A magyarok Himalájája

2015. szeptember 26., szombat

A magyarok Himalájája

A magyarok Himalájája:

Szathmáry István Pál, 2015. szeptember 26., szombat 16:59, frissítve: szombat 17:03

Mohai Balázs fotói

'via Blog this'

A 17 éves Sztenzin Marlingban portréja

Fotó: Mohai Balázs

Mélység és magasság. Kapaszkodók és a horizont végtelensége. Ezek a fogalmak – elvileg – mást jelentenek, jelenthetnek a hegyeket meghódítani vágyó extrém sportolóknak és mást a természetet vagy a helyben lakók rezdüléseit megörökítő fotósnak. Mohai Balázs esetében a két szenvedély szerencsésen és látványosan talált egymásra.

Mohai Balázs a Himalája és a Karakorum hatalmas vonulatai között, a tibeti fennsík nyugati végén megbúvó ország, Ladakh vidékét járva nemcsak a híres magyar Kelet-járó, Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain haladt, de társaival együtt hódolni tudott a highline néven ismert sportőrületnek is, amihez más sem kell „csupán” hatalmas sziklák, hogy azután a közéjük feszített speciális kötélen a vállalkozó kedvűek a végtelen felett gyalogolhassanak. Ha már Kőrösi Csoma neve elhangzott: a fotós elmondása szerint a buddhista országban mindmáig őrzik a nagy magyar utazó emlékét, igaz, ehhez magyar önkéntesek is kellenek, akik nyaranta például segítenek a Zanglában található emlékház – itt írta meg az utazó híres tibeti–angol szótárát – karbantartásában.

Ezt a munkát és magának Kőrösi Csomának az emlékeit megörökíteni érkezett tehát az országba Mohai, ám nem mellesleg vállalkozó kedvű társainak sikerült a már említett extrém sport jelenlegi magassági világrekordját is felállítani. Idén június–júliusban zajlott az utazás, amely igen sokrétű felkészülést igényelt. Elég csak említeni az európai gyomrot próbára tevő helyi ételeket, a vízivással kapcsolatos veszélyeket, de az sem mellékes szempont, hogy az óriási hőingadozás, a nappali harminc fokokat váltó éjszaka mínuszok, is komoly kihívás elé állítják a szabadban éjszakázó utazókat. És ha ez nem elég: a négy-ötezer méter magasság komoly oxigénhiánnyal jár, a természeti viszonyok pedig a fotózás technikai körülményeit is nagyban befolyásolják.

A rossz idő még jól is jöhet

Mohai a tervezettnél lassabban tudott haladni a magashegyi sivatag kiszámíthatatlan időjárása miatt, így viszont volt ideje elmélyülni a helyi arcok látványában és megörökíteni a Tibetnél kevésbé ismert, még inkább elzárt terület lakosait. Akik közül sokan ekkor találkoztak először fényképezőgéppel, úgyhogy azt is csak nehezen értette meg többségük – s ebbe az angol nyelvtudás hiánya is belejátszott –, hogy mit is akar tőlük pontosan a messziről érkezett idegen. Szerencsére Mohai sikerrel járt, így képriportjával igen átfogó képet tud adni ezeknek a tradicionális körülmények között élő embereknek a hétköznapjairól, amelyet a fotós benyomásai szerint igazán mélységeiben, de legalábbis látványosan nem jár át a buddhizmus szellemisége. Igaz, imazászlók és imamalmok sokfelé akadnak, nem is beszélve a vörösbe öltözött szerzetesek látványáról, de Mohai tapasztalatai szerint a mindennapokat ez nem hatja át, legalábbis azokhoz az élményekhez mérten, amelyek Tibetben érik a nyugatról érkezőket. Mindenesetre Ladakh – már csak Kőrösi Csoma Sándor miatt is – a magyarok szívétől nem is annyira távoli hely, és maga a fotós is biztos benne, hogy egyszer még vissza fog ide térni.

A képre kattintva galéria nyílik.