy az őstörökök törzsi szövetkezései soha nem állottak két törzsből. A legkisebb törzsszövetségi létszám három törzs, hiszen a törzsszövetségekben az egyes törzseknek különböző volt a funkciójuk. Ezek a tömörülések nem pusztán katonai, hanem gazdasági tömörülések is és a három alapfunkciónak, védelem, táplálkozás, felszerelés, meg kell lennie. A javak cseréje egy szervezeten belül gyorsabb, simább és biztonságosabb. Ha tehát a Meotiszba induló szabirok több törzsből tevődtek össze, számuknak legalább háromnak kellett lennie. Egy ezer kilométeres helycserét egy magános törzs nem hajthat végre. Az új hazát katonailag is meg kell szállni.
A harmadik s legdöntőbb pedig az a tény, hogy a honfoglaló törzsszövetség megszervezői és a honfoglalás irányítói a szabirok voltak, a törzsszövetség szavazás útján választott etelközi vezető-törzse szabir volt, a Megyer törzs feje, és nem az onogur törzsek kendéje lesz majd a választott vezér. A szövetségben a szabirok tehát többségben voltak, hisz ez a törzsszövetség hét törzsből állt, márpedig, mint a mű első részében kimutattuk, a lebediai onogur törzsek száma nem lehetett nagyobb háromnál.
A negyedik tény az, hogy az idegen források szerint, a Dentu-Magyaria-i szabirság vezetője "kagán" címet visel,
13. Az első világháborút megelőző évek folyamán az orosz archeológiai ásatások több helyen (Verkhni-Saltov Smolin, Suwar) tártak fel telepeket a Donec-völgyben, amelyek nem szláv hanem turáni jellegűek s amelyeket kazár; vagy más rokonnép telepeinek gondolnak. Az építkezések idejét a 9.-10. századokra teszik. Mivel ezek ebben az időben sem kazár, sem besenyő építkezések nem lehetnek (kazár építkezések nem lehetnek az időpont miatt, besenyő építkezéseknek meg túl koraiak volnának, amennyiben a besenyők egyáltalán építkeztek), dentu-magyariai építkezéseknek kell lenniök.
14. A kievi kovácsipar a 10. és 11. századokban éri el tetőpontját és a magyarok távozásakor visszamaradt szabir mesterek és leszármazottjaik folytatják: (v. ö. számos kievi és Csernigovi (egykor Győrnek hívták, Konstantinos "Gyra"-nak írja) lelettel).
1. A magyar történettudomány szinte ráerőszakolta köztudatunkra, hogy városainkat német telepesek alapították. Az a körülmény, hogy a hegyvidékek lakosságának, bárkik is legyenek, iparból és kereskedelemből kell élniük és ez szükségképpen jelent urbanizálódást, szemben az agrárkultúra lehetőségű alföldekkel, optikai csalódást okozott, az pedig, hogy a bevándorló elem a perifériákra szorult, növelte ezt a csalódást. Miskolc, Kassa, Eger, Esztergom, Győr, Fehérvár, Csanád, Buda, Veszprém, Gyulafehérvár, Szeged Kikinda még részben avar vagy éppen hun alapítású városok s a honfoglalást követő "pogány" évszázad cáfolhatatlanul magyar alapításainak száma igen nagy (Solt, Kál, Szolnok, Tarján, Keve, Tur, Nagyvárad, Tarcal Abasár, Heves, Gyöngyös, Üllő, Jutas, Káta, Doboka, Bonyhád, Kálló, Salgótarján, Megyer stb., stb.)
2. V. ö. az előző fej. 13. sz. lábjegyzetével.
3. Ezek a városromok nagy részben fel vannak tárva és római eredetük megállapítható.
4. De Administrando lmperio, c. 37. Ezekről a "besenyő" városokról az idézett forrás, mint akkoriban már elhagyatott (Kr. u. 347) városokról beszél, a besenyők tehát nem alapíthatták őket, viszont az általa adott nevekről azt állítja, hogy ezek besenyő nevek.
5. Mivel határozottan nem besenyő alapításról van szó a szóban forgó város, mint a többiek is, csak szabir város lehet, már csak neve miatt is, még akkor is, ha esetleg régebbi onogur- bolgár eredetű helységekről van szó.
6. Konstantinos munkájának idézett helyén "Toüggátai" szó áll!
7. Az idézett helyen "Krachnakátai".
8. Az idézett helyen "Salmakátai"
9. Az idézett helyen "Sakakátai"
10. Az idézett helyen "Giaionkátai"
11. Kiev magyar alapításáról jelen fejezetben még bőségesen lesz szó s a névnek a "kő" szavunkkal való azonosítása immár nemzetközileg elfogadott tény.
12. Talán a rejtélyes "asphali" szó éppen erre az exodusra vonatkozik, amely "bilincsekből való szabadulás" volt. Talán a vazallus-sorsot nem vállaló szabir részleg egy jelzővel különböztette meg magát a többitől s ezt fordította Konstantin "asphali"val.
13. A kazárok 834-ben bizánci hadimérnökökkel egy nagy erődrendszerűt létesítenek a Don alsó szakaszán Sárkhel nevű árumegállító helyüknél.( vámhely). Sárkhel Fehérvárt jelent, ami ómagyar szó. Sár annyi régi magyar nyelven, mint " fehér" (v.ö. sárarany-fehérarany, Saroldu (Géza fejedelem felesége) "fehér menyét" stb.), a hel(y)" végződés viszont igen közönséges nálunk vásár- és vámközpontok megjelölésére (v. ö. Vásárhely, Szombathely( itt szombat volt a vásár- és vasárnap) szerdahely ( itt szerda volt u.a.) Csütörtökhely, Sarkhel is vásár és vámhely volt.
A negyedik tény az, hogy az idegen források szerint, a Dentu-Magyaria-i szabirság vezetője "kagán" címet visel, ami több törzs irányítására utal, de erre utal az is, hogy "alkirályuk" kovácskirályuk", azaz "tarchun"-juk (Tarján) is van éppúgy, mint a kazároknak. Két másik törzsi név a Jenő" és a "Gyarmat" szintén dél-kaukázus-káspi vidéki őstörök szavak éppúgy, mint későbbi, honfoglaláskori vezetőik (Ond, Tas) nevei is.
Az ötödik tény az, hogy a szabirok olyan komoly problémát jelentettek a kazár birodalomnak, hogy az erődművekkel lesz kénytelen megerősíteni az Alsó-Don vonalát ellenük (13) és ez arra is mutat, hogy létszámuk komoly erőt jelentett. Ezzel az adattal, mellesleg érdemes egy kissé részletesebben is foglalkozni.
G. Vernadsky, a yale-i egyetem orosz származású professzora, Ancient Russia c. történész körökben egyébként közismert könyvében egy egész elméletet épít fel erre az egyetlen adatra, és egy egész, természetesen szláv államot hoz létre ebből az egyetlen tényből amely állam szerinte az első normann-orosz állam a történelemben, amelyből majd Oroszország kibontakozik és amely államot ő "First Rus Kaganat"- nak első orosz kaganátusnak nevez, tekintet nélkül arra, hogy a "kagán" szó sem nem normann, sem nem szláv, hanem ogur-török szó azzal a fogalommal fogalommal együtt, amit az jelent. Ez az "első orosz kaganátus " pontosan Meotiszban, Dentu- Magyaria területén van az általa szerkesztett térképen, amelyen a Don- Dnyeper vidéke csakúgy hemzseg a szláv "törzsektől" a 9. szd.- ban. Vernadsky professzor ugyanis rájött arra, amire a "céhbeli" magyar történettudomány nem jött rá, hogy t. i. a kazárok ezt a nagyarányú és költséges erődrendszerűt nem létesíthették saját onogur - vagy mint Vernadsky írja "magyar" határőrvidékükkel szemben (14), ebben a térben tehát, a kazár birodalom tőszomszédságában egy ellenséges politikai képletnek kellett lennie. Mivel pedig Lebedia ez nem lehetett, itt nyilván egy normann-orosz képződménynek kellett lennie - mondja Vernadsky. Vernadsky professzornak abban, hogy itt egy, a kazárokkal ellenséges képződménynek kellett lennie, tökéletesen igaza van, hiszen Hómannak az az állítása, hogy ezt az erődművet a lebediai onogur törzsek fékentartására létesítették volna, már csak azért is elfogadhatatlan, mert Lebedia Sarkeltől jóval északabbra, a nagy Don-kanyarban terült el. Arra azonban, hogy ez az ellenséges képződmény egy orosz kaganátus volt, Vernadskynak abszolúte semmi kútfőbizonyítéka, de még csak halvány jele sincs
Ez az "orosz kaganátus" kizárólag Sarkel felépítésének adatára épül.
Vernadsky ezt érzi is és ehhez a rendkívül merész hipotéziséhez fantasztikus szívóssággal kutat az egykorú arab és bizánci kútfőirodalomban "bizonyítékok" után és ezzel a nagy kutatótevékenységgel örökre lekötelez bennünket. Vernadsky lényegében elvégezte azt, amit a mi történettudományunknak kellett volna elvégeznie. Bebizonyította, hogy Lebedia mellett itt még egy hatalmi képlet létezett. Hogy ő ezt egy "Rus Kaganatenak" állítja, az más kérdés. Hogy mit végzett és miket állapított meg Vernadsky ezen, a számára olyan fontos területen, azzal érdemes kissé behatóbban foglalkozni.
Az első dolog amit megállapít, a szabirság létezése pontosan ebben a térben, Meotiszban. Ő ezeket a szabirokat normannoknak, közelebbről svédeknek állítja és nevüket -ő szlávosan szavardoknak nevezi őket -a svéd "svert" (angolban sword) szóból származtatja azon az alapon, hogy ebben a térben a 9. szd.-ban kardgyártási ipari központ van. A dél-kaukázusi kovácsolási rendszerű szerint készült kievi kétélű kardok a korban igen ismertek, honfoglaláskori magyar sírokban is előfordulnak, azonban természetesen nem svédek csinálják őket.
Vernadsky szerint ezek a normann-svéd "szavardok" a 8. szd. harmincas éveinek végén érkeznek ide Skandináviából s a besenyő invázió idején - mikor őseink elhagyták ezt a területet, a dél-kaukázusi térbe vonultak. Állításának igazolására Konstantinos Porphyrogenitos előttünk igen ismert mondatára hivatkozik, hogy a mi szabir őseink egy része "ad orientem partem Persidis" költözött. Ezt ő a svédekre, a "Rus Kaganate" megalapítóira vonatkoztatja és bármennyire udvariatlan dolog is ez részemről, de meg kell állapítanom, hogy Vernadsky tudatosan félre akarja vezetni olvasóit, ez ugyanis nem lehet jóhiszemű tévedés. Vernadsky átolvasta a tudós bizánci császár könyvének ezt a fejezetét (38. fej.), és rögtön a fenti közlés után olvasnia kellett ezt a mondatot is: "Ad Turcos (tehát már csak ezért sem lehetnek svédek!) vero ortum verses in Persidis partibus habitantes, negotiatores suos (t. i. a magyarok) mittunt etiam nunc ii qui occidentem incolunt predicti Turcae invisuntque illos et responsa saepe ab illis per hos accipiunt". Konstantin görög császárral Árpád unokája, Tormás közli ezeket. S azt is, hogy őseinket "non sed Turcae sed Sabartoeasphali", nem törököknek, hanem szabirokak nevezték.
Bizonyítékok után kutatva az ő "Rus Kaganatejának" létezéséhez, felfedez ugyancsak Konstantinos könyvében értesítést arról, hogy ebből a térből 838-ban egy követség érkezett Bizáncba, ahol ez a követség a kazárok ellen próbált valaminő egyességet létrehozni, azonban sikertelenül, sőt a követséget az Alduna-Krim térben folyó háborúskodás ürügyével a bizánci udvar haza sem ereszti ( Annales Bertiani, anno 839), hanem Jámbor Lajos frankrómai császárhoz küldi, kerülő úton jussanak haza, itt azonban fogságra vetik őket. Vernadskynak nem üt szeget a fejébe, hogy a következő évben, 839-ben, a "magyarok" bolgár szövetségben támadást intéznek egy aldunai bizánci vállalkozás ellen, amelyben "vereséget szenvednek" és a következő évben 840-ben befejezik a kievi erőd építését, amelyet Keö (Keve), Csák és Geréb (15) hadnagyok irányítanak, ezek az események tehát nyilvánvaló összefüggésben vannak egymással. Az a 838-i követjárás a szabirok követsége lehet, így ezeknek a "szabiroknak" valamilyen összefüggése a magyarok", 839-i támadásával erősen valószínű. Vernadskynak nem ez jut az eszébe, hanem egészen más. Mivel a szóban forgó kútfőben, Konstantinos Porphyrogenitos 140 évvel az eset után írt könyvében nincs megadva a követek nemzetisége - és mivel nincs megírva, hogy kicsodák, miért ne lehetnének ők Rusok -Vernadsky siet megállapítani, hogy ezek valószínűleg az ő "Rus Kaganatejának" a követsége voltak, tehát az ő "First Rus Kaganateja" - létezett (16).
Van azonban Vernadskynak erre még két másik egykorú bizonyítéka is. Természetesen ugyanilyen meggyőzőek, mint ez.
Ugyancsak bizánci forrásból Vernadsky felfedez egy adatot, amely szerint a bolgárok 773-iki támadása alkalmával a bizánciak ellen, V. Konstantin császár, miután a rendes flotta nem képes a bolgárokat visszaverni, saját személyes "orosz" flottájával is beleavatkozik a harcba, Vernadsky megállapítja, hogy ez az első eset, amikor az "orosz" név történelmi forrásokban megjelenik, és ez a speciális "orosz" flotta nem származhatik máshonnan, mint az ő "Rus Kaganatejából", nemcsak azért, mert az, lévén az Azóv-régióban, bizonyára hajózó állam (és persze jobb hajói vannak, mint a bizánciaknak olyannyira, hogy a császár udvari flottáját sem bizánciak készítik), hanem azért is, mert ebben az időben még "orosz" - Rus - államképződés sehol máshol nincs. Az igaz, hogy Anasztáziusz vatikáni könyvtáros, aki az eredeti görög szöveget latinra fordítja -s aki mint görög ember, nyilván tud görögül - a szöveget úgy fordítja, hogy a császár személyes vörös flottájával is beleavatkozik a harcba, a döntő szó, "rossia", ugyanis görögben "vöröst is jelent meg "oroszt" is, sőt "vöröst" előbb jelentett, mint "oroszt" és erre Vernadsky figyelmét fel is hívták, mindezt azonban ő nem akceptálja, mert bizonyos forrásokból tudja, hogy "az oroszok szokása volt a hajókat vörösre festeni", tehát a "Rus Kaganate" igenis létezett. A vörösre festett orosz hajókat e sorok írója el is hiszi Vernadsky professzornak, csak éppen azt nem látja ebből, hogy miért helytelen Anasztáziusz fordítása. Nem volt külön császári flotta "vörös flotta". A bizánci udvari etikett minden a császár felséges, sőt isteni személyével összefüggő dolog biborszínű, vörös, "rossia", szóval volt, még az ágynemű is, és ezt az adatot kollegális tisztelettel ezennel felajánlom Vernadsky professzornak, mint további bizonyítékot a "Rus Kaganate" létezéséhez.
Másik egykorú kútfőbizonyítéka még meggyőzőbb. Egy arab író, Ibn Kordadbeh (Vernadsky írásában Khurdadhbih) 847-ben írt könyvében beszámol arról, hogy Rus kereskedők Bagdadba szállítanak árukat. Kordadbeh nem írja meg honnan, csak leírja az útvonalat, amit használnak. ADonon jönnek addig a pontig, ahol a legközelebb folyik a Volgához (ez a pont a mai Sztalingrád), itt szárazföldön szállítják át az árút a ca. 85 km-es távolságon a Volgára, ott átrakják hajóra és a folyó alsó-forrásán, majd innen a Káspi-tengeren viszik az árút Bagdadba. A szövegből nyilvánvaló, hogy ezek a kereskedők északról, az akkor még egyetlen civilizált pontról, Novgodból ereszkednek le a Donon, majd a Volgán tovább. Ez adat Vernadsky professzor Azov-vidéki "Rus Kaganateja" tekintetében így használhatatlan volt. Mivel azonban Vernadskynek mindenképpen "bizonyíték" kellett, kitöprengte, hogy miért ne mehettek volna ezek a "rus" keskedők felfelé a Don-folyón Sztálingrádig és onnan fent leírt úton lefelé tovább. És Vernadsky professzornak ebben megint igaza volt, mert egy folyón felfelé is lehet utazni. Az említett forrásban azonban, amelyet ő francia fordításban olvasott ez a kifejezés van: "descendent le Don" és ez határozottan "lefelét" jelent. Vernadsky professzor azonban, mint alapos tudós, végére akart járni ennek az adatnak s megnézte a kútfőadatot arab eredetiben is; és ott azt a szót találta "sar", ami nem azt jelenti, hogy "leereszkedni" (descendant), ami a francia szövegben van, hanem csak azt, hogy "menni", márpedig ezt lehet felfelé is, tehát "Rus Kaganate" létezett. Igen ám, de itt megint volt egy kis hiba. A forrás arab szerzője ugyanis azt is közölte, hogy a kazár vámot ezek a "rus" kereskedők "Khamlij"-ban, a kazárok volgai árumegállítóhelyén fizették, márpedig, ha az Azov- régióból jönnek, a doni árumegállítóhelyen, Sarkhelben kellett a vámot fizetniök, hiszen alulról felfelé, Sarkhelen kellett keresztül hajózniok. Vernadsky professzort legyőzni azonban nem lehet. Megállapította, hogy 847-ben ez a bagdadi író valószínűleg még nem tudott Sarkhel létezéséről, hiszen azt a kazárok csak 835-ben építették, ezért írta tehát Ibn Kordadbeh a volgai Khamlijt a doni Sarkhel helyett, tehát az azovi "Rus Kaganate" - létezett. Viszont ez a konokság - bármennyire is imponáló az a szívósság, amellyel a szlávok koraközépkori történelmet építettek maguknak a semmiből - már gyerekes volt. Sarkhel várát valóban 834-35-ben építették, de vámhely itt 790 óta már létezett.
Szóval az azovi "Rus Kaganatenak" sehol az egykorú forrásokban semmi nyoma. Konstantinos Porphyrogenitos az ő sokszor idézett művének 10. fejezetében úzoknak nevezi az itt lakó népet, az úzok azonban szintén türk népek, és a sok türkfajta nép között a bizánciak nem ismerik ki magukat. Egyébként az "as" (chus) szó - gyűjtőnév.
Minderre nemcsak azért tértünk ki részletesen, mert ez is egy bizonyítéka annak az állításunknak, hogy Dentu-Magyaria és Lebedia két külön képződmény, hanem azért is, hogy bemutassuk, hogy hogyan kezelik a forrásokat a nemzeti alapon álló történettudományok. Természetesen távol áll tőlünk, hogy Vernadsky tudományos módszerét példaképül állítsuk a magyar történettudomány elé. Nagymúltú népünknek ilyesmire nincs is szüksége. Egy nép történelme azonban erkölcsi vagyon, amit minden hű fia gyarapítani törekszik és amióta a szláv ambíció propagandává torzította a történettudományt és divatba jött más népeknek nemcsak anyagi, hanem erkölcsi birtokállományát is eltulajdonítani, résen kell lennünk, mert nem az az igaz ami igaz, hanem amit a világ igaznak tart.
Az eddig felvázoltak alapján talán minden merészség nélkül tehetjük a dentu-magyariai szabir törzsek mennyiségét 6-7-re s ezeknek a kisebb, vagy nagyobb-fele térhetett vissza a besenyő-vész idején Szabirföldre.
Mindenesetre Dentu-Magyaria sokkal nagyobb és jelentősebb, mint Lebedia. Dentu-Magyaria számos jel szerint állam, és lakóinak műveltsége, életformája és életszínvonala sokkalta magasabb, mint a kazár nyomás és a terhes katonaélet miatt kulturálisan fejlődni nem tudó onogur törzseké, amelyek legalább 200 évvel vannak hátrább a szabiroknál. A szabirok egy évezredes országból érkező telepes-pionírok, akik nem egyszerűen csak legeltetnek, hanem civilizálják is e tájat.
A szabir letelepedés, mint a gyors terjeszkedés mutatja, nem egyszerűi és lezárt bevándorlás volt, hanem állandó lehetett az átszivárgás az anyaországból, hiszen a Meotis a délkaukázusi térnek tőszomszédságában van. A lakosság tehát gyorsan jelentékennyé növekedhetett és az a nép, amely már 700 évvel előbb a Kuma régióban létesített gyarmatára is telepített városokat, itt sem lehetett "nomád". Diplomáciai tevékenysége Bizánccal, Bolgáriával, Kazáriával mindenesetre olyan képletre mutat, amit ma úgy hívunk "állam" s ugyanerre mutat export és tranzit-kereskedelme is. Kiev a 9. szd. közepén már árumegállító hely és a sarkheli árumegállító hely megerősítése kereskedelmi versenyre mutat a két szomszédos állam között.
Dentu-Magyaria létrejöttében és egész karakterében nem más, mint gyarmat, amit egy politikai okokból kivándorló szabir kirajzás hoz létre egy nagy és régi családnak vállalkozó szellemű legfiatalabb fia vezetése alatt, valami olyan, mint a görögöknek volt Szicília, vagy föniciaiaknak Karthágo.
14. Sarkhel közel van a Don-torkolathoz, Meotisszal szemben Lebedia pedig több, mint 100 kilométerrel feljebb észak felé kezdődött és 6-700 kilométerrel feljebb végződött. Ez a kanyar akkora, mint Csonka-Magyarország. Hóman Bálint azt állítja a Magyar Történetben (I. köt. 60. lap), hogy valószínűleg ez volt az onogur törzseket féken tartó kazár hadsereg főhadiszállása. Fel említem, hogy az erődrendszerű a Don bal partján tehát nem a meotiszi oldalon épült.
15. A három név a Kievi Krónikából való, ahol "Kyj", "Shchak" "Khoriv" néven vannak feljegyezve. Egyik sem szláv szó és jelentésük az orosz történészeknek már sok fejtörést okozott. A Schak"-ot a Csákkal Vernadsky azonosítja, nem én. A három név mellesleg mint ó-orosz mondahős került bele a 12. században Kievi Krónikába, mint Kiev megalapításának mondai magyarázata. A három furcsa nevű személy három herceg-testvér, akik három kievi dombon három kastélyt építenek és így keletkezik Kiev. A nevek után ítélve a három személy a Tarján-törzs egy-egy nemzetségének tagjai.
16. Mellesleg Konstantinosz a "Rus megjelölésen határozottan nem szlávokat, hanem normannokat ért, akiket megkülönböztet a szlávoktól. (i. m. 9. fej.)
Hogy mikor tűzi ki Edemen fia, Ügek kagán a hét lófarkat zaporogi kamlikjának kapuja elé, csak hozzávetőlegesen tudjuk megállapítani.
Apja születésének ideje reális valószínűséggel tehető az arabok elleni 764-iki háborút követő esztendőre, hiszen Csaba ebből a hadjáratból hozza haza a "kovarezmi feleséget", Ügek tehát hozzávetőleges becsléssel 784-789 között születhetik (17). Uralkodásának kezdetét 810-815 közötti időre kell tennünk (18).
Ügek mozgalmas kagánkodása korában az a terjeszkedés, amely már apja idejében folyt, szinte szünet nélkül folyik tovább.
Edemen szerzeményei, a Krímbe vezető bejáratban Szurozs, amely kazár kézből kerül szabir kézbe 790-ben és a Felső-Donec régió fokozatos megszállása 790-800 között (19), tovább bővülnek Ügek idejében, aki már rendszeresen és szabályosan, a szó szoros értelmében intézményesen csinálja azt, amit a "külpolitika" szóval jelölünk.
Egyáltalán, Ügek alakja, ahogyan az az egykorú adatokból kiemelkedik, egészen más, mint az a ködbevesző ősi figura, amit az Emese-mondából nyerünk. Első konkrét adatunk felőle, hogy a 818-820. években hadiállapotban áll a bolgárokkal s tevékenysége a bizánci politika éles szemét sem kerüli el. Konstantinosz Porphyrogenitosz sokszor idézett művének 10. fejezetében ez a nyilvánvalóan régebbi munkákból kompilált mondat van: "Tudni kell, hogy az aszok indíthatnak háborút a kazárok ellen, mivel a közelükben élnek" (20). Ezeknek az "aszoknak" kagánjuk van (Chacanus ) és a megjegyzés nem Konstantinos korára, hanem a 9. szd. elejére vonatkozik. Ezek az aszok nem lehetnek Lebédia onogurjai, mert azok "türkök", de nem lehetnek a köztudat szerinti úzok sem, mert azok ebben az időben még a Káspin túl élnek. Ezek az úzok csak a szabirok lehetnek. Vernadsky professzornak az az állítása, hogy ezek oroszok "rus"-ok lettek volna, tarthatatlan. Erről a meg nem nevezett "kagánról" viszont az Annales Bertinianinak 839. évi feljegyzése is említést tesz Jámbor Lajos udvarában egy bizánci követjárás kapcsán (21). Ez az időpont Álmos előttről való, amikor kievi normann állam még nincs.
Amikor Harun-al-Rasid utóda, Mamun kalifa, 825-ben döntően megveri a kazárokat, Dentu-Magyaria külpolitikai viszonyaiban igen nagy változás áll be. A katonailag meggyengült Kazária védekezési politikára tér át, 834-35- ben kiépíti védővonalát az Alsó-Donon, ami arra mutat, hogy kereskedelmi vonala a Fekete-tengerre veszélyeztetve van. Három évvel ezután a szabirok egy követsége már kazárellenes szövetséget ajánl fel Bizáncban. A bizánci- kazár barátság azonban Sárkhel építése óta szilárd, ez biztosítja Krimet Bizánc számára és Ügeknek nemcsak felkínálkozását utasítják el, hanem bizonyos ürügyekkel követeit sem engedik vissza, hanem nagy kerülővel a frank birodalom felé irányítják őket császári kísérettel, ahol börtönbe kerülnek. Ügek erre bolgár szövetségben támadást intéz Bizálnc aldunai telepei ellen (839) amelyeket, bár a támadást visszaverik, Bizánc kénytelen kiüríteni (22).
Ugyanebben az időben épít várat ( 838-39 ), illetőleg kapcsol össze több kisebb erődítmény sáncokkal Ügek Kievben. Nem kétséges, hogy a kievi erődítmény létesítése Ügek felelete Sarkhel építésére és az sem kétséges, hogy ez az itt már kisebb várak védelme alatt egy idő óta működő s gyorsan fejlődő szabir kovács-központ és vásárhely védelmére szolgál a kazár birodalom onogur határőrvidékével szemben. A vár és város nagy ipari, kereskedelmi és stratégiai fontosságát jellemzően világítja meg az a körülmény, hogy ennek a Felső-Dnyepert és a Desznát egyaránt ellenőrző erődítménynek védelmét és irányítását Ügek tulajdon fiára, Álmosra bízza, aki az erődítések és vár elkészültekor, 20 vagy 2I éves korában, 840-ben ideköltözik és tíz évig itt is fog maradni (23).
Természetesen az Ügek által létesített kievi vár esetében nem szabad a későbbi nagy kievi várra gondolni, amely a következő évszázadok során apránkint bővült ki (Az első nagyobb arányú bővítést Szvjatoszlav (980-1015) fogja eszközölni). Ügek vára nem volt más, mint a már meglevő Csák, Keve és Geréb-féle erődök (Szt. András-dombon, a Kiselevka-dombon és a Cyrill-utca (ma Frunze-utca) környékén) falakkal és várárkokkal való összekapcsolása. A mű egy háromszög-alakú erődítményt adott, amelynek három csúcsát és védőművét a három eredeti erőd jelentette.
Egyébként mind a három erődnek külön-külön temetője (nemzetségi-temető) volt.
Dentu-Magyaria kiterjedését egyébként beszédesen mutatja nemcsak az; hogy Kiev Zaporogyetól, a fővárostól mintegy 400 kilométernyire van s a kettő között Konstantinos öt feljegyzésre érdemes városról tud, hanem az is, hogy még Kieven túl is van dentu-magyariai erődítmény, amely Konstantinos Porphyrogenitos szerint minden valószínűség szerint aGyőr nevet viseli (24). (Ez a Konstantinos által említett Győr eredetileg talán a Nyék törzs központja, a Nyék kánjának székhelye lehetett és a Nyék csatlakozása során került Dentu-Magyariához. Mindenesetre, valaminő összefüggésben volt Kievvel és ez az összefüggés később is, a magyarok elvándorlása után is, Kiev normann korszaka idején is megmaradt. ) Az északi irányba való előrehatolás közvetlen oka a Felső-Donec-régió vasérctelepei, ahol, mint már előző fejezetünkben rámutattunk, az orosz archeológiai ásatások szabir telepeket tártak fel, amelyek egyikét pl. még az első világháború előtti időben is "Suwar"-nak hívták. Ezek viszonylagos közelsége helyezi a szabir kovácsipar központját Kievbe (25).
A kievi kovácsipar honfoglalás-előtti történetünknek egy fontos, komoly, de eddig még kellően fel nem dolgozott fejezete. Európa gazdaságtörténetének "Nagyipar" című fejezete nem Nyugat-Európában a 14. szd.-ban kezdődik, hanem itt. A kievi kard a 9. szd. második felére már világkereskedelmi exportcikk lesz. A Kárpátok ölén az új hazát a magyarok majd itt készült kardokkal fogják elfoglalni. Kievet a kardok teszik híressé.
A kievi kardok egy ideig az ősi szabir vagy ha úgy tetszik magyar formára készülnek. Ez egy 78 cm. hosszúságú, enyhén hajlott penge, amelynek felső végén, a rövid keresztvas fölött a kard vonalához képest egy kissé tompaszögben hátrafelé hajolva van a markolat, nem egyenesen mint ma. A penge alsó harmada elvékonyodik, kiszélesedik s kétélű, hogy a csapás után az emeléssel fogáscsere nélkül vágni lehessen vele (az ellenfél lovának a hasát). Mikor aztán az exportra gyártás fokozatosan kialakul, erre a célra egyenes markolatú, kétélű kardokat is kezdenek gyártani.
A kardkovácsolás ősi szabir ipar, ez a nép talán a nevét is a szablyától kapta, amely szó nem a német Säbelból származik. Ez az ipar a Kaukázusban a szumir idők óta folyik, hisz a vaskor Elő-Ázsiában évszázadokkal előzi meg "európai" vaskort. Nagy Sándor bámulva nézi a kaukázusiak vaskészítményeit. A derbenti és Terek-völgyi "zárok" roppant falainak köveit vaskapcsok tartják össze.
A vasipar olyan fontos eleme a Káspi- népek törzsszövetségeinek, hogy annak irányítója és főnöke, a "tarchán", vagy magyarban "tarján", a "kovácskirály" rangban mindjárt a kagán és a horka után következik és a kagán törzse mellett, rangban és fontosságban a kovácsok (bányászok, kohászok) törzse, a tarján törzs a második.
Dentu-Magyaría kovácsiparának kiépülése Edemen korában indul meg. A nyersvasat eleinte a Kaukázusból szerzik be, amíg rá nem jönnek, hogy a Felső-Donec-vidékén vasérc depozitok vannak, ahonnan a nyersvas a Deszna folyón Kievbe szállítható. A kievi műhelyek a nyolcszázas évek elején keletkeznek - talán szláv kezdemények is vannak ezen a vidéken - s a század első harmadára már teljes üzemben vannak. Ennek védelmére és biztosítására építteti Ügek a várat, amelynek eredeti neve talán Keve Iehetett (26)...
Álmos körülbelül egy évtizedet tölt Kievben. Távozásának okát és körülményeit egyelőre nem tudjuk, de minden valószínűség szerint ez Ügek halálával függ össze. Álmosnak atyja örökét, a kagánok méltóságát kell átvennie. Egyetlen, vagy legidősebb fia, Árpád, ez időben, 850-ben tíz év körül lehet, Kievet tehát idegenre kell bízni és ez az idegen minden logika szerint - amint látni fogjuk - az apósa lesz egy időre.
Ha mindezekből szabad Ügek halála idejére következtetni, 850-től Álmos a kagán és az fog maradni negyven éven át, míg a besenyő nyomásra ki nem kell üríteni Dentu-Magyariát.
A több, mint 3000 oldalas Hóman-Szekfü-féle Magyar Történetből, más egyebek mellett, a fenti című fejezet is hiányzik. Az a "Magyar Történet", amely a frank határőrvidék Pribina nevű alkalmazottjával, "Pribina pannóniai herceg" alcím alatt egy külön oldalnyi terjedelemben (83-84. lapok), Szvatoplukkal "Szvatopluk morva herceg" alcím alatt szintén egy oldalnyi terjedelemben (85-86. lapok) foglalkozik, de külön alcímek alatt foglakozik pl. "Rasztiszláv morva herceggel" (mintegy háromnegyed lap) és "Kocel pannóniai herceggel" is (mintegy kétharmad lap), Magyarország megalapítójának apját - néhány sornyi kommentár nélküli Kézai krónika-idézeten kívül - mindössze három helyen "említi". Két esetben más egyéb kapcsán egy-egy mellékmondatban, harmadszor pedig így: ". .. (a) nagy vállalkozás előestéjén - régi szokás szerint -áldozattal fordultak istenükhöz s az ősök varázshatalmú szelleméhez. A nemzetségi totem (!), a szent Turulmadár inkarnációjaként tisztelt öreg Álmost áldozták fel, hogy varázsereje, bölcsessége és bátorsága a földi béklyótól szabadulva, fia lelkébe költözzék s azt betöltve, az ifjú fejedelmet képessé tegye nagy feladatásnak meg oldására" (1).
Az Álmos személyével szembeni indogermán érdektelenség még csak nem is nemzeti kegyeleti szempontból érdemel szemrehányást. Annak a történelmi alaknak a negligálása, akiről az orosz-amerikai Vernadsky professzor többet elmondott a világnak, mint az egész magyar történettudomány együttvéve, tudományos szempontból érdemel meg minden szemrehányást.
Álmos őstörténetünk kulcsa és döntő kérdése. Az Álmos-komplexum felderítésével és tisztázásával felgöngyölíthető egész őstörténetünk, hiszen a magyar múlt helyes rekonstruálása azon fordul meg, hogy szabir volt-e Álmos, avagy onogur, és történettudományunknak minden áron, és mindenekelőtt ezt kellett volna tisztáznia. Erre azonban a világosi fegyverletételtől Budapest elestéig eltelt 98 esztendő nem volt elég. Történettudományunk 98 esztendős megrázó meddősége Álmossal kapcsolatban csak a rituális gyilkosság "tudományos" megállapításáig volt képes eljutni.
Álmos természetesen történelmünkben sokkal több, mint egy 74 éves korában lemészárolt tehetetlen öregember szomorú árnyéka. Álmos a 9. szd.-ban fél évszázadon keresztül a vezetője volt annak a népnek, amelynek 9. szd.-i sorsa bennünket legjobban érdekel.
Álmos születési idejét Vernadsky is, Macartney is, egymástól teljesen független adatösszevetések alapján, Kr. u. 820-ra teszik (a magyar történettudomány ettől a hipotézistől tartózkodik), mivel azonban krónikáinkban van egy 819-es dátum - Ügek házassága idejeként megölve - ami a népemlékezetből kinőtt szép Emese-mondának alapbázisával (a hosszú időn át várt fiúgyermek) kompatibilis, a dátum majdnem bizonyosan Álmos születésének dátuma. Sőt, e sorok írója - bélyegezzék bár merésznek hipotézisét - egy lépéssel továbbmegy s a fenti dátumhoz azt is hozzáteszi, hogy Álmos minden józan valószínűség szerint Zaporogyeban született (2).
Férfivá érésének utolsó évei Dentu-Magyariának rendkívül figyelemreméltó korszakára esnek.
A Kazária és Dentu-Magyaria közti viszony, amely az előző évszázad hetvenes évei óta egy percre sem melegedett fel a "barátságosság" fokáig, sőt Szurozs elfoglalása óta határozottan ellenséges, 810 óta, amikorra Ügek kagánkodásának kezdete tehető, egyre gyakoribb konfliktusokhoz vezet. Ezek a konfliktusok minden jel szerint kereskedelmi természetű összeütközések, amelyek valahogyan Szurozzsal lehetnek kapcsolatban, mert a kazárok Szurozs elfoglalása évében létesítenek árumegállító helyet Sarkhel-ben, magyarul Fehérhelyen (3) s talán nem merész következtetés, hogy Sarkhel tulajdonképpen Szurozs előző szerepét vette át.
Az új kazár vámhely azonban a Meotisz tőszomszédságában a szabiroknak valósággal a szájában van, hisz az Alsó-Don jobbpartja és a Kubán vidék már szabir terület s a folyót mindkét nép kereskedői és hajósai használják. Súrlódásokra tehát bőséges az alkalom és egyáltalán nem távoli a feltevés, hogy az alsó-doni szabir határőrség csendes, vagy hangos asszisztenciája mellett a dentu- magyar kalózok meg-meglátogatják az árumegállító- hely gazdag raktárait, hiszen a Don torkolatvidékének mindkét oldala szabiroktól lakott terület le egészen a Kubánig (4).
Ez a helyzet lassan odáig fajul, hogy 834-ben a kazárok bizánci építőmesterekkel egy erődrendszerűt kénytelenek az exponált helyen fekvő Sarkhel köré kiépíteni, sőt a kazár kereskedelmi érdekek hathatósabb védelmére kazár-bizánci- egyezmény is jön létre, mert, nyilván kazár támogatással, Bizánc 835-ben újra birtokba veszi a már 705 óta független Chersont, amelynek kormányzójául a sarkheli építkezések Petroniusz nevű vezetőjét nevezik ki. Chersonban a kazárok minden valószínűség szerint kereskedelmi preferenciákat kapnak s ez a dentu- magyariai külkereskedelemre vámterheket jelent.
Kazária részéről van azonban másik retaliáció is és ez a messze északon fekvő védtelen Kiev szabir kovácsiparának állandó zaklatásából áll, amit a kazár kormány nyugati határőrvidékének onogurjaival hajtat végre. Ez viszont Ügek kagánt szorítja védekezésre, aki egyrészt Kievet építteti ki erőddé, másrészt Bizáncban próbál kazárellenes preferenciákat kapni (838. évi követjárás), sikertelenül végül pedig a Kievet és a donec-vidéki vasbányákat zaklató onogurokkal törekszik szorosabb viszonyt kiépíteni.
Amilyen sikertelen volt a bizánci kísérlet, olyan sikeresnek bizonyul ez.
A Don-Donec közén elterülő alföldön élő három, vagy esetleg négy onogur s az ellenőrzésükre közéjük tett egy kök-türk-törzs ekkoriban már (830-as évek) 150 éve él kazár uralom alatt ( 684 óta) , ez azonban nem elég hosszú idő ahhoz, hogy az onogur népemlékezetből elmosódjon a keserű tény, hogy a dédapák nem szolgai gyepű-népe, hanem a gazdag középpontot megszállt urai voltak annak a nagy országnak, amelyet dédszüleik korában még nem "'Kazáriának", hanem "Onogoriának" neveztek. Ezeknek a törzseknek a közérzülete valami olyasmi, mint a múlt század magyarjaié volt Ausztriával szemben. A kazárok ellen hangolni őket tehát egyáltalán nem nehéz, és éppen ez az, amit a nem közönséges államférfiúi képességekkel rendelkező Ügek számításba vesz.
Az onogur törzsek legexponáltabbika, amint a neve is mutatja, a legnyugatabbra és legészakabbra kihelyezett Nyék (5). Ennek a szállásvidéke esik Kievhez közelebb, ennek a hadereje - mint később Magyarországon is - a legharciasabb, legtámadóbb, ez esik a kazár nyomástól legmesszebb, vagyis ez a legönállóbb, ezt kell tehát legelsősorban megnyerni.
Az eddig előadottakat a helyzetből és a rendelkezésre álló adatokból szinte pontosan ki lehetett olvasni. A most következőket azonban már későbbi adatokból és alakulásokból következteti vissza - s az olvasó rövidesen látni fogja, hogy nem alaptalanul, e sorok írója.
A szövetségszerzésnek legősibb és legbiztosabb módja a régi időkben civilizált és civilizálatlan népek között, a középkori Európában éppúgy, mint az ókori Keleten, a házasság, és Ügeknek, ezekben a külpolitikailag feszült években házasulandó fia van. Álmos a harmincas évek vége felé 18-20 év körüli fiatalember, aki tehát éppen ezekben az években nősül, akár van erre "kútfőadat", akár nincs.
17. Fiának, Álmosnak születési évét krónikáinkból tudjuk s ez az év 819. Krónikáink arról is értesítenek, hogy a szülők hosszú időn át vártak a fiú megszületésére. Ha erre évszázadok múlva is emlékeznek, ez a "hosszú idő" legalábbis egy évtized lehetett s ez Ügek nősülését 810 körüli időre helyezi, inkább előbb, mint később.
18. A tény, hogy a várva várt első fiú, születésének a körülményeiről is tudnak 300 évvel később a krónikák, mutatja, hogy a születés mélyen bevésődött a népemlékezetbe, tehát Álmos születése országos esemény lehetett, vagyis Ügek akkor már jó ideje fejedelem, akinek családi életét figyeli a közvélemény, amely szintén várja az örököst.
Álmos házasságáról krónikáinkban nincs semmi adat. Hogy ki lehetett a felesége, nem tudjuk, kifogástalanul bizonyítható azonban a feltevés, hogy onogur (vagy barszil) asszonyt vett feleségül. A tény, hogy 21 éves korától kezdve egy évtizeden át a messze északon, az onogur határőrvidéknek kiszolgáltatott Kievben lakott, sőt, hogy a várat egyáltalán zavartalanul fel lehetett itt építeni, feltétlenül arra mutat, hogy a kazár határőr-törzsekkel jó viszonyban kellett lennie, márpedig ennek bizonyos hangsúlya van, ha tekintetbe vesszük, hogy a szabirok viszonya Kazáriával, éppen akkoriban, Sarkhel felépítése idején (835) különösen feszült volt, Lebedia viszont kazár tartomány. Sőt a kende, ha Konstantinosnak hinni lehet, éppen a Sarkhel építését követő évben az eddiginél is szorosabb, házassági kapcsolatba kerül az uralkodóházzal. Az, hogy ez a házasság a szabirokkal szembeni sakkhúzás, nyilvánvaló s lehet, hogy éppen egy szabir-onogur barátkozó folyamattal szembeni óvóintézkedés. Ügek felelete erre egy ellenházasság a fia és a szabir szempontból legfontosabb onogur vagy barszil törzs kánjának a leánya között. S valóban Árpád majd hosszú időn át a Nyék törzs vezetője lesz,
S amikor majd apja örökét és a Megyer törzset átveszi, első szülött fia lesz a Nyék törzs feje. Egyáltalán, Ügek a rendelkezésre álló adatok tükrében átlagon felüli tehetségű és ambíciójú politikusnak mutatkozik, és az idő - 834 és 840 között - szinte zsúfolva van kölcsönös külpolitikai akciókkal. Mindkét részről várépítés - Sarkhel és Kiev, követjárás Bizáncban a kazárok ellen szabir részről, Cherson kazár segítséggel való visszajuttatása Bizánc birtokába, politikai házasság ott, politikai házasság itt, ott az onogurok megtartása, itt az onogurok elcsalogatása, vagy ellensúlyozása érdekében. A szituációba tehát egy politikai házasság Ügek házasulandó fia részéről nagyon beleillik, és ez a házasság a szabir kagán fia részéről az adott helyzetben onogur, vagy esetleg barszil házasságot kell, hogy jelentsen.
Álmos, a Kievi Krónika adataiból kikövetkeztethetőleg, 10 évi kievi tartózkodás után 850-ben veszi át apja örökét és ezzel a zaporogi kagáni kamlikot. A Kievi Krónika egy erősen mondai naivságú mondata szerint 850-től, Álmos távozásától 858-ig "kazárok" szedik itt az adót. Mivel ez csak valaminő egyesség, pl. vámbérlet alapján volna lehetséges, ami teljesen valószínűtlen, a "kazár" adószedés emléke talán onnan ered, hogy Álmos a Nyék törzs vezetőjére, apósára, vagy sógorára bízta. Kievet, s az onogurokat írja a Krónika "kazároknak", hiszen az onogur és barszil határőrvidék katonái szedték ezen a vidéken immár 160 éve az adót a kazárok számára.
A kievi vár felépítését követő 18 évi csend után értesüléseink azzal indulnak meg megint, hogy 859-ben Askold és Dir lesznek Álmos kievi ispánjai. Hogy kik ezek, nemigen lehet megállapítani. A Kievi Krónika szerint Novgorodból jönnek, amelynek ekkor már két éve a dán Rurik az ura, azonban "nem Rurik fajtájából valók" (ne plemeni iego), "urak", (boiarina), de "nem fejedelmek és nem fejedelmi 'személyek". Az "Askold" név esetleg lehet szabiré, aki talán Novgorodba került előzőleg valahogyan, a "Dir" név szlávosan hangzik, bár lehet, hogy a szláv hagyományok (amik alapján a feljegyzés később, (1150 körül) történt) során torzult el.
Askold és Dir megjelenése valahogyan összefügg a Bizánc ellen 860-ban szabir részről vezetett krimi háborúval, a Kievi Krónika szerint ugyanis 858-ban Askold és Dir azzal kérnek engedélyt a távozásra Ruriktól, hogy "saját népükkel" (s rodom svoim) Bizánc ellen mehessenek s ugyanebben az évben jelennek meg Kievben. Viszont Szent Cyrill a kazár kagánhoz igyekvő útján, 860-ban egy "ungre" csapat kezébe kerül Krim környékén, akik előbb meg akarják ölni, de aztán mégis meghallgatják és elengedik.
Ha szabad az "ungre" szót az "onogurral" azonosítanunk, ebben a hadjáratban onogur kötelékek is részt vesznek(6), noha Kazária szövetségben van Bizánccal.
Két évvel később, 862-ben már Pannóniában hajtanak végre katonai akciókat. Hinkmár érsek megemlékezik egy "ismeretlen ungar ellenség" megjelenéséről Pannoniában.
S mivel ebben az időben Árpád már 20 éven felül van, talán nem merész a következtetés, hogy a szabir katonai akciók megindulása 860-tól kezdve, Árpád nagykorúságával függ össze. (Pannoniába egyébként, ami a Kárpát-medence egykorú megjelölését jelenti, 885-ben, 892-ben, 894-ben is vezetnek hadjáratot, tehát legalább négy nagyobb arányú hadjárat a honfoglalás előtt Árpád 20-ik és 50-ik évei itt s ezt fogja az ötödik, a honfoglalás betetőzni. A hadjáratok sűrűsödése a 80- as - 90-es években (885, 894) határozottan mutatja, hogy ezek immár előkészítő hadjáratok és ez megmagyarázza a honfoglaláskor tanúsított meglepő helyszín és terepismeretet, amihez természetesen a csatlakozott "kúnok" (avarok) is hozzásegítenek. A Nyék törzs 860-ban kiválik az onogur, vagy barszil közösségből és a szabirokhoz csatlakozik.
A hatvanas évek és a nyolcvanas évek hadjáratairól megemlékező nyugati forrásadatok között van egy másfél évtizedes szünet. Ez a szünet azzal függ össze, hogy a besenyők, a hátuk mögött élő úzok nyomására 870 körül átlépik a Volgát és ettől kezdve a besenyő beütések egyre sűrűsödnek a Don és Dnyeper közti területen. Olyan világ köszönt be Lebediában is, Dentu- Magyariában is és a Kazár Birodalomban is, amilyet később a magyarok inaugurálnak a szomszéd országokban a honfoglalás után. Az előállt helyzet megakadályoz minden más külpolitikai akciót nyugat felé. A közös veszély egyébként egészen bizonyosan még jobban gyorsítja a szabir és onogur közeledést, úgy, hogy mire a nyolcvanas évek végén majd a területet az egyre elviselhetetlenebbé váló besenyő erőszakoskodások következtében ki kell üríteni, a politikai és lélektani előkészítése a két nép egyesülésének - megtörtént.
A további fejlemények megértéséhez vissza kell térnünk Álmos onogur házasságához. Ahhoz- azonban, hogy ebbeli feltevésemet kellőképpen bizonyíthassam, a magyar és idegen kútfőanyag kezelésével kapcsolatban kell néhány megállapítást tennem, amelyek semmivel sem lesznek kevésbé meglepők, mint eddigi állításaim.
Analízisemet annak a summázásával kell bevezetnem, amit az előző fejezetekben már részletesen kifejtettem, hogy a besenyő invázió idején Dentu-Magyarig népe kettészakadt, a Kubán-Kaukázus-Don-torkolat vidékén élők egy része visszatért eredeti hazájába a Kur-vidékére, a Dnyeper és Donec régiókban lakó része pedig nyugat felé, a Dnyeperen túlra hátrált. Ez a rész három teljes (Megyer, Tarján, Jenő) és egy - valószínűleg kettészakadt- csonka törzs (Gyarmat) volt, amely aztán később "Leved" kende, ugyancsak csonkán maradt nem-onugor törzsével egyesült, mert a Gyarmat törzs feje valószínűleg a Kur-vidékre visszatérő részleggel maradt, éppúgy, mint "Leved" is. A két egyesült törzs aztán új kánt választ (Eleud). Ehhez a négy törzshöz csatlakozott a három "lebediai" törzs, a Kéri, a Keszi és a csonka Kürt (7).
A csatlakozás megegyezés formájában, szerződéssel történik ugyan, a "csatlakozó" kisebbség azonban másodrangú, alárendelt helyzetben van. A feltételeket a többség diktálja, a csatlakozók helyét a törzsszövetségben a többség jelöli ki az ősi ogur szokás és gyakorlat szerint. A harcban mindig a behódolt, vagy bekéredzkedett törzsek harcosai vannak elől, letelepedéskor mindig ezek kapják a támadásoknak leginkább kitett határterületeket.
A krónikáinkban feltüntetett sorrend épp olyan pontosan kifejezi ezt, mint a honfoglalás utáni település. A Nyék az első, az elővéd, a Kéri az utolsó előtti, az oldalbiztosítást adó utóvédtartalék és a Keszi az utolsó, az utóvéd. Ezek a "csatlakozottak", a bekéredzkedettek, az onogur törzsek. Ezek a kazár uralmat otthagyott "kabarok".
A szabir törzsek, a Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő közbül vannak, védelemben.
Letelepedéskor a nyugati határ déli szakaszára kerül a Nyék, északi szakaszára kerül a Kéri. Az északi határt a kun (avar) csatlakozottak védik, a keletit meg a Keszi, a "gyula törzse". Csak a déli határra kerül szabir törzs (Jenő), az is csak azért, mert oda nem jutott "csatlakozott". A krónikák s a település térképe világosan elmondják mindezt.
És itt most fel kell hívnom a figyelmet egy valószínűségre. Nemcsak történettudományunk olvasta rosszul Anonymust, amikor nem jött rá, hogy az ő "kunjai" nem a "kabarok", ahogyan ezt történettudományunk minden alap nélkül elhatározta, hanem az avarok Északkelet-Magyarországra szorult része, akik a honfoglaláskor már 90 éve élnek a mai Nógrád, Borsod, Heves, Abaúj, Zemplén, Ung, Sáros, Máramaros vidékén és akiket a környező szlávok "polovcoknak", tehát nem "oboroknak", hanem kunoknak neveznek s akiknek hét vezére küldöttségileg üdvözli a közeledő honfoglalókat (8), hanem úgy látszik maga Anonymus is rosszul olvasta az ősgestát, amely a szerződő törzseket és azok vezéreit sorolta fel. Anonymus a maga "forráskritikájában " valószínűleg már a honfoglalás alatti állapotból indult ki és vagy azért mellőzte a törzsi vezérek felsorolásából Árpádot, mert ő volt a fejedelem, vagy pedig azért, mert zavarba hozta, hogy az "ősgesta", amiből dolgozott, Álmost Árpáddal egy felsorolásban említi, akinek Árpád az utóda volt, tehát vagy Álmos, vagy Árpád.
Ez így igaz is, ha a fejedelemségről van szó. Az ősgestában azonban minden bizonnyal a törzsekről és a törzsi vezérekről volt szó és a felsorolásnak a törzsek sorrendjében Árpáddal kellett kezdődnie és Álmossal folytatódnia, így
Nyék Árpád
Megyer Álmos
Kürt-Gyarmat Eleud kende
Tarján Ond
Jenő Tas
Kéri Huba
Keszi Töhötöm(Tétény)
Megyer Álmos
Kürt-Gyarmat Eleud kende
Tarján Ond
Jenő Tas
Kéri Huba
Keszi Töhötöm(Tétény)
A "fejedelemségtől" ez független. A törzsek közül sem a "fejedelmi" törzs, a Megyer van elől. Mikor aztán Árpád lesz a fejedelem és Álmos meghal ez a névsor így alakul
Nyék Levente
Megyer Árpád
Kürt-Gyarmat Eleud
Tarján Ond
Jenő Tas
Kéri Huba
Keszi Töhötöm ( Tétény)
Megyer Árpád
Kürt-Gyarmat Eleud
Tarján Ond
Jenő Tas
Kéri Huba
Keszi Töhötöm ( Tétény)
Mivel Anonymus lehagyta Árpádot, csak hat név maradt, mivel azonban hétnek kellett volna lennie, úgy okoskodhatott, hogy a "kende" szó is bizonyára név és így ki is jött a hét, így vették át a későbbi krónikások és így keletkezett történettudományunk nagy fejtörése (9). A rejtély kulcsa Álmos onogur házassága.
Ügek fia, Álmos, Dentu-Magyaria leendő kagánja, a lebediai, vagy barsziI Nyék törzs vezérének leányát vette feleségül. A Nyék törzs vezérének vagy egyáltalán nem volt fia, vagy meghalt, esetleg harcban esett el és így a törzs feletti vezérség anyai örökségképpen szállhatott Árpádra.
Ennek a hipotézisnek mind valószínűsége, mind a logikája kifogástalan és a dolgok későbbi alakulásába hajszálpontosan beleillik, sőt értelmessé és világossá tesz dolgokat, amelyek eddig értelmetlenek és homályosak, sőt ellentmondóak voltak számunkra. A "horka" méltóságnak itt van a magyarázata.
Ennek a hipotézisnek azonban nemcsak logikája van, hanem egy egész csomó direkt és indirekt bizonyítéka is és mivel a kérdés történelmi szempontból döntő fontosságú, a bizonyítást elő kell terjesztenem. Felsorolom a tényeket.
1. Mikor Álmos 850 körül elhagyja Kievet és átveszi apja méltóságát, a város mintegy nyolc évre "kazár" fennhatóság alá kerül. Álmos távozása idején fia, Árpád 10-12 éves lehet. A "kazár" adószedést esetleg apósa, a Nyék törzs feje végzi, s innen eredhet a "kazár" adózás említése.
2. Kiev 859-ben kerül újra Álmos kezébe vissza. Ebben az időben Árpád húsz év körül van, vagyis abban a korban, mikor Kievet már átvehetné. Álmos azonban a várost és a várat két ispánra bízza, noha a logikus és normális fejlődés az lenne, hogy a várat, mint apja is a maga idejében, Árpádnak adja át. A tény azt mutatja, hogy Árpádnak más, fontosabb posztja van. A várat Árpád később sem veszi át. Árpád a Nyék törzs feje lesz. A Nyék törzs kapcsolata a határőrvidéki többi törzseivel ezzel, ha talán meg nem is szűnik, de meglazul.
3. A 860-i krimi hadjáratban onogur kötelékek is vannak a szabir haderőben. Szent Cyrillt egy "ungre" csapat fogja el Krim vidékén. A kazár birodalom Bizánccal baráti viszonyban van
4. A 862-i pannóniai hadjáratot onogur kötelékek, vagy onogur kötelékek is, hajtják végre. Hinkmár érsek "ungar" ellenségről beszél. A hadjárathoz a kazár birodalomnak semmi köze, viszont az onogur törzsek, Lebedia, éppúgy, mint a barszil törzsek kazár felsőség alatt állnak. Hóman Bálintnak az a vélekedése, hogy Lebedia 860 körül "felszabadult" a kazár uralom alól, önkényes. Ki, vagy mi "szabadította" fel? Az onogurok akkor szabadulnak fel, mikor otthagyják "Lebediát". A pannóniai hadjárat Dentu-Magyaria vállalkozása, semmi esetre sem lehet Lebediáé. Ezt a hadjáratot csak Árpád vezetheti, a Nyék törzs ura.
5. Mikor Árpád 892-ben majd átveszi apja után a család ősi törzsének, a Megyer törzsnek a vezetését, a Nyék törzs vezetése fiára, Leventére száll. A horka méltóság lényege a "kisebbik királyi" státus. A honfoglalás támogató hadműveletét a "második fronton", a 895. évi bolgár háborút a Nyék törzs élén Levente vezeti, a "horka", a "kisebbik király", a család második számú törzsének feje.
6. Levente (Laád) után ennek elsőszülöttje, vagyis kálja, Bogát veszi át néhány évvel később a Nyék törzs vezetését, mert apja halálakor még csak 9-10 éves gyermek és a Nyék törzs káni teendőit átmenetileg vagy a kusán, vagy a család valamelyik másik felnőtt tagja látja el. A Nyék törzs első, Tisza-Maros vidéki telephelyét majd csak 900 után cseréli fel végleges dél-dunántúli (Somogy, Zala, Vas) szállásvidékével talán 907-ben mikor Bogát teljes korát eléri s átveszi a törzs vezetését. Bogát kál fia Bulcsu, "a vér embere" a Nyék törzs következő feje, a horka. Vérbulcsu, aki Árpád egy másik dédunokájának, Tormának, vagy Tormásnak társaságában jár Bizáncban, szintén egyenes ági Árpád-leszármazott. Vérbulcsu fia, aki apjának "keresztényi" kivégzése után visszatér ősei hitére, "Szár" Szerénd, ennek fia Koppány, az utolsó horka, akit az István legenda idegen írója "somogyi vajdának" ír és István "nagybátyjaként" emleget, mint a család szeniora akarja az ősi jog alapján Géza özvegyét feleségül venni, mint annak "kisebbik ura". A Nyék törzs vezérsége egyenes ágon megy Árpádtól (Levente-Bogát-Bulcsu-Szerénd) Koppányig, a "somogyi vajdáig", aki Istvánnak "nagybátyja", tehát Árpádházi, rokon. E sorok írója felteszi a kérdést: hogy lehet az Árpád nemzetségnek két törzse, a "fejedelmi" törzs, a Megyer és a "horkák" törzse, a Nyék? Csak házasság útján. Legfeljebb arról lehetne szó, hogy ezt a "benősülést" nem Álmos, hanem Árpád hajtotta végre, mikor házasulandó korát elérte (860 körül), de ennek ellentmond a tény, hogy Álmos 840 óta háborítatlanul lakik Kievben, amely s lebediai onogurok és a barszilok hatósugarába esik, azonkívül Árpádnak, mikor a Nyék törzset átvette, már tudnia kellett onogurul (vagy barszilul) s ezt anyjától tanulta meg, aki onogur vagy barszil asszony volt. Mindenesetre Árpád dédunokája, Vérbulcsu, mondja Konstantinos Porphyrogenitosnak Bizáncban, hogy őseiket "nem türköknek, hanem szabiroknak nevezték".
7. Marquart benyomása és megfigyelése idézett munkájában az, hogy a "magyarok" 840 és 860 között voltak a kazárokkal kapcsolatban pontosan megfelel Álmos onogur házasságkötése és a Nyék törzs Árpád tényleges irányítása alá kerülése között lefutó húsz esztendőnek, amikor a Nyék törzs még szorosabban tartozik eredeti onogur kötelékébe, mint már Árpád alatt, aki végleg a szabir politikához kapcsolja őket. Ez a törzs "hivatalosan" a kazárok onogur határőrvidékének egy része, a szomszédok és a kútfők is ennek tekintik, ezzel szemben a kazár birodalomtól teljesen független politikát mutat fel.
8. Bury benyomása szerint az onogurok 860 és 862 között válnak ki a kazár keretből. Mivel az onogurok Konstantinosz értesülése szerint a besenyők érkezéséig, 889-ig kazár keretben vannak, Bury forrásmagyarázata is a Nyék törzs önállósulására vonatkozik, csak a formával és a háttérrel nincs tisztában.
9. Grégoire a "kabarok" csatlakozását határozottan az utánra teszi, hogy a besenyők megjelentek. A csatlakozás időpontja szerinte 890, vagy 891. A császári trónra törekvő Arnulf ideiglenes kiegyezése Szvatoplukkal (887) és az ezt követő féktelen területszerzési politikája Szvatopluknak meghatározza a Kárpát-medencei avarok Kievben eszközölt segélykérési követségének időpontját, ami vagy 888, vagy 889. Ekkor Árpád már "zakanos", tehát a "kabar" kiválás ideje 889 és a csatlakozást, a vérszerződést helyesen teszi Grégoire 890-891-re. Viszont önálló "ungre" (Cyrill, 860), "ungar" (Hinkmár 862) politika már 860 óta van. Ez a tény a "kabarok" csatlakozásának időpontjával (889) csak úgy egyeztethető ősszé, hogy 860-tót kezdve már van egy önálló politikát folytató "onogur" törzs s ez csak Árpád vezetése alatt a Nyék törzs, az Árpád-család később "második" törzse lehet. Egy családnak két különböző, önálló, sőt különböző nyeIvű törzse csak házasság útján lehet.
10. Álmos onogur házassága az egyetlen minden látszólagos kútfő- ellentmondást kiegyenlítő, megmagyarázó és értelmes és logikus történelmi képbe beleilleszthető kulcs. És egy ilyen házasságban semmi rendkívüli nincs
6. Ez megint csak Álmos onogur házasságára mutat. Ez a házasság egyébként e sorok írója részéről nem csupán egyszerű feltevés. Erre a szerzőnek konkrét bizonyítéka is van továbbiakban ki fogja fejteni A bizonyíték fogaskerék pontossággal illik bele a szerző eddigi megállapításainak rendszerébe. A 860-as dátum az az időpont, amikor Árpád - talán férfiutód nemlétében - átveszi anyja törzsének, a Nyéknek a vezetését és ezért kell Kievbe várnagyokat tenni. Bury munkájában egyenesen 860 és 862 közé helyezi az onogur törzsek elszakadását. Kazáriától, ami természetesen az elvándorlásig lehetetlen. Ha lehetséges lett volna, nem vártak volna 180 évig.
7. Előző fejezeteiben e sorok írója már kifejtette, hogy az onogur törzsek száma aligha lehetett több háromnál. Az általa e tárgyban előadottakhoz most hozzáteszi, hogy az onogur törzsek száma krónikáinkban is benne van. Az u. n. "kabar" törzsek lebediai törzsek s ezeknek a száma krónikáink szerint is három. Hogy honnan veszi történettudományunk azt a forrásmagyarázatát, hogy a három "kabar" törzs, mint egy törzs, "nyolcadik törzsként csatlakozott", nem tudom. A Kárpát-medencébe hét honfoglaló törzs jött név szerint felsorolva! Egy "nyolcadikként csatlakozott törzs" történettudományunk önkénye, ami Konstantinosz egy megjegyzésén alapszik, amit azonban krónikáink nem igazolnak.
8. Anonymus nem mondja, hogy a kabarok csatlakoztak. Anonymus csak a vezérekről beszél, akik elébe jöttek a magyaroknak. Egyébként egészen meglepő, hogy történettudományunkat az avar rejtély mennyire nem érdekli. Egy akkora nép és egy az akkori Európát annyira foglalkoztató birodalom semmi esetre sem tűnhetett el 90 év alatt annyira nyomtalanul, hogy krónikáink meg sem emlékezzenek róluk. Az avarok létszáma a Kárpát-medence északkeleti negyedrészében amely sem frank, sem bolgár uralom alá nem került, 805 után egészen tekintélyes lehetett. A Morva-határőrvidéket nem ok nélkül szervezte meg Nagy Károly. Az avarok nem voltak ám nyulak akiket csak úgy kiirtanak egy körvadászaton. A Kárpátok koszorúján belül talált népek közül a legtekintélyesebb mennyiség az avar, illetőleg pontosabban kun volt. Bors, Aba, Örösúr és társaik avar nemzetségek voltak.
9. Kézai már -a 13. század végén - teljesen összezavarja az eredeti rendet. A Kende méltóságnevet személynévnek veszi, mint Anonymus. A tudun személyneve elveszett.
A Kievi Krónika előadja, hogy egy környékbeli ismerős kereskedő megjelent Askold előtt a várban és közölte, hogy a városba egy kereskedő-karaván érkezett. Mivel Kiev tranzit kereskedelmi gócpont és árumegállító hely volt, a dologban úgy látszik nem volt semmi feltűnő és AskoId és Dir minden kíséret nélkül lementek a várból az árut megvizsgálni, amikor egy domb mögül ott rejtőzködő fegyveresek rohantak elő, akik a két ispánt megtámadták és agyonverték. Ezek a fegyveresek normann kalózok voltak akik viking-hajóikon északról ereszkedtek le a Dnyeperen. A vakmerő kalózcsapat vezetője egy Oleg nevű norvég vagy dán condottieri volt. A kor a viking-kalandozások és romantikus normann államalapítások ideje.
A holttesteket "felvitték Álmos palotájába", a várba, és krónika egyebet nem is mond. Fosztogatásról, harcról, riadalomról nem beszél, noha a várban magyar várőrség van, a közelben van a Nyék törzs hadosztálya és Dentu-Magyaria egész hadserege állna szemben a maroknyi normann kalózzal, ha a vár és a város birtokbavételéről volna szó. Kiev státusában sem áll be semminő változás ebben az időben, valószínű tehát, hogy a normann csapat Álmos szolgálatába szegődik bizonyos koncessziók ellenében és Oleg lesz az új kievi ispán. Az eset időpontját a Krónika 884-re teszi. (10).
Ebben az időben a besenyő nyomás már szinte elviselhetetlenné fokozódik és néhány éven belül, 888 körül, végbe is megy a Don-Dnyeper köz kiürítése. Az avarok (kunok) segítséget kérő követségét (Anonymus szerint) még Kievben fogadja Árpád 888-ban (11) és az onogur törzsek a kievi vár védelme alatt kelnek majd át a Dnyeperen; de 888-ban a menekülő törzsek, szabirok, onogurok egyaránt,.már a Dnyeper mögötti térségen, az öt folyó közén, Etelközben vannak. Kiev, megegyezés alapján (12) a normannoké marad. Az első önálló kievi normann fejedelem Igor, talán Oleg fia (13).
A besenyők, vagy más néven kangárok megjelenése másfél évszázad építő munkáját teszi semmivé.
A tér "nagyhatalma", a kazár birodalom, az araboktól elszenvedett 825. évi vereséget többé kiheverni nem tudta, de egykori katonai erényei és katona-társadalma a nagyarányú zsidó bevándorlás és az uralkodó osztály elzsidósódásának következtében, amúgy is "kereskedelmi" jelleget öltenek. Az ország két emberöltő alatt belsőleg korrupt kereskedőállammá alakult át s most a veszély idején erélyes honvédelem helyett területi alkudozásokkal, pénzzel és az úzok és besenyők egymásra uszításával igyekezett a veszélyt elhárítani. Mivel pedig a kazár birodalom részvétele nélkül a besenyő-kérdés katonai megoldásának nem volt esélye, a szabirság számára csak egy választás maradt, ha nem akart besenyő uralom alá kerülni, átadni a területet, amelyet az úzok által szorongatott besenyők zaklattak.
Álmos ez időben már a hatvanas éveit taposta, élemedett tehetetlen kora amúgy sem volt alkalmas már ilyen válságnak erélyt és elszántságot kívánó megoldására. Még a népét sem volt képes együtt tartani. A besenyő zaklatások sűrűsödésével párhuzamosan egyre sűrűbb rajokban hagyja el a Don-Kubán-Azovi terület lakossága a helyét és vándorol az ősi területekre a Kaukázus védelme mögé vissza. Ezek ugyan nem a Csabával együtt érkezett honfoglaló törzsek, ezeknek a zömét a később ideszivárgottak adják, akikben még elevenebben él a régi haza képe; sőt rokoni kapcsolataik sem fakultak még el az óhazabeliekkel, a pánik és a példa azonban ragadós és különösen azokra hat, akik nem törzsi kötelékben élnek. De a visszavándorlási láz egész törzseket is magával ragad és a népi állomány csökkenése jelentős lehet. A nyugatabbra és északabbra lakók, a Donec- és Dnyeper-vidéki törzsek, meg a központi törzs, Álmos törzse így magukra maradnak és mikor a válság akuttá válik, több különböző ponton átlépve a folyót a Dnyeper nyugati oldalára húzódnak át.
Ez az átkelés aránylag egyszerű dolog, a törzsek egy része a folyó vidékén él sőt a folyó túlsó oldalán is vannak területeik és azonkívül az átkeléshez szükséges vízi felszerelés is rendelkezésre áll, hiszen a hajóforgalom a Dnyeper alsó szakaszán igen élénk és átkelőhelyek is vannak úgyszólván minden falunál. A Donec-vidékről érkező csoportoknak és állatállományuknak átjuttatása tehát gyorsan végbemehet, az érkezőket a helybeliek segítik át és az érkező nagymennyiségű állatállománya egy hosszú folyószakasz legelőterületén oszlik el az átkelés heteire, vagy hónapjaira.
A szabir elvándorlás hírei nyomán a vándorlási láz azonban a besenyők zaklatásait még jobban érző donvidéki onogur törzsekre is átragad, mikor aztán hírét veszik annak, hogy az immár amúgyis régóta a szabirokkal tartó Nyék törzs is készülődik, egyszerűre mozgásba jön.
A Keszi törzsben véghezvitt kegyetlen mészárlás emléke még elevenen él. De él még az egykori vereség emléke is és a kazár kormányzat egyre jobban elzsidósodó stílusát, fellépését és bánásmódját is egyre nehezebben viselik el ezek az egyszerű katonák. (14)
A hirtelen meginduló készülődést a riadt kundu azonnal jelenti. s a dolog annyival inkább ijesztő, mert már az ő saját és igazában nem is onogur törzse készülődik.
A kazár kagán és környezete a jelentésre észbe kap, a tünet nagyon komoly. Azonnal Chelandiába (Kalancha) rendelik a kundut, a lebediai törzsek számára teljes önállóságot, szabadságot és szövetséget, a kundunak pedig fejedelmi (archon) méltóságot ajánlanak fel, azonban már késő. A Don-tartományba visszaérkezve a törzseket már mozgásban találja a törzsi fegyveres erő védelme alatt és mikor végre Kiev alatt hozzájut ahhoz, hogy a törzsnek vezetőivel tárgyalásokba kezdhet és a kazár ígéreteket előadhatja, a felelet az, hogy a Nyék törzs népszerű kánját, Árpádot "kazár módra" pajzsra ültetik. A már mozgásba jött onogur törzseket kazár szuverenitás alá visszacsalogatni többé nem lehet. Minden, amit a kundu el tud érni annyi, hogy saját volt törzsének a fele habozva megáll valahol félúton és egy - vagy talán kettő onogur törzzsel együtt visszafordul. Kazária nyugati tartományát gyakorlatilag elvesztette éppen a besenyő alkudozások idején és elsősorban éppen a besenyő követelésekkel szemben tanúsított politikája miatt. (15)
Ha az onogur elégületlenség ezzel el is intézte a kazár uralommal a számadását és a pajzsra emelt Árpád körülhordozásával meg is adta a kazár kormányzat úgy látszik nem túlságosan népszerű katonai képviselőjének a csattanós feleletet, a továbbiak ezzel még nem voltak elintézve sőt a nehezebb, a pillanat súlyos problémája még csak most következett.
A törzseknek a Don-kanyarból a Dnyeperig 4-600 km kellett megtenniök s mivel egyidőben indultak, 3- 4 heti út után, egy-két heti különbözettel nagyjából egy időben érték el a Dnyepert. Így, mivel a nagy folyón az egyetlen biztonságos átkelőhely Kievnél volt, a lassú és aránylag kis volumenű átkélés következtében a város balparti környékén néhány nap alatt 150-160.000 ember és állatok ezrei zsúfolódtak össze hely és legelő nélkül olyan körülmények között, hogy akár egy kazár, akár egy besenyő támadás szörnyű katasztrófát jelenthetett volna, hisz az átkelés hosszú heteket igényelt. Az érkezőket tehát legeltetési szempontok szerint el kellett helyezni, köztük a rendet fenn kellett tartani, hátukat katonai fedezettel biztosítani kellett s az átkelést technikailag és rendészetileg egyaránt egységes irányítás alá kellett venni.
A dolog nagy dolog, hadjárattal felér. Mintegy másfélszázezer - a Nyék törzzsel együtt kétszázezer főnyi ember, asszony, gyermek, közel egy milliónyi állat átkelésének beosztása, lebonyolítása, a tömeg elhelyezése, ellátása fegyelmezése s a legalább egy hónapig tartó átkelési manőver katonai biztosítása olyan feladat és olyan teljesítmény, melynek nagyságáról csak tapasztalt hivatásos katonáknak van megközelítőleg tiszta fogalmuk, hiszen mindez egy ellenség által esetleg támadásnak kitett területen megy végbe s mint a néhány évvel későbbi nagy vándorlás és honfoglalás, majd azután a nyugati hadjáratokat végrehajtó magyar katonai kapacitás mutatja, minden komoly ember és anyagveszteség nélkül. A Kievi Krónikában semmi nyoma valaminő besenyő támadásnak nincs.
Az első onogur törzs, amely a többieket valószínűleg hetekkel megelőzve a túlsó partra kerül, a Nyék törzs, amely azelőtt is a legnyugatibb, előretolt törzs volt és legközelebb feküdt Kievhez. A többiek átkelését Kievből irányítva és ehhez saját törzsének nélkülözhető katonai erejét minden bizonnyal felhasználva, Árpád hajtja végre, hiszen Kievben ő rendelkezik s mióta pajzsra emelték, a nekilódult népnek ő a "zakanosa", ő a kagán.
A szabir kagán, Álmos (16) a másfél évszázadon át fennállott Dentu-Magyariának utolsó kagánja, hetven esztendős korában öreg emberként hagyta el apái földjét. A dédapák örökségének likvidálását azonban már nem ő hajtja végre.
Dentu-Magyaria és Lebedia likvidálásának nagy és keserű feladata fölé már Álmos fia, Árpád intelligens katonafigurája magasodik, akinek lovas alakjára már a hetvenes évek óta két különböző nép figyel...
XVI. ÁRPÁD /840-907/
Álmos fia, Árpád, akinek az európai történet egyik legnagyobb szabású és legidőállóbb alkotása, Magyarország megalapítása személyes teljesítménye volt, Kievben született normális valószínűség szerint Kr. u. 840-ben, vagy 841-ben.
Álmos 20-21 éves fiatal házas ebben az időben, aki 840-ben cserélte fel a szülői otthont önálló kievi háztartással, ahol, a Kievi Krónika adataiból kiolvashatóan, egy évtizedet tölt, valószínűleg apja haláláig, 850-ig.
A kievi vár igen fontos stratégiai pont. Biztonságához, a kovácsműhelyek zavartalan működéséhez, fontos érdek fűződik ezekben a feszült években, és a Nyék törzs vezérének a lánya nemcsak feleség, hanem zálog is, sőt ennél is több, politikai bázis. Politikai bázis az onogur törzsek megnyeréséhez egy szabir- kazár konfliktus esetére; márpedig egy ilyen konfliktusban ez igen nagy tétel, 20.000 lovas. Dentu-Magyaria hadereje ezzel a 20.000 lovassal kiegészítve, sakkban tudja tartani az egész Kazáriát. A kunduhoz férjhez adott kazár hercegnő mindenesetre ellensúlyozva van, az ugyanis, hogy az onogur határőrvidék "kunduja" a harmincas évek végén a kazár királyi rokonságból kap feleséget, vitathatatlanul politikai sakkhúzás volt a kazárok részéről.
Az onogur törzseken belül ezekben az időkben talán némi nyugtalanság észlelhető, uraik és elnyomóikkal szemben talán már kezdenek mutatkozni annak az elégületlenségnek a jelei, amelyek majd egy felkeléshez és annak vérbefojtásához, majd azután az onogur törzsek Kazáriától való elszakadásához fognak vezetni, majd ha erre a kedvező időpont - a besenyők érkezésével beköszöntő zavarok idején - elérkezik. A Nyék törzs mindenesetre máris szoros kapcsolatban áll a szabirokkal s ez fenyegető jel Kazária számára, ami ötven év múlva a birodalom bomlását indítja el.
A honfoglalás esztendejében "ifjú" Árpádról kiformálódott történettudományos hipotézis - akár Hómané ez, akár másé - tarthatatlan és kizárólag azon alapul, hogy a honfoglalás előtti években - 893-ban - Árpádnak fia született. A dologgal tüzetesebben kell foglalkoznunk.
Árpád első és utolsó fiának, Leventének és Zsoltnak a születése között egy teljes emberöltő telik el. Ez az adat olyan feltűnő, olyan sokatmondó, hogy erről az adatról önmagában egy terjedelmes tanulmányt lehetne és kellene írni. A Hóman-Szekfü Magyar Történet egyetlen mondatot, még csak egy tűnődő kérdőjelet sem szentel neki. Hóman Bálint, a szintézis árpád-kori köteteinek szerzője a honfoglaláskori Árpádot "ifjú fejedelemnek" írja.
Álmos 893-ban, 75 éves korában hal meg s Árpád az első fia volt, s talán az utolsó is, aki életben is maradt.
A 895-iki bolgár háborút Árpád legidősebb fia vezeti, aki ekkor már, apja örökét átvéve, a Nyék törzs feje és tapasztalt hadvezér, azonfelül többgyermekes családapa is. Levente a bolgár háború idején már a harmincas éveit tapossa. Egy egész háborút és egy egész hadsereget ezer évvel ezelőtt sem bíztak 20-24 éves gyerekarcú hadnagyokra.
Egyébként is Álmos 819-ben születik, Árpád minden józan feltevés szerint 20-22 évvel később, tehát 839-841 körül (1) és ugyanilyen józan feltevés szerint 860 körül nősülhet. Abban a korban az egész korai, legalábbis mai felfogás szerint egészen korai nősülés a szokásos. Már maga akkori életforma is előírja ezt. Tizennyolc éves korára a fiú már harcos és harcos férfiszámba megy. Dentu-Magyaria katonai akciói feltűnően 860-ban indulnak A krimi háború ideje 860, a pannóniai hadjáraté 862.
Árpád a század utolsó évtizedében már ötvenes éveit élő, tehát semmi esetre sem "ifjú" fejedelem. Sőt már elsőszülött fia sem "ifjú".
Árpád, minden körülmény egyezése szerint már 55 éves a bolgár háború idején, 895-ben. Ha lényegesen fiatalabb volna, nem a fia vezetné a bolgár háborút, hiszen ez a háború nagyon fontos, ez a háború a honfoglalás előbiztosítása.
Árpád nősülését 99 százalékos valószínűséggel tehetjük 868-860 közé és ez azt jelenti, hogy gyermekeinek zöme a hatvanas években születik. Név szerint is ismert fiai (Levente, Tarhos, Üllő, Jutas) s valószínűleg lányai is, a dolgok normális és logikus rendjén, a házasság első 10-15 évében születnek. Négy megmaradt fiú több születést is feltételez, hisz 1100 esztendővel ezelőtt a gyermekhalandóság nagy, és ha Árpádnak néhány leánya is van, ami valószínű, a feleség szülési teljesítménye valóban figyelemreméltó. Egy mindenesetre cáfolhatatlan tény. Harmincöt éven keresztül folyamatosan szülni nem lehet. Márpedig Árpádnak 893-ban, a bolgár háború előtt két évvel, a honfoglalás előtt 3 évvel ismét fia születik, Zsolt.
A gyermek hosszú szülési szünet után születik, hisz egy családban a gyermekek születése soha nem osztódik szét 30 vagy még több esztendőre. Már még egy 8-10 éves szünet utáni születés is általában rendkívüli eset, márpedig, ha Árpád családi élete normálisan folyt, Zsolt és az előtte való gyermek között 15-20 évi szünet van. A csecsemőnek 6-8 éves unokaöccsei vannak. Árpádnak Zsolt születése idején már nagyocska unokái kell, hogy legyenek (2).
Konkrét születési adatok nemlétében (3) a magyar történet művelői egyszerűen elvesztették a fejüket ebben a családi zűrzavarban, pedig van két iránymutató, amely a rébuszban megoldással biztat:
Az egyik az a tény, amely felől bármelyik orvos felvilágosíthatta volna a történészeket, hogy olyan társadalomban ahol rendszerű a korai házasságkötés, a feleségek életkora általában ugyanaz, sőt inkább magasabb, mint a férfié, Árpád első felesége tehát Zsolt születésének idején 53-55 éves lett volna, vagy esetleg még több, márpedig ebben a korban a fogamzás, különösen hosszú szünet után, valószínűtlen, sőt lehetetlen. A 45. és 50. évek között a nőknél a petetermelés megszűnik.
A másik az a tény, hogy Zsolt külsejében feltűnően más, mint Árpád többi gyermekei, mintha nem ugyanattól az anyától született volna. Zsolt, amint krónikáink leírják, "kissé selyp, szőke, fehérbőrű, puha, középtermetű", Álmos viszont a krónikák leírása szerint "szép, de barna orcájú, a szeme fekete, de nagy, termete magas és karcsú, a keze nagy, az ujjai vaskosak".
Ha a múlt kutatója a fentiekben előadottakat egybeveti, lehetetlen arra a végkövetkeztetésre nem jutnia, hogy Árpád kétszer nősülhetett, s a második feleség északi fajhoz tartozó szláv, vagy normann asszony lehetett. Kiev barátságos átadása az Etelközbe történt eltávozáskor és az Árpád-ház meg a kievi normann fejedelmi ház közötti, századokon át tartó baráti, sőt rokoni kapcsolatok - erre mutatnak. Olegnek és maroknyi viking-kalózának vakmerő és romantikus megjelenésébe Kievben sok minden belefér. A 884 (a vikingek megjelenése), a 888 (a dnyeperi átkelés), és a 892 (Árpád fejedelemmé választása) figyelemreméltó adatok, és Zsolt 893-ban születik. A komplexumba egy politikai kezesként férjhez adott és feleségül vett normann asszony figurája igen logikusan beleillenék.
10. Vernadsky szerint a Krónika időpontja téves, a dolog hat érvel előbb, 878-ban történt. Vernadsky ezt arra alapítja hogy a Krónika a 860-i krimi háborút 866-ra teszi, szerinte tehát minden a Krónikában adott dátumból le kell vonni hat évet. E sorok írója ezt nem látja be. A magyar fejlemények 884-re mutatnak.
11. A 888-as időpont mint fentebb említettük, egybeesik Szvatopluk morva fejedelemnek lázadásával és kíméletlen támadásával Arnulf és az u. n. "avar hercegség" ellen, amely szintén Arnulf fennhatósága alá tartozik. Arnulf, Bajorország és Pannónia hercege a császári trónra törekszik s ezt használja ki Szvatopluk arra, hogy függetlenítse magát a frank hűbéri viszonytól. Arnulf, hogy minden erejét a császári trón megszerzésére fordíthassa, kiegyezik (átmenetileg) Szvatoplukkal, aki néhány évre a helyzet urává válik a Kárpát-medence északi régiójában s innen ered az avarok segélykérése amit Anonymus említ. Ennek 888-ban, de semmi esetre sem 887 előtt kell történnie.
12. A kialakuló kievi fejedelemség és a magyarok között évszázadokon át barátságos, sőt családi a viszony. Ez nemcsak a magyarok és a normannok barátságos elválására, hanem családi kapcsolatra is mutat. Vászoly fiai pl. 140 évvel később, ősük városába, Kievbe menekülnek.
13. Igor Konstantinosz bizánci császár és Zsolt magyar kagán kortársa.
14. D. M. Dunlop már idézett munkájának megállapítása.
15 A besenyő invázió során felszabadulnak és önállósulnak a volgai bolgárok és a barszilok is. A határőrvidékeitől és vazallus-hadseregeitől megfosztott Kazária számára ez a vég kezdetét jelenti. Fokozatosan összébb zsugorodva 120 év múlva végleg elbukik.
16. Az Álmos név különböző formákban fordul elő az egykorú és későbbi forrásokban, mint Almusz, Almus, Almisz, Almysz, Almutzes, Olom. Álmos halála után mintegy 40-50 évvel viselte ezt a nevet egy közép-volgai bolgár fejedelem is.
1. Az adat csupán becslés, de józan és plauzibilis feltevése Árpád születési idejének. Álmos 840-ben létesít külön háztartást Kievben. Azt kétségbe vonni, hogy ez nősülésével függ össze, egy 21 éves fiatalember esetében, már okvetetlenkedés volna Álmos kora szerint 837-838-ban nősülhetett és Árpád születését 840 utánra tenni a rendkívülibb, a valószínűtlenebb eshetőség, ami, természetesen kizárva nincs ugyan, azonban minél jobban távolodunk a 840-tót, annál extrémebb a lehetőség, ennélfogva annál kisebb a valószínűség. PI. 850 - 11-12 évvel a házasságkötés után - már egészen extrém feltevés volna, mégis meg ez a dátum is egy 46 éves Árpádot jelentene a honfoglalás idején és egy 27- 28 éves Leventét, még extrém esetben is! Álmos kései születése lám annyira feltűnő eset volt, hogy népmondáinkban is fennmaradt, ilyennek tehát Árpád kései születése esetén is lenne nyoma.
2. Néhány beszédes körülményre mutatunk rá. A Nyék törzs a déldunántúli szállásvidékét (Somogy, Vas, Zala) 900-902 körül foglalja el. A törzs vezére Levente fia, Bogát kál ebben az időben, viszont Zsolt, Levente testvére, a Déldunántúl elfoglalása idején 7-8 éves gyermek. Egy másik ilyen körülmény szintén nagyon sokat mond. A jelek szerint Árpád második fiának, Tarhosnak unokája (Tevel fia) Tormás Vérbulcsuval lehetett körülbelül egyidős. Bizáncba is együtt mennek diplomáciai látogatásra 948-ban, ez időben tehát már meglett ember mind a kettő. Együtt keresztelkednek is meg (Vérbulcsu 910 körül született, 937-ben már egy európai méretezésű hadjáratot vezet). Mivel Zsolt ezekben az években - egy-két évvel előbb - hal meg, a helyzet az, hogy Tormás a nagyapja testvérének a kortársa. Apja, Tevel előbb születik és előbb is hal meg, mint nagyapja testvére Zsolt. A "nagybácsi", akinek 6-8-10 évvel idősebb "unokaöccsei", vannak, a rokonsági viszony megállapításában nagy konfúziót idéz elő. Koppányt István nagybátyjának állítja az István-legenda idegen származású szerzője, noha unokaöccse volt annak ellenére, hogy Istvánnál 10-12 évvel idősebb, hisz István negyedik nemzedék, Koppány meg ötödik.
3. Feltűnő, hogy őstörténetünk "onogur" mellékága felől a kende" állítólagos nevén (Leved, Lebed, Eleud(ő) kívül egyetlen adat sincs 680-tól kezdve sem hazai, sem külföldi forrásokban. A "Tuhutun" (Tétény) szó maga sem konkrét személynév, hanem az őstörök népek egyik kisebb méltósága, "tudun". A három onogur törzs "kabar" (lázadó) megjelölése az első értesítés felőlük, és talán még Huba neve. Történetük egyébként az onogur birodalom megszűnése óta teljesen személytelen, eseménytelen és homályos. A fiatal Árpád, mikor átveszi a Nyék törzs vezetését, teljesen eltűnik ebben a homályban mintha csak "kivándorolt" volna Dentu-Magyariából és valószínűen innen van, hogy családjára, gyermekeire vonatkozólag hiányzik a szabir feljegyzésekből minden adat. Krónikáink Dentu-Magyaria és nem "Lebedia" történetét mondják el. Árpáddal kapcsolatban a családi adatok valószínűen ezért hiányoznak későbbi krónikáinkból.
A Don-Dnyeper köz 400.000 négyzetkilométeres területének sietős kiürítése után előállt helyzetet három fővonás jellemezte.
Az első az volt, hogy mindkét menekülő nép addigi szervezete megrendült és felbomlott, a másik az hogy a törzsek elhelyezkedése a Dnyeper mögötti térben ideiglenesen történt és magán viselte a hevenyészettség vonásait, a harmadik pedig az, hogy ez a heterogén hét törzsnyi embertömeg, a maga fellazult állapotában védtelenül és védhetetlenül ki volt szolgáltatva a Don-Dnyeper közét gyorsan elárasztó, központi irányítás alatt álló besenyőségnek.
A dolgok tehát valaminő rendezést kívántak, hisz a védtelenség állapotán kívül szinte automatikusan léptek fel a legelőviták és egyéb súrlódások az össze-vissza települt és amúgy is felzaklatott lelkiállapotú törzsek között. Hogy a rendeződés szükségességének gondolata létrejött az egyáltalán nem csodálatos, az azonban, hogy létrejöttének, megérlelődésének és megvalósításának lefolyásához 2-3 rövid esztendő elégnek bizonyult, az őstörök faj évezredes politikai intelligenciáján kívül a két csoport vezetőinek szoros családi kapcsolatából folyik.
A kristályosodás a Megyei-törzs körül indul meg, elsősorban azért, mert a szabir törzsek között fellazultan is megmaradt némi kohézió, másodsorban, mert ennek már a priori volt, mint főtörzsnek, egy kísérő törzse, a név után ítélve a Tarján, harmadszor, mert a Nyék törzset Álmos és a fia közötti természetes kapcsolat szintén az együttesbe utalta. Ez a triász aztán szinte automatikusan vonta magához a többit.
A létrejött törzsszövetség valószínű összetétele a következő lehetett: három teljes és egy csonka szabir törzs (Megyer, Tarján, Jenő és a Gyarmat törzs fele), egy barszil (?) törzs (Nyék) két onogur törzs (Kéri és Keszi) és a csonka Kök-türk (?) törzs (Kürt), amely aztán a szabir Gyarmattal olvad össze (Kürt-Gyarmat). A Kéri, a Keszi és a Kürt a "kabarok", akik a kazár kötelékből szakadnak ki.
Hogy a bizonyára hosszadalmas törzsközi tárgyalásoknak mikor született meg a konkrét eredménye, dátum szerint nem tudjuk, mindenesetre Árpád, már mint a megalakult törzsszövetség választott feje, 892-ben veszi fel a diplomáciai viszonyt Bölcs Leó bizánci császárral. Mivel pedig az első kagán, ha rövid időre is, az agg Álmos volt, a vérszerződés idejét 889 és 892 közötti évek valamelyikére, talán 890-re, vagy 891-re kell tennünk. Nagy kár, hogy a pontos időpontot krónikáink nem jegyezték fel, mert a nap, amikor a hét törzs vezérei vérüket a közös szerecsendió-kupába ömlesztették, a magyar nemzet születésének napja volt. "Tunc supra dicti viri - írja Anonymus - pro Almo duce more paganismo fusis propriis sanguinibus in unom vas, ratom, fecerunt juramentum, et licet pagani fuissent, fidem tamen juramenti quam tune fecerunt inter se usque ad obitus servaverunt". (4)
A szerződésnek, amely immár tizenegy évszázada állja az idők viharát, öt pontja, ahogy Anonymus kifejezi, öt státusa volt (5) és ezzel a szerződéssel az ezeréves "szabir" történet egyszerűen "magyar" történet néven folytatódik tovább immár tizenegy évszázada.
A megalakult törzsszövetség - amelyet majd Árpád fejedelem ükunokája, a soha nem porladó kezű király fog "nemzetté" kovácsolni - mintegy 400.000 ember, egy igen tekintélyes mennyiség és komoly erő a 9. szd.-ban. Oly nagy erő, amellyel a kor két európai "nagyhatalma", a két császárság feje, Bölcs Leó és Arnulf egyaránt számol, és amelytől két teljes emberöltőn keresztül mind a két császárság egyaránt szenved.
Ez az erő- két emberöltőn keresztül valósággal "gázolni" fogja Európát és egy évszázad alatt a középkor egyik legnagyobb és legerősebb független államát fogja felépíteni, amely a szent-római birodalom és Bizánc "szupremácia" kísérleteit egyaránt visszaveri.
Semmiféle "haj de magyarkodásnak" nincs értelme s arra sincs tiszteletreméltó nemzeti múltunknak semmi szüksége, hogy más nemzetek módjára, történelmi szúnyogokból mi is történelmi elefántokat formáljunk ki az írógép segítségével, hisz az Etelközben megszületett törzsszövetség katonai és politikai potenciájának letagadhatatlan bizonyítékait hat évvel később egy egész kontinens látta, és két európai nemzedék szenvedte. Azt azonban, ahogyan ezt a potenciát a magyar történetírás reprezentánsa, Hóman Bálint interpretálja, nem lehet szó nélkül hagyni.
Hóman a Magyar Történet első kötetének 70. lapján így értékeli ki és így interpretálja a létrejött törzsszövetség súlyát, erejét és helyzetét: "A magyaroknak sem volt szándékukban Etelközben megtelepedni, hol helyzetük katonai szempontból egyenesen kétségbeejtő volt. Szomszédaik keleten az őket régi hazájukból roppant erővel kilendítő besenyő szövetség vitézségéről és kíméletlenségéről ismert kangar ágának törzsei. voltak, északon a Dnyeper-vidéki szlávokat nemrégen germán alapossággal megszervező fiatal normann-orosz hatalom. Délen a bolgárok néhány évtized óta immár keresztény állama élte első virágkorát a bizánci császári hatalommal merészen szembeszálló Simeon cár vaskezű uralma alatt. Három veszedelmes szomszéd és sehol egy jóbarát, ha három szomszéd közül csak kettő is egymásra talál s támadásuk szervezetlenül, előkészületlenül éri a magyarokat, a végső pusztulás elkerülhetetlen lett volna".
E sorok írója a fentiekről egyszerűen nem tudja miként vélekedjék.
A törzsszövetség öt, vagy tán hat évi etelközi időzése alatt (889-894) a bolgárok nem élik első virágkorukat Simeon cár vaskezű uralma alatt. A bolgárok éppen ebben az időben a pogány reakció meglehetősen zilált korszakát élik Oldamur (888-893) uralma alatt, akit vallási őrjöngésbe esett apja 893-bon vakíttat meg és emeli helyette trónra a fiatalabbik fiát, Simeont, aki 893-tól 927-ig fog uralkodni és akinek "vaskezű" uralma és ezzel a bolgár "virágkor" majd csak a 10. szd. elején fog fokozatosan kibontakozni, amikor a magyarok ijedt törzsszövetsége már elvette tőlük birodalmuk egész északi felét (a mai Erdélyt és a Tiszántúl egész területét) a diplomáciailag és katonailag mintaszerűen előkészített és végrehajtott 895-i magyar-bolgár háborúban, amellyel majd a későbbiekben fogunk foglalkozni.
Ami másrészt a "Dnyeper-vidéki szláv törzseket germán alapossággal megszervezett fiatal normann-orosz hatalmat" illeti, hát ez Hóman Bálint "germán alaposságú" fantáziáján kívül ez időben sehol sem létezik. Egyelőre még csak Oleg létezik a maga 400, vagy 500 viking-kalózával és ezek is Álmos szolgálatában állnak Kievben, melyre a Dnyeper jobb partjáról egyelőre még a Megyer és Kéri törzsek hadosztályai vigyáznak, mintegy 20.000 főnyi fegyveres, és ez a haderő maga több, mint kétszer akkora, mint Kievnek és környékének egész lakossága.
Ami végül a "besenyő-kérdést" illeti, hát ezzel kissé tüzetesebben kell foglalkoznunk.
A magyar történettudomány "besenyő-komplexuma" akkor jött létre, mikor Konstantinos Porphyrogenitos olyan sokszor idézett munkájában az ide vonatkozó közléseket felfedezték. Mindaddig "besenyő-komplexum" történelmünkben nem volt. Besenyő-katasztrófára sem népi emlékezetünkben, sem középkori krónikáinkban nincs adat, de nincs adat más helyen sem, a besenyőket egyedül Regino prumi apát említi. Ennek az egyetlen kútfőadatnak az alapján egy sok tekintetben gyanús történettudományi korszak tudósai mohón kimondták, hogy őseinket besenyők, bolgárok egyaránt tönkreverték, és a magyar honfoglalás egy szétvert horda nyomorúságos menekülése volt(6). Így adja elő Hóman és természetesen így adja elő Eckhardt Ferenc is.
Ennek a mi "hivatalos" nemzeti tudományunkban a vogul gyökökkel egyforma népszerűségű elméletnek mindössze két alátámasztása van. Az egyik a puszta tény, hogy őseink elhagyták a Don-Dnyeper közét, a másik Konstantinos jelzett közlése. E kettőn kívül sehol, semmi néven nevezendő, sem közvetlen, sem közvetett bizonyítéka bármiféle "besenyő-futásnak" nincs. Regino prumi apát nem tud magyar vereségről.
Ami az elsőt illeti, hát egy harcias és kíméletlen nép zaklatása következtében egy másik nép feladhatja a területét minden katasztrófa nélkül, tehát egyezmény alapján tervszerűen is, különösen ha ez a nép esetleg már amúgy is az elköltözés gondolatával foglalkozik s a felkerekedéshez csak egy impetus kell. Őseink elvándorlásának puszta ténye tehát, még ha ennek részben, vagy egészben valóban besenyők voltak is az okai, semmi esetre sem nyújt elégséges történelmi alapot egy "tönkrevert" magyarság sunyi legendájához.
Ami a másodikat, Konstantinos feljegyzését illeti, hát a szóban forgó kútfőadatokat a 10. szd. közepén, a "kalandozásoknak" nevezett magyar katonai akciók korában és pszichózisában írták hallomásból és közel fél év századdal azok után az események után, amikről szólnak; ezeket az utólagos feljegyzéseket tehát e szerint kell kiértékelni.
Hogy pedig ilyen kiértékelésre milyen nagyon szükség van az adott esetben, felsoroljuk a támasztékokat:
1. A szóban forgó feljegyzésen kívül az állítólagos besenyő-katasztrófának sehol, semmiféle egykorú bizonyítéka nincs, sem magyar, sem külföldi kútfőkben. A kievi krónikás sem emlékszik ilyenre, pedig Kiev sorsára az onogurok és szabirok távozása döntő.
2. A magyarságnak mind a hét törzse támadó kapacitásának teljes birtokában megérkezett rendeltetési helyére. Ez a kapacitás fél évszázadra megbénította egész Európát.
3. A besenyőknek sem a Don-Dnyeper köz békés és önkéntes kiürítésekor (889), sem az Etelköz kiürítésekor (895) egyszerűen nem voltak képesek a az elvonuló népre olyan csapást mérni, amilyet történészeink állítanak. Puszta rablásért portyázó bandák eszközölnek támadást, de egy nép, a maga teljes katonai kapacitásával háborút nem indít. Márpedig az Etelközben megalakult törzsszövetség mintegy 50-60.000 főnyi hadsereggel rendelkezett. Kisebb rabló rajtaütés kisebb egységek ellen, történelmi szúnyog, amiből elefántot csináltak. Már maga Konstantinos is.
4. Besenyő támadás a hat évi etelközi tartózkodás idején nem történt. Az egyetlen támadásra az egyik délen lakó törzs ellen valamelyik besenyő katonai csoport a bolgár háborút használta ki. A besenyők legalább annyira respektálták a magyarokat, mint a magyarok őket. Őseink sem voltak riadt nyulak, hanem nagyon is kemény katonák voltak.
5. Az onogur törzsek, vagy a szabirság kettészakadása után a szabir törzsek külön-külön lehettek számbeli inferioritásban a besenyőkkel szemben, de a két törzs-csoport etelközi egyesülése után feltétlenül szuperioritásba kerültek a szomszédos besenyőkkel szemben. Az úzok elől menekülő besenyők kangár csoportja nem volt hét törzsnyi mennyiség. Ezt kétségtelenül bizonyítja, hogy néhány emberöltő alatt szétporladtak, megsemmisültek.
6. A "hátrahagyott szállásokat" természetesen a magyarok sem hagyták "védelem nélkül", ez elemi szabály, amivel még a magyarok is tisztában voltak, akik hivatásosan űzték a hadviselést és mesterei voltak a hadászatnak akik szerették és féltették feleségeiket, gyermekeiket és a vagyonukat, és aki még ennyit sem tételez fel róluk, az illetéktelen magyar történelmi munka megírására. A magyarok egyébként sem egy törzs voltak, hanem hét, s a bolgár fronton csak két törzsnyi hadosztály volt. A főerő, öt törzs hadi ereje, a Kárpát-medencét szállta meg. Konstantinos szemlélete "a" magyarokról, akik "védelem nélkül hagyták szállásaikat" nagyon naiv, de azoké a történészeké, akik az egész magyarság szétveréséről és meneküléséről beszélnek, még naivabb, s ez a kifejezés - udvarias. A magyarság szétveréséhez és megkergetéséhez egy 40-50.000 főnyi besenyő hadseregre lett volna szükség, ami legalább hét-nyolc besenyő törzs közös és előzetesen tervezett akciójaként lett volna lehetséges. Ennyi besenyő törzs a Don-térben nem is volt, s aki feltételezi, hogy autonóm törzsekből álló törzsszövetség minden törzsét rá lehet venni egy együttes zsákmányoló, támadó vállalkozásra, igen sokat tételez fel a besenyőkről és aki úgy képzeli, hogy hét törzs 60-70.000 fegyveressel egy feltétlenül lényegesen kisebb támadó erőtől elszalad, nagyon alacsonyra értékeli a magyarságot. A besenyő támadásnak nem volt oka. A besenyő támadás csak egy kínálkozó esély rablási célzatú kihasználása volt, vagyis a támadás improvizált támadás volt. Márpedig improvizálni, legfeljebb néhány száz, esetleg néhány ezer ember támadását lehet. Minden nagyobb arányhoz előkészület kell. Improvizálni egy törzsön belül lehet csak, ott is nehezen.
7. Csordákkal és ökrösszekereken, napi 20-25 kilométeres menetteljesítménnyel(7), napi 100-120 kilométeres menetteljesítményű, málha nélküli könnyű lovasság elől menekülni nem lehet, akármit is mondanak Konstantinos, Hóman, Eckhardt és társaik. Ott csak harcolni és győzni, vagy elpusztulni, vagy foglyul esni lehet. Már pedig a magyarság hét törzse rendben megérkezett a Kárpát-medencébe, megszállott 300.000 négyzetkilométert és 3-4 éven belül leadta a névjegyét a kontinens minden pontján.
8. A besenyőkkel szembeni inferior és tönkrevert magyarság teóriája, és a honfoglalás s az azt követő 60 esztendő európai története között elképesztő ellentmondás van.
A konklúziót vonja le az olvasó.
A vérszerződés után a hevenyészetten elhelyezkedett és addig össze nem tartozó törzsek rendeződtek az ősi szabályok és évezredes gyakorlat szerint. Néhány törzs kijelölt helyét tudjuk is s mivel ezeknek a zónáknak a helye meglepően beleillik László Gyula megfigyelésébe a turáni népeknél szokásos települési, ültetési, temetkezési rendszerről (8), az ezzel, valamint a későbbi kárpát-medencei településsel való összevetésből nagyjában fel lehet vázolni az Etelközben kialakuló elhelyezkedést is.
A törzsszövetségi terület legexponáltabb határterülete a bolgár határvidék, az Alduna felé eső terület. Idekerül a törzsszövetség éktörzsét jelentő Nyék törzs, amelynek feje Árpád fejedelemmé választása óta legidősebb fia, Levente, akinek igazi neve valószínűleg Laád, és a Nyék törzs mindenkori feje lesz a megalakult törzsszövetség főhorkája a jövőben is egy évszázadon át, a törzsi kötelékek felbomlásáig, ami majd István király korában fog megtörténni.
A déli határterület besenyők felé eső szakaszát, ami a Dnyeper alsó folyamszakaszának felel meg, a szabir Jenő törzs szállja meg, amely Dentu-Magyariában is valószínűleg alsó-dnyeperi törzs volt, csak éppen a folyó túlsó oldalán. A törzs feje a fiatal Tas, akinek utóda majd fia lesz a honfoglalást követő időkben, Botond.
Ennek a két törzsnek a hadosztályai fogják megvívni a balkáni háborút, mert ezek vannak az alduna-vidékhez legközelebb.
A besenyő határ északi szakaszát, a Dnyeper középső folyamszakaszát fel Kievig a Keszi-törzs szállja meg, amely szintén onogur törzs. A halicsi határszakaszra a Kárpátok irányában a szintén onogur Kéri törzs kerül, Huba törzse. Ez vonul majd a Vereckén áthaladó menetoszlop élén és majd a megszállásban is ez kerül a medence északi felében a legnyugatabbra, a Felső-Dunához, a mai Győr, Komárom, Pozsony és a Csallóköz vidékére.
4. Anonymus: Gesta Ungarorum c. 5. Egyébként kuriózumképpen ideiktatjuk Herodotos Historiarum c. művének 4. Liberjéből a Scythákról írt itt következő passzust: "Foedera hoc modo ineunt Scythae; infuso in grandem cálicem fictilem vino commiscunt eorum sanguinem, qui feriunt foedus, parcutientes cultello aut incidentes gladio aliquantulum corporis deinde in calice tingunt acinacem, sagittas, securim, jaculum. Haec obi fecerunt sese multis verbis devovent, postea vinum epotant non modoii qui foedus fecerunt, sed etiam comites hi qui sunt maximae dignitatis". Mindezt a "történetírás atyja" 1600 évvel Anonymus előtt írta.
5. A "vérszerződés" krónikáinkban megrögzített szövege mint legelső magyar alkotmánytörvény került bele a magyar törvénytestbe, a Corpus Juris Hungariciba.
6. Szinte már ijesztő rámutatni, de a "tönkrevert", "menekülő" magyarság leverő képe a "magyar" történettudósok részéről pontosan a millenium magyar boldogságának és a nemzeti büszkeségnek hidegvízzel való nyakon öntése volt, éppúgy, mint ahogyan 17 évvel később, Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak hazahozatala (1906) és a szatmári béke 200 éves évfordulója (1911) alkalmából fellobogó nemzeti lelkesedés nyakon öntéséről is történt "történettudományi" gondoskodás a Szekfü Gyula által sürgősen megírt és 1913-ban publikált, történettudományi szempontból teljesen felesleges, történelmi kuriozitásnál többet nem jelentő, nem tudományos célból írt "Száműzött Rákóczival".
7. Az állatoknak naponta legelniök kell.
8. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete Bp. 1944. V. ö. "A magyar nagycsalád élete" c. fejezet szerkezetről (B) szóló alfejezetében foglaltakkal 166-235. lapok. Ennek az óriási körnek a közepén foglal helyet a fejedelmi törzs, a Megyer s mellette kétoldalt, délebbre a Tarján, északabbra a Kürt-Gyarmat. A törzsszövetség pozícióját arccal nyugatnak elképzelve, az elhelyezkedés László Gyula szkémája szerint ez:
Kárpátok
Balszárny Jobbszárny
Nyék (Alduna-vidék) Kéri (Halics)
Tarján Megyer Kürt-Gyarmat
Jenő (Alsó-Dnyeper) Keszi (Közép-Dnyeper)
Balszárny Jobbszárny
Nyék (Alduna-vidék) Kéri (Halics)
Tarján Megyer Kürt-Gyarmat
Jenő (Alsó-Dnyeper) Keszi (Közép-Dnyeper)
Balszárnyon vannak a szabir törzsek, a jobbszárnyon az onogur törzsek. A balszárny az "előkelőbb" oldal.
Az Etelközben megszületett törzsszövetség felőli kép a fejlődés, az események és a forrásadatok tükrében éppen az ellenkezője a Hóman Bálint által megrajzolt képnek. Az új indulásban nyoma sincs csüggedtségnek, szorongásnak, kétségbeesésnek, ijedtségnek. Ellenkezőleg, a törzsszövetségben vitalitás van, erő feszül, sőt a törzsszövetség magatartása határozottan támadó szellemet árul el. Öt év alatt három nagyobb hadjáratot vezetnek (892, 894, 895) és ha ezt a támadókedvet nem a besenyők ellen vezeti le a saját erejével pontosan tisztában levő friss alakulás, akkor ennek elsősorban nem is az az oka, hogy az etelközi tömörülés az erős és kemény szomszédot tényleg respektálja, hanem egyszerűen az, hogy a tervek és szándékok nyugatnak, nem pedig keletnek irányulnak. A magyar szemek nyugatot fürkészik.
A törzsek vezérei, szinte még ki sem aludták a "magnum áldomás" mámorát, mikor Árpád részéről már megindult az a tevékenység, amit majd "honfoglalásnak" fognak nevezni a késői utódok.
Hóman Bálint tagadásba veszi, hogy a meotiszi időkben egyáltalán létezett volna a Kárpát-medencével kapcsolatos bárminő tervezgetés - szerinte krónikáink ezt utólag találták ki - sőt azt a feltevést hangoztatja, hogy továbbvándorlás volt a szándékuk és csak miután "letelepedett népek eleven bástyafalába ütköztek", maradtak kénytelen kelletlen a Kárpát-medencében. Ennek az "elméletnek" bizonyítéka - szerinte, a "kalandozások" és ez az elmélet, a Bach-korszakból importált történettudomány biztosságával nem kevesebbet mond, mint azt, hogy ők jobban tudják, hogy mit akartak őseink, mint középkori krónikáink (mert hiszen múltunk felől el lehet hinni minden szubjektív csodabogarat, amit ijedt, vagy dühös, vagy hencegő emberek lódításaiból idegenek felőlünk leírtak, (9) de amit magyarok írtak le, az feltétlenül gyanús, hiszen öt középkori krónikásunk közül három - sőt valószínűleg a legelső is - pap volt, egy meg királyi ítélőmester).
Hóman álláspontja szinte már csodálatos, hiszen az avar birodalom összeomlása (805) óta eltelt három emberöltő alatt a kelet-európai rokonnépek köreiben mindennapos tünet volt a menekült avar "emigráns", különösen a gazdagabbak előkelőbbek, exponáltabbak, akik az előző évszázad alatt kialakult, transzkontinenális kelet- nyugati kereskedelmi útvonalat (10) használva százával és ezrével menekültek hazájukból kelet felé és akik mindenütt és állandóan hintették a Kárpátmedence "felszabadításának" gondolatát a biztatás, érvelés és rábeszélés minden eszközével a rokon népek világában. A kievi rév ennek az útvonalnak fontos átkelő pontja lett és az átutazó avar urak rendszeresen jártak fel Álmos várába egy-egy pihenőre a negyvenes években, ahol feszülten figyelhette közléseiket a 8-10 esztendős zseniális gyerek, aki majd az európai történet egyik legmaradandóbb tettét fogja végrehajtani. A Hinkmár érsek által feljegyzett 862-i magyar katonai akció idején Árpád 22- 23 éves és ez a pannóniai fegyveres látogatás, 99 százalékos valószínűséggel, ilyen avar rábeszélésekkel függhet össze, hiszen azért, hogy néhány nyomorúságos frank határőrvidéki szláv telephelyet kiraboljanak, semmi esetre sem lovagoltak őseink 1800 kilométert, mert szlávjaik voltak helyben is fölös számmal, (még el is adtak belőlük), rabolni meg Krímben kifizetőbb és kényelmesebb volt, mint elmenni - Pannóniába. Egyáltalán az évezredes szkitha iskolázottságú szabir magyarok gondolkodó lények voltak és egy "magyar" történettudománynak ebből kellene kiindulnia.
A szabir fantáziát tehát a Kárpát-medence mint új elhelyezkedési lehetőség már évtizedek óta, jóval a besenyők megjelenése előtt óta foglalkoztatta és a feltűnő tény, hogy éppen a besenyő-válság kritikus idején (885) a magyarok megint fegyveres látogatást tesznek a Kárpát-medencébe félreérthetetlenül és minden józan logikával arra mutat, hogy a Kárpátmedencével kapcsolatos terv napirenden van. A Don-Dnyeper köz kiürítése jellegében tehát nem csupán passzív "feladás", hanem aktív "indulás" is. Mindehhez csupán azt kell még hozzáilleszteni, hogy a szabir nép az avarral egy tőről eredő, egy fajú és hasonló nyelvű rokonnép volt és ezzel a Kárpátmedencébe vezető eseménysorozat logikája teljes. A besenyőkomplexum nem volt több, mint mozgásba hozó impetus.
Árpád első külpolitikai ténykedése az, hogy felveti Bizáncban egy a bolgárok elleni szövetség eszméjét. Bölcs Leó ezt - 892-ben - egyelőre még elutasítja s a magyar követeket a besenyők elleni hadjáratra igyekszik rávenni, természetesen sikertelenül. A magyarokat "kelet" többé nem érdekli, de meg egy a besenyők elleni hadjáratnak az ezzel járó vélhetően súlyos áldozatok mellett semmi értelme nem volna. A magyarokat egyelőre a bolgárok érdeklik, hiszen a Kárpát-medence egész keleti felét a bolgárok birtokolják, már pedig Árpádnak a Kárpátmedence a célja.
A követség szinte még vissza sem érkezik Bizáncból, amikor Arnulf a frank- római császár követe jelentkezik egy Szvatopluk közös megrendszabályozására vonatkozó ajánlattal, amit Árpád azonnal el is fogad és így 892-ik évi kárpát-medencei hadjárat - immár a harmadik nagyobb arányú ilyen hadjárata Árpádnak - létrejön.
A következő év - 893 - Zsolt születésének esztendeje minden egészséges valószínűség szerint kisebb expedíciókkal, kárpátmedencei avarokkal való tárgyalásokkal, megbeszélésekkel telik el, mert 894-ben már újból egy nagyobb arányú pannoniai hadjáratot hajtanak végre. Mindez tisztán felismerhetően már magának a honfoglalásnak integráns része.
A csapatok éppen csak hogy hazaérkeznek októberben, amikor megérkezik Árpádhoz Bölcs Leó küldötte, Szklérosz Nikétász bizánci követ, aki szövetségi ajánlatot hoz a bolgárok ellen.
A bizánci fordulat oka: Simeon, a 24 éves fiatal bolgár fejedelem, aki bátyja megvakíttatása után azzal kezdi kormányzását, hogy megtámadja Bizánc balkáni tartományait. Ami két évvel azelőtt még nem érdekelte a bizánci kormányt, az most így egyszerre érdekessé vált.
A bizánci ajánlatot Árpád és "vezérkari főnöke", a kusán elfogadják. Két törzsi hadosztály fog lemenni a dél-bolgár térbe, amelyek az országot kettészelő Duna mindkét oldalán fognak operálni. A Dunától délre bevetett csapatokat bizánci hajók fogják el- és visszaszállítani. A támadás a következő év tavaszán indul meg. Az évek óta várt időpont tehát elérkezett.
Árpád azonnal összehívja a törzsek vezéreit, bejelenti a háborút, közli, hogy a balkáni hadműveleti területen szövetséges bizánci erőkkel együtt a két déli törzs tumánja köti majd le a bolgár főerőt s ezzel egyidejűleg a többi öt törzs támadásra bevethető ereje megszállja a kárpáti bolgár területeket, a medence északi részét és a Duna-Tisza között elszórt avar telepek vidékét. (11) A kárpát-medencei hadműveleti területre a törzsek azonnal követik a csapatokat, az elvándorlás előkészületeit tehát haladéktalanul meg kell kezdeni. A balkáni területen bevetett csapatok már nem is térnek Etelközbe vissza, hanem a hadműveletek befejezése után az időközben a Kárpát- medencébe áttelepült törzseikhez vonulnak be.
A 894 őszén lezajlott törzsszövetségi tanácskozás után azonnal nagy sürgés-forgás támad a törzseknél mindenfelé.
Egy 1500-1800 kilométeres vándorút hosszú. Az körülményes és alapos előkészületet kíván. Az út menetideje az elkerülhetetlen pihenőkkel s folyóátkelésekkel napi 25 kilométeres menetteljesítményt számítva mintegy négy hónap. Ez azt jelenti, hogy a tavaszi esőzések végén - május elején - haladéktalanul indulni kell, mert a megérkezés után legalább egy hónapra van szükség a közeli télre való felkészülésre. Szét kell osztani a legelőket, gondoskodni kell a télre tüzelőanyagról, el kell végezni minden őszi munkát a következő esztendőre, a törzseknek tehát, ha nem akarják éhínségnek kitenni önmagukat, legkésőbb szeptember közepére rendeltetési helyükre meg kell érkezniök. Ez pedig csak úgy lehetéses, ha a tavaszi talajfelszáradás kezdetén azonnal indulnak. Mivel pedig a vándorlás azt jelenti, hogy egy évi termelés kiesik, minden tárolható élelmiszert tárolni kell a következő télre is.
Járműveket kell kijavítani, újakat csináltatni, a csordákat, nyájakat, méneseket össze kell vonni, rideg lovakat, rideg ökröket kell betörni, húst kell konzerválni, lisztet kell előre beőrölni és már a tél folyamán el kell csomagolni minden nélkülözhetőt és elcsomagolhatót, hogy a tavaszi felkerekedés olyan gyorsan történhessék, amilyen gyorsan csak lehet.
A négy hónapos utazás, az utána következő sürgős őszi munkák és a kitelelés idejére, tehát egy kerek esztendőre só kell, hiszen a só beszerzést az új területen meg kell majd előbb szervezni, márpedig az emberi szervezetnek a levegő meg a víz után következő legfodr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria 3. rész
A Krisztus utáni évszázadok "keletrómai", majd "bizánci" diplomata-íróit és krónikásait nemcsak az hozta zavarba, hogy a "massagétákról" hirtelen kiderült, hogy azok hunok, hanem az is, hogy ezeknek a hunoknak egy része "szabirnak" nevezte magát a Kaukázus keleti végétől északra, holott az ókori írók Szabiriát és a szabirokat a Kaukázus nyugati végétől délre találták, márpedig Herodotos, Xenophon, Strabo, Cicero, Ptolomeus, Plinius stb. stb. szabirjai, meg Prokopius, Theophanes, Jordanes, Priscos rétor, Zakariás rétor, Menander stb. stb. szabirjai között több mint 1500 kilométer térbeli különbség van.
Ez a körülmény máig megoldatlan rejtélye a történettudománynak is, amely a Kr. utáni századokban a hunokkal egy időben felbukkant Felső-Káspi-vidéki szabirokat, "Szibéria" névadóit, Ázsia belsejéből származó népnek állítja a hunokkal együtt. Az az egyszerű és kézenfekvő megoldás, hogy ezek a hunok éppúgy, mint a szabirok vándoroltak és vándorolhattak a dél-kaukázusi térből is a nyugat- és közép-ázsiai térbe az ókor folyamán, nemcsak az árja történettudománynak nem jutott az eszébe, hanem a magyarnak sem.
Ez annyival is csodálatosabb, mert az ókori kútfők által megrajzolt "szkithák" külseje, öltözködése, fegyverzete, szokásai, harcmodora, hitélete szinte kísértetiesen ugyanazok, mint a 7-8 évszázaddal később felbukkanó hunoké, szabiroké, oguroké, avar-kúnoké, majd magyaroké. A "szkitha" "massagéta"-méd-asszír-szabir-hun-avar-ogurmagyar vonal lényegében és formákban, sőt, amint ez egyre tisztábban látszik, nyelvben is, egy természetes ütemben fejlődő folytonosság, amit ennek a folytonosságnak egymást logikusan és következetesen követő történelmi dátumai is igazolnak, annak ellenére, hogy ezek a dátumok a legkülönbözőbb közép-ázsiai, elő-ázsiai, kelet-európai és dél-európai kútfőkben jelennek meg, mint egy tisztán megrajzolható futópálya stafétabotjai.
Az a konokság, amivel a nemzetközi árja történettudomány nem akarja észrevenni ennek az egybetartozó vonalnak töretlen folytonosságát, talán megmagyarázható azzal, hogy egy ilyen felismerés és beismerés egyszerűen kirántaná a talajt az ókor és a koraközépkor történetét másfél évszázad fáradságos munkájával megkonstruált hipotézis alól, az a konokság azonban, amivel ezt a magyar történet számára tiszta megoldást hozó, sőt előnyös felismerést a magyar történettudomány is elutasítja, nem magyarázható meg.
E sorok írója nyilvánosan felteszi a kérdést; milyen bizonyíték, vagy bizonyítékok zárják ki azt a lehetőséget, hogy a Krisztus előtti évszázadokban Nyugat-Ázsiában talált szabirság a Kur-Alföld-Káspi-partvidék természetes és logikus útvonalán az ősi Szubartuból került Nyugat-Ázsiába. Ha ugyanis semmi logikai, vagy ténybeli bizonyíték ezt nem zárja ki - mint ahogy nem zárja ki - a "szabir" név feltűnésében az ősi Szubartun kívül az észak-káspi térben is, semmi feltűnő, vagy érthetetlen, vagy ellentmondó nincs. A 13. századig pl. a Kárpát-medencében is és a tőle 2500 km.-re fekvő Közép-Volga térben volt egy-egy azonos nyelvű és etnikumú "Magyarország". Miért ne fordulhatott volna elő ugyanez a szabir esetben is? Egy délnyugat-kaukázusi Szparda-SzapardiaSzibár-Sziszpirisz meg egy nyugat-ázsiai Szibéria között semmi egymást kizáró ellentmondás nincs. Az, hogy a dél-kaukázusi Szapardia területén éppúgy volt Mazara, Madara és Mazar, vagy Madar nevű helyiség, mint ahogy a Szibéria szomszédságában levő Kuma mentén is volt Madzar, csak megerősíti ezt. De megerősítik a történelmi események is. A Szubartut tárgyaló előző fejezetünkben említést tettünk Ispakai, Bartatu és Madyes királyok "északi barbárjairól", az asszír birodalom Kr. e. 7. szd.-i szövetségeseiről, akik Kr. e. 670 körül észak felől, a Kur és a Kaukázus irányából érkezve megjelennek a mezopotámiai tér észak-keleti peremén, huszonnyolc éven keresztül döntő szerepet visznek az elő-ázsiai politikában, majd Kr. e. 640 körül hirtelen eltűnnek ugyanabban az irányban, amerről egy emberöltővel előbb megérkeztek.
Ezeket a "barbárokat" a kétszáz évvel későbbi görög írók szkítáknak mondják, s- mivel azonban ezek nyomtalanul, mindössze töredékeket hátrahagyva, eltűnnek a Kaukázus- Káspi- Kur térségből és egy emberöltővel később egy "hun civilizáció" indul el az Altáj-Bajkal-Aral-térben az orosz archeológia megállapításai szerint, nyilvánvaló, hogy ezek a "szkithák" a Káspin- inneni hunok voltak, akiknek elhagyott területeire nyugati irányból érkező csoportokban szubartui lakosság telepedett, amelyet, ugyancsak nyugati irányból kimmeri és örmény hullámok követtek néhány emberöltővel később, akik a földrajzi bizonyítékok szerint, a nyugati szabirság és az egykori hun terület közé ékelődtek be az asszír birodalom összeomlása után újraéledő szabir-káld birodalom keretében.
Rámutattunk arra is, hogy a Kurással meginduló perzsa imperializmus Tamár királynő uralkodása idején kiterjeszti az uralmát erre a területre is Kr. e. 536-ban, csupán a Káspi-vidék mozgékony törzseit nem képesek a perzsák uralmuk alá hajtani újból és újból megismételt kísérletek ellenére sem, mert egy-egy hadjárat idején ezek a törzsek egyszerűen elhúzódnak, majd a hadsereg elvonulása után újra visszatérnek, leigázatlanul.
Minden történelmi jel és logika szerint ez az a korszak, amikor a szabirság keletre húzódott része a perzsa zaklatások nyomására elhagyja, vagy legalábbis jelentékeny mennyiségében elhagyja ezt a területet és a Kaukázus keleti vége és a Káspi-tenger közötti kapun át az észak-káspi-régióba, a Volga-Jajk térbe, majd innen továbbnyomulva az Ural-vonalon túlra, az Altáj-Bajkál térben ekkor már kialakult hun birodalom szomszédságába terjeszkedik, örökre otthagyva lába nyomát a "Szibéria" szóban. Az, hogy otthonmaradt mennyiségüket, a "Sacassene"-nek és "Udi"-nak (Otene) nevezett területek lakosságát "szakáknak", meg "szkitháknak" nevezik a Krisztus előtti utolsó századok görög írói, nem jelent semmit. A honfoglaló magyarokat pl. "turkoknak" nevezték a bizánciak, de egyébként is bizánci írók állapítják meg később a hunoknak a massagétákkal való azonosságát, éppúgy, mint ahogy szintén bizánciak állítják, hogy a hunok és a szabirok azonosak. (1).
Ennek a benyomásnak alapja az, hogy a kínai birodalom nyomása következtében a Kr. u, első évszázad folyamán a Volga-vidékre visszaözönlő hunok áradata a szabirokat is visszazúdítja erre a térre s az egy időben érkező két rokonnép között az idegen kortárs képtelen különbséget tenni. Még nehezebbé tesz minden ilyesmit, hogy a szabirok szoros politikai kapcsolatban vannak a hunokkal.
Az Altáj-Bajkál-vidéki hun birodalom Kr. e. 36 .körül történt összeomlása és az új Káspi-Volga-vidéki hun birodalom kiépítése közötti két évszázadot kitöltő átmeneti korszakról szinte semmi értesülésünk nincs. Egy széthullott birodalom kóborló atomjainak mozgása, új elhelyezkedése, majd fokozatos rendeződése tölti ki ezt a hat-hét emberöltőt és ez egy par excellence belső, kifelé nem ható organikus folyamat, aminek eseményei sokkal inkább társadalom-élettani, semmint történelmi események, hiszen az ilyen természetű fejlődések általában szinte észrevétlenek.
A kevésszámú és főleg indirekt adatok mennyiségéből a Kr. u. második évszázad vége felé kezdenek a külvilágot is érintő és érdeklő adatok kiemelkedni, de ezek is egyelőre még csak magánosan és szervetlenül. Ezek az adatok néhány emberöltőn át majdnem kizárólag örmény adatok, hiszen a szerveződő területnek szinte egyetlen civilizált szomszéd területe a Kaukázus túlsó oldalán Arménia, a déli szomszéd. Északnak és nyugatnak primitív fokon álló "finnugor" és "szláv" népelemek által lakott alvó területek feküsznek, a kínai kelet és az immár arccal nyugatnak fordult új és még amorf képződmény nem érdeklik egymást. Kr. u. 90 körül az idevágó kínai értesítések egyre ritkuló adatai a hunokról teljesen meg is szűnnek.
Az első örmény adatok "hun" határzaklatásokról szólnak és az első konkrét név, amely felbukkan egy "Szurhab-Venaszep" nevű hun "király" neve a Kr. u. 190-210 közötti időből és ez a név természetesen csak torz mása lehet az igazinak. Annyit azonban feltétlenül jelent, hogy az addig amorf tömeg politikai formába öltözése ekkor már megtörtént. Aztán felbukkan egy adat egy bizonyos "Juluf"-ról - amely egész biztosan a "Gyula" méltóságnév torz formája - aki "17 volgai nép felett uralkodik" s aki a főkirálynak, a tanhunak egyik közvetlen alárendeltje lehet. Ebben a korban jönnek létre a néhány száz évvel későbbi városok kezdeményei, Itil a Volga-torkolatban, Madzar a Kuma-partján, Balangyar, és bizonyára mások is. A kétszázas évek vége felé felbukkan örmény forrásokban az első értelmesnek ható tanhu-név, Csobánc, vagy Csobánc-ur, aminek a kútfőkben megjelenő formája "Csovanszir" (2) A következő tanhunak már tudjuk a halála évét is, Ketrehon, vagy Kedrehon (3) ez, aki egy örmények elleni hadjáratban esik el Kr. u. 327-ben, és legyőzője, az örmény király, mint "rokonát" siratja meg és temetteti el.
A következő hun név (Byzanti Faustnál) a nagyon örményesen hangzó "Szanesan" név, aki szintén háborúban esik el 344-ben és ha a következő "Urnajra" név valóságos név, akár a tanhu, akár a gyula neve is az - mindenesetre "király"-ként van említve -, ez már az első, nyugati források által is említett névhez, Balambér "kisebbik király" (talán a horka) hadvezéri nevéhez, a Volgától a Dnyeszterig nyúló terület és a krimi gót állam elfoglalójához és Valens császár seregének megsemmisítőjéhez (378 aug.) vezet, aki, akár authentikus a név betűzése, akár nem, Attila dédapja volt. A hun előnyomulás olyan gyors folyamat, hogy Kr. u. 395-396 után a hun császári székhely (4) 1500 km-rel nyugatabbra, a Jajk-vidékről Meotiszba kerül, a "kisebbik királynak", a horkának a főhadiszállása pedig a mai Belgrád közelébe, a Duna partjának arra a pontjára, ahol a Morava folyó a Dunába torkollik. Az egykori kútfőadatok szerint a tanhu ebben az időben "Charaton" -s ebben a torzításban e sorok írója 'a "Khara tanh" szavakat véli felfedezni -a "kisebbik király", a horka pedig "Uldin" (ami őstörök nyelvekben nem jelent semmit, de "Ulud" (Eleud) pl. "ölyvecskét" jelentene) (5).
Charatont a tanhuk trónján Richa (Rika, Roka, Ruga, Rua) követi (6) (434-ig), UIdint pedig a horkák rendjén előbb idősebbik fia, Bengyeg (Mundzsuk Bendeg-úz), majd ennek halála után, fiatalabbik fia, "Uptar" (Oktar) váltja fel szintén pontosan 434-ig, ami olyan furcsa és valószínűtlen eset, hogy analizálnunk kell.
Richa utóda ugyanis "Buda" lesz, akit a germán történet tudomány gót értesülések alapján "Blédának" nevez, a horka méltóságot pedig ugyanekkora néhai Bengyeg, vagy Mandzsu fia, Attila veszi át. Forrásaink nem adnak feleletet ara, hogy mi történt "Uptarral", a horkával. Vajon ő is meghalt mégpedig egyszerre Richa tarhuval? Mivel ez fölöttébb valószínűtlen, de az is valószínűtlen, hogy "lemondott" volna, hiszen életkorának ebben az időpontban 30-35 év között kellett - amint majd látni fogjuk - lennie, itt valami nem egyezik.
Legvalószínűtlenebb azonban a semmi körülmények között nem őstörök jellegű "Uptar" név, amelynek mássalhangzó torlódása, germános végződése határozottan torzításra mutat. E név valószínű alakja e sorok írójának hipotézise szerint Ubud-ur, vagy Ubad-ur, vagy Ubuld-úr lehetett s a merész fonetikai találgatáson felül erre van e sorok írójának egy igen súlyos közvetett bizonyítéka.
Amennyiben ugyanis ez valóban így volna, ez azt jelentené, hogy egész egyszerűen ez az állítólag "Uptar" nevű "kisebbik király" lett a tanhu. Egy Ubud-ur, vagy Ubadur, vagy Ubuld-ur (az -ur végződés minden esetben csak címzést jelentő toldás, aminthogy az pl. a "Csovanszir"- Csobánc-ur esetében is) név igen könnyen jelenhetik meg "Buda" formában, vagy esetleg, egy "Ubuld" "Bléda" formában. Az meg, hogy "Uptar" "kisebbik király" méltósága pontosan a tanhu halála évében szűnik meg, s kerül Attila kezébe, az új tanhu neve meg "Buda", vagy "Bléda" néven marad fenn a hagyományban (mert erre konkrét kútfő adat nincs ), ami egy -ur végződéssel ellátott gyanúsan csengő "Upt" névhez igen közel áll, szinte türelmetlenül arra mutat, hogy a kútfőkben meglevő torzított "Uptar" és a hagyomány "Buda-(ur)" neve egy és ugyanazt a személyt jelenti, akinek az igazi neve "Uhud"-nak, vagy "Ubuld"-nak látszik lenni. (Uhud-Buda)
Ez a hipotetikus Uptar-Ubudur-Buda, aki Richa tanhu halála évében megszűnik "kisebbik király" lenni, e szerint Attila apjának öccse, vagyis Attila nagybátyja volt, akinek 11 évi uralkodása alatt (434-445) Attila a "kisebbik király", a hadsereg főparancsnok, a horka. A hagyomány szerint Attila erőszakkal, fegyverrel fosztja meg nagybátyját trónjától és életétől, de nem költözik a tanhuk rezidenciájába, a Pontusba, hanem saját katonás, horka-főhadiszállása válik a birodalom központjává valahol a Kárpát-medencében, talán a mai Szeged környékén, talán Pest környékén, talán másutt, és az új horka megy keletre, vagyis az eddig keleti súlypont nyugatra tevődik át.
A történettudomány ez idő szerinti feltételezése szerint az új "kisebbik király", az új horka, "Jelech", vagy "Ilek", a költői formájú "Ellák", Attila legidősebb fia lett volna. Ez azonban, e sorok írójának merész és magánvéleménye szerint, lehetetlennek látszik. Attila ugyanis, aki korán bekövetkező halálakor (453) negyven éven alul kellett, hogy legyen, nem lehetett egy felnőtt gyermek apja 445-ben. Attila ekkor 30 év körül volt.
1. "Caucasi partes in orientem ac meridiem vergentes ad portas (kaukázusi "vaskapuk") evadunt, que Hunnos vicinos in Persarum ac Romanorum oras inducunt. Tzur altera, altera veteri nomine Caspia dicitur, ibi Hunni, quos Sabiros appellant..." etc. (Procopius: De hello Gothico, Liber IV.). "Hunni, qui appellantur Saber i, Caspiam portarum limitibus emensis... etc." U. o.
2. Nemcsak a dunántúli Csobánc és székely családnevek utalnak erre, hanem az is, hogy a nemrégiben megfejtett nagyszentmiklósi aránylelet szövegeinek a sorában "Csobánc", mint személynév fordul elő olyan rovás írással, amely az Orkhon-vidéki feliratok betűivel rokon. Az örmény kútfőhely "csovansir"-ja az avar "csobánc" név és a mi dunántúli "Csobáncunk azonossága igen meggyőző.
3. Ez a név szintén torzítás. Mivel a" hon", " ton", "din" végződés gyakori, ez talán a "tanh" cím torzítása.
4. Kr. u. 395 után a diplomáciai központ már a Pontusban van. Konkrét forrásadatunk is van arról, hogy Olympiodorus római. A császári követ 412- 13-ban már itt tartózkodik "Charaton" udvarában. A hun méltóság megjelöléssel kapcsolatban lehetetlen szó nélkül hagynunk azt a feltűnő jelenséget, hogy a már többször idézett "Egyetemes Történet" második kötetének írója, Váczi Péter a hun tanhukat (császárokat) következetesen "fejedelmeknek", a kisebb fejedelmi személyeket meg "törzsfőknek" titulálja ugyanakkor, amikor a hunoknak alávetett germán törzsek vezetőit "királyoknak" írja. A történelmi tények és értékek természetesen ugyanazok maradnak, akármilyen nomenklatúrát alkalmaz is Váczi Péter és kollégái - azonban Charatont, Attilát, Uptart "fejedelmeknek" olvasni ugyanazokon a lapokon, amelyeken "Godigisel", "Gundahar", Valataer", "Ardarich" és egyéb germán törzsfők le nincsenek írva a "király" titulus hozzáragasztása nélkül, olyasmi, ami igen furcsa gondolatokat ébreszt az olvasóban, különösen, ha történész az illető. Ez a nomenklatúra még német munkában is, szak szempontból is kifogásolható. Ugyanez magyar munkában a korrekt szakterminológia követelményein felül, nemzeti szempontból is furcsa. Attila Váczi Péter és a magyar történettudomány számára feltétlenül legalább "király", korrektül azonban "császár".
5. "Uldin" a kilencvenes évek vége óta "Charaton" tanhu mellett a "kisebbik király", a hadsereg főparancsnok, a horka. A Keletrómai Birodalom hadsereg főparancsnoki (magister militium) rangját elvesztett gót királyt, aki embereivel hun területre hatolt be, 400. dec. 23.-án lefejeztette, ebben az időben tehát már feltétlenül horka volt (a valószínű idő egy-két évvel korábban). Hat évvel később (406-ban) katonai szövetséget köt a ravennai udvarral s a főhadiszállására küldött római kezesek között van az ekkoriban 10-12 éves Aetius is, 407-ben segít Stilicho-nak a ny. római birodalom katonai főparancsnokának szétverni Firenzénél a vandálokat. A név fejtése lehet azonban "Ulu tanh" is.
6. Nincs azonban kizárva, hogy "Kara tanh" és a gót hagyományok "Rua"-ja ugyanaz a név és személy.
7. A "Juluf" és a "Jelech" j"-nek literált első hangja egészen bizonyosan "gy"-nek, vagy "dzs"-nek hangzott. A kínai évkönyvek említenek egy "che-ho"-nak nevezett méltóságot. E méltóság megvolt az onoguroknál, a bolgároknál (dzsula) és a kazároknál is. A szó alapjelentése "fáklya", a "gyula"-jelvény egy vesszőnyaláb volt, amit bizonyos alkalmakkor a gyula a kagán előtt meggyújtott és elégetett. Nincs kizárva, hogy a szó a magyar "gyula" szóval van viszonosságban. Balambár (?) neve először 373-ban Uldiné 27 évvel később, 400-ban bukkan fel a kútfőkben, s pályáját nem kezdheti, mint nagyapa, hisz fiatal embernek kell lennie, és még a fia is (Bengyeg-ur - Mundzsuk) csak gyermek lehet ez időben, 400 körül.
Attila a horkák apáról fiúra szálló rendjén, Bengyeg fia, Uldin unokája volt, noha arra, hogy Bengyeg (Mundzsuk) apja Uldin volt, csak közvetett bizonyíték van. Uldin, mint fiatal "kisebbik király", valamikor a kilencvenes évek vége felé kezdi pályáját. Mivel elsőszülött fia, Bengyeg, körülbelül ugyanebben az időben születhetett és ahhoz, hogy házasságot kössön és apává legyen, legalább 16-18 évesnek kellett lennie, Attila születési idejét nem lehet 415-416-nál korábbra tennünk, ami első házasságának vélhető idejét, bármilyen korán történt is az, valahová 435 köré helyezi, esetleg éppen "kisebbik királykodása" kezdetének (434) évére, amikor 19 év körül lehetett. Tizenegy évvel később tehát nem lehetett felnőtt fia. A szóban forgó "Jelech", amely név a "gyula" szó torzulása, a családnak egy másik tagja lehetett. Ezt a nevet egyébként hasznos összevetni az említett örmény forrásadat sokkal korábbi "JuIuf"-jával és a méltóságnevet jelentő magyar "gyula" szóval (7).
Egyébként, hagy ezzel a rejtélyes ősi turáni méltóságnévvel kapcsolatos szemantikai adatok még érdekesebbek legyenek, megjegyezzük, hogy a rómaiak által az "impérium" jelvényéül használt vesszőnyaláb (fasces), amit ünnepélyes alkalmakkor a praetor előtt vittek a lictorok (v. ö. "lig" csomóba kötni, "lignum" tüzelőfa) etruszk eredetű s az etruszkoknál a "zilath" méltóságjelvénye volt.
Amennyiben e sorok írójának ellenőrző számításai helyesek volnának és a szóban forgó "Jelech" Attilának valóban nem fia, hanem más rokona volt, sőt, amennyiben a "Jelech" nem is tulajdonnév, hanem méltóságnevet jelent, ami erősen valószínű, akkor ez néhány részint hagyományokból, részint konkrét kútfőértesítésekből származó adat ellentmondását egyszerűre kiküszöbölné.
Székely-magyar hagyományok szerint Attila legidősebb fia, egy bizonyos "Aladár" volt és nem "Jelech". Ennek az Aladár" névnek az utolsó szótagja valószínűen szintén nem más, mint a név után tett, méltóságot jelző címzés, az "ur", mint a "Csobancir" meg az "Uptár" torzítások esetében. A szó első része megint csak az "Ulud", "Ölyvecske" névre látszik utalni. Ez az Aladár, vagy tatán Ulud-ur hagyományok szerint elesett az Attila halála után néhány hónappal a gepida "rex", Ardarik, által szervezett felkelés alkalmával és ez az "Aladár", Attila halála utáni évben valóban 18-19 éves lehetett, esetleg még kevesebb. Jelechről tudjuk, hogy egy Anagastes keletrómai katonai parancsnok elleni hadjárat alkalmával 469-ben ölték meg levágott fejét Konstantinápolyba küldte Anagastes. Ezt az adatot a történettudomány -a magyar is - Attila második fiával, Dengizikkel, (helyes fonetikával "Gyengizikkel") kapcsolja össze. Azonban, Zakariás rétor közlése szerint - amit Procopius egyéb adatai is megerősítenek "Ambazuk" (!) hun király a Volga-Don térben 491ig uralkodott és utána egy "Khabad", vagy Chabad (Csaba) nevű király következett 491-tőI 514-ig. Ez az Ambazuk "Dengizik"-kel látszik azonosnak lenni, "Khabad" pedig Attila legkisebb fiával, "Irnikkel", akit a székely-magyar hagyomány "Csaba"-ként emleget. Ez az Irnik-Csaba Attila halálakor egészen kicsi gyermek lehetett, sőt az sincs kizárva, hogy utószülött fia volt, hiszen Attila második házasságának nászéjszakáján halt meg.
A fentiekben összefoglalt feltevést "Jelech"-hel és Attila fiaival kapcsolatban igen elgondolkoztatóan támasztják alá egyéb konkrét kútfőadatok.
Irniknek két fia volt, Ogurd (bizánci kútfőkben Gordas) és Muagyer, vagy Magyar (bizánci kútfőkben Muagheris), mind a két név népnév (ogur, magyar), és ez a két népnévből vett tulajdonnév esetleg két különböző származású anyára utal. Irnikről bizánci forrásokból tudjuk, hogy életének egy korábbi szakaszát "in extremum minoris Scythiae" (Dobrudzsa vidéke) töltötte, talán mint "kisebbik király", horka, bátyjának uralkodási idején, tehát 491-ig (az Alduna-vidék lehetett a nyugati területek elvesztése után az összébb zsugorodott hun birodalom nyugati határa). Mivel ez az időpont Irnik harmincas éveinek végét jelenti, vagy éppen negyvenes éveinek kezdetét, csaknem bizonyos, hogy nős volt és ogur asszony lehetett a felesége. Mikor aztán átvette és más rokonnépeket is bekapcsolva "hun-onogur" birodalommá szervezte bátyja örökét (491) - talán özvegyen -a birodalmi központba költözve, a Volga-Don térbe, választhatott az itteni szabir előkelőségek leányai közül feleséget s talán ettől született szabir nevet viselő második fia, Muagyer. Mindez természetesen alig több feltevésnél, de az Ogurd és a Muagyer nevek tények s a hozzájuk fűzött feltevés logikus. Ennek a feltevésnek egyébként vannak további alátámasztásai is.
Irnik elsőszülött fia, Ogurd, keresztény volt. Valószínűleg hosszabb időt töltött serdülő korában, talán mint politikai kezes, talán magas bizánci katonai rangokat betöltő hun rokonoknál nevelőben, Bizáncban és itt keresztelkedett meg. Öccse viszont, aki talán nagy korkülönbséggel volt féltestvére, pogány volt, hiszen ez már Bizánctól nem néhány száz kilométerre, hanem 25,000 kilométerre, Onogoriában, egy pogány világ kellős közepén született, valahol a Volga táján.
Mikor Ogurd Kr. u. 514-bon apja örökébe lépett, bizánci papokat hívott birodalmába, akiknek térítő munkájukban minden támogatást megadott, annyival is inkább, mert a birodalom Irnik óta Bizánccal barátságos viszonyban volt (8).
Ogurd térítési politikája tragikusan végződött. Hogy a térítés műve sikertelennek bizonyult, annak magyarázata "részben a bizánci körülményekben keresendő. A "homousion" és "homoiusion" körüli hosszú és szenvedélyes harcok után Bizánc is "monophysitává" vált Athanasius császár uralkodása idején, és az Ogurd által behívott térítő lapok monophysiták voltak. Mikor azonban 518 -ban Justinus trónra került s a monophysitizmust elvetve Bizánc visszaállította az orthodox keresztény tanítást, az Onogoriába érkező újabb térítő papok csúnya marakodásba kezdtek a "monophysitákkal" és a keresztény tanítás gyorsan hitelét vesztette az ősei hitéhez amúgy is ragaszkodó hun, szabir, ogur, bolgár lakosság körében. Mikor aztán Ogurd elrendelte az ősök szellemeit jelképező kis arany és ezüst házi szobrocskák (9) elkobzását és beolvasztását, nyílt ellenállás tört ki, amelynek igen tekintélyes vezére támadt a király öccsének, Muagyernek személyében. A fegyveres összecsapásban Ogurd is életét vesztette és ezzel Muagyer lett a birodalom fejévé, Kr. u. 518-tan, aki a bizánci papokat hazakergette.
A bizánci klérusnak azonban roppant nagy politikai befolyása volt ebben a korban, amikor a vallás és egyház a politikai élet középpontjában állt Bizáncban, és retorzióképpen különböző intézkedéseket léptettek életbe Muagyer ellen, amire ez, az eddigi barátságos viszonyt felborítva, Bizánc ellen fordult és fegyveresen kezdte zaklatni a birodalom krimi birtokait, sőt, a Bizánccal hadilábon álló perzsákkal lépett szövetségre.
Az eddig hun keretben élő, sőt, mint láttuk, hunnak tekintett keleti szabirság ezen a ponton válik ki abból a hun keretből, amelyben évszázadokon át élt és amely individuális népegyéniségét éppúgy elburkolta a felületesen tájékozott külvilág előtt, mint pI. az "osztrák császárság" elburkolta egy időben az individuális magyar királyság létezését.
A hun belső viszonyokat jól ismerő bizánci diplomata, az a Priszkosz rétor, aki nemcsak Attila nyugati udvarában volt császári követségi megbízatásban, hanem később, a Káspi- környéki keleti hun birodalom székhelyén is, már 463-ban említi a "szabir" népnevet, mint a hunok egy nagy csoportját,(10). Mint külön, a hunoktól különböző népet azonban abból az alkalomból említi Prokopiusz, mikor a szabirság az Irnik-féle birodalmi keretből, talán az onogurok nyomására kiválva, 514-ben; Irnik halála évében, behatol a dél-kaukázusi térbe Balakti (talán Balogh) nevű királynak vezetése alatt, ahol az egy évezreddel azelőtt; hátrahagyott szabir népmaradványok között a Káspi-Kaukázus kaputól délre elterülő térben helyezkedik el. Minden esetre ennek a szabir invázió évét közlő Prokopiusz-féle adatnak feltűnő egyezése a "Khabad" halála évét megadó Zakariás rétor-féle adattal - mindkettő 514 - mutatja, hogy a keleti szabirság kiválása a hun keretből Irnik halálával és Ogurd uralomra kerülésével van valami milyen összefüggésben. Sőt, ez a kiválás aligha lehetett sima és barátságos, mert 12 évvel később, Muagyer királynak egy 20.000 főből álló onogur hadseregét, amely "Kalán" ő(a bizánci forrásban "Glón" ) és Türák "rexek" parancsnoksága alatt a Káspi-Kaukázus kapun át délre, a perzsa hadsereghez igyekezett, Boárich királynőnek, Balakti király özvegyének hadserege bekeríti, megtámadja és lefegyverzi. A harcban Kalán elesett, Türákot pedig Boarich királynő kiszolgáltatta Bizáncnak.
Az újonnan alakult (és rövid életű keleti szabir királyság bizánci szövetségben - Bizánc kaukázusi tartományai ennek a szabir államalakulatnak nyugati szomszédai voltak - perzsa-ellenes politikát folytatott, hisz az egyre erősödő perzsa imperializmus, amely éppen ezekben az évtizedekben érte el a legtehetségesebb újperzsa, uralkodóval, I. Kosruval a tetőpontját, életveszélyt jelentett számára, különösen abban a fonák helyzetben, hogy az északi testvérnép, Muagyer király hun-onogur népe meg konok Bizánc-ellenes politikát vezetett perzsa szövetségben (11) évtizedeken keresztül.
I. Kosru 545. évi döntő győzelme Boarich királynő serege felett - 1081 évvel Kurás óperzsa király győzelme után egy másik szabir királynő, Tamár királyasszony felett, a keleti szabirság szétesését vonta maga után. Néhány törzs újra visszavándorolt a Jajk- Volga térbe, ahol majd a kök- türk és kazár etnikumban oldódnak fel és tűnnek el, más törzseket a bizánci kormányzat telepít le határőrökként a Kur- folyó déli vonala mentén (s ezek a mai kurdok ősei) Kr. u. 5.6-ban, amint erről Menarder értesít bennünket. Egy részük perzsa uralom alá kerül, más részük bizánci uralom alatt marad körülbelül még egy évszázadig, amikor aztán a tér többi népeivel és néptöredékeivel együtt elnyeli őket az új imperializmus, az araboké...
A két különböző "szabir" nép (12) létezésének magyarázata tehát egyszerű, logikus és a történelmi eseményekkel és adatokkal szinte lépésről-lépésre követhető, csupán az adatok hézagait kell majd a részletekkel kitölteni.
A Káspi-mediterráneum ókori és koraközépkori népeinek a Csendes-óceánig, India szívéig, a sarkköri régióig és az Alpokig és Itáliáig szétsugárzó globális történetét majd csak a szumir- turáni összehasonlító nyelvtudomány kibontakozása, meg a Káspi-térség szinte még meg sem indult archeológiai feltárása és turáni nézőpontú kiértékelése után lesz lehetséges megírni, és a turáni ókortörténet, meg középkortörténet művelése, ennek az anyagnak turáni szempontú rendezése és feldolgozása a nyugati civilizáció egyetlen turáni nyelvű és származású és lovas kultúrájú népének, a magyarságnak történettudományára vár. A roppant mérető munka egy új, intelligens, fajára és származására büszke, a Bach-korszakos-történettudomány megállapításait alapos revízió alá vevő és Joseph Budenz vogulgyökös finnugorizmusát kellő értékére leszállító magyar történész-generáció feladata lesz.
Az egyelőre még csak hiányos, szakadozott, eltorzítva feljegyzett, eltorzítva megfejtett és eltorzítva interpretált anyagra utalt mai magyar történész - különösen, ha a kellő munkához nélkülözhetetlen pénz és idő hiánya és egyéb legyűrhetetlen emigrációs nehézségek bénítják csak arra képes, hogy a máris felfedezhető összefüggésekre talán merészen, talán hibásan is rámutatva, elindítson vagy legalábbis kijelöljön egy új utat az igazabb, modernebb és magyar vonatkozásban tisztább kontúrokkal megrajzolt ókortörténeti és koraközépkor-történeti kép felé, amely megbízható és értelmes és biztató hátteret és támasztékot ad a honfoglalás-előtti magyar történet eddigelé még senki által meg nem kísérelt logikus és elfogadható előadásához (13), úgy, ahogy ezt a kétszer-kettő örök törvénye és a rendelkezésre álló forrástámasztékok az intelligens magyar szemmel vizsgálódó szakember számára megrajzolják.
8. Irnik tanhu uralkodási idejének kezdete (491) egybeesik Athanasius bizánci császár (491-518) uralkodásának kezdetével. Mivel a hun trónváltozás úgy látszik az Al-Duna vidék feladásával járt Irnik elköltözése következtében, Bizánc balkáni birtokait ettől kezdve különböző szláv és egyéb fajú hordák, csapatok által megszervezett különböző szláv, maradék-alán, maradék-gót, maradék-hun kötelékek) kezdték meg-megújuló betörésekkel háborgatni. Még inkább súlyosbította Bizánc helyzetét a hirtelen újra fellobogó újperzsa imperializmus is, amely Bizánc dél-kaukázusi birtokait fenyegette. Ily körülmények között az észak-kaukázusi hun-onogur birodalom barátságos magatartása fontos érdeke volt Bizáncnak, hiszen Irnik népének Balkánra vezető al-dunai kapu biztosításához éppúgy kulcspozíciója volt, mint a Kaukázus-vidéki bizánci birtokok védelméhez. Ogurd viszont számos különböző népből összetevődő (hun, szabir, onogur, saragur, bolgár, barszil törzsek) laza birodalmát akarta talán egy közös vallással egységesíteni. Az "Irnik" név mellesleg, ha az egykorú idegen forrásokban szokásos -ik,-uk, -ak, (Jilek, Dengizik, Ambazuk, Hormidak stb.) végződést levágjuk róla, tisztán felismerhetően az Árpádkori "Ernye" névvel látszik azonosnak lenni.
9. Ezeket a szobrocskákat nevezi Gellért püspök majd 500 évvel később Magyarországon "Szkitha bálványoknak" (Gellért legenda
10. Ezek azonban alighanem az ekkortájt érkező onogurok lehettek, akik az Attila halálát követő zűrzavar idején nyomultak be a Volga és Don közti térbe.
11. Hogy az 518 óta uralkodó Muagyer meddig uralkodik, nem tudjuk. Egykorú örmény adatok szerint - amelyeket bizánci értesítések is igazolnak - "Bagratunis" vagy "Bagaratunis" szabir király sereggel támogatja az 537-539. években lezajlott Bizánc-ellenes örmény felkelést. Mivel azonban ebben az időben a szabir királynő egészen 545-ig, I. Kosru megsemmisítő hadjáratáig a már említett Boarich, aki határozottan perzsa-ellenes és Bizánc-barát politikát folytat (és ennek lesz áldozata), a kútfőben említett király nem lehet "szabir". Ellenben lehet sőt valószínű hogy így is van, Muagyer. A forrásban adott torzult név - Bagratunis - igen könnyen lehet a valóságban "Muagyer tanhu " örmény írással rosszul leírt, helytelenül másolt és torzítva literált neve. A "b" és az "m'' - mindkettő labiális - igen könnyen cserélődik általában is a különböző írásrendszerűekben és a "Bagra" vagy "Bagara" igen könnyen lehet Muagyer, vagy Muager, vagy Mager éppúgy, mint a "tunis" is lehet "tanhu". Ha ez esetleg így volna, ez azt jelentené, hogy Muagyer 538-ban még Onoguria uralkodója volt, amiben semmi valószínűtlenség nincs, hisz ez 518 óta mindössze 21 évet jelent. Az örmény adat mellett szól az is, hogy a Muagyer-Mager név valóban "szabir" név, a krónika-író tévedése tehát könnyen előállhatott.
12. A puszta tény, hogy őseink szabir őseik neve elé egy megkülönböztető jelzőt tettek (asphali), mutatja, hogy volt egy másik szabir kategória is.
13. A kép teljessége érdekében néhány sorban össze kell a Volga-tér további történetét is foglalnunk. Muagyer uralkodásának végéről nincsenek adatok. Ezek belevesznek abba a zűrzavarba, amit ebben a térben az ez időben Nyugat-Ázsiában kialakult Kök-türk birodalom idéz elő amely a Volga-teret is megtámadja és uralma alá vonja, az évszázad derekán. Muagyer, vagy utóda a Dnyeper-vidékre, az itteni bolgár törzsekhez vonul vissza, a Volga-Don területre pedig egy kormányzót nevez ki a kök-türk kagán az Ermi-nemzetségből. A Dnyeper-vidék bolgár törzsei úgy látszik függetlenek maradnak, vagy legalábbis széles autonómiájuk van, mert az évszázad második felében egészen önálló politikát folytatnak és sok bizánci adat beszél róluk. Egy Szibel (Sibyl, Ziebel) nevű uralkodójuknak 40.000 lovasa van. Ez a Szibel talán Muagyer fia, vagy unokája, mert az óbolgár királylajstrom az Attilától származó Dzsula-házról beszél. Ennek a Szibelnek az unokája; Kurt (az óbolgár királylajstrom szerint Kuvrat) 620-630 körül, a kök- türk hatalom hanyatlása idején visszafoglalja az egész Volga-teret és a Jajktól a Dnyeperig még egyszerű visszaállítja Irnik birodalmát, Onoguriát. Kurt onogur-bolgár birodalma mindössze egy emberöltőt ér meg, mert 670-ben egy újabb támadó jelentkezik kelet felől, a kazárok, akik már a kök-türk hódítás kezdete óta a Jajk-Észak- Káspi-térben élnek. A kazár támadások ellen egy teljes évtizeden keresztül folyik a védekezés mivel azonban az élemedett Kurt 670-ben meghal és legidősebb fia Bat-Baján lép az örökébe, az onogur birodalom gyorsan szétesik. Kurt halála után a második fiú, Iszperik, vagy Aszparuk hat bolgár törzzsel kiválik az élethalálharcot vívó birodalomból és 678-ban az Al-Duna vidékére, majd innen a Balkánra vándorol, ahol megalapítja a mai Bulgária ősét, Bolgáriát. Egy évvel ezután a következő fiú is kiválik néhány törzzsel, ez is nyugat felé távozik és minden jel szerint avar keretben, a Kárpát-medence keleti részén (Erdély) helyezkedik el. Ennek a fiúnak a nevét bizánci források "Kotragos"-nak mondják, a székely hagyományok viszont "Csabá"-ról beszélnek, de egyik sem személynév. A magára maradt Bat-Baján egy évvel később, 680-ban leteszi a fegyvert a kazár túlerő előtt. Birodalmának a közepét kazárok szállják meg, akik az addig uralkodó elemet az onogur törzseket gyepűnépekként a peremterületekre telepítik és határvédelemre használják fel. Ha a mi gyula-hagyományaink nem alaptalanok, Bat-Baján törzse, más onogur törzsekkel a Don-kanyarba kerül egy kazárok által kijelölt kormányzó parancsnoksága alá...
A római birodalom nyugati részének összeomlását túl élő keleti rész "Nagy Theodorikja", a trák-türák-türk közkatonából császárrá kikiáltott Justinus-nak az unokaöccse, Justiniánus (1) hiába próbálja meg egy utolsó roppant erőfeszítéssel az egykori teljes birodalmat még egyszerű összehozni, az idő kerekét visszafelé forgatni nem lehet. A zseniális császári hadvezérnek, a szintén idegen származású Beliszarnak és idegenekből, főleg hunokból és úzokból rekrutálódott hadseregének szerzeményei gyorsan leválnak újra és az egykor latin jellegű "keletrómai birodalom" rohamosan görög jellegű "bizánci császársággá" alakul át szellemében, kultúrájában, vallásában egyaránt. A 6. szd. végére ez az átalakulás be is fejeződik és a 7. szd. elejével az ikonok és az ortodoxia és a merev keleti pompa Bizánca egyszerű csak ott van a történelemben.
A justiniánusi nagy kalandra elfecsérelt erő hiányának a következményei azonban szemmel láthatóak. Az I. Kosru óta új lendületet kapott újperzsa imperializmus adekvát ellensúlyt kívánna a háromnegyed részben elő-ázsiai területű Bizánc részéről, ahogy azonban a perzsa impérium nyomul előre, úgy zsugorodik össze nemcsak a birodalmi terület, hanem a katonai utánpótlás is, hisz a bizánci haderőt főleg elő-ázsiai népekből újoncozták. Justiniánustól kezdve, kisebb-nagyobb megszakításokkal száz éven át folyik a véres küzdelem, amelyben elsősorban a kisebb elő-ázsiai népek őrlődnek fel. Mivel pedig ezek a délibb szemita népeket leszámítva, az örmények és néhány kisázsiai "árja" kategória kivételével egytől-egyig szumir- leszármazású káspi- török, u. n. turáni népek, úz, avar, hun, szabir származékok, elsősorban a "turáni" etnikum pusztul.
Ennek a felmorzsolódásnak csak kisebb részét jelenti az újra és újra elszenvedett véres veszteség és az elhurcolások. A nagyobbik részét a kisebb-nagyobb csoportokban, nemzetségi, törzsnyi egységekben való elmenekülések jelentik, hisz ez a távozó töredékek apránkénti felszívódását s így eltűnését jelenti más népekben. Ez a folyamat különösen a 7. szd. folyamán ölt tragikus méreteket. A perzsa uralom alá kerülés ugyanis lényegében azonos kultúra, azonos vallás, azonos szellem, sőt igen nagy fokban azonos etnikum uralkodását jelenti, hisz a "perzsa" már az óperzsa korszakban is, ezer évvel előbb is túlnyomó részt "méd" volt, fajrokon, nem "árja" s ez a kevert etnikum még inkább "elturánosodott" az avar uralom félezer éves "parthus" korszakában, amely további avar és úz feltöltést jelentett a "perzsa" etnikum számára fajilag, nyelvileg, kulturálisan egyaránt. A Kr. u. 226-ban újra önállósuló újperzsa képlet szinte csak nevében "perzsa", mennyiségében inkább már káspi- török, a perzsa uralom alá kerülő kaukázusi régió népeinek beilleszkedése a perzsa politikai keretbe tehát aránylag nem nehéz és ez a keret az átmenet válságainak elmúltával nem elviselhetetlen. Az elviselhetetlen akkor kezdődik, mikor a hosszú perzsa-bizánci párbaj végén kimerülten egymás mellé leroskadt két hatalom romjai felett a 7. szd. első harmadában megjelenik egy új hódító, az arab.
Az arab nemcsak fajilag idegen, szemita, hanem egy új, az indulás fanatizmusában égő vallásnak, az iszlámnak erőszakos és türelmetlen, tűzzel-vassal térítő protagonistája is, az arab imperializmus tehát nem csupán politikai, - hanem faji, vallási, nyelvi és kulturális imperializmust is jelent, és ez a meghódított népek számára teljes belső lényegüket fenyegető egzisztenciális veszély, amely ellen a védekezés kétségbeesett s a menekülés pánikszerű, hisz az arab terjeszkedés gyors áradat.
A mekkai próféta futása után (622) tizenhat évvel Sziria, négy évvel később Egyiptom már arab kézbe kerül. Afrika északi része ötven éven belül arab birtokká válik és a század utolsó évtizedeiben megkezdődik Elő-Ázsia arab uralom alá vétele és ezzel a dél- kaukázusi embertömegek és a sok ezer éves szumir örökség végső felszámolása, amelynek eredményeképpen Bizánc még Rómától örökölt birtokállománya a balkáni területeken kívül Kis-Ázsiára zsugorodik össze s az egykori birodalomból nem marad más, mint egyetlen nagyra dagadt parazita város és az azt eltartó, paraszti sorba süllyesztett (2), katonai közigazgatás és adóztatás alatt tartott vidék.
A rohamosan növekedő arab impérium történetének induló fázisát - az Omajjidák kora ez - száz év jelenti. Ebben a fázisban az arab súlypont Damaszkusz. A nyolcadik szd. első harmadában azonban döntő változások következnek be Arábia életében. A koraközépkor technikai kapacitása nem tud már megbirkózni a birodalom Damaszkusztól- Karthágóig terjedő roppant távolságaival s ahogy a terjeszkedés keletnek még folytatódik, egy osztódásnak már csak technikai okok miatt is be kell állnia. A jelentkező nehézségek módot adnak Bizáncnak arra, hogy néhány évtizedre valamelyest visszaszorítsa az immár magát a várost fenyegető arabokat, a kaukázusi tér sorsába ez azonban nem hoz változást, sőt az arab vereségek hírére itt-ott azonnal fellángoló függetlenségi akciók által kiváltott arab katonai megtorlások az ókori asszír brutalitásokra emlékeztető állapotokat hozzák újra vissza, ami az arab uralmat még elviselhetetlenebbé teszi.
A szabadságért és függetlenségért fellángoló harc apró gócok gerillaháborúja és ez a harcmód az érintett területek lakosságára még pusztítóbb, mint a rendes háború, mert az arab retorzió sokszor egész vidékek teljes emberállományának kiirtását jelenti, különösen az olyan területeken, ahol megtelepedett, városlakó elemek élnek.
Az emberirtás méreteit még nagyobbá teszi az a körülmény, hogy a dél-kaukázusi tér népessége a 6. szd. vége felé hirtelen megduzzadt.
Ez a hirtelen megduzzadás a Kaukázustól északra elterülő térben bekövetkezett drámai eseményekkel függött össze, amelyek világtörténelmi következményeket vontak maguk után.
Ezeknek az eseményeknek a kiindulópontja Közép-Ázsia. Jelen mű első részében rámutattunk, hogy az ókor folyamán a Káspi-mediterráneum szumirfajta népeinek rezervoárjából állandó volt az északnyugati és északkeleti kirajzás, különösen Belső- Ázsia irányába, amelyből, a mongol őslakosság mellett, itt-ott azzal esetleg keveredve, egy jelentékeny etnikum formálódik ki, az u. n. "őstörök", vagy "turáni", vagy "ural-altáji" faj, amelynek alaprétegét "dáhok", valamint ezeket követő "hun", "avar", "szabir" kirajzások adták, és amelyek az ókori évezredek során főleg a lovaglás és a lótenyésztés kifejlődése óta, a Kr.e. 2. évezreddel kezdődően, a belső-ázsiai szteppéket fokozatosan feltöltő sajátos népfajjá szaporodtak.
Ezek az állattenyésztő lovas-népek kisebb-nagyobb szövetségeket alkotó, kooperatív törzsek politikai formájába tömörülve, egy-egy "nagy-kán", "khagán" politikai irányítása alatt éltek (3). Ha aztán egy-egy tehetséges és ambíciózus khagánnak sikerül néhány ilyen törzsszövetséget összemarkolnia, rövidebb-hosszabb időre megszületik egy egy tágabb keret, egy-egy lovas-birodalom, hisz ezek a népek fajilag, nyelvileg egyaránt rokonok. Ilyen birodalom , volt a Kr. előtt 250 körül alakult, vagy újjáalakult hun birodalom, vagy a Parthia néven ismert és a rómaiak által tönkretett avar birodalom bukása után jóval keletebbre,az Aral és a Bajkál-tó vidékén megalakult második avar birodalom. Ilyen volt a Kr. után az 5. szd. vége felé egy Tuman nevű khagán által a közép-ázsiai tér északi felében alapított kők-türk birodalom is, amely másfél évszázados fennállása alatt döntő változások egész sorát idézi elő Európában.
Ez a birodalom előbb az Aral-Bajkál- vidéki avar birodalomra nehezedve az "avar" néven ismert várkúnokat mozdítja ki helyükről, (akik a 6. szd. derekán Kelet-Európán átvonulva megszállják a Kárpát-medencét (Kr. u. 568) és ott a 9. szd. elejéig fennálló avar-birodalmat alapítják meg) azután a Volga-Don-Kaukázus vidékén Irnik által alapított onogur birodalmat vetik uralmuk alá egy fél évszázadra (570-620).
Ez a támadás az, ami az észak-káspi tér szabirjait újra visszakényszeríti a Kaukázus jól védett vonala mögé és ez okozza a dél-kaukázusi térben a népesség- hirtelen feldagadását néhány évtizeddel az arab imperializmus jelentkezése előtt. A visszaérkező szabir kötelékek elhelyezkedése az ez időben perzsa főuralom alatt álló térben töredékesen, főleg a Kur-síkságon megy végbe, valahogyan talán úgy, amint ez hétszáz évvel később, a tatárjárást megelőző évtizedekben Magyarországon letelepített kun törzsek esetében történt.
A perzsa hódítás által megszüntetett szabir politikai egység hiányát a visszaérkező szabir kötelékek töredezett elhelyezkedése még teljesebbé tette, úgy, hogy mikor az arab imperializmus csapásai alatt a perzsa hatalom összeomlik, az egész északi tér összefogó politikai keret nélkül maradva, egyszerűen képtelen egységes ellenállás kifejtésére.
Így éri ezt a területet az arab katonai terjeszkedésnek az Abbaszidákkal meginduló második fázisa, amely az uralomváltozással kapcsolatos belső arab zavarok nyugvópontra jutásával azonnal megkezdődik a hétszázas évek első évtizedeiben
A szervezetlen és töredékes ellenállásnak, legyen az akármilyen derekas is egy-egy város, vagy területegység, vagy törzs, vagy törzscsoport részéről, egy nagy birodalom egységes irányítású hadszervezetével szemben, amely még hozzá fanatikus is, nem sok esélye lehet. Az arab előnyomulás előbb a délibb régiókat, a Kur és a Ruzsa közti síkságot éri s az itt kialakuló arcvonal halad fokozatosan területegységről-területegységre észak felé a Kaukázus irányába menekülő tömegeket mozdítva ki a helyükről. A hadjárat nem egyetlen roham, hanem évtizedes háború, amely egy 1600 kilométeres arcvonal szabir, örmény, hun, úz, görög, perzsa gócai ellen egyidejűleg folyik, mégpedig olyan brutalitással, amilyen fanatikus a támadás és kétségbeesett a védekezés, különösen akkor, amikor a Kaukázusnak nekiszorított népesség tovább hátrálni immár nem tud. A Kaukázus északi oldalát az előző évszázad utolsó évtizedei óta egy harcias nép tartja megszállva, a kazárok, akik egy évtizedes makacs háború után Kr. u. 680-ban vették az onogur birodalmat végleg birtokukba s ahol máris tízezrével élnek perzsa főleg kovarezmi emigránsok, akiket szintén az arab hódítás tett földönfutókká. Kelet felé a hátrálás útját viszont a Káspi- tenger teszi lehetetlenné.
A tér népei tehát valósággal csapdában vannak, minél keletebbre laknak, annál inkább, mert a menekülés egyetlen lehetséges iránya nyugat, márpedig a Kaukázus vonala másfélezer kilométer.
A menekülő lakosság egy része a Kaukázus jobban védhető völgyeibe, szorosaiba, lakható fennsíkjaira húzódik, kisebb, inkább lovas kötelékek, a harcot feladó s az araboktól semmi jót nem várható harcosok a Kur-vonalán nyugat felé húznak, a zöm pedig megadja magát sorsának, noha ez a sors igen keserű sors, Ez a sors gyaur kutyák sorsa, kegyetlen adózás, elhurcolás, rabszolgaság, arab katonák ágya a leányoknak, rúgás, ütleg, korbács a férfiaknak.
Az az elképesztő lendület, amely az egykori Bábel málladozó maradványától nem messze, néhány évtized leforgása alatt Harun al Rasid mesebeli Bagdadját emelte fel, csak milliók irgalmatlan kifosztásával és százezrek korbáccsal fizetett rabszolgaverejtékével volt lehetséges. Az embertelenül megcsonkított eunuchok, a kivágott nyelvű rabszolgák, a taposómalmok láncra vert páriáinak ezrei és tízezrei éppúgy a meghódított területek lakosságából kerültek ki, mint ahogy családjuktól, vőlegényüktől eltépett perzsa, örmény, szabir lányok népesítették be a fényűző háremeket és a katona-bordélyokat, a nyilvános leányvásárokat és a beduin-sátrak korbáccsal fegyelmezett világát egyaránt. A rendszeres leányvadászatoknak eredménye újabb és újabb hullámait produkálta a "fekete vőlegényeknek", akik bandákba tömörülve, kiégett szívvel és jeges gyűlölettel harcoltak az arab martalócok gyűlölt uralma ellen, törvényen kívül helyezve, futóbetyárok módjára, úgy és ott, ahogy és ahol tudtak. Ez a martalóc-világ természetesen időről-időre véres és irgalmatlan katonai akciókat váltott ki az arab kormányzat részéről, amelyek elől rémülten menekült mindenki, amerre látott, s mivel az arab hatalom keze mindenüvé elért, ezek a megtépett és meghajszolt szegénylegények egyesével, vagy kisebb nagyobb csoportokban, megkergetve, vagy bujkálva, kimerülten és kiéhezve, vánnyadt és beesett horpaszú lovaikon - északnyugat felé kísérelték meg a menekülést a félelem és a megalázás földjéről a Kubán túlsó oldalának végeláthatatlan és hozzáférhetetlen mocsárvilágába, ahova nem merte őket követni semmiféle katonaság.
Hogy mikor és hogyan, milyen hajsza űzött vadjaként vetődött erre az alig lakott és nyomasztó vidékre a szabir szabadcsapatosok közül az első kimerült és agyonhajszolt magános lovas, azt senki sem látta és senki sem tudja. Talán csak egy-egy megmagyarázhatatlan és megdöbbentő álomképet dob fel egy-egy kései utód ősi idegsejtjének tudat-alatti mélyéről a kifosztottság, a reménytelenség, az elhagyatottság szívfacsaró és felejthetetlen élményének faji emlékezete egy-egy nyugtalan és beteg éjszakán, s ha ez a kései utód történetesen egy "Verecke híres útján jött" Ady Endre, az ősi sejt mélyére ráégett kép olyan döbbenetes sorokban tér vissza tizenhárom évszázad ködös mélységéből, amit megmagyarázni egyszerűen lehetetlen, hisz Ady Endre nem tudhatta mindazt, amit "Az eltévedt lovas" c. költeményében a látnokok révületében leírt. Azt annak, akitől ezt a keserűséggel feltöltött sejtet örökölte, látnia és éreznie kellett egyszerű valamikor
"Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Itt van a sűrű bozót
Itt van a régi tompa nóta
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Itt van a régi tompa nóta
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Alusznak némán a faluk
Múltat álmodván dideregve
S a ködbozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgű medve
Múltat álmodván dideregve
S a ködbozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgű medve
Vak ügetését hallani
Hajdani eltévedt lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak."
Hajdani eltévedt lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak."
A magyar múlt tanulmányozójának libabőrös lesz ezektől a soroktól a háta, amelyekről a "hajdani eszelősök" táltos ivadéka maga sem tudta, mikor kuszán papírra vetette őket, hogy ezek a szabirból-magyarba forduló történelem bevezető sorai
Sok-sok meghajszolt szabir szegénylegényt nyelt el kimerült gebéjével együtt a csalóka semlyékek mélye, amíg a Meotisz mocsárbirodalmának kacskaringós útjait menekülő vadat követve kitapasztalták ezek a bujdosók, amíg egymásután felfedezték a száraz, lakható földhátakat, szilárd bozótosokat, a topolyaerdők között elterülő réteket, legelőket, apró tavakat, patakokat, buja füvű tocsogókat, ahova vezető nélkül nem juthatott be ember. De ahogyan nőtt az első keveseknek a helyismerete és ahogy teltek a hónapok és az évek, úgy nőtt, szaporodott és alakult az a tragikus múltakat hordozó csupa-férfi társadalom a mocsarak mélyén. Előbb csak kisebb rablóbandákban, félig betyár-, félig katonakötelékekben küzdöttek a fennmaradásért. Lovat, marhát a don-vidéki kazár csordákból, ménesekből csaptak ki egy-egy hirtelen támadással maguknak, egyéb szükségleteiket a Krímbe eszközölt rablókirándulásokon görög, örmény, gót, meg zsidó kereskedők portékáiból rabolták össze, asszonyokat meg a kiterjedt mocsárvilág környékén visszamaradt kisebb-nagyobb alán maradványok telepeiről, meg, mikor már tekintélyes létszámú csapatok szervezésére is képesek voltak és bemerészkedtek egykori hazájuk területére egy-egy villámgyors huszár-rajtaütés formájában Szabirföldről szereztek maguknak.
Létezésük híre hamar szétfutott az arab elnyomatás sóvárgó világában, romantikus regék, dalok szövődtek köréjük és számuk újabb és újabb bujdosókkal, magános, vagy csapatos menekülőkkel rohamosan nőtt, úgy, hogy létezésükről rövidesen tudomást kellett a szomszéd népeknek is szerezniök.
Kilétükkel a környező világ nincs tisztában. A nyelvük ugyanaz, mint amit a Kaukázustól és a Fekete-tengertől délre eső területek népei beszélnek s mivel ezeket "úz", "as" "chús", "ghúz" nevekkel összevissza jelölik, a bontakozó új képletet is egyrészt ezzel a névvel határozza meg az első olyan bizánci feljegyzés, amely már rájuk vonatkozik (739), másrészt a területről, amelyen megjelennek, s amely valaha, évszázadokkal előbb Alániához tartozott, jelölik őket alánoknak is, majd mikor a különbség nyilvánvalóvá válik, nevezik őket turkoknak is. A málladozó és leválóban levő krimi görög közigazgatásnak és a krimi görög püspökségnek komoly problémát jelentenek, hiszen hovatovább krimi területeket szállnak meg és krimi városokat, falvakat vesznek birtokukba, de foglalkoztatják a kazár és az arab közigazgatást is, hisz az arab birodalom észak-nyugati, kaukázusi és Kur-vidéki tartományaiban állandóak a zavarok, amiket a helyi lakossággal egyetértve okoznak. Figyelemreméltó, hogy az arab feljegyzések pontosan ugyanarra az időre vonatkoznak, amikor a bizánci feljegyzések elkezdődnek velük kapcsolatban.
Mivel ezek az arab feljegyzések nagyon érdekesek, sőt esetleg döntő fontosságú magyar őstörténeti adalékot jelenthetnek, az általános előadásmodortól eltérően, némileg analitikus formában kell velük foglalkoznom.
1. A haldokló nyugatrómai birodalom germánokkal feltöltött légióinak és a germánokkal betöltött katonai pozíciónak történelmi megfelelője a keletrómai birodalomban az a szerep, amit a hun, trák-türk, úz, alán katonaság és vezéreik visznek, akik azonban nem szétrombolják, hanem asszimilálják a birodalmat.
2. Az egykori görög és kisázsiai magas fokú civilizációk, kultúrák ókori színhelyei ebben a korszakban züllenek oly mélyre le, hogy az utolsó százötven esztendő ásatásai nyomán kezdjük csak megismerni őket. Athén pl., a hellén kultúra egykori fellegvára nyomorúságos balkáni faluvá zsugorodik össze, de ez a sorsa az egykor oly fényes kisázsiai kultúrközpontoknak is.
3. "Kha" szumirul annyit jelent, mint "nagy" A szó pontos szumir megfelelője "kha-kun": Az összes káspi-népeknél ez volt a "főkirály" neve.
A Meotiszban elszaporodó szabir politikai menekülteket szervezett társadalommá emelő történelmi momentumnak igen fontos az időpontja, mert ez az időpont rögzíti Dentu-Magyaria megalakulását. Ennek az időpontnak megállapításához az első bizánci adat időpontja - Kr. u. 739 - önmagában nem elég, hisz ez az adat önmagában nem jelenti azt, hogy ebben az időpontban Dentu-Magyaria már létezett. Ennek az adatnak azonban roppant erejű alátámasztást ad három különböző, és magyar történeti vonatkozásban teljesen egybehangzó arab feljegyzés. Ezek, ismétlem teljesen egybehangzóan, Bal'ami krónikájában (kiadta az Orosz Akadémia 1844-ben), Baladhuri 1866-ban, Leidenben kiadott "Futuh al-Buldan" c. művében és a Kairóban, 1921-ben kiadott Ibn-al-Athir krónikában - mind a három koraközépkori arab munka találhatók.
Ezekben a művekben a földrajzi nevek, folyók, helységek, tartományok, középkori arab elnevezésekkel szerepelnek és ezeket, sajnos, nehéz azonosítani azon a tényen kívül, hogy Kaukázusvidéki területről van szó. A magyar történelmi szempontból legfontosabb terület azonban ezekben a krónikákban "al-Lakz" - csaknem teljesen kétségtelenül meghatározható. Ennek az "al-Lakz" területnek, amely a Kaukázustól délre terült el és körülbelül az egykori "Örményország" nyugati felének felelt meg Azerbajdzsán és Kisázsia között, a szövegek szerint van "alföldje", van "hegyvidéke" és van "két folyó között" elterülő része (a két folyó nevét ezek a krónikák "Samur" és "Shabiran" szavakkal adják és ezeknek megállapítása ez ideig még vitás). Mivel ilyen "két folyó közötti" síkság Elő-Ázsiának Kaukázus-vidéki régiójában csak kettő lehet, (az egyik a Tigris és Eufrát forrásvidéke a Van tótól nyugatra, a másik a Kur és a Ruzsa (Aras, Araxes) forrásvidéke az előbbitől mintegy 300 km-re északra), akármelyik folyópart jelöli is a "Samur" és "Shabiran", a terület, amit "Laki területének" neveznek ezek a források, nagyjából ugyanaz, hisz a két forrásvidék síkságainak középpontjai (a távolság a Budapest-Debrecen közti távolságnak felel meg) egy egységen belül terülnek el. A kettőt egy az Erzerum és Pejbárt vidékét borító "hegyvidék" választja el. Ezzel a területtel kapcsolatban, amely a Kaukázus hegység Fekete-tenger felé eső szakaszától délre terül el, két dolgot is meg kell jegyeznem. Az egyik az, hogy ennek a területnek északnyugati közvetlen szomszédja a Kubán-vidék és Meotisz, a másik az, hogy a Theophylactus Simokatta és Procopius által említett magyar erőd (I. o.) Pejbárt közelében volt.
Mielőtt a szóban forgó arab feljegyzésekre áttérnék, még fel kell vázolnom az adott történelmi helyzetet is. Kr. u. 735-től 743-ig az arab birodalom északi tartományainak kormányzója a damaszkuszi kalifa megbízásából az uralkodó családnak egy Marwan nevű tagja, aki főleg az északi határt jelentő Kaukázus-vonal védelmével van elfoglalva és több hadjáratot vezet Kazária ellen is. Amint említett arab források közlik, Marwant és hadseregét 737-től 740-ig egy makacs és nagyarányú felkelés katonai vérbefojtása foglalja le.
Az arab hódítás óta különböző lázadások úgyszólván napirenden vannak ebben az északi térségben, a szóbanforgó felkelés azonban igen nagy arányú és központilag irányított, nagy területet magába foglaló felkelés, amelynek színhelye al-Lakz s amelynek élén a lakosság egykori urának leszármazottja áll, akinek a neve arab írásban "Upas ibn Madar".
Az "ibn" arab nevek után a nemzetséget megjelölő nevet vezeti be, szószerinti fordítása "fia". Árpádkori magyarban szokásos névmegjelölési gyakorlat szerint annyit jelent: "-nembeli", vagyis a név ómagyarban így adható vissza : "Madar nembeli Upas", vagy "Upas a Madar nemből" (V. ö. a Huba nembeli Szömöre, később "Szömöre de genere Huba").
Semmi, de semmi kétség nem lehet az iránt, hogy a szóban forgó "Madar", vagy a bizánci forrásokban található "Mazar, Matzar" név ugyanerről a területről, azonos a néhány évtizeddel később Meotiszban felbukkanó "Magyar" törzsnévvel, de afelől sem lehet kétség, hogy amint ezt már más helyen kifejtettük, a "d", "z", "tz" különböző volta arra mutat, hogy a hangzó, amit a bizánciak "z"-vel s "tz"-vel, az arabok meg "d"-vet próbáltak visszaadni, sem nem "z", sem nem "d".
A szóban forgó név minden kétség és merészség nélkül a "Magyar" szóval adható vissza. A szóban forgó terület szabir terület és hemzseg a "magyar" név különböző változataitól babiloni, asszír, perzsa, görög, örmény és bizánci forrásokban egyaránt.
Az "Upas" névre Árpádkori neveink sorában nem találtam példát, az "Opos" névre azonban több példa van, a legismertebb a szerencsétlen emlékezetű Salamon hőséges vitéze, a "Ják-nembeli Opos", akit krónikáink "Bátor" Opos néven említenek (11. szd.), de van Opos név több is. Az arabból átírt s "Upas"-nak írt név talán az Opos név mása torzult formában (de lehet esetleg "Aba" is, sőt Huba is). Ha ez így van, megtaláltuk Kézai Simon magister "Chabá"-jának az apját, Edemen nagyapját, Ügek dédapját, Álmos ükapját és ez a Magyar-nembeli Opos, az árpád-ház eddigelé ismert legrégibb név szerint is megállapítható őse, akinek, amint majd a későbbiekben látni fogjuk, valamikor a 690-es évek végén, vagy a 700-as évek elején, a századforduló körül kellett születnie.
A Magyar-nembeli Opossal kapcsolatos feltevést teljesen alátámasztja az, amit az arab forráshelyek (4) közölnek róla.
Ezek a források elmondják, hogy miután Marwan hadserege, egy hosszú háború eredményeképpen megszállta al-Lakz egész területét, a Magyar-nembeli Opos seregének maradványával bevette magát 739-ben a várába, amelyet Marwan körülzárt s ostrom alá fogott. Mikor aztán a vár helyzete tarthatatlanná vált, Opos még megmaradt maroknyi emberével egy éjjel egy kirohanást rendezett, áttörte az ostromgyűrűt és "észak felé", "a kazárok királyához" menekült. (5)
Észak felé Meotisz terült el. A "Magyar-nembeli Opos" tépett kis csapatával megérkezett és személyében megjelent az egyetlen dolog, ami a bujdosók világából még hiányzott, a széles látókörű, előkelő, tekintélyes vezér, a sok kisebb-nagyobb köteléket egy kézbe összemarkoló szervező. Ezzel a bujdosók tömege társadalommá, az általuk megszállt mocsárbirodalom egy ideig talán kazár keretben, támogatással, szövetségben, vagy fennhatóság alatt, országgá vált. Dentu-Magyaria megszületett.
Az egykorú és későbbi bizánci közlések hol úzoknak, hol alánoknak gondolják őket, az ószláv emlékezet szabirokat, (6) szavardokat emleget és határozottan megkülönbözteti őket az általuk "kazároknak" nevezett, északabbra lakó onoguroktól. (7) Mind a kazár, mind a bizánci köztudatban önálló népegyéniségként élnek saját politikai kontúrokkal, csupán a nem egészen jól tájékozott arabok keverik őket össze következetesen a tőlük északabbra lakó onogurokkal.
Az egykorú arab és kazárokra vonatkozó egyéb kútfőkből tisztán kivehetően a 751-iki kazár-arab háborúban már említésre érdemes kötelékekkel, önállóan vettek részt, sőt, a háborút egy időben a kazárok nélkül, teljesen függetlenül, folytatták Szabiria felszabadítására.
Ennek a háborúnak, amelyben a részvétel a Meotiszban alakulóban levő új ország első "politikai" ténykedése, világtörténelmi méretezésű háttere van, amiről az eseményeknek kellő megvilágításához nyújtanunk kell egy elnagyoltan felvázolt képet.
Évtizedek óta bontakozó belső nehézségek után ebben az esztendőben robbant ki a válság az arab birodalom életében, amely kettészakadáshoz s egy új dinasztia megalapításához vezetett. Az afrikai s az időközben Tarik által meghódított pireneusi területek, mint nyugati birodalom, Kordova székhellyel önállósultak, a keleti rész pedig, egy új dinasztiával, Abul Abbasszal és utódaival, és egy új fővárossal a régi Damaszkusz központ helyett, Bagdaddal alakul ki "Bagdadi Kalifátussá". Mindez súlyos belső zavarokkal, az arab erőt paralizáló belső ellentétek küzdelmeivel jár és a birodalom katonai erejét ez jó időre teljesen megbénítja.
A belső ellentétek jeleire megmozdulnak a leigázott népek és emigrációik s talán ezek veszik rá az arab imperializmust egyébként is aggodalommal figyelő, sőt bizonyos értelemben arab nyomás alatt álló kazár kormányzatot egy háború indítására a saját belső zavaraival elfoglalt arab birodalom ellen.
A kazár erők három ponton lépik át a Kaukázus-vonalat. A meotiszi szabir erők a nyugati, Fekete-tengeri kazár seregrészhez csatlakoznak, amely valószínűleg Don-vidéki onogur kötelékekből áll. Ez a seregrész gyorsan nyomul a Kaukázus és a vele párhuzamosan futó Rion-Kur vonal közötti térben kelet felé előre és előnyomulása során a csatlakozó férfilakossággal rohamosan növekedve egészen az egykori szabir fővárosig, a görög és római források által Gudeának nevezett Kúr-parti erősségig jut el, ami mintegy 1000 km-es előnyomulást jelent.
Az arab kormányzó, aki ez időben Mansur, igen nehéz helyzetben van. Omajida-ember, aki a rohamosan tért nyerő ellenkalifa, Abul Abbasz és pártja részéről katonai támogatásra nem számíthat, az egyre kisebb térre szoruló régi rezsimet meg teljes mértékben igénybe veszi az ellenkalifa elleni egyre reménytelenebb küzdelem. Mansur így elveszti a döntő csatát s a harcban maga is elesik. Az Omajida udvar által kinevezett utód helyzete ugyanez s mikor Abbaszida oldalról szorongatni kezdik, átáll a kazárokhoz, akik így elfogadják kormányzónak s az a helyzet alakul ki, hogy a dél-kaukázusi tartományok, kazár jóváhagyással névlegesen megmaradnak a régi dinasztia kezén, kazár szövetségben és ezzel a háború kazár részről véget is ér egy tisztázatlanul maradt státus quo-val. Nem ér véget azonban szabir részről s a szabir csapatok által felszabadított területek továbbra is szabir kézen maradnak néhány éven keresztül.
Mikor azonban az. arab belpolitikai helyzet Abul Abbasz végleges győzelmével teljesen tisztázódik és az Abbaszida főváros, Bagdad végleg elnyomja Damaszkuszt, az Abul Abbasz után következő új Abbaszida kalifa az északi tartományok ügyét is rendezi, amennyiben új, Abbaszida kormányzót nevez ki Yazid ibn-Usayd al-Sulami személyében, aki megfelelő katonai erővel megkezdi az északi területeken az arab szuverenitás helyreállítását. A 755-ben vagy 756-ban meginduló visszacsatolási hadjárat során a szabirok fokozatosan veszítenek tért. Az előnyomuló arab haderő megtorlásától nem ok nélkül tartó lakosság, különösen azok a kategóriák, amelyek tevékenyen vették ki részüket a felszabadításban, menekülnek. Egy részük kelet felé a Káspi irányába, más csoportok, tömegesen csatlakoznak a visszavonuló meotiszi csapatokhoz, amelyek védelme alatt egész karavánok indulnak nyugatnak, biztonságosabb terület (8) felé. Elpusztításnak elébe néző vidékek egész lakossága, a Kúr- vidéki állattenyésztők egész törzsei állatállományukkal és minden tartozékukkal együtt indulnak el a véres utóvédharcok fedezete alatt, úgy, hogy a visszavonulás valóságos exodussá vált, különösen a Kubánhoz közelebb eső nyugatibb területekről. Az elmenekülők számát bizonyos források (al-Tabari) 50.000 lélekre teszik. Ez a tömeg Meotiszban keletkező szabir államba érkező második hullám.
Az északi tartományok újra birtokbavétele után az arab kormányzót Bagdadból arra utasítják, hogy teremtsen békés viszonyt a kazárokkal, amit 758-ban egy házassággal pecsételnek meg. Egy kazár hercegnő és a kormányzó közötti házasság pompázó külsőségek között megy végbe. A következő, 759-ik évben azonban a kazár feleség gyermekszülésben elhal és rövidesen utána hal a csecsemő is. A halálesetekről gyanús suttogások kelnek szárnyra Kazáriában, amelyekben talán az ez időben igen nagy számú, főleg kovarezmi emigránsoknak része lehet, és a rohamosan konszolidálódó arab erőnek amúgy sem örülő kazár kormány háborúra szánja el magát.
Ebben a háborúban a meotiszi szabirság már mint szövetséges, külön katonai főparancsnok parancsnoksága alatt álló önálló hadsereggel vesz részt. Ennek a főparancsnoknak a nevét "Astarchán"-ként adják a források, (9) ez azonban nem személynév, hanem katonai rang és beosztás, "Uz-tarchán". A szó az "úz-parancsnok" kifejezésnek felel meg. (10) Ez a személy a Magyar-nembeli Opos már nem lehet, hiszen az ő romantikus menekülése óta ekkor már húsz év telt el. Ez az "Úz-tarchán" Oposnak minden valószínűség szerint a fia, az akit Kézai Simon "Chabának" nevez Gestájában, s a parancsnoksága alatt álló hadsereg, tekintettel arra, hogy a meotiszi szabirság lélekszáma ekkor már 100.000 körül lehet, valóban "hadsereg", legalább 10.000 fő.
A háború nagy arányokban indul. A kazár haderő mellett pl. a kovarezmi emigránsok maguk is kiállítanak egy említésre méltó hadosztályt, amely aztán állandó is marad.
A szabir haderő villámgyors előnyomulással birtokba veszi al-Lakzt, a kazár haderő meg a kovarezmi kontingens a két kaukázusi átjárón keresztül északról hatol be arab tartományokba, ahova a kalifa gyorsan 20.000 embert küld a kormányzó haderejének támogatására, amely el is éri a kormányzó hadcsoportját, egyesül is vele, de súlyos vereséget szenved. Az arab katonai helyzet olyan súlyossá válik, hogy a kalifa rendeletére 7000 embert bocsátanak ki a börtönökből és ezekből formálnak egy újabb hadsereget és erődöket emelnek mindenfelé.
A háború végső kimenetelére vonatkozóan nem állnak értesítések rendelkezésre, néhány évvel később azonban az arabok már a bizánci határt nyugtalanítják és az északi területek újra arab kézben vannak. Az arab foglalás ezúttal végleges s a visszavonult meotiszi szabir erők minden valószínűség szerint egy újabb hullámot hoztak Meotiszba az elveszett hazából magukkal.
Bár a háború időtartamáról, befejezéséről konkrét adat nem áll rendelkezésre, más adatokból következtetve a visszavonulás 764-765 körül (11) ment végbe s ezután az újabb és utolsó felszabadítási erőfeszítés után a meotiszi szabirság államalapítása véglegessé vált.
A komplexumban van egy figyelemreméltó elem s ez a háborúban résztvevő kovarezmi hadosztály. Ennek az adatnak a fényénél teljesen új megvilágításba kerül a Kézai- Gestának az a meglepő állítása, - amit történettudományunk, mint olyat, ami földrajzilag, történelmileg és "finn-ugorilag" lehetetlen, elvetett - hogy Csaba kovarezmi perzsa nőt vett feleségül, - "nam mater ejus de Chorasminis orta erat" írja Kézai Edemennel, Chaba fiával kapcsolatban.
Csaba a hadjáratból egy kovarezmi származású feleséggel tért haza s ez a feleség a Kazáriában élő kovarezmi emigráció egyik tagja lehetett. Csaba fiának, és utódának, neve - Edemen - tiszta perzsa név.
Ezzel a Csabával egyébként, akinek létezését a "finnugor" elméletbe be nem erőszakolható minden elemmel szemben elutasítóan viselkedő magyar történettudomány egyszerűen kétségbe vonja, foglalkoznunk kell.
Arra a genealógiára, amit gestáink és krónikáink Árpád fejedelem származásáról adnak, a magyar történettudomány, mint komolytalan, hitelt nem érdemlő, középkori dicsekvésre nem sok ügyet vetett. Árpád nagyapjának, Ügeknek a létezését a mondák világába utalták, akit a Hóman-Szekfü "Magyar Történet", amely a frank határőrvidék Pribina nevű alkalmazottjának egy teljes oldalt szentel, egyetlen mellékmondatra sem tart érdemesnek. Ügek kagán nagyapjára, Csabára azonban csak legyinteni szoktak, mint afféle naiv "krónikás" közlésre, hiszen Attila fia, hősmondáink "Csaba-királyfia", évszázadokkal korábban élt, mint Ügek nagyapja.
Pedig talán érdemes lett volna ezzel a névvel egy kissé tüzetesebben foglalkozni, egy ilyen vizsgálódás ugyanis meglepő eredményekkel gazdagította volna őstörténeti adatainkat.
Feltűnő mindenekelőtt az a tény, hogy helységneveink sorában olyan sok "Csaba" fordul elő (Békéscsaba, Rákoscsaba, Hejőcsaba, Csabacsüd, stb., stb.) annak ellenére, hogy honfoglalás kori és honfoglalás utáni történetünknek egyetlen ily nevű szereplője nincs, ellentétben más árpádkori helyiségneveinkkel, amelyek mind tényleges személyek neveit viselik, mint pl. Solt, Kál, Bogát, Bulcsú, Jutas, Üllő, Keve, Szemere, Doboka, Szolnok, Miskolc, Kalota, Tétény, Szalók, Taksony, stb., akik mind valóságos személyek voltak.
Feltűnő az is, hogy egyetlen "Attila" helységnevünk sem volt a múltban sem, "csaba" helységneveink tehát nem utalhatnak Attila legkisebb fiára a három közül s az is megjegyzésre méltó, hogy "csata" helységneveink nem Erdélyben, a Csaba-kultusz földjén vannak, hanem mindenfele, ugyanúgy, ahogy pl. a Kál helységnév is az ország legkülönbözőbb részein megtalálható.
László Gyula kitűnő könyvében (12) egy rendkívül érdekes fejtegetés van a "legkisebb fiú" különleges státusáról az ősi magyar családban. ő örökli a szülői házat, ő folytatja a szülők életét és viszi tovább a szülök gazdaságát és már gyermekkorától kezdve bizonyos jogok illetik meg a család szervezetén belül. Előkelő helye van az ültetésrendben az asztalnál, halála esetén a családi temetkezési helyen. Még a legújabb időkben is neki jár sok vidéken az utcai szoba, a "nagy ház", ha megnősül, amit neki kell átengedni, akármelyik bátyja lakik is benne előzőleg. Népmeséinkben mindig a harmadik fiú oldja meg a feladatokat, amikbe az első kettőnek beletörött a bicskája, neki segít a táltos paripa, ő öli meg a sárkányt, ő menti meg a királyleányt. A harmadik fiúnak táltos-ereje van.
Ezeknek a feltűnő találkozásoknak az alapján már évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy Gyula, Béla, Zsolt szavaink módjára, vajon nem valami különleges fogalmat jelölő szó volt-e eredetileg a Csaba, tehát nem "csaba" volt-e ennek a névnek is az őse, mint ahogyan a "gyula", a "béla", a "zsolt" pl. azok voltak.
Mikor aztán szumirban megtaláltam a "kál" szót, amely "ver" és "erős" fogalomcsoporton kívül "elöljárót", "elsőt", "elsőszülöttet" jelent - (vagyis Kál helységneveinknek a valószínű magyarázata az, hogy azokat egy bizonyos nemzetség elsőszülöttje házasodáskor alapította) továbbá ugyancsak szumirban megtaláltam az "ucc" (öccs) és az "aba" (hiány, kevés, rövid, kicsi, elfogy, apad) szavakat is, felvetődött a lehetőség, hogy a "csaba" családtag-név, olyan, mint az "öccs", "báty", "húg", "nén" és társaik, és "legkisebb fiút", "legkisebb fiútestvért" jelent, vagyis azt a fiút, akivel lezárul a gyermekáldás, aki az utolsó a gyermekek között, vagyis "ucc-aba", "öccscsaba" ugyanúgy, mint ahogy a "kál" az első a fiúk között (13). A "Csaba" helységnevek magyarázata eszerint az volna, hogy azok bizonyos családok legkisebb fiainak alapításai.
A "Csaba" az utolsó fiúgyermek és talán csak akkor és olyan családokban van csak, ahol éppen három fiú van, és ahol fiú az utolsó gyermek. Ennek éppen ezért, talán valamilyen különös képességet, valami babonás erőt tulajdoníthattak, hiszen harmadik volt és az utolsó a családban. Az ilyen, a gyermekek sorát lezáró "harmadik fiú" lehetett az ősi nomenklatúrában a- Csaba, az "örökös"
Márpedig ha ez így van, akkor krónikánk állítása Ügek nagyapját illetően nem krónikás naivság. őstörténetünkben ugyanis nem kevesebb, mint három Csaba fordul elő és a fenti szófejtés szerint ezek nem mások (s így kell őket szemügyre venni), mint három fiútestvér legfiatalabbjai.
Az első Attila legkisebb fia, akinek tulajdonneve Irnik (csak mondáink nevezik "Csabának", mert Attila harmadik fia volt) s aki hozzávetőleges időbecslés szerint Kr. u. 453-514 között élt. Valóságos személy volt, aki bátyja halála után (491) átvette és újraszervezte azt, ami nagynevű apjuk örökségéből megmaradt. Bizánci krónikák "Chabad"-nak is említik.
A második Csaba Kurt onogur fejedelem, valószínűleg legkisebbik fia, aki a kazárokkal vívott sikertelen háború vége felé, 679-bon, a bátyjának, Iszperiknek vezetése alatt a Balkánra vándorolt "bolgárok" elvonulása után (678) egy évvel, néhány törzzsel szintén cserben hagyja legidősebb bátyjukat, Bat-Bajánt, és logikus, de vitatott feltevés szerint a Kárpát-térbe költözik; ahol a medence keleti részén - Erdélyben - az avar birodalom keretében helyezkedik el. Ez a Csaba. a székelyek Csabája, akinek alakját a népemlékezet talán Attila fiával cserélte össze. Ennek a Csabának, akire, mint Kurt (Kuvrat) király legkisebb fiára az óbolgár hagyományok is emlékeznek, bizánci kútfő őrizte meg - szörnyen eltorzítva - a valódi nevét (Kotragos). Kr. u. 660 körül születhetett és fiatalon tűnt el serégével együtt, valami balsikerű hadivállalkozás során.
A harmadik csaba Ügek dentu-magyariai fejedelem nagyapja a mi Csabánk, aki az eddigiek logikája szerint szintén a "harmadik" fia lehetett apjának, akinek valóságos nevét azonban nem ismerjük. Ennek a Csabának Kr. u. 739 előtt kellett születnie (14- 15).
Nemzeti dinasztiánk perzsa ősanyjának nevét éppúgy nem tudjuk, mint ahogy nem tudjuk Csaba személynevét sem. Ha azonban a rendelkezésre álló sovány adatmennyiségből levont következtetéseim nemcsak merészek, hanem helyesek is (s ezt későbbi kutatások és felfedezések el fogják dönteni) , akkor a Magyar-nembeli Oposnak három fia volt, akik közül a két idősebbik meghalt - talán az első felszabadító háború folyamán (751-755) s ezért lett Csaba az utód. Ha házasságának idejét helyesen tesszük a 759-765 évi háború befejezése utánra, fiának, Edemennek valószínű születési ideje 768-769 körüli idő. S ez az idő Dentu-Magyaria teljes önállósulásának időpontja, a kazároktól való teljes elszakadás ideje. Innentől kezdve, együttműködésre valló adatok nincsenek. Innentől kezdve ellenségeskedésre valló adatok következnek (16).
4. Bal'ami 545. Ibn al-Athir két helyen is.
5. A vár neve sajnos nincs megemlítve a szövegben, a színhely azonban igen meggyőző erővel sugalmazza, hogy a fennebb már említett "oppidulum Mazarorumról", phrourton Mazarón-ról lehet szó, amit még Heraklius császár állíttatott a megelőző században helyre.
6. Konst. Proph. i. m. 10. 11. és 37. fejezeteiben található megjegyzések valószínűleg rájuk vonatkoznak. Vernadsky szerint (Ancient Russia) svédek(!) voltak és "szabir" (szavard) nevük a svéd "svert" (kard) szóból származik, mert kardgyártásuk híres volt.
7. Az ószláv feljegyzések "Levedet" és népét "kazár" adószedéssel hozzák viszonosságba, ami az onogur határőrvidék katonasága által nyújtott karhatalom aspektusában, érthető.
8. "Turcarum exercitus devictus fuit atque in partes duas divisus, et earum una quidem oriertem versus partem Persidis incoluit" (Konst. Porph. i. m. 38, fej.). Ennek a résznek csoportjai kerülhettek a Káspi- Kaukázus folyosón át a Jajk-vidékre is.
9. Ya'qubi (Historiae, Leiden, 1883), II. 446, Tabari, IIL, 328 Ibn Fadlan (Rihlah) 218. etc.
10. Az "as-tarchan" kifejezés jelenthet esetleg "lovasságai parancsnokot" is (assa - ló), azonban az egész hadsereg lovasság volt, ennek a kifejezésnek tehát nincs értelme. Az "úzok tarchánja" értelmezés (így nevezik a meotisziakat) az egyetlen ésszerű értelmezés.
11. Baladhuri közli, hogy 765-ben a "Sawardiyah"-k kifosztották Shamkur-t a Kaukázustól délre, (Futuh al-Buldan, 203. 1.) de említi őket egy másik arab kútfő, Hudud al' Alam is (22).
12. László Gy.: A honfoglaló magyar nép élete, Bp. 1944.
13. A fenti okfejtésnek van egy figyelemreméltó negatív alátámasztása is, amely tüzetesebb vizsgálatot érdemelne. Kútfőinkben Bulcsú egyszerű mint Bogát fia, másszor viszont mint Kál fia van említve. Mivel a "kál" lehet Bogát megjelölése is - a két név árpádkori helységneveink sorában egyébként is egymás mellett fordul elő - a fenti szófejtés megadja a magyarázatot arra, hogy Bulcsú úgy is van említve, mint "Bogát fia", meg úgy is, mint "a kál fia" (latinban nincs névelő), vagyis a két megjelölés ugyanazt a személyt jelenti, csak történészeink ezt nem tudták. Viszont ez egyszerűre tiszta és logikus rendet teremt egy csomó, eddigelé meglehetősen konfúzus forrásadatunkban. Ha ugyanis a kál "elsőszülöttet", "elöljárót" jelent, akkor Bogát Leventének elsőszülöttje, a Nyék törzs Levente után következő feje és Levente után következő horka volt. Bulcsú tehát Árpádnak dédunokája. Mivel pedig Bulcsú fia az apja kivégzése utáni felháborodásában pogány hitre visszatért "Szár", Szerénd a keresztény egyházi személy által írt István-legenda szerint "somogyi vajdának" írt Koppány apja, aki "István nagybátyja", vagyis Árpád-utód, a "kálok" leszármazási sora így alakul: Árpád - Lád (Levente) - Bogát - Bulcsú - Szerénd - Koppány.
14. Neve első középkori gestánkban, a Szt. László-korabeli "ősgestában", amely mindössze mintegy 275 évvel "Csaba" élete után készült (1075-1080 táján), még valószínűen benne volt, csak a későbbi kompilátorok (Anonymus, Kézai, Kálti és Thúróczi) hagyták ki, mert a tulajdonnévnek tekintett "Csaba" szó előtt értelmetlennek találhatták. Anonymusnak nem ez volna az egyetlen "forráskritikai" tette. Ő, mint "csacska meséket" kihagyta kompilációjából pl. őstörténetünk mondai jellegű anyagát, '' ami így az elveszett ősgestával együtt elveszett, s ő "igazította ki" az ősgesta helyesen felsorolt vérszerződő vezéreit is kihagyva Árpádot, aki Álmossal egy listára téve szerinte logikátlan és téves volt és tulajdonnévnek téve meg a "kende" szót (Kundu), hogy a hét név kijöjjön. A "Kende" ugyanis az ő korában már tulajdonnév volt, mint a Kál, Csaba, Gyula is. Erre egyébként még visszatérünk.
15. Fia az arab forrásadatok "Upas ibn Madar"-ja, "al Lakz ura" valóban azonos a dentu-magyariai "Magyar" törzs vezetőjével, akkor gyermekeinek drámai menekülése előtt kellett születniök s ha a "csaba" szófejtés helyes, ez a fiú a legfiatalabb a három közül. Mindez a születési időt meglehetős pontossággal határolja körül, sőt "Upas ibn Madar" születési idejét is erős valószínűséggel teszi a 7. és 8. század fordulójára: Bár mindez tiszta dedukció eredménye csupán, ez az eredmény és a következtetés összehasonlíthatatlanul szilárdabb és komolyabb bázison nyugszik, mint a "finn-ugor" történetmagyarázat merész "man-s-í" elmélete, nyakatekert szófejtései, lovasnéppé átvedlett erdőlakói. és egy olyan , "finn-ugor" nyelv, amelyben csak annyi a "finn ugor", amennyit ebből a nyelvből a "finn-ugor" nyelvek hiányosan és tökéletlenül átvettek.
16. Egyáltalán nincs kizárva, hogy a Konstantinos által említett kazár házasság (Lebedias) ennek a Csaba-féle házasságnak homályos emlékével keveredett össze a 10. század derekán, a szabir-onogur egyesülés után.
Az országvesztés, a családi tragédiák és vagyoni veszteségek érzelmi és anyagi következményein túlmenően különösen a drasztikus életforma változást sínylette meg az ú. n. vezetőréteg, a volt feudális társadalom és a törzseket irányító családok, a "108 nemzetség" arisztokráciája s főleg a volt városlakók, az iparosok és kereskedők, akiknek - egy emberöltőre legalább - le kellett egyszerűsödniök a pionírok életének kemény, kezdetleges és kényelmetlen színvonalára. A régi "fő-úr" családok, a Csák, a Geréb, a Keve, a Pok (1) sokkal civilizáltabb körülményekhez és magasabb életszínvonalhoz szokott tagjai, a kovarezmiek kazáriai emigrációjának az új országba átköltöző része, a műhelyeiket elvesztett iparosok, a régi üzletkötőktől elszakadt kereskedők, a kultikus központjaikat elhagyott mágusok mind rögtönzött és a réginél kényelmetlenebb körülmények közé kerültek. A túlnyomó zöm azonban, az azelőtt is állattenyésztő, legeltető alföldi többség, a földművelők, halászok, vadászok, csikósok, gulyások, juhászok, kondások egyszerű és igénytelen társadalma gyorsan berendezkedett az új területen, amely bőségesebb, bujább és főleg határtalanabb volt a réginél.
A táj nem volt a nagy terület minden részén civilizálatlan, hisz a tér a nagy mocsártartományok kivételével a múltban sem volt teljesen lakatlan és az első menekülők érkezése óta már egy egész emberöltő futott le a hatvanas évek derekán lefolyt nagy exodusig. A nagy mocsárbirodalom nemcsak hogy fel volt már derítve, hanem már tekintélyes népessége is volt jelentékeny lakótelepekkel, közlekedési könnyítésekkel, gázlókkal, bürükkel, révekkel, csapásokkal a szárazulatok között és még inkább így volt ez délen, a Kubán-vidéken, a Krim-bejárat vidékén, meg az alán és szláv diaszpórák Dnyeper-vidéki régiójában. A közép; a tér súlypontja, a csendes és hatalmas folyam, a Teniz, vagy ahogy a rómaiak és görögök nevezték, Tanais, melynek túlsó partján már kazár nyájak legelésztek ebben az időben, meg éppen ősrégi "szkíta" kultúrterület volt immár több, mint ezer esztendő óta. A nagy delta buja nyárfaerdeit, sűrű bozótosait meg iharosait kajtató szabir vadászok, madarászok, tőrvetők, pákászok lépten-nyomon ősi rokonnépek, napimádó elődök elhagyott kultikus helyeinek korhadozó maradványaiba botlottak bele a lustán sütkérező vendben, a Teniz isten időtlen békéjének korhadó faóriások, sütkérező gyíkok és zümmögő vadméhek által őrzött világában. A tengerparton, az Azovon túl, valaha görögök által lakott, hallgatag romvárosok immár alig felismerhető útvonalain nőtt a fő, a dudva, a gaz, mint a néhány száz évvel azelőtti gót-korszak árja-szemrehányása, de a Krím-félsziget görög-alán-gót-kazár világának bejáratában, még élő városok lakói figyelték, éspedig nem kis aggodalommal, hogy hogyan nőttek a mocsári rablók nemzetté.
A két nagy folyó-deltát és az Azov-régiót szegélyező mocsárövtől északra, határtalan róna nyúlt a Dnyeper és a Donyec között s ezt a rónát gyorsan népesítették be az egyre szaporodó és egyre nagyobb foltokat belegelő szabir ménesek, nyájak, csordák, meg a táj számára már ezer év óta olyan ismerős, olyan otthonos, olyan jellegzetes kerek házak félgömbjei, az európai emberiség koraközépkori, Nagy Károly előtti átlaghigiéniájának, átlagkényelmének, átlagéletmódjának nyomorúságos kunyhó-színvonalából messze-magasan kiemelkedő turáni lakókészségek, melyeket a Káspin-túl "gyurtnak", a Káspin-innen "kalimlaknak", "kamliknak" neveztek és amelyeket a 19. szd. történettudósai ugyanolyan meglepő hozzáértéssel intéztek el a "sátor" elnevezéssel, mint amily tömörséggel interpretálták a Kr. e. 2. évezred egész történetét kialakító újdonság, a lovas harc ókori társadalmának királyi kiváltságokkal elárasztott, királyokat emelő, királyokat buktató, királyokká emelkedő és királyokat fegyelmező tagjait "alacsonyrendű munkákat végző kocsisoknak és lovászoknak".
Az a naiv, lelkes és költői történetszemlélet, amely őseinket csupa csillogó sisakokkal, ezüst zablákkal, párduckacagányokban és csatos-díszes ruhákban, nemesvérű, kantáros paripákon, kerecsen-madarakkal vadászgatva képzelte el, természetesen költészet, amely megérdemelte, hogy a történetkutatás realitásának sokkal színtelenebb állapításai az irodalmi romantika területére szorítsa vissza. Azonban az ennek reakciójából kinövő, "népi-paraszti" szuggesztiókon épült "folklorisztikus" történet szemlélet, amely viszont csupa primitív, babonás és naiv parasztfigurákból állította össze a honfoglaló magyarságot, alig különb az előbbinél.
Dentu-Magyaria gyorsan rendeződő társadalma éppolyan sokrétű társadalom volt, mint a mai, a maga Pesttől-Mucsáig, palotától-kunyhóig, gróftól-béresig, tábornoktól-közlegényig ívelő rétegezettségében, csak éppen a dimenziók nem voltak olyan szélsőségesek. Kisebb volt a "pest", többet számított a "mucsa", egyszerűbb volt a "palota", és különb volt a "kunyhó", "kán", meg "kál" volt a "gróf" és idegenből szerzett rabszolga volt a "béres", mert a nemzetségbe született magyarnak, a nemzetség, meg a törzs fején kívül nem parancsolt senki és ez így volt katonai szolgálatában is.
Voltak közöttük egyszerű, nyers, faragatlan emberek -és mint mindig és mindenütt, ez volt a zöm - voltak közöttük tudós mágusok, több nyelvet beszélő, tehetséges diplomaták, voltak bátrak és voltak gyávák, voltak tiszták, rendszeretők és voltak elhanyagoltak és rendetlenek, voltak takarékosak és prédák, voltak gazdagok és szegények, voltak intelligensek és nehézfejűek, voltak felfuvalkodottak és szerények, fegyelmezettek és garázdák, voltak köztük hősök és voltak köztük tolvajok is.
Barbárok azonban nem voltak. Civilizáltak voltak, sokkal civilizáltabbak voltak egyetemes átlagukban, mint a kor Európájának egyetemes átlaga.
Természetesen ezt csak úgy kinyilatkoztatni kétségtelen, vagy legalábbis meggyőző bizonyítékok nélkül nem túlságosan meggyőző s különben nem ez egy primitív fokon álló, még "emberáldozatokat" bemutató, minden későbbit a "felsőbbrendű Európától", főleg a németektől kapó, nomád magyarság álláspontján álló magyar történettudomány képviselői számára. A honfoglalás előtti magyarság civilizációs színvonalát tehát úgy, amint az kútfőadatok, archeológiai leletek, rokonnépekről rendelkezésre álló egykorú leírások, parasztcivilizációnk elemei, összehasonlító folklorisztika, részletes rekonstrukciók és sok sok egyéb közvetlen és közvetett információt nyújtó lehetőségek adalékainak tömegéből népüket szerető magyar tudósok (2) bámulatos munkával felderítették, be kell mutatnunk, éspedig pontról-pontra, szabatos összehasonlításban az egykorú európai civilizáció színvonalával.
Túlmenően azon, hogy a "civilizáció" szó gyakorlati, célszerűségi és kényelmi elemekből összeszőtt társadalmi tartalmú fogalmát el kell választanunk a "kultúra" szó szellemi, erkölcsi, esztétikai, tehát értékelméleti elemekből álló individuális tartalmú fogalmától, le kell tűznünk "civilizált"-at és a "civilizálatlan"-t meghatározó pontokat. Ezek közkeletű felfogás szerint a ruházkodás, a táplálkozás, a lakás, a hygiénia, a használati eszközök és a másokkal szembeni magatartás módja és minősége. "Civilizáltnak" lenni bárki számára elérhető, éppen ezért többé-kevésbé kötelező. A "kulturáltság" foka nem mindenki számára érhető el, mert igen hosszú és bonyolult folyamat eredménye, éppen ezért nem kötelező, sőt általában magasra értékelt kivételes állapot. Civilizált lehet valaki anélkül, hogy kulturált lenne, viszont vannak mély kultúrájú emberek, akik éppen a belső építés szerénysége miatt, nem túlságosan civilizáltak. A civilizáltság foka és mennyisége, éppen gyakorlati elemeinél fogva megállapítható és pontosan mérhető, sőt mivel közösségi eredmény, megállapítható és mérhető társadalmi átlagban is. A kultúra szubtilis, alig mérhető s mivel egyéni mennyiség és egyéni teljesítmények eredménye, társadalmak ily szempontú értékmeghatározása lehetetlen. Legfeljebb csak a "kulturáltak" előfordulásának mennyiségéből lehet rendkívül bizonytalan. és pontatlan megállapítást eszközölni.
A honfoglalás előtti magyarság ruházkodásának célszerűségi és esztétikai felsőbbrendűsége felől a korbeli európai ruházkodás sokkal alacsonyabb célszerűségi és esztétikai és technikai minőségével szemben, aligha van vitatkozni való. Az egész civilizált emberiség a turáni lovas civilizációk csizmáinak, csizmába tűrt nadrágjainak, elől gombolt ujjas kabátjainak, fehérneműinek, kucsmáinak, öveinek, csatjainak, gombjainak és kesztyűinek utódait vette át, nem a sarukat, tógákat, tunikákat és germán vállkendőket, és a finoman kidolgozott bőr, a selyem és a bársony keletről kerültek nyugatra, nem pedig megfordítva.
A honfoglaló magyarság könnyen cserélhető és mosható fehérneműt viselt a nyolcadik században is. Európa lakosságának legfelső rétege is csak a 12. szd.-ban kezd fehérneműt használni s az európai ruhaanyag az előkelőknél is kizárólag primitíven kikészített bőr és durva szövet, vagy vászon. Gróf, herceg és báró egyaránt házilag előállított ruhákban jár olyan minőségűben, hogy ennél "civilizálatlanabbnak" lenni egyszerűen lehetetlen (3).
A honfoglalás előtti magyarság táplálkozására, a használt táplálóanyagokra, az Európában akkor még szinte teljesen ismeretlen fűszerűek hosszú sorára igen sok adatunk van. A főzés változatos és ízletes voltát aligha kell hangsúlyoznunk. A középkorban éppúgy, mint napjainkban nemzetközi hírű magyar főzésművészetet természetesen nem a mieinkhez képest még ma is kezdetleges európai főzéstől tanulta el a magyarság. ősi húspor és tejpor mint modern találmány, majd ezer évvel később válik a nyugati civilizációban ismertté és általánossá. A szegények és gazdagok táplálkozása között természetesen különbség van. Az étkezés szertartás volt őseinknél, a legegyszerűbbek házában is. Az ültetésnek megvolt az ősi rendje, az étkezésnek a szabályai. Az étkezéshez minden felnőtt férfi a saját kését használta - minden felnőtt férfinak volt kése és borotvája - s mivel sokat szerepeltek kásás és levesszerű ételek az étrendjükön, kellett használniok kanalat is. Európában még a 17. szd.-ban is kézzel ettek, a lerágott csontokat az asztal alá dobálták és a falat lenyelhetetlen részét a padlóra köpték az előkelő dámák is, pl. az angol királyi udvarban is. Az étkezés utáni hangos böfögés még a 17. szd. elején is úgy számított, mint az ételek jóságának a dicsérete az előkelő házakban. Hogy hogyan étkezhetett a köznép, és hogy hogyan étkezhettek a 8., 9. szd.-okban, az olvasó elképzelheti. A mai értelemben vett és ízesített főzés, főként az édességek készítése Európában a keresztesháborúk után, a 13. szd.-ban kezd elterjedni a főúri házakban s a keletről származó ételek és fűszerek majd csak századokkal később kerülnek be, általában elrontott, ügyetlen, legtöbbször felismerhetetlen formában, a köznép főzésébe. Az ősi magyar fűszeres abálást és a különböző savanyításokat pl. az angol háztartásban ma sem ismerik. A táplálkozás minőségében és az étkezés módjában semmi esetre sem a honfoglalás előtti magyarság volt a "civilizálatlan" és Európa a "civilizált", hanem határozottan és vitathatatlanul megfordítva (4).
Nem más a helyzet a civilizáltság harmadik kritériuma, a lakás célszerűsége, minősége és esztétikája területén sem, noha csodálatosképpen éppen ezen a téren nézi le a 19. szd. történettudománya a "sesshaftig" Európához képest "nomád" magyarságot a legjobban.
Koraközépkori és ókori őseinknek az európai történettudósok által olyannyira lenézett "nomád sátrait", amelyeket néhány lelkes magyar tudós összehasonlító kutatásának eredményeiből s az ezeket a villámsugár fényének tisztaságával és élességével igazoló és kiegészítő szumir nyelvi információkból ma már pontosan meg lehet rajzolni, az alábbiakban mutatjuk be azzal a köteles megjegyzéssel, hogy néhány - nem sok - jelentéktelenebb részletre vonatkozó hipotézise a leírásnak még konkrét bizonyítást igényel.
Az ősi magyar ház, amelyet borító anyagáról a jelen mű első részének 5. fejezetében már letárgyalt vert gyapjúról, a kalimról neveztek szabir őseink népiesen "kamliknak", egy 7-8 méter átmérőjű és a középső pontján mintegy 4 és fél méter magasságú, kupola-alakú helyiség volt, az egykorú Európa átlagosan 2.70x3.60 m-es alapú és 2.20 m. magasságú, sárból tapasztott kamráihoz képest - (amelynek kicsi és üveg nélküli szellőző és világító lukait fatörzsből hasított deszkadarabokkal zárták le -valósággal terem, amelyet előre elkészített könnyű alkatrészeiből egy nap alatt fel lehetett állítani és egy nap alatt le lehetett bontani. A tekintélyes nagyságú épület teljes anyaga súlyban és terjedelemben egyaránt felfért két ökrösszekérre. Szerkezete az egy évezredek alatt tökéletessé vált építéstechnika csodája volt, talajrögzítése könnyűsége ellenére is kibírta az ázsiai óriás síkságok nagy szélnyomását, és szigetelése és ventillációja az 55-ik szélességi fokig lehetővé tette használatát. Strukturális alkatrészei a következők voltak
a. az istenfa
b. a két oldalborda
c. 24 szarufa és abroncsfák
d. a karim
e. a csicsák, vagy csücsök, vagy sisak, vagy csöcs
f. a két aszkuppu (küszöb)
g. a borító kalim (több darabból)
h. a két kalincs (kulcs?)
i. gamós cövekek és marhabőr szíjazat.
b. a két oldalborda
c. 24 szarufa és abroncsfák
d. a karim
e. a csicsák, vagy csücsök, vagy sisak, vagy csöcs
f. a két aszkuppu (küszöb)
g. a borító kalim (több darabból)
h. a két kalincs (kulcs?)
i. gamós cövekek és marhabőr szíjazat.
Az "istenfa" egy átlagosan tíz centiméter átmérőjű, négyöles ("négyellős"-nek mondták e sorok írójának szülőfalujában a májusfa "előírt" hosszúságát), nyílegyenes, fiatal fatörzs volt. A "házasodni" akaró legények első ténykedése egy megfelelő istenfa keresése volt, amit a tavaszi nedvkeringés megindulása előtt vágtak ki és a nősülési szándék komolyságának demonstrálására éjszaka leástak a kiválasztott lány szüleinek kamlikja elé. Az istenfának őszig kellett száradnia, akkor aztán simára faragták, sőt esetleg faragványokkal díszítették a felületét.
Az "oldalborda" baltanyél vastagságú öles keményfa rudakból készült, úgy, hogy a közepükön keresztülfúrt lukaknál fogva kettőt-kettőt összeszíjaztak olyképpen, x alakban szétnyithatók legyenek. Az alsó és felső végeiken fúrt nyakuknál fogva azután tizenkét ilyen bordapárt összeszíjaztak. Az egész összecsukva egy ölelésnyi vastagságú köteget jelentett, harmonikaszerűen széthúzva viszont egy ca. 12 m. hosszúságú x-ekből álló bordafalat alkotott, amit félkörbe hajtva a másik, ugyanilyen oldalbordával illesztettek, a két érintkezési pontnál ajtónyílást hagyva, össze. Az egész egy 24-25 m.-nyi kerületű kört alkotott, amelynek középpontjában, ölnyi mélyre leásva, a négyöles istenfa állt.
Az "oldalborda" baltanyél vastagságú öles keményfa rudakból készült, úgy, hogy a közepükön keresztülfúrt lukaknál fogva kettőt-kettőt összeszíjaztak olyképpen, x alakban szétnyithatók legyenek. Az alsó és felső végeiken fúrt nyakuknál fogva azután tizenkét ilyen bordapárt összeszíjaztak. Az egész összecsukva egy ölelésnyi vastagságú köteget jelentett, harmonikaszerűen széthúzva viszont egy ca. 12 m. hosszúságú x-ekből álló bordafalat alkotott, amit félkörbe hajtva a másik, ugyanilyen oldalbordával illesztettek, a két érintkezési pontnál ajtónyílást hagyva, össze. Az egész egy 24-25 m.-nyi kerületű kört alkotott, amelynek középpontjában, ölnyi mélyre leásva, a négyöles istenfa állt.
A "szarufák" szintén baltanyélnyi vastagságú két öles fiatal surjánok törzsei voltak, amelyeket kivágásuk után, nyers állapotban, íj-szerűen, adott görbületre meghajtva így kikötve szárítottak ki, amelyek így szarv-formájúkat megtartották (innen a név, szarufa). A mindkét végükön átfúrt lyukaknál fogva aztán alsó végüket a bordafal felső csomópontjaihoz, felső végüket pedig a karimhoz szíjazták hozzá, egymástól egyenlő távolságra. A bordafal minden csomópontjához tartozott egy szarufa, összesen 24.
A karimot képzelje el az olvasó egy négyküllős, vízszintes helyzetű keréknek fent a magasban, amelynek az istenfa jelenti a tengelyét. Helye az istenfa felső végétől lefelé, mintegy háromnegyed ölnyire ,lehetett, ahol az istenfába belefúrt főcövekekkel volt megrögzítve, valószínűleg úgy, hogy a négy küllője a négy világtáj felé mutatottá. Ez a karim a szegényebbeknél fából, a tehetősebbeknél fémből készülhetett. Átmérője 60-70 cm. lehetett, mert a küllők között egy ember át tudott bújni (5). A karim kerületéhez voltak hozzászíjazva a szarufák felső végei, 8-8 egy-egy küllőnyílásba. Az így kiformálódó félgömbalakú bordázat szarufáit bizonyára több gömbmetszet magasságában abrincsfákkal kapcsolták össze, hogy a szarufák egymástól egyenlő távolságra legyenek kimerevítve, a kör alakú bordafal talajon nyugvó alsó csomópontjait pedig gamós cövekekkel rögzítették az előzetesen egyenletessé tett talajhoz. Az így létrejött megmozdíthatatlan félgömbvázra feszítették aztán rá a kalim-borítást úgy, hogy fent, a karim belső köre fedetlenül maradt, vagyis a kalimot fent a karim kerületére szegték rá. Így egy égre néző kerek nyílás maradt az építmény tetején. E fölé a nyílás fölé került a csicsák, vagy sisak.
A csicsák, vagy sisak egy lefelé fordított tölcsér alakú készítmény volt, amit az istenfa hegyére húztak rá. Kerülete valamivel nagyobb lehetett a karim kerületénél, egy arasz magasságban lehetett a karim felett (arasz ,- eresz). Így beengedte a fényt, kiengedte a füstöt, de nem engedte be az esőt. Anyagának a füstjárás és az esetleges szikrák miatt égetett cserépnek, vagy fémnek illett lennie. A kirgiz gyurtok tetőnyílásának lezárható voltából következtetve nem valószínűtlen, hogy a csicsáknak a kanimtól való magassága változtatható volt, sőt vihar esetén esetleg teljesen rá is lehetett a kanimra ereszteni.
A karim nyílásán keresztül távozott a füst, a karim és környéke tehát állandóan fekete volt. S ebben a tényben esetleg megtaláltuk "korom" szavunk eredetét is.
Az aszkuppu (küszöb) szó második fele (kuppu) valószínűleg a turáni "kap" szóval azonos. A küszöb egy többé-kevésbé szabályosra faragott, hosszúkás, ajtóféltől ajtófélig (7) érő kődarab volt, amelyen átlépve lehetett a kamlik belsejébe bejutni, és az lehetett a jelentősége, hogy télen és vihar esetén a "kalincsot" leszorítsa. A kalincs egy, a bejárati nyílás felső részéhez hozzávarrt téglalap alakú kalimdarab volt, amelynek alsó széléhez hosszában faszegély volt erősítve. mint a mai iskolai térképeknek. Jó időben a kalincs erre volt feltekerve. Rossz időben, vagy télen a kalincsot leeresztették, két szélét hozzászíjazták a bejárati nyílás két szegélyéhez, alsó részét pedig behúzták a kamlik belsejébe és rátették az "aszkupput".
A fenti felsorolás megadja őseink házának általános szkémáját. Ezek a házak azonban, ha alapszerkezetükben és formájukban azonosak voltak is, anyagukban, minőségükben, kivitelükben és belső bútorzatukban a szegényességtől a gazdag fényűzésig rang és vagyoni helyzet szerint éppúgy különböztek, mint manapság. A szegények maguk készítette, ügyesebben, vagy kevésbé ügyesen előállított és kaláka-segítséggel összehozott, vagy a gazdagok elsőrendű mesterek által, válogatott anyagokból készített kamlikjai között szembetűnő volt a különbség, ami mindjárt a kamlik színében megmutatkozott. A szegényebbek olcsó kalimjába ugyanis belevertek mindenféle színű gyapjút, sőt, a ház körül és a szomszédságban összeszedhető egyéb szőröket is, ennek színe ennélfogva szürke s ilyen színű volt a kamlik maga is. A rangosabbak azonban csak fehér gyapjúból csináltattak kalimot, ezeknek a kamlikja tehát fehéren villogott a napsütésben, minél többet szítta a nap és verte az eső, annál inkább. A szegényebbek kamlikja előtt nem volt a hátaslovak megkötésére való karókon kívül semmi s a ház mögött egy rögtönzött garád, téli szálláson egy náddal fedett verem, meg egy szabad tűzhely jelentette. A tehetősek kamlikja előtt díszesen faragott kopják várták a vendégek lovait, a ház mögött fedél a szabad tűzhely felett és fürdősátor, "fürdőcserge", verem és szolgalakások voltak. A szegényebbek csicsákja cserépből, esetleg vasból készült, a gazdagoké rézből volt díszesen kovácsolva, vagy fából, rézlápokkal borítva. Az előkelők ikerkamlikokat, vagy éppen hármas egybeépített kamlikokat építtettek, amelyek egymásba-nyíló ajtait függönyök választották el és egy, vagy három, vagy éppen hét lófarkas kopja adta tudtul a rangot a ház előtt.
Még nagyobb különbségek voltak a kamlik belső felszerelésében, annak ellenére, hogy legmélyebb alapjaiban és civilizációs minimumában ez is egységes volt.
1. Ezeknek a nemzetségneveknek 9. századi nyomai megtalálhatók a Kievi Krónikában és kazárokra vonatkozó arab kútfőkben éppúgy, mint öt emberöltővel később a honfoglaló magyarság nemzetségnevei között. Lásd később.
2. Gr. Zichy István, Cs. Sebestyén Károly, Bátky Zsigmond, Vámos Ferenc, Györffy István, Almásy György, László Gyula, Stb., stb.
3. Az európai öltözködés színvonaláról a 12 századig pontos képet nyújt Sydney Painter "A History of the Middle Ages" c. művének remekbeírt 4. fejezetében (Knight Kand Feasants). New York, 1954. A magyar ruházkodás, célszerűsége és fényűző volta felől számos egykorú arab, és német adat van. Egykorú német kútfő álmélkodva beszél az augsburgi "magyar-mészárlás"- ból német kézre került fényűző ruhákról és meséskincsekről, Az arab Gardizi (Kr. u. 1050) egy régebbi arab munkából (Dzsajhani) idézi: "A magyarok bátrak, jó kinézésűek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készül, fegyverzetük ezüsttel van borítva, szeretik a fényűzést". A leírás természetesen az előkelőbbekre vonatkozik. Ezüst-ötvösiparuk egyébként exportra is dolgozik.
4. A honfoglaláskori magyarság táplálkozásáról és étkezési rendjéről sok értékes adat található László Gyula: "A honfoglaló magyar nép élete" c. kiváló művében.
5. A karim szumir szó s karima szavunk innen ered. De innen ered a rómaiak égtájait mutató köralakú eszköze; az u. n. "gróma" is, amely felismerhetően a karim eltorzult alakja. Mivel a grómát etruszk közvetítéssel a rómaiak is a szumir kulturától kapták a görögökkel együtt, kézenfekvő a feltevés, hogy őseink karimja égtáj jelzésre is, sőt talán napóraként is szolgált. Az a népi szokás, mellesleg, hogy kereket tesznek a kéményre a gólyák számára, az egykori karimmal lehet összefüggésben.
6. Primitív ázsiai népek sámánjai felmásznak az istenfára (ma is) és kibújnak a karimon bizonyos szertartások alkalmával. A karimon egyébként a ház lebontásához is ki kellett bújni.
7. A kifejezést mai értelemben használtuk, szabin-magyar őseink azonban a bejáratot "kapunak" hívták. Ajtónak csak vermeik ásott lejáratát hívták, meg a földbe süllyesztett szláv kunyhók lejáratát. Ami az "aszkupp" szó első tagját illeti, nem lehetetlen, hogy azzal az ősi hittel, vagy babonával függ össze, amely szerint a küszöbben valamelyik ős szelleme lakik (László Gy. I.m.)
A főbejárat és az istenfa közötti tér baloldali fele volt a ház előkelő helye, a fogadó, a "szalon", amelyet a szegényebbeknél gyékény, vagy egy darab kalim, tehetősebbeknél hófehér, kivarrott kalimtakaró, előkelő embereknél drága szőnyeg borított az istenfát körülvevő padka tetejétől csaknem a bejáratig. Az istenfa mögött, a kamlik közepén volt a padkás, nyitott tűzhely, amelyet főzésre még a szegényebbek is csak télen használtak. Kultikus hely volt ez, családi szentély. A padkákon az ősök, az "ízek", a családi szellemek szimbólumai, apró szobrocskák voltak, a Gellért-legenda "szkitha bálványai".
A kamlik fala mentén a főbejárattól bal felől bőrzsákokban, "buginokban", "bugyor"-okban a család ingó vagyonát, nyílhegyeket, zablákat, kengyeleket, kikészített bőröket, feldolgozásra váró tiszta gyapjút, nem használt ruhákat és tartalék élelmiszerűeket tartottak, jobbra a bejárattól pedig ülő- és fekvőhelyül is szolgáló fedeles ládák sorakoztak, a szegényebbeknél egyszerűek, szegényesek, a gazdagoknál díszesen faragottak. A ládák sora után az asszonyok és gyermekek fekhelyei következtek. A falon körben különböző eszközök voltak felakasztva, edények, cserép holmik, íjak, kardok, pányvák, nyergek, karikás ostorok stb., a gazdagoknál zsákmányolt tárgyak, fémpajzsok, sisakok, drága mívű kardok, arany, ezüst edények. Az előkelők kamlikjainak a falai belülről könnyű textilanyagokkal voltak bevonva. Zemarkhos, a bizánci császár Isztemi kök-türk kagánhoz küldött követe álmélkodva ír a 6. szd- ban az előkelő kamlikok fényűző belső berendezéséről, amely "a bizánci császári palotába is beillenék".
A kamlik pontos körben felállított két oldalbordáját a talajhoz hozzárögzítő cövekeket "sátorfáknak" hívták éspedig azért, mert ugyan ilyeneket használtak a hadi táborozások (8) idején rögtönzött csitárok, sátorok, csótárok lerögzítéséhez is. Kívülről befelé ferdén verték őket "kalapáccsal" a földbe és a kamlik lebontásakor a gamó alá feszített rúddal húzgálták ki. A házbontásnak s az alkatrészek felcsomagolásának utolsó mozzanata a földön szanaszét heverő kihúzgált sátorfák összeszedése volt s a mozzanat szólamkincsünkben a mai napig megmaradt.
Az ősmagyar lakás a fényt fejezte ki. Ha valakinek módjában lenne ébren, nyitott szemmel feküdni napimádó őseinek kamlikjában a hajnalt megelőző percek kupolás sötétjében, ha látná, hogyan válik ki a negatív alaktalanságból messze fent a feje fölött először egy halvány-szürke korong, azután hogy csillan meg a közepén, fenn a rúd tetejének fényes, fekete kormán a kelő nap legelső sugara, és hogyan kúszik lejjebb-lejjebb az égbenyúló rúdon, mint Teniz első vidám köszöntése és hogyan kezd alakot ölteni minden a nagy félgömbön belül, egyre tisztábban, egyre világosabban, amint az áldotta fény kúszik a rúdon lefelé, míg csillogni nem kezdenek a halhatatlan ősök szobrocskái, egyszerűre megértené, miért hívták ómagyar őseink a ház tartórúdját - istenfának.
Ilyenek voltak szabir-magyar őseink otthonai Dentu-Magyariában. A szegényeké szegényes, a gazdagoké fényűző, hanyagoké rendetlen, piszkos, a szorgalmasoké tiszta rendes. Mindenesetre tágas volt, jól szellőző, egészséges és világos még modern követelmények szerint is.
Összehasonlításul most vessünk egy szakszerű pillantást 8-10. szd. Európájának lakásviszonyaira. A szemléhez a kitűnő new-yorki professzornak, Sydney Painternek pár idézett munkáját fogjuk használni, amelynek pontos szemléletesen megrajzolt korképe nagyon szépen megegyezik Godefroid Kurt brüsszeli egyetemi tanárnak a század elején megérdemelt, feltűnést keltő brilliáns munkájával (9).
A mű részletes lakásleírást a 10.-11. század Európából ad - Árpád és Könyves Kálmán közti idő ez nálunk és a tipikus lovagi, főnemesi "kastély" leírását adja. A kép tehát több mint négyszáz évvel későbbi a fentiekben nyújtott szabir-magyar képnél és nem a tipikus európai átlaglakást adja - mert ilyen Európában nincs ... hanem csak egy kivételes kisebbség lakáscivilizációját, de a képből könnyen kiértékelhető, hogy hogyan lakott a kor Európájának 80 százalékát jelentő paraszt.
A tipikus "lovagvár" és főnemesi rezidencia a 12. szd.-ig két szorosan egymás mellett fekvő igen tágas udvar, amelyeknek négyszögei földhányással vannak körülvéve. A földhányáshoz kitermelt föld helye egy széles és mély árkot képez a két udvar körül, amelyekbe a közeli folyó vizét eresztik bele. A főudvart egy az árkon keresztül vert fahíd köti össze az előudvarral. A körbefutó földsánc tetején fatörzsekből hasított deszkapalánk fut körül. A főudvarnak a másik udvarba átvezető hídbejárattal ellenkező végén van egy, a 11. szd- ig általában fatörzsekből és hasított deszkákból összerótt zömök, toronyszerű épület. Ez a lovagi rezidencia. Az előudvaron gazdasági épületek vannak és baj esetén ide húzódnak be a "várkastély" birtokának parasztjai a környező sárkunyhókból. Kőépületek csak a 12. szd.-ban kezdenek megjelenni. A kastély és annak életmódja az európai civilizáció 11. szd.-i színvonalán Sydney Painter leírásában a következőképpen fest (10).
"A feudális osztály élete egyszerű volt és nyers s tagjainak alig volt több fényűzésben részük, mint a parasztoknak, akik uraik földjeit művelték. Egy lovagnak bőségesen állt a rendelkezésére minden, amit a földjei termeltek. Ehetett kenyeret és vadhúst, amennyit bírt és ihatott bort, vagy sört, amennyi belefért. Azonban, bár ennivalója mennyiségben határtalan volt, messze volt attól, hogy változatos legyen. Gyapjú ruhája is volt, amennyit el tudott nyúzni, ezeket azonban a feleségének és cselédlányainak meglehetősen ügyetlen kezei szabták. Egyszóval, több ennivalója és ruhája volt, mint a parasztoknak, a minőség azonban ugyanaz volt".
"A lovagi kastély rendkívül egyszerű volt és nagyon kényelmetlen lehetett. Általában két helységből állt, a csarnokból és a kamrából. Hivatalnokaival, vazallusaival és parasztjaival a lovag a csarnokban intézte az ügyeit. Itt evett kecskebakokon keresztülfektetett deszkákból készült asztalon. A csarnok, amelyet szolgák, fegyveresek, prostituáltak, vendégek és a lovag és családja töltöttek meg, vad összevisszaság színhelye volt általában. Éjjel, részben az asztalokon, részben a padlón, itt aludt a cselédség. A kamra az uraságnak és családjának magánhelyisége volt.
Magasrangú vendégeit itt szórakoztatta. Éjjel az uraság, felesége és a gyermekei itt aludtak ágyaikban, személyes cselédjeik pedig a földön. Egyes esetekben egy egy nagyon nagy úrnak kápolnája is volt a kastélyban. A 12. szd.-ra kelve néhány kastély már annyira fényűző lett, hogy öltözőszoba is volt a kamrához ragasztva. A kastélyok nagyon hidegek és huzatosak voltak. Az ablakok vagy nyitottak voltak, vagy pedig deszkákkal voltak takarva. Ha a kastély faépület volt - mint ahogy a 13. szd.-ig legtöbb az volt - a lovagnak nem volt fűtése. A kőből készült kastélyokban lehetett tüzet rakni, mivel azonban kémények csak a 12. szd. vége felé kezdenek megjelenni, a füst elviselhetetlen lehetett. Valószínű, hogy ha közülünk valakinek választást ajánlottak volna egy téli éjszakát az uraság, vagy a jobbágy lakásában tölteni, az illető a meglehetősen szűk sárkunyhót választotta volna a helyes kis (nice) meleg disznókkal egy társaságban".
Íme így festett a főúri réteg lakáskultúrája és európai "civilizációja" a 11. szd.-ban. Próbálja elképzelni az olvasó ugyanezt a 8-dikban, és próbálja elképzelni a szabad parasztokét és jobbágyokét. Aztán eszközöljön összehasonlítást.
Egy összehasonlítást e sorok írója is tesz. Az orosz archeológiai leletek pontosan ugyanilyen rendszerűnek mutatják a hun várkastélyokat azzal a két különbséggel, hogy ott a lakótorony több emeletes és általában kőből, vagy vályogból épül, és egy központi kazánból légfűtése van nemcsak a főépületnek, hanem a főudvar kis lakóházainak is. Kr. e. az 5: században. Ezerhétszáz évvel a 12. századi európai civilizáció előtt.
A "civilizáltság" negyedik, s talán legdöntőbb érték meghatározója a hygiénia, a tisztaság.
Ha szemügyre vesszük a turáni népek "barbár", de viszont gondosan borotválkozó világát a testi tisztaság szempontjából, meglepő adatokra bukkanunk.
Az első mindjárt az, hogy a világ három legfigyelemreméltóbb fürdésrendszere, a török fürdő, a japán fürdő és a finn szauna, mind - turáni. A koraközépkorban a "szkitha" fürdő olyan híres volt, hogy Konstantinos Porphyrogenitos bizánci császár hadjáratokra és vadászatokra "szkitha fürdőcsergét" vitetett magával.
Azonfelül, hogy a turáni népek fejlett hygiéniája és tisztaság szeretete alól a honfoglalás előtti magyarság sem valószínű, hogy kivétel lett volna és a felsőbb társadalmi réteg egész biztosan rendszeresen fürdött, e sorok írója azt hiszi, hogy a honfoglalás előtti magyar tömegeknek, a köznépnek a tisztálkodási rendszerűére vonatkozóan is felfedezett egy nagyon sokat elmondó adatot. A dolog eléggé érdekes, és talán jelentős is, némileg részletesebb megtárgyaláshoz. Ez annál inkább szükségesnek látszik, mert az alább következők ellentétben állnak Solymossy Sándor és László Gyula feltevéseivel.
Folkloristáink sokat töprengtek egy ősi eredetű, ma már a gyermekversikék birodalmába leszállott rejtélyes rigmuson, amelyet, bizonyos, nem logikátlan magyarázatok alapján, ősi, pogány varázsló-szöveg maradványának gondolnak. A verstöredék, amelyet csekély variánsokkal azt hiszem az egész Magyarországon ismernek, ez
"Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, Bab szerda".
A "varázsolás" számtalan ismert szokása és szövegpéldája szerint annak alapja a fordított, ellentétes sorrend és ez látszik jelentkezni a versike péntek, csütörtök, szerda sorolásában. Folkloristáink feltevésének további alapja a szitába, rostába dobott babszemekből való jövendőmondásnak az ázsiai rokonnépeknél is meglevő szokása és a kis versben valóban szita is van, meg pap is.
Az értelmes, intelligens és éppen ezért meggyőzőnek ható megfejtést mindenki minden további nélkül elfogadta, e sorok írója is, akinek pedig koragyermekkorából sok információja maradt meg a "szita, szita péntekről" a tudata alatt, amikre azonban hosszú időn át ügyet sem vetett.
Még az első világháború előtti években e sorok írójának ősi, avar kertes-településű szülőfalujában (11) nyári vasárnap délutánokon végigjátszották a "szita, szita pénteket", éspedig nem gyerekek, hanem felnőtt legények és leányok. A játék, amelyben a falunak csaknem az egész fiatalsága részt vett, a falu egyik végén kezdődött, végigvonult a falun és a másik faluvégén fejeződött be. Legények és leányok hosszú, és összetételét, formáját, szerkezetét állandóan változtató oszlopba rendeződve párosával játszották, és így, ahogy fél évszázad távlatából e sorok írójának lelki szemei előtt újra lejátszódik, a maga pantomim cselekményeivel, táncos mozdulataival, páros recitálásaival és éneklő kórusaival, nem varázslat-maradványnak tűnik, hanem az egy ősi, primitív, de tisztán és határozottan felismerhető - dráma. Egy ősi műfaj a primitív görög drámák a comedia dell'artek, a középkori danse macabrek, meg misztériumok világából, csak sokkal derűsebb. Még abban is dráma volt, hogy szabályos nézőközönsége volt a faluhosszat a kapuk előtt üldögélő idősebbek személyében. A pantomim lényege az volt, hogy az első pár kéz a kézben, a kezét felemelve "kaput csinált", azon keresztül bújt a következő párból a legény, megkerülte őket, mialatt az egyedül maradt leány kebleit a két karjával szégyellősen eltakarta, táncmozdulatokkal védekezett a visszaérkező legény közeledési kísérletei ellen aki végülis megölelte, összeölelkezve most már együtt átbújtak a "kapun", a "kap" kettévált és visszament a sor végére és most már ez a pár lett a kapu, és ez így ment egy folyamatos szekvenciában a falu egyik végétől a másikig. A dal és recitativo több versszakból állt, amit újra és újra elmondtak, amint a menet lassan jutott előre és minden újrakezdés ugyanazzal a versszakkal indult és záródott
Leány: "Bújj, bújj zöld ág,
Zöld Levelekbe,
Nyitva van az arany kapu
Csak bújjál be rajta."
Zöld Levelekbe,
Nyitva van az arany kapu
Csak bújjál be rajta."
Legény:
"Nyisd ki rózsám kapudat, Hadd kerüljem házadat"
"Nyisd ki rózsám kapudat, Hadd kerüljem házadat"
Kar:
"Szita, szita péntek,
szerelem csütörtök,
Pap szerda".
"Szita, szita péntek,
szerelem csütörtök,
Pap szerda".
A fentiekben a naiv népi játék egyszerű tartalmán és szépségén kívül az olvasó semmit sem lát, mint ahogy közel fél évszázadon keresztül a szerző sem látott, annak ellenére, hogy faluja sok-sok régi népszokása és népszertartása sorában, amelyek egész az első világháborúig életben voltak, az alábbi furcsaságok voltak közismertek:
A köpülő felső, eltávolítható, "kármentő" részét az idősebbek úgy hívták, "szita". Ez egy dongákból összeabroncsozott készség volt (mint ahogy ilyen volt a köpülő maga is) amelynek a fenekébe számtalan lyuk volt fúrva, középen egy nagyobb, ezen keresztül járt le és fel a köpülő nyele, amely mozgás közben tejfelt rángatott fel a felső részbe, ahonnan aztán a tejfel a lyukakon keresztül viszi csurgott a köpülőbe. Igen sok házban volt még akkoriban egy fogantyús faedény, amelynek szintén lyukakkal ellátott feneke volt. Tele lehetett meríteni vízzel s a víz lyukakon keresztül sugarakban folyt ki. Tisztálkodásra használták - egy ősi "zuhanyozó" volt - és ezt is úgy hívták az öregek "szita".
Szigorú hagyomány szerint pénteken este nem volt szabad látogatásokat eszközölni. Aki valami ügyes-bajos dolgában pénteken elment valahova és naplemente után is ottfelejtette magát, annak vöröshagymát nyomtak a markába, vagy távozásakor vöröshagymát dobtak utána.
Péntek este a legények udvarlás helyett "lesbe" jártak. Ez abból állt, hogy a házat megkerülve, hátul a kertbe másztak be és alkalmas rejtekhelyen, a kertet az udvartól elválasztó kerítés tövében, vagy bokor alatt, vagy fára mászva meghúzódtak, természetesen lányos házak kertjében. Péntek este volt ugyanis a tisztálkodás hagyományos ideje mindenütt, s a tisztálkodás, a hideg időt kivéve, a ház mögött, az udvaron folyt, teknő, vagy dézsa körül úgy, hogy a tisztálkodó leszappanozta magát és a "szitával" zuhanyozott az esti sötétség védelme alatt.
Ezek a gyermekkori apróságok egyszerűre csodálatos összefüggést kaptak egymással és a szita-szita péntekkel, mikor e sorok írója szumir nyelvi tanulmányai során néhány évvel ezelőtt belebotlott J. D. Prince szakkörökben jól ismert és megbecsült "Material for a Sumerian Lexicon" c; munkájában a "szita" szóba, amelynek transliterálása pontosan a magyar "szita", jelentése azonban "víz csorgató edény". A szó szumir etimológiája "eszi", ami "csöpögő víz"-et jelent (v. ö. "eső") és a műveltető, igésítő gyök "t". "Eszi-t" - eső-csinál -, modern kifejezéssel "zuhanyoz".
Ha a "szita; szita péntek" valóban ősi népi szövegmaradvány, mint ahogy minden jel szerint tényleg az, akkor a honfoglaláskori magyarság rendszeres heti fürdési napja a péntek volt, és a "szita, szita péntek" szöveg és játék a pénteki fürdést és leskelődést, az ebből kibontakozó udvarlást (csütörtök) s végül a házasságot (pap-szerda) adja elő pogánykori irodalmunknak egyetlen fennmaradt naiv drámájában. Ha az olvasó maga elé képzeli a pantomimot, a "kapun" átbújó, házat megkerülő legényt, a keblét félősen eltakaró leányt, az ellenkezések utáni ölelést, a közös átbújást a kapun, majd az első pár hátrakerülését és az egésznek szakadatlan újraismétlődését, benne van a nemzedékről-nemzedékre megújuló élet misztériuma s a szöveg meglepő szabatossággal meséli el az ősi magyar telepek péntek estéit a házasságig
"Bújj, bújj zöld ág,
Zöld levelecske,
Nyitva van az arany kapu,
Csak bújjál be rajta.
Nyisd ki rózsám kapudat,
Hadd kerüljem házadat,
Szita, szita péntek,
Szerelem csütörtök,
Pap szerda".
Zöld levelecske,
Nyitva van az arany kapu,
Csak bújjál be rajta.
Nyisd ki rózsám kapudat,
Hadd kerüljem házadat,
Szita, szita péntek,
Szerelem csütörtök,
Pap szerda".
A "japán fürdőből" a "török fürdőből", a finn "szaunából", a "szkitha fürdőcsergéből", az ősi kerekes "fürdőkocsiból" kiindulva, a hetenkint pénteken zuhanyozó, gondosan borotválkozó barbár és civilizálatlan "nomád" magyarság higiéniája felől megrajzolható kép, úgy hisszük megbízható, s a tágas kamlik a rendszeres téli tisztálkodást is minden nehézség nélkül lehetővé teszi.
A civilizált, sesshaftig és felsőbbrendű Európa lakóinak messze túlnyomó zöme ezekben a századokban hosszú hajat és szakállt viselt, az olló és a borotva a mediterrán sávoktól északra ritkaság. Fehérneműt nem hordanak, tehát nincs mit hetenkint váltani, fürdeni a legelőkelőbbek kivételével télen soha s nyáron is csak alkalomszerűen fürdenek, a koraközépkori egyház, mint erkölcstelen, bűnre vivő alkalmat, egyébként is kárhoztatja a fürdést, különösen meztelenül. Fürdők, sem közfürdők, sem magánfürdők nincsenek Európában még az újkor első századaiban sem nem még a középkor elején. A földrész lakosságának 90 százalékát jelentő szegény nép az alváshoz még le sem vetkőzik.
Európa a 11. század végéig nem ismeri a cukrot, ismeretlen a kémény s ha télen tüzet gyújtanak, a lovagi "kastélyokban" is a szoba közepén rakják, mint a szabadban. Ismeretlen a gyertya és még inkább a "görög" olajmécses, csak fáklyákkal világítanak, ismeretlen az ablak, még a nyitható deszkatáblás ablak is, ismeretlen a csizma, ismeretlen a fehérnemű, ismeretlen a szőnyeg és nagyon ritka a ló. Ismeretlen az égetett tetőcserép és a tégla, még a kastélyokat is zsupszalmával, meg hasított deszkatetővel fedik. Nincsenek iskolák, Európa lakosságának 99 százaléka analfabéta, még a vidéki papság is írástudatlan. Ismeretlen Európában, nemcsak a 11. századig, hanem még sokáig azután is a kocsi, csak a kétkerekű talyigát ismerik. A 8. század elejéig ismeretlen a kengyel és a nyereg és ismeretlen a lovasharc. A durva vásznon és a durván szőtt gyapjúszöveten kívül semmi más textilanyagot nem ismernek s a bútorzatot kecskelábas asztalok, lócák és ládák jelentik. A 8., 9. és 10. századi Európának csak egy része, s az is csak ceremóniáiban keresztény, erkölcsében és fegyelmében nem az. Egynejűség van ugyan, azonban minden lovagi, grófi, főnemesi és királyi háztartásban ott élnek a feleségen kívül az uraság ringyói is, minden jobbágy-leány és jobbágy-asszony szabadon használható tulajdon. A felsőbb réteg sokat és a teljes eszméletlenségig iszik, az asszonyok is, s az alacsonyabb rétegek azért nem isznak annyit, mert nincs mit. A gyümölcs, a szőlőtermelés, és a mediterrán sávon úgy-ahogy megmaradt egykori római gyümölcstermelés leszámításával, kizárólag csak erdőn gyűjtött vadgyümölcs. Mivel a burgonya Európában ismeretlen - a 17. században kerül Európába - az egyetlen tömegtáplálék a kenyér. A parasztok némi nagyon kevés húson és vadgyümölcsön kívül szinte kizárólag kenyéren élnek. Állataik legnagyobb részét a legfontosabbakon kívül, ősszel leölik, s ilyenkor egy-két hónapon át esznek húst (a konzerválást nem ismerik) mert rendszeres takarmányozás nélkül csak a disznó és a szárnyasok tudnak kitelelni.
A verés, a legbrutálisabb fokig és formában az élet mindennapos tartozéka. A lovagon, a grófon, az uraságon kívül kivétel nélkül mindenkit ver valaki. Verik a parasztot a csatlósok, ispánok és belső szolgák, verik a szolgákat és a csatlósokat és verik a feleségeket, a legmagasabb rangú úrnőket is a férjek. Az egyház próbál valamit segíteni - a fennmaradt egyházi törvények és előírások pl. megszabják, hogy milyen hosszúságú, vastagságú és súlyú botokkal szabad verni a feleséget - erre azonban nem sokat ad a teljhatalmú férj, különösen ha részeg, márpedig estefelé majdnem mindig az. Az emberölés - különösen az alacsony réteghez tartozók megölése - nem nagy dolog s ha egyáltalában kap, büntetést a lovag meg a gróf magasabb rangú hűbérurától érte, ez a büntetés enyhe, legtöbbször dorgálás. Még tréfából, szórakozásképpen is akasztatnak - egykori kútfőadatok szerint.
Keresztmetszetben, íme, ez a 8. és 9. század Európájának civilizált indogermán világa. A kép pontos és authentikus voltán semmit sem változtat az, hogy lent a mediterrán partokon kopottan, megöregedve, itt-ott omladozva és repedezve van egy-egy Róma, Firenze, vagy Marseille is, hogy Szent Péter fejcsóváló utódai néha-néha megpróbálják kérlelni a felszínesen romanizált barbarizmus brutális, falánk és féktelen lovagjait, báróit, grófjait és "királyait" eredménytelenül és hiába. Nem változtat néhány levakart régi pergamentre rákörmölt újlatin bölcsesség sem - amiket szinte senki sem olvas - sőt az sem változtat, hogy Monte Cassino dombjainak a mélyén már egy kolostor ügyetlen és nehézkes épületei, ahonnan a nursiai Benedictus serény és zsoltáros gyermekei új és új rajokban merészkednek be a sötét és vad földrész erőszakos és rakoncátlan oligarchái, és tompult parasztjai közé építeni azt, amiből majd nehézkes századok múltán Európa lesz. A kor ridegen, de becsületesen megrajzolt képében az a fontos, hogy az olvasó ne elszigetelten, hanem egymás mellé állítva lássa az európai felsőbbrendűség és civilizáltság meg a turáni alacsonyrendűség és civilizálatlanság sunyi "történettudományos" legendáit...
A civilizációk színvonalát nem az határozza meg, hogy hogyan él néhány tucat, vagy néhány száz kiválasztott és hány templomot és palotát és győzelmi oszlopot és diadalívet emelt egy-egy ember, vagy egy-egy kis hatalmi csoport hiúsága kifosztott, rabszolgamunkára szorított és meggázolt népek vagyonából. Civilizációk igazi színvonalát nem potemkin-ragyogás, hanem a magasság és mélység mennyiségei között vont intelligens középarányos mutatja és a történettudomány romok és írások nagyszerűségén lelkendező értékrendszere ebből a szempontból is revízióra szorul.. őseink átlagos életszínvonala sokkalta magasabb volt az egykorú Európa életszínvonalánál. Bármelyik nemzetségbe beleszületett ómagyar, akár szegény volt, akár gazdag, személyében független, elöljáróit kivéve az összes többiekkel egyenlő volt szabad akarattal, fegyverviselési és használati joggal, önbíráskodási szabadsággal, cselédjeivel és rabjaival emberségesebben bánt, átlagos egészében egészségesebben és kényelmesebben lakott, jobban és szebben öltözködött, jobban táplálkozott és asszonyát, ha "ura" volt is neki, jobban megbecsülte Európa átlagánál.
Nem örökölt kész városokat, épületeket, intézményeket és útrendszereket egy idegen civilizációtól. Nem voltak más civilizációból készen kapott bazilikái és parthenonjai, de nem voltak nyomorúságos veremlakásai és undorító külvárosi odúi sem. Kamlikjai voltak.
Ezek a kamlikok Közép-Ázsiától az avar birodalom Alpokig nyúló határáig jelentéktelen eltérésekkel ugyanolyanok voltak mindenütt a roppant turáni élettérben. Ilyenek voltak a Don túlsó oldalán a kazárok házai is, ilyenek voltak Dentu-Magyariától jóval északabbra, a nagy Don-kanyarban az onogurok házai is, hiszen ez a roppant kiterjedései világ Tibettől az Alpokig rokonnépek azonos világa volt. És ahogy ma Londonban, Párisban, Münchenben, Rómában ugyanazokat a ruhákat látja az ember, a ruházat is lényegében ugyanaz volt az Altáj-vidéken, a Káspi-tenger déli csücskénél, a Volga parton, a Dnyepernél, vagy a Tisza mentén egyaránt. Mivel pedig kisebb nagyobb dialektikus, vagy szókincsbeli eltéréssel a nyelv is majdnem ugyanaz volt, nem csoda, ha az ebbe a világba betévedő idegen a belső viszonyok ismeretének hiányában nem nagyon tudott ezek között a népek között különbséget tenni. A bizánciak, meg az arabok ez egyszerűség kedvéért "türköknek" nevezték mindnyájukat. (12).
8. "Táb" szumirul "sátorverést" jelent. A "Tábor-hegy" (Biblia) elnevezés a hegy sátor alakjára utal
9. A könyv - néhány fejezet kihagyásával - magyar nyelven is megjelent "A modern civilizáció kezdetei" címen a Szent István társulat kiadásában. E mű nyitó fejezetében nyújtott koraközépkori európai korkép főleg ezen a művön alapul. E sorok rója a könyvet még Magyarországon olvasta és jegyzetezte ki.
10. I. m. 122. lap. A szerző fordítása. 302
11. A falu építkezésén még a két világháború között is határozottan felismerhető volt a kertes-települési jelleg annak ellenére, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben községrendezést hajtottak végre és telekkisajátítások útján a faluban négy egyenes utcát nyitottak A telekkönyvben több, mint harminc telekátjárási szolgalom volt az utcátlan telkek számára. A falu egyébként mindössze 15 km-re van az ősi avar településként ismert Mezőkövesdhez, s az első világháború előtt a faluban még népviseletben jártak az emberek.
12. A "hun", "szabir", "úz", megjelöléseket nagyon össze-vissza és bizonytalanul használják. Konstantinos Proph. pl. ezt írja egy helyen ".. iisque conterminos fuisse populos illos qui Mazari atque Uzi cognominantur" ' (akiknek (t. i. besenyőknek) szomszédai azok a népek voltak akik magyaroknak avagy úzoknak neveztetnek). Konst. Porph. i, m. 37. fej.
A meotiszi térben berendezkedni kezdő szabirok - különösen a helyváltoztató, állattenyésztő törzsek - hamar összeakadtak onogur lovasokkal s az északnak nyúló nagy síkságon meg a Donec partján s gyorsan kiderült, hogy a hatalmas és hatalmaskodó kazárt egyiken sem szerették. Mikor aztán ezek az onogur lovasok elmondták, hogy messze délnyugaton, a Dnyeszteren túl az Alduna vidékén is rokonnépek élnek, akik nagyapáik korában innen mentek oda, akkoriban, mikor a kazárok erre a tájra jöttek és messze a nagy nyugati hegyeken túl is rokonnépek élnek, akik meg ükapáik korában mentek oda, a nemrég érkezettek földrajzi és politikai tájékozódása is megindult.
Csaba pioneer- nemzedékét lassan felváltja a következő a generációk örök rendjén. A település elrendeződése megszilárdult. Az évszázad vége felé, 790 körül már Edemen a kagán s a fiatal uralkodóval Dentu-Magyaria terjeszkedése is megindul. A Krim-félszigetre vezető földszorosban elveszik addigi kazár tulajdonosától Szurozs-t, amelyet amúgyis dentu-magyar terület választ el Kazáriától, fokozatosan birtokba veszik azt a területet egészen ami egykor Alánia nyugati fele volt s amit a bizánciak egykori tulajdonosaikról még mindig "Alániánák" hívnak és mire az évszázad elbúcsúzik, birtokukba kerül az egész Felső-Donec-vidék is, melynek szétszórt szláv telepei ez idő óta már nem a kazároknak, hanem nekik fizetik az állatbőr-adót. (13).
Ezzel új szakaszba lép Dentu-Magyaria története és ez a szakasz a gyors iparosodás szakasza. Európa keleti felének híres középkori ipara a kardgyártás ezzel megindul. (14).
Edemen úgy látszik fiatalon halt meg, mert 810 körül már Ügek a kagán, pedig ebben az időben Edemennek még a negyvenes éveit kellett taposnia. Hogy mikor halhatott meg, nem tudjuk, mint ahogy arra sincs eddig semmi adat, hogy pontosan mikor születhetett Ügek. Krónikásaink csak azt jegyezték fel vele kapcsolatban, hogy a felesége Önedbelia fejedelem szépséges leánya volt Emese.
A sikertelen felszabadító háború után lefutó félszázad, Csaba és Edemen kora, az urbanizálódás korszaka Dentu-Magyariában. Az a nép, amely ötven éven belül majd Kárpát-Magyarországon is egyre-másra fogja kialakítani városközpontjait, (1) a megtelepedés és térfoglalás évtizedei után itt sem marad az, amit a 19. századi tudomány "nomádnak" nevez.
Hogy a kialakuló képlet lakosságának nagyobbik fele, az állattenyésztő jellegnek megfelelően legeltető rideg pásztor, aki a csordák, ménesek és nyájak legelőváltását háza népével együtt követi, ez természetes, hisz az állattenyésztés roppant arányú és külterjes ebben a korban, amikor még a "legnyugatibb" Európa is primitív őstermelő és zömében - disznókat legeltet. Hogy azonban a kialakulóban levő új szabir állam társadalma a maga egészében nem "nomád", azt vitatni sem lehet, hiszen akkora méretezésű társadalom, mint a "dentu-magyar", már csak technikai okokból sem lehet "nomád".
De még kevésbé lehet "nomád" az a nép, amely egy évezredes királyságból vándorolt ki, amelynek a múltban városai, várai voltak s amely a világ legcivilizáltabb és legrégibb s minden más népet megelőző történelmi területéről származik. Dentu-Magyariának számos bizonyíték szerint ipara, mégpedig export-ipara (kard, cserzett bőr, szőrme) és kereskedelme, a szó teljes értelmében külkereskedelme van, amelynek főútvonala a Krím.
A szomszédos Krím- félsziget akkoriban már hat-hét évszázados görög gyarmatvárosai részben görög, részben gót maradványok által lakott kereskedő városok, amelyek Bizánc felé továbbítják az ez időben már egyre élénkebbé váló kazár és zsidó kereskedelem áruit, főleg bőrt, fegyvert és rabszolgát, és a Krímbe két bejárat van. Az egyik a félsziget északi nyaka a Szurozs (Szoros, görögben Sudgea) által védett keskeny földszoros, amely 790-ben kerül kazár tulajdonból a szabirok birtokába, a másik a félsziget keleti oldalán, lévő s a Kubán torkolatánál mindössze egy kilométernyi szélességű tengerszoros, amin komppal lehet közlekedni. Ennek a szűkületnek krimi oldalán fekszik a Kubán-torkolattal szembenéző Kercs, amely nem görög alapítás, hanem még onogur-bolgár eredetű és amely szintén kazár tulajdonból kerül az új nép birtokába, még hamarább, mint Szurozs.
A gyorsan szaporodó dentu-magyariai szabir városok zöme azonban nagyobbik részben a Dnyeper-vonalon, kisebbik részben pedig a Donec-vonalon (2) keletkezik. A tengerparti városok s talán még a Dnyeper legdélibb szakaszának városai komoly valószínűség szerint egykori, de rombadőlt római telepek újraélesztése útján álltak elő (3), de az északibb alapítások határozottan szabir - esetleg onugur- bolgár - létesítmények.
E dnyepermenti városok neveiből, szörnyen eltorzítva, Konstantinos Porphyrogenitos őrzött meg egy néhányat ` már többször említett munkájában (4), és ezek mind a Dnyeper-vonalon feküdtek.
Az első és legdélibb, a már többször említett Zaporog, melyet Konstantinos "Aszpron"-nak jelöl, amely szó, szerinte a besenyők nyelvén "fehéret" jelent, amelyben azonban akárhogy is ejtették a területet megszálló besenyők később, egészen tisztán felismerhető, még Konstantinos torzításában is a "szabir" szó (aszaberon). Ettől északra a következő szabir város valószínű neve Fenyőkáta volt (5), amelyet, ha e sorok írójának etimológiai rekonstrukciója helyes, egy Karakán-káta nevű város követett északnak a Dnyeper mentén. Északnak továbbhaladva a következő szabir város Szalma-káta volt (8) és a következőnek a nevét Konstantinos aránylag tisztán Szaka-káta néven adja (9). A hatodik városnév már megint nehezen hámozható ki a görög torzításból, de a valószínű név Gyana-káta (10).
Feltűnő, hogy Zaporog kivételével ezek az összes városnevek - káta végződésűek, a Magyarországon egyébként ismert és gyakori "Káta" névnek tehát valamilyen konkrét jelentése lehet, amit e sorok írója egyelőre még nem tud. Mivel e városok mindenike - éppúgy, mint a magyarországi "Káták" is - folyóközelben vannak, nincs kizárva, hogy a "káta" szó esetleg az újmagyar "gát" szóval van valaminő viszonosságban. Ezeknek a városneveknek szabir voltát erősen valószínűsíti a tény, hogy az első közülük magát a "szabir' nevet is viseli. Ennek a hat dnyeperi városnak a sorát egyébként hetedikként Kiev zárja le, amelynek "turáni" eredete (Kiev - Kő) ma már kétségtelen (11).
A Donec-völgyi - ma már részben feltárt - szabir városnevek felől nincs, vagy legalábbis eddig még nincs egykorú közlés a birtokunkban, azonban a ma is meglevő "Suwar"-róI majdnem bizonyos, hogy az is a "szabir" szó 12 évszázad alatt eltorzult formáját őrzi. Bármilyen hiányosak is azonban Dentu-Magyaria egykori városai felől az adataink, az, hogy Dentu-Magyariában jelentékeny számú város létezett s hogy ezek legnagyobb része szabir alapítás volt, teljesen bizonyos, márpedig ez eltagadhatatlanul azt jelenti, hogy a "barbár" és "nomád" magyarok akkori hazája a 8. és 9. szd.-ban sokkal urbanizáltabb volt, mint a 8. és 9. szd.-ok határozottan rurális jellegű, paraszti Nyugat-Európája, amely a 10. szd.-ig egyetlen olyan városalapítást sem tud felmutatni, amely nem görög-római eredetű.
A Krím-félsziget északi bejáróját jelentő szűk folyosóban levő Szurozs (Sudgea) birtokba vétele Edemen szabirjai részéről a kazár kereskedelmi útvonal helyett saját útvonal kierőszakolása a krimi görög kikötőkbe, és így aligha véletlen a tény, hogy ezzel a Donec-vidék megszállása és a kovácsközpont Kievbe kerülése esik egybe.
Edemen anyjának rokonságát egyébként a kovarezmi emigránsok jelentékeny számmal követhették Kazáriából (az emigránsok helyzetét, problémáit, pszichózisát mi nagyon jól ismerjük ahhoz, hogy a fenti megállapítást többnek tekintsük hipotézisnél) Szabiriába, ahol az uralkodó félig kovarezmi, sőt emigráns leszármazott és a volt perzsa arisztokrácia és középosztály, nemcsak, hogy semmi esetre sem "nomád", hanem határozottan urbánus ösztönzöttségű. Egyébként is, ha a 20. szd. Magyarországából csak a falvakat és az ötmillió parasztot látjuk és szemléljük, akkor Magyarország földműves parasztnemzet, ha viszont Pestet nézzük ezer kávéházával, színházaival, operaházával, operettjeivel, íróival és színésznőivel, filharmóniájával és dekadenciájával, akkor a kép Páris Franciaországa.
Végül pedig Meotisz is "folyóköz", "Mezopotámia", a kibontakozó civilizáció tehát "parti", akárhogy is él a Donec és Dnyeper közti alföld provinciális lakossága.
De a terjeszkedés során került szabir fennhatóság alá idegen, krimi, alán és az északi terjeszkedés folyamán, főleg a Donec-völgyben, szláv elem is, akik még csak nem is u. n. lovas-népek voltak.
Dentu-Magyaria társadalma tehát sok-foglalkozású, sokrétű és sokkal bonyolultabb annál, semmint, hogy "nomád" lehessen. A későbbi honfoglaló magyarság "nomád" elemeit, főleg majd az Etelközben csatlakozott "onogur" törzsek fogják adni, Kazária nyugati-gyepű népe, a Meotisztól északra, a Don és Donec között elterülő alföld pusztázó határőr-törzsei.
A nyolcvanas és kilencvenes években a gyér adatokból is szemmel látható lendületű terjeszkedés iránya határozottan a Dnyeper-vonal és semmi esetre sem a Don-vonal. A Don-vonal -a 8. szd. folyamán - határozottan és erélyesen kazár ellenőrzés alatt áll és Edemen uralkodásától kezdve száz éven át változatlanul barátságtalan a viszony Kazária és Dentu-Magyaria között. Mivel pedig Kazária a 9. szd. eleje óta határozottan nem imperialista katonaállam többé, hanem határozottan kereskedő-állam, a barátságtalanság alapja minden bizonnyal "kereskedelmi". Dentu-Magyaria Kazária kereskedelmi érdekeit sérti, mégpedig a jelek szerint igen érzékenyen. Mivel pedig Kazária nagy kiterjedésű, erős állam, a tér "nagyhatalma" és számos kis szomszéd nép ura, az a körülmény, hogy Dentu-Magyaria zavaró jelenlétét Kazária "sommásan" nem intézi el, arra mutat, hogy a fiatal államnak jelentékeny katonai ereje van.
Azoknak a szabir törzseknek a számát, amelyek Csaba törzsét követve elhagyták azt a földet, ahol már Herodotos korát jóval megelőző idő óta laktak, nem tudjuk. Mindenesetre az egykor húsz törzset számláló szabir népnek az a része. amely az alárendeltség és szolgaság kilátásával szemben a kivándorlást választotta az arab nyomás fokozódása idején és az elnyomatásba való belenyugvás helyett "asphali"-vált lett, jelentékeny mennyiség lehetett és egész bizonyos, hogy több törzsről volt szó.
Ez az állítás jóval több, mint egyszerű hipotézis, mert erre számos közvetett bizonyíték van.
Az első Konstantinos Porphyrogenitos, aki azt jegyezte hogy a "besenyő vándorlás idején" a szabirok egy része "ad partem orientalem Persidis" visszaköltözött. Ha a szabirságnak Meotiszba vándorolt mennyisége csupán egy törzsére korlátozódott volna, az új törzsszövetséget tervező Megyer törzs, felének leválása után, nem lehetett volna az etelközi törzsek legerősebbike és leggazdagabbika. Márpedig a honfoglaló törzsszövetség legerősebb törzse a Megyer törzs.
A második az a tény, hogy az őstörökök törzsi szövetkezései soha nem állottak két törzsből. A legkisebb törzsszövetségi létszám három törzs, hiszen a törzsszövetségekben az egyes törzseknek különböző volt a funkciójuk. Ezek a tömörülések nem pusztán katonai, hanem gazdasági tömörülések is és a három alapfunkciónak, védelem, táplálkozás, felszerelés, meg kell lennie. A javak cseréje egy szervezeten belül gyorsabb, simább és biztonságosabb. Ha tehát a Meotiszba induló szabirok több törzsből tevődtek össze, számuknak legalább háromnak kellett lennie. Egy ezer kilométeres helycserét egy magános törzs nem hajthat végre. Az új hazát katonailag is meg kell szállni.
A harmadik s legdöntőbb pedig az a tény, hogy a honfoglaló törzsszövetség megszervezői és a honfoglalás irányítói a szabirok voltak, a törzsszövetség szavazás útján választott etelközi vezető-törzse szabir volt, a Megyer törzs feje, és nem az onogur törzsek kendéje lesz majd a választott vezér. A szövetségben a szabirok tehát többségben voltak, hisz ez a törzsszövetség hét törzsből állt, márpedig, mint a mű első részében kimutattuk, a lebediai onogur törzsek száma nem lehetett nagyobb háromnál.
A negyedik tény az, hogy az idegen források szerint, a Dentu-Magyaria-i szabirság vezetője "kagán" címet visel,
13. Az első világháborút megelőző évek folyamán az orosz archeológiai ásatások több helyen (Verkhni-Saltov Smolin, Suwar) tártak fel telepeket a Donec-völgyben, amelyek nem szláv hanem turáni jellegűek s amelyeket kazár; vagy más rokonnép telepeinek gondolnak. Az építkezések idejét a 9.-10. századokra teszik. Mivel ezek ebben az időben sem kazár, sem besenyő építkezések nem lehetnek (kazár építkezések nem lehetnek az időpont miatt, besenyő építkezéseknek meg túl koraiak volnának, amennyiben a besenyők egyáltalán építkeztek), dentu-magyariai építkezéseknek kell lenniök.
14. A kievi kovácsipar a 10. és 11. századokban éri el tetőpontját és a magyarok távozásakor visszamaradt szabir mesterek és leszármazottjaik folytatják: (v. ö. számos kievi és Csernigovi (egykor Győrnek hívták, Konstantinos "Gyra"-nak írja) lelettel).
1. A magyar történettudomány szinte ráerőszakolta köztudatunkra, hogy városainkat német telepesek alapították. Az a körülmény, hogy a hegyvidékek lakosságának, bárkik is legyenek, iparból és kereskedelemből kell élniük és ez szükségképpen jelent urbanizálódást, szemben az agrárkultúra lehetőségű alföldekkel, optikai csalódást okozott, az pedig, hogy a bevándorló elem a perifériákra szorult, növelte ezt a csalódást. Miskolc, Kassa, Eger, Esztergom, Győr, Fehérvár, Csanád, Buda, Veszprém, Gyulafehérvár, Szeged Kikinda még részben avar vagy éppen hun alapítású városok s a honfoglalást követő "pogány" évszázad cáfolhatatlanul magyar alapításainak száma igen nagy (Solt, Kál, Szolnok, Tarján, Keve, Tur, Nagyvárad, Tarcal Abasár, Heves, Gyöngyös, Üllő, Jutas, Káta, Doboka, Bonyhád, Kálló, Salgótarján, Megyer stb., stb.)
2. V. ö. az előző fej. 13. sz. lábjegyzetével.
3. Ezek a városromok nagy részben fel vannak tárva és római eredetük megállapítható.
4. De Administrando lmperio, c. 37. Ezekről a "besenyő" városokról az idézett forrás, mint akkoriban már elhagyatott (Kr. u. 347) városokról beszél, a besenyők tehát nem alapíthatták őket, viszont az általa adott nevekről azt állítja, hogy ezek besenyő nevek.
5. Mivel határozottan nem besenyő alapításról van szó a szóban forgó város, mint a többiek is, csak szabir város lehet, már csak neve miatt is, még akkor is, ha esetleg régebbi onogur- bolgár eredetű helységekről van szó.
6. Konstantinos munkájának idézett helyén "Toüggátai" szó áll!
7. Az idézett helyen "Krachnakátai".
8. Az idézett helyen "Salmakátai"
9. Az idézett helyen "Sakakátai"
10. Az idézett helyen "Giaionkátai"
11. Kiev magyar alapításáról jelen fejezetben még bőségesen lesz szó s a névnek a "kő" szavunkkal való azonosítása immár nemzetközileg elfogadott tény.
12. Talán a rejtélyes "asphali" szó éppen erre az exodusra vonatkozik, amely "bilincsekből való szabadulás" volt. Talán a vazallus-sorsot nem vállaló szabir részleg egy jelzővel különböztette meg magát a többitől s ezt fordította Konstantin "asphali"val.
13. A kazárok 834-ben bizánci hadimérnökökkel egy nagy erődrendszerűt létesítenek a Don alsó szakaszán Sárkhel nevű árumegállító helyüknél.( vámhely). Sárkhel Fehérvárt jelent, ami ómagyar szó. Sár annyi régi magyar nyelven, mint " fehér" (v.ö. sárarany-fehérarany, Saroldu (Géza fejedelem felesége) "fehér menyét" stb.), a hel(y)" végződés viszont igen közönséges nálunk vásár- és vámközpontok megjelölésére (v. ö. Vásárhely, Szombathely( itt szombat volt a vásár- és vasárnap) szerdahely ( itt szerda volt u.a.) Csütörtökhely, Sarkhel is vásár és vámhely volt.
A negyedik tény az, hogy az idegen források szerint, a Dentu-Magyaria-i szabirság vezetője "kagán" címet visel, ami több törzs irányítására utal, de erre utal az is, hogy "alkirályuk" kovácskirályuk", azaz "tarchun"-juk (Tarján) is van éppúgy, mint a kazároknak. Két másik törzsi név a Jenő" és a "Gyarmat" szintén dél-kaukázus-káspi vidéki őstörök szavak éppúgy, mint későbbi, honfoglaláskori vezetőik (Ond, Tas) nevei is.
Az ötödik tény az, hogy a szabirok olyan komoly problémát jelentettek a kazár birodalomnak, hogy az erődművekkel lesz kénytelen megerősíteni az Alsó-Don vonalát ellenük (13) és ez arra is mutat, hogy létszámuk komoly erőt jelentett. Ezzel az adattal, mellesleg érdemes egy kissé részletesebben is foglalkozni.
G. Vernadsky, a yale-i egyetem orosz származású professzora, Ancient Russia c. történész körökben egyébként közismert könyvében egy egész elméletet épít fel erre az egyetlen adatra, és egy egész, természetesen szláv államot hoz létre ebből az egyetlen tényből amely állam szerinte az első normann-orosz állam a történelemben, amelyből majd Oroszország kibontakozik és amely államot ő "First Rus Kaganat"- nak első orosz kaganátusnak nevez, tekintet nélkül arra, hogy a "kagán" szó sem nem normann, sem nem szláv, hanem ogur-török szó azzal a fogalommal fogalommal együtt, amit az jelent. Ez az "első orosz kaganátus " pontosan Meotiszban, Dentu- Magyaria területén van az általa szerkesztett térképen, amelyen a Don- Dnyeper vidéke csakúgy hemzseg a szláv "törzsektől" a 9. szd.- ban. Vernadsky professzor ugyanis rájött arra, amire a "céhbeli" magyar történettudomány nem jött rá, hogy t. i. a kazárok ezt a nagyarányú és költséges erődrendszerűt nem létesíthették saját onogur - vagy mint Vernadsky írja "magyar" határőrvidékükkel szemben (14), ebben a térben tehát, a kazár birodalom tőszomszédságában egy ellenséges politikai képletnek kellett lennie. Mivel pedig Lebedia ez nem lehetett, itt nyilván egy normann-orosz képződménynek kellett lennie - mondja Vernadsky. Vernadsky professzornak abban, hogy itt egy, a kazárokkal ellenséges képződménynek kellett lennie, tökéletesen igaza van, hiszen Hómannak az az állítása, hogy ezt az erődművet a lebediai onogur törzsek fékentartására létesítették volna, már csak azért is elfogadhatatlan, mert Lebedia Sarkeltől jóval északabbra, a nagy Don-kanyarban terült el. Arra azonban, hogy ez az ellenséges képződmény egy orosz kaganátus volt, Vernadskynak abszolúte semmi kútfőbizonyítéka, de még csak halvány jele sincs
Ez az "orosz kaganátus" kizárólag Sarkel felépítésének adatára épül.
Vernadsky ezt érzi is és ehhez a rendkívül merész hipotéziséhez fantasztikus szívóssággal kutat az egykorú arab és bizánci kútfőirodalomban "bizonyítékok" után és ezzel a nagy kutatótevékenységgel örökre lekötelez bennünket. Vernadsky lényegében elvégezte azt, amit a mi történettudományunknak kellett volna elvégeznie. Bebizonyította, hogy Lebedia mellett itt még egy hatalmi képlet létezett. Hogy ő ezt egy "Rus Kaganatenak" állítja, az más kérdés. Hogy mit végzett és miket állapított meg Vernadsky ezen, a számára olyan fontos területen, azzal érdemes kissé behatóbban foglalkozni.
Az első dolog amit megállapít, a szabirság létezése pontosan ebben a térben, Meotiszban. Ő ezeket a szabirokat normannoknak, közelebbről svédeknek állítja és nevüket -ő szlávosan szavardoknak nevezi őket -a svéd "svert" (angolban sword) szóból származtatja azon az alapon, hogy ebben a térben a 9. szd.-ban kardgyártási ipari központ van. A dél-kaukázusi kovácsolási rendszerű szerint készült kievi kétélű kardok a korban igen ismertek, honfoglaláskori magyar sírokban is előfordulnak, azonban természetesen nem svédek csinálják őket.
Vernadsky szerint ezek a normann-svéd "szavardok" a 8. szd. harmincas éveinek végén érkeznek ide Skandináviából s a besenyő invázió idején - mikor őseink elhagyták ezt a területet, a dél-kaukázusi térbe vonultak. Állításának igazolására Konstantinos Porphyrogenitos előttünk igen ismert mondatára hivatkozik, hogy a mi szabir őseink egy része "ad orientem partem Persidis" költözött. Ezt ő a svédekre, a "Rus Kaganate" megalapítóira vonatkoztatja és bármennyire udvariatlan dolog is ez részemről, de meg kell állapítanom, hogy Vernadsky tudatosan félre akarja vezetni olvasóit, ez ugyanis nem lehet jóhiszemű tévedés. Vernadsky átolvasta a tudós bizánci császár könyvének ezt a fejezetét (38. fej.), és rögtön a fenti közlés után olvasnia kellett ezt a mondatot is: "Ad Turcos (tehát már csak ezért sem lehetnek svédek!) vero ortum verses in Persidis partibus habitantes, negotiatores suos (t. i. a magyarok) mittunt etiam nunc ii qui occidentem incolunt predicti Turcae invisuntque illos et responsa saepe ab illis per hos accipiunt". Konstantin görög császárral Árpád unokája, Tormás közli ezeket. S azt is, hogy őseinket "non sed Turcae sed Sabartoeasphali", nem törököknek, hanem szabirokak nevezték.
Bizonyítékok után kutatva az ő "Rus Kaganatejának" létezéséhez, felfedez ugyancsak Konstantinos könyvében értesítést arról, hogy ebből a térből 838-ban egy követség érkezett Bizáncba, ahol ez a követség a kazárok ellen próbált valaminő egyességet létrehozni, azonban sikertelenül, sőt a követséget az Alduna-Krim térben folyó háborúskodás ürügyével a bizánci udvar haza sem ereszti ( Annales Bertiani, anno 839), hanem Jámbor Lajos frankrómai császárhoz küldi, kerülő úton jussanak haza, itt azonban fogságra vetik őket. Vernadskynak nem üt szeget a fejébe, hogy a következő évben, 839-ben, a "magyarok" bolgár szövetségben támadást intéznek egy aldunai bizánci vállalkozás ellen, amelyben "vereséget szenvednek" és a következő évben 840-ben befejezik a kievi erőd építését, amelyet Keö (Keve), Csák és Geréb (15) hadnagyok irányítanak, ezek az események tehát nyilvánvaló összefüggésben vannak egymással. Az a 838-i követjárás a szabirok követsége lehet, így ezeknek a "szabiroknak" valamilyen összefüggése a magyarok", 839-i támadásával erősen valószínű. Vernadskynak nem ez jut az eszébe, hanem egészen más. Mivel a szóban forgó kútfőben, Konstantinos Porphyrogenitos 140 évvel az eset után írt könyvében nincs megadva a követek nemzetisége - és mivel nincs megírva, hogy kicsodák, miért ne lehetnének ők Rusok -Vernadsky siet megállapítani, hogy ezek valószínűleg az ő "Rus Kaganatejának" a követsége voltak, tehát az ő "First Rus Kaganateja" - létezett (16).
Van azonban Vernadskynak erre még két másik egykorú bizonyítéka is. Természetesen ugyanilyen meggyőzőek, mint ez.
Ugyancsak bizánci forrásból Vernadsky felfedez egy adatot, amely szerint a bolgárok 773-iki támadása alkalmával a bizánciak ellen, V. Konstantin császár, miután a rendes flotta nem képes a bolgárokat visszaverni, saját személyes "orosz" flottájával is beleavatkozik a harcba, Vernadsky megállapítja, hogy ez az első eset, amikor az "orosz" név történelmi forrásokban megjelenik, és ez a speciális "orosz" flotta nem származhatik máshonnan, mint az ő "Rus Kaganatejából", nemcsak azért, mert az, lévén az Azóv-régióban, bizonyára hajózó állam (és persze jobb hajói vannak, mint a bizánciaknak olyannyira, hogy a császár udvari flottáját sem bizánciak készítik), hanem azért is, mert ebben az időben még "orosz" - Rus - államképződés sehol máshol nincs. Az igaz, hogy Anasztáziusz vatikáni könyvtáros, aki az eredeti görög szöveget latinra fordítja -s aki mint görög ember, nyilván tud görögül - a szöveget úgy fordítja, hogy a császár személyes vörös flottájával is beleavatkozik a harcba, a döntő szó, "rossia", ugyanis görögben "vöröst is jelent meg "oroszt" is, sőt "vöröst" előbb jelentett, mint "oroszt" és erre Vernadsky figyelmét fel is hívták, mindezt azonban ő nem akceptálja, mert bizonyos forrásokból tudja, hogy "az oroszok szokása volt a hajókat vörösre festeni", tehát a "Rus Kaganate" igenis létezett. A vörösre festett orosz hajókat e sorok írója el is hiszi Vernadsky professzornak, csak éppen azt nem látja ebből, hogy miért helytelen Anasztáziusz fordítása. Nem volt külön császári flotta "vörös flotta". A bizánci udvari etikett minden a császár felséges, sőt isteni személyével összefüggő dolog biborszínű, vörös, "rossia", szóval volt, még az ágynemű is, és ezt az adatot kollegális tisztelettel ezennel felajánlom Vernadsky professzornak, mint további bizonyítékot a "Rus Kaganate" létezéséhez.
Másik egykorú kútfőbizonyítéka még meggyőzőbb. Egy arab író, Ibn Kordadbeh (Vernadsky írásában Khurdadhbih) 847-ben írt könyvében beszámol arról, hogy Rus kereskedők Bagdadba szállítanak árukat. Kordadbeh nem írja meg honnan, csak leírja az útvonalat, amit használnak. ADonon jönnek addig a pontig, ahol a legközelebb folyik a Volgához (ez a pont a mai Sztalingrád), itt szárazföldön szállítják át az árút a ca. 85 km-es távolságon a Volgára, ott átrakják hajóra és a folyó alsó-forrásán, majd innen a Káspi-tengeren viszik az árút Bagdadba. A szövegből nyilvánvaló, hogy ezek a kereskedők északról, az akkor még egyetlen civilizált pontról, Novgodból ereszkednek le a Donon, majd a Volgán tovább. Ez adat Vernadsky professzor Azov-vidéki "Rus Kaganateja" tekintetében így használhatatlan volt. Mivel azonban Vernadskynek mindenképpen "bizonyíték" kellett, kitöprengte, hogy miért ne mehettek volna ezek a "rus" keskedők felfelé a Don-folyón Sztálingrádig és onnan fent leírt úton lefelé tovább. És Vernadsky professzornak ebben megint igaza volt, mert egy folyón felfelé is lehet utazni. Az említett forrásban azonban, amelyet ő francia fordításban olvasott ez a kifejezés van: "descendent le Don" és ez határozottan "lefelét" jelent. Vernadsky professzor azonban, mint alapos tudós, végére akart járni ennek az adatnak s megnézte a kútfőadatot arab eredetiben is; és ott azt a szót találta "sar", ami nem azt jelenti, hogy "leereszkedni" (descendant), ami a francia szövegben van, hanem csak azt, hogy "menni", márpedig ezt lehet felfelé is, tehát "Rus Kaganate" létezett. Igen ám, de itt megint volt egy kis hiba. A forrás arab szerzője ugyanis azt is közölte, hogy a kazár vámot ezek a "rus" kereskedők "Khamlij"-ban, a kazárok volgai árumegállítóhelyén fizették, márpedig, ha az Azov- régióból jönnek, a doni árumegállítóhelyen, Sarkhelben kellett a vámot fizetniök, hiszen alulról felfelé, Sarkhelen kellett keresztül hajózniok. Vernadsky professzort legyőzni azonban nem lehet. Megállapította, hogy 847-ben ez a bagdadi író valószínűleg még nem tudott Sarkhel létezéséről, hiszen azt a kazárok csak 835-ben építették, ezért írta tehát Ibn Kordadbeh a volgai Khamlijt a doni Sarkhel helyett, tehát az azovi "Rus Kaganate" - létezett. Viszont ez a konokság - bármennyire is imponáló az a szívósság, amellyel a szlávok koraközépkori történelmet építettek maguknak a semmiből - már gyerekes volt. Sarkhel várát valóban 834-35-ben építették, de vámhely itt 790 óta már létezett.
Szóval az azovi "Rus Kaganatenak" sehol az egykorú forrásokban semmi nyoma. Konstantinos Porphyrogenitos az ő sokszor idézett művének 10. fejezetében úzoknak nevezi az itt lakó népet, az úzok azonban szintén türk népek, és a sok türkfajta nép között a bizánciak nem ismerik ki magukat. Egyébként az "as" (chus) szó - gyűjtőnév.
Minderre nemcsak azért tértünk ki részletesen, mert ez is egy bizonyítéka annak az állításunknak, hogy Dentu-Magyaria és Lebedia két külön képződmény, hanem azért is, hogy bemutassuk, hogy hogyan kezelik a forrásokat a nemzeti alapon álló történettudományok. Természetesen távol áll tőlünk, hogy Vernadsky tudományos módszerét példaképül állítsuk a magyar történettudomány elé. Nagymúltú népünknek ilyesmire nincs is szüksége. Egy nép történelme azonban erkölcsi vagyon, amit minden hű fia gyarapítani törekszik és amióta a szláv ambíció propagandává torzította a történettudományt és divatba jött más népeknek nemcsak anyagi, hanem erkölcsi birtokállományát is eltulajdonítani, résen kell lennünk, mert nem az az igaz ami igaz, hanem amit a világ igaznak tart.
Az eddig felvázoltak alapján talán minden merészség nélkül tehetjük a dentu-magyariai szabir törzsek mennyiségét 6-7-re s ezeknek a kisebb, vagy nagyobb-fele térhetett vissza a besenyő-vész idején Szabirföldre.
Mindenesetre Dentu-Magyaria sokkal nagyobb és jelentősebb, mint Lebedia. Dentu-Magyaria számos jel szerint állam, és lakóinak műveltsége, életformája és életszínvonala sokkalta magasabb, mint a kazár nyomás és a terhes katonaélet miatt kulturálisan fejlődni nem tudó onogur törzseké, amelyek legalább 200 évvel vannak hátrább a szabiroknál. A szabirok egy évezredes országból érkező telepes-pionírok, akik nem egyszerűen csak legeltetnek, hanem civilizálják is e tájat.
A szabir letelepedés, mint a gyors terjeszkedés mutatja, nem egyszerűi és lezárt bevándorlás volt, hanem állandó lehetett az átszivárgás az anyaországból, hiszen a Meotis a délkaukázusi térnek tőszomszédságában van. A lakosság tehát gyorsan jelentékennyé növekedhetett és az a nép, amely már 700 évvel előbb a Kuma régióban létesített gyarmatára is telepített városokat, itt sem lehetett "nomád". Diplomáciai tevékenysége Bizánccal, Bolgáriával, Kazáriával mindenesetre olyan képletre mutat, amit ma úgy hívunk "állam" s ugyanerre mutat export és tranzit-kereskedelme is. Kiev a 9. szd. közepén már árumegállító hely és a sarkheli árumegállító hely megerősítése kereskedelmi versenyre mutat a két szomszédos állam között.
Dentu-Magyaria létrejöttében és egész karakterében nem más, mint gyarmat, amit egy politikai okokból kivándorló szabir kirajzás hoz létre egy nagy és régi családnak vállalkozó szellemű legfiatalabb fia vezetése alatt, valami olyan, mint a görögöknek volt Szicília, vagy föniciaiaknak Karthágo.
14. Sarkhel közel van a Don-torkolathoz, Meotisszal szemben Lebedia pedig több, mint 100 kilométerrel feljebb észak felé kezdődött és 6-700 kilométerrel feljebb végződött. Ez a kanyar akkora, mint Csonka-Magyarország. Hóman Bálint azt állítja a Magyar Történetben (I. köt. 60. lap), hogy valószínűleg ez volt az onogur törzseket féken tartó kazár hadsereg főhadiszállása. Fel említem, hogy az erődrendszerű a Don bal partján tehát nem a meotiszi oldalon épült.
15. A három név a Kievi Krónikából való, ahol "Kyj", "Shchak" "Khoriv" néven vannak feljegyezve. Egyik sem szláv szó és jelentésük az orosz történészeknek már sok fejtörést okozott. A Schak"-ot a Csákkal Vernadsky azonosítja, nem én. A három név mellesleg mint ó-orosz mondahős került bele a 12. században Kievi Krónikába, mint Kiev megalapításának mondai magyarázata. A három furcsa nevű személy három herceg-testvér, akik három kievi dombon három kastélyt építenek és így keletkezik Kiev. A nevek után ítélve a három személy a Tarján-törzs egy-egy nemzetségének tagjai.
16. Mellesleg Konstantinosz a "Rus megjelölésen határozottan nem szlávokat, hanem normannokat ért, akiket megkülönböztet a szlávoktól. (i. m. 9. fej.)
Hogy mikor tűzi ki Edemen fia, Ügek kagán a hét lófarkat zaporogi kamlikjának kapuja elé, csak hozzávetőlegesen tudjuk megállapítani.
Apja születésének ideje reális valószínűséggel tehető az arabok elleni 764-iki háborút követő esztendőre, hiszen Csaba ebből a hadjáratból hozza haza a "kovarezmi feleséget", Ügek tehát hozzávetőleges becsléssel 784-789 között születhetik (17). Uralkodásának kezdetét 810-815 közötti időre kell tennünk (18).
Ügek mozgalmas kagánkodása korában az a terjeszkedés, amely már apja idejében folyt, szinte szünet nélkül folyik tovább.
Edemen szerzeményei, a Krímbe vezető bejáratban Szurozs, amely kazár kézből kerül szabir kézbe 790-ben és a Felső-Donec régió fokozatos megszállása 790-800 között (19), tovább bővülnek Ügek idejében, aki már rendszeresen és szabályosan, a szó szoros értelmében intézményesen csinálja azt, amit a "külpolitika" szóval jelölünk.
Egyáltalán, Ügek alakja, ahogyan az az egykorú adatokból kiemelkedik, egészen más, mint az a ködbevesző ősi figura, amit az Emese-mondából nyerünk. Első konkrét adatunk felőle, hogy a 818-820. években hadiállapotban áll a bolgárokkal s tevékenysége a bizánci politika éles szemét sem kerüli el. Konstantinosz Porphyrogenitosz sokszor idézett művének 10. fejezetében ez a nyilvánvalóan régebbi munkákból kompilált mondat van: "Tudni kell, hogy az aszok indíthatnak háborút a kazárok ellen, mivel a közelükben élnek" (20). Ezeknek az "aszoknak" kagánjuk van (Chacanus ) és a megjegyzés nem Konstantinos korára, hanem a 9. szd. elejére vonatkozik. Ezek az aszok nem lehetnek Lebédia onogurjai, mert azok "türkök", de nem lehetnek a köztudat szerinti úzok sem, mert azok ebben az időben még a Káspin túl élnek. Ezek az úzok csak a szabirok lehetnek. Vernadsky professzornak az az állítása, hogy ezek oroszok "rus"-ok lettek volna, tarthatatlan. Erről a meg nem nevezett "kagánról" viszont az Annales Bertinianinak 839. évi feljegyzése is említést tesz Jámbor Lajos udvarában egy bizánci követjárás kapcsán (21). Ez az időpont Álmos előttről való, amikor kievi normann állam még nincs.
Amikor Harun-al-Rasid utóda, Mamun kalifa, 825-ben döntően megveri a kazárokat, Dentu-Magyaria külpolitikai viszonyaiban igen nagy változás áll be. A katonailag meggyengült Kazária védekezési politikára tér át, 834-35- ben kiépíti védővonalát az Alsó-Donon, ami arra mutat, hogy kereskedelmi vonala a Fekete-tengerre veszélyeztetve van. Három évvel ezután a szabirok egy követsége már kazárellenes szövetséget ajánl fel Bizáncban. A bizánci- kazár barátság azonban Sárkhel építése óta szilárd, ez biztosítja Krimet Bizánc számára és Ügeknek nemcsak felkínálkozását utasítják el, hanem bizonyos ürügyekkel követeit sem engedik vissza, hanem nagy kerülővel a frank birodalom felé irányítják őket császári kísérettel, ahol börtönbe kerülnek. Ügek erre bolgár szövetségben támadást intéz Bizálnc aldunai telepei ellen (839) amelyeket, bár a támadást visszaverik, Bizánc kénytelen kiüríteni (22).
Ugyanebben az időben épít várat ( 838-39 ), illetőleg kapcsol össze több kisebb erődítmény sáncokkal Ügek Kievben. Nem kétséges, hogy a kievi erődítmény létesítése Ügek felelete Sarkhel építésére és az sem kétséges, hogy ez az itt már kisebb várak védelme alatt egy idő óta működő s gyorsan fejlődő szabir kovács-központ és vásárhely védelmére szolgál a kazár birodalom onogur határőrvidékével szemben. A vár és város nagy ipari, kereskedelmi és stratégiai fontosságát jellemzően világítja meg az a körülmény, hogy ennek a Felső-Dnyepert és a Desznát egyaránt ellenőrző erődítménynek védelmét és irányítását Ügek tulajdon fiára, Álmosra bízza, aki az erődítések és vár elkészültekor, 20 vagy 2I éves korában, 840-ben ideköltözik és tíz évig itt is fog maradni (23).
Természetesen az Ügek által létesített kievi vár esetében nem szabad a későbbi nagy kievi várra gondolni, amely a következő évszázadok során apránkint bővült ki (Az első nagyobb arányú bővítést Szvjatoszlav (980-1015) fogja eszközölni). Ügek vára nem volt más, mint a már meglevő Csák, Keve és Geréb-féle erődök (Szt. András-dombon, a Kiselevka-dombon és a Cyrill-utca (ma Frunze-utca) környékén) falakkal és várárkokkal való összekapcsolása. A mű egy háromszög-alakú erődítményt adott, amelynek három csúcsát és védőművét a három eredeti erőd jelentette.
Egyébként mind a három erődnek külön-külön temetője (nemzetségi-temető) volt.
Dentu-Magyaria kiterjedését egyébként beszédesen mutatja nemcsak az; hogy Kiev Zaporogyetól, a fővárostól mintegy 400 kilométernyire van s a kettő között Konstantinos öt feljegyzésre érdemes városról tud, hanem az is, hogy még Kieven túl is van dentu-magyariai erődítmény, amely Konstantinos Porphyrogenitos szerint minden valószínűség szerint aGyőr nevet viseli (24). (Ez a Konstantinos által említett Győr eredetileg talán a Nyék törzs központja, a Nyék kánjának székhelye lehetett és a Nyék csatlakozása során került Dentu-Magyariához. Mindenesetre, valaminő összefüggésben volt Kievvel és ez az összefüggés később is, a magyarok elvándorlása után is, Kiev normann korszaka idején is megmaradt. ) Az északi irányba való előrehatolás közvetlen oka a Felső-Donec-régió vasérctelepei, ahol, mint már előző fejezetünkben rámutattunk, az orosz archeológiai ásatások szabir telepeket tártak fel, amelyek egyikét pl. még az első világháború előtti időben is "Suwar"-nak hívták. Ezek viszonylagos közelsége helyezi a szabir kovácsipar központját Kievbe (25).
A kievi kovácsipar honfoglalás-előtti történetünknek egy fontos, komoly, de eddig még kellően fel nem dolgozott fejezete. Európa gazdaságtörténetének "Nagyipar" című fejezete nem Nyugat-Európában a 14. szd.-ban kezdődik, hanem itt. A kievi kard a 9. szd. második felére már világkereskedelmi exportcikk lesz. A Kárpátok ölén az új hazát a magyarok majd itt készült kardokkal fogják elfoglalni. Kievet a kardok teszik híressé.
A kievi kardok egy ideig az ősi szabir vagy ha úgy tetszik magyar formára készülnek. Ez egy 78 cm. hosszúságú, enyhén hajlott penge, amelynek felső végén, a rövid keresztvas fölött a kard vonalához képest egy kissé tompaszögben hátrafelé hajolva van a markolat, nem egyenesen mint ma. A penge alsó harmada elvékonyodik, kiszélesedik s kétélű, hogy a csapás után az emeléssel fogáscsere nélkül vágni lehessen vele (az ellenfél lovának a hasát). Mikor aztán az exportra gyártás fokozatosan kialakul, erre a célra egyenes markolatú, kétélű kardokat is kezdenek gyártani.
A kardkovácsolás ősi szabir ipar, ez a nép talán a nevét is a szablyától kapta, amely szó nem a német Säbelból származik. Ez az ipar a Kaukázusban a szumir idők óta folyik, hisz a vaskor Elő-Ázsiában évszázadokkal előzi meg "európai" vaskort. Nagy Sándor bámulva nézi a kaukázusiak vaskészítményeit. A derbenti és Terek-völgyi "zárok" roppant falainak köveit vaskapcsok tartják össze.
A vasipar olyan fontos eleme a Káspi- népek törzsszövetségeinek, hogy annak irányítója és főnöke, a "tarchán", vagy magyarban "tarján", a "kovácskirály" rangban mindjárt a kagán és a horka után következik és a kagán törzse mellett, rangban és fontosságban a kovácsok (bányászok, kohászok) törzse, a tarján törzs a második.
Dentu-Magyaría kovácsiparának kiépülése Edemen korában indul meg. A nyersvasat eleinte a Kaukázusból szerzik be, amíg rá nem jönnek, hogy a Felső-Donec-vidékén vasérc depozitok vannak, ahonnan a nyersvas a Deszna folyón Kievbe szállítható. A kievi műhelyek a nyolcszázas évek elején keletkeznek - talán szláv kezdemények is vannak ezen a vidéken - s a század első harmadára már teljes üzemben vannak. Ennek védelmére és biztosítására építteti Ügek a várat, amelynek eredeti neve talán Keve Iehetett (26)...
Álmos körülbelül egy évtizedet tölt Kievben. Távozásának okát és körülményeit egyelőre nem tudjuk, de minden valószínűség szerint ez Ügek halálával függ össze. Álmosnak atyja örökét, a kagánok méltóságát kell átvennie. Egyetlen, vagy legidősebb fia, Árpád, ez időben, 850-ben tíz év körül lehet, Kievet tehát idegenre kell bízni és ez az idegen minden logika szerint - amint látni fogjuk - az apósa lesz egy időre.
Ha mindezekből szabad Ügek halála idejére következtetni, 850-től Álmos a kagán és az fog maradni negyven éven át, míg a besenyő nyomásra ki nem kell üríteni Dentu-Magyariát.
A több, mint 3000 oldalas Hóman-Szekfü-féle Magyar Történetből, más egyebek mellett, a fenti című fejezet is hiányzik. Az a "Magyar Történet", amely a frank határőrvidék Pribina nevű alkalmazottjával, "Pribina pannóniai herceg" alcím alatt egy külön oldalnyi terjedelemben (83-84. lapok), Szvatoplukkal "Szvatopluk morva herceg" alcím alatt szintén egy oldalnyi terjedelemben (85-86. lapok) foglalkozik, de külön alcímek alatt foglakozik pl. "Rasztiszláv morva herceggel" (mintegy háromnegyed lap) és "Kocel pannóniai herceggel" is (mintegy kétharmad lap), Magyarország megalapítójának apját - néhány sornyi kommentár nélküli Kézai krónika-idézeten kívül - mindössze három helyen "említi". Két esetben más egyéb kapcsán egy-egy mellékmondatban, harmadszor pedig így: ". .. (a) nagy vállalkozás előestéjén - régi szokás szerint -áldozattal fordultak istenükhöz s az ősök varázshatalmú szelleméhez. A nemzetségi totem (!), a szent Turulmadár inkarnációjaként tisztelt öreg Álmost áldozták fel, hogy varázsereje, bölcsessége és bátorsága a földi béklyótól szabadulva, fia lelkébe költözzék s azt betöltve, az ifjú fejedelmet képessé tegye nagy feladatásnak meg oldására" (1).
Az Álmos személyével szembeni indogermán érdektelenség még csak nem is nemzeti kegyeleti szempontból érdemel szemrehányást. Annak a történelmi alaknak a negligálása, akiről az orosz-amerikai Vernadsky professzor többet elmondott a világnak, mint az egész magyar történettudomány együttvéve, tudományos szempontból érdemel meg minden szemrehányást.
Álmos őstörténetünk kulcsa és döntő kérdése. Az Álmos-komplexum felderítésével és tisztázásával felgöngyölíthető egész őstörténetünk, hiszen a magyar múlt helyes rekonstruálása azon fordul meg, hogy szabir volt-e Álmos, avagy onogur, és történettudományunknak minden áron, és mindenekelőtt ezt kellett volna tisztáznia. Erre azonban a világosi fegyverletételtől Budapest elestéig eltelt 98 esztendő nem volt elég. Történettudományunk 98 esztendős megrázó meddősége Álmossal kapcsolatban csak a rituális gyilkosság "tudományos" megállapításáig volt képes eljutni.
Álmos természetesen történelmünkben sokkal több, mint egy 74 éves korában lemészárolt tehetetlen öregember szomorú árnyéka. Álmos a 9. szd.-ban fél évszázadon keresztül a vezetője volt annak a népnek, amelynek 9. szd.-i sorsa bennünket legjobban érdekel.
Álmos születési idejét Vernadsky is, Macartney is, egymástól teljesen független adatösszevetések alapján, Kr. u. 820-ra teszik (a magyar történettudomány ettől a hipotézistől tartózkodik), mivel azonban krónikáinkban van egy 819-es dátum - Ügek házassága idejeként megölve - ami a népemlékezetből kinőtt szép Emese-mondának alapbázisával (a hosszú időn át várt fiúgyermek) kompatibilis, a dátum majdnem bizonyosan Álmos születésének dátuma. Sőt, e sorok írója - bélyegezzék bár merésznek hipotézisét - egy lépéssel továbbmegy s a fenti dátumhoz azt is hozzáteszi, hogy Álmos minden józan valószínűség szerint Zaporogyeban született (2).
Férfivá érésének utolsó évei Dentu-Magyariának rendkívül figyelemreméltó korszakára esnek.
A Kazária és Dentu-Magyaria közti viszony, amely az előző évszázad hetvenes évei óta egy percre sem melegedett fel a "barátságosság" fokáig, sőt Szurozs elfoglalása óta határozottan ellenséges, 810 óta, amikorra Ügek kagánkodásának kezdete tehető, egyre gyakoribb konfliktusokhoz vezet. Ezek a konfliktusok minden jel szerint kereskedelmi természetű összeütközések, amelyek valahogyan Szurozzsal lehetnek kapcsolatban, mert a kazárok Szurozs elfoglalása évében létesítenek árumegállító helyet Sarkhel-ben, magyarul Fehérhelyen (3) s talán nem merész következtetés, hogy Sarkhel tulajdonképpen Szurozs előző szerepét vette át.
Az új kazár vámhely azonban a Meotisz tőszomszédságában a szabiroknak valósággal a szájában van, hisz az Alsó-Don jobbpartja és a Kubán vidék már szabir terület s a folyót mindkét nép kereskedői és hajósai használják. Súrlódásokra tehát bőséges az alkalom és egyáltalán nem távoli a feltevés, hogy az alsó-doni szabir határőrség csendes, vagy hangos asszisztenciája mellett a dentu- magyar kalózok meg-meglátogatják az árumegállító- hely gazdag raktárait, hiszen a Don torkolatvidékének mindkét oldala szabiroktól lakott terület le egészen a Kubánig (4).
Ez a helyzet lassan odáig fajul, hogy 834-ben a kazárok bizánci építőmesterekkel egy erődrendszerűt kénytelenek az exponált helyen fekvő Sarkhel köré kiépíteni, sőt a kazár kereskedelmi érdekek hathatósabb védelmére kazár-bizánci- egyezmény is jön létre, mert, nyilván kazár támogatással, Bizánc 835-ben újra birtokba veszi a már 705 óta független Chersont, amelynek kormányzójául a sarkheli építkezések Petroniusz nevű vezetőjét nevezik ki. Chersonban a kazárok minden valószínűség szerint kereskedelmi preferenciákat kapnak s ez a dentu- magyariai külkereskedelemre vámterheket jelent.
Kazária részéről van azonban másik retaliáció is és ez a messze északon fekvő védtelen Kiev szabir kovácsiparának állandó zaklatásából áll, amit a kazár kormány nyugati határőrvidékének onogurjaival hajtat végre. Ez viszont Ügek kagánt szorítja védekezésre, aki egyrészt Kievet építteti ki erőddé, másrészt Bizáncban próbál kazárellenes preferenciákat kapni (838. évi követjárás), sikertelenül végül pedig a Kievet és a donec-vidéki vasbányákat zaklató onogurokkal törekszik szorosabb viszonyt kiépíteni.
Amilyen sikertelen volt a bizánci kísérlet, olyan sikeresnek bizonyul ez.
A Don-Donec közén elterülő alföldön élő három, vagy esetleg négy onogur s az ellenőrzésükre közéjük tett egy kök-türk-törzs ekkoriban már (830-as évek) 150 éve él kazár uralom alatt ( 684 óta) , ez azonban nem elég hosszú idő ahhoz, hogy az onogur népemlékezetből elmosódjon a keserű tény, hogy a dédapák nem szolgai gyepű-népe, hanem a gazdag középpontot megszállt urai voltak annak a nagy országnak, amelyet dédszüleik korában még nem "'Kazáriának", hanem "Onogoriának" neveztek. Ezeknek a törzseknek a közérzülete valami olyasmi, mint a múlt század magyarjaié volt Ausztriával szemben. A kazárok ellen hangolni őket tehát egyáltalán nem nehéz, és éppen ez az, amit a nem közönséges államférfiúi képességekkel rendelkező Ügek számításba vesz.
Az onogur törzsek legexponáltabbika, amint a neve is mutatja, a legnyugatabbra és legészakabbra kihelyezett Nyék (5). Ennek a szállásvidéke esik Kievhez közelebb, ennek a hadereje - mint később Magyarországon is - a legharciasabb, legtámadóbb, ez esik a kazár nyomástól legmesszebb, vagyis ez a legönállóbb, ezt kell tehát legelsősorban megnyerni.
Az eddig előadottakat a helyzetből és a rendelkezésre álló adatokból szinte pontosan ki lehetett olvasni. A most következőket azonban már későbbi adatokból és alakulásokból következteti vissza - s az olvasó rövidesen látni fogja, hogy nem alaptalanul, e sorok írója.
A szövetségszerzésnek legősibb és legbiztosabb módja a régi időkben civilizált és civilizálatlan népek között, a középkori Európában éppúgy, mint az ókori Keleten, a házasság, és Ügeknek, ezekben a külpolitikailag feszült években házasulandó fia van. Álmos a harmincas évek vége felé 18-20 év körüli fiatalember, aki tehát éppen ezekben az években nősül, akár van erre "kútfőadat", akár nincs.
17. Fiának, Álmosnak születési évét krónikáinkból tudjuk s ez az év 819. Krónikáink arról is értesítenek, hogy a szülők hosszú időn át vártak a fiú megszületésére. Ha erre évszázadok múlva is emlékeznek, ez a "hosszú idő" legalábbis egy évtized lehetett s ez Ügek nősülését 810 körüli időre helyezi, inkább előbb, mint később.
18. A tény, hogy a várva várt első fiú, születésének a körülményeiről is tudnak 300 évvel később a krónikák, mutatja, hogy a születés mélyen bevésődött a népemlékezetbe, tehát Álmos születése országos esemény lehetett, vagyis Ügek akkor már jó ideje fejedelem, akinek családi életét figyeli a közvélemény, amely szintén várja az örököst.
Álmos házasságáról krónikáinkban nincs semmi adat. Hogy ki lehetett a felesége, nem tudjuk, kifogástalanul bizonyítható azonban a feltevés, hogy onogur (vagy barszil) asszonyt vett feleségül. A tény, hogy 21 éves korától kezdve egy évtizeden át a messze északon, az onogur határőrvidéknek kiszolgáltatott Kievben lakott, sőt, hogy a várat egyáltalán zavartalanul fel lehetett itt építeni, feltétlenül arra mutat, hogy a kazár határőr-törzsekkel jó viszonyban kellett lennie, márpedig ennek bizonyos hangsúlya van, ha tekintetbe vesszük, hogy a szabirok viszonya Kazáriával, éppen akkoriban, Sarkhel felépítése idején (835) különösen feszült volt, Lebedia viszont kazár tartomány. Sőt a kende, ha Konstantinosnak hinni lehet, éppen a Sarkhel építését követő évben az eddiginél is szorosabb, házassági kapcsolatba kerül az uralkodóházzal. Az, hogy ez a házasság a szabirokkal szembeni sakkhúzás, nyilvánvaló s lehet, hogy éppen egy szabir-onogur barátkozó folyamattal szembeni óvóintézkedés. Ügek felelete erre egy ellenházasság a fia és a szabir szempontból legfontosabb onogur vagy barszil törzs kánjának a leánya között. S valóban Árpád majd hosszú időn át a Nyék törzs vezetője lesz,
S amikor majd apja örökét és a Megyer törzset átveszi, első szülött fia lesz a Nyék törzs feje. Egyáltalán, Ügek a rendelkezésre álló adatok tükrében átlagon felüli tehetségű és ambíciójú politikusnak mutatkozik, és az idő - 834 és 840 között - szinte zsúfolva van kölcsönös külpolitikai akciókkal. Mindkét részről várépítés - Sarkhel és Kiev, követjárás Bizáncban a kazárok ellen szabir részről, Cherson kazár segítséggel való visszajuttatása Bizánc birtokába, politikai házasság ott, politikai házasság itt, ott az onogurok megtartása, itt az onogurok elcsalogatása, vagy ellensúlyozása érdekében. A szituációba tehát egy politikai házasság Ügek házasulandó fia részéről nagyon beleillik, és ez a házasság a szabir kagán fia részéről az adott helyzetben onogur, vagy esetleg barszil házasságot kell, hogy jelentsen.
Álmos, a Kievi Krónika adataiból kikövetkeztethetőleg, 10 évi kievi tartózkodás után 850-ben veszi át apja örökét és ezzel a zaporogi kagáni kamlikot. A Kievi Krónika egy erősen mondai naivságú mondata szerint 850-től, Álmos távozásától 858-ig "kazárok" szedik itt az adót. Mivel ez csak valaminő egyesség, pl. vámbérlet alapján volna lehetséges, ami teljesen valószínűtlen, a "kazár" adószedés emléke talán onnan ered, hogy Álmos a Nyék törzs vezetőjére, apósára, vagy sógorára bízta. Kievet, s az onogurokat írja a Krónika "kazároknak", hiszen az onogur és barszil határőrvidék katonái szedték ezen a vidéken immár 160 éve az adót a kazárok számára.
A kievi vár felépítését követő 18 évi csend után értesüléseink azzal indulnak meg megint, hogy 859-ben Askold és Dir lesznek Álmos kievi ispánjai. Hogy kik ezek, nemigen lehet megállapítani. A Kievi Krónika szerint Novgorodból jönnek, amelynek ekkor már két éve a dán Rurik az ura, azonban "nem Rurik fajtájából valók" (ne plemeni iego), "urak", (boiarina), de "nem fejedelmek és nem fejedelmi 'személyek". Az "Askold" név esetleg lehet szabiré, aki talán Novgorodba került előzőleg valahogyan, a "Dir" név szlávosan hangzik, bár lehet, hogy a szláv hagyományok (amik alapján a feljegyzés később, (1150 körül) történt) során torzult el.
Askold és Dir megjelenése valahogyan összefügg a Bizánc ellen 860-ban szabir részről vezetett krimi háborúval, a Kievi Krónika szerint ugyanis 858-ban Askold és Dir azzal kérnek engedélyt a távozásra Ruriktól, hogy "saját népükkel" (s rodom svoim) Bizánc ellen mehessenek s ugyanebben az évben jelennek meg Kievben. Viszont Szent Cyrill a kazár kagánhoz igyekvő útján, 860-ban egy "ungre" csapat kezébe kerül Krim környékén, akik előbb meg akarják ölni, de aztán mégis meghallgatják és elengedik.
Ha szabad az "ungre" szót az "onogurral" azonosítanunk, ebben a hadjáratban onogur kötelékek is részt vesznek(6), noha Kazária szövetségben van Bizánccal.
Két évvel később, 862-ben már Pannóniában hajtanak végre katonai akciókat. Hinkmár érsek megemlékezik egy "ismeretlen ungar ellenség" megjelenéséről Pannoniában.
S mivel ebben az időben Árpád már 20 éven felül van, talán nem merész a következtetés, hogy a szabir katonai akciók megindulása 860-tól kezdve, Árpád nagykorúságával függ össze. (Pannoniába egyébként, ami a Kárpát-medence egykorú megjelölését jelenti, 885-ben, 892-ben, 894-ben is vezetnek hadjáratot, tehát legalább négy nagyobb arányú hadjárat a honfoglalás előtt Árpád 20-ik és 50-ik évei itt s ezt fogja az ötödik, a honfoglalás betetőzni. A hadjáratok sűrűsödése a 80- as - 90-es években (885, 894) határozottan mutatja, hogy ezek immár előkészítő hadjáratok és ez megmagyarázza a honfoglaláskor tanúsított meglepő helyszín és terepismeretet, amihez természetesen a csatlakozott "kúnok" (avarok) is hozzásegítenek. A Nyék törzs 860-ban kiválik az onogur, vagy barszil közösségből és a szabirokhoz csatlakozik.
A hatvanas évek és a nyolcvanas évek hadjáratairól megemlékező nyugati forrásadatok között van egy másfél évtizedes szünet. Ez a szünet azzal függ össze, hogy a besenyők, a hátuk mögött élő úzok nyomására 870 körül átlépik a Volgát és ettől kezdve a besenyő beütések egyre sűrűsödnek a Don és Dnyeper közti területen. Olyan világ köszönt be Lebediában is, Dentu- Magyariában is és a Kazár Birodalomban is, amilyet később a magyarok inaugurálnak a szomszéd országokban a honfoglalás után. Az előállt helyzet megakadályoz minden más külpolitikai akciót nyugat felé. A közös veszély egyébként egészen bizonyosan még jobban gyorsítja a szabir és onogur közeledést, úgy, hogy mire a nyolcvanas évek végén majd a területet az egyre elviselhetetlenebbé váló besenyő erőszakoskodások következtében ki kell üríteni, a politikai és lélektani előkészítése a két nép egyesülésének - megtörtént.
A további fejlemények megértéséhez vissza kell térnünk Álmos onogur házasságához. Ahhoz- azonban, hogy ebbeli feltevésemet kellőképpen bizonyíthassam, a magyar és idegen kútfőanyag kezelésével kapcsolatban kell néhány megállapítást tennem, amelyek semmivel sem lesznek kevésbé meglepők, mint eddigi állításaim.
Analízisemet annak a summázásával kell bevezetnem, amit az előző fejezetekben már részletesen kifejtettem, hogy a besenyő invázió idején Dentu-Magyarig népe kettészakadt, a Kubán-Kaukázus-Don-torkolat vidékén élők egy része visszatért eredeti hazájába a Kur-vidékére, a Dnyeper és Donec régiókban lakó része pedig nyugat felé, a Dnyeperen túlra hátrált. Ez a rész három teljes (Megyer, Tarján, Jenő) és egy - valószínűleg kettészakadt- csonka törzs (Gyarmat) volt, amely aztán később "Leved" kende, ugyancsak csonkán maradt nem-onugor törzsével egyesült, mert a Gyarmat törzs feje valószínűleg a Kur-vidékre visszatérő részleggel maradt, éppúgy, mint "Leved" is. A két egyesült törzs aztán új kánt választ (Eleud). Ehhez a négy törzshöz csatlakozott a három "lebediai" törzs, a Kéri, a Keszi és a csonka Kürt (7).
A csatlakozás megegyezés formájában, szerződéssel történik ugyan, a "csatlakozó" kisebbség azonban másodrangú, alárendelt helyzetben van. A feltételeket a többség diktálja, a csatlakozók helyét a törzsszövetségben a többség jelöli ki az ősi ogur szokás és gyakorlat szerint. A harcban mindig a behódolt, vagy bekéredzkedett törzsek harcosai vannak elől, letelepedéskor mindig ezek kapják a támadásoknak leginkább kitett határterületeket.
A krónikáinkban feltüntetett sorrend épp olyan pontosan kifejezi ezt, mint a honfoglalás utáni település. A Nyék az első, az elővéd, a Kéri az utolsó előtti, az oldalbiztosítást adó utóvédtartalék és a Keszi az utolsó, az utóvéd. Ezek a "csatlakozottak", a bekéredzkedettek, az onogur törzsek. Ezek a kazár uralmat otthagyott "kabarok".
A szabir törzsek, a Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő közbül vannak, védelemben.
Letelepedéskor a nyugati határ déli szakaszára kerül a Nyék, északi szakaszára kerül a Kéri. Az északi határt a kun (avar) csatlakozottak védik, a keletit meg a Keszi, a "gyula törzse". Csak a déli határra kerül szabir törzs (Jenő), az is csak azért, mert oda nem jutott "csatlakozott". A krónikák s a település térképe világosan elmondják mindezt.
És itt most fel kell hívnom a figyelmet egy valószínűségre. Nemcsak történettudományunk olvasta rosszul Anonymust, amikor nem jött rá, hogy az ő "kunjai" nem a "kabarok", ahogyan ezt történettudományunk minden alap nélkül elhatározta, hanem az avarok Északkelet-Magyarországra szorult része, akik a honfoglaláskor már 90 éve élnek a mai Nógrád, Borsod, Heves, Abaúj, Zemplén, Ung, Sáros, Máramaros vidékén és akiket a környező szlávok "polovcoknak", tehát nem "oboroknak", hanem kunoknak neveznek s akiknek hét vezére küldöttségileg üdvözli a közeledő honfoglalókat (8), hanem úgy látszik maga Anonymus is rosszul olvasta az ősgestát, amely a szerződő törzseket és azok vezéreit sorolta fel. Anonymus a maga "forráskritikájában " valószínűleg már a honfoglalás alatti állapotból indult ki és vagy azért mellőzte a törzsi vezérek felsorolásából Árpádot, mert ő volt a fejedelem, vagy pedig azért, mert zavarba hozta, hogy az "ősgesta", amiből dolgozott, Álmost Árpáddal egy felsorolásban említi, akinek Árpád az utóda volt, tehát vagy Álmos, vagy Árpád.
Ez így igaz is, ha a fejedelemségről van szó. Az ősgestában azonban minden bizonnyal a törzsekről és a törzsi vezérekről volt szó és a felsorolásnak a törzsek sorrendjében Árpáddal kellett kezdődnie és Álmossal folytatódnia, így
Nyék Árpád
Megyer Álmos
Kürt-Gyarmat Eleud kende
Tarján Ond
Jenő Tas
Kéri Huba
Keszi Töhötöm(Tétény)
Megyer Álmos
Kürt-Gyarmat Eleud kende
Tarján Ond
Jenő Tas
Kéri Huba
Keszi Töhötöm(Tétény)
A "fejedelemségtől" ez független. A törzsek közül sem a "fejedelmi" törzs, a Megyer van elől. Mikor aztán Árpád lesz a fejedelem és Álmos meghal ez a névsor így alakul
Nyék Levente
Megyer Árpád
Kürt-Gyarmat Eleud
Tarján Ond
Jenő Tas
Kéri Huba
Keszi Töhötöm ( Tétény)
Megyer Árpád
Kürt-Gyarmat Eleud
Tarján Ond
Jenő Tas
Kéri Huba
Keszi Töhötöm ( Tétény)
Mivel Anonymus lehagyta Árpádot, csak hat név maradt, mivel azonban hétnek kellett volna lennie, úgy okoskodhatott, hogy a "kende" szó is bizonyára név és így ki is jött a hét, így vették át a későbbi krónikások és így keletkezett történettudományunk nagy fejtörése (9). A rejtély kulcsa Álmos onogur házassága.
Ügek fia, Álmos, Dentu-Magyaria leendő kagánja, a lebediai, vagy barsziI Nyék törzs vezérének leányát vette feleségül. A Nyék törzs vezérének vagy egyáltalán nem volt fia, vagy meghalt, esetleg harcban esett el és így a törzs feletti vezérség anyai örökségképpen szállhatott Árpádra.
Ennek a hipotézisnek mind valószínűsége, mind a logikája kifogástalan és a dolgok későbbi alakulásába hajszálpontosan beleillik, sőt értelmessé és világossá tesz dolgokat, amelyek eddig értelmetlenek és homályosak, sőt ellentmondóak voltak számunkra. A "horka" méltóságnak itt van a magyarázata.
Ennek a hipotézisnek azonban nemcsak logikája van, hanem egy egész csomó direkt és indirekt bizonyítéka is és mivel a kérdés történelmi szempontból döntő fontosságú, a bizonyítást elő kell terjesztenem. Felsorolom a tényeket.
1. Mikor Álmos 850 körül elhagyja Kievet és átveszi apja méltóságát, a város mintegy nyolc évre "kazár" fennhatóság alá kerül. Álmos távozása idején fia, Árpád 10-12 éves lehet. A "kazár" adószedést esetleg apósa, a Nyék törzs feje végzi, s innen eredhet a "kazár" adózás említése.
2. Kiev 859-ben kerül újra Álmos kezébe vissza. Ebben az időben Árpád húsz év körül van, vagyis abban a korban, mikor Kievet már átvehetné. Álmos azonban a várost és a várat két ispánra bízza, noha a logikus és normális fejlődés az lenne, hogy a várat, mint apja is a maga idejében, Árpádnak adja át. A tény azt mutatja, hogy Árpádnak más, fontosabb posztja van. A várat Árpád később sem veszi át. Árpád a Nyék törzs feje lesz. A Nyék törzs kapcsolata a határőrvidéki többi törzseivel ezzel, ha talán meg nem is szűnik, de meglazul.
3. A 860-i krimi hadjáratban onogur kötelékek is vannak a szabir haderőben. Szent Cyrillt egy "ungre" csapat fogja el Krim vidékén. A kazár birodalom Bizánccal baráti viszonyban van
4. A 862-i pannóniai hadjáratot onogur kötelékek, vagy onogur kötelékek is, hajtják végre. Hinkmár érsek "ungar" ellenségről beszél. A hadjárathoz a kazár birodalomnak semmi köze, viszont az onogur törzsek, Lebedia, éppúgy, mint a barszil törzsek kazár felsőség alatt állnak. Hóman Bálintnak az a vélekedése, hogy Lebedia 860 körül "felszabadult" a kazár uralom alól, önkényes. Ki, vagy mi "szabadította" fel? Az onogurok akkor szabadulnak fel, mikor otthagyják "Lebediát". A pannóniai hadjárat Dentu-Magyaria vállalkozása, semmi esetre sem lehet Lebediáé. Ezt a hadjáratot csak Árpád vezetheti, a Nyék törzs ura.
5. Mikor Árpád 892-ben majd átveszi apja után a család ősi törzsének, a Megyer törzsnek a vezetését, a Nyék törzs vezetése fiára, Leventére száll. A horka méltóság lényege a "kisebbik királyi" státus. A honfoglalás támogató hadműveletét a "második fronton", a 895. évi bolgár háborút a Nyék törzs élén Levente vezeti, a "horka", a "kisebbik király", a család második számú törzsének feje.
6. Levente (Laád) után ennek elsőszülöttje, vagyis kálja, Bogát veszi át néhány évvel később a Nyék törzs vezetését, mert apja halálakor még csak 9-10 éves gyermek és a Nyék törzs káni teendőit átmenetileg vagy a kusán, vagy a család valamelyik másik felnőtt tagja látja el. A Nyék törzs első, Tisza-Maros vidéki telephelyét majd csak 900 után cseréli fel végleges dél-dunántúli (Somogy, Zala, Vas) szállásvidékével talán 907-ben mikor Bogát teljes korát eléri s átveszi a törzs vezetését. Bogát kál fia Bulcsu, "a vér embere" a Nyék törzs következő feje, a horka. Vérbulcsu, aki Árpád egy másik dédunokájának, Tormának, vagy Tormásnak társaságában jár Bizáncban, szintén egyenes ági Árpád-leszármazott. Vérbulcsu fia, aki apjának "keresztényi" kivégzése után visszatér ősei hitére, "Szár" Szerénd, ennek fia Koppány, az utolsó horka, akit az István legenda idegen írója "somogyi vajdának" ír és István "nagybátyjaként" emleget, mint a család szeniora akarja az ősi jog alapján Géza özvegyét feleségül venni, mint annak "kisebbik ura". A Nyék törzs vezérsége egyenes ágon megy Árpádtól (Levente-Bogát-Bulcsu-Szerénd) Koppányig, a "somogyi vajdáig", aki Istvánnak "nagybátyja", tehát Árpádházi, rokon. E sorok írója felteszi a kérdést: hogy lehet az Árpád nemzetségnek két törzse, a "fejedelmi" törzs, a Megyer és a "horkák" törzse, a Nyék? Csak házasság útján. Legfeljebb arról lehetne szó, hogy ezt a "benősülést" nem Álmos, hanem Árpád hajtotta végre, mikor házasulandó korát elérte (860 körül), de ennek ellentmond a tény, hogy Álmos 840 óta háborítatlanul lakik Kievben, amely s lebediai onogurok és a barszilok hatósugarába esik, azonkívül Árpádnak, mikor a Nyék törzset átvette, már tudnia kellett onogurul (vagy barszilul) s ezt anyjától tanulta meg, aki onogur vagy barszil asszony volt. Mindenesetre Árpád dédunokája, Vérbulcsu, mondja Konstantinos Porphyrogenitosnak Bizáncban, hogy őseiket "nem türköknek, hanem szabiroknak nevezték".
7. Marquart benyomása és megfigyelése idézett munkájában az, hogy a "magyarok" 840 és 860 között voltak a kazárokkal kapcsolatban pontosan megfelel Álmos onogur házasságkötése és a Nyék törzs Árpád tényleges irányítása alá kerülése között lefutó húsz esztendőnek, amikor a Nyék törzs még szorosabban tartozik eredeti onogur kötelékébe, mint már Árpád alatt, aki végleg a szabir politikához kapcsolja őket. Ez a törzs "hivatalosan" a kazárok onogur határőrvidékének egy része, a szomszédok és a kútfők is ennek tekintik, ezzel szemben a kazár birodalomtól teljesen független politikát mutat fel.
8. Bury benyomása szerint az onogurok 860 és 862 között válnak ki a kazár keretből. Mivel az onogurok Konstantinosz értesülése szerint a besenyők érkezéséig, 889-ig kazár keretben vannak, Bury forrásmagyarázata is a Nyék törzs önállósulására vonatkozik, csak a formával és a háttérrel nincs tisztában.
9. Grégoire a "kabarok" csatlakozását határozottan az utánra teszi, hogy a besenyők megjelentek. A csatlakozás időpontja szerinte 890, vagy 891. A császári trónra törekvő Arnulf ideiglenes kiegyezése Szvatoplukkal (887) és az ezt követő féktelen területszerzési politikája Szvatopluknak meghatározza a Kárpát-medencei avarok Kievben eszközölt segélykérési követségének időpontját, ami vagy 888, vagy 889. Ekkor Árpád már "zakanos", tehát a "kabar" kiválás ideje 889 és a csatlakozást, a vérszerződést helyesen teszi Grégoire 890-891-re. Viszont önálló "ungre" (Cyrill, 860), "ungar" (Hinkmár 862) politika már 860 óta van. Ez a tény a "kabarok" csatlakozásának időpontjával (889) csak úgy egyeztethető ősszé, hogy 860-tót kezdve már van egy önálló politikát folytató "onogur" törzs s ez csak Árpád vezetése alatt a Nyék törzs, az Árpád-család később "második" törzse lehet. Egy családnak két különböző, önálló, sőt különböző nyeIvű törzse csak házasság útján lehet.
10. Álmos onogur házassága az egyetlen minden látszólagos kútfő- ellentmondást kiegyenlítő, megmagyarázó és értelmes és logikus történelmi képbe beleilleszthető kulcs. És egy ilyen házasságban semmi rendkívüli nincs
6. Ez megint csak Álmos onogur házasságára mutat. Ez a házasság egyébként e sorok írója részéről nem csupán egyszerű feltevés. Erre a szerzőnek konkrét bizonyítéka is van továbbiakban ki fogja fejteni A bizonyíték fogaskerék pontossággal illik bele a szerző eddigi megállapításainak rendszerébe. A 860-as dátum az az időpont, amikor Árpád - talán férfiutód nemlétében - átveszi anyja törzsének, a Nyéknek a vezetését és ezért kell Kievbe várnagyokat tenni. Bury munkájában egyenesen 860 és 862 közé helyezi az onogur törzsek elszakadását. Kazáriától, ami természetesen az elvándorlásig lehetetlen. Ha lehetséges lett volna, nem vártak volna 180 évig.
7. Előző fejezeteiben e sorok írója már kifejtette, hogy az onogur törzsek száma aligha lehetett több háromnál. Az általa e tárgyban előadottakhoz most hozzáteszi, hogy az onogur törzsek száma krónikáinkban is benne van. Az u. n. "kabar" törzsek lebediai törzsek s ezeknek a száma krónikáink szerint is három. Hogy honnan veszi történettudományunk azt a forrásmagyarázatát, hogy a három "kabar" törzs, mint egy törzs, "nyolcadik törzsként csatlakozott", nem tudom. A Kárpát-medencébe hét honfoglaló törzs jött név szerint felsorolva! Egy "nyolcadikként csatlakozott törzs" történettudományunk önkénye, ami Konstantinosz egy megjegyzésén alapszik, amit azonban krónikáink nem igazolnak.
8. Anonymus nem mondja, hogy a kabarok csatlakoztak. Anonymus csak a vezérekről beszél, akik elébe jöttek a magyaroknak. Egyébként egészen meglepő, hogy történettudományunkat az avar rejtély mennyire nem érdekli. Egy akkora nép és egy az akkori Európát annyira foglalkoztató birodalom semmi esetre sem tűnhetett el 90 év alatt annyira nyomtalanul, hogy krónikáink meg sem emlékezzenek róluk. Az avarok létszáma a Kárpát-medence északkeleti negyedrészében amely sem frank, sem bolgár uralom alá nem került, 805 után egészen tekintélyes lehetett. A Morva-határőrvidéket nem ok nélkül szervezte meg Nagy Károly. Az avarok nem voltak ám nyulak akiket csak úgy kiirtanak egy körvadászaton. A Kárpátok koszorúján belül talált népek közül a legtekintélyesebb mennyiség az avar, illetőleg pontosabban kun volt. Bors, Aba, Örösúr és társaik avar nemzetségek voltak.
9. Kézai már -a 13. század végén - teljesen összezavarja az eredeti rendet. A Kende méltóságnevet személynévnek veszi, mint Anonymus. A tudun személyneve elveszett.
A Kievi Krónika előadja, hogy egy környékbeli ismerős kereskedő megjelent Askold előtt a várban és közölte, hogy a városba egy kereskedő-karaván érkezett. Mivel Kiev tranzit kereskedelmi gócpont és árumegállító hely volt, a dologban úgy látszik nem volt semmi feltűnő és AskoId és Dir minden kíséret nélkül lementek a várból az árut megvizsgálni, amikor egy domb mögül ott rejtőzködő fegyveresek rohantak elő, akik a két ispánt megtámadták és agyonverték. Ezek a fegyveresek normann kalózok voltak akik viking-hajóikon északról ereszkedtek le a Dnyeperen. A vakmerő kalózcsapat vezetője egy Oleg nevű norvég vagy dán condottieri volt. A kor a viking-kalandozások és romantikus normann államalapítások ideje.
A holttesteket "felvitték Álmos palotájába", a várba, és krónika egyebet nem is mond. Fosztogatásról, harcról, riadalomról nem beszél, noha a várban magyar várőrség van, a közelben van a Nyék törzs hadosztálya és Dentu-Magyaria egész hadserege állna szemben a maroknyi normann kalózzal, ha a vár és a város birtokbavételéről volna szó. Kiev státusában sem áll be semminő változás ebben az időben, valószínű tehát, hogy a normann csapat Álmos szolgálatába szegődik bizonyos koncessziók ellenében és Oleg lesz az új kievi ispán. Az eset időpontját a Krónika 884-re teszi. (10).
Ebben az időben a besenyő nyomás már szinte elviselhetetlenné fokozódik és néhány éven belül, 888 körül, végbe is megy a Don-Dnyeper köz kiürítése. Az avarok (kunok) segítséget kérő követségét (Anonymus szerint) még Kievben fogadja Árpád 888-ban (11) és az onogur törzsek a kievi vár védelme alatt kelnek majd át a Dnyeperen; de 888-ban a menekülő törzsek, szabirok, onogurok egyaránt,.már a Dnyeper mögötti térségen, az öt folyó közén, Etelközben vannak. Kiev, megegyezés alapján (12) a normannoké marad. Az első önálló kievi normann fejedelem Igor, talán Oleg fia (13).
A besenyők, vagy más néven kangárok megjelenése másfél évszázad építő munkáját teszi semmivé.
A tér "nagyhatalma", a kazár birodalom, az araboktól elszenvedett 825. évi vereséget többé kiheverni nem tudta, de egykori katonai erényei és katona-társadalma a nagyarányú zsidó bevándorlás és az uralkodó osztály elzsidósódásának következtében, amúgy is "kereskedelmi" jelleget öltenek. Az ország két emberöltő alatt belsőleg korrupt kereskedőállammá alakult át s most a veszély idején erélyes honvédelem helyett területi alkudozásokkal, pénzzel és az úzok és besenyők egymásra uszításával igyekezett a veszélyt elhárítani. Mivel pedig a kazár birodalom részvétele nélkül a besenyő-kérdés katonai megoldásának nem volt esélye, a szabirság számára csak egy választás maradt, ha nem akart besenyő uralom alá kerülni, átadni a területet, amelyet az úzok által szorongatott besenyők zaklattak.
Álmos ez időben már a hatvanas éveit taposta, élemedett tehetetlen kora amúgy sem volt alkalmas már ilyen válságnak erélyt és elszántságot kívánó megoldására. Még a népét sem volt képes együtt tartani. A besenyő zaklatások sűrűsödésével párhuzamosan egyre sűrűbb rajokban hagyja el a Don-Kubán-Azovi terület lakossága a helyét és vándorol az ősi területekre a Kaukázus védelme mögé vissza. Ezek ugyan nem a Csabával együtt érkezett honfoglaló törzsek, ezeknek a zömét a később ideszivárgottak adják, akikben még elevenebben él a régi haza képe; sőt rokoni kapcsolataik sem fakultak még el az óhazabeliekkel, a pánik és a példa azonban ragadós és különösen azokra hat, akik nem törzsi kötelékben élnek. De a visszavándorlási láz egész törzseket is magával ragad és a népi állomány csökkenése jelentős lehet. A nyugatabbra és északabbra lakók, a Donec- és Dnyeper-vidéki törzsek, meg a központi törzs, Álmos törzse így magukra maradnak és mikor a válság akuttá válik, több különböző ponton átlépve a folyót a Dnyeper nyugati oldalára húzódnak át.
Ez az átkelés aránylag egyszerű dolog, a törzsek egy része a folyó vidékén él sőt a folyó túlsó oldalán is vannak területeik és azonkívül az átkeléshez szükséges vízi felszerelés is rendelkezésre áll, hiszen a hajóforgalom a Dnyeper alsó szakaszán igen élénk és átkelőhelyek is vannak úgyszólván minden falunál. A Donec-vidékről érkező csoportoknak és állatállományuknak átjuttatása tehát gyorsan végbemehet, az érkezőket a helybeliek segítik át és az érkező nagymennyiségű állatállománya egy hosszú folyószakasz legelőterületén oszlik el az átkelés heteire, vagy hónapjaira.
A szabir elvándorlás hírei nyomán a vándorlási láz azonban a besenyők zaklatásait még jobban érző donvidéki onogur törzsekre is átragad, mikor aztán hírét veszik annak, hogy az immár amúgyis régóta a szabirokkal tartó Nyék törzs is készülődik, egyszerűre mozgásba jön.
A Keszi törzsben véghezvitt kegyetlen mészárlás emléke még elevenen él. De él még az egykori vereség emléke is és a kazár kormányzat egyre jobban elzsidósodó stílusát, fellépését és bánásmódját is egyre nehezebben viselik el ezek az egyszerű katonák. (14)
A hirtelen meginduló készülődést a riadt kundu azonnal jelenti. s a dolog annyival inkább ijesztő, mert már az ő saját és igazában nem is onogur törzse készülődik.
A kazár kagán és környezete a jelentésre észbe kap, a tünet nagyon komoly. Azonnal Chelandiába (Kalancha) rendelik a kundut, a lebediai törzsek számára teljes önállóságot, szabadságot és szövetséget, a kundunak pedig fejedelmi (archon) méltóságot ajánlanak fel, azonban már késő. A Don-tartományba visszaérkezve a törzseket már mozgásban találja a törzsi fegyveres erő védelme alatt és mikor végre Kiev alatt hozzájut ahhoz, hogy a törzsnek vezetőivel tárgyalásokba kezdhet és a kazár ígéreteket előadhatja, a felelet az, hogy a Nyék törzs népszerű kánját, Árpádot "kazár módra" pajzsra ültetik. A már mozgásba jött onogur törzseket kazár szuverenitás alá visszacsalogatni többé nem lehet. Minden, amit a kundu el tud érni annyi, hogy saját volt törzsének a fele habozva megáll valahol félúton és egy - vagy talán kettő onogur törzzsel együtt visszafordul. Kazária nyugati tartományát gyakorlatilag elvesztette éppen a besenyő alkudozások idején és elsősorban éppen a besenyő követelésekkel szemben tanúsított politikája miatt. (15)
Ha az onogur elégületlenség ezzel el is intézte a kazár uralommal a számadását és a pajzsra emelt Árpád körülhordozásával meg is adta a kazár kormányzat úgy látszik nem túlságosan népszerű katonai képviselőjének a csattanós feleletet, a továbbiak ezzel még nem voltak elintézve sőt a nehezebb, a pillanat súlyos problémája még csak most következett.
A törzseknek a Don-kanyarból a Dnyeperig 4-600 km kellett megtenniök s mivel egyidőben indultak, 3- 4 heti út után, egy-két heti különbözettel nagyjából egy időben érték el a Dnyepert. Így, mivel a nagy folyón az egyetlen biztonságos átkelőhely Kievnél volt, a lassú és aránylag kis volumenű átkélés következtében a város balparti környékén néhány nap alatt 150-160.000 ember és állatok ezrei zsúfolódtak össze hely és legelő nélkül olyan körülmények között, hogy akár egy kazár, akár egy besenyő támadás szörnyű katasztrófát jelenthetett volna, hisz az átkelés hosszú heteket igényelt. Az érkezőket tehát legeltetési szempontok szerint el kellett helyezni, köztük a rendet fenn kellett tartani, hátukat katonai fedezettel biztosítani kellett s az átkelést technikailag és rendészetileg egyaránt egységes irányítás alá kellett venni.
A dolog nagy dolog, hadjárattal felér. Mintegy másfélszázezer - a Nyék törzzsel együtt kétszázezer főnyi ember, asszony, gyermek, közel egy milliónyi állat átkelésének beosztása, lebonyolítása, a tömeg elhelyezése, ellátása fegyelmezése s a legalább egy hónapig tartó átkelési manőver katonai biztosítása olyan feladat és olyan teljesítmény, melynek nagyságáról csak tapasztalt hivatásos katonáknak van megközelítőleg tiszta fogalmuk, hiszen mindez egy ellenség által esetleg támadásnak kitett területen megy végbe s mint a néhány évvel későbbi nagy vándorlás és honfoglalás, majd azután a nyugati hadjáratokat végrehajtó magyar katonai kapacitás mutatja, minden komoly ember és anyagveszteség nélkül. A Kievi Krónikában semmi nyoma valaminő besenyő támadásnak nincs.
Az első onogur törzs, amely a többieket valószínűleg hetekkel megelőzve a túlsó partra kerül, a Nyék törzs, amely azelőtt is a legnyugatibb, előretolt törzs volt és legközelebb feküdt Kievhez. A többiek átkelését Kievből irányítva és ehhez saját törzsének nélkülözhető katonai erejét minden bizonnyal felhasználva, Árpád hajtja végre, hiszen Kievben ő rendelkezik s mióta pajzsra emelték, a nekilódult népnek ő a "zakanosa", ő a kagán.
A szabir kagán, Álmos (16) a másfél évszázadon át fennállott Dentu-Magyariának utolsó kagánja, hetven esztendős korában öreg emberként hagyta el apái földjét. A dédapák örökségének likvidálását azonban már nem ő hajtja végre.
Dentu-Magyaria és Lebedia likvidálásának nagy és keserű feladata fölé már Álmos fia, Árpád intelligens katonafigurája magasodik, akinek lovas alakjára már a hetvenes évek óta két különböző nép figyel...
Álmos fia, Árpád, akinek az európai történet egyik legnagyobb szabású és legidőállóbb alkotása, Magyarország megalapítása személyes teljesítménye volt, Kievben született normális valószínűség szerint Kr. u. 840-ben, vagy 841-ben.
Álmos 20-21 éves fiatal házas ebben az időben, aki 840-ben cserélte fel a szülői otthont önálló kievi háztartással, ahol, a Kievi Krónika adataiból kiolvashatóan, egy évtizedet tölt, valószínűleg apja haláláig, 850-ig.
A kievi vár igen fontos stratégiai pont. Biztonságához, a kovácsműhelyek zavartalan működéséhez, fontos érdek fűződik ezekben a feszült években, és a Nyék törzs vezérének a lánya nemcsak feleség, hanem zálog is, sőt ennél is több, politikai bázis. Politikai bázis az onogur törzsek megnyeréséhez egy szabir- kazár konfliktus esetére; márpedig egy ilyen konfliktusban ez igen nagy tétel, 20.000 lovas. Dentu-Magyaria hadereje ezzel a 20.000 lovassal kiegészítve, sakkban tudja tartani az egész Kazáriát. A kunduhoz férjhez adott kazár hercegnő mindenesetre ellensúlyozva van, az ugyanis, hogy az onogur határőrvidék "kunduja" a harmincas évek végén a kazár királyi rokonságból kap feleséget, vitathatatlanul politikai sakkhúzás volt a kazárok részéről.
Az onogur törzseken belül ezekben az időkben talán némi nyugtalanság észlelhető, uraik és elnyomóikkal szemben talán már kezdenek mutatkozni annak az elégületlenségnek a jelei, amelyek majd egy felkeléshez és annak vérbefojtásához, majd azután az onogur törzsek Kazáriától való elszakadásához fognak vezetni, majd ha erre a kedvező időpont - a besenyők érkezésével beköszöntő zavarok idején - elérkezik. A Nyék törzs mindenesetre máris szoros kapcsolatban áll a szabirokkal s ez fenyegető jel Kazária számára, ami ötven év múlva a birodalom bomlását indítja el.
A honfoglalás esztendejében "ifjú" Árpádról kiformálódott történettudományos hipotézis - akár Hómané ez, akár másé - tarthatatlan és kizárólag azon alapul, hogy a honfoglalás előtti években - 893-ban - Árpádnak fia született. A dologgal tüzetesebben kell foglalkoznunk.
Árpád első és utolsó fiának, Leventének és Zsoltnak a születése között egy teljes emberöltő telik el. Ez az adat olyan feltűnő, olyan sokatmondó, hogy erről az adatról önmagában egy terjedelmes tanulmányt lehetne és kellene írni. A Hóman-Szekfü Magyar Történet egyetlen mondatot, még csak egy tűnődő kérdőjelet sem szentel neki. Hóman Bálint, a szintézis árpád-kori köteteinek szerzője a honfoglaláskori Árpádot "ifjú fejedelemnek" írja.
Álmos 893-ban, 75 éves korában hal meg s Árpád az első fia volt, s talán az utolsó is, aki életben is maradt.
A 895-iki bolgár háborút Árpád legidősebb fia vezeti, aki ekkor már, apja örökét átvéve, a Nyék törzs feje és tapasztalt hadvezér, azonfelül többgyermekes családapa is. Levente a bolgár háború idején már a harmincas éveit tapossa. Egy egész háborút és egy egész hadsereget ezer évvel ezelőtt sem bíztak 20-24 éves gyerekarcú hadnagyokra.
Egyébként is Álmos 819-ben születik, Árpád minden józan feltevés szerint 20-22 évvel később, tehát 839-841 körül (1) és ugyanilyen józan feltevés szerint 860 körül nősülhet. Abban a korban az egész korai, legalábbis mai felfogás szerint egészen korai nősülés a szokásos. Már maga akkori életforma is előírja ezt. Tizennyolc éves korára a fiú már harcos és harcos férfiszámba megy. Dentu-Magyaria katonai akciói feltűnően 860-ban indulnak A krimi háború ideje 860, a pannóniai hadjáraté 862.
Árpád a század utolsó évtizedében már ötvenes éveit élő, tehát semmi esetre sem "ifjú" fejedelem. Sőt már elsőszülött fia sem "ifjú".
Árpád, minden körülmény egyezése szerint már 55 éves a bolgár háború idején, 895-ben. Ha lényegesen fiatalabb volna, nem a fia vezetné a bolgár háborút, hiszen ez a háború nagyon fontos, ez a háború a honfoglalás előbiztosítása.
Árpád nősülését 99 százalékos valószínűséggel tehetjük 868-860 közé és ez azt jelenti, hogy gyermekeinek zöme a hatvanas években születik. Név szerint is ismert fiai (Levente, Tarhos, Üllő, Jutas) s valószínűleg lányai is, a dolgok normális és logikus rendjén, a házasság első 10-15 évében születnek. Négy megmaradt fiú több születést is feltételez, hisz 1100 esztendővel ezelőtt a gyermekhalandóság nagy, és ha Árpádnak néhány leánya is van, ami valószínű, a feleség szülési teljesítménye valóban figyelemreméltó. Egy mindenesetre cáfolhatatlan tény. Harmincöt éven keresztül folyamatosan szülni nem lehet. Márpedig Árpádnak 893-ban, a bolgár háború előtt két évvel, a honfoglalás előtt 3 évvel ismét fia születik, Zsolt.
A gyermek hosszú szülési szünet után születik, hisz egy családban a gyermekek születése soha nem osztódik szét 30 vagy még több esztendőre. Már még egy 8-10 éves szünet utáni születés is általában rendkívüli eset, márpedig, ha Árpád családi élete normálisan folyt, Zsolt és az előtte való gyermek között 15-20 évi szünet van. A csecsemőnek 6-8 éves unokaöccsei vannak. Árpádnak Zsolt születése idején már nagyocska unokái kell, hogy legyenek (2).
Konkrét születési adatok nemlétében (3) a magyar történet művelői egyszerűen elvesztették a fejüket ebben a családi zűrzavarban, pedig van két iránymutató, amely a rébuszban megoldással biztat:
Az egyik az a tény, amely felől bármelyik orvos felvilágosíthatta volna a történészeket, hogy olyan társadalomban ahol rendszerű a korai házasságkötés, a feleségek életkora általában ugyanaz, sőt inkább magasabb, mint a férfié, Árpád első felesége tehát Zsolt születésének idején 53-55 éves lett volna, vagy esetleg még több, márpedig ebben a korban a fogamzás, különösen hosszú szünet után, valószínűtlen, sőt lehetetlen. A 45. és 50. évek között a nőknél a petetermelés megszűnik.
A másik az a tény, hogy Zsolt külsejében feltűnően más, mint Árpád többi gyermekei, mintha nem ugyanattól az anyától született volna. Zsolt, amint krónikáink leírják, "kissé selyp, szőke, fehérbőrű, puha, középtermetű", Álmos viszont a krónikák leírása szerint "szép, de barna orcájú, a szeme fekete, de nagy, termete magas és karcsú, a keze nagy, az ujjai vaskosak".
Ha a múlt kutatója a fentiekben előadottakat egybeveti, lehetetlen arra a végkövetkeztetésre nem jutnia, hogy Árpád kétszer nősülhetett, s a második feleség északi fajhoz tartozó szláv, vagy normann asszony lehetett. Kiev barátságos átadása az Etelközbe történt eltávozáskor és az Árpád-ház meg a kievi normann fejedelmi ház közötti, századokon át tartó baráti, sőt rokoni kapcsolatok - erre mutatnak. Olegnek és maroknyi viking-kalózának vakmerő és romantikus megjelenésébe Kievben sok minden belefér. A 884 (a vikingek megjelenése), a 888 (a dnyeperi átkelés), és a 892 (Árpád fejedelemmé választása) figyelemreméltó adatok, és Zsolt 893-ban születik. A komplexumba egy politikai kezesként férjhez adott és feleségül vett normann asszony figurája igen logikusan beleillenék.
10. Vernadsky szerint a Krónika időpontja téves, a dolog hat érvel előbb, 878-ban történt. Vernadsky ezt arra alapítja hogy a Krónika a 860-i krimi háborút 866-ra teszi, szerinte tehát minden a Krónikában adott dátumból le kell vonni hat évet. E sorok írója ezt nem látja be. A magyar fejlemények 884-re mutatnak.
11. A 888-as időpont mint fentebb említettük, egybeesik Szvatopluk morva fejedelemnek lázadásával és kíméletlen támadásával Arnulf és az u. n. "avar hercegség" ellen, amely szintén Arnulf fennhatósága alá tartozik. Arnulf, Bajorország és Pannónia hercege a császári trónra törekszik s ezt használja ki Szvatopluk arra, hogy függetlenítse magát a frank hűbéri viszonytól. Arnulf, hogy minden erejét a császári trón megszerzésére fordíthassa, kiegyezik (átmenetileg) Szvatoplukkal, aki néhány évre a helyzet urává válik a Kárpát-medence északi régiójában s innen ered az avarok segélykérése amit Anonymus említ. Ennek 888-ban, de semmi esetre sem 887 előtt kell történnie.
12. A kialakuló kievi fejedelemség és a magyarok között évszázadokon át barátságos, sőt családi a viszony. Ez nemcsak a magyarok és a normannok barátságos elválására, hanem családi kapcsolatra is mutat. Vászoly fiai pl. 140 évvel később, ősük városába, Kievbe menekülnek.
13. Igor Konstantinosz bizánci császár és Zsolt magyar kagán kortársa.
14. D. M. Dunlop már idézett munkájának megállapítása.
15 A besenyő invázió során felszabadulnak és önállósulnak a volgai bolgárok és a barszilok is. A határőrvidékeitől és vazallus-hadseregeitől megfosztott Kazária számára ez a vég kezdetét jelenti. Fokozatosan összébb zsugorodva 120 év múlva végleg elbukik.
16. Az Álmos név különböző formákban fordul elő az egykorú és későbbi forrásokban, mint Almusz, Almus, Almisz, Almysz, Almutzes, Olom. Álmos halála után mintegy 40-50 évvel viselte ezt a nevet egy közép-volgai bolgár fejedelem is.
1. Az adat csupán becslés, de józan és plauzibilis feltevése Árpád születési idejének. Álmos 840-ben létesít külön háztartást Kievben. Azt kétségbe vonni, hogy ez nősülésével függ össze, egy 21 éves fiatalember esetében, már okvetetlenkedés volna Álmos kora szerint 837-838-ban nősülhetett és Árpád születését 840 utánra tenni a rendkívülibb, a valószínűtlenebb eshetőség, ami, természetesen kizárva nincs ugyan, azonban minél jobban távolodunk a 840-tót, annál extrémebb a lehetőség, ennélfogva annál kisebb a valószínűség. PI. 850 - 11-12 évvel a házasságkötés után - már egészen extrém feltevés volna, mégis meg ez a dátum is egy 46 éves Árpádot jelentene a honfoglalás idején és egy 27- 28 éves Leventét, még extrém esetben is! Álmos kései születése lám annyira feltűnő eset volt, hogy népmondáinkban is fennmaradt, ilyennek tehát Árpád kései születése esetén is lenne nyoma.
2. Néhány beszédes körülményre mutatunk rá. A Nyék törzs a déldunántúli szállásvidékét (Somogy, Vas, Zala) 900-902 körül foglalja el. A törzs vezére Levente fia, Bogát kál ebben az időben, viszont Zsolt, Levente testvére, a Déldunántúl elfoglalása idején 7-8 éves gyermek. Egy másik ilyen körülmény szintén nagyon sokat mond. A jelek szerint Árpád második fiának, Tarhosnak unokája (Tevel fia) Tormás Vérbulcsuval lehetett körülbelül egyidős. Bizáncba is együtt mennek diplomáciai látogatásra 948-ban, ez időben tehát már meglett ember mind a kettő. Együtt keresztelkednek is meg (Vérbulcsu 910 körül született, 937-ben már egy európai méretezésű hadjáratot vezet). Mivel Zsolt ezekben az években - egy-két évvel előbb - hal meg, a helyzet az, hogy Tormás a nagyapja testvérének a kortársa. Apja, Tevel előbb születik és előbb is hal meg, mint nagyapja testvére Zsolt. A "nagybácsi", akinek 6-8-10 évvel idősebb "unokaöccsei", vannak, a rokonsági viszony megállapításában nagy konfúziót idéz elő. Koppányt István nagybátyjának állítja az István-legenda idegen származású szerzője, noha unokaöccse volt annak ellenére, hogy Istvánnál 10-12 évvel idősebb, hisz István negyedik nemzedék, Koppány meg ötödik.
3. Feltűnő, hogy őstörténetünk "onogur" mellékága felől a kende" állítólagos nevén (Leved, Lebed, Eleud(ő) kívül egyetlen adat sincs 680-tól kezdve sem hazai, sem külföldi forrásokban. A "Tuhutun" (Tétény) szó maga sem konkrét személynév, hanem az őstörök népek egyik kisebb méltósága, "tudun". A három onogur törzs "kabar" (lázadó) megjelölése az első értesítés felőlük, és talán még Huba neve. Történetük egyébként az onogur birodalom megszűnése óta teljesen személytelen, eseménytelen és homályos. A fiatal Árpád, mikor átveszi a Nyék törzs vezetését, teljesen eltűnik ebben a homályban mintha csak "kivándorolt" volna Dentu-Magyariából és valószínűen innen van, hogy családjára, gyermekeire vonatkozólag hiányzik a szabir feljegyzésekből minden adat. Krónikáink Dentu-Magyaria és nem "Lebedia" történetét mondják el. Árpáddal kapcsolatban a családi adatok valószínűen ezért hiányoznak későbbi krónikáinkból.
A Don-Dnyeper köz 400.000 négyzetkilométeres területének sietős kiürítése után előállt helyzetet három fővonás jellemezte.
Az első az volt, hogy mindkét menekülő nép addigi szervezete megrendült és felbomlott, a másik az hogy a törzsek elhelyezkedése a Dnyeper mögötti térben ideiglenesen történt és magán viselte a hevenyészettség vonásait, a harmadik pedig az, hogy ez a heterogén hét törzsnyi embertömeg, a maga fellazult állapotában védtelenül és védhetetlenül ki volt szolgáltatva a Don-Dnyeper közét gyorsan elárasztó, központi irányítás alatt álló besenyőségnek.
A dolgok tehát valaminő rendezést kívántak, hisz a védtelenség állapotán kívül szinte automatikusan léptek fel a legelőviták és egyéb súrlódások az össze-vissza települt és amúgy is felzaklatott lelkiállapotú törzsek között. Hogy a rendeződés szükségességének gondolata létrejött az egyáltalán nem csodálatos, az azonban, hogy létrejöttének, megérlelődésének és megvalósításának lefolyásához 2-3 rövid esztendő elégnek bizonyult, az őstörök faj évezredes politikai intelligenciáján kívül a két csoport vezetőinek szoros családi kapcsolatából folyik.
A kristályosodás a Megyei-törzs körül indul meg, elsősorban azért, mert a szabir törzsek között fellazultan is megmaradt némi kohézió, másodsorban, mert ennek már a priori volt, mint főtörzsnek, egy kísérő törzse, a név után ítélve a Tarján, harmadszor, mert a Nyék törzset Álmos és a fia közötti természetes kapcsolat szintén az együttesbe utalta. Ez a triász aztán szinte automatikusan vonta magához a többit.
A létrejött törzsszövetség valószínű összetétele a következő lehetett: három teljes és egy csonka szabir törzs (Megyer, Tarján, Jenő és a Gyarmat törzs fele), egy barszil (?) törzs (Nyék) két onogur törzs (Kéri és Keszi) és a csonka Kök-türk (?) törzs (Kürt), amely aztán a szabir Gyarmattal olvad össze (Kürt-Gyarmat). A Kéri, a Keszi és a Kürt a "kabarok", akik a kazár kötelékből szakadnak ki.
Hogy a bizonyára hosszadalmas törzsközi tárgyalásoknak mikor született meg a konkrét eredménye, dátum szerint nem tudjuk, mindenesetre Árpád, már mint a megalakult törzsszövetség választott feje, 892-ben veszi fel a diplomáciai viszonyt Bölcs Leó bizánci császárral. Mivel pedig az első kagán, ha rövid időre is, az agg Álmos volt, a vérszerződés idejét 889 és 892 közötti évek valamelyikére, talán 890-re, vagy 891-re kell tennünk. Nagy kár, hogy a pontos időpontot krónikáink nem jegyezték fel, mert a nap, amikor a hét törzs vezérei vérüket a közös szerecsendió-kupába ömlesztették, a magyar nemzet születésének napja volt. "Tunc supra dicti viri - írja Anonymus - pro Almo duce more paganismo fusis propriis sanguinibus in unom vas, ratom, fecerunt juramentum, et licet pagani fuissent, fidem tamen juramenti quam tune fecerunt inter se usque ad obitus servaverunt". (4)
A szerződésnek, amely immár tizenegy évszázada állja az idők viharát, öt pontja, ahogy Anonymus kifejezi, öt státusa volt (5) és ezzel a szerződéssel az ezeréves "szabir" történet egyszerűen "magyar" történet néven folytatódik tovább immár tizenegy évszázada.
A megalakult törzsszövetség - amelyet majd Árpád fejedelem ükunokája, a soha nem porladó kezű király fog "nemzetté" kovácsolni - mintegy 400.000 ember, egy igen tekintélyes mennyiség és komoly erő a 9. szd.-ban. Oly nagy erő, amellyel a kor két európai "nagyhatalma", a két császárság feje, Bölcs Leó és Arnulf egyaránt számol, és amelytől két teljes emberöltőn keresztül mind a két császárság egyaránt szenved.
Ez az erő- két emberöltőn keresztül valósággal "gázolni" fogja Európát és egy évszázad alatt a középkor egyik legnagyobb és legerősebb független államát fogja felépíteni, amely a szent-római birodalom és Bizánc "szupremácia" kísérleteit egyaránt visszaveri.
Semmiféle "haj de magyarkodásnak" nincs értelme s arra sincs tiszteletreméltó nemzeti múltunknak semmi szüksége, hogy más nemzetek módjára, történelmi szúnyogokból mi is történelmi elefántokat formáljunk ki az írógép segítségével, hisz az Etelközben megszületett törzsszövetség katonai és politikai potenciájának letagadhatatlan bizonyítékait hat évvel később egy egész kontinens látta, és két európai nemzedék szenvedte. Azt azonban, ahogyan ezt a potenciát a magyar történetírás reprezentánsa, Hóman Bálint interpretálja, nem lehet szó nélkül hagyni.
Hóman a Magyar Történet első kötetének 70. lapján így értékeli ki és így interpretálja a létrejött törzsszövetség súlyát, erejét és helyzetét: "A magyaroknak sem volt szándékukban Etelközben megtelepedni, hol helyzetük katonai szempontból egyenesen kétségbeejtő volt. Szomszédaik keleten az őket régi hazájukból roppant erővel kilendítő besenyő szövetség vitézségéről és kíméletlenségéről ismert kangar ágának törzsei. voltak, északon a Dnyeper-vidéki szlávokat nemrégen germán alapossággal megszervező fiatal normann-orosz hatalom. Délen a bolgárok néhány évtized óta immár keresztény állama élte első virágkorát a bizánci császári hatalommal merészen szembeszálló Simeon cár vaskezű uralma alatt. Három veszedelmes szomszéd és sehol egy jóbarát, ha három szomszéd közül csak kettő is egymásra talál s támadásuk szervezetlenül, előkészületlenül éri a magyarokat, a végső pusztulás elkerülhetetlen lett volna".
E sorok írója a fentiekről egyszerűen nem tudja miként vélekedjék.
A törzsszövetség öt, vagy tán hat évi etelközi időzése alatt (889-894) a bolgárok nem élik első virágkorukat Simeon cár vaskezű uralma alatt. A bolgárok éppen ebben az időben a pogány reakció meglehetősen zilált korszakát élik Oldamur (888-893) uralma alatt, akit vallási őrjöngésbe esett apja 893-bon vakíttat meg és emeli helyette trónra a fiatalabbik fiát, Simeont, aki 893-tól 927-ig fog uralkodni és akinek "vaskezű" uralma és ezzel a bolgár "virágkor" majd csak a 10. szd. elején fog fokozatosan kibontakozni, amikor a magyarok ijedt törzsszövetsége már elvette tőlük birodalmuk egész északi felét (a mai Erdélyt és a Tiszántúl egész területét) a diplomáciailag és katonailag mintaszerűen előkészített és végrehajtott 895-i magyar-bolgár háborúban, amellyel majd a későbbiekben fogunk foglalkozni.
Ami másrészt a "Dnyeper-vidéki szláv törzseket germán alapossággal megszervezett fiatal normann-orosz hatalmat" illeti, hát ez Hóman Bálint "germán alaposságú" fantáziáján kívül ez időben sehol sem létezik. Egyelőre még csak Oleg létezik a maga 400, vagy 500 viking-kalózával és ezek is Álmos szolgálatában állnak Kievben, melyre a Dnyeper jobb partjáról egyelőre még a Megyer és Kéri törzsek hadosztályai vigyáznak, mintegy 20.000 főnyi fegyveres, és ez a haderő maga több, mint kétszer akkora, mint Kievnek és környékének egész lakossága.
Ami végül a "besenyő-kérdést" illeti, hát ezzel kissé tüzetesebben kell foglalkoznunk.
A magyar történettudomány "besenyő-komplexuma" akkor jött létre, mikor Konstantinos Porphyrogenitos olyan sokszor idézett munkájában az ide vonatkozó közléseket felfedezték. Mindaddig "besenyő-komplexum" történelmünkben nem volt. Besenyő-katasztrófára sem népi emlékezetünkben, sem középkori krónikáinkban nincs adat, de nincs adat más helyen sem, a besenyőket egyedül Regino prumi apát említi. Ennek az egyetlen kútfőadatnak az alapján egy sok tekintetben gyanús történettudományi korszak tudósai mohón kimondták, hogy őseinket besenyők, bolgárok egyaránt tönkreverték, és a magyar honfoglalás egy szétvert horda nyomorúságos menekülése volt(6). Így adja elő Hóman és természetesen így adja elő Eckhardt Ferenc is.
Ennek a mi "hivatalos" nemzeti tudományunkban a vogul gyökökkel egyforma népszerűségű elméletnek mindössze két alátámasztása van. Az egyik a puszta tény, hogy őseink elhagyták a Don-Dnyeper közét, a másik Konstantinos jelzett közlése. E kettőn kívül sehol, semmi néven nevezendő, sem közvetlen, sem közvetett bizonyítéka bármiféle "besenyő-futásnak" nincs. Regino prumi apát nem tud magyar vereségről.
Ami az elsőt illeti, hát egy harcias és kíméletlen nép zaklatása következtében egy másik nép feladhatja a területét minden katasztrófa nélkül, tehát egyezmény alapján tervszerűen is, különösen ha ez a nép esetleg már amúgy is az elköltözés gondolatával foglalkozik s a felkerekedéshez csak egy impetus kell. Őseink elvándorlásának puszta ténye tehát, még ha ennek részben, vagy egészben valóban besenyők voltak is az okai, semmi esetre sem nyújt elégséges történelmi alapot egy "tönkrevert" magyarság sunyi legendájához.
Ami a másodikat, Konstantinos feljegyzését illeti, hát a szóban forgó kútfőadatokat a 10. szd. közepén, a "kalandozásoknak" nevezett magyar katonai akciók korában és pszichózisában írták hallomásból és közel fél év századdal azok után az események után, amikről szólnak; ezeket az utólagos feljegyzéseket tehát e szerint kell kiértékelni.
Hogy pedig ilyen kiértékelésre milyen nagyon szükség van az adott esetben, felsoroljuk a támasztékokat:
1. A szóban forgó feljegyzésen kívül az állítólagos besenyő-katasztrófának sehol, semmiféle egykorú bizonyítéka nincs, sem magyar, sem külföldi kútfőkben. A kievi krónikás sem emlékszik ilyenre, pedig Kiev sorsára az onogurok és szabirok távozása döntő.
2. A magyarságnak mind a hét törzse támadó kapacitásának teljes birtokában megérkezett rendeltetési helyére. Ez a kapacitás fél évszázadra megbénította egész Európát.
3. A besenyőknek sem a Don-Dnyeper köz békés és önkéntes kiürítésekor (889), sem az Etelköz kiürítésekor (895) egyszerűen nem voltak képesek a az elvonuló népre olyan csapást mérni, amilyet történészeink állítanak. Puszta rablásért portyázó bandák eszközölnek támadást, de egy nép, a maga teljes katonai kapacitásával háborút nem indít. Márpedig az Etelközben megalakult törzsszövetség mintegy 50-60.000 főnyi hadsereggel rendelkezett. Kisebb rabló rajtaütés kisebb egységek ellen, történelmi szúnyog, amiből elefántot csináltak. Már maga Konstantinos is.
4. Besenyő támadás a hat évi etelközi tartózkodás idején nem történt. Az egyetlen támadásra az egyik délen lakó törzs ellen valamelyik besenyő katonai csoport a bolgár háborút használta ki. A besenyők legalább annyira respektálták a magyarokat, mint a magyarok őket. Őseink sem voltak riadt nyulak, hanem nagyon is kemény katonák voltak.
5. Az onogur törzsek, vagy a szabirság kettészakadása után a szabir törzsek külön-külön lehettek számbeli inferioritásban a besenyőkkel szemben, de a két törzs-csoport etelközi egyesülése után feltétlenül szuperioritásba kerültek a szomszédos besenyőkkel szemben. Az úzok elől menekülő besenyők kangár csoportja nem volt hét törzsnyi mennyiség. Ezt kétségtelenül bizonyítja, hogy néhány emberöltő alatt szétporladtak, megsemmisültek.
6. A "hátrahagyott szállásokat" természetesen a magyarok sem hagyták "védelem nélkül", ez elemi szabály, amivel még a magyarok is tisztában voltak, akik hivatásosan űzték a hadviselést és mesterei voltak a hadászatnak akik szerették és féltették feleségeiket, gyermekeiket és a vagyonukat, és aki még ennyit sem tételez fel róluk, az illetéktelen magyar történelmi munka megírására. A magyarok egyébként sem egy törzs voltak, hanem hét, s a bolgár fronton csak két törzsnyi hadosztály volt. A főerő, öt törzs hadi ereje, a Kárpát-medencét szállta meg. Konstantinos szemlélete "a" magyarokról, akik "védelem nélkül hagyták szállásaikat" nagyon naiv, de azoké a történészeké, akik az egész magyarság szétveréséről és meneküléséről beszélnek, még naivabb, s ez a kifejezés - udvarias. A magyarság szétveréséhez és megkergetéséhez egy 40-50.000 főnyi besenyő hadseregre lett volna szükség, ami legalább hét-nyolc besenyő törzs közös és előzetesen tervezett akciójaként lett volna lehetséges. Ennyi besenyő törzs a Don-térben nem is volt, s aki feltételezi, hogy autonóm törzsekből álló törzsszövetség minden törzsét rá lehet venni egy együttes zsákmányoló, támadó vállalkozásra, igen sokat tételez fel a besenyőkről és aki úgy képzeli, hogy hét törzs 60-70.000 fegyveressel egy feltétlenül lényegesen kisebb támadó erőtől elszalad, nagyon alacsonyra értékeli a magyarságot. A besenyő támadásnak nem volt oka. A besenyő támadás csak egy kínálkozó esély rablási célzatú kihasználása volt, vagyis a támadás improvizált támadás volt. Márpedig improvizálni, legfeljebb néhány száz, esetleg néhány ezer ember támadását lehet. Minden nagyobb arányhoz előkészület kell. Improvizálni egy törzsön belül lehet csak, ott is nehezen.
7. Csordákkal és ökrösszekereken, napi 20-25 kilométeres menetteljesítménnyel(7), napi 100-120 kilométeres menetteljesítményű, málha nélküli könnyű lovasság elől menekülni nem lehet, akármit is mondanak Konstantinos, Hóman, Eckhardt és társaik. Ott csak harcolni és győzni, vagy elpusztulni, vagy foglyul esni lehet. Már pedig a magyarság hét törzse rendben megérkezett a Kárpát-medencébe, megszállott 300.000 négyzetkilométert és 3-4 éven belül leadta a névjegyét a kontinens minden pontján.
8. A besenyőkkel szembeni inferior és tönkrevert magyarság teóriája, és a honfoglalás s az azt követő 60 esztendő európai története között elképesztő ellentmondás van.
A konklúziót vonja le az olvasó.
A vérszerződés után a hevenyészetten elhelyezkedett és addig össze nem tartozó törzsek rendeződtek az ősi szabályok és évezredes gyakorlat szerint. Néhány törzs kijelölt helyét tudjuk is s mivel ezeknek a zónáknak a helye meglepően beleillik László Gyula megfigyelésébe a turáni népeknél szokásos települési, ültetési, temetkezési rendszerről (8), az ezzel, valamint a későbbi kárpát-medencei településsel való összevetésből nagyjában fel lehet vázolni az Etelközben kialakuló elhelyezkedést is.
A törzsszövetségi terület legexponáltabb határterülete a bolgár határvidék, az Alduna felé eső terület. Idekerül a törzsszövetség éktörzsét jelentő Nyék törzs, amelynek feje Árpád fejedelemmé választása óta legidősebb fia, Levente, akinek igazi neve valószínűleg Laád, és a Nyék törzs mindenkori feje lesz a megalakult törzsszövetség főhorkája a jövőben is egy évszázadon át, a törzsi kötelékek felbomlásáig, ami majd István király korában fog megtörténni.
A déli határterület besenyők felé eső szakaszát, ami a Dnyeper alsó folyamszakaszának felel meg, a szabir Jenő törzs szállja meg, amely Dentu-Magyariában is valószínűleg alsó-dnyeperi törzs volt, csak éppen a folyó túlsó oldalán. A törzs feje a fiatal Tas, akinek utóda majd fia lesz a honfoglalást követő időkben, Botond.
Ennek a két törzsnek a hadosztályai fogják megvívni a balkáni háborút, mert ezek vannak az alduna-vidékhez legközelebb.
A besenyő határ északi szakaszát, a Dnyeper középső folyamszakaszát fel Kievig a Keszi-törzs szállja meg, amely szintén onogur törzs. A halicsi határszakaszra a Kárpátok irányában a szintén onogur Kéri törzs kerül, Huba törzse. Ez vonul majd a Vereckén áthaladó menetoszlop élén és majd a megszállásban is ez kerül a medence északi felében a legnyugatabbra, a Felső-Dunához, a mai Győr, Komárom, Pozsony és a Csallóköz vidékére.
4. Anonymus: Gesta Ungarorum c. 5. Egyébként kuriózumképpen ideiktatjuk Herodotos Historiarum c. művének 4. Liberjéből a Scythákról írt itt következő passzust: "Foedera hoc modo ineunt Scythae; infuso in grandem cálicem fictilem vino commiscunt eorum sanguinem, qui feriunt foedus, parcutientes cultello aut incidentes gladio aliquantulum corporis deinde in calice tingunt acinacem, sagittas, securim, jaculum. Haec obi fecerunt sese multis verbis devovent, postea vinum epotant non modoii qui foedus fecerunt, sed etiam comites hi qui sunt maximae dignitatis". Mindezt a "történetírás atyja" 1600 évvel Anonymus előtt írta.
5. A "vérszerződés" krónikáinkban megrögzített szövege mint legelső magyar alkotmánytörvény került bele a magyar törvénytestbe, a Corpus Juris Hungariciba.
6. Szinte már ijesztő rámutatni, de a "tönkrevert", "menekülő" magyarság leverő képe a "magyar" történettudósok részéről pontosan a millenium magyar boldogságának és a nemzeti büszkeségnek hidegvízzel való nyakon öntése volt, éppúgy, mint ahogyan 17 évvel később, Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak hazahozatala (1906) és a szatmári béke 200 éves évfordulója (1911) alkalmából fellobogó nemzeti lelkesedés nyakon öntéséről is történt "történettudományi" gondoskodás a Szekfü Gyula által sürgősen megírt és 1913-ban publikált, történettudományi szempontból teljesen felesleges, történelmi kuriozitásnál többet nem jelentő, nem tudományos célból írt "Száműzött Rákóczival".
7. Az állatoknak naponta legelniök kell.
8. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete Bp. 1944. V. ö. "A magyar nagycsalád élete" c. fejezet szerkezetről (B) szóló alfejezetében foglaltakkal 166-235. lapok. Ennek az óriási körnek a közepén foglal helyet a fejedelmi törzs, a Megyer s mellette kétoldalt, délebbre a Tarján, északabbra a Kürt-Gyarmat. A törzsszövetség pozícióját arccal nyugatnak elképzelve, az elhelyezkedés László Gyula szkémája szerint ez:
Kárpátok
Balszárny Jobbszárny
Nyék (Alduna-vidék) Kéri (Halics)
Tarján Megyer Kürt-Gyarmat
Jenő (Alsó-Dnyeper) Keszi (Közép-Dnyeper)
Balszárny Jobbszárny
Nyék (Alduna-vidék) Kéri (Halics)
Tarján Megyer Kürt-Gyarmat
Jenő (Alsó-Dnyeper) Keszi (Közép-Dnyeper)
Balszárnyon vannak a szabir törzsek, a jobbszárnyon az onogur törzsek. A balszárny az "előkelőbb" oldal.
Az Etelközben megszületett törzsszövetség felőli kép a fejlődés, az események és a forrásadatok tükrében éppen az ellenkezője a Hóman Bálint által megrajzolt képnek. Az új indulásban nyoma sincs csüggedtségnek, szorongásnak, kétségbeesésnek, ijedtségnek. Ellenkezőleg, a törzsszövetségben vitalitás van, erő feszül, sőt a törzsszövetség magatartása határozottan támadó szellemet árul el. Öt év alatt három nagyobb hadjáratot vezetnek (892, 894, 895) és ha ezt a támadókedvet nem a besenyők ellen vezeti le a saját erejével pontosan tisztában levő friss alakulás, akkor ennek elsősorban nem is az az oka, hogy az etelközi tömörülés az erős és kemény szomszédot tényleg respektálja, hanem egyszerűen az, hogy a tervek és szándékok nyugatnak, nem pedig keletnek irányulnak. A magyar szemek nyugatot fürkészik.
A törzsek vezérei, szinte még ki sem aludták a "magnum áldomás" mámorát, mikor Árpád részéről már megindult az a tevékenység, amit majd "honfoglalásnak" fognak nevezni a késői utódok.
Hóman Bálint tagadásba veszi, hogy a meotiszi időkben egyáltalán létezett volna a Kárpát-medencével kapcsolatos bárminő tervezgetés - szerinte krónikáink ezt utólag találták ki - sőt azt a feltevést hangoztatja, hogy továbbvándorlás volt a szándékuk és csak miután "letelepedett népek eleven bástyafalába ütköztek", maradtak kénytelen kelletlen a Kárpát-medencében. Ennek az "elméletnek" bizonyítéka - szerinte, a "kalandozások" és ez az elmélet, a Bach-korszakból importált történettudomány biztosságával nem kevesebbet mond, mint azt, hogy ők jobban tudják, hogy mit akartak őseink, mint középkori krónikáink (mert hiszen múltunk felől el lehet hinni minden szubjektív csodabogarat, amit ijedt, vagy dühös, vagy hencegő emberek lódításaiból idegenek felőlünk leírtak, (9) de amit magyarok írtak le, az feltétlenül gyanús, hiszen öt középkori krónikásunk közül három - sőt valószínűleg a legelső is - pap volt, egy meg királyi ítélőmester).
Hóman álláspontja szinte már csodálatos, hiszen az avar birodalom összeomlása (805) óta eltelt három emberöltő alatt a kelet-európai rokonnépek köreiben mindennapos tünet volt a menekült avar "emigráns", különösen a gazdagabbak előkelőbbek, exponáltabbak, akik az előző évszázad alatt kialakult, transzkontinenális kelet- nyugati kereskedelmi útvonalat (10) használva százával és ezrével menekültek hazájukból kelet felé és akik mindenütt és állandóan hintették a Kárpátmedence "felszabadításának" gondolatát a biztatás, érvelés és rábeszélés minden eszközével a rokon népek világában. A kievi rév ennek az útvonalnak fontos átkelő pontja lett és az átutazó avar urak rendszeresen jártak fel Álmos várába egy-egy pihenőre a negyvenes években, ahol feszülten figyelhette közléseiket a 8-10 esztendős zseniális gyerek, aki majd az európai történet egyik legmaradandóbb tettét fogja végrehajtani. A Hinkmár érsek által feljegyzett 862-i magyar katonai akció idején Árpád 22- 23 éves és ez a pannóniai fegyveres látogatás, 99 százalékos valószínűséggel, ilyen avar rábeszélésekkel függhet össze, hiszen azért, hogy néhány nyomorúságos frank határőrvidéki szláv telephelyet kiraboljanak, semmi esetre sem lovagoltak őseink 1800 kilométert, mert szlávjaik voltak helyben is fölös számmal, (még el is adtak belőlük), rabolni meg Krímben kifizetőbb és kényelmesebb volt, mint elmenni - Pannóniába. Egyáltalán az évezredes szkitha iskolázottságú szabir magyarok gondolkodó lények voltak és egy "magyar" történettudománynak ebből kellene kiindulnia.
A szabir fantáziát tehát a Kárpát-medence mint új elhelyezkedési lehetőség már évtizedek óta, jóval a besenyők megjelenése előtt óta foglalkoztatta és a feltűnő tény, hogy éppen a besenyő-válság kritikus idején (885) a magyarok megint fegyveres látogatást tesznek a Kárpát-medencébe félreérthetetlenül és minden józan logikával arra mutat, hogy a Kárpátmedencével kapcsolatos terv napirenden van. A Don-Dnyeper köz kiürítése jellegében tehát nem csupán passzív "feladás", hanem aktív "indulás" is. Mindehhez csupán azt kell még hozzáilleszteni, hogy a szabir nép az avarral egy tőről eredő, egy fajú és hasonló nyelvű rokonnép volt és ezzel a Kárpátmedencébe vezető eseménysorozat logikája teljes. A besenyőkomplexum nem volt több, mint mozgásba hozó impetus.
Árpád első külpolitikai ténykedése az, hogy felveti Bizáncban egy a bolgárok elleni szövetség eszméjét. Bölcs Leó ezt - 892-ben - egyelőre még elutasítja s a magyar követeket a besenyők elleni hadjáratra igyekszik rávenni, természetesen sikertelenül. A magyarokat "kelet" többé nem érdekli, de meg egy a besenyők elleni hadjáratnak az ezzel járó vélhetően súlyos áldozatok mellett semmi értelme nem volna. A magyarokat egyelőre a bolgárok érdeklik, hiszen a Kárpát-medence egész keleti felét a bolgárok birtokolják, már pedig Árpádnak a Kárpátmedence a célja.
A követség szinte még vissza sem érkezik Bizáncból, amikor Arnulf a frank- római császár követe jelentkezik egy Szvatopluk közös megrendszabályozására vonatkozó ajánlattal, amit Árpád azonnal el is fogad és így 892-ik évi kárpát-medencei hadjárat - immár a harmadik nagyobb arányú ilyen hadjárata Árpádnak - létrejön.
A következő év - 893 - Zsolt születésének esztendeje minden egészséges valószínűség szerint kisebb expedíciókkal, kárpátmedencei avarokkal való tárgyalásokkal, megbeszélésekkel telik el, mert 894-ben már újból egy nagyobb arányú pannoniai hadjáratot hajtanak végre. Mindez tisztán felismerhetően már magának a honfoglalásnak integráns része.
A csapatok éppen csak hogy hazaérkeznek októberben, amikor megérkezik Árpádhoz Bölcs Leó küldötte, Szklérosz Nikétász bizánci követ, aki szövetségi ajánlatot hoz a bolgárok ellen.
A bizánci fordulat oka: Simeon, a 24 éves fiatal bolgár fejedelem, aki bátyja megvakíttatása után azzal kezdi kormányzását, hogy megtámadja Bizánc balkáni tartományait. Ami két évvel azelőtt még nem érdekelte a bizánci kormányt, az most így egyszerre érdekessé vált.
A bizánci ajánlatot Árpád és "vezérkari főnöke", a kusán elfogadják. Két törzsi hadosztály fog lemenni a dél-bolgár térbe, amelyek az országot kettészelő Duna mindkét oldalán fognak operálni. A Dunától délre bevetett csapatokat bizánci hajók fogják el- és visszaszállítani. A támadás a következő év tavaszán indul meg. Az évek óta várt időpont tehát elérkezett.
Árpád azonnal összehívja a törzsek vezéreit, bejelenti a háborút, közli, hogy a balkáni hadműveleti területen szövetséges bizánci erőkkel együtt a két déli törzs tumánja köti majd le a bolgár főerőt s ezzel egyidejűleg a többi öt törzs támadásra bevethető ereje megszállja a kárpáti bolgár területeket, a medence északi részét és a Duna-Tisza között elszórt avar telepek vidékét. (11) A kárpát-medencei hadműveleti területre a törzsek azonnal követik a csapatokat, az elvándorlás előkészületeit tehát haladéktalanul meg kell kezdeni. A balkáni területen bevetett csapatok már nem is térnek Etelközbe vissza, hanem a hadműveletek befejezése után az időközben a Kárpát- medencébe áttelepült törzseikhez vonulnak be.
A 894 őszén lezajlott törzsszövetségi tanácskozás után azonnal nagy sürgés-forgás támad a törzseknél mindenfelé.
Egy 1500-1800 kilométeres vándorút hosszú. Az körülményes és alapos előkészületet kíván. Az út menetideje az elkerülhetetlen pihenőkkel s folyóátkelésekkel napi 25 kilométeres menetteljesítményt számítva mintegy négy hónap. Ez azt jelenti, hogy a tavaszi esőzések végén - május elején - haladéktalanul indulni kell, mert a megérkezés után legalább egy hónapra van szükség a közeli télre való felkészülésre. Szét kell osztani a legelőket, gondoskodni kell a télre tüzelőanyagról, el kell végezni minden őszi munkát a következő esztendőre, a törzseknek tehát, ha nem akarják éhínségnek kitenni önmagukat, legkésőbb szeptember közepére rendeltetési helyükre meg kell érkezniök. Ez pedig csak úgy lehetéses, ha a tavaszi talajfelszáradás kezdetén azonnal indulnak. Mivel pedig a vándorlás azt jelenti, hogy egy évi termelés kiesik, minden tárolható élelmiszert tárolni kell a következő télre is.
Járműveket kell kijavítani, újakat csináltatni, a csordákat, nyájakat, méneseket össze kell vonni, rideg lovakat, rideg ökröket kell betörni, húst kell konzerválni, lisztet kell előre beőrölni és már a tél folyamán el kell csomagolni minden nélkülözhetőt és elcsomagolhatót, hogy a tavaszi felkerekedés olyan gyorsan történhessék, amilyen gyorsan csak lehet.
A négy hónapos utazás, az utána következő sürgős őszi munkák és a kitelelés idejére, tehát egy kerek esztendőre só kell, hiszen a só beszerzést az új területen meg kell majd előbb szervezni, márpedig az emberi szervezetnek a levegő meg a víz után következő legfontosabb szükséglete a só, amely nélkül tömeges megbetegedés következnék be, és félmillió ember egy évi sószükséglete a legnagyobb takarékosság mellett is 10.000 métermázsa. Ezt a sómennyiséget Krímből meg a vielickkai és bochniai sóbányákból be kell szerezni, dnyeperi és dnyeszteri sóhajókon el kell szállítani és szétosztani a törzsek között. A harcosoknak is rendbe kell hozni a felszerelésüket. Ki kell építeni egy hadszervezetet, hiszen ez az első mind a hét törzsre kiterjedő hadivállalkozása a fiatal törzsszövetségnek.
S mindezt egyetlen tél folyamán. Közel félmilliós tömeg elindítása, négy hónapos mozgatása, hét autonóm törzs egységes irányítása, ellátása, biztosítása, végül elhelyezése akkora feladat, aminek méreteiről azoknak, akik valaminő meglepetésszerű támadás előli "menekülésről", gyors és felkészületlen felkerekedésről beszélnek, halvány fogalmuk sincs. Félmillió ember egy közel 2000 kilométeres, beszerzési lehetőségek nélküli útnak, az éhínségnek, a katasztrófának, a káosznak és egymás öldöklésének elháríthatatlan veszélye nélkül, csak úgy improvizálva nem indulhat neki. Ez egyszerűen lehetetlen. Meglepő, hogy Magyarországon egyetlen vezérkari iskolát végzett katona sem akadt, aki efelől a naiv történettudósokat felvilágosította volna.
Mindenesetre 895 tavasza elérkezett és 895 őszén hét magyar törzs elfoglalta kijelölt helyét a Kárpát-medencében, ott éhínség nélkül kitelelt és 896-ban megkezdte mai napig tartó életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése