2011. október 21., péntek

dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria 2. -3. rész

http://www.angelfire.com/realm3/hmult/dentu/dentum2.htm

V. SZABIR MAGYARSÁG VAGY ONOGUR MAGYARSÁG?

Görög és római ókortörténeti mankókat forgató magyarok szeme már Katona István óta egyre gyakrabban akadt fenn a furcsa tényen, hogy ókori értesítésekben népnevek fordulnak elő, amelyek szemmel láthatóan torz alakjukban is valahogy népünk nevére emlékeztetnek.

Ennek a megfigyelésnek a múlt század első felében az akkori magyar történettudományos élet reprezentánsai, főleg a kiváló tudós, Fejér György hangot is adtak aminek nyomán az amatőr nemzeti lelkesedés egyszerűre nyakló nélküli történelmi szóetimologizálásokba kezdett és ebben annyira gyerekes és ostoba túlzásokba esett, hogy az egyébként nem alaptalan megfigyeléseikből kibontakozó elmélet nevetségbe fúlt. (1) Így, mikor a szabadságharc leverése után a magyarság történelmi tudata is politikai ellenőrzés alá került, nem volt nehéz a ,,fényes magyar múltat" megölni és a halszagú atyafisággal helyettesíteni noha ez a magyar őstörténetre végzetesnek bizonyult. Történettudományunkat helytelen ösvényre állították, amely száz esztendős fárasztó gyaloglás után - sehova sem vezetett. A honfoglalás előtti korból találgatásokon és hipotéziseken kívül konkrét történelmünk, határozott kronológiával, nincs és ez a "nincs" megdöbbentő ítélet történettudományunk száz év óta tartó meddő piszmogására.

Akkor, amikor más nemzetek történettudománya néhány megvizsgált és megbeszélt adatból határozottan és energikusan megfogalmazza történetének egy-egy darabját, mi tízszerű annyi sokkal meggyőzőbb adat fölött is csak hezitálunk, vagy ha mégis van adat, amit beépítünk történetünkbe, abban rendszerint nincsen köszönet.

A "magyar" népnév ókori nyomainak kutatása a déIkaukázusi térben már 150 éve megindult. Erre vonatkozó adatokat a legkülönbözőbb kútfőhelyekben éppúgy, mint földrajzi elnevezésekben, más népek emlékezetében és közvetett utalásokban olyan meggyőző mennyiségben és minőségben találtunk a másfél évszázad folyamán, hogy az ebből következő konklúzió apodiktikus érvényű kimondásához a német történettudománynak (ha saját népéről lenne szó) ennek tizedrésze is elég lett volna. A "hivatalos" magyar történettudomány ezzel szemben egy délkaukázusi eredet és múlt konklúzióját, mint lehetőséget is elvetette, mert ezt "finnugor eredetünk" kizárja, és ez valóban így is van. Azzal a lehetőséggel, hogy esetleg délkaukázusi származásunk zárja ki a finn-ugor eredetet, történettudományunk nem számolt.

Nem számolt annak ellenére sem, hogy honfoglaláskor magunkkal hozott kultúránk (vallásunk, művészetünk, szokásaink) határozottan délkaukázusi volt, (2) nem számolt annak ellenére sem, hogy a honfoglalás után nyelvünk módosult, nem számolt annak ellenére sem, hogy a Fekete-tenger Kaukázus - Észak-Káspi vonaltól északra a "magyar" népnév sehol semmiféle torzulásában, semmiféle helynévben elő nem fordult.

Eszközöljünk ezzel szemben egy betekintést a Kaukázus vonalától délre eső világba.

Kr. e. a 17. szd-tóI Kr.u. a 10. századig eltelő 2700 év folyamán babiloni, egyiptomi, asszír, káld-huni, perzsa, görög, örmény, római, bizánci és arab kútfőkben, különböző korokból származó különböző nyelveken, különböző írásrendszerűekkel, írásmódokon leírt és különböző helyeken talált leletek adatai újra és újra értesítenek egy népről, amelynek a neve határozottan és egységesen "m" hanggal kezdődik és van a belsejében egy lágy mássalhangzó, amelynek pontos visszaadására a fenti nyelvek fonetikai rendszere képtelen. Ezt a rejtélyes mássalhangzót ezek a nyelvek megpróbálják jelölni "d", "dz", "t", "th", "tz", "ts", "z", "k", sőt "x", betűjeggyel is, sőt az arabok "d", "dzs", az örmények "gh" hangokkal is

Ez a név a Kr. e. 5. szd.-ig "mita", "mitha" (többesben mitanni), "mada", "méd", "médj"",médz", "manni", "manda", "maza", "matia" (többesben matiani) "matsi" (többesben matsien), "musk", "max", "mag", torzulásokban jelenik meg, illetőleg, a különböző írásrendszerűekből latinbetűs írásra ilyen formában tette át ezeket a neveket az írástudomány.

Feltűnő, hogy a Kr. e. 5. szd.-tól kezdve, a káspi-vidéki és kaukázusi individuális népnevek felbukkanása során ugyanezek a nevek az -ar, -or, -er, -ir, -inna népnév-végződéssel ellátva jelennek meg a következő formákban: "inad-inna" (a madából), "max-era" (a musk-ból), matchar (a matsi-ból), mezori (többes), mezorani (többes), mazori (többes ), megari és maghiori mind kettő többes ), mazar, madzar, madjyr, matchar, magior, maghiar, mogher, makar, madar, végül madzsar írásmódon.

Ugyanez a név kisebb-nagyobb torzulásokkal megjelenik a délkaukázusi és káspi-környéki tér különböző földrajzi neveiben is.

Mindezek alapján apodiktikus érvénnyel ki lehet mondani, hogy ilyen nevű nép, vagy népek a Kr. e. 17. és a Kr. u. 10. századok közti korban Elő- Ázsiában létezett, vagy léteztek. Ezzel szemben a dél- kaukázusi térben és a Káspi- környéken ma semmiféle "m" hanggal kezdődő nevű nép nem található, de az egész Eurázsia területén is csak három van, Keletázsiában a "mandzsuk", Indiában a "mundák" és Közép-európában a "magyarok". A fenti különböző torzulású formákból kiszublimálható fonetikai bázis feltűnően hasonlít a "magyar" népnévre, amelynek 1100 év alatt magának is voltak Magor, mogyer és megyer torzulásai, sőt, amint ezt egy dr. Weinlein János nevű, volt magyar gimnáziumi igazgató és volt debreceni egyetemi magántanár ma Németországban magyargyalázó tanulmányaiban gúnyos következetességgel állandóan és sértő szándékkal használja, van egy "madjar" és "mátyár" torzulása is.

Földrajzi nevekben ez a népnév a következő helyeken és torzulásokban fordul elő (a lista természetesen nem teljes)

Maxera dél-káspi folyó Ptolomeusnál (3), Mazara nevű város a Tigris és az Eufrát forrásvidékén, (4) Matsar nevű erőd a mai Pejbárt közelében, (5) Madzar nevű város á Kuma és Bybala összefolyásánál az észak-káspi térben, a Kaukázus Magyar-Hegység neve, (7) a Fekete-tenger Magyar-tenger neve, (8) a különböző örmény történelmi és földrajzi munkákban említve "Madzsar-völgy", "Madzsarok faluja", stb. (9)

Ezek a nevek egytől-egyig Kaukázus-káspi-vidéki nevek, sőt, kettő kivételével (Maxera, Kuma-menti Madzar) szubartui nevek, általában pedig elő-ázsiai nevek, éppúgy, mint a felsorolt ókori és koraközépkori nép-nevek is azok.

Feltűnő jelenség az is, hogy ezek a nevek kivétel nélkül szabir viszonosságban, sőt igen kevés kivétellel a "szabir" szó társaságában jelennek meg, mintha a "szabir"-nak valaminő alcsoportját jelentenék. Feltűnő az is, hogy Szubartutól északra a "szabir" a Kaukázus hegység mindkét végén megjelenik (keleten "Szibéria", nyugaton "Zaporogje" ), és keleten éppúgy ott van a társaságában a Kuma- menti Madzar, mint ahogy a nyugati térben is ott van a "Mare Mazari", vagy Mar Magior.

Mindezek a tények meglehetősen hangosan beszélnek s ha melléjük tesszük mindazt, amit népünk "szabir" és perzsiai vonatkozásairól történettudományunk egyik legfőbb Árpádkori forrása, Konstantinos Porphyrogenitos elmond és krónikáink írnak, egyszerűen érthetetlenné válik, hogy ez az anyag a magyar történettudomány őstörténeti komplexumából, még mint kuriozitás is teljesen hiányzik. Az embernek az az elutasíthatatlanul gyanakvó érzése támad, hogy történettudományunk finnugoristái féltek ezzel az anyaggal szembenézni.

Mióta aztán a szumir-magyar nyelvrokonság, sőt a szumir-etruszk-magyar nyelvrokonsági (10) semmi esetre sem alaptalanul jelentkező ténye felbukkant, egy szabir- magyar viszonosság fentiekben summázott tüneteit egyszerűre a bizonyosság ereje tölti meg s ez a bizonyosság egyszerűre kardosan és páncélosan lép a "finnugor" elmélet és a finnugor teóriára épített "hivatalos" magyar történettudományi hipotézis elé.

A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabban álló ténye egyelőre még nem azt kéri száztíz esztendőnek száztíz magyar tudósától számon, hogy miért és mennyiben "finnugor" nyelv a magyar nyelv, sőt még csak nem is az egyelőre a kérdés, hogy milyen alapon lett "finnugor" a magyar őstörténet is.

A magyarság délkaukázusi eredetének egyre szilárdabban álló ténye egyelőre még csak azt kéri számon, hogy miért, s hová sikkadt el a délkaukázusi eredet már 150 évvel ezelőtt felismert lehetőségének teljes és gondos anyaggyűjtése? Hová sikkadt el a Közel-kelet ókortörténetének magyar művelése és miért nem mozdított meg a magyar tudománypolitika 110 éven keresztül egyetlen szalmaszálat sem a szumir nyelv és archeológia művelése érdekében, azután sem, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a szumir ragozó nyelvű

Miért tanulmányozta a magyar nyelvtudomány csak a finnugor anyagot?

Az ember eltűnődve csóválja a fejét azon, hogy őstörténetünk számos különböző adalékai tömegében milyen kevés figyelmet szentelt történettudományunk annak a körülménynek, hogy a honfoglaló magyarság nem egy nyelvet beszélő mennyiség volt, hanem két különböző részből tevődött össze, amely két rész két különböző nyelvet beszélt.

Még inkább nő a csodálkozás, ha az ember tekintetbe veszi, hogy az árpádkori sírleleteken végzett antropológiai vizsgálatok summázása szerint, a honfoglaló magyarság zömének egyik (és nagyobbik) fele az u.n. Kaukázus-turanid fajhoz a másik (és kisebbik) fele pedig az u. n. kelet- balti fajhoz tartozott.

Hogy a Kárpátmedencét megszálló törzsszövetség, melyről pozitíve tudjuk, hogy mindössze néhány évvel a honfoglalás előtt alakult meg, két különböző néphez, sőt fajhoz tartozó törzsekből szerveződött nemzetté össze, őstörténetünknek egyik legkétségtelenebb ténye. Az "etelközi vérszerződés" szinte már közhely, olyan tény, amit még a magyar történettudomány Bach-huszárjai közül is kevesen mertek kétségbe vonni, viszont a kétszerkettőnél is nyilvánvalóbb, hogy egy népnek, ha előzőleg is egy kötelékben élt, nincs szüksége "vérszerződésre". Ha a honfoglaló nép, előzőleg kazár fennhatóság alatt, egy közös "kende" vezetése alatt, tehát egy és ugyanazon szervezetben élt, mint faji egység, már századok óta együtt, akkor az etelközi "vérszerződés" értelmetlen és indokolatlan ostobaság.

Antropológiai vizsgálataink, a honfoglaló törzsek két különböző nyelvet beszélő volta, a tény, hogy honfoglaló őseink törzsszövetsége különböző összetevőkből formális szerződéssel állt egyetlen politikai kategóriává össze, a legkisebb kétséget is kizáróan bizonyítják, hogy népünk, különböző kisebb csatlakozott elemeket nem számítva, két fajilag és nyelvileg különböző nép összetétele.

Az egyik nép a hazai és külföldi történelmi kútfők és a hagyományok, valamint a kulturális jelek és antropológiai megállapítások szerint kétségtelenül és vitathatatlanul a délkaukázusi szabir nép, a másik pedig szintén történelmi (főleg külföldi) kútfők, népemlékezetünk és antropológiai megállapítások szerint a volga-vidéki onogur nép.

Úgy hiszem, hogy szinte apodiktikus formában ki lehetne mondani, hogy a "magyar" nép a szabir néphez tartozó törzsek és az onogur néphez tartozó törzsek 9. szd.-i szövetkezéséből jött létre és szinte csodálatos, hogy ezt a magyar történettudomány már régen ki nem mondta. Szinte már csodálatos, hogy Hóman Bálint szerint a honfoglalók onogur törzsek voltak, akik "szabir elemeket is hoztak magukkal".

A magyar mondák és hagyományok, a középkori magyar krónikák, a középkori és koraközépkori bizánci, örmény és perzsa kútfők, egy magukkal hozott délkaukázusi kultúra jelenlétének számos jele, a délkaukázusi térben található számos "magyar" vonatkozású földrajzi és archeológiai ténynek "szabir" társaságban való megjelenése, a honfoglaló magyarságnak a honfoglalás után még hosszú időn át fenntartott délkaukázusi kapcsolatai (11), a magyarság "másik" nyelve, végül pedig az antropológiai felvételeknek eredménye, mint csodálatos egybevágó és egy pontban összefutó, azonos bizonyítékok összefoglalása után annak ki nem mondásához, hogy a honfoglaló magyarságnak igen jelentékeny hányada a szabir népből származik, már határozottan és letagadhatatlanul a kedvenc a priori hipotézishez való konok és nem túlságosan "tudományos" ragaszkodás kellett.

Annak kimondása ugyanis, hogy népünknek csak egyik - és nem a legnagyobb - összetevője volt onogur, egyszerűen egy óriási lavinát indított volna el őstörténetünk terén.

Ennek a ténynek őstörténetünket illetően perdöntő fontossága van. Azt ugyanis, hogy merre vezet a magyarság őstörténetének útja, a délkaukázusi térbe-e, vagy az urali erdők veremlakásai felé, visszafelé haladva, az dönti el a két összetevő szétválási pontjánál, hogy a kettő közül melyik a súlyosabb, nagyobb és fontosabb összetevő, a szabir- e, vagy az onogur? Ezt pedig az dönti el, hogy melyik kategóriából származott a Megyer törzs.

A Megyer- törzs hovatartozásának kétségtelen és korrekt megállapítása dönti el a kérdést, hogy melyik vonal jelenti a magyar nemzet történetének folytatását a hon foglalástól visszafelé, mert amelyikhez az tartozott a két összetevő közül, nemzetünk eredetének az a főága. A másik csupán mellékág, amely belefolyt.

A magot, ami körül a honfoglaló törzsszövetség létre jött, majd aztán nemzetté kristályosodott, a Megyer- törzs jelentette. A Megver- törzs fejedelme lett a létrejött törzsszövetség vezetője. A Megyer- törzs adott a kialakuló nemzetnek 412 éven át uralkodó családot és az adta a nevet, melyet az mai napig visel. A Megyer-törzs volt a honfoglalás kezdeményezője, irányítója, a Megyer-törzs szervezte a meghódított területet országgá és a Megyer-törzs köré tömörültek a többiek. A Megyer- törzs a magyarság kétségtelen és vitathatatlan magja és a magyar történet a honfoglalástól visszafelé a Megyer- törzs története név és lényeg szerint egyaránt.

A kérdés, az őstörténetünkben rendet teremtő kérdés az, hogy szabir volt-e a Megyer- törzs, vagy onogur? És ha szabir volt, vajon egyetlen szabir törzs volt-e hát a többi csupa-onogur törzs között?

Történettudományunknak talán legsúlyosabb tévedése az volt őstörténetünk problémájának kezelésében, hogy a Megyer-törzset a priori onogur törzsnek tekintette. Ha ezt a hibát a vogul-gyökök következtében el nem követi, a magyar őstörténet problémája régen meg lenne oldva.

Hogy ez a súlyos hiba előállt és nyolcvan év alatt sem képes a magyar történettudomány korrigálni, azért kizárólag azok a felelősek, akik mindkét nemzeti tudományunkat a vogul-gyökökre építették át. Hogy ezeknek az embereknek a hatása (és erőszaka) milyen elképesztő mértékben érvényesült, az akkor tűnik ki igazán, ha átgondoljuk, hogy a Megyer-törzs egyszerűen nem lehetett onogur törzs és erre 80 év alatt nem jött rá senki.

E sorok írója nem a középkori magyar krónikákra és nem Konstantinos Porphyrogenitos ezerszerű idézett könyvének ezerszerű idézett harmincnyolcadik fejezetében foglaltakra utal, ahol az ezer évvel ezelőtt élt tudós bizánci császár két Árpád-unokának, tehát a Megyer-törzs két prominens tagjának közlése alapján írja meg, hogy az ősöket nem türköknek, hanem "asphali" szabiroknak hívták, elvégre ha ezt a magyar történettudomány Konstantinosznak sem hitte el, miért higgye el ezt a kútfőhivatkozást nekem.

E sorok írója kétszerkettőre hivatkozik, amit meg nem cáfolhat semmiféle forráskritika, és a "két nyelvet beszélő honfoglaló magyarság", meg a "vérszerződés" tényeiből se két tény nyilvánvaló hátteréből indul ki.

Az onogur törzsek hosszú évszázadokon át szervezetszerűen együtt élő kötelék, "nemzet" voltak. Ez a kötelék, illetőleg az, ami ebből megmaradt, Kr. u. 680 óta, Onogoria megdöntése óta, mint tulajdon egykori birodalmának határőrvidékére kitelepített gyepűnép, kazár fennhatóság alatt, egy a kazár kormányzat által kinevezett katonai kormányzónak, a "kendének" a kormányzata alatt élt bizonyos autonómiában. A győztes kazárok által a vereség után "detronizált" uralkodó család, a "gyula-ház" hatáskörét ez a kende veszi át és ez a kende kezdetben valószínűleg nem is onogur, hanem valami más, kazár szempontból megbízhatóbb elem, (12) talán kők-türk, talán más a meghódított Onogoria segédnépei sorából. Ennek a kendének onogurok élére helyezett családja és törzse az évszázadok folyamán az onogur törzsek között élve bizonyos fokig és értelemben esetleg el is onogurosodott, és mint afféle "labanc" gyakorolja a hatalmat a kazár kormány intenciói szerint. Maguk az onogurok, talán hagyománytiszteletből, talán dacból hallgatólagosan és önként tanúsítanak tiszteletet az egykori uralkodó család törzsvezéri státusba lesüllyedt feje, a gyula iránt is, aki Attila leszármazottja.. Erről a családról Hóman Bálint (13) azt állítja, hogy ez Álmos családja és ennek a törzse, a gyula törzs, a Megyer-törzs.

Hóman Bálint előadása a "Magyar Történet"-ben sajnos nagyon pongyola és állításai egymásnak ellentmondók. Dentu- Magyariáról pl. azt állítja, hogy az Onogoria volt, holott Onogoria nem a Meotiszban volt és 680-ban már megszűnt, viszont Álmos, "Dentu-Magyaria bölcs és vitéz fejedelmének", Ügeknek fia, 140 évvel később született. A honfoglaló Árpádot "ifjú fejedelemnek" írja, noha legalább 50 éves volt. Az idézett munka 67. lapján ilyeneket ír az onogur törzsszövetségről: "Fejedelme nem volt. Háború idején a kagán bizalmasa (a kazár kagáné), a hozzá szító törzsfők (14) közül kirendelt fővezér állt, élükre. Békében csak a vérségi összetartozás tudata főzte őket össze. .. Az etnikai egység teljes volt, de a népi egyéniség - politikai önállóság híján - kifelé nem érvényesülhetett". Két bekezdéssel odébb viszont ilyenek állnak : "A törzsszövetség élén még mindig (a 9. szd. közepe) a kazár kagán által kiszemelt fővezér, a kende, vagy kündü állt, de mellette már feltűnik egy másik méltóság, a gyula, kit az idegen nép tényleges uralkodójának néznek... Előd, kende hatalma csak kazár összeköttetésén, a kagán bizalmán alapult. A kazár hatalom még útját állta az ősi hagyomány és a tényleges erőviszonyok érvényesülésének de a törzsszövetség keretén belül már a Megyer-törzs jutott túlsúlyba" (Hogy hogy engedték ezt meg a kazárok, meg a 20.000 lovassal rendelkező kende, azt Hóman nem magyarázza meg.)

De nem magyaráz meg Hóman Bálint mást sem. Nem magyarázza meg, hogy ha törzseket "összefőzi a vérségi összetartozás tudata'' és "az etnikai egység teljes", miért volt szükség a besenyő támadás után "vérszerződésre" a törzsek között? S ha a Megyer- törzs feje, a "gyula", ősi jogon a törzsszövetség feje, immár a század dereka óta, miért kellett azzá választani? És hogy lehet az, hogy a honfoglalást követően mégis Tétény (?) a "gyula" és nem a Megyer-törzs a "gyulák törzse", s Álmos ükunokája, Géza, majd a "gyula" leányát fogja feleségül venni, aki az Árpádokkal még csak rokonságban sincs?

A gyulák törzse, talán a Keszi törzs, merőben, határozottan és kétségbevonhatatlanul különbözik a Megyer törzstől.

Konstantinos Porphyrogenitos idézett munkájában közli, hogy a fellázadt és később a magyarokhoz csatlakozott "kabar" törzsek körében a kivezényelt kazár haderő vérfürdőt rendezett és ez a három törzs ezért szökött meg. A "kabar" szó nem népnév, hanem megjelölés, ami annyit jelent, mint elégedetlen, zúgolódó, háborgó, lázadozó, zavart okozó. A szó ősi szumir gyökről ("háb") származik. ókori babiloni forrásokban Kr, e. 1100 körül jelenik meg, az Egyiptomból kiűzött u. n. hikszoszok Szíriában és a mai Palesztina területén kódorgó, rablóhadjáratokat végrehajtó, turbulens kötelékeit; a felbomló hikszosz haderő csavargó egységeit hívják ezek a források "habiru-knak. A szó, amint látni fogjuk, asszírok közvetítésével belekerül a szabir nyelvbe és a magyar "háború", "háborgó", "habar", "kavar" szavak formájában mind a mai napig megvan a fenti jelentéstartalommal. Háb (szum.) "habir" (babil., asszír), "kabar" (szabir), háború, habar; kavar (megy) ugyanazon szócsoport. Kazárokra vonatkozó forrásokban ezt a szót nem találtam (15), s ha ez a negatívum jelent valamit, a "kabar" megjelölést szabirok adták ezeknek a lázadó törzseknek

1. Ugyanez a veszély fenyegeti most a Dr. Bobula Ida hereroizmusával megindult szumir--magyar összehasonlító nyelvkutatás ügyét, amelyet máris diszkriminált egy csomó ostoba merész cikk és könyvpublikáció olyan személyek részéről, akiknek még elemi nyelvészeti és történettudományi ismereteik sincsenek

2. Népművészetünkön ma is érezhető "perzsa" elemek szinte közhely. A "massagéták" vérszerződési szokását ugyanúgy írja le Herodotos Kr. e. az 5. században, mint őseinkét Anonymus. A napimádás és lóáldozat a Káspi-népek ókori szokása, ugyanúgy, mint honfoglaló őseinké, amit Herodotos erről ír, akár őseinkről is írhatta volna. Sajnos pogánykori ceremóniáink és azok kultikus szövegei, amelyek rovásírással fába lehettek vésve, a térítés után állandóan üldözött óhitű papokkal együtt pusztultak el, Ami sovány értesülésünk van, krónikáinkban maradt meg "... colos filius (t. i. Vatháé) nomine Janus multum postmodum tempore ritum patris sequendo congregavit ad se magos et pythonissas et haruspices per quorum in, cantationes valde gratiosus erat apud Dominus ..." (Thuróczi Chronica Hung. p. 11., c. 39.) A méd, avar, káld, perzsa mágusoknak és kultuszuknak nagy irodalma van. "Magorum autem religionem sectantur Persae, Parthi, Bactriani, Chorasmii, Arii, Sacae, Medi at plures aliae barbarae nationes" - írja Lucianus. Nyelvünkben számos perzsa szó a perzsákkal való tartós és rendszeres érintkezésre mutat s ez az Ob és Tobol vidékén lehetetlen lett volna. Ruházatuk fegyverzetük, katonai és méltóság neveik szintén Elő-Ázsiába helyezik őseinket.

3. Ptolomeus Cosmographia, Lib. V.

4. u. o.

5. Theophylactus Simocatta: Heraclius per idem tempus rursus in Persidem se inferebat (Kr. u. 626-ban) ... Theodorus et Andreas Mazarorum oppidulum vetustate ruinosum instaurant (görögben; "tó phrourton tón Matsarón) quod a Bajudaes non procul distabat" (Historiarum Lib. VIII.)

6. Jelen mű harmadik fejezetében említett Kuma- menti Madzar nevű város (Madzar). Helyi hagyomány szerint ókori "szkitha" város, amely a 14..század közepéig fennállott. Ibn Batuta arab író (1302-1377) még járt benne. Romjainak kőanyagából sokat felhasználtak Jekaterinograd építéséhez a 18. században. Medicis Mihály örmény lelkész, aki a boltozatos sírokat is megnézte 1820-ban, említi könyvében. Ír róla Fejér György, Kállay Ferenc (1. o.), gr. Kuun Géza (1890), végül Bendeffy László (1941-1942). A Hóman-Szekfü Magyar Történet annyira agyonhallgatja, hogy még könyvészetében és forrás-felsorolásában sincs benne. Bendeffy hipotézise helytelen, de kutatási anyaga különb fogadtatást érdemelt volna.

7. Ószláv forrásokban, általában Dél-Oroszország népei így hívták a középkorban.

8. A "Fekete-tenger" név csak a 17. században kerül használatba, addig az európai földrajztudomány "Mazar" v. "Magion" tengernek ismeri, Egy 1350 körül kiadott, talán portugálok által rajzolt térkép "Mar Magion"-nak, egy 1564-ben kiadott velencei térkép "Mare Mazara"-nak, egy 1596-ban kiadott másik velencei térkép már "Mare Maggiore"-nek jelöli. Mivel a "Maggiore" helyi eredetű név nem lehet (jelentése szerint is értelmetlen volna, mert "maggiore" nagyobbat jelent olaszul) önkéntelen olaszosításról lehet szó a "Magiorból". A másik térkép "Mazara" névjelölése ezt kétségtelenné teszi, viszont az olasz "maggiore" kiejtése "madzsóre" szinte pontosan azonos a "magyar" szó kiejtésével, ami mellesleg olaszban "ungherese".

9. Orbeli és Indsidsian műveiben. Minderre egyébként még részletesen visszatérünk.

10. Lásd bővebben V. A. Padányi: "A New Aspect of the Etruscan Provenance" c. tanulmányban.

11. Konstantinos Prophyrogenitos közli velünk " ..Ad Turcos vero ortum versus in Persidis partibus habitantes, negotiatores suos mittunt etiam nunc ii, qui occidentem incolunt predicti Turcae invisuntque illos et responsa saepe ab illis per hos accippunt" (De administrando imperio, 38. f.)

12. Jóval előbb, a hatvan éves kök-türk uralom idején például (570-530) a kök-türk kormányzat a gyula-ház mellőzésével az Ermi-nemzetséget állította az onogurság élére.

13. Hóman-Szekfü Magyar Történet, I. köt. 67-68 lapok.

14. Ez a történetírás frazeologia már több, mint bosszantó. 50-60.000 lelket számláló magyar népi egységek vezére következetesen "törzsfő", de ugyanennek a kornak 3-4-5000 szlávját vezető frank megbízott, egy Pribina, egy Kocel. ez, herceg" Hóman előadásában, egy nagyobb szláv vazallus-kerületnek a vezetője meg, egy Mojmir pl. "fejedelem".

15. Csak Konstantinos Porph.-nál van meg és "kavar" formában a Salzburgi Krónikában

Ez a lázadás minden logika és valószínűség szerint az egykori onogur uralkodócsaládnak, a kazárok által detronizált Bat-Baján törzsvezéri színvonalra lesüllyedt s a kende alá rendelt utódainak, a törzsében robbant ki s a vérfürdőt ebben a törzsben rendezte a lázadás elfojtására kirendelt kazár haderő. Erre utal a törzs honfoglaláskori neve "Keszi", (szumirban "kais?), amely "maradékot", "maradványt" jelent s az elnevezés minden valószínűség szerint erre a vérfürdőre utal. A törzsnek eredetileg más neve lehetett.

Ez a Keszi-törzs a honfoglalás után az erdélyi részekben telepszik Ie, az onogurság legközvetlenebb rokonait jelentő "székelyek" között, akik a hagyomány szerint "hét emberöltővel a magyar honfoglalás előtt" vándoroltak a Kárpát-medencébe s talán azzal a második csoporttal azonosak, amely a Bat-Bajánt cserbenhagyó és a kazár támadás elől a Balkánra vándorló bolgárok (678) után egy évvel,679-ben, a bizánci források torzításával "Kotragos"-nak nevezett legfiatalabb testvér vezetése alatt nyugat felé vándorolt. A 679 és 896 (honfoglalás) között eltelt idő mindenesetre - 217 év - valóban "hét emberöltő", hétszerű 31 év, s ennyi idő alatt a rokonság konkrét tudata és emlékezete nem halványulhatott el az egyazon népből érkezett régebbiek és újonnan érkezettek között. Mindenesetre a "gyulák-törzse", a Keszi-törzs Erdélyben települ meg, a Megyer-törzs viszont az ország kellős közepét foglalja el és a gyulák még abban is különböznek az Árpádoktól, hogy egészen külön külpolitikát folytatnak s különállásukat majd Szent István az oroszlámosi véres csatában fogja megszüntetni.

A "gyulák-törzse" csaknem bizonyosan a Keszi-törzs és határozottan nem a Megyer-törzs. Álmos tehát nem lehetett az onogur törzsszövetség "gyulája". (16)

A Megyer-törzs, az etelközi törzsszövetkezéskor, a hét szövetkező törzs között a leggazdagabb és a legerősebb. Az egykori kende nem-onogur, talán kők-türk fajú (Kürt) törzsénél is erősebb, a gyula törzsénél is erősebb és már maga ez a puszta tény is szinte kizárttá teszi, hogy a Megyer-törzs a lebediai onogur törzsek közé tartozott, hisz a kende törzse ellenőrizte a többit, de az is szinte kizárt dolog, hogy a gyepű-népként kezelt onogur törzseknek kende által kormányzott világába belefért volna a kende hatósága alá egy a Megyer-törzset vezető, Álmos méretezésű, Kievet birtokló személyiség és egy a kende törzsnél jóval erősebb, gazdagabb törzs. Ilyennek kinövését a kende nem tűrte volna, de meg a nehéz határőrszolgálat, a kötelező katona kontingens (20:000 lovas) anyagi és véres terhei megerősödést nem is tettek lehetővé. Álmos pozicíója nem egyeztethető össze a kende és a gyula státusával és a dolgoknak a régi időkben is megvolt a maga rendje és logikája...

Egy "onogur" Megyer-törzs és egy "lebediai" Álmos furcsa, kétes, valószerűtlen és minden pontjában ellentmond a helyzet és az alakulás logikájának. Márpedig mindenben van logika s a történelemnek a logika az első és legfontosabb segédtudománya.

E sorok írója hosszú-hosszú éveken át sokszor feltette magának azt a kérdést, hogy milyen józan ok, vagy tételes közlésadat zárja ki azt a lehetőséget, hogy krónikáink és hagyományaink Dentu- Magyarfája és Lebedia két egyidejű, de különböző képlet volt.

Van-e hát bármi is a forrásokban, ami ezt a lehetőséget kizárja azon az egyetlen negatívumon kívül, hogy az egykorú, kútfőként szolgáló innen-onnan összeszedett megjegyzések gazdái nem tudnak arról, hogy két különböző de szomszédos képlet létezik. Az individuális népnevekkel amúgy sincsenek tisztában még a bizánci források sem; az általánosan használt "türk" megjelölésbe sok minden belefér.

Viszont minden, szituáció és fejlődés és logika szinte türelmetlenül arra mutat, hogy két egyidejű de különböző képlet létezéséről van szó. Miért ne létezhetett volna Meotiszban egy kaukázus-turanid fajú Dentu-Magyaria és tőle észak-északkeletre egy kelet-balti fajú "Lebedia" egy és ugyanabban az időben? Ki az és hol van az a tudós; aki ennek a lehetetlenségét vagy akárcsak valószínűtlenségét ki tudja mutatni? Lebedia közvetlen északi szomszédságában pl. létezett egy akacir (barszil) politikai képlet is.

E sorok írója tucatnyi kifogástalan érvet tud felsorakoztatni arra, hogy Dentu-Magyaria és Lebedia egy és ugyanabban a korban, egymás mellett létező két külön, politikai, faji és nyelvi kategória volt, amelyek közül a egyiknek, a meotiszi Dentu-Magyariának központi törzse a Megyer és a feje Álmos, a másiknak, a Donec-Don közén elterülő kazár vazallus-tartománynak, pedig egy a kazár kormányzat által kinevezett tisztviselő, a kende volt a 9. század második felében. Az egyik, Dentu-Magyaria szabir volt, a másik, Lebedia, onogur.

A nagy magyar őstörténeti rejtélynek ez a megoldása, a két külön politikai és faji képlet, egyszerűre csodálatos rendbe, értelembe és logikába állít minden eleddig egymással szembenálló, egymásnak ellentmondó forrásanyagot.

Megmagyarázza a "vérszerződést", amely e nélkül kissé naiv. Megmagyarázza a két különböző nyelvet beszélő honfoglalókat. Megmagyarázza perzsa kultúr anyagunkat, meg magyarázza Konstantinos Pbrphyrogenitos ellentmondó feljegyzéseit, megmagyarázza krónikánk szövegeit. Megmagyarázza Evilathot és a kovarezmi feleséget és igazolja Bartucz antropológiai összesítését.

Megmagyarázza, hogy miért kellett a kazároknak az Alsó-Don Meotisszal szembeni vonalát 834-ben egy erődrendszerrel megerősíteni. Megmagyarázza Vernadskynak azt az állítását, hogy Kievet Álmos építtette 840-ben. Megvilágítja Dentu-Magyaria "Magyaria" nevét, megmagyarázza, hogy miért volt az, hogy őseink egykoron "non Turcae, sed Sabartoeasphali dicebantur" és megmagyarázza, hogy a "Magyar" elnevezés olyan gyakran előfordul a Kaukázustól délre elterült egykori Szabiriában.

A nagy magyar őstörténeti rejtélynek ez a megoldása megmagyarázza az onogurokra vonatkozó (egyébként igen sovány) értesüléseket is és mivel a szabir (nem pedig onogur) Megyer törzsnek az onogurokhoz semmi köze nem volt a vérszerződésig, nem kell holmiféle "mansoi"-kat valahonnan az urali őserdőkből előkaparnunk a "magyar" népnév eredetéhez. A "magyar" szónak kazár anyagban halvány nyoma sincs.

Dentu-Magyaria a kazár birodalom nyugati határán túl fekszik, tehát északi része nyugatra esik a határőrvidéket jelentő Lebediától, mely a Kazár birodalomnak egy tartománya. Dentu-Magyaria az Azov - Alsó-Don Donec - Alsó-Dnyeper által bezárt térben terül el s a Dnyeperre támaszkodva felnyúlik Kievig. "Lebedia", vagyis a kazár határőrvidék, ettől a hosszú, észak felé nyúló, ék alakú képződménytől keletre, a Donec-Don közben fekszik, s ez a kanyar maga csaknem akkora, mint Csonka-Magyarország fele. És 1200 évvel ezelőtt határok, határ megállapító bizottságok, térképek, határsorompók és fináncok - nincsenek, A két képletet nagyjából a Donec választja el egymástól.

Dentu-Magyaria független szabir állam. Lebedia kazár főuralom alatt álló onogur határőrvidék. A két nép fajilag is, nyelvileg is különbözik, csak egyben azonosak, mind a kettő turáni.

A határőrvidék Kr. u. 680 körül jön létre, mikor a győztes kazárok ide szorítják ki a legyőzött Bat-baján megtépázott törzseinek egy részét s ezt a határőrvidéket majd csak 100 évvel később kezdik Lebediának hívni, a- szomszédok.

Dentu-magyariát két emberöltővel később, az Abbaszida imperializmus arab nyomása elől ideszoruló szabirok alapítják, mégpedig a kazároktól függetlenül és az alatt a másfél évszázad alatt, amíg fennáll, soha kazár fennhatóság alatt nincs. Ellenkezőleg, a kazár birodalom hadilábon áll velük. Dentu-Magyaria hadereje nem szolgál a kazár hadseregben. Dentu-Magyaria hadereje önálló háborúkat vív, 839-ben pl. az Aldunánál, 860-ban Krímben, 862-ben a Kárpátmedencében, amint erről Hinkmár érsek értesít.

Ennek a politikai képletnek a vezető törzse a Megyer törzs, ettől veszi a nevét Dentu-"Magyaria" és ennek fejedelme az ország utolsó évtizedeiben Ügek fia, Álmos.

Ennek a szabir képletnek a lakossága a 880-888 közötti besenyő előnyomuláskor kettéválik. A Kaukázus nyugati vége Kubán- Azov-Don torkolat körül lakó rész a besenyő fenyegetés elöl régi hazájába, a Kaukázus mögé, az ott maradt rokonokhoz húzódik vissza, a nyugatnak meg északnak kiterjedt Dnyeper-vidéki rész pedig a Dnyeper mögé hátrál, ahol aztán a hasonló sorsot ért és szintén idehúzódó onogur törzsekkel kötnek szövetséget, egymást "vértestvérekül" fogadó szerződést a közös védekezés céljából.

A vérszerződés két vagy több különböző képlet szerződése. Az onogur törzseknek önmagukban nem lett volna kivel szerződniök, hiszen ők amúgy is egy nép voltak már századok óta, ők vérségi kötelék voltak, nekik nem kellett a vérüket összecsurgatniuk. Vérüket csak különböző vérűeknek kell keverniük, hogy "vérrokonság" jöjjön létre. A "vérszerződés" minden kétséget kizáróan különböző fajú törzsek egyesülése volt, ez sine qua non-ja egy vérszerződésnek. Egyébként újra idézem a tényt, hogy a honfoglaló magyarság két különböző, tehát nem azonos nyelvet beszélt és hivatkozom Bartucz antropológiai vizsgálatainak eredményére.

A következő kérdés az, hogy a két szerződő kategóriából melyik volt a nagyobbik, melyik volt a túlnyomó elem, melyhez a másik csatlakozott, mert a jellegadó bázis nyilvánvalóan a lényegesebb.

Hogy a szabir és az onogur törzscsoportok közül melyik a lényegesebb elem a magyarságban, mint történelmi kategóriában, hogy melyik volt a nagyobbik erő, a nagyobbik mennyiség, tehát a nemzetet adó, jelentő és kifejező bázis, az a puszta tényből, hogy a megalakult törzsszövetség központi törzse a Megyer- törzs, fejedelme Álmos, majd Árpád, azt hiszem nyilvánvaló. A vezetést a lényegesebbik összetevő, a nagyobb szerződő fél veszi át. A nagyobb és erősebb fél az, amely a feltételeket diktálja. A nagyobb és erősebb kategória nem fogja magát a kisebbiknek alárendelni. A gombot varrják a kabáthoz, s nem megfordítva.

Apodiktikus érvénnyel ki lehet mondani, hogy a szerződő törzsek két csoportja közül az volt nagyobb, lényegesebb, a tömörülés létrehozója, amely a Megyer-törzset s annak vezérét, a fejedelmet zárta magába.

Az onogur törzsek vezetője a kende, és központi törzse a kende törzse volt. Úgy hisszük nyilvánvaló, hogy ha az onogur törzsek lettek volna többen, jelentették volna az új képlet bázisát és adták volna "hadnagyaik" a majoritást, ők vették volna a kezükbe a vezetést, ők jelentették volna az "újonnan" létrejött képletet, amely egyéb elemeket "is" vett fel magába.

Hóman Bálintnak az a megállapítása, hogy az onogur törzsek szabir elemeket "is" hoztak magukkal, még az esetben is tarthatatlan volna, ha az onogur törzsek lettek volna a nagyobbik mennyiség. A másik fél ugyanis, akármelyik volt is az, nem lehetett egy olyan jelentéktelen hányad, amit egy mellékmondattal és egy "is"-lel el lehet intézni. A különböző fajú és nyelvű két csoport azért tömörült, mert önmagában mind a kettő gyengének érezte magát. A "szövetkezés" semmi esetre sem lehetett egy jelentéktelen töredéknek egy nagy túlnyomósághoz való csatlakozása. Egy jelentéktelen, alig számba vehető töredék nem szerződik, hanem örül, ha helyet adnak neki. Az kéri a felvételét. A szabir "elem", még ha az lett volna is a kisebb, amit a másik "felvett" magába és "magával hozott", igen jelentékeny lett volna, és az a "jelentékeny", ami több, mint legalább egyharmad. A Hóman Bálint kifejezése olyan onogur túlnyomóságot jelent, amely hat onogur törzset kontemplál a, hétből, sőt szinte csak szabir töredékekre utal.

Próbáljuk elképzelni, hogy a lebediai onogurság 6-7 törzse tett ki, amelyekből - mondjuk - hat törzs jött a Kárpátmedencébe. Arról ne is beszéljünk, hogy az onogur nép eredetileg is mindössze tíz törzset jelentett és ebből öt (besgur) már 570 körül, a kazár inváziót jóval megelőzőleg a Közép-Volga vidékére, a Juliánus- féle Magna Hungariába" költözött (és ahol Julianus a 13. században meg is találta őket). Arról se beszéljünk, hogy a kazárok nemcsak Lebediában létesítettek "határőrvidéket"; hanem birodalmukat körös-körül gyepűnépekkel vették körül, az Onogur birodalom bukása után tehát kerülhettek onogur törzsek pI. a keleti gyepűvidékekre a Jajk vidékre is, a Volga és az Ural közti térbe, mint ahogy vannak forrásadatok, amelyek szerint a Jajk-vidékre is került onogur törzs, az ott élő keleti szabir maradványok közé. Tételezzünk fel hat lebediai onogur törzset és vizsgálódjunk kissé e fölött a lehetőség fölött.

Hat törzs körülbelül 300.000 ember a kilencedik században, és ez hat törzsi hadosztályt (tumant, töményt) jelent, ami hun-onogur hadszervezet szerint 60.000 ember s ez a törzsi védelemre hátrahagyott harmadának, vagy felének leszámításával, amit csak védekezés esetén vetettek be, 30-40.000 főnyi támadóerőt jelent. Nos, egykorú forrásadatokból tudjuk, hogy a kazár hadsereg lebediai katona-kontingense 20.000 lovasban volt megállapítva. Ez mennyiség három törzsnek, a kundu saját kök-türk törzsével együtt négy törzsnek, de ha ez nem adott katonakontingenst, akkor is csak négy törzsnek felel meg (az északi határőrvidék két finnugor törzse, a barszilok, 10.000 embert voltak kötelesek állítani). De ettől a két jellemző adattól függetlenül, ha egy kis vazallus gyepűnép hat, vagy éppen hét törzs lett volna 300-350.000-es létrámmal és 60-70.000 fegyveressel, akkor mennyien voltak a kazárok?

Hat, vagy éppen hét mozgékony onogur katona-törzset, mely az akkori világ legjobb könnyű lovasságát jelenti, nincs hatalom, amely két évszázadon át vazallus-állapotban, elnyomva tudna tartani. Hat onogur törzs, a kazár erőhöz viszonyítva, túlságosan nagy lett volna "gyepűnépnek" s a hódító kazár egy ekkora tömeget semmi esetre sem telepített volna együvé, már t. i., ha a 10 törzsnyi onogur népből az öt törzset jelentő (besgur) (17) s 570 körül a Közép-Volga vidékére vándorolt rész kiválása után egyáltalán maradt volna hat, vagy hét onogur törzs Kurt onogur-bolgár birodalmában. Mivel pedig tízből ötöt kivonva akkor is öt marad, ha erre nincs u. n. kútfőadat, nem maradt. A legjobb esetben is csak öt maradhatott s a kazárok ezeket is valószínűleg kétfelé vágták. Onogur törzsek a keleti határszélre, a Jajk-vidékre is kerültek.

Az "onogur-magyarság" elméletével szemben eddigiekben előadott ellenbizonyítékaim "csak" logikai ellenbizonyítékok s az evidencia tisztelete a vogul-gyökös történettudományi álláspont képviselőiből számos más területen is hiányzik . Szolgálunk azonban kútfő-bizonyítékkal is, és ez Maszudi.

Al Maszudi arab író Konstantinosz Porphyrogenitosz kortársa volt (megh. 957-ben) és két könyvet is hagyott hátra (18) az utókornak. Az elsőt, a "Muruj al-Dhahab"-at 943 és 947 között, tehát Konstantinosz "De administrando imperi"-jának keletkezésével majdnem pontosan egy időben írta és az a 912-től 940-ig terjedő idővel foglalkozik ami magyar viszonylatban Zsolt korának felel meg. Ebben a könyvben a szerző a következőket írja: (19) "Közöljük, hogy Kazáriához és Alániához közel, ezektől nyugatra négy türk nemzet fekszik, amelyek eredetüket közös őshöz vezetik vissza. Ezek részben nomádok, részben letelepedettek, nehezen megközelíthetők és nagyon bátrak. Mindegyiküknek királya van. Mindegyik királyság területe több napi utazás. Tartományuknak egy része érinti a Fekete-tengert. Támadó hadjárataik Róma országáig, sőt csaknem Spanyolországig elérnek. Uralkodnak ezeken a területeken minden más nemzet felett. Köztük és a kazár király között éppúgy, mint az alánok urával is, egyesség van. A terület, amelyen élnek közvetlenül Kazária mellett van. Az elsőt ezek közül a nemzetek közül "Bajna"-nak (ejtsd Bazsna.) hívják, amelyhez a legközelebbit, a másodikat "Bajghird"-nak (ejtsd "Baskird) nevezik. Ez utóbbihoz a legközelebbi a "Bajnák"nak (ejtsd Bazsnák) nevezett nemzet, amely a legharciasabb ezek között a népek között és a következő ismét másikat "Nukardah"-nak (ejtsd Unukardá) nevezik. Királyaik nomádok."

A nevek, bár azokat már maga Maszudi is eltorzítva préselte bele az arab írásjelek kényszerzubbonyába, tovább torzította őket a 900 évvel későbbi olvasó és újabb torzítással írták át őket latin betűkre, magyar nyelvész szakember számára tisztán felismerhetők. (20) A "Bazsna" mai magyar- nomenklatúrával "besenyő", a "Baskird" "baskír", a "Bazsnák" "besenyők" és az "Unukardá" "onogur". A besenyő név kétszeri előfordulása - egyszerű egyes számban, egyszerű többesben - talán onnan ered, hogy két besenyő törzsszövetség volt, az egyik (a kisebb) 3, a másik (a nagyobb) 5 törzsből.

Ezekből a népnevekből, amelyeket Maszudi egyébként másik munkájában is (Tanbih) újra pontosan ugyanígy felsorol, tehát értesülése szilárd, tisztán kiviláglik, hogy a magyarság Kárpát-medencébe történt elköltözése után legalább két onogur törzs a mai Déloroszország területén maradt. Egy magános törzs nem jelenthetett "népet" a baskírokkal és a besenyőkkel nagyjában azonos volumennel. Mármost, ha már előbb kiváltak a besgurok (5 törzs), visszamaradt két másik törzs (Maszudi megkülönbözteti a "Bajghird"okat és a "Nukardah"-kat, mint két különböző népet), hány onogur törzs jöhetett a honfoglalókkal a Kárpát-medencébe a tízből?

E sorok írója megismétli - bármit mondanak is a vogul-gyökök - hogy a lebediai onogur törzsek száma nem lehetett több háromnál s ez a kundu nem-onogur fajú (21) és csak csonkán csatlakozott Kürt nevű törzsével együtt is csak három és fél. Dehát kik voltak a hét honfoglaló törzsből a többiek, ha legalább két onogur törzs visszamaradt? Kikkel kötött "vérszerződést" az a három elégedetlen "kabar" onogur törzs, amely "Lebediából" a Dnyeperen túlra vándorolt a besenyők elöl?

A térben a lebediai onogurokon és Dentu- Magvaria szabirjain kívül (22) más turáni népről nem tudunk. Már pedig a Kárpát-medencébe hét törzs költözött, sőt Hóman szerint nyolc.

A tragikus hiba, amely történettudományunkat zsákutcába vezette, a vogul-gyökökből indul el. A kútfőket a vogul-gyökök erőszakoskodása következtében olvastuk rosszul s ez vezetett konfúzióhoz, e miatt váltak a kútfőadatok zűrzavarossá, érthetetlenné és ellenmondókká, pedig azok egybevágók és, Konstantinosz egyes adatait kivéve, megbízhatók és pontosak.

A hiba azzal indult el, hogy a vogul-gyökök miatt az u. n. "man-s-ik"-ból származtatott "onogurok" alapján olvastunk a Bach-korszak óta mindent, ami a külföldi forrásokban van, és "vogul-gyökös" történettudományunkat a beállt és egyre növekvő zűrzavar és ellentmondás sem térítette észre. Nem vette észre, vagy nem akarta beismerni, hogy egyszerűen a kiinduló pont hibás. Nem vette észre, vagy nem akarta beismerni, hogy Al Maszudi kétségtelenül onogur eredetű "Baskir" népe és szintén onogur eredetű "Unukardah" népe mellett a Kárpát-medencébe zömében "onogur" magyarság egyszerűen nem költözhetett és az Etelközben létrejött hét törzsből álló szövetség uralkodó törzse, a Megyer, az onogur kisebbséghez nem tartozhatott.

15. Csak Konstantinos Porph.-nál van meg és "kavar" formában a Salzburgi Krónikában

16. A "Gyula törzs" kétségtelenül eddigelé még megoldatlan rejtély. A honfoglaló törzsek között ilyen nevű törzs nem volt. Viszont a besenyőknek volt ilyen nevű törzsük, amely Konstantinosz szerint: az ő korában (920 körül) )- a mai Moldva területén lakott. Ez a besenyő (vagy talán úz) törzs esetleg átvándorolhatott a Kárpátokon és összeolvadhatott a Keszi-törzzsel amely amúgy is kis létszámú volt, töredéke az eredetinek.

17. Ezek a "besgurok" (baskírok) a Julianus domonkosrendi szerzetes által IV. Béla idejében meglátogatott "Magna Hungaria" magyarjai, akiket al Maszudi is említ a 10. század közepén.

18. Al Maszudi; Muruj al-Dhabab, kiadták Párisban 1861-1878. Al Maszudi; Tanbih kiadták a Bibliotheca Geographorum Arabicorum sorozatban (VIII, mű) Leidenben.

19. I.m 58. bek.

20. Ezeknek a neveknek a megfejtésén nyolcvan esztendeje töri fejét a nemzetközi történettudomány, de csak a Bajghird és a Bajnák szavak megfejtéséig jutott el, megállapítván, hogy az egyik baskír, a másik "Petchenieg". A Bajna nevet bolgárnak, Nukardah nevet "lombard``-nak (! ) vélik, a Bajghirdról pedig úgy hiszik, hogy az a magyarokat jelenti, de a kárpátmedencei magyarokat. Hogy ezeket a neveket a német, francia, angol és amerikai tudósok nem tudták megfejteni, talán érthető. Félrevezette őket az a hipotézisük is, hogy a könyv következő két bekezdésében előadott "Walandar"-nak literált nevű várost, amelyet ez a négy nép együttesen megostromolt a hedzsira 320-ik esztendejében, vagyis keresztény időszámítás szerint 932-ben, Drinápolynak vélik egyesek, amelyet a bolgárok 923-ban, Botond magyarjai meg 934-ben valóban megostromoltak. Hogy azonban ezek a nevek a magyar történettudósok, elsősorban Hóman Bálint figyelmét is elkerülték - aki a Magyar Történet I. kötetének végén adott könyvészeti lajstromában Al Maszudit is felsorolja, valamelyik könyvét tehát tanulmányozta (viszont a fentiek mind a kettőben benne vannak) - ez már megjegyzésre méltó, hiszen egy magyar nyelvérzéke és történelmi képzettségű szakembernek fel kellett volna ismernie ezeket a neveket, éppúgy, mint ahogy azokat e sorok írója is Felismerte. Még meglepőbbé teszi ezt a dolgot, hogy egy magyar szakembert a "Walandar" városnévhez kapcsolt naiv "Drinápoly" kombináció sem befolyásolhatta, hiszen azon felül, hogy ezt a "Walandart" a "görög tartományok (kisázsiai) legkeletibb határa" mellé teszik az arab kútfők (Gardizi, ibn-ai-Athir, Maszudi), a magyar történettudományi irodalomban örmény források alapján is tisztázta ennek a városnak és népnevet is jelentő szónak a helyét is, körülményeit is kiváló pontossággal Lukácsy Kristóf, aki "A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhely eredeti örmény kútfők után" c. könyvét már 1850-ben benyújtotta az akadémiához, de akinek ez a műve csak a kiegyezés után, 1870-ben jelenhetett meg.

21. A "Kürt" nem finnugor, hanem altáj-török szó, amely "hófúvást jelent, a törzs tehát kők-türk uralom megszűnése után Onogoriában visszamaradt kők-türk törzsnek látszik. A törzsnek a Gyarmat törzzsel való egyesülése után előállt összetett nevét (Kürt-Gyarmat) Konst. Proph. torzítása alapján (Kurtougermatou) a "kuturgur" névvel kapcsolják egyes külföldi tudósok össze, a törzs azonban ez esetben sem onogur.

22. Legfeljebb a tér északi szegélyén a barszil (akacir) népről lehetne még szó.


VI. A "LEBEDIA" MEZOPOTÁMIAI SZÓ

A magyar őstörténet tudomány száz éves útjának nincs még egy olyan pontja, ahol tragikusabb volna a helytelen kiindulópont automatikus büntetése, mint a "Lebedia" kérdésben.

A tragédia első eleme mindjárt az volt, hogy történettudományunk hosszú viták után sem tudta véglegesen és megnyugtatóan megállapítani, hogy hol feküdt ez a "Lebedia". Nem tudta pedig azért, mert minden külföldi kútfőadat, minden hazai forrás és hagyomány és minden közvetett bizonyíték a Kubán-Alsódon-Azov-Alsó- Dnyeper térre, Meotiszra mutatott, mint a magyarság honfoglalás-előtti hazájára, viszont a kazár birodalom onogur határőrvidéke ebben a térben egyszerűen nem lehetett. Ennek a határőrvidéknek a Don-vonal középső szakaszán, a Don és Donyec közti folyóközben, a Donyec-torkolattól észak felé nyúlva körülbelül a mai Voronyezs magasságáig kellett húzódnia, mert a barszil- határőrvidék körülbelül itt kezdődött és keletnek a Varáig húzódott. Délen, a Fekete-tenger hullámverésével szemben nincs szükség 20.000 lovasból álló határőrségre (különösen 790-ig, amikor a Felső- Krím is a kazároké), de ha mégis igen, kik őrizték a kazár határt a Közép-Don 600 km -es szakaszán?

A tragédia második eleme az az ellentmondás volt, hogy az összes idegen forrásadatok, jelek és következmények szerint ennek a meotiszi térnek egy "kagánja" volt (1), aki már a 8. szd. második felében önálló külpolitikát folytatott, mégpedig főleg a kazárok ellen (2). "Lebedia" viszont a kazár birodalom és honvédelem része és tartozéka volt.

Tények, adatok és logika szinte már hangosan követeli két, egymástól különböző, egyidejű faktor létezését a Dontól nyugatra a kazár határ mentén.

Ha a magyar őstörténet tudomány felszámolta volna, vagy legalábbis jelentőségüknek szerény határai mögé szorította volna vissza a "finnugor" nyelvészek meglehetősen hangos megállapításait és konok elutasítás helyett becsületes munkába vette volna a dél-kaukázusi tér ókori és koraközépkori történeti és filológiai anyagát onnan folytatva, ahol ezt a Bach-önkényuralom magyarellenes kultúrpolitikája megállította, fantasztikus értékű eredményekre juthatott volna a magyar előtörténet tisztázását illetően és a múlt század dereka óta tartó béna és terméketlen egyhelyben topogásból egyszerűre szárnyra kapva, páratlan felvilágosításokat nyújthatott volna a nemzetközi történettudománynak is.

Elkerülhetetlenül fel kellett volna fedeznie ugyanis, ugyanúgy, ahogy e sorok írója felfedezte, hogy a honfoglaló magyarság közigazgatási és katonai szervezete dél-kaukázusi örökség volt és annak teljes terminológiája mezopotámiai terminológia, hiszen ennek kétségtelen megállapításához immár 60-70 év óta rendelkezésre áll minden történelmi és nyelvészeti adat. Felfedezte volna, fel kellett volna fedeznie akarva, akaratlan, hogy "Lebedia", mint tulajdonnév és terület megjelölés a maga individuális és nagy kezdőbetűvel írt formájában és értelmében soha nem létezett, mint ahogyan nem létezett Konstantinos "Lebediás" nevű személye sem ezen a néven, mert ennek a névnek és etimológiájának egyetlen kútfője, Konstantinos etimológiája naiv és téves. A szótőt magyaroktól hallotta (Tormás és Bulcsú) és rosszul fogta fel. A "Lebedia" nem tartománynév és nem személynév. A "lebed" - meghatározás, szakkifejezés, amit a Kaukázustól délre, kutatásaim eredménye szerint Kr. e. 1100 óta (de lehet, hogy előbb is ), állandóan és áltaIánosan használtak.

Ha egy magyar történész-szakember, aki Elő- Ázsia ókortörténetének tanulmányozására kellő időt és energiát fordít és a szumirban és annak származéknyelveiben egy bizonyos jártasságra tesz szert, rászán néhány hónapot az "asszíroknak" nevezett nép, és különösen az asszír kormányzat, közigazgatás és hadszervezet tanulmányozására, meglepő, sőt első pillantásra hihetetlennek látszó magyar vonatkozású adatokra bukkan rá.

A magyar történetben, a magyar nyelvészetben és a szumir nyelvben jártas szem akaratlanul is megakad az "asszír" kormányzati, közigazgatási és katonai terminológia minden szaván és szakkifejezésén. A khasánu, szalat, tartan, kudur, kundu, zakánu, pekhu, labuttu, vizír, harku, csitár, sák szavak egytől-egyig asszír közigazgatási és katonai szakkifejezések és egytől-egyig megvannak a honfoglaláskori magyar nyelvben is ugyanolyan jelentésben, ugyanolyan közigazgatási, kormányzati és katonai értelemben, mint az asszírban, sőt még a fonetikai torzulás sem nagy (3).

Az első meghökkentő szó, amely az "asszír" (4) történet és nomenklatúra tanulmányozása során e sorok írójának a szemébe ötlött, a "labutt" volt.

A "labutt" az asszír nomenklaturában Delitzsch és Sayce szófejtése szerint "katonai közigazgatás alatt álló, rendszerint külső, hódított tartományt, főleg határtartományt" jelentett, de ez volt a hivatali neve az ilyen tartomány katonai kormányzójának is. A szó egyébként szumir bázison alapuló szó. Szumir bázisa "bot", amely botot, jogart, parancsnokot, kormányzót, erőszakot, verést, menekülést jelent, mind Prince, mind Delitzsch szófejtése szerint. Helyes literációja valószínűen "labat".

A szó feltűnő fonetikai rokonságot mutatott a "lebed" s ebből a lebedia szóval és történelmi ismereteink szerint ez is katonai közigazgatás alatt álló határtartománya volt a kazár birodalomnak. Még furcsábbá tette a dolgot Konstantinos Porphyrogenitosnak az a magyarázata, hogy "Lebedia" az egyik parancsnoknak, "Lebediás"-nak a nevétől kapta a nevét, hiszen asszírban az ilyen katonai kormányzónak a hivatalneve is "labutt" volt.

Történettudományunk - és a nemzetközi történettudomány is - elfogadta Konstantinos közlését és ezzel megszületett egy "Lebediás" nevű konkrét személy, aki nevet adott egy tartománynak, amely, állítólag a mi előző hazánk: Sőt, ezt a nyilvánvalóan meggörögösített nevet történettudósaink visszamagyarították "Leved"-re, levágván a görög -as toldalékot és mivel ilyen nevű személyről középkori krónikáink nem tudnak, Anonymus "Eleud" (Előd) nevű személyével azonosították, kimondva, hogy ez lehetett Lebediás csak Anonymus talán pontatlanul másolta ki a nevét az elvesztett Szent László korabeli ősgestából.

Az első gondolatom természetesen az volt a "labuttuval" és a "lebeduval" kapcsolatban, hogy véletlen egyezés. Mivel azonban a többszörös egyezés (labuttu (tartomány), labuttu (parancsnok), lebedu (tartomány), lebectu (parancsnok) mindkét esetben) mégsem lehet "véletlen", figyelni kezdtem az asszír terminológia többi szavait is és néhány nap alatt a következő lista gyűlt össze.

Khasánu - királyi személynök, helyettes király, azt mondanók ma miniszterelnök, nádor. Honfoglalás kori neveink között ott van a "kusán", amelyet tulajdonnévnek gondoltuk. Árpádnak helyettese volt. A bolgárok elleni szövetséget Árpád és a kusán kötötték meg Szélérosz Nikétász bizánci császári követtel. A "khasán" és a "kusán" jelentésében, hangzásában ugyanaz.

Szalat - az asszíroknál tartományi fejedelem, magas rangú úr, általában a királyi család tagjai viselik ezt a méltóságot. Honfoglaláskori nomenklaturánkban "solt" "zsolt", "zupa". Akkádban "sziltan", etruszkban "zilath", törökben "szultán". Egyiptomi kútfők szerint az Egyiptomot elfoglaló hikszosz vezér neve "Szallitisz volt. A szumir bázisú szó belekerült a héberbe is "szallit" formában s ott is "fejedelmet" jelent.

Tartan - az asszír haderő várostromló, "műszaki" csapatainak főparancsnoka és a haditermelés főnöke volt. Honfoglaláskori nomeklaturánkban "tarchán", tarján", a "kovácskirály" a bányászok és kovácsok (Tarján) törzsének feje. A szó egyébként szintén szumir bázisú (tár, dár, annyi, mint "felnyit", felár) Etruszkban "tarchun" (ebből jön a Tarquinius). A Bibliában "tartan".

Vizír - magyarban vezér, törökben vezír. Asszírban katonai parancsnok, marsall, egy önálló hadcsoport parancsnoka.

Kudur - valamilyen bírói funkciót végző főember, a főemberek testületének tagja, valamilyen döntőbíró, kiküldött bíró. Pontos szerepe, bírói funkcióján kívül, az asszír szövegekből nem derül ki tisztán, Honfoglaláskori nomenklatúránkban "kádár". Szumirban "kad" annyi, mint nemzetség, had, de "tanács" is. A kádár talán egy-egy nemzetség képviselője volt nálunk valaminő közös ítélő testületben. Törökben "kádi" "bírót" jelent.

Kundu - magas katonai rang az asszír hadseregben. Mivel az asszír szövegekből kivehetően a királyi udvarral volt funkciója valaminő kapcsolatban, talán katonai összekötő lehetett a király és a haderő főparancsnoka között. A szó előjön királynevekben is. PI. az egyik khaszu uralkodót "Sutur-na-Khundi"-nak, ugyanőt asszír feljegyzések "Istar-khund"-nak nevezik (Maspero), ami olyasmit jelent, hogy "az isten összekötő (segédtisztje) ". Anonymusnál "kund", amit történettudományunk "kendé"-re (ő) modernizált. A szó mezopotámiai kútfőkön kívül kizárólag csak magyar kútfőkben fordul elő (kazárban és a kazárokkal foglalkozó arab forrásokban sincs nyoma sem). A szó par excellence asszír katonai kifejezés.

Zakhanu - az asszíroknál több kisebb közigazgatási alegység (pikhatu) és ezek vezetői (pekhu) fölé rendelt királyi tisztviselő. A szó maga a "khagán" szóval azonos szumir eredetű, minden "turáni" nyelvben meglevő szó. A honfoglaláskori magyar nomenklatúra szavai sorában Konstantinosnál fordul elő, aki szerint Árpádot "zakanos"-sá, azaz "khagánná" választották meg. Feltűnő a kh - zs hangromlás, aminek érdekes, de csak hosszadalmasan kifejthető nyelvtörténeti magyarázata van. A szó a japán nyelvben is kh - zs hangromláson esett át, mert ugyanez a szó a japánban "zsagán" (amit az angolok saját spellingjükben "shogun"-nak torzítanak) . Kazárban, avarban, kök-türkben azonban "khagán".

Pekhu - az asszíroknál kisebb közigazgatási rang. A szó azonos a kazár "beg", az avar és bessenyő "beke", a török "bég" szavakkal. Honfoglaláskori magyar megfelelője "bakó", amely akkor még nem hóhért jelentett.

Harku - az asszíroknál a "kisebbik király", rendszerint a trónörökös és egyben az összes hadak parancsnoka. Honfoglaláskori magyarban "horka" (5).

Csitar - az asszír terminológiában sátor, tábori sátor, de jelenti a harckocsi-lovak fejét védő, vagy díszítő készséget is (v. ö. a magyar "csótár" szóval). A "Csitári hegyek" Nógrádban - sátoralakúak.

Voltak még különböző "sák"-ok is (szupar-sák, rab-sák, sák), a tartan közvetlen alantasai, akiknek hivatali beosztása tisztázatlan. Valószínű, hogy - éppúgy, mint a "tudun" (Tétény), meg a "kál" (Kál) -a magyar "Csák" is eredetileg méltóságnév lehetett.

Ennek a tucatnyi asszír közigazgatási és katonai kifejezésnek feltűnő jelenléte a honfoglaláskori magyar nyelvben kétségtelenné teszi, hogy labuttu-lebedu egyezés nem véletIen. Mivel azonban az egész fenti lista "finnugorilag" mégis hihetetlenül hatott, e sorok írója kötelességének érezte ezeket a szavakat Maspero művén kívül máshol is ellenőrizni. Ehhez azonban alaposabb betekintésre volt szükség az asszír történelmen kívül az asszír nyelvbe is, ami a sorok nem-asszirológus írója számára hónapok munkáját jelentette, megint csak nem történelmi, hanem filológiai területen.

Ezt a munkát mostoha lehetőségeimhez képest Sayce ismert asszír nyelvtana és szószedetes, Fr. Delitzsch kitűnő munkája (7) és D. J. Wiseman néhány évvel ezelőtt megjelent asszír antológiája (8) felhasználásával végeztem el bizonyára tökéletlenül.

A betekintés (hisz az egész alig volt több betekintésnél, mert az ilyenhez évek kellenének) eredményeiben nemcsak igazolta a fenti asszír-magyar lista örvényét, hanem, a rövid idő ellenére is, közel száz "asszír" eredetű magyar jövevényszó felfedezéséhez vezetett.

Ezeknek részletes megtárgyalása e munkának nem feladata. Néhányat azonban, amelyek nyelvészeti megjegyzések és utalások nélkül is tisztán felismerhetők, ideiktatunk.

abu apa nadanu adni
kenu (igaz) igen adi oda, addig
taru térni zéru szérű
lapatu (hányni) lapát aszkuppu küszöb
Baku gyilkol epru por
misu mos sukkuku süket, kuka
sipatu (szűr) suba sahapu csapni
ikillu sikolt elu el
sikhu sáska gug kék
paharu (10) pohár paripa paripa
habiru kavar, habar (11) zab zab

Ezeknek a szavaknak túlnyomó része szumir bázison épült már az asszírban is (az asszír nyelv nem szemita nyelv, csak erősen elszemitásodott szumir), nyelvünkben azonban asszírosodva vannak meg, nem beszélve pl. az "apa" szavunkról, amely, szemben "atya" szavunkkal, amely szumir eredetű (adda), szemita eredetű szó (abu), és asszírból kerülhetett hozzánk. Természetesen igen nagy számú "szemitának" osztályozott szó, a szemita nyelvekben is szumirból eredő jövevényszó.

Ez után a kis nyelvészeti kitérés után visszatérve a labuttu-lebedu szóhoz, mint közigazgatási kifejezéshez, a fentiekben bemutatott népes "asszír" társasága alapján kétségtelen, hogy a "lebed" nem valami konkrét "Lebediás" nevű személytől kapta a nevét, mint Konstantinos állítja, hanem kétség nélkül az asszír "labutt" származéka.

A következő kérdés az volt, hogy vajon ez a szó és társai nem a kazár nyelvbe került asszír jövevényszavak-e és nem onnan kerültek-e át a magyarba? Amennyire korlátozott lehetőségeim engedték, (12) utánanéztem ennek is, elsősorban a kazárokról legtöbb értesítést nyújtó koraközépkori arab művek rendelkezésre álló részében.

Kiindulópontom az volt, hogy ha a "labuttu-lebed" kazár közigazgatási szakkifejezés, akkor így kellett nevezniök a többi határőrvidékeiket is. Ilyen pedig volt négy. Az arab kútfők négy kazár külső tartományról, vagy "hercegségről" beszélnek és ezek létezése egyéb forrásokból is megállapítható (ezek: a keleti határőrtartomány (Jajk-vidék), volgai határőrtartomány (bolgárok), volga-felsődoni határőrtartomány (barszilok, vagy akacirok) és a közép-doni határőrvidék, a szótanforgó "Lebedia" (onogurok) ). Ezek védőgyűrűként vették körül a Volga-Don-Kaukázus által bezárt Kazáriát.

Mivel az arab munkákban aprólékosan fel vannak sorolva a kazár közigazgatási és katonai elnevezések, hatáskörök, szokások, intézmények, ha a határőrtartományok kazár szakelnevezése a "lebed" lett volna, akkor ez benne lenne az arab munkákban. A "lebed" szót azonban sehol, semmiféle elképzelhető, felismerhető, vagy felismerhetetlen torzításban nem találtam. Még a doni határőrvidékkel kapcsolatban sem. Sem a kazárok, sem az arab források a "lebed" szót nem ismerik. De nem talált ilyenre a kazárok történetével összehasonlíthatatlanul alaposabban és a Princetoni Egyetem által nyújtott szinte korlátlan lehetőséggel dolgozó D. W. Dunlop sem, akinek néhány éve megjelent "The History of the Jewish Khazars" c. könyve, ha néhány megállapításában téves is, de kútfőinek tömegében és feldolgozásában igen aprólékos. Dunlop tud "Lebediáról", foglalkozik is vele könyvében, de csak Konstantinos De administrando imperio-jára és magyar művekre hivatkozva.

Az arab kútfők szerint a volgai bolgár határőrvidék vezetőjének hivatalneve "Elteber", vagy "Yaltawar" volt. A borzalmas arab torzítás és literálás alatt csak igen nehezen lehet és csak magyar szakember képes felismerni a "Gyolta-ur", vagy "Zoltu-ur" elnevezést. A barszilok vezetőjének hivatalnevére nem találtam nyomot. Maga a "kund" szó is csak egy helyen bukkan fel - már amennyiben ez az - Ibn Fadlannál "K-nd-r" formában (Kundu-ur) és ezt a szót a külföldi szakirodalomban is a magyar "kund" szóval nem pedig kazár szóval próbálja egyeztetni, vagyis sem a "lebed", sem a "Kund" kazárban nem található. A fennebb felsorolt asszír-magyar méltóságnevekből kazárban csak a "khagán", a "bég" és a "sák" található. A "tudun" közép-ázsiai hivatalnév, de a többi kazár hivatalnévnek nincs asszír megfelelője. Asszir- magyar méltóságneveinket tehát nem kaphattuk a kazároktól.

A doni határőrvidéket ezek szerint a kazárok nem nevezték "lebedunak", még kevésbé latinos formában "Lebediának". Ezt a nevet, saját terminológiájukat használva, a szomszédok adták ennek a területnek. Dentu- Magyaria szabirjai, és tőlük átvéve a környékbeli szlávok. A határtartomány neve nem a kazárok, hanem az ő nyelvükön volt "lebed", annak vezetőjét nem a kazárok, hanem ők hívták "lebedunak" és ezt a szót később az ő leszármazottaiktól hallotta és jegyezte le Konstantinos, a "kusan"-nal, a "kund"-val, a "horká"-val, a "tarchan"-nal együtt. "Lebediának". Ezt a nevet, saját terminológiájukat használva, a szomszédok adták ennek a területnek. Dentu-Magyaria szabirjai, és tőlük átvéve a környékbeli szlávok. A határtartomány neve nem a kazárok, hanem az ő nyelvükön volt "lebed", annak vezetőjét nem a kazárok, hanem ők hívták "lebedunak" és ezt a szót később az ő leszármazottaiktól hallotta és jegyezte le Konstantinos, a "kusan"-nal, a "kund"-dal, a "horká"-val, a "tarchan"-nal együtt.

1. Több arab forráson kívül egy bizánci adat is említi ezt és ezzel a adattal az Annales Bertiniai (anno 839) közlése is korroborál (Monumenta Germaniae Historica kiad.).

2. Sudgea (Szurozs) elvétele a kazároktól 790-bon, a Felső Donyec jobb parti vidékét (a vasérctelepeket) ugyanezekben az években elvesztik a kazárok (Kik veszik elő) Nem sokkal utóbb, 834-ben erősségeket építenek a kazárok az Alsó-Donon valakik ellen, akik bizánci birtokok ellen is hadjáratokat viselnek s Bizánc Kazária szövetséges, akkor is amikor ez a rejtélyes nép 839-ben Bizánc al-dunai, majd 860-ban krimi birtokai ellen támad.

3. A szóban forgó szavakat pontosan az elfogadott nemzetközi literáció szerint írtam kivéve az "s" "sz" és "ch" betűket amelyeket félreértés elkerülésére magyar helyesírás szerint adtam "sz" (külföldön "s"), "s" külföldön sh, sch) és "cs" (külföldön ch) betűzéssel vissza (pl. "chitar" h. "csitar"). E szavak mindenike a századforduló legjelentékenyebb keleti ókortörténészének, G. Masperonak angol kiadású hatalmas három kötetes "History of the Ancient Peoples of the Classic East" c. művéből (III. köt. "The Passing oft the Empires", 850 B. C. to 330 B. C. valók (198, 201, 213, 222, 255. lapok). Ez az 1900-bon megjelent mű sok konklúziójában ma mar elavult, de hatalmas anyagával, nagy nomenklatúrájával és könyvészetével elsőrangú munka. Szófejtései Saycetól, Delitzschtől s néhány francia asszirológustól származik.

4. Az asszír" szót azért tettem idézőjelbe, mert a név ebben a formában, "assyr" az assza- khasszu- chus-uz népnév -ar, -ur, -er, -ir, -irra népnévképzővel ellátott valóságos alakjának a 19. századi nyelvészek által eltorzított formája. Igazi alakja "asszaur", ami "lovaskatonát" jelent (v. ö. "huszár").

5. A Horka szó és fogalom teljes történelmi, etimológiai és szemantikai feldolgozása megtalálható a szerző "Horaha - Harku - Horka, Notes to the Menes-question" c. angol nyelvű tanulmányában, Sydney, Magyar Kultúregyesület kiadása, 68 lap.

6. A. H. Sayce: Elementary Grammar... stb. 2. kiad. 1877.

7. Fr. Delitzsch: Assyrische Lesestücke. 5. kiad. 1912.

8. D. J. Wiseman: Chronicles of Chaldean Kings in the British Museum, 1956.

9. Hogy ezek a szavak, a nyilvánvalóan szemita bázisúakon kívül (és ilyen igen kevés van köztük) valóban "asszír" jövevényszavak-e, vagy egyszerűen - lévén maguk is szumir bázisúak -a magyar nyelv széles szumir alaprétegéhez tartoznak, ennek pontos megállapítása hosszadalmas összehasonlító tanulmányozást igényelne. E sorok írójának egyáltalán nem szilárd véleménye azon alapul, hogy vannak köztük szemita bázisú szavak is (pl. apa), és az egyébként szumir bázisú szavakon "asszír" hatások vehetők észre.

10. Szumirban "bahar". A mi "pohár" szavunk semmi esetre sem jöhet a szláv "pehar"-ból. Ellenkezőleg. Egyébként a "tar", "lapat", "sipatu", "habir", "zér", "gug" is feltétlenül szumir szavak.

11. A szó jelent "háborog"-ot, "lázad"-ot, is. Valószínűleg "háború" szavunk is innen ered és innen ered a "kabar" szó is, amely "elégedetlent", "lázadót" jelentett

12. Hogy az olvasó lássa, hogy ez mit jelent, egy-egy fontos adatot, vagy forráshely facsimiléjét nem egyszerű posta útján kellett Németországból, Angliából, vagy Amerikából beszereznem. Konstantinos Porphyrogenitos De administrando imperio című műve pl. sem a melbournei, sem a sydneyi egyetemnek nincs meg és a melbournei egyetem körkérdés útján talált egyetlen bilingvis (görög-latin) példányt a perthi egyetem könyvtárában amelyet onnan szerzett meg számomra és fontos részeiről fényképezéssel készítettünk másolatot.

Az onogur törzsekkel hozzánk került két középázsiai méltóságnéven, a "tudun"-on és a "gyulán" kívül összes többi honfoglaláskori méltóságneveink asszír-mezopotámiai, tehát délkaukázusi eredetűek.

Az asszír birodalom Kr. e. 612-ben közigazgatásával és hadi szervezetével együtt megsemmisült ugyan, etnikumában és kultúrájában azonban még hosszú ideig fennmaradt előbb mada (méd) és utána perzsa államkeretben (13). Az "asszír" etnikum továbbra is a Herodotos által 150 évvel később "sapires"-eknek nevezett szabirok déli szomszédságában maradt, - "méd" (mada) néven.

Amilyen természetes, hogy az asszír nomenklatúra be kerülhetett nemcsak a szabir, hanem a perzsa nyelvbe is, annyira valószínűtlen, hogy az asszír intézmények és terminológiájuk egy Uralon túli, primitív nép nyelvébe el juthatták volna, amely népet - a magyar történettudományos elmélet szerint - erdőlakó, tőrvető, gyalog életformájából a Kr. e. a 3. vagy 2. évszázadban ültetett egy őket állítólag leigázó közép-ázsiai lovas nép lóra. Az asszír formák eltűnése és egy "onogur" meotiszi magyarság között 1200 esztendő, Asszíria és az Ob-Tobol-Altáj-vidék között 3500 kilométer nyújtózik. A politikai bukást századokon át túlélő asszír etnikum és kultúra és az annak földrajzi szomszédságából származó szabin-magyarság között időkiesés azonban nincs és a Krisztus születését is messze túlélő Szubartu-Szabiriát csak a Fekete-tenger és a Kaukázus közti folyosó választja el Meotisztól.

A honfoglalás-kor szinte teljes egészében délkaukázusi kormányzati, közigazgatási és hadszervezeti terminológiáját a dél-kaukázusi tulajdonnevek százait és a szabir szavak szumir eredetű ereit nem kényszeríthette rá egy ural- altáji eredetű "onogur" honfoglaló népre egy csupáncsak "némi" szabir elem. A magyar nép összetevőinek többsége és irányító és uralkodó kategóriája egy délkaukázusi nép volt, amely hozzá csatlakozott ural-altáji mennyiséget is hozott a Kárpát- medencébe magával. A pontos és szabatos megkülönböztetés, hogy a két összetevő közül melyik "jött" és melyik "hozta magával 'a másodrendű másikat" - döntő.

A magyar nép történetének folytatása a honfoglalástól visszafelé annak a népnek a története, amely Dentu-Magyariát megalapította és a honfoglalást megszervezte, nem pedig a doni kazár határőrvidék onogur törzseié, amelyekből néhányat a Kárpát-medencébe magával hozott. Történettudományunk a Bach-korszak óta száz éven keresztül makacsul azon fáradozott, hogy honfoglalás előtti történetünket erre a néhány "onogur" törzsre építse rá az igazi és egyenes ági szabir- vonal helyett. Az első az urali erdőkbe, finnugor népek közé vezet. A második a Kaukázustól délre, a szumir világba, Mezopotámiába. S ezt állítják középkori krónikáink is. "Lebediával", és általában a magyarság származásával, az újabb nemzetközi szakirodalom meglehetősen sokat foglalkozott, és, sajnos hozzá kell tennünk, hogy minden tévedése ellenére is a kútfők értelmezése területén, általában intelligensebben és tárgyilagosabban, mint a magyar. A külföldi kutatókat ugyanis nem befolyásolták a magyar történettudományra a Bach-korszakban rávert bilincsek, a "vogul-gyökök".

A második világháború magyar vetületéről írt monumentális művéről is előnyösen ismert skót professzornak, Macartneynek és a gyógyíthatatlanul szláv Vernadskynak Lebediáról írt tanulmányain, valamint a már említett Dunlop könyvének Lebedia- vonatkozásain kívül különösen három külföldi szakmunka foglalkozik Lebediával és a magyarság előtörténetével. Marquart (14) és Bury (15) könyveinek idevonatkozó részei és Grégoire (16) önálló tanulmánya s ezek közül különösen az utolsónak konklúziói szemrehányást jelentenek a magyar történettudomány számára. Ha ezeknek a tudósoknak sejtelme lett volna egy szabir- magyarságról és annak mezopotámiai nyelvi kapcsolatairól, hat egyetemünk és Tudományos Akadémiánk száz magyar tudósa helyett ők írták volna meg a magyarság authentikus honfoglalás-előtti történetét. Tévedéseik ugyanis olyanok, amelyeket a magyar nyelv tökéletes ismeretében és egy magyar szakkultúra birtokában aligha követtek volna el.

Marquart tévedésének lényege csupán történetünk 840-860 közötti részének felfogásában áll, a többiért Konstantinost terheli a felelősség, akit a német Marquart nem tudhatott úgy olvasni, ahogy erre egy vogul-gyökökkel nem befolyásolt magyar képes lett volna. A 9. századi kazár-"magyar" viszonyt illetően - amit a magyar történet-felfogás olyan egyszerűnek lát - neki gyanúi és kétségei vannak.

Bury, ha kronológiai spekulációi tévesek is - nem az ő hibája - Marquartot több pontban helyesen igazítja helyre és ha tudná hogy a Don-régióban az adott korban két különböző "magyar" képződményről van szó, képes volna legombolyítani azt amit a magyar történettudomány nem volt képes annak ellenére, hogy a magyar történettudománynak Lebediáról is és Dentu-Magyariáról is v annak értesülései.

Grégoire, bár kronológiai és névspekulációi erőszakoltak, - éspedig meglepően helyes felfogása érdekében erőszakoltak, amit nem tud helyesen bizonyítani - három igen figyelemreméltó dologra jön rá. Az első az, hogy Konstantinos rosszul reprodukálta Árpád dédunokáinak azt a közlését, hogy a szabirok egy része "ad orientem partem Persidis" költözött, ennek ugyanis évszázadokkal korábban kellett történnie és nem a besenyők támadása miatt történt, hanem valami más támadás következménye volt, a második az, hogy a "magyarok" csak a honfoglalás előtt néhány évvel hagyják el a Don-Dnyeper közét és nem besenyő "támadás" következtében, mert ilyen csak egy volt és ez már az Etelközben történt; a harmadik meg az, hogy Konstantinos zavaros és felelőtlen előadása a fejedelemválasztásról és vérszerződésről - amelyet Grégoire 891-re tesz - szerinte figyelmet nem érdemel, mert a kazárok egyszerűen nem voltak abban a helyzetben, hogy ebbe beleavatkozzanak.

Az olvasó majd a későbbiek során látni fogja, hogy Grégoirenek mind a három meglátásában igaza volt, akkor is, ha ezeket ő kellőképpen bizonyítani nem tudta. De Bury is és Marquart is pontosan azoknál a kényes pontoknál torpannak meg és esnek hipotéziseikkel tévedésbe, amely pontokat két különböző "magyar" kategória egyidejű létezése nélkül megoldani száz év alatt egyetlen magyar, vagy külföldi történésznek sem sikerült.

A végzetes alaphiba a "lebediai" onogurok és a "dentumagyariai" szabirok közötti megkülönböztetés hiánya volt, amit a külföldi szakembereknek felróni nem lehet, de a magyar történettudománynak igen.

Csak a magyar történettudomány lehetett volna abban a helyzetben, hogy a "magyarság" fogalmát később összetevő két különböző és egy időben, sőt szomszédságban létező etnikai és politikai szubstancia létezésére rájöjjön és erre felhívja a figyelmet. Ezt azonban megakadályozták Joseph Budenz vogul-gyökei és ennek következtében nincs a Kr. utáni első évezred magyar története megírva. És ezért formálódott ki egy a klasszikus ókori keletnek egy ősrégi országából kiszorított magyarság fogalma helyett egy "alacsonyrendű", "ázsiai" "nomád", "barbár" és sátorozó magyarság 19. szd.-i sunyi legendája, amire az 1848-49-iki Habsburg-gyalázatosság világbotrányának tompítása érdekében volt szükség és amit maga a magyar történettudomány segített szállítani a világközvélemény számára.

Mindaz, amit az eddigi hat fejezetben az utolsó száz esztendő európai és magyar történettudományi, főleg történetírási tevékenységének általános módszertani és különleges magyar nemzeti szempontból eszközölt bírálataként előadtunk, a következő tizenkét fejezet globális bevezetését jelenti.

Ez a bevezetés, amely szemrehányásaiban talán egy kissé keményebb és keserűbb, mint amilyennek a szerző eredetileg szánta, azért ilyen szokatlanul hosszú, mert az alább következők szempontjainak kitűzésén kívül el kellett takarítanunk azt a kétes értékű és egyébként is ingatag épületet is, amit történettudományunk száz év alatt egy minden jel szerint elhamarkodott nyelvészeti megállapításra épített.

A szumir filológia az utolsó emberöltő folyamán mérföldes léptekkel haladt előre és különösen az első világháború óta kibontakozó szumir nyelvi aspektusok olyan dörömbölően és türelmetlenül követelik a magyar összehasonlítás általános és gyökeres revízióját és a magyar nyelv hovatartozásának új és helyesebb megállapítását, hogy ennek történettudományi konzekvenciáit, akármilyen fájdalmas is ez történettudományunkra, le kell vonni.

Az, ami őstörténetünk újrafogalmazása terén következni fog - és ennek egyik botorkáló lépése az a hiányos épületváz, amit e sorolt írója ebben a könyvben emelt megérdemelt büntetése lesz annak a módszertani bűnnek. amit történettudományunk azzal követett el, hogy egy szilárdnak látszó nyelv érzeti megállapításra - történelmet épített. A "szilárd" nyelvtudományi megállapítás, lám, inog s ha ez az egyetlen talaj lesüllyed, össze fog dőlni az a történettudományi elmélet is, amit erre a kizárólagos talajra semmi körülmények között nem lett volna szabad ráépíteni.

A magyarság története a szumir nyelv egyre hangosabb tanúságtétele szerint a szabir múlt egyenes folytatása és népünk zöme a Tigris és Eufrát forrásvidékéről - Evilath földjéről - érkezett Meotiszba és onnan, százhetven évi erőgyűjtés után, a Kárpátok ölébe.

Ezt az Ókor mélyéről elinduló hosszú utat és annak történelmi és nyelvi bizonyítékait adja elő e mű következő tizenkét fejezete...

13. Még a Kr. u. 3. században is tesznek említést asszír írókról és másolókról örmény források.

14. Marquart: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge, Leipzig, 1903.

15. J. B. Burry: A History of the Eastern Roman Empire from the Fall of Irene to the Accesion of Basil I., London, 1912.

16. H. Grégoire: Le nom et l'origine des Hongoris (Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Gesellschaft, B. 91, 1937.)


AZ ELSÜLLYEDT MEDITERRANEUM


VII. TÉR, ÉS TÖRTÉNELEM

Minden civilizáció tervszerű és önkényes változtatás a dolgok addigi természetes rendjén és annak - mint minden ilyennek - két, egy pozitív és egy negatív tényezője, egy aktív alanya és egy reaktív tárgya van.

A pozitív tényező a civilizációra törő, tömören leegyszerűsítve, a környező "természetes" világot saját igényei szerint kényelmesebbé torzító társadalom, a negatív tényező a civilizáció ellen, mint természetellenes átalakítás ellen tiltakozó természet.

Mind a "társadalom" civilizáló potenciája, mind a természet "tiltakozása" különböző erejű lehet. Egy 20. szd.-i társadalom civilizáló potenciája összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint egy 10. szd.-i társadalomé, éppúgy, mint ahogy a Szahara, vagy a sarkvidék "tiltakozásának" potenciája is összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a Riviéráé. A természet tiltakozása a föld különböző pontjain, tehát térben különböző, az ember civilizáló potenciája pedig időben az.

Az ember civilizáló potenciája a kőkorszak óta szünet nélkül s mértani haladvány szerint növekszik, nemcsak mint a természet ellenállási vonalát támadó haderő létszáma, hanem az állandóan szaporodó találmányok, mint harci eszközök által is, s ennek az állandóan növekvő pozitív potenciának az emberi fejlődés történetének minden korszakában más és más terület negatív potenciája, "ellenállási ereje" felel meg. Minél alacsonyabb civilizációs potenciája van az embernek, annál "barátságosabb" vidékekre van korlátozva, vagyis a föld "lakhatónak" tekinthető felülete annál kisebb; ahogy azonban ez a potencia emelkedik s a mostohább vidékek ellenállását is képes legyőzni, úgy nő a föld "lakható" felülete. Más oldalról viszont minél erőteljesebb a természet ellenállása a civilizációval szemben, annál keményebb erőfeszítést, összeszedettséget és leleményt kényszerít ki a civilizációra törő emberből, és éppen ez az erőfeszítés az - fizikai és szellemi egyaránt - amely az embert egyre nagyobb civilizációs potenciához juttatja, hisz a természet ellenállásának letörésére kiagyalt szerszám és gép az ember hatalmát növeli a természettel szemben.

Civilizációs és kulturális emelkedés - a közkeletű felfogással szemben - sohasem ott következett be a történet folyamán, ahol a földrajzi és egyéb viszonyok, ahogy mondani szokták, "kedvezőek" voltak, tehát az ember részéről nem sok erőfeszítésre volt szükség, hanem mindig ott, ahol a körülmények nem jelentettek ugyan legyőzhetetlen akadályt a civilizációs fejlődés számára, de nem is voltak túlságosan kedvezőek ahhoz, hogy szívós munka és együttműködő erőfeszítés nélkül is eltartsa a tér azt az embermennyiséget, amely rákerült.

Mivel az emberi haladás, tehát a civilizáció elengedhetetlen követelménye a küzdelem, amelynek azonban nem szabad esélytelennek és így hiábavalónak bizonyulnia, civilizáció ott jöhet létre, ahol a természet negatív ereje nem nagyobb, de nem is kisebb, mint az ott élő népesség civilizációs kapacitása. Ha ezt az állapotot elnevezzük "civilizációs feszültségnek", a tételt úgy lehetne megfogalmazni, hogy az emberiség története folyamán mindig ott jött létre egy-egy civilizáció, ahol a civilizációs feszültség állapota beállt és mindig akkor pusztult el, amikor ez a feszültség megszűnt azáltal, hogy az emberi kapacitás és a természet ellenállása közötti egyensúlyi állapot akár az egyik, akár a másik rovására felbillent (1).

A természet ellenállása nem a klímában, vagy a talajminőségben, baktériumokban, vagy terepnehézségekben nyilatkozik meg leghatásosabban, mert ezek egyrészt esetlegesek és így a lakóhelyet kereső társadalom kikerülheti őket, másrészt így, vagy úgy, de legyőzhetők. Hidegnél, forróságnál enyészetnél, miazmáknál van a természetnek egy sokkal szörnyűbb és egyetemesebb fegyvere az ellenálláshoz, és ez a távolság.

A tény, hogy egy-egy társadalom, egy-egy "közösség" élőlények kisebb, vagy nagyobb tömege, szükségképpen jelenti azt, hogy a társadalom térben kiterjedt képződmény, mégpedig minél nagyobb létszámú, vagy minél szétszórtabb, térben annál kiterjedtebb képződmény. Az a körülmény pedig, hogy egy társadalom élőlények szervezett és együttműködő mennyisége, ugyancsak szükségképpen jelenti azt, hogy annak "társadalmi" élete, tehát történelmi értelemben vett élete, kölcsönös és állandó, sőt szervezett érintkezést tételez fel. Érintkezni - távolságokon át kell.

A civilizálódás folyamatának első problémája a távolságok legyőzése. Társadalom, civilizáció állam, ország, nép és a rendszeres közlekedés lehetősége egymást feltételező fogalmak. Az "ország" szó teret jelent és a tér távolságokat zár magába.

A távolság két pont közti negatívum, amit csak - idővel lehet kitölteni. Első hallásra hihetetlennek hangzik ugyan, de egy társadalom teljes munkaidőkapacitásának háromnegyed részét minden időben a távolsággal való improduktív küzdelem veszi el. Mivel a természet ezen láthatatlan és irgalmatlan ellenállási effektusával szemben az ember végső elemzésben csak időt tud harcba vetni, egy nép, nemzet, társadalom története folyamán csak akkora civilizációt képes teremteni, amekkorát számára a távolsággal folytatott harc körülményei megengednek.

Civilizáció, vagyis történelmi értelemben vett élet ott és akkor indult meg a földön, ahol és amikor a közlekedés problémája egy bizonyos területet benépesítő embermennyiség számára megoldódott. Sőt, az emberiség történetének keretein a közösségi életet egyszerűen valaminő adott érintkezési lehetőség indította el egy-egy földrajzi ponton.

A történelem nagy ókori politikai és civilizációs kategóriái úgy keletkeztek, hogy kész, természetes úthálózatra, tehát a priori közlekedési lehetőségre telepedett embermennyiségek hozták őket létre, vagyis éppen az úthálózat volt az, ami a rajta élő kis vérségi kötelékeket közösségekké, társadalmakká, "népekké" szervezte (2).

A föld felületének termelési és éghajlati szempontból sok, aránylag barátságos, tehát egészen kicsi kapacitással is meghódítható foltja van. Kész, természetes közlekedési és szállítási útvonalak tekintetében azonban jelentősebb társadalmak által igényelt méretezésű összefüggő területek ritkák és különösen ritkák voltak az emberiség történetének régebbi, alacsonyabb közlekedési kapacitású korszakaiban.

Az emberiség gyermekkorában az ilyen úthálózatokat az egyes nagy folyórendszerűek jelentik, mert az alacsony civilizációs kapacitású kora ókori ember mesterséges úthálózatok létesítésére még hosszú ideig képtelen és későbben is majd csak a természetes úthálózatok segítségével, a természetes úthálózatokból kiindulva válik ilyenre képessé. Ezért keletkeznek a kora-ókor első jelentékeny civilizációi a szubtropikus öv nagy folyórendszerein.

Az emberiség történetének legelső és legrégibb civilizációja és kultúrája, a szumiroké a Tigris és az Eufrátesz villájának szubtrópikus térségében, tehát vízi közlekedés tekintetében a földkerekségnek akkoriban legideálisabb területén bontakozott ki, és miután a távolsági kapcsolat fizikai lehetősége mellé ennek az emberfajtának csodálatraméltó géniusza megteremtette a távolsági érintkezés szellemi lehetőségét, az írást és a távolságokat ellenőrző tornyot, ez a civilizáció és kultúra a semmiből létrejőve oly magasságot ért el, hogy az átvételek és továbbfejlesztések sok évezredes láncán a mai emberi civilizáció és kultúra egész világot tartó fundamentumát jelenti, hisz Japántól a modern Amerikáig ezt vették át az összes többi fajok.

Az időben és jelentőségben második nagy civilizáció, az egyiptomi, a Níluson épül fel. A harmadiknak, a kínai civilizációnak bázisa szintén folyam, hisz annak születési helye a Sárga Folyó nagy kanyarja, éppúgy, mint az indiai civilizáció góca az Indus-Gangesz-Bramaputra vízhálózat területe, de vannak a hűvösebb égöv nagy folyórendszereinek is civilizációi.

A vízi közlekedésen alapuló "parti" jellegű civilizációk második, magasabb, későbbi lépcsőfoka a "mediterrán" fok.

Mikor a folyami társadalmak egyre duzzadó létszámának és térbeli kiterjedésének a folyami közlekedés kapacitása már elégtelen, viszont a civilizációs potencia, a hajózási, hajóépítési és egyéb technikai fejlődés eléri a beltengerekben mutatkozó akadálynak, mint ellenállásnak a szintjét, vagyis mikor a forgalmi szükséglet is, technika is beltengeri fokra emelkedik, a folyami civilizációk súlypontjai a folyórendszerűekről a mediterrán partokra tevődnek át. Ez a váltás jelzi az emberi történet mediterrán fázisának kezdeteit egy Földközi-tenger, egy Sárga-tenger, egy Káspi-tó, egy Fekete-tenger, egy Mexicói- öböl mediterrán régióiban. A mediterránra való átváltás a Földközi-tenger és a Káspi-tenger régiójában a Kr. e. 2. évezred kezdetének felel meg, a Sárga-tenger régiójában pedig mintegy ezer évvel később, Kr. e. 804 körül.

A technika és a hajózás továbbfejlődésének eredménye, a még magasabb közlekedési kapacitás és a még magasabbra növekvő emberi létszám lehetővé teszi és előidézi az óceánok közlekedési célra való felhasználását. Ezzel a mediterrán fázis után a nagy civilizációs gócok most már az óceánok partjaira tevődnek át és a parti civilizációs formák történtében elérkezik a harmadik és legmagasabb fok, az óceáni kor.(3).

Mind a három lépés a történelmi gócok egy általános áthelyeződését vonja maga után, melynek következtében a régi színhelyek pezsgő feszültsége lankad el, roskad középszerűségbe, vagy éppen megsemmisülésbe ezeknek a társadalmaival együtt és új színhelyek telnek meg gyorsan feszültséggel, emelkednek ki a középszerűségből, vagy éppen a semmiből, és ezeknek a társadalmai addigi jelentéktelenségükből gyorsan kiemelkedve átveszik a régiek rangját és szerepét.

Mi történik azonban egy-egy nagy folyami kultúrát megteremtő társadalommal a mediterrán fázis bekövetkezésének idején, vagy egy-egy mediterránt kultúrát és civilizációját kifejlesztő társadalommal az óceáni kor megindulásakor.

Az európai embernek úgyszólván a szeme előtt játszódott le egy ilyen fázis-váltás néhány száz évvel ezelőtt, az óceáni kor elindulásakor. Az európai ember pontosan megfigyelhette, hogy hanyatlott le a mediterrán fázis góca, annak kései hősével, a rendkívül tehetséges olasz néppel és szomszédaival együtt ennek a fázisváltásnak automatikusan beálló következményeképpen és hogyan emelkedett ki óceáni elhelyezkedésének szintén automatikus következményeképpen hat évszázados szürkeségéből és jelentéktelenségéből középszerű intelligenciájú angolszász faj.

A folyami fázisról a mediterrán fázisra való átváltást a maga idejében hasonló súlypontáthelyeződések kísérték. Egyiptom történetének két tisztán megkülönböztethető a történettudomány által is megkülönböztetett szakasza van. Az első szakasz, amit ó-birodalomnak nevez a történelem, a "folyami fázis". A súlypont ebben a korban a Nilus-völgy dereka mélyen a kontinens belsejében és a központ a görög torzítással "Thébá"-nak nevezett főváros, A második kor a közép-birodalom, ez a mediterrán-fázis. A súlypont most már a Nílus mediterrán szakaszán van a központ a még önkényesebb görög torzítással "Memphis"nek nevezett főváros, majd később a tengerparti Alexandria. A folyami fázisról a mediterrán fázisra való átváltás ideje Kr. e. 2100.

A Sárga-Folyó nagy kanyarjában, mélyen bent az ázsiai kontinensen létrejött kínai civilizáció esetében ugyanez a helyzet. Az első Kína területe és súlypontja a "folyami-fázisban" ez a kanyar és a főváros is itt van. Ez a súlypont Kr. e. a 9. és 8. szd.-ok során elindul a tenger felé és az új főváros Kr. e. 771 óta, már a tengeri régióban fekvő Honan lesz. A "mediterrán fázis" bekövetkezik, megszületik a koreai civilizáció és Japán, és ezzel a Sárga-Tenger körül kialakul egy mediterrán világ, amely aztán megint évezredekig tart.

Mind a Nílus, mind a Sárga-Folyó esetében azonos a helyzet. Mind a két esetben a "folyami" társadalom súlypontja gördül a fejlődés parancsára a tenger felé és alakítja át a társadalmat mediterránná, mindkét esetben azért, mert a mediterrán régió a folyaminak egyenes földrajzi folytatása, a társadalom átformálódása és átcsoportosulása így hát lehetséges, logikus és egyszerű.

Nincs ez azonban így a többi folyami civilizációk esetében.

Földünknek mindössze öt mediterrán régiója van. A Földközi-tenger, a Sárga-tenger, a Mexicói-öböl, a Fekete tenger és a Káspi-tenger. A két utóbbiból az egyik alapjában véve a Földközi-tengernek csupán egy öblét jelenti, tehát igazában ehhez tartozik, a másik pedig teljesen körül van zárva szárazfölddel, inkább óriási sósvizű tó, semmint tenger.

A szubtrópikus öv négy nagyobb ókori civilizációjának (4) csupán két folyórendszere torkollik mediterrán tengerekbe, a Nílus és a Sárga-Folyó. A mezopotámiai folyami civilizáció bázisát jelentő Tigris-Eufrátesz folyórendszerű éppúgy, mint az indiai folyam kultúra bázisát jelentő Indus-Gangesz-Bramaputra folyórendszerű, óceánba torkollik. Ezeknek a társadalma tehát egyszerű "súlypontáthelyezéssel" nem hömpölyöghetett a folyóval együtt egy mediterrán-régióba, és így történelmileg mediterrán fázisba.

Ez a körülmény az indiai esetben a kultúra és a társadalom megmerevedését, a fejlődés megállását idézte elő. Azt a tünetet, ami a "kasztrendszerben", a "bölcs rezignációban", a "Hallgatás Tornyai" fölött gubbasztó keselyűkben jut kifejezésre, az a körülmény magyarázza meg, hogy Indiának nincs mediterrán partvidéke. Folyami civilizációja és folyami társadalma nem "transzponálódhatott" át. India "mediterrán kora" egyszerűen kimaradt.

1. Mindez bővebben és részletesebben megtalálható a szerző "Tér és Történelem" c. munkájában (szerző kiadása Melbourne, 1956., 78 lap).

2. A közlekedés lovas megoldása a mozgékony lovas-társadalmak megszervezése, a lovas-civilizációk kialakulása már egy későbbi, magasabb fokot jelent. Az már nem csupán adott lehetőségek puszta felhasználása, nem alkalmazkodás kész adottságokhoz, hanem megteremtése egy lehetőségnek. Az ó- és középkori lovas nomád civilizációk nem lenézést, hanem csodálatot érdemelnek. A lovas-nomád forma a kontinensek belsejében hiányzó folyamokat pótolja.

3. Az óceáni kor kezdetét általában Amerika felfedezésének idejével számítjuk noha az valamivel hamarább veszi a kezdetét. A "parti" civilizációk korai - folyami, mediterránt és óceáni - nagyjából megfelelnek az ókor-középkor- újkor beosztásnak. Az óceáni kor lezáródásával, ami már megkezdődött, a parti-civilizációk kora le fog zárulni. Most már a levegő kora következik, ami új súlypontáthelyeződést hoz.

4. Az azték civilizáció nem "ókori". Abszolút értelemben az óvilághoz képest az középkori. De abban is tisztán meg lehet különböztetni a "folyami" és a "mediterrán" fázist.

A szumir folyami civilizáció és kultúra társadalmának ugyanez volt az esete. Vagy megmerevedés várt rá, vagy pedig el kellett hagynia ezt a területet és mediterrán-vidéket keresnie saját óceáni torkolatvidéke helyett. A szumir helyzet mégis valamivel szerencsésebb volt, mint a későbbi hinduké, mert a szumir világhoz aránylag nem messze három mediterrán régió is volt, nyugatra, északra, keletre egyaránt. Nyugatra a Földközi-tenger, északra a Fekete-tenger, keletre a Káspi-tenger mediterrán régiói.

A szumir kultúra folyami társadalma nem a megmerevedést választotta, hanem lényeges tömegeiben a három "mediterrán" régióba áthúzódva, fokozatosan kiürítette a folyórendszerű területét. A szumir világ fokozatosan négyfelé vált és ez a négyfelé válás az időszámításunk kezdetét megelőző harmadik évezred közepe táján, az achájok Peloponnezoszba érkezése előtt mintegy másfélezer évvel indul meg.

A három közeli mediterrán régió közül a Földközi-tenger vonzása a legnagyobb, a kirajzás tehát ebbe az irányba, ha nem is a legkorábbi, de a legerősebb. Ez a kirajzás hozza létre a dél-kisázsiai és kréta-minoszi kultúrákat.

Az északi irányú kirajzás már nem is annyira kirajzás, mint inkább terjeszkedés, hisz a Tigris és Eufrát forrásvidékén elterülő Szubartu (Szabirföld) tágulása eredményeképpen éri el a Fekete-tenger déli partvidékét és a Kur és Araxes folyók dél-kaukázusi síkságait, hogy aztán évezredekkel később a Fekete-tenger - Kaukázus vonalát is átlépve, Szubartu szabirjai behatoljanak a mai Dél-Oroszországnak "Európát", sőt a dél-urali térség "Ázsiát" jelentő területeire is ("Szibéria" ). Ugyancsak Szubartu népéből válnak ki a bogházkői okmányok tanúsága szerint a Kr. e. 2. évezred közepe felé a szabir nyelvet beszélő "hurri"-k vagy "kur"-ok (v. ö. Kur-folyó), akiket 1000 évvel később a görögök "kár"-oknak fognak nevezni Kisázsiában, és az ugyanezt a nyelvet beszélő "mitanni"-k, vagy "mada"-k, akik valószínűleg a következő évezred "méd"-jeivel azonosak.

A harmadik mediterrán kirajzást a Káspi-tenger vonzása indítja el, s időben ez a kirajzás a legkorábbi. A Káspi-tenger körül elhelyezkedő szumir rajokból kialakuló különböző népeket majd kétezer évvel később "szkitháknak" fogja önkényesen és helytelenül elnevezni a mindent "görögösítő" hellén tudomány.

A mezopotámiai őshazában visszamaradó, folyton csökkenő erejű szumirság csodálatos lendülete ezzel fokozatosan lelassul s végül megmerevedik. Legyengülve és elkényelmesedve előbb az északkeleten húzódó elemi hegyvidék kemény, barbár és kegyetlen rokonnépével, a rémült és panaszkodó ó-szumir feljegyzésekben "hegyek sárkányai"-nak nevezett kudu, vagy gudu, vagy kad néppel kerül hosszú és tért vesztő harcokba, melyek eredményeképpen Szumiria északi fele kad fennhatóság alá kerül (Akkad). A Szumirföld és Akkad központjait jelentő Ur és Larsza között évszázadokon keresztül folyik a véres vetélkedés, amelynek háta mögött fokozatosan egy új városhatalom nő fel, Babel, vagy ahogy a görögök nevezik, Babylon. Babel a mezopotámiai térbe egyre nagyobb tömegekben érkező és ott gyorsan civilizálódó barbár sémita kötelékek által alapított város-államok egyike, amely a két mezopotámiai "nagyhatalom" egymást rongáló vetélkedését ügyes politikával kihasználva, előbb egyik szövetségével a másikat, majd azután a győztest is uralma alá hajtja. Babel emelkedésére a koronát Hamurápi teszi fel a Kr. e. 2. évezred első évtizedeiben s ezzel Szumiriának sok ezer évi csodálatos és az egész emberi kultúrát elindító fejlődése és szerepe politikailag gyorsan összezsugorodik.

Bár a Hamurápi gyenge utódai idején Mezopotámiát végigdúló borzalmas hatti "tatárjárás" után újra szumir neveket viselő királyok végzik az újjáépítés munkáját, sőt aránylag rövid korszakuk után egy a Káspi-mediterráneumban felnőtt egykori szumir kirajzás leszármazottja, a chus, kassu, magyarul úz nép veszi át egy időre a vezérszerűepet, Elő-Ázsia fokozatos elszemitásodása feltartóztathatatlan. Az úz népet felhasználó vezető hatalom már megint sémita lesz, és sémita lesz az asszírokat felváltó második babeli birodalom vezetőrétege is. Ezekbe, valamint az újabb és újabb sémita hullámokba az egykori szumir városok rendre belesüllyednek. A Tigris és az Eufrát deltájának "Tengerföldnek" nevezett mocsaras régiójában néhány száz éven át vegetál ugyan még egy csonka kis szumir képlet, de a sémita tengerbe belevész az is.

Ha a szumirság Mezopotámiában maradt része politikailag és fajilag el is tűnik, kultúráját és civilizációját minden nép átveszi és nyelve is még ezer évig fennmarad, sőt az elő-ázsiai világnak nemzetközileg használt tudományos, diplomáciai és egyházi nyelve lesz, valami olyasmi, mint majd a latin kétezer évvel később Európa középkori világában. Sőt a szumirból átvett szavak ezreivel, a szumir tudománnyal és civilizációs eszközökkel együtt átveszik és különbözőképpen adaptálják annak mitológiáját (5), mondáit (6) és költészetét (7) is.

Ez a "késői szumir" nyelv, a Krisztus előtti két évezred szumir nyelve, gyorsan torzul, másul, átad és átvesz szavakat és éppúgy gazdagítja az ekkoriban még primitív asszírt, babilonit, hébert, mint ahogy kréta- mykenei és etruszk csatornákon bejut az árja nyelvekbe is, sőt kelet felé hatva az u. n. sanscrit "nyelvbe" is (8). Ez a tény vezette félre hosszú időn keresztül a "szumir dicsőség" után vágyó árja nyelvészeket, akik az "indo-európai" nyelvek szumir kölcsönszavaiból kiindulva kissé elhamarkodottan sorolták be a szumir népet az "indo-európai" népek családjába éppúgy, mint a sémi nyelvészet is elhamarkodottan állította a szumir nyelvet "zsidó" rituális nyelvnek.

A szumirság kelet felé áthelyeződő, Káspi-tenger irányába tendáló fele, társadalom, nyelv és kultúra, amely korábban kivált, ilyen idegen beütésen nem esett át. További fejlődésének lendülete ugyan a szűkebb keretek között nem érte el a Földközi-tengeri dimenziókat, a szumir jelleg és szubstancia azonban fajilag, nyelvileg egyaránt tisztábban megmaradt az idevándorló részek különböző csoportjaiból kibontakozó népekben. A káspi- kultúrák ősi szumir jellege tisztábban megmaradt.

A Káspi-mediterráneum különböző "népeinek" kibontakozása a különböző mezopotámiai telepes-hullámokból érthető és természetes folyamat volt, hiszen a szumir népnek nem volt egységes birodalma. A szumir tér - éppúgy, mint évezredekkel később a görög - önálló városállamokból tevődött össze, amelyek "királyaik" uralma alatt önállóan, egymástól függetlenül, nem egyszerű egymással háborúskodva éltek s amelyeket csupán a közös nyelv, kultúra és egy vallási központ tartott össze. A Káspi-mediterráneumot fokozatosan benépesítő szumir hullámok tehát önálló és egymástól nemcsak földrajzilag, hanem szubstanciájukban is elkülönült egységek voltak, melyek már magukkal hozták az önálló népi egyéniségüket a közös nyelv és kultusz ellenére is.

Ha későbbi tagolódásukból szabad visszakövetkeztetni, öt ilyen elvándorló szumir hullám helyezkedett el a Káspi régióban körös-körül a Kr. e. 3. évezred középső századaiban s ezeknek a szumir kezdeményezéseknek a népessége két évezred alatt igen tekintélyes tömeggé szaporodott. A Kr. e. évezred görög írói "megszámlálhatatlan" mennyiségű népről beszélnek a Káspi-tenger környékén(9) s ez a szám Kr. e. ötszáz körül, Herodotos korában, jelentékenyen meghaladhatta már a milliót.

Individuális népekké való tagolódásuk a 2. évezred végére - az a kor ez, mikor az achájok, vagy dórok megérkeznek Peloponnezoszba - már befejeződött, noha ők csak úgy emlegetik egymást, "a népek". A "nép" szó, abban az értelemben, hogy vérségileg, vagy egyéb alapon összetartozó embercsoport, szumirban éppúgy, mint az összes őstörök nyelvekben, "szak", "szaka", "saag", "sagga". A szumir alapszó "sa" annyit jelent, hogy gyülekezni, csatlakozni, rendeződni, a "saag", "sagga" pedig ellenállni, támadni, rohamozni. A szaka "emberekből összetevődő, szerves kötelék", nép, törzs, nemzetség, "had".

Amellett, hogy az ómagyar "had" szó, amely nemzetséget, a vérségileg összetartozó családok kötelékét jelentette, pontosan megfelel a "szak", "szaka" szónak, maga ez a szó is, ugyanúgy, mint az összes őstörök nyelvekben, megvan a magyarban is, ma is "szék", "szeg" formában, csak jelentése, mivel mindkét szónak van egy másik jelentése is, homályossá vált.

A "székhely", "székváros" innen ered s nem valami trónra, vagy hivatali székre való utalás. A székely "székek" a különböző nemzetségek telepterületei. Ősi településű falvaink "szeg"-ei (Alszeg, Felszeg, Kovács-szeg stb.), mint egy-egy nemzetség, "had" által lakott falu, vagy városrészek szintén erre utalnak, de erre utalnak falu és városnevek is. Pl. Szeged, Bessenyszög, Kunszeg, Szeghalom, sőt maga a "székely" népnév is az ősi "szaka" szó elhomályosult értelmű származékai, mint ahogy a "szegről-végről atyafiság" kifejezésünk is ezen alapul és pontosan ki nem mutatható, de létező rokonságot jelent, amit csak az igazol, hogy családunk a másik családdal ugyanabban a "szegben" lakik, tehát egy közös őstől származik.

Mivel az őstörök lakótelepülés nem utcák, hanem "szegek" szerint történt s egy-egy "szeg"-ben a házak látszólagosan össze-vissza, valójában azonban egy bizonyos rokonsági rend szerint épültek a közös területen, s ezek között a "rendetlenül" épült házak között ismeretlennek nehéz volt az eligazodás, a "szeg" szóból lett "zug" és a helyzet alliterációs kifejezése zeg-zug, zeges-zugos, zeg-zugost (10).

A "szaka" szónak, lám, igen gazdag családja él a mai magyar nyelvben: is, annak ellenére, hogy eredeti honfoglaláskori szabir szókincsünk egy részét onogur szókinccsel cseréltük fel.

Mivel népekről általában többes számban beszélünk, és így volt ez a múltban is, a Káspi-vidéki "népeket" is többesben emlegették, a többes szám őstörök ragja pedig -t, így hát "a népek" - "szakit". Ezt a szót a Kr. e. évezred görögjei, kik a szó jelentésével láthatólag nem voltak tisztában, hallomás alapján így írták le: "skutas", "Scyth" és azt gondolták róla, hogy ez valami népnév. Így jött létre egy görög íróvesszőből egy ókori nép, a szkíta, amely sohasem létezett. Annak az öt különböző népnek, amelyre ezt a furcsán átgörögösített szót ráakasztották s amely öt nép a következőkben további ágakra bomlott szét a Kr. e. 1000-tőt Kr. u. 500-ig terjedő másfélezer év alatt; - fogalma sem volt róla, hogy őket így nevezik. ők magukat "hún, "dák", "avar", "chus", (úz) és "szabir" néven nevezték.

Hogy a dolog még furcsább legyen, az egyébként már többes számot jelentő szakit - Scyth szót még egyszerű többes alakban használták (scythae, die Scythen, stb.), ami igazában annyit jelent, hogy "szkitákok", vagy pontosabban "szakákok".

Ezeknek a "szkithának" elnevezett (11), azonos eredetű, de különböző népeknek a nyelve azonos és ez az azonos nyelv, a szumir.

A "szkítának" elnevezett Káspi-vidéki ókori népek nyelvéről megállapította a múlt század tudománya, hogy az "kihalt", s mivel kihalt, gyorsan megállapították róla, hogy árja nyelv lehetett és a nép, amely beszélte és nyomtalanul eltűnt, "beleolvadt a szarmata népekbe". Mióta azonban felfedezték és jól-rosszul megfejtették a szumir nyelvet, ez a nyelv igen sokat és igen érdekeseket kezd mondani a Káspi-mediterráneum ókori népeiről.

Elmondja, hogy kik és miért építették ki a Káspi-vidéket észak felől határoló Kaukázus-hegység átjáróit lezáró nagy ókori erődműveket, amelyeket "zár"-oknak, "cur"-oknak, "vaskapuknak" neveztek és amelyek közül az egyiknek a központi erődje Dariel volt, a másiknak meg Derbent márpedig szumirul "dár" annyi, mint "zár" és Magyarországon két "Vaskapu" is van.

Elmondja azt is, hogy ez a Káspi-vidéki mediterrán világ hogy terjeszkedett az állandó szaporodás nyomására a Káspi-tengerbe ömlő folyók - a Jaik (Ural) , Atil (Volga), Kur (Cyrus), Araxes, stb. - mentén egyre mélyebben nyugatnak, északnak, keletnek egyaránt, hogy született meg a "Szibéria" név a Jajk-völgyön felfelé terjeszkedő szabirokról, honnan és hogyan kerültek bele az uralvidéki ősnyelvekbe, a későbbi "finnugor-nyelvekbe" szumir nyelvelemek.

És elmondja azt is, hogy a parti-kultúrájú, városépítő és urbánus-civilizációjú szumirok leszármazottai, egyre szélesebben szétömölve kontinentális területekre, hogyan alakultak át vízi közlekedési lehetőség híján fokozatosan állattenyésztő lovas-népekké, ezer év alatt fokozatosan kimunkálva az addig merőben ismeretlen életformát, a lovas-civilizációt, amely akkorát gyorsított a gyalogjáró emberiség életén, mint évezredekkel később a mozdony, meg az autó....

5. Szumir mitológiai személyek kimutathatók a bábeli, asszír, görög, egyiptomi, etruszk és római vallásokban és a Bibliában is.

6. A közismert szumir Gilgámesz-eposz elmondja, hogy Földanya figyelmezteti Ut-nap-isztimet, hogy az istenek megharagudtak az emberiségre és vízözönnel ki akarják őket irtani. Felszólítja ezért, hogy készítsen egy nagy bárkát, költözzék bele családjával együtt, vigyen a bárkába minden állatból egy párt, stb. stb. végig a kibocsátott hollóig, a. galambig, úgy ahogy a bibliában van. Az eposz évezredekkel előzte meg a bibliát. A világ teremtését is szumir mitológiából vette át a zsidó mitológia. Adám, Ada-mu, szumir szó annyit jelent atyá-m. A Dedalos és Ikaros mondája szintén szumir. A rómaiak Bacchusa a szumiroknál Bakus volt, ami szó szerint a magyar bak-ős szónak felel meg (kecskeszarvakkal ábrázolja mindkét mithológia), szumir eredetű mitológiai személy Heraklész is.

7. Az ó-héber költészet gyöngyeire, a Jeremiás- siralmak-ra emlékeztető, de nem Jeruzsálemet, hanem az elpusztult szumir városokat sirató zsoltárai maradtak fenn a szumir vallásos irodalomnak is. Egy 30 versszakból álló lamentációnak, melyben Enlil isten leánya Nin-Mar siratja a városokat, megható utolsó versszakai így hangzanak:

"Uru-mu nigulgul, gierra fimmá
Gu-mu náb,
Nipur, Ekur; Kiur nigulgul, gierra immá
Girszu, Csirpurla nigulgul, gierra immá.

Uru, huta za kibi gira abgigiő
Nipur, Ekur, Kiur, huta za kibi gira abgigi-ő
Girszu, Csirpurla, Iszim, Ur, Záraz, huta za
Kibi gira abgigi
Meé máó.

8. Az indoeurópai "faj" teóriája annak a felfedezésnek az alapján jött létre a múlt század folyamán, hogy a "szanszkrit"ban és az "európai" nyelvekben, különösen a kelta nyelvekben igen sok alaphasonlatosság van. Ebből jött létre egy "ind népvándorlás" hipotézise, amely szerint az indusok kétezer évvel, vagy még régebben időszámításunk kezdete előtt a ma "Európának" nevezett területről itteni fajrokonaikból kiszakadva, vándoroltak Indiába. Ennek a teóriának a nyelvrokonság, a "szanszkrit" az alapja. A szumir nyelv és civilizáció felfedezése azonban alighanem meg fogja ezt az elméletet és az egész "indo-európai" fikciót dönteni, hiszen ha az "európai" és az "indiai" világ között elhelyezkedve volt egy a szanszkritnál sokkal régibb nyelv és kultúra, ez közbülső földrajzi elhelyezkedéséből természetesen és logikusan sugározhatott ki kelet és nyugat felé egyaránt s hatása mindkét irányba azonos volt. Ha ki tudjuk mutatni, hogy a szumir turáni nyelv volt, amely roppant fejlettségénél fogva erősen hatott minden irányban a különböző fajokra, a szanszkrit" rejtélyre megvan a kellő magyarázat, nincs szükség az egyébként is logikátlan és érthetetlen "indiai népvándorlás" teóriájára, és ezzel módosul az "indo-európai", vagy "indo-germán" elmélet is.

9. A szumir városok számából következtetve, a szumir "nép" létszámát Kr. e. a 3. évezred elején 200.000 lélekre lehet becsülni és ez igen tekintélyes embermennyiség abban az időben, ha meggondoljuk, hogy az acháj törzsek összlétszámát, 1800 évvel később, 4-5000-re lehet tenni. Ha már most számításba vesszük, hogy a szumir eláramlás főleg a Földközi-tenger régiójába történt és csak a kisebb hányad vándorolt a Káspi- régióba, ezt a mennyiséget 5-6000 lélekre tehetjük. A modern orvostudomány kialakulása előtt - a múlt század második harmadáig - az emberiség szaporodásának átlagtempója az volt, hogy az emberiség 5-6 emberöltőnként megkétszereződött. Ha ezt úgy transzponáljuk át az ókorba, hogy az emberi szaporodási ütem két-évszázadonként kétszerezi meg az emberállományt, a Káspi-környék lakosságának a Kr. e. első évezred elejére el kellett érnie a félmilliót, s ez a mennyiség a maroknyi görögséghez képest valóban "megszámlálhatatlan". Ha Kr. e. 500 körül egy körülbelül ekkora tömeget képzelünk el, érthetővé válnak ebből a nagy rezervoárból az állandóan folyó kirajzások, amelyek eleinte északi és keleti irányúak.

10. Mint nyelvi érdekességre kívánok rámutatni arra, hogy a tipikusan és eldisputálhatatlanul őstörök "szeg" településből eredő "zeg-zug" kifejezés és annak belső tartalma, talán az avaroktól talán tőlünk átment a szomszédos németség nyelvébe "zick-zack formában (s onnan az angolba zig-zag formában), s németből cikk-cakk formában, mint "német jövevényszó" visszajött hozzánk A zeg-zug őstörök eredetét, a "szeg"-es településrendszerrel együtt elvitatni nem lehet.

11. A "szkitha" szó, akárhogy is keletkezett, ma már kiirthatatlan tudományos műszó.


VIII. ADALÉKOK A KÁSPI-MEDITERRÁNEUM TÖRTÉNETÉHEZ

A Káspi-mediterráneum ókori történetét globálisan, adekvát terjedelemben és centrális szemléletben még senki fel nem dolgozta. Bár a rendelkezésünkre álló adalék tengernyi -s ez különösen a 20. szd. folyamán duzzadt mennyiséggé - ez az anyag rendezésre és egy egyeztetésre vár. Ehhez azonban, mindez ideig hiányzott egy egységes szempont és egy megbízható kiindulópont.

Elő-Ázsia ókori története ugyanis Krisztus születéséig, mintegy 4-.5000 évet jelent. Ez alatt a roppant időfolyamat alatt civilizációk keletkeztek, futották végig pályájukat és semmisültek meg, a legkülönbözőbb korokból származó értesítéseket hagyva szinte egymás hegyén-hátán maguk után.

Ez a történetkutatás számára annyit jelent, hogy nyolc- tízféle nyelv, nyolc-tízféle fonetikai és ortográfiai módján, nyolc-tízféle nacionalizmus torzításaival feljegyzett kútfőanyagot kell egyeztetnie és kiértékelnie olyan ókori nyelvekből, amelyeket kifogástalanul nem is ismerünk s különösen az írásjelek fonetikai értékével nem vagyunk; még hozzávetőlegesen sem tisztában (1).

Az elő-ázsiai ókortörténeti adatok áradatát nagyjából s keletkezésük egymásutánjában a következő csoportokra lehet és kell felosztani:

szumir és akkád nyelvű adatok, ca. Kr. e. 4000-től
egyiptomi nyelvű adatok, "" 3000-től
ó-babyloni nyelvű adatok, "" 2000-től
asszír nyelvű adatok "" 100-tól
káld-szabir nyelvű adatok, "" 1100-tól
ószövetségi- adatok, "" 700-tól
méd-perzsa nyelvű adatok, "" 600-tól
hellén (görög) nyelvű adatok, "" 504-tól
arameus-örmény nyelvű adatok, "" 300-tól
római (latin) nyelvű adatok "" 180-tól

Mindez három nyelvcsaládban, hatféle írásrendszerrel és fonetikával tíz nyelvet jelent, sőt ez gyakorlatilag több, mert pl. a három évezreden át használt szumir erős változásokon megy keresztül, a szabirnak különböző változatai vannak (mitanni(mada), huni, káld) sőt létezik Kis- Ázsiában_ egy "hettita" nyelv is. Mindezekhez jönnek Kr. u. a bizánci, újperzsa, örmény, szír és arab nyelvű adatok.

Ezek a nyelvek nagyobbrészt: Elő- Ázsia nyugati felének a nyelvei. A Káspi- vidék és annak világa, a Káspi-mediterraneum ezeknek a nyelveknek a régiójától keletre terül el. Ez az eddigelé még kellően fel nem derített világ az u.n. Turán, amely felől az eddigi ókori értesülések a fenti nyelveken és az ó-kínai nyelven keresztül szivárognak hozzánk a tucatnyi különböző nyelv torzításaiban.

Az adatok sokféle torzulására jellemző pl., hogy a Mezopotámiától keletre húzódó Elám-hegyvidék lakóit, a szumirok kezdetlegesebb fokon álló testvérnépét, a Kr. e. 3. évezred szumir kútfői "kud" névvel jelölik. Ez a név a 2. évezredben már "kad" formában jelenik meg, amelyből néhány évszázaddal később "akkad" lesz. Ugyanezt a népet az első évezred már "elamitáknak" nevezi. Eredeti "kud", "kad" nevük egyébként talán "nemzetséget" (v. ö. magyarban "had") jelent. Az úz népet a különböző korok különböző nyelvű, különböző forrásai "kassu", "chassu", "Chus", "chusita", kos, kusdi, ghuz, kosa; asszír, kazar, oguz, as, asi, ossi, osset, úz és még egy csomó egyéb neveken, az avarokat "abar", aparni, abaorta, parni, parthus, var, obar, obor, zapaorte stb. neveken nevezik. Az elképesztő torzítások terén különösen a görögök vezetnek, akik nem egyszerű egyszerűen kitalálnak neveket saját tetszésük szerint. Így jön létre "Memphis", "Théba", Xerxes", "Dareios", massageta, thyssageta, scytha, Sispirides és valóságban soha nem létezett egyéb nevek százai.

Az elő-ázsiai népneveknek négy évezreden keresztül zúduló áradata - leszámítva a sémi és jóval később néhány árja nép neveit -a maga burjánzó név-variációiban igazában öt Káspi-vidéki "turáni" népet takar, amelyek igen kis eltéréssel ugyanazt a nyelvet beszélik (2). Ez a nyelv az ó-szumir nyelv, amely ezeknek a népeknek idegen fajokkal hosszú időn át egyáltalán nem keveredett, fajilag és földrajzilag zárt világában eredeti tisztaságát sokkal inkább megőrizte, mint a Mezopotámiában maradt szumirság nyelve. Ez az öt nép az elvándorlást követő két évezred hosszú korszaka folyamán (körülbelül Kr. e. 2500-től Kr. e. 700-ig) tízszerű kétszereződött meg és egyre nagyobb és nagyobb területekre terjedt szét a hatalmas kontinens belső világában.

Ezt az öt népet a legkorábbi görög nyelvű közlések általánosan "szkítáknak" nevezik, mert egyforma nyelvük után egy népnek gondolják őket, csak a jobban értesült elő-ázsiai és belső-ázsiai szomszédnépek tudják, hogy egy nyelvet beszélő, de különböző népekről van szó. A "szkíta világ" különböző nép egyéniségeinek felismerése a görögöknél Kr. e. 5. szd.-ban Herodotossal kezdődik, aki a Káspi-tenger innenső oldalán élőket megkülönböztetésül már "massagétáknak" mondja, majd tovább tagolják őket, és a "massagéta" mellé megszületnek a "thyssagéta", "parthus" és "saca" elnevezések, amelyek, a "scytha" névvel együtt, önkényes torzítások.

Azokat a neveket, amelyekkel ez az öt nép önmagát jelöli kissé nehéz kihámozni abból a 60-74-féle torzításból, amelyben ezek a nevek a számtalan különböző ókori értesítésekben megjelennek, mivel azonban ezek a nevek tisztán, legalábbis több-kevesebb biztonsággal megállapíthatóan a szumir szóra vezethetők vissza, valószínű alakjuk rekonstruálható. Egyébként mind az öt népnévnek megvan a maga magyar változata is.

Ez az öt nép a dáh, hun, avar, úz és szabir. Mivel ez az öt nép a magyarság legközelebbi ókori rokonságát jelenti, úgy hisszük nem lesz érdektelen külön-külön foglalkozni mindegyikkel. Mielőtt azonban ezt tennők, röviden summázni kell az azonosság kérdését.

A scytha" szó etimológiájával e könyv előző fejezetében már foglalkoztunk. A szóval szembeni kétkedés azonban már 2500 éves és Herodotosszal elkezdődött, akinek a Kr. e. 5. szd.-ban feltűnt, hogy ez a szó Elő- Ázsia elsejében ismeretlen, a perzsák pl. más néven nevezik ereket a népeket, s a perzsák ezeknek közvetlen szomszédaik. "Persae cunctos Scythae vocant Sacas" írja tűnődve (3) Strabo panaszkodik az előtte élt görög írókra, akik ezekről a népekről semmi bizonyosat nem közölnek (4). Plinius is zavarban van "Ultra Oxum sunt Scytharum populi. Persae illos Sacas in universum appellavere a proxima gentes" (5). Curtius, aki Nagy Sándorról s annak hadjáratáról írt könyvet a Kr. u. első században már még többet tud: "Sogdiani, Dahae, Massagetae, Sacae eiusdem nationis sunt" (6). Ezzel egyébként már Strabo is tisztában van: "Scythae a Caspio mari incipientes magna ex parte Dahae appellantur, qui orientariores sunt, Massagetae dicuntur et Sacae et alii communiter Scythae privatim vero aliter atque aliter" (7). Lassan arra is rájöttek, hogy a "parthusok" és a "scythák" lényegében ugyanaz a nép. "Parthiaci gens olim Scythica" írja Stephanus Byzantinus (8). Justinus meg már azt is tudni véli, amin a megkülönböztetés alapul: "Parthi Scytharum exules fuere. Hoc etiam ipsorum vocabulo manifestatur, nam Scythico sermone Parthi exules dicuntur" (9). (Az állítás talán azon alapul, hogy a hunok szorították az avarokat keletebbre). A kép lassan még tovább tisztul. Procopius, aki Justiniánus bizánci császár vandálok elleni háborújában császári követként a szövetséges "massagétákat" felkereste, már kimondja, hogy ezek tulajdonképpen húnok, amikor azt írja: "Massagétas génos ons nun Hunnous kalousin" (10) és megismétli ezt a bizánci-perzsa háborúról adott beszámolójában is : "Massagetae, quos nunc Hunnae apellamus", viszont egy más helyen Attila hunjait nevezi massagetáknak "Attilam Massagetarum Scytharumque exercitu armatum adversus Aetium processisse". Menander a 6. szd.-ban már a "turk" néppel azonosítja az ókori "szakákat" ("Turci, qui, antiquitus Sacae vocabantur"), Theophanes pedig a 8. szd. jól tájékozott bizánci írója így ír: "In Oriente ad Tanaim (Don) Turci tegunt, qui Massagetoe antiquitus dicti sunt".

A felsorolt hivatkozások csak egy töredéke annak az ókori és koraközépkori adattömegnek, amely a "szkíta" népek és az "őstörök" népek azonosságát mutatja, de akinek még ez sem elég, annak felhívjuk a figyelmét két furcsa körülmény rejtélyes negatívumára. Az egyik, hogy a szkíták, parthusok, sacák, massagéták, thyssagéták írmag nélkül, nyomtalanul eltűntek, mintha csak a föld nyelte volna el őket, a másik, hogy hosszú történetük, tetteik, városaik, uralkodóik ellenére sem maradt fenn a "szkíta", sem a "parthus" nyelvből egyetlen mondat és egyetlen sor írás sem.

Ilyen nevű népek a görögök fantáziáján kívül soha, sehol nem léteztek. Azok az ókori népek, amelyek ezeknek a helyén valóban éltek, a dáhok, avarok, húnok, úzok és szabirok, vagyis az u. n. "turáni" népek egyenes ősei voltak. Ókori nyelvüket "akkád", "hurri", "káld" néven tanulmányozza az a tudományos világ, amelyből a magyarok szinte teljesen hiányzanak, annak ellenére, hogy ha van nép árja- Európában, melynek őseire alkalmazható a "szkitha" szó, mint "tudományos" megjelölés, ők - azok.

Az első hullám, amely a mezopotámiai szumir etnikai képletből keleti irányba vándorolt, (11), annak a népnek az őse, amelyet másfélezer évvel később, Kr. e. 1600 körül "dáh"-nak neveznek.

A nyugati-előázsiai és később mediterrán ókori források annak ellenére, hogy egyéni népnevükön ezeket emlegetik az összes Káspi-népek közül legkorábban, ezekről tudnak legkevesebbet. Egyéni népi életük első másfélezer éve során ezek kerülnek a szumir rokonságból legkeletebbre, ezek esnek az ókori nyugat figyelő szemétől legtávolabb, hisz hazájuk a Káspi-tenger keleti partvidékének északibb szakasza és az Aral-tó között elterülő terület és innen folyik szét etnikai állományuk a Kr. születését megelőző másfél évezred folyamán Belső- Ázsia és, a Kaukázus fölött nyugatnak kanyarodva, a mai Dél-Oroszország és Közép-Európa felé. Mivel tevékenységük Belső-Ázsia felé irányul, keleti szomszédaik, a kínaiak jobban ismerik őket, értesülések felőlük így inkább ókínai feljegyzésekben vannak, amelyek "Tahi", Tiao - tchi, Tavon, Tayue neveken emlegetik őket, szemben a nyugati forrásokkal, amelyekben "Dah", "Daha", "Dá", "Dac", "Taoch", tochár, táh, tahó és talán "Dák" neveken emlegetik őket.

Nevük minden jel szerint a szumir "dag, tag" szóból ered, amely kétkezes baltát, csatabárdot jelent (v. ö. magyarban a "tagló", letaglóz szavakkal)' (12).

Hogy ők lehettek a legelső kelet felé elvándorló szumir hullám, azt legtávolabbi elhelyezkedésük mutatja, a későbbi hullámok szorították őket fokozatosan a Káspi-tenger túlsó oldalára. A kelet-ázsiai turáni fajú népeknek mandzsuk, ajnuk, (koreaiak), jakutok, ősjapánok - talán ők voltak az ősei. Sőt aligha járunk messze az igazságtól, ha az ókori kelet-európai "szarmata népek" magját és irányítóját jelentő lovas-népben a dákokat sejtjük. Mindenesetre az út a káspin-túli térből a déloroszországi síkságra olyan közvetlen és olyan egyenes, hogy ezer éven keresztül minden "turáni" nép ezt használta.

A földrajzi elhelyezkedés tanúbizonysága szerint a Káspi-mediterráneumba érkező második szumir-fajú hullám az a vándorló csoport volt, amelyet ma legáltalánosabban "avar" névvel jelölnek.

Ezekről már - különösen a Kr. e. 5. évszázadtól - vaskos köteteket megtöltő adatunk van. A káspi-mediterráneum ókori népei közül ezek teremtették meg a legmagasabb civilizációt. Előbb a Káspi-tenger déli partvidékének régiójában helyezkedtek el, majd a későbbi hullámok keletebbre szorították ezeket is, és az Aral-tó déli térségében, a két nagy folyó, az Oxus (Szír-Darja) és a Jaraxes (Amu-Darja) "Etelközében", egy második "Mezopotámiában" (13) alapították meg híres birodalmukat, az "ezer városú" Baktriátl' (14).

Nevük kétségtelenül szumir bázison nyugszik ("ab" annyit jelent, mint "építő", "ur" pedig "vár", erőd, katona), városépítő civilizációjuk a Káspin-túli tér klasszikusan lovas-állattenyésztő, belső-kontinentális világába szinte egyedülálló, civilizációjuk tipikus "parti"-civilizáció.

Az "építő" nép neve fantasztikus torzításokban és változatokban jelenik meg másfélezer év adatainak tömegében. Nevezik őket "abaroknak", "abaorteknek", "obares"nek, "ibaroknak", "obor"-nak, "oborden"-nek, "obernita"nak, "hobordanae"-nak, "var"-nak, "aparni"-nak, "parni" nak, "par"-nak, de a legfantasztikusabb torzítása a nevüknek a rónaiaktól eredő "parthus" elnevezés.

Számtalan városuk, kiterjedt folyami és tengeri hajózásuk két nagy folyójukon kívül az Aralon és Káspi-tengeren, külkereskedelmük a Káspi-környéki népekkel s a Káspi-tenger kiterjedt folyóvidékeivel messze fel a Közép-Volga, a Jajk (Ural folyó) térségéig millió és millió négyzetkilométerre hordja szét koraókori kultúrájukat s akkoriban még szinte tiszta ószumir nyelvüket.

A múlt században "finn-ugornak" elnevezett volga-urali ősnyelvekbe valószínűleg rajtuk keresztül került az a jelentős szumir depozit, ami ezekben a nyelvekben kimutatható s ami a szumir eredetű magyar nyelvvel való "rokonság" kimondásának alapjául szolgált, de valószínűleg tőlük tanulták el ezek az ősnépek a "jellegzetes" ősugor település-formát, az orosz archeologia által "gorodiscsé"nek elnevezett kis földvárak építését is, amelynek a jellegzetes koraközépkori avar gyűrűváraknak ősi és primitív rokona.

Mivel a fenti őstörténeti megállapítások -a, sorok írójának tudomása szerint még soha, senki részéről el nem hangzottak, a "merész hipotézis" vádjának megelőzésére, az előadó formát megszakítva, a fentiek nyelvi bizonyítékainak s azok szemantikus összefüggéseinek legalább egy részét fel kell sorolnom, noha ezek kellő kifejtése külön, terjedelmes tanulmányt kíván.

1. Különösen a magánhangzók fonetikai értékének megállapítása bizonytalan, mert sok ókori írásrendszerű a magánhangzókat nem is jelzi. Méginkább növeli a nehézségeket az a tény, hogy ezek között a nyelvek között a Kr. e. első évezred kezdetéig egyetlen "árja" nyelv sincs (ezek a nyelvek a perzsa források feltűnéséig mind részben turáni, részben sémi nyelvek) márpedig szövegfejtéseket csaknem kizárólag árja nyelvű és nyelvérzékű angol, német, francia tudósok végeztek, akik természetszerűen árja nyelvkoncepcióból kiindulva próbálták ezeket a szövegeket fonetikailag, ortográfiailag modern betűkkel átírni és árja nyelvre lefordítani. A turáni csoportba tartozó nyelvek szöveged magyar és török, a sémi nyelvekét pedig arab és zsidó tudósoknak kellett volna literálni, szófejteni is. Az, hogy igen sok adaléknak (főleg neveknek) görög ellenpárja is megvan, csak növelte a zavart, mert a görögök önkényesen görögösített neveket adtak mindennek és mindenkinek, s a rómaiak a görög példát mindenben követték.

2. Azt, hogy a Káspi- környéki népek azonos nyelvet beszéltek nemcsak az ókori kútfők állítják egyöntetűen (Herodotos, Strabon, Plinius, Jordanes, stb), hanem ezt mutatja az is, hogy ezeknek a népeknek a leszármazottai mind nyelvrokonságban vannak egymással. Mivel az u. n. "őstörök" nyelvcsoport minden tagjának nyelvében tisztán kimutatható a közös szumir alap (a magyarban is) fenti állítás teljes egészében bizonyítható, de az is, hogy ez a közös nyelv az ó-szumir nyelv volt.

3. Herodotos Historiarum. Liber VII.

4. Strabo: De situ orbis, Lib. XI.

5. Plinius (Maior) : Historia Naturalis, Lib. VI.

6. Curtius: Historia Alexandri Magni Lib. VI. c. 3.

7. Strabo: i m. Lib. XI.

8. De Urbibus etc.

9. Justinus: Epitome Historiarum Lib. XLI. c: 1.

10. Procopius: De Bello Vandalico. (Procopius azt is tudja, hogy a hun népnek két nagy ága van.)

11. A "szumir etnikai képlet" kifejezésünk vonatkozik az u. n. akkádokra is, akik a mezopotámiai síkságot kelet felé lezáró Elámi-hegyvidék lakói és szintén szumir-fajú nép. A Káspi-régióba elvándoroltakhoz ezek esnek közelebb, s valóban, az őstörök nyelvek - a magyar is - közelebb állnak az "akkádhoz", amely később szemita beütésen esett át, mint a kései szumirhoz.

12. A "Dag", "Tag" név sok ázsiai földrajzi névben megvan. Egyébként a szumir harci bárd - később kultikus eszközzé is átalakulva csaknem minden szumir alapkultúrájú népnél meg van. Megvolt pl. az etruszkoknál is, mint kultikus szimbólum is, Tőlük vették át, mint a végrehajtó hatalom szimbólumát, a vesszőnyalábba kötött bárdot a rómaiak is, akiknél a lictorok jelvénye (fasces) lett. Ilyen ókori eredetű bárdot egyébként a Kárpát-medencében is találtak, ahol Kr. e. az 5. század táján "szkithák", sőt ezek előtt egy hasonló fajú és kultúrájú nép - "preskithák" - éltek. Ezek nagyon könnyen lehettek a "csatabárdos nép", a dákok, sőt éppen a tiszántúli dákok. A "dákok" a "trákok" (türák- török, türk) rokonai, de hogy a trákokkal együtt milyen faj és nyelvű népek voltak, nem tudjuk. Mivel pedig a nyelvüket nem ismerjük, mint minden említésre méltó ókori népet, amelynek hovatartozása kétes, besorolt az európai történettudomány "árja" népnek, néhány fennmaradt trák és dák szó alapján, amelyek, mint szumir kölcsönszavak, megvannak az árja nyelvekben is. Természetesen e sorok írójának nincs semmi olyan nemzeti, vagy személyi ambíciója, amely a dákokkal kapcsolatos, felőle lehettek árják is. Még kevésbé óhajt a dáh-dák népnevek feltűnő fonetikai hasonlóságából és egy Duna-vidéken kiásott csatabárdból "mecklenburg-priegnitzi" stílusú hipotézist felállítani, mivel azonban dák származékok kerültek a Fekete-tenger vidékére is, kerülhettek tovább is, a Kárpát-medencébe is, meg a Havasalföldre is, s dák néven lehetnek a Duna-Tisza vidék "ismeretlen ókori praeszkitha népe" is éppúgy, mint ahogy a "trákok" is lehetnek "törökök". Xenophón "Anabazisában" a "makarok" és "szkíták" "szomszédságában", a Fekete-tenger környékén, "taochi" népről beszél a 4. században Kr. e.

13. Mezopotámia folyóközt jelent, és ez a formáció, talán ősi hagyomány alapján, talán gyakorlati okok miatt, különös vonzást gyakorol a szumirfajú népekre. A Tigris-Eufrát, az Oxus-Laxartes, a Kur-Araxes, a Don-Dnyeper, a Duna-Tisza, mind kettős folyórendszerűek, "mezopotámiák" és minden ilyenen következetesen szumirfajta "turáni" népek telepednek meg.

14. A "Baktria" nevet természetesen később adják ennek a birodalomnak idegenek, annak Baktra nevű fővárosáról, melynek eredeti ősi avar neve "Zarasz"-ba volt. (Az Oxus hasonló nevű mellékfolyója partján, a hasonló nevű hegy közelében épült). Egy másik sokat emlegetett városa Bálk, Baalkh volt (ez volt a napimádás kultikus központja), de volt pl. "Derbent" nevű (Vaskapu) erődrendszerű itt is, mint a Kaukázus keleti végén.

Jelen munka negyedik fejezetében vázlatosan nyújtott s éppen ezért csupán csak elnagyolt szumir- magyar nyelvi azonosságok felsorolása során nyújtottam némi analízist az "igar" szóról, amely körülkerített lakóhelyet, telepet, "várost" jelentett ószumirban. Bemutattam a szó "város" értelemben való roppant időbeli és térbeli kiterjedését az ószumir Ékur-tól a magyarországi (és csehországi) Egerig, meg Győr-ig, amelyek a Magyarországon hét különböző megyében található Eger-eken, és a Kárpátaljától a nyugati s déli határszélekig tizennégy helyen található Győrökön kívül a két szó több, mint hatvan egyéb falu- és városnév változatával együtt avar alapítások és a szumir "gar", "kör", "kerít" alapjelentésével függnek össze és "kert" és "garád" szavainkat éppúgy idézik, mint az örmény "kerta" s a szláv "gorod" szavakat, mely utóbbi a szumir "gar" szó s a "turáni" -d kicsinyítő képző kombinációjából állt elő. A "gar" bázis megvan a "finnugor" nyelvekben is éppúgy, mint a körsánccal körülvett tipikusan "avar" lakótelep is.

Ezt kiegészítem egy másik ószumir építészeti szóval is. A szó éppúgy jelentett nagyobb épületet, mint ahogy jelentett várost is. Ószumir alakja "ékal", akkád-asszír formája "ékap". Alapjelentése "erős épület", (v. ö. "kál", erős, első, elöljáró, elsőszülött, előkelő), nagy épület, erőd, palota. A szó Eurázsia minden nyelvébe belekerült. A héber "óhel" (amit nem helyesen fordítanak "sátor"-nak) éppúgy innen származik, ahogy innen ered a latin "schola", a francia "école", a school, a Schule, a szláv "oskol" is, de innen származik a magyar "akol" szó és annak összes turáni testvérei is.

Ez a szó megvan szamojédben, s ez az "igl", vagy ahogy az angol spellingben nemzetközivé vált "iglo", amely szamojéd kunyhót, családi szállást jelent. A Kr. e. 2. évezredben az egyébként a "finnugor" csoporthoz tartozó szamojédek még a Közép-Volga vidékén laktak s onnan szorultak észak felé jelenlegi telepvidékükre, a sarkvidékre.

Ez a nép, amely körülbelül Kr. e. 1000 óta a sarkvidéki övben él a tipikusan mezopotámiai "ékal", "ékall" szót az ő tipikus "iglu"-jukat csak közvetítés útján kaphatta s ennek a közvetítésnek a Kr. e. 1000 előtt, a Kr. e. 2. évezredet jelentő időben kellett megtörténnie s ez a közvetítés csak a Káspi-tenger - Volga útvonalon történhetett. Ennek a szamojéd "iglunak" van egy Kárpát-medencei fonetikai testvére s ez - Igló, amely a feltűnő név után ítélve, úgy látszik szintén avar alapítás, mint ahogy pl. Miskolc is az. Bars, Bors, Miskolc, Örösur avar nemzetségfők voltak. Végül pedig Igló a Cseh-medencében is van, márpedig a Cseh-medence szintén az avar birodalomhoz tartozott. Ha valaki megnézi a térképen, hogy mekkora távolságra van Mezopotámiától az északi sarkkör, nemcsak a szumir kultúrkisugárzás roppant földrajzi méreteiről nyer képet, hanem az is cáfolhatatlanná válik a számára, hogy ez a kisugárzás csak a Káspi-Volga és Káspi-Jajk közlekedési vonalon át történhetett Kr. e. a 2. évezred folyamán s mivel a Káspi-mediterráneumban építő, "vízi" nép csak az avar volt, s a "parni"-k híres hajózási képességéről vannak is ókori adataink, a közvetítők ősavarok kellettek, hogy legyenek, a nép, amely kiépítette az ókorban az "ezervárosú" Baktriót. A "finnugor" nyelvek magyarral közös alapanyaga származhatik pl. innen is.

Az avar kultúrkisugárzás természetesen nemcsak észak felé hatott. Behatolt Indiába (amely akkor még nem volt "India") éppúgy, mint ahogy a tőlük délre-délnyugatra, az "Indiai"-óceán és a "Perzsa-öböl" térségében élő ősperzsáknak is ők adnak civilizációt, kultúrát, vallást (napimádás), prófétát (Zoroaster), sőt talán nevet is (aparni, parni, parszi, perzsa) (15).

A szanszkritban és az ős-indiai kultúrában éppúgy megtalálhatók a szumir elemek, mint a perzsában és a finn-ugor nyelvekben és ezek az elemek nem "kései-szumir", hanem korai szumir elemek.

Mindenesetre ez a nagyarányú, roppant teret besugárzó s valóban történelemformáló Káspi hajózás, külkereskedelem és kultúrkisugárzás, amely tárgyi és nyelvi maradványokban az Indiai-óceántól a sarkvidékig mindenfelé otthagyta nyomait, világtörténeti szempontból összehasonlíthatatlanul súlyosabb és fontosabb valami, mint a "mecklenburg-priegnitzi" "külkereskedelem" és germán "kultúrkisugárzás". Mégis, ez utóbbinak akadt művelője a német történettudományban és obskurus és kérdéses és jelentéktelen volta ellenére is benne van minden nagyobb ókortörténeti műben - a magyar művekben is - de a Káspi-ősnépek koraókori tevékenységével nem foglalkozott senki. A magyar tudományos világ sem.

Az ősavarok vallása a szumir vallások egyik változata. Az égitestek, főleg a nap a Természetfeletti Lény megjelenése náluk, aki a fényben (napsugár, tűz) jelentkezik és akit "Tonuz", "Tanuz", "Ten-iz", "Iz-ten" (iz szumirban tűz) néven tisztelnek (16). Papjaik a "mágusok", s a főmágus székhelye Bálk. Fővárosuk az Oxus egyik mellékfolyója mentén kiépült "Száraz-ba" volt, amelyet aztán jóval később, idegenek neveztek el Baktriának.

A Kr. e. 2. évezred folyamán Előázsia nyugati részében birodalmak alakulnak és dőlnek meg és politikai hegemóniák, (Larsza, Babel, Kasszu birodalom, Asszíria) váltogatják-cserélgetik egymást anélkül, hogy ez az avarok Káspin-túli birodalmának életét lényegesen befolyásolná. Egyébként, a tőlük dél-délnyugatra lakó és általában "árja" (a valóságban erősen kevert fajú képlet) népnek tekintett perzsa törzsek kivételével rokonfajú népek veszik őket körül. Fölényükkel szemben az első komoly rivális Kr. e. 900-800 táján jelentkezik nyugat felől egy rokonnép, a nyugat-káspi régióban egy egyre erősödő birodalmat kiépítő mada (17) nép személyében.

Az avar birodalom történetét a Kr. e. 8., 7. és 6. századok folyamán a "méd" imperializmussal vívott küzdelmek töltik ki. Mikor aztán Kr. e. 550 körül a médekkel szemben addig alárendelt szerepet játszó "árja fajú" perzsák kerekednek felül úgy, hogy az utolsó szuverén mada uralkodónak, Isztuviknak trónját és életét perzsa származású veje, Kurás (Cyrus) egy hálátlanul kitervelt palota forradalom során" elveszi és a méd birodalom polgári és katonai kulcspozícióiba perzsákat ültetve "Médiát" átalakítja "Perzsiává", az avar birodalom helyzete még nehezebbé válik s az ősi birodalom rövidesen perzsa uralom alá kerül.

A perzsa-korszak két évszázadon át tart. A rövid ragyogás után, amely még a szilárdan lerakott mada alapoknak köszönhető, olyan ütemben és mértékben hanyatlik le az asszír birodalom csődtömegével óriásivá nőtt államkolosszus, amilyen ütemben és mértékben válik "perzsa" stílusúvá. Az egyre korruptabbá váló birodalomra Nagy Sándor méri az utolsó halálos csapást egy három éves (334-331) háborúban, amelyet a perzsa urak elleni felkelések segítenek győzelmes befejezéshez, és a Baktriába menekülő utolsó perzsa uralkodót a felkelő avarok verik agyon. A felszabadítóként üdvözölt Nagy Sándor azonban kirabolja Baktriát is és a perzsa uralom macedón zsarnoksággal cserélődik fel. Nagy Sándor kalandos műve azonban kérészéletű alkotás. Korai halálával (323) hódítása szét esik satrapái kezén, sőt, a macedón uralom darabokra hullott állapotában is mindössze 48 esztendeig marad fenn.

A macedón pünkösdi királyok elkergetését az avarok indítják el az ókori történelem legnagyobb arányú szabadságharcával, melyet mondai ködbe vesző szabadsághősüknek, Arszáknak (18) vezetése alatt vívnak meg s amelynek eredményeképpen nemcsak függetlenségüket nyerik vissza, hanem az általuk felszabadított Perzsia és Örményország is birodalmuk csatlósállamává lesz.

A poraiból megélemedett avar főnix új, hatalmas birodalma, Aparda, vagy Párda egy újabb szótorzítással "Parthia" néven vonul be a történelembe Kr. e. 275-ben s ezen a néven él ötszáz éven át, sőt a köztudatban máig. Történetének utolsó három évszázadát (Kr. e. 54-től Kr. u. 250-ig) a római imperializmus elleni meg-megújult védekezés tölti ki, amely a Kr. u. 3. évszázadra megfosztja elő- ázsiai területeitől. Ettől kezdve egykori Aral-vidéki területére visszazsugorodva, még további három évszázadot ér meg, amikor, Kr. e. 559-ben a Közép-Ázsiában kialakult, szintén turáni Kök-türk birodalom (19) vonja uralma alá mintegy fél évszázadra (ennek a támadásnak következtében vándorol el az avar birodalom egyik népe, a kúnok, avar-kúnok, vagy vár-kúnok Dél-Oroszországon átvonulva a Kárpát-medencébe, ahol, Baján nevű kagánjuk alatt megalapítják a kárpát-medencei "avar" birodalmat Kr. u. 568-ban).

A kök-türk birodalom összeomlása után a velük együtt felszabadult szomszédnépekkel, úzokkal, fehér hunokkal alapítanak még egy utolsó birodalmat (Kosán birodalom) amely aztán majd Dzsingisz kán tatárjainak esik áldozatul néhány évtizeddel ami "tatárjárásunk" előtt....

A harmadik nagyobb szumirfajú elvándorlási hullámot az a kategória adja, amelyet később majd egy időn át massagétáknak fognak nevezni a görögök és a rómaiak; amíg rá nem jönnek, hogy saját igazi nevükön ezek - hunok. Nevük, húr, chun, kún, szumir szó, amely annyit is jelent magyarul "farok", meg annyit is, hogy "fényes" (talán díszül, meg rangjelzésül használt lófarkaikról, vagy esetleg öltözködésre használt állatbőrei farkairól (kacagány) nevezték őket így a többiek, vagy talán pompaszerető uralkodóikról) . Egyiptomi feliratokon "unni", "unut", kínai torzításokban "hiungu" formában jön elő a nevük. "Massagéta" nevük a görögök felelőtlen és lelkiismeretlen "görögösítésének" iskolapéldája (20) Hívják őket "khionit"nak is.

Mint az első két hullám is, ezek is először a Káspi-vidék délnyugati részében helyezkedtek el, míg az utánuk következő hullám közéjük ékelődve két csoportba nem vágta, őket. A nagyobbik fele a kategóriának továbbsodródhatott a Káspi- tenger túlsó oldalára, ahol az ősdáhok és az ősavarok között szorított helyet magának úgy, hogy az egyiket kissé északabbra, a másikat meg délebbre nyomta, a kisebbik fele meg az innenső oldalon húzódott északabbra és az egyre inkább szétterjedő Szubartu népeinek világában helyezkedett el, ahonnan, évezredes szaporodás után, a Kr. e. 2. évezredet lezáró évszázadok óta meg-megújuló idegenfajú - asszír, hettita, arám, perzsa - inváziók nyomására a szabirokkal együtt újabb és újabb elvándorló rajokat bocsát a Káspi-tenger északi, volgai és jajkvidéki régiójába, ahonnan egyrészt nyugat felé (ezeket fogja a 19 szd. európai történettudománya "szkítáknak" nevezni), másrészt Belső- Ázsia felé terjednek szét (ez utóbbiakat fogja a 19. szd. európai történettudománya "alacsonyrendű, barbár ázsiai nomád hordáknak" nevezni), ahol dák rokonaikkal és szabir törzsekkel együtt hol óriási lovas-birodalmakba tömörülve, hol ismét kisebb-nagyobb törzsi szövetkezésekre szakadozva élnek Kína nyugati és északnyugati szomszédságában.

15. A perzsák eredete és kiléte tisztázatlan jelenlétük a tipikusan "turáni" etnikumú térben, rejtély. Talán a Kr. e. 1770-1760 körül Elő- Ázsián déli irányban végigvonuló "hatti" népnek, vagy azok egy részének utódai voltak (a "hatti" és a "hettita" nem ugyanaz), akik a hatti invázió során azon a vidéken rekedve avar hatás alatt civilizálódtak s a Kr. e. első évezred derekán a "madákkal", vagy médekkel olvadtak egy néppé össze. Történelmi szerepük a médekkel való összeolvadásuk után, Kr. e. 550 körül kezdődik.

16. Mind az "iz", mind a "ten" szavak ószumir szavak. Felhívom az olvasó figyelmét, hogy a Kr. e. évezred folyamán a legjellegzetesebben "szkitha" tért jelentő Meotisz-vidéknek összes nagy folyói a "Ten", "Teniz" (Tan, Tanuz) istenneveket viselték. Az ókorban nem pontosan ismert és a Ptolomeus térképen helytelenül jelölt Don folyó (a térképen a Don alsó folyása a Donyeccel folytatódik) "Tanais" neve a "Ten-iz" név torzítása, amelynek későbbi, szláv torzítású megfelelője a "Donyec". A Don neve minden valószínűség szerint egyszerűen "Ten", vagy "Tan" volt. Ez a "ten" egyébként benne van a "Dnyeper" (D-n - ten) és a Dnyeszter (D-n-ten) folyónevekben is sőt a Dnyeszter tisztán felismerhetőn Ten-istar (az "Iz-tar" egyébként a Duna "szkitha" neve). A Don, Donyec, Dnyeper, Dnyeszter mellett a tér ötödik nagy folyójának a "Bug"-nak a neve is "szkitha" név. A vizek istenasszonyaként tisztelt és egy nimfa-szerű tüneményekkel képzelt Begő eltorzult neve ez (aki az etruszk mítosz szerint az egyik szent könyvnek (Libri Fulgurales), sugalmazója volt s akinek a neve latin közvetítéssel " Begoe" Vegoia, Vecui formában maradt fennln (a " b" és a "v" könnyen váltják egymást, v. ö. Basil-Vazul, Valentin.-Bálint stb.). A Búg folyónév, éppúgy, mint a kárpát-medencei Béga" és a Vág folyónevek is ennek a vízi istennőnek a nevét viselik de rá kell mutatnom arra is, hogy a folyók és mocsarak legjellegzetesebb állatának neve magyarban - béka. A felsorolt s valóban ősrégi folyónevek részben dáh, részben avar eredetűek (Vág).

17. A nem görög és római hanem elő-ázsiai forrásokban és földrajzi nevekben nem "méd", hanem "mada" (örmény forrás szövegekben "médj", "médz" formában jelenik meg a szó mutatva, hogy a "d" valami különös zengésű hangzó volt) néven megjelenő nép neve legelőször Kr. e. az 1700-as években vetődik fel ékírásokban olyan formában, amelyet "mita" (többes számban "mitanni") szóval literál - aligha korrektül - az ókortudomány, amikor is ezek Közép-Mezopotámiában alapítottak a Hamurápi-féle első "Babilonja" összeomlása után, egy nagy szerepet játszó birodalmat az ugyanakkor Babilon helyén alakult "kasszú" birodalom szomszédságában. A 19. század európai történettudománya természetesen a "médeket" is az "indogermán" népek sorába iktatta, csak később derült ki, hogy szumir fajta "turáni" nép volt, éppúgy, mint az ezer évvel korábbi "mita". Mikor ugyanis Tusratu mitanni király sógorához, IV. Tutmozisz egyiptomi fáraóhoz intézett egyik levelét felfedezték és kiderült, hogy annak nyelve csaknem azonos a bogházközi "hurri" nyelvű okmányok nyelvével és mind a két nyelv a szubartuiak által beszélt szumir nyelv egy-egy válfaja, bebizonyosodott, hogy az egyiptomiak által egyébként Nah-ur-in névvel nevezett "Mitanni" népe éppúgy nem "indogermán", mint a hurri" sem az. Ezeknek a mitanniaknak egy része valószínűleg asszír nyomás elől húzódott kelet felé Kr. e. 1000 körül, arra a területre, ahol azután, Kr. e. 900--800 körül a "mada" (méd) birodalmat találjuk. A "mita", "mada", "médz", "médj", "méd" népnevek feltűnő fonetikai rokonsága egyazon népre mutat.

18. Arszák származása Justinus szerint tisztázatlan, az örmény kútfők szerint viszont hun királyfi volt, aki a hun haderő segítségével szabadította fel a rokonnépet. Az u. n. "nisbisi oszlopon" talált királylajstrom Arszak nevével kezdődik, ez az oszlop azonban 700 évvel későbbi korból való, A név valószínű nem is tulajdonnév hanem méltóságnév farszák - ország uraság) s ha így van, Arszák igazi személyneve ismeretlen. Négy "fia", vagy megbízottja a hunok, avarok, perzsák és örmények királya lesz és négy, egymással rokon dinasztiát indít el, amelyeket a történelem "arszacid" dinasztiáknak nevez.

19. A kök-türkök (kék-törökök vagy "mennyei törökök") valószínűen a koraókorban Ázsiában szétterjedt dáh-hun- szabir elvándorlások leszármazottai akik Isztemi (a bizánci kútfőkben Dizabul) nevű kagánjuk idejére már akkorra birodalmat hoznak össze, hogy Isztemi már az egykori hun császárok "tanh" címével övezi fel magát Kr. u. a 6. században. Nyelvüket és írásukat az Orkhon-vidéki feliratok őrizték meg s ez a nyelv és írás a bogházközi okmányok nyelvével s írásával nagymértékben egyezik, de egyezik az "Atilla kincsének" nevezett nagyszentmiklósi lelet aranyedényeibe vésett rovásírással is, amelyet nemrégiben olvasott el a kiváló magyar orthográfus, Pataky László (a 23 darabból álló aranyleletből 14-en van írás, összesen 36 szó, főleg méltóság- és személynevek, mint pl. Béla, Kiskán, Gelse, Csobánc, Tenyő, Senyő, Kenéz, Besenyő, stb. A kincs valószinűleg avar eredetű s a szavak megvannak a magyarban is: A bogházközi, Orkhon-vidéki és nagyszentmiklósi írásrendszerűek és szavak rokonsága roppant jelentőségű a turáni népek őstörténete szempontjából. A bogházközi (Kisázsia) írások keletkezési ideje a Kr. e. 2. évezred utolsó századai, az Orkhon feliratoké Kr. u. a 4-ik-6-ik évszázadokra tehető a nagyszentmiklósi lelet pedig a Kr. u. 7-ik-9-ik századból való.

20. Az ókori görögök önkényes hellenizálásával szemben a panasz és szemrehányás nem új keletű. Már ókori nem-görög tudósok is kifakadtak miatta: Josephus Flavius római zsidó történetíró pl. ezt írja erről a Kr. u: i első. évszázadban: "Porro gentium, qvaedam adhuc servart derivatum a suis conditoribus appellationem, quaedam etiam mutaverunt ... Graecis potissimum talis nomenclaturae autoribus. Hi enim posterioribus saeculis veterem locorum gloriam sibi usurpaverunt, dum gentes nominibus sibi notis insigniunt, tamquam ad suum jus attiret... nomina ista gentiurn decoris causa in Grecorum forman mutari ad aurium voluptatem" Antiquitatum Judaicarum, Lib. 1., c. VI és VII). A görög hamisításoktól ma már lehetetlen ókori ismereteinket megtisztítani.

A hun ősnép Káspin túlra került részének leszármazottai az a nép, amelyet kétezer évvel később "fekete hunoknak", cidarita, vagy eftalita hunoknak fognak nevezni.

Ezek a hunok jelennek meg egyiptomi feliratokban "unni", "unut", . Dárius Hystaspes persepolisi feliratán "hunut" néven.

A Káspi-tenger innenső oldalán északnak, a Kaukázus irányában előnyomuló rész leszármazottai, Herodotos 1500 évvel későbbi "massagétái" a fehér hunok (21). Egymást követő hullámokban, szabir rokonaikkal együtt, vagy őket nem sokkal megelőzve ezek távoznak a Kaukázus és a Káspi-tenger közötti kapun át észak felé. Ezeknek egy része a mai délorosz síkságot árasztja el, másik fele pedig keletnek fordulva az Ural-Altáj-Bajkál-Aral közti térben fog a már előbb idekerült rokon "dákok" és ősmongolok világában elhelyezkedni a Kr. e. évezred derekát jelentő évszázadok során.

A szovjetorosz archeológiának a negyvenes évek eleje óta intenzíven megindult ásatásai egyre többet és többet közölnek ezekről a hunokról, akiket a kínai évkönyvek "hiungu" néven emlegetnek.

Ezek az Altáj-térben, a Bajkál vidéken és az Aral-tótól északra elterülő régióban folyó ásatások (22) a hunok itteni megjelenését - az eddigi feltárások eredményei szerint - a Kr. e. 6. századra teszik, pontosabban ebből a korból valók az első hun építkezések ebben a térben, a hunok tényleges megjelenését tehát valamivel előbbre, a Kr. e. a 7-ik századra kell tenni.

Az orosz archeológiai leletek summája egy oligarchikus hun "arisztokrácia" várközpontjai körül kiképződött territóriumok laza, "feudális" rendszerét mutatja, egy az őslakosságra rátelepedett s azt "kizsákmányoló" katonatársadalom uralmát, amely az ásatásokból kiolvasható adatok szerint, mintegy félezer éven át, tehát időszámításunk kezdetéig, a krisztusi évekig tartott.

Az ásatások földsáncokkal, vizesárokkal körülvett, őrtornyokkal, megerősített kapubejáratokkal ellátott erődítmények maradványait hozták felszínre, amelyeken belül a várúr lakásán és a gazdasági melléképületeken kívül számos kisebb lakás is épült, amelyeket - az északibb Altájrégióban - egy központi kazánból, a föld alatt vezetett égetett agyagcsövek rendszerűén át központilag fűtöttek. A feltárt sírok fényűző temetkezésről adnak számot. A gerendavázzal bélelt sírkamrákat felszerszámozott lovak 6-8-10-14 - egész szekerek, és egyéb használati tárgyak veszik körül. A sírkamrákban, noha legtöbbjüket megbolygatva és kirabolva találták, háztartási és fényűzési cikkek, köztük sok kínai munka, volt a halottal együtt eltemetve (23).

Az archeológiai adatok és az egykorú kínai évkönyvek értesítéseinek összevetéséből egy feudális felépítésű monarchia képe bontakozik ki, amelynek a feje a tanhu (v. ö. a japán tenno - császár szóval), a főkirály a kisebb királyok felett. Néhány tanhu nevét ismerjük is. Motun tanhu pl. a Kr. e. 3. és 2. századok fordulóján a nagy Si-Huang-Ti császárnak, a Kínai Fal építőjének kortársa és ellenfele. A birodalom bukása Csitki tanhu uralkodása idején (Kr. e. 54-36 körül) következett be a Han dinasztiával újraéledő Kína megismételt háborúja következtében, amely után a hunság nyugat felé visszavonulva fokozatosan kiüríti ezt a területet. Kr. u. az első század végén a hunok már nyugati forrásokban jelennek meg a VoIga- Észak- Káspi térben, vagyis ugyanott, ahonnan 6-7 évszázaddal korábban elszármaztak és az itt talált rokonaikkal, valamint a Kelet- Káspi-vidéki fehér hunokkal újra egyesülve alapítják meg azt a birodalmat, amely majd Attila halálával éri el legnagyobb kiterjedését.

A Krisztus előtti hun birodalom felől rendelkezésünkre álló kép egyelőre még hiányos és szakadozott, de ez a hiányos és szakadozott kép is sokkal magasabb rendű civilizációs és politikai fokot mutat, mint az egykorú "Európáé", amelyről a római kolonizációt megelőző korból csak vegetatív fokon álló életre mutató értesüléseink vannak.

A Káspi- mediterráneumba áthúzódó negyedik mezopotámiai hullám történelmileg az első háromnál is jelentősebb.

Ez a hullám immár nem is kerül át a Káspi- tenger túlsó oldalára, mint az első három - csak majd Kr. u. fog egy része átkerülni -történetét az a Káspi- Kaukázus- Fekete-tenger-Földközi-tenger által bezárt térben éli le, és szaporodása és szétterjedés során a Káspi-vidék déli terétől a kisázsiai sarokig mindenfelé felbukkannak különböző csoportjai a különböző időkben Kr. e. a 21. szd.- tól Kr, u. a 10. szd.- ig szinte szünet nélkül foglalkoztatva a figyelő világot. ősi nevük, amely számtalan torzulásban jelenik meg 3000 esztendő hosszú útján, szintén szumir, talán a legszumirabb valamennyi csoport között. "Assza" ez, amely lovat jelent (24) s valóban ez a nép, amelynek neve tucatnyi ókori és koraközépkori nyelven és féltucatnyi különböző írásrendszerrel leírva az átalakulások és torzítások legszélesebb skálájában fordul elő (25), a "lovak népe" s ez a nép ajándékozza meg az emberiséget a lovaglás és a lovas fegyvernem valóban korszakalkotó találmányával, amely éppolyan forradalmi változást hoz az emberiség életébe a Kr. e. második évezred elején, mint amilyet a vasút és a mozdony fog hozni a 19. szd.-ban, 4000 évvel később.

Itt most nem a ló megszelídítéséről és nem az igavonás bevezetéséről van szó, bár minden valószínűség szerint ezt is ez a nép végezte egy évezreddel korábban, Kr. e. 4. évezred végén, vagy a 3. évezred kezdetén -a ló és a kerék legrégibb ismert ábrázolása hatezer éves - hanem arról az összehasonlíthatatlanul fontosabb dologról, hogy az ókori emberiség átlagsebessége, a gyalogosé, a folyami bárkáé és az ökörvontatásé egyaránt átlagosan 4-5 km. óránként évezredeken keresztül s a lovaglás feltalálásával ez egyszerűre a négyszeresére emelkedik és ennek civilizációs és főleg hadászati jelentősége szinte elképzelhetetlenül fontos történelmi faktor, s az emberiségnek modern civilizációja tetőpontján mély tisztelettel kellene állnia az előtt, amely a gyalog civilizáció lassan vánszorgó kora-ókori ütemét négyszeresére gyorsította.

Őelőttük a lónak lovaglásra való alkalmazása teljesen ismeretlen. Közülük való az, aki először próbál lóra ülni, az első és legrégibb eddig felfedezett ilyen ábrázolás szerint a ló farára, közülük valók azok, akik hosszú századok intelligens megfigyelései és erőfeszítései során rájönnek, hogy a futó lónak csak a derekán lehet megmaradni, a lovaglás helyes módja hát ez, ők munkálják ki egyre tökéletesebbé a nyerget, ők jönnek rá arra, hogy lovon harcolni csakis úgy lehet, ha a lábaknak támasztéka van s ők találják fel a kengyelt, amit nyugaton majd csak Kr. u. a nyolcadik szd. elején kezdenek használni az árja világban, szervezik a lovas harcost csoportokba, ők alakítják ki lovas harcmódot, a könnyű lovasságot, mint fegyvernemet, amely addig teljesen ismeretlen, hisz a ló vontatta harckocsi is csak a 3. évezred végén született meg szintén szumir világban.

A lovasság hadászati potenciája négyszeres sebességénél fogva négyszerese a gyalogságénak, amely elől szükség esetén könnyűszerrel elmenekül, de amely őelőle nem képes elmenekülni s a lovas ember harcászati értékét a gyalogossal szemben nem szükséges elemezni.

Döntő és korformáló ókortörténeti jelentőségénél fogva, negyedik hullámot jelentő úz ősnép szerepének egy külön fejezetet kell szentelnünk.


IX. AZ ÚJ TÖRTÉNELMI FAKTOR: A LÓ

A lovaglás a Kr. e. 2. évezred elképzelhetetlen jelentőségű és az emberiség egész történelmét átformáló újdonsága, a maga korában olyasmi, mint a mozdony volt a 19. szd.- ban, vagy a jet- repülőgép a huszadikban.

A lovaglás és a lovasság megszületésének a szó szoros értelmében korszakalkotó hatását az ókori világképre mai ember el sem tudja képzelni. A "kentaur" a lovas harcosok megjelenését kísérő babonás félelem és rémület reminiscenciáinak mitológiai kicsapódása. A lovaglás, a tömeges lótenyésztés, a nyereg és a kengyel indítja meg Eurázsia üresen ásítozó, vizetlen belső tereinek benépesítését, az hozza az addig merőben ismeretlen lovas-civilizációkat létre, az emeli az addig juhtenyésztő gyalogos embert szarvasmarha tenyésztő lovas emberré. A lovaglás, nyereg és kengyel feltalálása a művelődéstörténet legnagyobb tetteinek egyike (1) és az emberi emelkedés egyik nagy lépése. A lovas ember hosszú időn át félelem és csodálat tárgya volt a 3. évezred világában, emberfeletti lény, leküzdhetetlen ellenfél, misztikus jelenség, hisz a lovaglásnak titkai voltak (sőt vannak még ma is) és a lovagláshoz és a lovas fegyvernemhez fűződő és a mai napig "arisztokratikus" reminiszcenciák gyökere az ókori évezredek mélységéig ér, de ide nyúlik a gyalognépek meg nem magyarázott gyűlölete is a lovas népekkel szemben, amely, az árja történettudomány által felállított nevezetes faji és kulturális értékrendszerrel együtt. Úgy látszik "atavisztikus" örökség.

A lovaglást feltaláló és fokozatosan kifejlesztő, és a lovas fegyvernemet megteremtő és saját társadalmát ilyenné szervező Káspi-nép gyakorlatilag az ókori világ urává válik több, mint két évezredre. A katonai értelemben megszervezett lovas-társadalom a maga helyhez nem kötött mozgékonyságában új és "modern" elem a "vízi" civilizációjú ókorban, olyan jelentőségű korszakformáló folyamat a megelőzővel, az addigi princípiumokkal és formákkal szemben, hogy egy revideált modern történettudománynak az "ókort" előbb-utóbb "gyalogkorra" és "lovaskorra" kell osztania.

A lovaglás és a lovas fegyvernem megszületésének döntő hatása ugyanis nemcsak közvetlen és nemcsak az ókorra érvényesül. Ázsia benépesülése azzal a népelemmel és azzal az életformával, amit később "turáninak" fog jelölni a világ, a ló megjelenésével indul meg. Ez a népelem teremti meg a juh- és kecskenyájak társadalmaival szemben a gulyák és ménesek társadalmait is, ez a népelem fogja két évezreddel később kiváltani azt az Európa formáló folyamatot, amit "népvándorlásnak" nevezünk. A mongol őslakosságú Ázsia nyugati és középső térségeinek "turáni" feltöltése a Káspi rezervoárból indul el (2) éppúgy, mint ahogy a Káspi-mediterráneum lovas rezervoárja határozza meg és formálja ki az u. n. ókor utolsó két évezredének elő-ázsiai történetét is, és a Kínai Birodalom sorsát éppúgy ez irányítja, mint ahogy ez pecsételi majd meg egy évezredes folyamat végén a Római Birodalom sorsát is. Szinte csodálatos, hogy a lovaglás s a lovas fegyvernem megszületésének és kifejlődésének elképesztő történelmi fontosságát a történettudomány még mindig nem vette észre, sőt, a föld belső térségeit meghódító és a folyópartok bilincsét összetörő lovas ember nagy történelmi teljesítményének tiszteletteljes méltánylása helyett még mindig "ázsiai" hordákról, "nomád barbarizmusról", "turáni alacsonyrendűségről" beszél és ír.

Az első írásos értesítések - amennyiben az ékírásos adatok literálása és fonetikai rekonstruálása valóban helyes - "kasszu" néven emlegetik őket a 2. évezred első századaitól kezdve. Az utolsó szumir hatalmi góc megdöntésével az élre került akkád-sémi városban, Bábelben, Hamurápi korában vezették be a lóhasználat és a harckocsik új, modern találmányát és Hamurápi győzelme Larsza elaggott uralkodója felett, nem kis mértékben éppen ennek volt köszönhető. A lovakat Bábel a "kasszuktól" importálta azokkal a szakemberekkel együtt, akik a lovakkal és harckocsikkal bánni tudtak. Hamurápi és utódai feliratokban dicsekszenek lovaik és harckocsijaik számával - és ezek a számok, bizony szerény, háromjegyű számok, amelyek, mint Elő-Ázsia akkori "nagyhatalmának" vagyoni és hatalmi fokmérője, beszédesen mutatják a lovaknak és harckocsiknak roppant értékét, de mutatják azt is, hogy milyen kiváltságos lehetett a helyzete a drága és nagyfontosságú új intézmény "specialistáinak". Ezt nemcsak az új fegyvernem kiváltságos és csak a leggazdagabbakra és legfelsőbb rétegekre korlátozódó helyzete valószínűsíti, hanem az is, hogy Hamurápi dinasztiájának bukása után a kasszuk kezébe kerül a Bábel feletti uralom és Elő-Ázsia nagy része feletti szupremácia közel hat évszázadon keresztül. Birodalmukat, amelyet ma általában Babiloniának nevez a tudomány, a kasszuk "Kur-ten-iz"-nek, "Teniz országának" nevezték. Az első kasszu uralkodó, Gandás, 1746-tól 1731-ig uralkodott.

Kurteniz-Babilon hatalmát és a kasszu dinasztia főségét félezer éven keresztül még csak kétségbe sem merték vonni Elő- Ázsiában és ennek az alapja a világtörténelem első és akkor még valószínűleg egyetlen lovasságában rejlő szuperioritás volt. A kasszu lovasság vérségi köteléket jelentő, törzsekre, nemzetségekre tagolt társadalom volt, amely Bábeltől északra, a Tigris és az Eufrát régiójában elnyúló termékeny alföldön volt települve és ennek a katona-tartománynak a központja a Zab folyó partján épült "Asszur" városa, alighanem a parancsnokság székhelye volt. Asszuron (szumirban "assza-ur", annyit jelent, mint "Ló-város") kívül voltak a térben más, kisebb alközpontok is. Az egykorú kútfők által felsorolt nevek közül minden kommentár nélkül megemlítünk kettőt. Az egyik városnév "Dabig", a másik "Paripa" (3). Hogy az ékírás latin betűs átírása, amelyet külföldi tudósok végeztek, helyes-e, nem tudom. A "Zab" folyónév -a folyót egyébként ma is így hívják - szintén egykorú kútfőkből való.

A "kassz" nép volt az egyetlen jelentékeny ókori nép, amelyet még a 19. szd. európai történettudománya sem volt képes bekebelezni sem az "indogermán", sem a "szemita" népek közé. A lóval való feltűnő kapcsolatuk is gyanús volt, ennélfogva "turáni" fajúaknak kellett lenniök, márpedig ez a faj "alacsonyrendű", nagy történelmi szerepe tehát érthetetlen volt.

Hogy van-e hát valóban szükség az európai történettudomány megállapításainak általános felülvizsgálatára és átértékelésére, ahhoz talán nem lesz érdektelen meghallgatni, hogyan summázza a kasszukról saját "indogermán" történettudományos álláspontját a Magyar Szemle Társaság kiadásában megjelent, Hóman Bálint, Szekfü Gyula és Kerényi Károly által szerkesztett "Egyetemes Történet" számos íróinak egyike, Dávid Antal volt szfv. könyvtáros, a magyar céhbeli történettudomány asszirológiai reprezentánsa az első kötet 60. lapján:

"Időközben ugyanis Bábelnek a hatti betörés következtében gazdátlanná vált trónját egy Gandas nevű kassu vezér kerítette hatalmába. Mivel pedig Bábel - hála Hamurápi organizációs képességeinek mint a birodalom fővárosa élt a köztudatban, Bábel birtokosának főségét a hatti pusztítás nyomán elalélt lakosság minden ellenállás nélkül elismerte. Ily módon Babilonia azoknak a kassuknak hatalmába került, akik a Hamutápi dinasztia fénykorában csak mint alacsonyabb rendű munkák végzői - főként kocsisok és lovászok - szerepeltek Babiloniában. E kassuk - gyér nyelvemlékeik tanúsága szerint - valószínűleg indogermánokkal kevert kisázsiaiak voltak. Fő fészkük a Káspi-tenger szomszédságában lehetett, amely tenger bizonyára róluk nyerte ma is használatos nevét. A hódítók azonban nem jöttek olyan nagy számmal, hogy Babilonia sémi jellegét megváltoztathatták volna. Rövidesen fel is olvadtak a babiloni lakosságban... Az egyetlen komoly kulturális gazdagodás, amiért Babilonia a kassuknak hálás lehet az, hogy velük vonul be nagyobb mértékben a ló használata Elő-Ázsiába. A kassu uralkodók, bár több, mint félezer évig tartották magukat Bábel trónján, csaknem kivétel nélkül gyenge kezű s egészen jelentéktelen egyéniségek voltak... Hogy gyengeségük dacára is uralmon tudtak maradni, annak két okát látjuk. Az egyik az, hogy Elő-Ázsia egyéb népei ez időben maguk is annyira gyengék voltak, hogy örültek, ha őket nem háborgatták. A másik az, hogy abba az államszervezetbe sikerült beülniük, amelyet Hamurápi hozott létre. A valóság t. i. az, hogy nem ők tartották Babiloniát, hanem Babilonia őket".

Nem hisszük, hogy sok kommentárt kell főzni a harminc évvel ezelőtti magyar történészvilág egyik reprezentánsának beszámolójához a népről, amely "kisázsiai" (a Káspi- tenger partján), amely 5000 évvel ezelőtt már "indogermánokkal keveredett" (4), amely olyan jelentéktelen mennyiségű és kapacitású volt, hogy gyorsan beleolvadt Babilonia sémi lakosságába már 3500 évvel ezelőtt, ezzel szemben egy tengernek adott a mai napig használt nevet, amelyet csak Elő-Ázsia népeinek 600 éven át szakadatlanul tartó aléltsága és egy 200 évvel előbb mások által létrehozott automatikus állami verkli tartott uralmon. (5) Ha egy ókortörténész, aki a 19. szd.-i árja történetírás tipikus képviselője, akkora szaktekintély, hogy egy 4 vaskos kötetet kitevő 3000 oldalas reprezentatív történeti mű írói sorába meghívják, nem tudja, vagy előítéletei miatt figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a lovat a Kr. e. 2. évezred derekáig a szumir civilizáción kívül sehol a világon, tehát sem Egyiptomban, sem Indiában, sem Kínában, sem a Mediterrán-medencében, sem pedig a későbbi Európának nevezett kőkorszakbeli árja területen nem ismerték és a lótenyésztés, a lovaglás és a lovasság létrehozása az ókor egyik korformáló történelmi lépése volt s így azt a népet, amelynek mindez köszönhető, az "alacsonyrendű munkát végző kocsisok és lovászok" kifejezéssel intézi el, akkor ehhez nincs kommentár.

A "kassz" nép természetesen nem olvadt bele Babilon városának sémi lakosságába, csupán az egyre inkább urbanizáIódó kasszu dinasztia veszíti el fokozatosan személyes kapcsolatait a vidéken élő hadsereggel és az egyre jobban elpuhuló kasszu udvari környezetet lepi el és formálja át Bábel gazdag sémi rétege. A hadsereg egyre kizárólagosabban saját vezetőire van utalva s a vezetés, mint maga az egész hadsereg is, apáról fiúra szálló intézmény. Azonkívül ez a hadsereg a kasszu uralom egyetlen bázisa az erősen szemita fővárossal szemben.

21. Ennek a "fehér" és "fekete" megkülönböztetésnek alig van köze a színekhez. "Fehér" északot, "fekete" délt jelent éppúgy, mint a "kék" keletit. Az égtájakat színekkel jelölték.

22. Karakol, Sibe, Pazyryk, Bas-Adar, Noin-Ula, (,Altáj-vidék), Ilmovoi Padi, Ulan-Ude, (Bajkál vidék), stb. kerültek elő eddig még meg nem fejtett "őstörök" nyelvű szövegek is melyek a befagyott talajban megmaradtak.

23. A felsorolt adatok a jeles orosz archeológusnak, A. L. Mongaitnak "Archeology in the U. S. S. R." című orosz eredetiben, 1955-ben,, angol fordításban, 1961-ben publikált könyvéből valók.

24. Az assza" szó az egész Eurázsiában szétterjedt. Ennek a származékai az "asinus", az Esel, az ass, a szamár, a "huszár", az Árpádkor száz meg száz "aszó" helységneve, amely nedves rétet, kaszálót, lólegelőt jelent, sőt valószínűleg a mi "széna" és "kasza" szavunk is innen ered.

25. A szónak, mint népnévnek alakulására és az átírásokkal együtt járó torzításokra jellemző az itt következő és szinte elképesztő lista: assza, chasszu kasszu, chúsz, kuszán, kuszit, kuszita, asszír, osz, asz, osszet, uzzi, hayasa, assyr ghuz, kosszár, kazár, kusdi, kos, kosa, asz, gúz, ogúz és úz. A magyar "huszár" szó mellett a "csiszár" (chiszar) szó gyökere szintén ez. A szóhoz ragasztott -t végződések többes szám ragok, az -ir, ar, -ur végződések népnevet jelölő ragok (v. ö. kazár, magyar, onogur, asszir, bolgar, szabir stb.)

1. Kengyel nélkül lóháton utazni lehet, de harcolni nem, mert az ütéshez, verekedéshez a lábaknak támaszra van szüksége. Nyugat-Európában a kengyelt először Kr. u. 702-ben alkalmazza Martell Károly: Ebből a tipikusan "turáni" találmányból alakul ki Európában a "lovagság" intézménye és az Európát kiformáló és ezer éven át uraló "feudalizmus". A kengyel roppant történelem formáló jelentőségéről még senki tanulmányt nem irt, magyar tudós sem.

2. A japán "szamurai" szónak a "sumir" szóval való esetleges összefüggését szükséges volna vizsgálat alá venni.

3. Maspero i. m. 208

4. A "gyér kassu nyelvemlékekben" talált néhány "indogermán" szó (ami az "indogermán keveredés" merész hipotézisének egyetlen alapja) természetesen nem "indogermánoktól" került a kassu nyelvbe, hanem fordítva, ezek a szavak, ha nem csupán literális torzítások, a szumirból kerültek az "indogermán" nyelvekbe, de jóval később, Kr. e. 3000 az u. n. ind népvándorlás" előtti idő a "germánok" meg, ekkor még kőkorszaki fokon vegetálnak valahol Jütlandban és Dél-Skandináviában Az "indogermán" szavak, amelyekre Dávid utal, istennevek, pl. "Surias" (Dávid szerint az árja "sarja" szóból) "Sukamuna", "Donias". A "Surias" "Sa-ur-iz", természetesen éppúgy nem árja, hanem szumir szó mint ahogy a "Donias" is "Ten-iz", és "Kar-Donias" sem "Donias isten ligete", hanem "Kar-fen-iz" stb. (Lásd a 3. sz. függeléket

5. Hogy Dávid képtelen volt meglátni, hogy a kassza-dinasztiák bukását a lovas társadalom kiválása (Asszíria létrejötte Bábel katona-tartományból) idézte elő, több, mint elkedvetlenítő.

A lélekben, erényekben és életformában egyre jobban eltávolodó dinasztia által magára hagyott és saját vezetőire bízott hadsereg egyre inkább saját belső életét védi saját zárt, ősi, vérségi keretei között, saját elhatárolt területén. Mindez a generációk cserélődése során szinte automatikusan fejleszti ki a különállás és az öncélúság életérzését a tömegekben és az autonómia becsvágyát a vezetőkben. A folyamat természetes és egyáltalán nem áll egyedül a történelemben. Az erő tudomása és a testületi szellem elkerülhetetlen kibontakozása a császári Rómában másfélezer évvel később majd éppúgy a légiók politikai terrorjához fog vezetni, mint ahogy ahhoz vezet majd háromezer évvel később az Ottomán birodalom kitűnő katonaszervezeténél, a janicsár testületnél is, pedig ezek nem is vérségi kötelékek.

Bábel kasszu uralkodói egyre inkább engedményekkel kénytelenek biztosítani a kezükből kicsúszott hadsereg tényleges vezetőinek lojalitását s ezek az engedmények az autonómia állandó bővüléséhez vezetnek úgy, hogy a hadsereg, területében és tevékenységében egyaránt, hovatovább állammá válik az államon belül és a főparancsnok már-már szuverén, szinte társuralkodó aki tisztában van azzal, hogy királya ki van neki szolgáltatva. Ez a fejlődés gyors. Kétszáz évvel a kasszu katonakirályság megalapítása után az úz lovasság már állam az államban s a lovas társadalom vezetőjének apáról fiúra szálló méltósága már politikai, sőt külpolitikai jelleget ölt. Katonai erejük birtokában ezek a katonai főnökök, akiknek mindenike a nevéhez kapcsolva viseli a valószínűen lovaskatonai minőséget kifejező asszur szót, egyre több gondot okoznak királyaiknak, olyannyira, hogy Kr. e. 1530-ban az akkori király, II. Burnaburiás -a név literálásának helyessége kérdéses már autonóm területnek kénytelen elismerni a katonatartományt és a parancsnok, IV. Puzur-Asszur már afféle fejedelem. Újabb másfél évszázad múlva, 1360-ban a király főhatalma ezen a területen már csak névleges és "Asszíria", mint önálló katonaállam, de facto már megszületett. Az ezidei főparancsnok, Asszur-uballit-ban, már szuverén uralkodók módján köt idegen államokkal önálló szövetséget, ami ellen a törvényes király csak annyira képes, hogy az idegen udvaroknál diplomáciai jegyzékekben tiltakozik.

A rohamosan bontakozó katonaállam névleges urát, a Bábelben székelő királyt és birtokállományát egyelőre még nem bántja, de a Kurteniz katonatartománya mellett elterülő Mitannit hettita szövetségben már megtámadja, legyőzi és a hettitákkal megosztozik a területén.

Katonai bázisának elvesztése után a kasszu királyságnak a napjai meg vannak számlálva s a kasszu uralkodót nemsokára szemita elemek forradalma távolítja el arról babiloni trónról, amelyen elődei több, mint félezer éven át ültek, és helyére szemita dinasztia kerül.

Az új, szemita vezetésű Babilonia szuverénitása azonban csak néhány évtizedig tart. Az "asszírok" megszállják Bábelt, elkergetik a szemita uralkodót s ezzel az egykori hűbérúr 1101-ben a volt vazallusnak, Asszíriának vazallusává süllyed. Ezzel lényegében a régi helyzet áll vissza, különbség csak a két városnak, Bábelnek és Asszurnak egymáshoz való viszonyában áll be, ami a birodalmi apparátus személycseréjét jelenti. A bázis, a politikai és hatalmi alap egy és ugyanaz, az úz lovasság.

Az új centrum fénye, hatalma és gazdagsága mágnesként vonja magához a szemita elemeket, amelyek gyorsan ellepik az új fővárost s ezzel lényegében ugyanaz a folyamat indul el, ami a kasszu korban Bábelben lefolyt. A fényűző udvari életben, a városi elemekkel körülvéve most már az "asszír" királyok vesztik el közvetlen kapcsolatukat a hadsereggel, a különbség csak az, hogy ezt a már teljesen "janicsár-szelleművé" vált haderő általában nem sokáig tőri. A hadsereg lázadása a fényűzően élő, szemitákkal körülvett királyok ellen igen gyakori tünet Asszíria történetében s ezt legtöbb esetben népszerű, politikai ambícióktól is fűtött katonai főparancsnokok irányítják. Az eredmény a király, vagy ha a lovasság főparancsnoka nem rokona a királyi családnak, a dinasztia bukása. Az új király a haderő főparancsnoka lesz. Az ilyen uralmi változás mindig egy asszír hódítási periódust hoz magával, mert a főparancsnokból lett új király rendszerint vitéz és jó hadvezér is. Utódaiban azonban már megkezdődik a korrumpálódás, a városi polgári elemek. befolyása s az előző dinasztia sorsa megismétlődik.

Az asszír nagyhatalom félezer éves története ilyen hódító katonakirályok imperialisztikus szakaszainak, ezt követő fényűző és költséges koroknak, végül lázadásoknak és uralkodó- vagy dinasztiacseréknek ismétlődő folyamata. Az igazi és döntő faktor ebben az asszír történelmi folyamatban mindig az úz lovas haderő.

Az úz lovas szervezet természetesen nemcsak az a mennyiség, amennyi annakidején Babilont "kasszu" néven meghódította s az idők folyamán önállósulva "Assziriává" alakult. Maga az úz nép, a rezervoár ott él az Elám és a Káspi- tenger között s más úz lovas törzsek és nemzetségek is hajtanak végre az idő folyamán a "kasszukra" emlékeztető vállalkozásokat (6). A kasszu birodalommal szomszédos "Mitanni"-nak is van lovassága, Kr. e. a 12. szd.-ban a Van- tótól keletre, az Urami-tó vidékén is alakul egy a forrásokban "Uzzi"-nak, más helyen "Hayasha" nak, ismét más helyen "Kum-uzz"-nak literált úz katonaállam, sőt a hettiták kisázsiai birodalmába is kerül Mitanni bukása után egy ilyen úz lovas-kötelék, de még az "asszír" katonatársadalom különböző kötelékei is leszakadnak és elvándorolnak másüvé olyan uralmi periódusokban, amely ezeknek a kötelékeknek nem tetszik.

Így az eleinte kizárólagos és szinte monopolisztikusan domináló kasszu- asszír lovashatalom mellé fokozatosan más lovas hatalmak nőnek fel, különösen attól kezdve, mikor Mitanni megdöntésével az ottani lovas társadalmi kötelékek szétszóródnak és egy részük Kisázsiába, más részük az Urami-tó vidékére, zömük pedig az eredeti területre, az Elámi hegyvidék mögötti síkra vonul vissza, ahol "mada" (méd) néven egy új hatalom képződik ki, amelynek a bázisa megint csak ugyanaz az úz és a mintájára fokozatosan kialakuló egyéb rokonfajú lovastársadalom.

Mikor Isztuvik mada király perzsa (?) származású veje, Kurás (Cyrus) egy államcsínnyel magához ragadja a hatalmat, "Perzsia" néven megint csak ugyanez a történelmi faktor formálja tovább Elő-Ázsia történetét azokkal különböző egyéb hasonló lovas gócokkal együtt, amelyek otthagyják a pénzsóvár és parazita "Asszurt" akkor, amikor annak hatalmát a káld-uzzi és mada szövetség koncentrált támadása összeroppantotta 612-ben Kr. e.

Ugyanez az erő hagyja cserben, sőt támadja lázadásával hátba a gyorsan korrumpálódott perzsa dinasztiát két évszázaddal később Nagy Sándor macedón király támadása idején, ugyanez fordul szembe Nagy Sándor halála után néhány évtizeddel annak satrapa utódaival s ugyanez fogja a kialakuló avar birodalomnak, a római kútfők Parthiájának katonai erejét jelenteni (7).

Az assza-úz nép úgyszólván mindenfelé szétszóródik Elő-Ázsia területén. Egy törzscsoportjuk Kisázsiába kerül, ezek lesznek az általunk jól ismert "oz-man" néven a későbbi törökök ősei. Ptolomeus egykori térképén a Fekete-tenger déli partvidékén és a Kubán-térben vannak "as" néven feltüntetve. Más maradványaik a Kaukázus régióban élnek a mai napig is "osszet", meg "ghúz" néven. Mikor a rómaiaknak három évszázados konok háborúskodás után a Kr. u. 3. szd.-ban végre sikerül az avar birodalmat tönkretenni, az úzok zöme a Káspi-tenger túlsó oldalára húzódik át. Innen a kök-türk invázió északabbra szorítja őket, a 6. szd.-ban Kr. u. már a Jajk-folyó mögött elterülő térben vannak. Innen egyik részük "kazár" "Khasar", "chossar" néven 670-680 között a Volga- Don-Kaukázus háromszögbe nyomul, ahol az onogur birodalmat veszik birtokukba, másik részük kétszáz évvel később úz és besenyő néven nyomul a Don- Dnyeper térbe; nem kis részben ezek szorítják őseinket előbb Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe. Doni birodalmuk másfélszáz évvel később felbomlik, töredékeik egy része ezen a vidéken marad, nyelvét szlávra cserélik az évszázadok, de külsejük, szokásaik, vérmérsékletük, ősi formáik "kozák" néven ugyanazok maradnak, egy másik részük különböző töredékekben a rokon bolgárok, meg a szintén rokon magyarok országában telepedik le.

Az út az "alacsonyrendű kasszu kocsisoktól és lovászoktól" Nyírő József havasi barátjáig, Uz Bencéig négyezer esztendős. S ezen a négyezer éves hosszú-hosszú úton, síron innen és síron túl kíséri őket hőséges barátjuk, az ókortörténet egyik döntő súlyú faktora, a ló.

Az ötödik mezopotámiai hullám tulajdonképpen nem is u. n. "elvándorlás", hanem inkább egyszerűen északi és északkeleti irányú tágulás és terjeszkedés a Kaukázus és az Észak- káspi- régió irányába.

Ez a terjeszkedés nem a szó szoros értelmében vett Mezopotámiából, hanem annak északi térségéből, a Tigris és az Eufrát forrásvidékét, mondáink és krónikáink "Evilath"-ját is magába foglaló Szubartuból, Zabaorteból indul ki, melynek a neve talán a korai szumir kor egyik városállamának, Szippar-nak nevével van valamilyen összefüggésben. E városközpontnak és a hozzá tartozó területnek lakói a Kr. e. 3. évezred folyamán fokozatosan szétömölve elárasztják előbb az egész forrásvidéket, majd a Rus (Araxes) s annak északi testvérfolyója a Kur (Cyrus) által öntözött és a Kaukázus alatt elterülő Nagyalföldet is egészen a Káspi- tengerig kelet felé és a Fekete-tengerig nyugat felé, óriásivá kiterjesztve ezáltal az ősi Szubartu fogalmát.

Jönnek ebbe a térbe mások is, őshunok is és ezek sarkában az Elám mögötti síkról ősúzok, asszák is, a nyelv, a faj és a származás azonban ugyanaz és ezek a csoportok békésen megférnek a zömöt jelentő szubartui eredetű "ősszabirokkal".

A területet és népét az ősi Szubartu néven kívül nevezték az ókorban Szuprinak, Suprinak, Szapardanak, Szparda-nak (az asszírok nevezték egy részét Urartunak is), Szapardiának, Szibárnak, Siphara-nak, Siavaranak, Szabiriának, egy része a mai napig, egy más része Szavartoszk, egy harmadik része Esbér, van itt Zapaortene hegy s a térség tele van "szabir" földrajzi utalásokkal. Minden esetre akárhányféleképpen betűzte le tízféle nép tízféle nyelve ezt a szót 5000 esztendő hosszú útja alatt, mindenféle torzításon konokul és eldisputálhatatlanul keresztülcsillan az egyetlen és azonos fonetikai alap, szabir, amely talán az ősi szumir "szab" bázisnak az -er, -ir, -ar, -ur, írra csoportba tartozó népjelölő végződéssel való összetétele.

A Kaukázusnak és a Káspi-tengernek ebben a nagy, gazdag, termékeny és csendes sarkában nyugodtan vonult el az idevándorolt szumir- fajta népek fölött az első más félezer év a közép-mezopotámiai, földközi- tenger-parti és kisázsiai tér élénk sürgés-forgása mögött. A folyton növekvő népesség fokozatosan szét is tagolódott individuális népegységekre, míg aztán a Kr. e. 12. szd.-ban idegen fajok jelentkezésével itt is meg nem indult a politikai hullámzás.

Mivel ez a dél-kaukázusi tér a magyarság legrégibb őshazája, történetének alakulása ennélfogva bennünket közelebbről érdekel, a tér Krisztus előtti történetének utolsó 12 évszázadára vonatkozó kaotikus, eddig még kellően ki nem értékelt, nem rendezett, sőt nagy részben korrektül még meg sem fejtett adattömegből kibontakozó ködös képet megpróbáljuk egy elnagyolt, de értelmes és logikus egészbe foglalva egy külön fejezetben bemutatni, azzal, hogy ez a kép a maga egészében éppúgy, mint részleteiben és konklúzióiban sok igazolásra, kiegészítésre és kiigazításra vár.

6. Az Egyiptomot megszálló "hikszoszok" valószínűleg szintén ilyen úz katonacsoport voltak Kr. e. a 13. században. Egyiptomnak egyébként később is van úz dinasztiája. Alakulnak azonban más "úz" államok is.

7. Ennek bizonyítására felsorolunk néhány beszédes adatot. Római kútfők számtalanszor emlegetik "Parthia" népei sorában a "pacim", "pacinacita" népet. Ez a nép a "besenyő" (pacina), vagy őstörök többes -t raggal együtt pacinaci-t. Ezt a többes formát a római kútfő-szerzők aztán még egyszerű latin többesre teszik (pacinacitae). Tudjuk hogy a pacim-besenyő nép az úzoknak egyik ága. A római kútfőknek természetesen nem ez az egyetlen névtorzítása. Ezekből a torzításokból sokszor szinte lehetetlen a nevek igazi, eredeti formáját kihámozni, e sorok írója azonban azt hiszi, hogy ez neki néhány esetben sikerült.

Crassus, Julius Caesar triumvirkollégája, minden különösebb ok nélkül, egyszerűen hódítási szándékkal háborút indított "Parthia" ellen Kr. e. 55-ben. A háborút egy 44.000 főből álló római hadsereggel maga vezette. Az egyébként súlyos vereséggel végződött háború 35.000 római katona életébe került, akik a nyilakkal, fokosokkal, pányvákkal harcoló "parthus" könnyű lovasságnak estek áldozatául. Ennek a lovasságnak a parancsnoka a római kútfák szerint "Surenas" volt. Mivel tudjuk hogy az úzok egyik törzsének neve "Szörény" volt (ezeknek egy részét telepítették le királyaink a 11. században Kr. u. Magyarország déli határvidékére, v. ö. "szörényi bánság", Krassó Szörény vm "Szerémség"), a Surenas név valódi alakja szinte kézenfekvő.

Ennek a vereségnek a megbosszulására 19 évvel később újabb hadjárat indul "Parthia" ellen. A hadsereg vezére ezúttal a második triumvirátus tagja, a Kleopatra- botrányból világhírűvé vált Antonius, a "parthus" lovasság parancsnoka eddig "Pacenus", aki nem vált világhírűvé annak ellenére, hogy ez meg a második római hadsereget semmisítette meg amely mesteri visszavonulással" 24.000 embert vesztett. A "besenyő - "pacina" fonetikai analógiája szerint ennek a "Pacenus" nevű "parthus" vezérnek igazi neve "Becse", vagy "Besse" lehetett, ez a név ugyanis többször megtalálható árpádkori forrásokban, helységneveinkben és családneveinkben is. A név besenyő név. "Orodes" "parthus" király neve alighanem Orda volt (s ilyen nevű "parthus" király volt kettő is), hanem hogy milyen valóságos nevek rejtőznek az olyan torzítások mögött, mint "Mithridates (II. Orodes öccse), Artabanus, Phraates Vonones, Cabades, Cotarzes, Vologeses stb. (ezek mind "parthus" királynevek), azon törje a fejét az olvasó, ha akarja. Mindenesetre az -us, -es latin végződéseket minden további nélkül le lehet vágni róluk, mert azok toldalékok csupán, a megmaradt tövek fonetikai értéke meg egészen bizonyosan más, mint ahogy ezt a római fülek hallották és római kezek lejegyezték.


X. SZUBARTU

Amikor a "felülről jövő megváltás" szumir filozófiában megszületett gondolatának megtestesülése előtt 1925 évvel Csirpurla (Larsza) elaggott uralkodóját megtámadta, megölte és "Ur és Csirpurla kincseit Bábelbe vitte" egy hűtlen vazallus, Hamurápi, és ezzel Elő- Ázsia első szemita vezetésű állama (1) megszületett, senki sem gondolta az emberiség legelső civilizációjának klasszikus földjén, hogy egy merőben új korszak vette kezdetét.

Ennek a korszaknak, amely az előző évezredek nyugodtabb ritmusával szemben drámai dinamizmussal van tele, két jellemző vonása van. Az egyik, idegen fajok megjelenése ezen az addig alapjában véve egyfajú és egynyelvű kultúrterületen, (hiszen az előző évezred második felében beszivárogni kezdő primitív szemita juhászelemek nem politikai képzeteket jelentettek), a másik pedig, a vízparti sávok között elterülő belső tereknek hirtelen felébredése a ló és lovaglás bevonulásával az emberiség életébe.

Az elsőt éppúgy jellemzi a "szemita" Babilon létrejötte, mint annak 200 évvel későbbi megdöntése az "árja" (?) hatti "tatárjárás" részéről, a második meg drámai erővel mutatkozik meg nemcsak abban, hogy a világtörténelem legelső lovas hadereje tapossa szét a pattiak ellenállhatatlan áradatát valahol Dél-Mezopotámiától keletre, hanem abban tán még inkább, hogy ennek az új fegyvernemnek urai veszik át és tartják számba vehető ellenállás minden jele nélkül hatszáz éven keresztül a birtokukban az egész Elő-Ázsiát ellenőrző Babilont, majd újabb hatszáz éven át Asszúrt, sőt egy további évezreden keresztül mindig azé lesz az Elő-Ázsia feletti szupremácia, akit az úzok legyőzhetetlen lovas-potenciája támogat.

A Babilont ellenőrző kasszu lovas társadalom politikai önállósulása után a hatalmi súlypont Asszúrba tevődik át és ez azonnal megmutatkozik abban, hogy a kasszu birodalommal a jelek szerint baráti és fajrokoni viszonyban levő szomszéd nagyhatalom (2), "Mitanni" Kr. e. 1360-ban már áldozatul esik az éppen csak hogy önállósult és központjának, Asszurnak neve után az utókor által "asszírnak" nevezett katonaállam hódításvágyának. "Mitanni" területben nagyon megcsonkítva kerül ki a koncentrált asszír-hettita támadásból, amennyiben nemcsak birtokállományának legnagyobb része és "nagyhatalmi" állása veszett oda, hanem a megmaradt csonk is a hettita birodalom vazallusa lett. Lovas hadereje, - amely a kasszukéhoz lehetett hasonló - felbomlott, s talán ez is vezetett megsemmisítő vereségéhez, legalábbis erre mutat az az egykorú adat, hogy Mitanniból "negyven lovas nemzetség" költözött át a hettita birodalom területére, ahol, a kútfők szerint igen megbecsült helyet, egy külön katonai kasztot alkottak "manda" néven.

A sok kisebb városállamból összetevődő hettita "birodalom" azonban nem nagyon sokáig örvendezhetett területnyereségeinek és megnövekedett hatalmának. A Földközi-tenger medencéjéből - még nem tudjuk mi okból Elő- Ázsiába törő - vagy talán oda visszatérő - népek, az u. n. "Tengeri népek" inváziója 1200 körül megsemmisíti ezt a birodalmat. Ebben az időben a Manda "negyven nemzetsége", vagy annak jelentékeny része elhagyja ezt a területet és Szubartu szívében a nagy tavak vidékén, Uzzuban telepedik le nemzetségfőinek a "káloknak" vezetése alatt.

Körülbelül ugyanerre az időre esik az utolsó kasszu uralkodót eltávolító szemita forradalom Bábelben (1171), ami a város üldözött kasszu lakosságának elköltözését vonja maga után. A menekülő "kasszu" lakosság sok valószínűség szerint a Van- tó környékére költözik s ennek a hipotézisnek komoly alapja van. Mintegy nyolcvan évvel korábban ugyanis I. Tukulti-Ninurta asszír király, miután megostromolta és elfoglalta Bábelt, elszállította Marduk isten szobrát Asszúrba. Ezzel a bábeli kultikus központ megszűnt s annak kiterjedt papi szervezete testületileg elhagyta Bábelt és a Van-tó mellé költözött, ahol egy új kultikus központ alakult ki. Igen valószínű, hogy a szemita uralomváltozás után a bábeli kasszu lakosság egy jó része is papjai után vándorolt.

Az itt kialakult theokratikus kultúrális és politikai képződmény archeológiai maradványai mindenesetre a bábeli Marduk- kultuszra emlékeztetnek és ezt az egyébként igen magasfokú civilizációt és kultúrát nevezi a tudomány káld, vagy chaldeus civilizációnak. A Kisázsiából érkező manda nemzetségek ennek a civilizációnak a keretében, de a másik, a Van-tótól keletre fekvő Urami-tó környékén helyezkedtek el.

Két emberöltővel később újabb hullám gyarapítja a tér egyre növekvő lakosságát. Mikor I. Tukulti-apal asszur király 1101-ben Asszíriához csatolta Bábelt és ugyanekkor a Van-tó déli szomszédságában fekvő Maradék-Mitannira is sor került, annak lakossága hanyatt-homlok menekült az elviselhetetlen asszír uralom elől. A menekülők egy része, az egykori katonai kaszt maradványa - talán az innen egykor a hettita birodalomba települt s onnan három emberöltővel előbb a nagy tavak vidékére vándorolt manda rokonai hívására - szintén erre a vidékre költözik, ahol a "negyven nemzetséghez" csatlakozva egy különös, nemzetségi "tanácsköztársaságot" formálnak Kr. e. 1070-ben. Ez az alakulás - amelyet talán a két évezreddel későbbi európai lovagrendek által alapított "rendtartományokhoz" lehetne hasonlítani - talán káld birodalmi keretben létesült.

Ebben a keretben azonban nem sokáig marad, mert öt ember öltővel később, a Kr. e. 9. század végefelé már önálló királysággá alakul. Ezt a királyságot nevezik el az asszírok "Urartunak".

Hogy a különböző kasszu "mita" és manda csoportok éppen ezt a területet választották ki letelepedésre, aligha véletlen, mert ezt a területet jóval a "káld" kultúra itteni kezdete előtt, Kr. e. 14. szd.-ból való kútfők egyike "Uzzu", másika "Hayasha" néven említi, ez a terület tehát assza-chus-úz terület, vagyis a bábeli kasszu mágusok éppúgy, mint a manda és a mitanniak közvetlen rokonok által lakott területre jöttek.

Az első "manda" király neve Urami (s valószínűleg tőle nyerte a tó is a nevét) , az utódjáé Lutibir (3). Urartutól északkeletre a Káspi-tengerig nyúló nagy alföldön, fel a Kaukázusig, ebben a korban azok a hunok élnek, akiket majd félezer évvel később Herodotos, a történetírás atyja "szkitháknak", meg "massagétáknak" fog nevezni. A hun területtől nyugati irányban a Tigris és Eufrát forrásvidéke és a Fekete-tenger délkeleti sarka közötti vonalig nyúló térben élnek a szabirok és különböző individuális neveket viselő rokonaik. Ezen a vonalon túl, a Fekete-tenger déli és a Földközi-tenger északi partvidéke között Kisázsia terül el, amelynek legnyugatibb partjai ezekben az időkben a tanúi a nemrég Peloponnezoszba érkezett achájok elhelyezkedésének. Ezt a Káspi partoktól az Archipelagos szigetvilágáig nyúló több, mint két és félezer km hosszú, széles földterületet délen. a Földközi tenger északi partvidékétől a nagy tavakig nyúló Taurus hegység hosszú lánca választja el Mezopotámia világától, amelyre immár a 2. évezred vége óta az "asszír" nagyhatalom fenyegető és kegyetlen árnyéka nehezedik.

A hettita birodalom széthullása óta (1200) Asszíria vetélytárs nélkül maradt Előázsia déli felének világában, s mióta I. Tukulti-apai-asszur 1101-ben birodalmához csatolta Babilont, az asszír szupremácia Elamtól a Földközi -tengerig, a Perzsa-öböltől fel a Taurusig kétségbevonhatatlan. Az Asszúrba koncentrálódó erő, hatalom, gazdagság, kereskedelem és a városba tóduló idegen népelemek növekvő befolyása -a második helyre leszorult Bábel lakosságának egy jelentékeny része ide költözött át - az eredetileg egész strukturájában rurális és "turáni" katonaállamot gyorsan formálja át urbánus, szemita központú kereskedő állammá, amelyben az államot megteremtő és fenntartó katonatársadalom csakhamar közönséges pénzszerző, zsákmányoló intézménnyé válik, márpedig a gyorsan növekvő fényűzés sok pénzt és sok rabszolgát kíván.

A folyamat pontosan ugyanaz, ami a kasszu Babilonban volt. Az alárendelt tartományok kizsákmányolása, általában az asszír külpolitikai és uralmi stílus egyre brutálisabbá válik. A hadsereg egyszerűen zsákmányoló, embervadász és hóhér intézménnyé süllyed a mohó és pénzsóvár főváros kezén, amelynek kormányzata éppúgy, mint lakossága megdöbbentően embertelen a foglyokkal szemben.(4) Mivel pedig a telhetetlen főváros és a hasonlóan telhetetlen udvar által követelt zsákmányon felül a katonák maguk is profitálni akarnak, elképzelhető a fosztogatásnak, az elrabolt ingóságoknak, az elhajtott állatoknak és embereknek a tömege.

A legyőzhetetlen hadsereg birtokában Asszíria nyomasztó és félelmetes árnyék Előázsia felett és ez az árnyék Szubartura is ránehezedik. A manda királyság, ámbár I. Ruzsa (733-714) idejéig megtartja függetlenségét, örökös készenlétben és aggodalomban él, hisz az asszírok déli szomszédaik, márpedig ez örökös remegést jelent még akkor is, ha egy hegylánc a határ.

A kollektív félelem fokozatosan sötét gyűlöletté akkumulálódik a kor Előázsiájának agyongyötört és porig alázott népeiben az asszír nemzetközi terror évszázadai során és ez hol itt, hol ott kétségbeesett felkelésekben, fegyveres kísérletekben nyilatkozik meg, amelyeket az asszír katonai szuperioritás minden esetben lever és a kormányzat borzalmasan megtorol ugyan, de a gyűlölet és elkeseredés évszázadról-évszázadra nő, alapjában véve még magában Asszíriában is, rendszerint éppen a hadseregben. Ebből az általános asszír-gyűlöletből indul el Urartu tragédiája is, ami a körülötte elhelyezkedő többi úz eredetű kisebb "országok" pusztulását is maga után vonja.

Az előzmények megértéséhez néhány szóval vázolnunk kell Asszíria akkori belső eseményeit.

III. TukuIti-Apai-Asszur (akinek a nevét a 19. szd. történettudományától "Tiglat-pileszár" néven örököltük), Asszíriának talán legnagyobb uralkodója, aki nemcsak kiváló katonának mutatkozik az adatok tükrében, hanem intelligens politikusnak is, a Kr. e. nyolcszázas és hétszázas évek fordulóján, megkísérli új alapokra fektetni Asszur és Bábel viszonyát. Teszi ezt az ókorban ritka politikai tapintattal azért, hogy Babilónia annektálása óta (1101) úgyszólván szüntelenül tartó és meg-megújuló elszakadási kísérletekben megnyilvánuló asszír-babiloni súrlódásokat megszüntesse. Az egykori nagyhatalom és hőbérúr népe ugyanis igen nehezen viseli egykori vazallusának uralmát. Bábel, az előázsiai világnak csaknem egy évezreden át "fővárosa", a legfőbb és a legnagyobb kultikus központ, az előázsiai "Róma", valóban, vazallus státusba süllyedve is képvisel egy bizonyos nemzetközi tekintélyt és előkelőséget a parvenü Asszurral szemben és ezt az asszír királyok is érzik. Az a helyzet tehát, hogy a birodalmi főváros és király székhely Asszur s mellette Bábel csak az "alkirálynak", a "kisebbik királynak", a kormányzói szerepet betöltő "harku"-nak a székhelye csupán, valahogy valóban perverz. III. Tukulti-apai-asszur ezen úgy próbált segíteni, hogy Bábelnek formálisan Asszurral egyenlő státust adott és bábeli szertartások szerint is Babilonia királyának deklarálta magát, sőt királyi rezidenciát állított fel Bábelben is. A kettős-főváros megoldás erősen emlékeztet a mi u. n. "kiegyezésünkre", ami az "Osztrák-Magyar Monarchiát" létrehozta, azzal a különbséggel, hogy a szép és elegáns Bábel vonzása sokkal nagyobb volt Tukulti-apal-asszurra is, és az utódára is, mint a mi Budapestünk a Habsburgokra. TukuIti-apai-asszur, aki egyre gyakrabban és egyre hosszabb perindusokban rezideált Bábelben (nem úgy, mint a Habsburgok Budapesten), sőt, mint Babilonia királya külön néven (Pulu), a babiloni jogfolytonosság szerint szerepelt (v. ö. pl. Károlyjal aki mint magyar király IV., mint német-római császár VII. volt), nagyon népszerű lett Bábelben. Ez a változás odáig fejlődött, hogy elsőszülött fia és utóda már Bábelben székelt és Asszur lett a harku székhelye. A két város szerepe tehát felcserélődött, az asszír birodalom fővárosa - Bábel lett, ami viszont Asszurt és a haderőt háborította fel. Az előállt helyzetet még fenyegetőbbé tette, hogy a harku (5), Tukulti-apai-asszur kisebbik fia, Sarru-kin (Sargon) egy brilliáns hadvezér, akit az egész úz lovas-hadszervezet imádott, ezt a helyzetet saját politikai ambíciói érdekében használta ki, amennyiben a növekvő elégületlenség élére állott bátyját öt évi uralkodás után letaszította a trónról és a trónt Asszurba vissza helyezve, maga ült bele 721-ben Kr. előtt.

Sarru-kin uralkodását háborúval kezdi, amit különböző palesztinai kisállamok, köztük Izrael ellen vezet és ez a hadjárat az események egész láncolatát indítja el.

Az általános asszír-gyűlölet atmoszférájában ugyanis, a lezajlott belső forradalmat, az újra ledegradált Bábel reakcióját és az asszír haderő palesztinai lekötöttségét felhasználva, egyik káld tartomány "királya" (Marduk-apal-iddin), az ezidőben már rohamosan növekvő és erősödő mada birodalom urával, Humbanikkal szövetkezve, rajtaütésszerű támadással felszabadítja" az imént megalázott Bábelt. Ennek a vállalkozásnak, amely meglehetősen vakmerő volt, van egy másik említésre méltó eleme is, ez pedig az, hogy az asszír lovas-haderő szervezetében ebben az időben már mutatkoznak bizonyos bomlás jelei. Néhány évtizeddel korábban, III. Tukulti-apai-asszur elődjének uralkodása idején pl. az úz lovas-szervezet egy tekintélyes része Ménua manda királyhoz csatlakozott s az Urami-tó környékén telepedett le úz rokonainak területén. Marduk- apal-iddin "káld" hadseregének voltak tehát olyan kötelékei, amelyeknek előző generációja még az "asszír" haderőhöz tartozott. Asszíria győzhetetlen lovas-hadszervezetének monopolisztikus helyzete tehát már eltűnőben volt.

Bábel "felszabadításának" hírére Sarru-kin sietve visszatért Palesztinából, a felszabadító Marduk-apai-iddin és Humbanik egyesült haderejével szemben azonban, amelyeket Babilónia lakossága is támogat, nem bír megbirkózni. A helyzetet kihasználva most meg Szíria lázad fel az asszír uralom ellen és Sarru-kínnak, Babilont ellenfelei kezén hagyva, most meg már oda kell sietnie. Ezt az alkalmat meg viszont néhány kisebb északi vazallus-ország használja fel, amelyek gyorsan szövetkeznek az asszír iga lerázására. Az akciót a "manni"-k országa (?) kezdi, ahol az asszír udvar által kinevezett "puppet"-uralkodót elkergetve egy Bagdatu nevű felkelő veszi át a hatalmat s ezt a példát egymásután több kisebb ország követi. Sarru-kin erre Szíriából északra siet s a fellázadt kis országokban egymásután vérbe fojtva a felkelést, a manni-k országa ellen fordul, amelynek hadseregét leveri, Bagdatut kézre keríti és elevenen megnyúzatja. Mikor aztán a helyébe kinevezett új vazallus egy évvel később szintén ellene fordul Kr. e. 717-ben és ezt a felkelést I. Ruzsa urartui király támogatja, előbb azt bünteti meg a manni néppel együtt kegyetlenül, majd Urartu ellen fordul és egy három esztendeig tartó makacs háborúban felszámolja Urartu függetlenségét is. A manda királyságot borzalmasan végigpusztítja s a hegyekbe beszorított- Ruzsa megmaradt maroknyi seregével együtt öngyilkos lesz 714-ben. A manda nemzetségek egy része északnak a Kaukázus-régióba vándorol, egy másik része a mada birodalomba menekül, az ottmaradt lakosság pedig az asszírok vazallusává lesz. Így Szubartu nyugati "szabir" területe után annak középső "úz" jellegű területe is asszír uralom alá került s a lakosságnak az a része, amely az asszír szolgaságot nem akarta vállalni, fokozatosan észak felé a Kur és a Rus által öntözött Alföldre, meg az e földön húzódó kaukázusi dombvidékre hátrált.

Sarru-kin tizenhatéves uralkodásából tizenkettő a recsegő-ropogó asszír állam-monstrum üggyel-bajjal való együtt-tartásával telt el s bár Urartu elfoglalása az asszír imperializmusnak újabb területnyeresége volt, ez volt az utolsó területnyereség Asszíria történetében. Innentől kezdve Asszíria hadtörténete defenzív jellegű a három emberöltővel később bekövetkező végleges bukásig.

A beállt fordulatot beszédesen mutatja, hogy Sarru-kin fia és utóda, Szin-ahé-rib (Szennacherib) már szövetségesek után kénytelen nézni s az asszírokat egyetemesen elutasító nemzetközi gyűlölet világában azt "észak barbárjaiban" találja meg.

Az egykorú előázsiai forrásokban "észak barbárjainak" nevezett népről sok adat van, csak éppen a nevük nincs ezekben a kútfőkben megemlítve. Háromszáz évvel később Herodotos ezt a népet "skutas"-rak, szkithának nevezi el. Az előázsiai források elmondják róluk, hogy lovasok, csúcsos süveget, bőrnadrágot és zubbonyt viselnek, fegyverzetük hosszú lándzsa, kard, nyíl, fokos és pányva. Zárt hadiszervezetben csapatjelvényekkel, kürtjelekre "mint egy ember" támadnak. Hazájuk "észak", a Kur-vidéki alföld Káspi-tenger felé eső része fel a Káspi- Kaukázusi kapuig, meg még azon túl is.

Szín-ahé-rib Ispakai (Üzbégi) nevű királyuk utódával, Bartatu-val lép szövetségre, akihez a szövetség megpecsételéséül feleségül adja egyik leányunokáját, a későbbi asszír királynak, Asszur-ahé-iddinnek leányát, Kr. e. 677 körül.

Ez a szövetség tartósnak bizonyul s az asszír haderő fogyadozó potenciáját most már Bartatu lovassága egészíti ki. A szövetség a második generációban is folytatódik. Bartatu fia, akinek nevét Herodotos Madyes-nek (Hist. I. CIII), Strabo pedig Madys-nak (I. III. 21.) írja, egy ideig szövetségben van Asszur-ahé-iddin fiával és utódával, Aszszur-Bán-Apli-val (Sardanapal), sikerrel harcol a mada birodalom ellen, de aztán szövetségese ellen fordul és végigpusztítja Asszíriát.

Madyest a médek tőrbe csalják, ebédre hívják és kíséretével együtt agyonverik. Özvegye borzalmas vérengzéssel áll a madákon bosszút, amely után ez a nép, 28 évi szereplés után, szinte máról-holnapra elvonul eddigi területéről, Kr. e. 640 körül. Elgondolkodtató, hogy az orosz archeológiai kiértékelések szerint az Altáj-Bajkál- Aral vidéki hun kultúra egy emberöltővel később kezdődik, és "erősen dél-kaukázusi szkitha jellegű".

1. Az általános történelmi felfogással szemben az akkádnak nevezett nép szumir nyelvének sémi elemei ellenére sem szemita. Az Elám- vidéki "kad", vagy "kud" nép ez, amely a szumir térbe betörve talán az ott található szemita elemekkel egyesülve ellensúlyozza a szumir ellenállást s a sémi nyelvelemet; megjelenésének magyarázata az ősi nyelvben talán ez.

2. A fennmaradt diplomáciai levelezésből tudjuk, hogy Mitanni királya "testvérnek" szólította az egyiptomi fáraót, ami csak egyenrangúnak volt megengedve.

3. Mivel a magyar olvasót valószínűleg érdeklik ezek az uralkodók, ideiktatjuk listájukat: Lutibir utóda I. Sardur (Kr. e. 844-828), II Sardur, Iszperrik, Ménua, I. Urgisztik, III. Sardur I. Ruzsa, II. Urgisztik és II. Ruzsa. Az utolsó királyok idején az asszírok megszállják, majd elpusztítják, Urartut. A nevek literálásának helyessége kérdéses.

4. Egy-egy asszír győzelem után a menekülni képtelen lakosságból százával követnek el öngyilkosságot, hogy az asszír fogság borzalmait elkerüljék. Emberek elevenen való megnyúzása közönséges halálbüntetés, amelynek számos ábrázolása kerül elő az ásatások nyomán.

5. Az asszír "hark" és a magyar "horka" méltóság eredetének, természetének, jogállásának azonosságát, valamint a "harku" szó ékírásból való átírásával és értelmezésével elkövetett hibát e sorok írója "Hor-aha, Harku, Horka, Notes to the Menes-question" c. angolnyelvű tanulmányában részletesen kifejtette.

Asszíria 612- ben bekövetkező végleges összeomlása újabb korszakot nyit Szubartu és a kaukázusi tér történetének alakulásában. Az új elő-ázsiai nagyhatalom, a mada (méd) birodalom, közeli és még tudatos rokonságban van Szubartu úz-káld lakosságával és ez ennek a területnek egyelőre nyugalmat és biztonságot hoz, amelyet csak új fajok - gomer (kimmer) és örmény hullámok - érkezése zavar. Ezek szabir csoportokat löknek ki helyükről, amelyek keletnek hátrálva a húnok által kiürített, Káspi-tenger felé eső területeket kezdik megszállni s közéjük és a nyugatibb szabir területek közé ezek az újonnan érkező, főleg örmény rajok telepednek le a gyorsan újraszervezkedő egykori manda királyság északi és északnyugati szomszédságában. A szabir etnikum tehát kettészakad.

I. Ruzsa kiráIy heroizmusának 100 évvel előbbi emléke azonban úgy látszik még nem fakult el. Bár Asszíria összeomlása után, amikor Babilon függetlensége a "káld" Nabu-apai-asszur uralomra lépésével újra helyreáll, a Van vidéki káld papi kaszt, vagy annak tekintélyes része sietve visszatér Marduk isten szent városába (6), az Urami-vidéki manda centrum gyorsan magához térő maradványaiból kiindulva a szabirság gyorsan birodalommá szerveződik újra s ezt a folyamatot a manda birodalomba elvándorolt emigráció egy részének visszaszivárgása is elősegíti.

A restauráció lendületének a sors azonban csak mintegy nyolcvan esztendős esélyt ad. A barátságos és rokonfajú mada birodalom (7) az ötszázas évek derekán az egyébként obskurus eredetű Kurással perzsa vezetés alá kerül és ezzel egy új imperializmus véres és pusztító kora indul el Elő-Ázsiában, amely "perzsa", "macedón", örmény, római, újperzsa és bizánci szakaszaival egy újabb évezredet tölt ki, és amely a tér szumir örököseinek, avaroknak, úzoknak, hunoknak, szabiroknak számára újabb ezer évi küzdelmet jelent.

A perzsa imperializmus elindulásával kezdődő új korszaknak - az u. n. Ókor utolsó ezer esztendeje ez - indulása az éppen csakhogy talpra állt szabir birodalom számára nem szerencsés; mert az első perzsa lökés döntő időpontjában a birodalom vezetője - Kurás kortársa - éppen, történetesen - nő. A legendás Tamár királynő helyett, bármilyen rajongással emlékszik is vissza alakjára a déI-kaukázusi tér lakossága mind a mai napig, éppen az induló ez időben, férfira lett volna szükség. Az éppen csakhogy összeállított és nagykiterjedésű és vegyes (szabir, úz, kimmeri, örmény) birodalom belső kohéziója nem közelítette meg a lökés erejét s ezt, ha egyáltalán, csak egy kiváló katona-ember energiája tudta volna némileg ellensúlyozni, meg talán a 100 évvel előbb innen elvándorolt hunok lovassága

A mada birodalomnak "perzsa" cégérrel való ellátásával elinduló új imperializmus időpontja nemcsak a történelem számára és szempontjából jelenti új korszak elindulását, hanem új és az addigitól merőben különböző korszak kezdetét jelenti történettudományi, módszertani szempontból is. Mindazt, amit eddig az időpontig az ókor történetéből tudunk, csak közvetve, bizonytalan értékű írásmegfejtések alapján készült bizonytalan értékű fordítások, még bizonytalanabb értékű interpretációiból és csak mindössze a 19. szd. eleje óta gyülemlő adatokból tudjuk, amelyeknek ellenőrzése és tudományos igazolása rendkívül nehéz.

A "perzsa" korszak elindulásának idejétől, a Kr. e. 5. szd.-tól kezdve. a történetkutatás szempontjából mindez egyszerűre megváltozik. Az addig csupán rejtélyes, ősi írásokkal merőben ismeretlen nyelven feljegyzett szumir, akkád, egyiptomi, babiloni, mitanni, asszír, káld, hettita, hurri (8) kútfőknek hiányosan és tökéletlenül, sőt erőszakoltan, bizonyos elméletekhez adaptált s ezek érdekében torzított értesítései mellé, megjelennek a perzsa és görög, majd latin kútfők is, amelyeket, ha adataik nem is mindig pontosak, és elnevezéseik erősen torzítottak is, mégis pontosan és kifogástalanul tudunk olvasni. Kr. e. 550-től már olyan kortársak figyelik és jegyzik fel Elő-Ázsia eseményeit, akiknek értesítései nem kerülnek évezredekre a föld alá. A "történetírás atyja"-ként tisztelt Herodotos Kurás nemzedékének unokáit jelentő generáció tagja s bár "Cyrusnak" nevezi el Korást, "Kambysesnek" a fiát. Kambudziát, "szkítának" a Káspin-túli és "massagétának" a Káspin-inneni népeket, és általában, a görög-latin szerzők szokása szerint, mindennek és mindenkinek görög neveket osztogat, mégis, ha kissé naivan, szubjektíven is, de már "történelmet" ad.

Ő közli elsőnek, hogy a perzsák Lydia és Babilónia meghódítása után hosszú és elkeseredett háborúban elfoglalják a szabirok birodalmát is, amely fölött ez időben a le gendás Tamár (Herodotosnál Tomyris) királynő uralkodott, akinek fia is "Spargapises" (9) perzsa fogságába esett.

A Kr. e. 535 körül befejezett háborúról Herodotos többek között ezeket írja (latin fordítás) : "Cyro post hanc gentem ab eo subactam incessit cupido Massagetas (10) in suam potestatem redigendi. .. eratt autem Massagetarum regina Tomyris nomine... Hoc reddito responso Hystaspe (Halys folyó, ma Kizirhmak, Törökország főfolyója) atque Araxe (Rus, vagy Ruzsa, a Kur testvérfolyója) traiecto progressus unius diei iter, quae Croesus admonuerat exequitur, relictisque illic imbeli parte copiarum, mox cum expedita manu ad Araxem revertitur. Hos ita relictos ex Cyri exercitu, aggrediens tertia Massagetani exercitus pars sese defendantes interemit. Eadem conspecto epularum apparatu, post adversariorum caedem ad epulandum discumbit, refertaque cibo ac vino soporatur. Persae supertvenientes horum multos occidunt, multoque plures vivos capiunt, cum alios tum vero ducem eorum reginae Tomiridis filium, cui nomen Spargapises" (11).

Hogy ennek a három különböző író által három különsző fiktív névvel jelölt népnek mi a valóságos neve, arról direkt értesítés nincs. Teljes bizonyossággal csak azt állapíthatjuk meg, hogy ezt a népet sem massagétának, sem sakának, sem skithának nem hívták, mert ezek a nevek a görög kútfők felbukkanása előtt teljesen ismeretlenek. Sem a 100 évvel korábbi asszír és káld-hurri, sem az ugyanebben az időben meginduló perzsa, sem a néhány száz évvel később induló örmény források ilyen nevű népekről nem tudnak (vagy ha igen, a görögöktől veszik át a neveket), pedig ezek elő-ázsiai szomszédnépek.

Ha azonban nincs is direkt értesítés Tamár királyasszony népének nevéről, indirekt értesítés van annál több. Azonfelül, hogy a szóbanforgó királynő fiának a neve -"Spargapises" - maga is "szabir"-ral kezdődő név, a bizonyítékok felsorakozása mindjárt magával Herodotossal indul el, aki idézett munkájának egy más helyén, Elő- Ázsia népeiről szólván ezt írja: "Super hos (t. i. Persas) ad ventum Aquilonem habitant Medi, super Medos, Sapires, Super Sapires Cotchi..." (12). Délről északnak haladva, a perzsák fölött valóban a médek s a médek fölött szabirok laktak. A szóbanforgó mű egyébként részletezi is az északi népeket : '" ... decima septima portio haec; Matsiensis et Saspiribus ... "(13).

Körülbelül ugyanebben az időben - Herodotost néhány évtizeddel megelőzve, Kr. e. 510 körül - óperzsa kútfőben is felbukkan e név, Dárius perzsa király persepoliszi feliratául és innentől kezdve 12 évszázadon át állandóan és ugyanolyan gyakorisággal szerepel a nyugati forrásokban, mint előzőleg hétszáz éven át a keletiekben.

Az egykori szumir Szippár városnév gyakori emlegetését figyelmen kívül hagyva, a szó mint nép és ország-név már a.Kr. e. 12. szd. óta szerepel asszír forrásokban "Supri", "Szupri" formában, I. Tukulti-apai-asszur évkönyveiben. A név a 7. században már "Szaparda" néven jelenik meg egy asszír imádságban (lásd. 11.sz. imádságot a Knudtzon-féle gyüjteményben) és arról is van értesülésünk, hogy fővárosát a 7. szd.- ban Kr. e. "Ubbumi"-nak hívták (már amennyiben a szó literációja helyes). A perzsa forrásokban ugyanez az ország "Szparda" néven szerepel s meghódítása után ugyanezen a néven válik a perzsa birodalom egyik szatrapájává, amely valóban ott terül el, ahol Herodotos írja, a délnyugat- káspi-térben fekvő mada terület és a délkelet-fekete-tengeri, általa "Colchis"-nak nevezett Chaldea között, vagyis a nagy tavak és a Tigris és Eufrát forrásvidékén és ettől északra. Mivel sem örmény, sem perzsa forrásokban, vagy tartománynevekben nincs szó sem "szkithákróI", sem "massagétákról", Tamár királyasszony birodalma egyedül és kizárólag csak Szabiria (Szaparda, Szibár) lehetett.

Ennek a Szabiriának szabin etnikuma a 6. és 5. szd-i eseményadatok, valamint a néhány száz évvel későbbi Ptolomeus térkép szerint ebben az időben már egy közbe ékelődött örmény mennyiség által földrajzilag ketté - egy keleti, Káspi-vidéki és egy nyugati tömbre - volt vágva és a keletre, az egykori hun területekre húzódott tömb valószínűleg hun és úz maradványokat is vett fel magába. A nagy alföldnek ez a Káspi-tenger és Kaukázus közé eső sarka nem került perzsa uralom alá s így az előzetesen már etnikailag és területileg kettészakadt szabirság évszázadokra politikailag is kettészakadt. A nyugati szabirság, a tulajdonképpeni Szabiria népe perzsa uralom alá került, a keletre szorult szabirság azonban a perzsa uralmon kívül maradt és függetlenségét számos későbbi perzsa kísérlet ellenére is megtartotta. A kettészakadást aztán betetézi, hogy a nyugati szabirság, az eredeti Szabiria a kialakuló örmény birodalomnak Szibár néven részévé válik, a keleti szabirság azonban az örmény világ keleti határán kívül, független marad.

Szabiria, vagy ahogy az örmény kútfők nevezik, Szibár, az örmény birodalom sorsában osztozik és ez a sors, rövid kivételek leszámításával, örökös háborút jelent. A gyorsan hanyatló ó-perzsa birodalomnak Nagy Sándor adja meg a kegyelemdöfést és ezzel Arménia - és vele együtt Szibár - fél évszázadra macedón uralom alá kerül. Mikor aztán a macedónokat Arszák avarjai és úzai elkergetik (275-250 Kr. e.) és, mint Perzsia, Arménia is a "Parthiának" nevezett avar birodalomnak részévé válik, és avar uralkodóházat kap az "Arszakida"-dinasztiában, Szibár rokonfajú népe egészen jó helyzetbe jut az örmény birodalom népei sorában. A békés, vagy legalábbis aránylag békességes korszak azonban a római imperializmus jelentkezésével két évszázad múltán eltűnik. A római-parthus háborúk több évszázados zaklatást jelentenek s Arménia végülis római provinciává lesz.

A nyugodt római birtoklás azonban rövid ideig tart. Az a mohó konokság, amellyel Róma egy több évszázados háborúban tönkretette az avar birodalmat, magában hordta az automatikus büntetést. Az évszázados harcban kimerült avar birodalom alól felszabadult Perzsia hirtelen újraéled és az újperzsa imperializmus most pontosan ugyanazt csinálja a rómaiakkal, amit azok csináltak az avarokkal. A Kr. u. a 4. szd.-ban meginduló perzsa-római háborúk évszázadokig tartanak. Közben a nyugatrómai birodalom összeomlik, szerepét a keletrómai birodalom veszi át, majd Konstantinápoly szinte észrevétlenül alakul át "nyugati-latin" képletből "keleti-ortodox" Bizánccá.

Az előázsiai római impérium felgöngyölítése az újperzsa birodalom legtehetségesebb uralkodójával, I. Kosruval indul meg az 5. szd. derekán, Jusztiniánusz idejében, aki az egykori teljes Római Birodalom visszaállításáról álmodozik s ennek az ábrándjának lesz a következménye Előázsia elvesztése.

Mindez Szibár számára állandó veszélyt, dúlást, pusztulást jelent. A több évszázadon át tartó háborúzás folyamán számtalanszor cserél gazdát, kerül a hadiszerencse forgása során hol perzsa, hol római, illetőleg bizánci kézre, míg végül is a két hadakozó fél között egy harmadiké lesz, a 7. században jelentkező új nagyhatalomé, az araboké.

A szabirság történetével lehetetlen foglalkozni anélkül, hogy annak egy feltűnő komplexumát tárgyalás alá ne vegye az ember, és ez a komplexum a modern formában "magyar" névnek feltűnő és évezredeken át állandó előfordulása a szabir földdel és szabir néppel kapcsolatban.

Ezzel a komplexummal annyival inkább is foglalkoznunk kell, mert a Világost követő osztrák önkényuralom óta az u. n. "finnugor" elméletre átépített "hivatalos" magyar történettudomány a magyarság délkaukázusi eredetét mereven és türelmetlenül, szinte már gúnyos lenézéssel tagadja és a modern magyar történettudomány álláspontját summázó Hóman- Szekfü- féle Magyar Történet egyetlen hanggal sem tesz róla említést, még csak kritikai boncolgatás és elutasítás formájában sem.

A délkaukázusi eredet bizonyító anyagára e mű ötödik és hatodik fejezeteiben már utaltunk. Ugyanott elemzés alá vettük a "magyar" szó ókori és koraközépkori forrásokban előforduló különböző variánsait, elváltozásait és torzításait, rámutatva, hogy a szó különböző nyelvekben és különböző írásrendszerűekkel leírva 2900 éven keresztül fonetikai karakterisztikumában ugyanaz, kizárólag csak a szóban levő különleges magyar "gy" hang visszaadásának kísérlete, ennek az idegen nyelvekben nem létező lágy hangnak a rögzítésére irányuló igyekezet különböző. Rámutattunk azonban arra is, hogy ennek az "idegen" hangnak valaminő "saját" hanggal való megközelítő pótlása, mint fonetikai tendencia, a mi lágy "gy" hangunkra mutat. Ezt a "gy" hangot a különböző nyelvek - babiloni, asszír, perzsa, görög, örmény, latin, bizánci, arab és ószláv - és különböző írásrendszerűek - ékírás, föníciai, hurri-káld, perzsa, arab, görög, latin -a következő hangrögzítési módokon próbálják visszaadni: -d, -dz, -dj, -dzs, -z, -t, -tz, -ts, -g, -gi, -gh, ghi, ch, k és végül az ókori görögben sokkal lágyabban hangzó -x. Egy alapos fonetikai áttekintés és ezeknek a hangoknak összevetése egy a mi "GY" hangunkra emlékeztető bázisra mutat. Rá kell még arra is mutatnunk, hogy a szóbanforgó ókori és arab írásjelek latin betűkre való áttétele feltétlenül egy további fonetikai torzulást von maga után.

Jellemző példa erre egy a mai Pejbárt-tól (Bajburt) mintegy 15 km.-re húzódó hegyvonulatban, a Pejbárt-Askhaleh-Erzerumi országút mentén fekvő Macur nevű falu fölött egykor létezett, már a Kr. u. 6. szd.-ban is dilapidált állapotban levő, de akkor helyreállított erődre való utalás. Ilyen utalás e sorok írójának tudomása szerint egykorú és nem sokkal későbbi kútfőkben négy van, két arab (Bal'ami és Ibn-al-Athir) és két bizánci (Theophylactus Simocatta és Procopius.) Az erődre vonatkozó nevet mindkét arab kútfőből "Madar", és mindkét bizánci kútfőből "Mazar" formában literálják. A bizánci feljegyzések Kr. u. 625-re, az arab feljegyzések egy Kr. u. 739-bon történt eseményre vonatkoznak, amelyről egyébként később még lesz szó.

Hogy a dolog még érdekesebb legyen, Xenophon, aki a Kr. e.-i 4. szd. elején, tehát a fenti feljegyzésekben említett időpontok előtt ezer évvel a perzsa hadjáratból visszatérő görög zsoldoshadsereggel ezen a területen haladt keresztül Trapezunt felé, Anabasisában (Lib. IV. cap. 8.) pontosan ezen a területen "Makarok" ("Macrones") és "Szkíták" (Scytheni) tartományairól (15) beszél, a szóban forgó ponton ma egy "Macur" nevű falu van, amely a Fekete-tenger déli partvidékétől mintegy 130 km.-re, a Kubán torkolattól mintegy 450 km- re és a Don-Azovi "Meotisztól", Kézai "Dentu-Magyariá"-jától mintegy 700 km-nyire van, ami alig több, mint a távolság Kőszegtől Predeálig. Nyelvünk állítólagos finnugor eredetén kívül, ami a priori "kizárja" egy délkaukázusi eredet lehetőségét, a "hivatalos" magyar történettudománynak a délkaukázusi eredttel, mint "képtelenséggel" szemben lényegében csak egyetlen érve volt eddig, az, hogy a délkaukázusi kútfőkben talált nevek, szók és földrajzi névmaradványok nem azonosak a "magyar" szó mai formájával, a "hasonlóságot" pedig egy félresöprő gesztussal részben erőszakoltnak, részben egyszerűen véletlennek, vagy "kölcsönvételnek" állították és ábrándos, naiv, kellően meg nem alapozott, "kutyabőrkereső" egyeztetéseknek nyilvánították. Az, hogy az állítólag ugor "man-s-i" népnévnek a "magyar" népnévvel való "egyezésénél" alaptalanabb és erőszakoltabb egyeztetés kevés van a nyelvtudományokban, történettudományunk szemében nyilván nem "véletlenség" és nyilván nem "erőszakolt", mert ezt az egyeztetést viszont történettudományunk akceptálta.

Ily körülmények között nem marad más hátra, mint a szakirodalmi vélemények figyelmen kívül hagyásával közvetlenül a kútfőanyaghoz fordulni és az egyetlen, és egyetlen egy helyen felfedezett szegény "finnugor" "mans-i"-val, mint a "magyar" népnévnek az egész Volga-Ural- Altáj-világban található egyetlen nyomával szemben felsorakoztatni a "magyar" népnév nyomainak és egyéb bizonyítékoknak imponáló mennyiségét a Dél-kaukázusi térben 3000 esztendő időspáciumában, azzal a fenntartással, hogy a mostoha körülmények között és technikai és anyagi lehetőségek híján igen hiányosan lefolytatott anyaggyűjtés és anyagvizsgálat következtében az itt következő anyag csak egy hányada annak, ami még felfedezésre és kiértékelésre vár. Magar-iz és vele egy csoportban említve Szupri városok a Tigris és Eufrát forrásvidékén, Asszur-nazir-apli tábláin (a II. hasáb, 86-123 sorok), valamint a Khurki Monolithon (II. hasáb 42-54. sorok) Kr. e. 877-ből.

Pontosan ugyanezen a vidéke, más városok társaságában, Mazara és Sziavara városok felsorolva PtolomeusCosmographia c. művében (liber V.) hatszáz évvel később.

Ettől a tértől mintegy 200 km: re keletebbre Madara, Urumi fővárosa Urartuban, négyszeres fallal körülvéve. Asszur-nazir-apli királyi kormányzót helyez ide (Táblák, II. oszlop, 98-101, sorok) . Ugyanez a város, négyszeres falával együtt megemlítve, III. Tukulti-apai-asszur tábláin (2. oszlop, 12-13, sorok). Ugyanebben a térben Magarda folyó (ma is).

Herodotos értesítése szerint (Kr. e. 5. szd.) ezen a vidéken "matsienek" és "sapirok" élnek (Hist., liber VII). Ugyancsak Herodotos szerint a Rion folyótól délre és a Fekete-tenger délkeleti sarkát körülvevő terület neve Magiga, amely az Armenia satrapiába tartozik Dárius korában, Mellette Saparda egy külön satrapia, amelyhez Urartu egy része is tartozik.

Száz évvel később Xenophon ugyanebben a térben "makarokat" és "szkithákat" talál. Kurás (Cyrus) perzsa királynak van egy mada tábornoka, akit "Mazar"-nak hívnak, ezt nevezi ki Sardes kormányzójául. Az Eufrates folyó északi ágát jelentő mellékfolyó neve Karasó és ugyanebben a térben van Oltu nevű folyó és Madur-Dagh nevű hegy is.

Örmény írások több helyen (Indsidsian, Orbeli, Mezopei művei) említik. PI. "Libarit fia Darzaidsch a calakői kolostornak egy szőlőt ajándékozott a Madscharok völgyében" (Orbeli), vagy "A Madscharok falujában csupán egy házból tíz embert hurcoltak fogságba" (Mezopei) (16). A Pejbárt melletti Madar, vagy Mazar nevű erődről már volt és még lesz szó.

A honfoglaláskori magyarság asszír eredetű méltóságneveiről, magának a "Lebedia" szónak asszír eredetéről s a magyar nyelvben található asszír- szumir szavakról e mű hatodik fejezetében már megemlékeztünk.

A Megyer-törzs, amely a Fekete-tenger déli régiójából annak északi régiójába vándorolva a Kr. u. 8. szd.-ban. Meotiszban megjelenik, szabir és nem onogur törzs volt. Ezt Konstantinos Porphyrogenitos közismert munkájában szintén megerősíti a 10. szd.-ban. Végül pedig a magyar nyelv egész szerkezete és ősi szókincsének egész széles alapja délkaukázusi szumir.

6. Az eredetileg szumirból akkáddá" alakult, Hamurápi Bábelében erős szemita beütést kapott, majd a kasszú katonakirályok korában bizonyos fokig újra , "visszaszumirosodó" és úz nemzeti jelleget öltő egykori vallás és filozófia s annak sajátos "semito-akkad" nyelve és irodalma számára ez a fordulat egy reneszánsz-kort jelent, amely azonban rövid ideig tart. Két emberöltővel később Bábel, az előzőleg Nabu-kudur-asszur által ide deportált zsidók segítségével, Kurás kezére kerül és a "káld" papi kaszt kénytelen újra vándorbotot venni a kezébe. Emigrációjuk a rokon madák között talál új otthonra.

7. A mada törzseket Dajakku egyesíti erős birodalommá. Fia akit a görögök "Phraortesnek" a 19. század tudománya Fravartisnak ír, de akinek a neve talán Bar-avar-tu, már imperialista politikába kezd. Unokája foglalja el, vagy talán inkább vissza az asszíroktól Mitanni egykori fővárosát, Ninivét (Kr. i előtt 612).

8. A "hurii" (minden valószínűség szerint a szumir "kur" szóból, amelynek jelentése "hegy", ország" "határ") nyelv létezését aránylag nem régen fedezték fel és hovatartozása felől hosszú vita folyt. Mint úgyszólván minden ókori kultúrnyelvet, ezt is megpróbálták előszór az "árja" nyelvek közé besorolni, míg aztán kétséget kizáróan ki nem derült, hogy ez sem árja nyelv, és nem is szemita, hanem szumir, származású "turáni" nyelv, amely éppúgy mint a "mitanní" is, amint hosszú viták után végre elfogadták, a szubartuiak által beszélt nyelv egyik nyelvjárása.

9. A nagyon elgörögösített névből csak annyit lehet kihámozni, hogy az eleje "Szatír-. .. ".

10. Ne zavarja meg az olvasót, hogy Herodotos massagétákat ír. A nevek alkalmazása bizonytalan. Strabo pl. ugyanezt, ugyanígy írja le Dé Situ orbis c. művének XI. liberjében, de ő nem "massagétákat", hanem "szakákat" említ: "Ac de Sacis quidem nonnulli sic tradierunt,nonnulli vero quod Cyrus ducto adversum eos exercitu proelio superatus affugit stb.." Leírja ugyanezt Justinus is (Historiarum, Lib. I), aki viszont szkitáknak nevezi ugyanezeket (Historiarum, Lib. I. ): "Cyrus subacta Asia et universe Oriente in potestatem redacto, Scythis bellum infert. Erat eo tempore Scytharum regina Tomyris nomine... etc."

11. Herodotos Historiarum, Lib. I.

12. u. o. Lib. IV.

13. u. o. Lib. VII.

14 A felirat vonatkozó része latin fordításban így hangzik: "Darius Hystaspes rex populorum bonorum posui.. Hi adorationem igni. mihi tributa attulere: Choana, Media, Babylon, Arbelia, Assyria, Grutrata, Armenia, Cappadocia, Sapardi a, H una a e", A "Sapardia" kétségtelenül Herodotos "Siphara"-jávai azonos. Sokat mond a "hunok" megjelölés is 900 évvel Attila előtt

15. Mivel az olvasót az "Anabasis"-nak ez a része bizonyára érdekli, de azonkívül itt egy bennünket érintő intermezzo is le van írva, hevenyészett, de megbízható fordításban itt adom a szóban forgó részt:

"Ekkor a görögök három napi meneteléssel harminc parasangot tettek meg a Makarok földjén. Az első nap ahhoz a folyóhoz érkeztek amely a makarok és a szkíták tartományai között a határt jelenti. Jobbra tőlük egy ügyetlen látványt nyújtó védőmű feküdt, balra pedig egy másik folyó, amelybe az a határfolyó torkollott, amelyen át akartak kelni. A folyópartot nem magas, de igen sűrűn nőtt fák borították. A görögök, akik igyekeztek volna minél hamarább átkelni és továbbjutni, fákat kezdtek kivágni. A makarok, akik pajzsokkal és kopjákkal voltak felfegyverezve és szőrrel borított bőrkabátokat viseltek, csatarendbe fejlődve álltak az átkelő hellyel szemben és egymásnak kiabálva köveket dobáltak amelyek azonban nem érték el az innenső partot. Ekkor a peltastok (könnyű fegyverzetű görög gyalogos) egyike Xenofonhoz lépett és azt mondta, hogy ő fogolyként került Athénbe és hogy ő érti a túlsó partiak nyelvét. "Valóban - folytatta - azt hiszem ez volt az én egykori hazám. Ha szabadna. én szeretnék velük beszélni.". "Semmi kifogás ellene - mondta Xenophon beszélj velük és tudd meg, hogy kicsodák".

A katona megkérdezte őket és azt felelték, hogy ők makarok. ,,Most kérdezd meg őket - mondta Xenophon - hogy miért vonultak fel ellenünk és miért akarnak ellenségeink lenni". Erre ez volt a feleletük: "Mert ti be akartok törni a területünkre". A parancsnokok erre utasították a katonát, hogy mondja a következőt: "Mi nem jövünk ellenséges szándékkal. Mi hadban álltunk a királlyal, most már hazafelé tartunk Görögországba és a tengerhez akarunk jutni".

A makarok erre azt kérdezték, hogy hajlandók-e a görögök biztosítékot adni arra, hogy tényleg azt akarják, amit állítanak, mire ezek azt felelték, hogy hajlandók, de cserébe ők is kérnek biztosítékot. A makarok ekkor egy kopját adtak a görögöknek, a görögök meg egy lándzsát adtak viszonzásul a szokás szerint és mindkét fél az isteneket hívta az egyesség tanújául. A biztosítékok kicserélése után a makarok azonnal segíteni kezdtek a fák kivágásában és az átkelő építésében és szabadon vegyültek össze a görögökkel...". (A szerző fordítása).

Amennyiben ezek a "makarok" azonosak a magyarokkal, az Anabasis 10.000 görögje közül egy magyar volt.

16. A fenti idézetek Lukácsy Kristóf: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei c. Kolozsvárt 1870-ben megjelent művéből valók (175-176 lapok).

---------- 3. rész -----------

dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria 3. rész


XI. A KELETI SZABIRSÁG KÉRDÉSE

A Krisztus utáni évszázadok "keletrómai", majd "bizánci" diplomata-íróit és krónikásait nemcsak az hozta zavarba, hogy a "massagétákról" hirtelen kiderült, hogy azok hunok, hanem az is, hogy ezeknek a hunoknak egy része "szabirnak" nevezte magát a Kaukázus keleti végétől északra, holott az ókori írók Szabiriát és a szabirokat a Kaukázus nyugati végétől délre találták, márpedig Herodotos, Xenophon, Strabo, Cicero, Ptolomeus, Plinius stb. stb. szabirjai, meg Prokopius, Theophanes, Jordanes, Priscos rétor, Zakariás rétor, Menander stb. stb. szabirjai között több mint 1500 kilométer térbeli különbség van.

Ez a körülmény máig megoldatlan rejtélye a történettudománynak is, amely a Kr. utáni századokban a hunokkal egy időben felbukkant Felső-Káspi-vidéki szabirokat, "Szibéria" névadóit, Ázsia belsejéből származó népnek állítja a hunokkal együtt. Az az egyszerű és kézenfekvő megoldás, hogy ezek a hunok éppúgy, mint a szabirok vándoroltak és vándorolhattak a dél-kaukázusi térből is a nyugat- és közép-ázsiai térbe az ókor folyamán, nemcsak az árja történettudománynak nem jutott az eszébe, hanem a magyarnak sem.

Ez annyival is csodálatosabb, mert az ókori kútfők által megrajzolt "szkithák" külseje, öltözködése, fegyverzete, szokásai, harcmodora, hitélete szinte kísértetiesen ugyanazok, mint a 7-8 évszázaddal később felbukkanó hunoké, szabiroké, oguroké, avar-kúnoké, majd magyaroké. A "szkitha" "massagéta"-méd-asszír-szabir-hun-avar-ogurmagyar vonal lényegében és formákban, sőt, amint ez egyre tisztábban látszik, nyelvben is, egy természetes ütemben fejlődő folytonosság, amit ennek a folytonosságnak egymást logikusan és következetesen követő történelmi dátumai is igazolnak, annak ellenére, hogy ezek a dátumok a legkülönbözőbb közép-ázsiai, elő-ázsiai, kelet-európai és dél-európai kútfőkben jelennek meg, mint egy tisztán megrajzolható futópálya stafétabotjai.

Az a konokság, amivel a nemzetközi árja történettudomány nem akarja észrevenni ennek az egybetartozó vonalnak töretlen folytonosságát, talán megmagyarázható azzal, hogy egy ilyen felismerés és beismerés egyszerűen kirántaná a talajt az ókor és a koraközépkor történetét másfél évszázad fáradságos munkájával megkonstruált hipotézis alól, az a konokság azonban, amivel ezt a magyar történet számára tiszta megoldást hozó, sőt előnyös felismerést a magyar történettudomány is elutasítja, nem magyarázható meg.

E sorok írója nyilvánosan felteszi a kérdést; milyen bizonyíték, vagy bizonyítékok zárják ki azt a lehetőséget, hogy a Krisztus előtti évszázadokban Nyugat-Ázsiában talált szabirság a Kur-Alföld-Káspi-partvidék természetes és logikus útvonalán az ősi Szubartuból került Nyugat-Ázsiába. Ha ugyanis semmi logikai, vagy ténybeli bizonyíték ezt nem zárja ki - mint ahogy nem zárja ki - a "szabir" név feltűnésében az ősi Szubartun kívül az észak-káspi térben is, semmi feltűnő, vagy érthetetlen, vagy ellentmondó nincs. A 13. századig pl. a Kárpát-medencében is és a tőle 2500 km.-re fekvő Közép-Volga térben volt egy-egy azonos nyelvű és etnikumú "Magyarország". Miért ne fordulhatott volna elő ugyanez a szabir esetben is? Egy délnyugat-kaukázusi Szparda-SzapardiaSzibár-Sziszpirisz meg egy nyugat-ázsiai Szibéria között semmi egymást kizáró ellentmondás nincs. Az, hogy a dél-kaukázusi Szapardia területén éppúgy volt Mazara, Madara és Mazar, vagy Madar nevű helyiség, mint ahogy a Szibéria szomszédságában levő Kuma mentén is volt Madzar, csak megerősíti ezt. De megerősítik a történelmi események is. A Szubartut tárgyaló előző fejezetünkben említést tettünk Ispakai, Bartatu és Madyes királyok "északi barbárjairól", az asszír birodalom Kr. e. 7. szd.-i szövetségeseiről, akik Kr. e. 670 körül észak felől, a Kur és a Kaukázus irányából érkezve megjelennek a mezopotámiai tér észak-keleti peremén, huszonnyolc éven keresztül döntő szerepet visznek az elő-ázsiai politikában, majd Kr. e. 640 körül hirtelen eltűnnek ugyanabban az irányban, amerről egy emberöltővel előbb megérkeztek.

Ezeket a "barbárokat" a kétszáz évvel későbbi görög írók szkítáknak mondják, s- mivel azonban ezek nyomtalanul, mindössze töredékeket hátrahagyva, eltűnnek a Kaukázus- Káspi- Kur térségből és egy emberöltővel később egy "hun civilizáció" indul el az Altáj-Bajkal-Aral-térben az orosz archeológia megállapításai szerint, nyilvánvaló, hogy ezek a "szkithák" a Káspin- inneni hunok voltak, akiknek elhagyott területeire nyugati irányból érkező csoportokban szubartui lakosság telepedett, amelyet, ugyancsak nyugati irányból kimmeri és örmény hullámok követtek néhány emberöltővel később, akik a földrajzi bizonyítékok szerint, a nyugati szabirság és az egykori hun terület közé ékelődtek be az asszír birodalom összeomlása után újraéledő szabir-káld birodalom keretében.

Rámutattunk arra is, hogy a Kurással meginduló perzsa imperializmus Tamár királynő uralkodása idején kiterjeszti az uralmát erre a területre is Kr. e. 536-ban, csupán a Káspi-vidék mozgékony törzseit nem képesek a perzsák uralmuk alá hajtani újból és újból megismételt kísérletek ellenére sem, mert egy-egy hadjárat idején ezek a törzsek egyszerűen elhúzódnak, majd a hadsereg elvonulása után újra visszatérnek, leigázatlanul.

Minden történelmi jel és logika szerint ez az a korszak, amikor a szabirság keletre húzódott része a perzsa zaklatások nyomására elhagyja, vagy legalábbis jelentékeny mennyiségében elhagyja ezt a területet és a Kaukázus keleti vége és a Káspi-tenger közötti kapun át az észak-káspi-régióba, a Volga-Jajk térbe, majd innen továbbnyomulva az Ural-vonalon túlra, az Altáj-Bajkál térben ekkor már kialakult hun birodalom szomszédságába terjeszkedik, örökre otthagyva lába nyomát a "Szibéria" szóban. Az, hogy otthonmaradt mennyiségüket, a "Sacassene"-nek és "Udi"-nak (Otene) nevezett területek lakosságát "szakáknak", meg "szkitháknak" nevezik a Krisztus előtti utolsó századok görög írói, nem jelent semmit. A honfoglaló magyarokat pl. "turkoknak" nevezték a bizánciak, de egyébként is bizánci írók állapítják meg később a hunoknak a massagétákkal való azonosságát, éppúgy, mint ahogy szintén bizánciak állítják, hogy a hunok és a szabirok azonosak. (1).

Ennek a benyomásnak alapja az, hogy a kínai birodalom nyomása következtében a Kr. u, első évszázad folyamán a Volga-vidékre visszaözönlő hunok áradata a szabirokat is visszazúdítja erre a térre s az egy időben érkező két rokonnép között az idegen kortárs képtelen különbséget tenni. Még nehezebbé tesz minden ilyesmit, hogy a szabirok szoros politikai kapcsolatban vannak a hunokkal.

Az Altáj-Bajkál-vidéki hun birodalom Kr. e. 36 .körül történt összeomlása és az új Káspi-Volga-vidéki hun birodalom kiépítése közötti két évszázadot kitöltő átmeneti korszakról szinte semmi értesülésünk nincs. Egy széthullott birodalom kóborló atomjainak mozgása, új elhelyezkedése, majd fokozatos rendeződése tölti ki ezt a hat-hét emberöltőt és ez egy par excellence belső, kifelé nem ható organikus folyamat, aminek eseményei sokkal inkább társadalom-élettani, semmint történelmi események, hiszen az ilyen természetű fejlődések általában szinte észrevétlenek.

A kevésszámú és főleg indirekt adatok mennyiségéből a Kr. u. második évszázad vége felé kezdenek a külvilágot is érintő és érdeklő adatok kiemelkedni, de ezek is egyelőre még csak magánosan és szervetlenül. Ezek az adatok néhány emberöltőn át majdnem kizárólag örmény adatok, hiszen a szerveződő területnek szinte egyetlen civilizált szomszéd területe a Kaukázus túlsó oldalán Arménia, a déli szomszéd. Északnak és nyugatnak primitív fokon álló "finnugor" és "szláv" népelemek által lakott alvó területek feküsznek, a kínai kelet és az immár arccal nyugatnak fordult új és még amorf képződmény nem érdeklik egymást. Kr. u. 90 körül az idevágó kínai értesítések egyre ritkuló adatai a hunokról teljesen meg is szűnnek.

Az első örmény adatok "hun" határzaklatásokról szólnak és az első konkrét név, amely felbukkan egy "Szurhab-Venaszep" nevű hun "király" neve a Kr. u. 190-210 közötti időből és ez a név természetesen csak torz mása lehet az igazinak. Annyit azonban feltétlenül jelent, hogy az addig amorf tömeg politikai formába öltözése ekkor már megtörtént. Aztán felbukkan egy adat egy bizonyos "Juluf"-ról - amely egész biztosan a "Gyula" méltóságnév torz formája - aki "17 volgai nép felett uralkodik" s aki a főkirálynak, a tanhunak egyik közvetlen alárendeltje lehet. Ebben a korban jönnek létre a néhány száz évvel későbbi városok kezdeményei, Itil a Volga-torkolatban, Madzar a Kuma-partján, Balangyar, és bizonyára mások is. A kétszázas évek vége felé felbukkan örmény forrásokban az első értelmesnek ható tanhu-név, Csobánc, vagy Csobánc-ur, aminek a kútfőkben megjelenő formája "Csovanszir" (2) A következő tanhunak már tudjuk a halála évét is, Ketrehon, vagy Kedrehon (3) ez, aki egy örmények elleni hadjáratban esik el Kr. u. 327-ben, és legyőzője, az örmény király, mint "rokonát" siratja meg és temetteti el.

A következő hun név (Byzanti Faustnál) a nagyon örményesen hangzó "Szanesan" név, aki szintén háborúban esik el 344-ben és ha a következő "Urnajra" név valóságos név, akár a tanhu, akár a gyula neve is az - mindenesetre "király"-ként van említve -, ez már az első, nyugati források által is említett névhez, Balambér "kisebbik király" (talán a horka) hadvezéri nevéhez, a Volgától a Dnyeszterig nyúló terület és a krimi gót állam elfoglalójához és Valens császár seregének megsemmisítőjéhez (378 aug.) vezet, aki, akár authentikus a név betűzése, akár nem, Attila dédapja volt. A hun előnyomulás olyan gyors folyamat, hogy Kr. u. 395-396 után a hun császári székhely (4) 1500 km-rel nyugatabbra, a Jajk-vidékről Meotiszba kerül, a "kisebbik királynak", a horkának a főhadiszállása pedig a mai Belgrád közelébe, a Duna partjának arra a pontjára, ahol a Morava folyó a Dunába torkollik. Az egykori kútfőadatok szerint a tanhu ebben az időben "Charaton" -s ebben a torzításban e sorok írója 'a "Khara tanh" szavakat véli felfedezni -a "kisebbik király", a horka pedig "Uldin" (ami őstörök nyelvekben nem jelent semmit, de "Ulud" (Eleud) pl. "ölyvecskét" jelentene) (5).

Charatont a tanhuk trónján Richa (Rika, Roka, Ruga, Rua) követi (6) (434-ig), UIdint pedig a horkák rendjén előbb idősebbik fia, Bengyeg (Mundzsuk Bendeg-úz), majd ennek halála után, fiatalabbik fia, "Uptar" (Oktar) váltja fel szintén pontosan 434-ig, ami olyan furcsa és valószínűtlen eset, hogy analizálnunk kell.

Richa utóda ugyanis "Buda" lesz, akit a germán történet tudomány gót értesülések alapján "Blédának" nevez, a horka méltóságot pedig ugyanekkora néhai Bengyeg, vagy Mandzsu fia, Attila veszi át. Forrásaink nem adnak feleletet ara, hogy mi történt "Uptarral", a horkával. Vajon ő is meghalt mégpedig egyszerre Richa tarhuval? Mivel ez fölöttébb valószínűtlen, de az is valószínűtlen, hogy "lemondott" volna, hiszen életkorának ebben az időpontban 30-35 év között kellett - amint majd látni fogjuk - lennie, itt valami nem egyezik.

Legvalószínűtlenebb azonban a semmi körülmények között nem őstörök jellegű "Uptar" név, amelynek mássalhangzó torlódása, germános végződése határozottan torzításra mutat. E név valószínű alakja e sorok írójának hipotézise szerint Ubud-ur, vagy Ubad-ur, vagy Ubuld-úr lehetett s a merész fonetikai találgatáson felül erre van e sorok írójának egy igen súlyos közvetett bizonyítéka.

Amennyiben ugyanis ez valóban így volna, ez azt jelentené, hogy egész egyszerűen ez az állítólag "Uptar" nevű "kisebbik király" lett a tanhu. Egy Ubud-ur, vagy Ubadur, vagy Ubuld-ur (az -ur végződés minden esetben csak címzést jelentő toldás, aminthogy az pl. a "Csovanszir"- Csobánc-ur esetében is) név igen könnyen jelenhetik meg "Buda" formában, vagy esetleg, egy "Ubuld" "Bléda" formában. Az meg, hogy "Uptar" "kisebbik király" méltósága pontosan a tanhu halála évében szűnik meg, s kerül Attila kezébe, az új tanhu neve meg "Buda", vagy "Bléda" néven marad fenn a hagyományban (mert erre konkrét kútfő adat nincs ), ami egy -ur végződéssel ellátott gyanúsan csengő "Upt" névhez igen közel áll, szinte türelmetlenül arra mutat, hogy a kútfőkben meglevő torzított "Uptar" és a hagyomány "Buda-(ur)" neve egy és ugyanazt a személyt jelenti, akinek az igazi neve "Uhud"-nak, vagy "Ubuld"-nak látszik lenni. (Uhud-Buda)

Ez a hipotetikus Uptar-Ubudur-Buda, aki Richa tanhu halála évében megszűnik "kisebbik király" lenni, e szerint Attila apjának öccse, vagyis Attila nagybátyja volt, akinek 11 évi uralkodása alatt (434-445) Attila a "kisebbik király", a hadsereg főparancsnok, a horka. A hagyomány szerint Attila erőszakkal, fegyverrel fosztja meg nagybátyját trónjától és életétől, de nem költözik a tanhuk rezidenciájába, a Pontusba, hanem saját katonás, horka-főhadiszállása válik a birodalom központjává valahol a Kárpát-medencében, talán a mai Szeged környékén, talán Pest környékén, talán másutt, és az új horka megy keletre, vagyis az eddig keleti súlypont nyugatra tevődik át.

A történettudomány ez idő szerinti feltételezése szerint az új "kisebbik király", az új horka, "Jelech", vagy "Ilek", a költői formájú "Ellák", Attila legidősebb fia lett volna. Ez azonban, e sorok írójának merész és magánvéleménye szerint, lehetetlennek látszik. Attila ugyanis, aki korán bekövetkező halálakor (453) negyven éven alul kellett, hogy legyen, nem lehetett egy felnőtt gyermek apja 445-ben. Attila ekkor 30 év körül volt.

1. "Caucasi partes in orientem ac meridiem vergentes ad portas (kaukázusi "vaskapuk") evadunt, que Hunnos vicinos in Persarum ac Romanorum oras inducunt. Tzur altera, altera veteri nomine Caspia dicitur, ibi Hunni, quos Sabiros appellant..." etc. (Procopius: De hello Gothico, Liber IV.). "Hunni, qui appellantur Saber i, Caspiam portarum limitibus emensis... etc." U. o.

2. Nemcsak a dunántúli Csobánc és székely családnevek utalnak erre, hanem az is, hogy a nemrégiben megfejtett nagyszentmiklósi aránylelet szövegeinek a sorában "Csobánc", mint személynév fordul elő olyan rovás írással, amely az Orkhon-vidéki feliratok betűivel rokon. Az örmény kútfőhely "csovansir"-ja az avar "csobánc" név és a mi dunántúli "Csobáncunk azonossága igen meggyőző.

3. Ez a név szintén torzítás. Mivel a" hon", " ton", "din" végződés gyakori, ez talán a "tanh" cím torzítása.

4. Kr. u. 395 után a diplomáciai központ már a Pontusban van. Konkrét forrásadatunk is van arról, hogy Olympiodorus római. A császári követ 412- 13-ban már itt tartózkodik "Charaton" udvarában. A hun méltóság megjelöléssel kapcsolatban lehetetlen szó nélkül hagynunk azt a feltűnő jelenséget, hogy a már többször idézett "Egyetemes Történet" második kötetének írója, Váczi Péter a hun tanhukat (császárokat) következetesen "fejedelmeknek", a kisebb fejedelmi személyeket meg "törzsfőknek" titulálja ugyanakkor, amikor a hunoknak alávetett germán törzsek vezetőit "királyoknak" írja. A történelmi tények és értékek természetesen ugyanazok maradnak, akármilyen nomenklatúrát alkalmaz is Váczi Péter és kollégái - azonban Charatont, Attilát, Uptart "fejedelmeknek" olvasni ugyanazokon a lapokon, amelyeken "Godigisel", "Gundahar", Valataer", "Ardarich" és egyéb germán törzsfők le nincsenek írva a "király" titulus hozzáragasztása nélkül, olyasmi, ami igen furcsa gondolatokat ébreszt az olvasóban, különösen, ha történész az illető. Ez a nomenklatúra még német munkában is, szak szempontból is kifogásolható. Ugyanez magyar munkában a korrekt szakterminológia követelményein felül, nemzeti szempontból is furcsa. Attila Váczi Péter és a magyar történettudomány számára feltétlenül legalább "király", korrektül azonban "császár".

5. "Uldin" a kilencvenes évek vége óta "Charaton" tanhu mellett a "kisebbik király", a hadsereg főparancsnok, a horka. A Keletrómai Birodalom hadsereg főparancsnoki (magister militium) rangját elvesztett gót királyt, aki embereivel hun területre hatolt be, 400. dec. 23.-án lefejeztette, ebben az időben tehát már feltétlenül horka volt (a valószínű idő egy-két évvel korábban). Hat évvel később (406-ban) katonai szövetséget köt a ravennai udvarral s a főhadiszállására küldött római kezesek között van az ekkoriban 10-12 éves Aetius is, 407-ben segít Stilicho-nak a ny. római birodalom katonai főparancsnokának szétverni Firenzénél a vandálokat. A név fejtése lehet azonban "Ulu tanh" is.

6. Nincs azonban kizárva, hogy "Kara tanh" és a gót hagyományok "Rua"-ja ugyanaz a név és személy.

7. A "Juluf" és a "Jelech" j"-nek literált első hangja egészen bizonyosan "gy"-nek, vagy "dzs"-nek hangzott. A kínai évkönyvek említenek egy "che-ho"-nak nevezett méltóságot. E méltóság megvolt az onoguroknál, a bolgároknál (dzsula) és a kazároknál is. A szó alapjelentése "fáklya", a "gyula"-jelvény egy vesszőnyaláb volt, amit bizonyos alkalmakkor a gyula a kagán előtt meggyújtott és elégetett. Nincs kizárva, hogy a szó a magyar "gyula" szóval van viszonosságban. Balambár (?) neve először 373-ban Uldiné 27 évvel később, 400-ban bukkan fel a kútfőkben, s pályáját nem kezdheti, mint nagyapa, hisz fiatal embernek kell lennie, és még a fia is (Bengyeg-ur - Mundzsuk) csak gyermek lehet ez időben, 400 körül.

Attila a horkák apáról fiúra szálló rendjén, Bengyeg fia, Uldin unokája volt, noha arra, hogy Bengyeg (Mundzsuk) apja Uldin volt, csak közvetett bizonyíték van. Uldin, mint fiatal "kisebbik király", valamikor a kilencvenes évek vége felé kezdi pályáját. Mivel elsőszülött fia, Bengyeg, körülbelül ugyanebben az időben születhetett és ahhoz, hogy házasságot kössön és apává legyen, legalább 16-18 évesnek kellett lennie, Attila születési idejét nem lehet 415-416-nál korábbra tennünk, ami első házasságának vélhető idejét, bármilyen korán történt is az, valahová 435 köré helyezi, esetleg éppen "kisebbik királykodása" kezdetének (434) évére, amikor 19 év körül lehetett. Tizenegy évvel később tehát nem lehetett felnőtt fia. A szóban forgó "Jelech", amely név a "gyula" szó torzulása, a családnak egy másik tagja lehetett. Ezt a nevet egyébként hasznos összevetni az említett örmény forrásadat sokkal korábbi "JuIuf"-jával és a méltóságnevet jelentő magyar "gyula" szóval (7).

Egyébként, hagy ezzel a rejtélyes ősi turáni méltóságnévvel kapcsolatos szemantikai adatok még érdekesebbek legyenek, megjegyezzük, hogy a rómaiak által az "impérium" jelvényéül használt vesszőnyaláb (fasces), amit ünnepélyes alkalmakkor a praetor előtt vittek a lictorok (v. ö. "lig" csomóba kötni, "lignum" tüzelőfa) etruszk eredetű s az etruszkoknál a "zilath" méltóságjelvénye volt.

Amennyiben e sorok írójának ellenőrző számításai helyesek volnának és a szóban forgó "Jelech" Attilának valóban nem fia, hanem más rokona volt, sőt, amennyiben a "Jelech" nem is tulajdonnév, hanem méltóságnevet jelent, ami erősen valószínű, akkor ez néhány részint hagyományokból, részint konkrét kútfőértesítésekből származó adat ellentmondását egyszerűre kiküszöbölné.

Székely-magyar hagyományok szerint Attila legidősebb fia, egy bizonyos "Aladár" volt és nem "Jelech". Ennek az Aladár" névnek az utolsó szótagja valószínűen szintén nem más, mint a név után tett, méltóságot jelző címzés, az "ur", mint a "Csobancir" meg az "Uptár" torzítások esetében. A szó első része megint csak az "Ulud", "Ölyvecske" névre látszik utalni. Ez az Aladár, vagy tatán Ulud-ur hagyományok szerint elesett az Attila halála után néhány hónappal a gepida "rex", Ardarik, által szervezett felkelés alkalmával és ez az "Aladár", Attila halála utáni évben valóban 18-19 éves lehetett, esetleg még kevesebb. Jelechről tudjuk, hogy egy Anagastes keletrómai katonai parancsnok elleni hadjárat alkalmával 469-ben ölték meg levágott fejét Konstantinápolyba küldte Anagastes. Ezt az adatot a történettudomány -a magyar is - Attila második fiával, Dengizikkel, (helyes fonetikával "Gyengizikkel") kapcsolja össze. Azonban, Zakariás rétor közlése szerint - amit Procopius egyéb adatai is megerősítenek "Ambazuk" (!) hun király a Volga-Don térben 491ig uralkodott és utána egy "Khabad", vagy Chabad (Csaba) nevű király következett 491-tőI 514-ig. Ez az Ambazuk "Dengizik"-kel látszik azonosnak lenni, "Khabad" pedig Attila legkisebb fiával, "Irnikkel", akit a székely-magyar hagyomány "Csaba"-ként emleget. Ez az Irnik-Csaba Attila halálakor egészen kicsi gyermek lehetett, sőt az sincs kizárva, hogy utószülött fia volt, hiszen Attila második házasságának nászéjszakáján halt meg.

A fentiekben összefoglalt feltevést "Jelech"-hel és Attila fiaival kapcsolatban igen elgondolkoztatóan támasztják alá egyéb konkrét kútfőadatok.

Irniknek két fia volt, Ogurd (bizánci kútfőkben Gordas) és Muagyer, vagy Magyar (bizánci kútfőkben Muagheris), mind a két név népnév (ogur, magyar), és ez a két népnévből vett tulajdonnév esetleg két különböző származású anyára utal. Irnikről bizánci forrásokból tudjuk, hogy életének egy korábbi szakaszát "in extremum minoris Scythiae" (Dobrudzsa vidéke) töltötte, talán mint "kisebbik király", horka, bátyjának uralkodási idején, tehát 491-ig (az Alduna-vidék lehetett a nyugati területek elvesztése után az összébb zsugorodott hun birodalom nyugati határa). Mivel ez az időpont Irnik harmincas éveinek végét jelenti, vagy éppen negyvenes éveinek kezdetét, csaknem bizonyos, hogy nős volt és ogur asszony lehetett a felesége. Mikor aztán átvette és más rokonnépeket is bekapcsolva "hun-onogur" birodalommá szervezte bátyja örökét (491) - talán özvegyen -a birodalmi központba költözve, a Volga-Don térbe, választhatott az itteni szabir előkelőségek leányai közül feleséget s talán ettől született szabir nevet viselő második fia, Muagyer. Mindez természetesen alig több feltevésnél, de az Ogurd és a Muagyer nevek tények s a hozzájuk fűzött feltevés logikus. Ennek a feltevésnek egyébként vannak további alátámasztásai is.

Irnik elsőszülött fia, Ogurd, keresztény volt. Valószínűleg hosszabb időt töltött serdülő korában, talán mint politikai kezes, talán magas bizánci katonai rangokat betöltő hun rokonoknál nevelőben, Bizáncban és itt keresztelkedett meg. Öccse viszont, aki talán nagy korkülönbséggel volt féltestvére, pogány volt, hiszen ez már Bizánctól nem néhány száz kilométerre, hanem 25,000 kilométerre, Onogoriában, egy pogány világ kellős közepén született, valahol a Volga táján.

Mikor Ogurd Kr. u. 514-bon apja örökébe lépett, bizánci papokat hívott birodalmába, akiknek térítő munkájukban minden támogatást megadott, annyival is inkább, mert a birodalom Irnik óta Bizánccal barátságos viszonyban volt (8).

Ogurd térítési politikája tragikusan végződött. Hogy a térítés műve sikertelennek bizonyult, annak magyarázata "részben a bizánci körülményekben keresendő. A "homousion" és "homoiusion" körüli hosszú és szenvedélyes harcok után Bizánc is "monophysitává" vált Athanasius császár uralkodása idején, és az Ogurd által behívott térítő lapok monophysiták voltak. Mikor azonban 518 -ban Justinus trónra került s a monophysitizmust elvetve Bizánc visszaállította az orthodox keresztény tanítást, az Onogoriába érkező újabb térítő papok csúnya marakodásba kezdtek a "monophysitákkal" és a keresztény tanítás gyorsan hitelét vesztette az ősei hitéhez amúgy is ragaszkodó hun, szabir, ogur, bolgár lakosság körében. Mikor aztán Ogurd elrendelte az ősök szellemeit jelképező kis arany és ezüst házi szobrocskák (9) elkobzását és beolvasztását, nyílt ellenállás tört ki, amelynek igen tekintélyes vezére támadt a király öccsének, Muagyernek személyében. A fegyveres összecsapásban Ogurd is életét vesztette és ezzel Muagyer lett a birodalom fejévé, Kr. u. 518-tan, aki a bizánci papokat hazakergette.

A bizánci klérusnak azonban roppant nagy politikai befolyása volt ebben a korban, amikor a vallás és egyház a politikai élet középpontjában állt Bizáncban, és retorzióképpen különböző intézkedéseket léptettek életbe Muagyer ellen, amire ez, az eddigi barátságos viszonyt felborítva, Bizánc ellen fordult és fegyveresen kezdte zaklatni a birodalom krimi birtokait, sőt, a Bizánccal hadilábon álló perzsákkal lépett szövetségre.

Az eddig hun keretben élő, sőt, mint láttuk, hunnak tekintett keleti szabirság ezen a ponton válik ki abból a hun keretből, amelyben évszázadokon át élt és amely individuális népegyéniségét éppúgy elburkolta a felületesen tájékozott külvilág előtt, mint pI. az "osztrák császárság" elburkolta egy időben az individuális magyar királyság létezését.

A hun belső viszonyokat jól ismerő bizánci diplomata, az a Priszkosz rétor, aki nemcsak Attila nyugati udvarában volt császári követségi megbízatásban, hanem később, a Káspi- környéki keleti hun birodalom székhelyén is, már 463-ban említi a "szabir" népnevet, mint a hunok egy nagy csoportját,(10). Mint külön, a hunoktól különböző népet azonban abból az alkalomból említi Prokopiusz, mikor a szabirság az Irnik-féle birodalmi keretből, talán az onogurok nyomására kiválva, 514-ben; Irnik halála évében, behatol a dél-kaukázusi térbe Balakti (talán Balogh) nevű királynak vezetése alatt, ahol az egy évezreddel azelőtt; hátrahagyott szabir népmaradványok között a Káspi-Kaukázus kaputól délre elterülő térben helyezkedik el. Minden esetre ennek a szabir invázió évét közlő Prokopiusz-féle adatnak feltűnő egyezése a "Khabad" halála évét megadó Zakariás rétor-féle adattal - mindkettő 514 - mutatja, hogy a keleti szabirság kiválása a hun keretből Irnik halálával és Ogurd uralomra kerülésével van valami milyen összefüggésben. Sőt, ez a kiválás aligha lehetett sima és barátságos, mert 12 évvel később, Muagyer királynak egy 20.000 főből álló onogur hadseregét, amely "Kalán" ő(a bizánci forrásban "Glón" ) és Türák "rexek" parancsnoksága alatt a Káspi-Kaukázus kapun át délre, a perzsa hadsereghez igyekezett, Boárich királynőnek, Balakti király özvegyének hadserege bekeríti, megtámadja és lefegyverzi. A harcban Kalán elesett, Türákot pedig Boarich királynő kiszolgáltatta Bizáncnak.

Az újonnan alakult (és rövid életű keleti szabir királyság bizánci szövetségben - Bizánc kaukázusi tartományai ennek a szabir államalakulatnak nyugati szomszédai voltak - perzsa-ellenes politikát folytatott, hisz az egyre erősödő perzsa imperializmus, amely éppen ezekben az évtizedekben érte el a legtehetségesebb újperzsa, uralkodóval, I. Kosruval a tetőpontját, életveszélyt jelentett számára, különösen abban a fonák helyzetben, hogy az északi testvérnép, Muagyer király hun-onogur népe meg konok Bizánc-ellenes politikát vezetett perzsa szövetségben (11) évtizedeken keresztül.

I. Kosru 545. évi döntő győzelme Boarich királynő serege felett - 1081 évvel Kurás óperzsa király győzelme után egy másik szabir királynő, Tamár királyasszony felett, a keleti szabirság szétesését vonta maga után. Néhány törzs újra visszavándorolt a Jajk- Volga térbe, ahol majd a kök- türk és kazár etnikumban oldódnak fel és tűnnek el, más törzseket a bizánci kormányzat telepít le határőrökként a Kur- folyó déli vonala mentén (s ezek a mai kurdok ősei) Kr. u. 5.6-ban, amint erről Menarder értesít bennünket. Egy részük perzsa uralom alá kerül, más részük bizánci uralom alatt marad körülbelül még egy évszázadig, amikor aztán a tér többi népeivel és néptöredékeivel együtt elnyeli őket az új imperializmus, az araboké...

A két különböző "szabir" nép (12) létezésének magyarázata tehát egyszerű, logikus és a történelmi eseményekkel és adatokkal szinte lépésről-lépésre követhető, csupán az adatok hézagait kell majd a részletekkel kitölteni.

A Káspi-mediterráneum ókori és koraközépkori népeinek a Csendes-óceánig, India szívéig, a sarkköri régióig és az Alpokig és Itáliáig szétsugárzó globális történetét majd csak a szumir- turáni összehasonlító nyelvtudomány kibontakozása, meg a Káspi-térség szinte még meg sem indult archeológiai feltárása és turáni nézőpontú kiértékelése után lesz lehetséges megírni, és a turáni ókortörténet, meg középkortörténet művelése, ennek az anyagnak turáni szempontú rendezése és feldolgozása a nyugati civilizáció egyetlen turáni nyelvű és származású és lovas kultúrájú népének, a magyarságnak történettudományára vár. A roppant mérető munka egy új, intelligens, fajára és származására büszke, a Bach-korszakos-történettudomány megállapításait alapos revízió alá vevő és Joseph Budenz vogulgyökös finnugorizmusát kellő értékére leszállító magyar történész-generáció feladata lesz.

Az egyelőre még csak hiányos, szakadozott, eltorzítva feljegyzett, eltorzítva megfejtett és eltorzítva interpretált anyagra utalt mai magyar történész - különösen, ha a kellő munkához nélkülözhetetlen pénz és idő hiánya és egyéb legyűrhetetlen emigrációs nehézségek bénítják csak arra képes, hogy a máris felfedezhető összefüggésekre talán merészen, talán hibásan is rámutatva, elindítson vagy legalábbis kijelöljön egy új utat az igazabb, modernebb és magyar vonatkozásban tisztább kontúrokkal megrajzolt ókortörténeti és koraközépkor-történeti kép felé, amely megbízható és értelmes és biztató hátteret és támasztékot ad a honfoglalás-előtti magyar történet eddigelé még senki által meg nem kísérelt logikus és elfogadható előadásához (13), úgy, ahogy ezt a kétszer-kettő örök törvénye és a rendelkezésre álló forrástámasztékok az intelligens magyar szemmel vizsgálódó szakember számára megrajzolják.

8. Irnik tanhu uralkodási idejének kezdete (491) egybeesik Athanasius bizánci császár (491-518) uralkodásának kezdetével. Mivel a hun trónváltozás úgy látszik az Al-Duna vidék feladásával járt Irnik elköltözése következtében, Bizánc balkáni birtokait ettől kezdve különböző szláv és egyéb fajú hordák, csapatok által megszervezett különböző szláv, maradék-alán, maradék-gót, maradék-hun kötelékek) kezdték meg-megújuló betörésekkel háborgatni. Még inkább súlyosbította Bizánc helyzetét a hirtelen újra fellobogó újperzsa imperializmus is, amely Bizánc dél-kaukázusi birtokait fenyegette. Ily körülmények között az észak-kaukázusi hun-onogur birodalom barátságos magatartása fontos érdeke volt Bizáncnak, hiszen Irnik népének Balkánra vezető al-dunai kapu biztosításához éppúgy kulcspozíciója volt, mint a Kaukázus-vidéki bizánci birtokok védelméhez. Ogurd viszont számos különböző népből összetevődő (hun, szabir, onogur, saragur, bolgár, barszil törzsek) laza birodalmát akarta talán egy közös vallással egységesíteni. Az "Irnik" név mellesleg, ha az egykorú idegen forrásokban szokásos -ik,-uk, -ak, (Jilek, Dengizik, Ambazuk, Hormidak stb.) végződést levágjuk róla, tisztán felismerhetően az Árpádkori "Ernye" névvel látszik azonosnak lenni.

9. Ezeket a szobrocskákat nevezi Gellért püspök majd 500 évvel később Magyarországon "Szkitha bálványoknak" (Gellért legenda

10. Ezek azonban alighanem az ekkortájt érkező onogurok lehettek, akik az Attila halálát követő zűrzavar idején nyomultak be a Volga és Don közti térbe.

11. Hogy az 518 óta uralkodó Muagyer meddig uralkodik, nem tudjuk. Egykorú örmény adatok szerint - amelyeket bizánci értesítések is igazolnak - "Bagratunis" vagy "Bagaratunis" szabir király sereggel támogatja az 537-539. években lezajlott Bizánc-ellenes örmény felkelést. Mivel azonban ebben az időben a szabir királynő egészen 545-ig, I. Kosru megsemmisítő hadjáratáig a már említett Boarich, aki határozottan perzsa-ellenes és Bizánc-barát politikát folytat (és ennek lesz áldozata), a kútfőben említett király nem lehet "szabir". Ellenben lehet sőt valószínű hogy így is van, Muagyer. A forrásban adott torzult név - Bagratunis - igen könnyen lehet a valóságban "Muagyer tanhu " örmény írással rosszul leírt, helytelenül másolt és torzítva literált neve. A "b" és az "m'' - mindkettő labiális - igen könnyen cserélődik általában is a különböző írásrendszerűekben és a "Bagra" vagy "Bagara" igen könnyen lehet Muagyer, vagy Muager, vagy Mager éppúgy, mint a "tunis" is lehet "tanhu". Ha ez esetleg így volna, ez azt jelentené, hogy Muagyer 538-ban még Onoguria uralkodója volt, amiben semmi valószínűtlenség nincs, hisz ez 518 óta mindössze 21 évet jelent. Az örmény adat mellett szól az is, hogy a Muagyer-Mager név valóban "szabir" név, a krónika-író tévedése tehát könnyen előállhatott.

12. A puszta tény, hogy őseink szabir őseik neve elé egy megkülönböztető jelzőt tettek (asphali), mutatja, hogy volt egy másik szabir kategória is.

13. A kép teljessége érdekében néhány sorban össze kell a Volga-tér további történetét is foglalnunk. Muagyer uralkodásának végéről nincsenek adatok. Ezek belevesznek abba a zűrzavarba, amit ebben a térben az ez időben Nyugat-Ázsiában kialakult Kök-türk birodalom idéz elő amely a Volga-teret is megtámadja és uralma alá vonja, az évszázad derekán. Muagyer, vagy utóda a Dnyeper-vidékre, az itteni bolgár törzsekhez vonul vissza, a Volga-Don területre pedig egy kormányzót nevez ki a kök-türk kagán az Ermi-nemzetségből. A Dnyeper-vidék bolgár törzsei úgy látszik függetlenek maradnak, vagy legalábbis széles autonómiájuk van, mert az évszázad második felében egészen önálló politikát folytatnak és sok bizánci adat beszél róluk. Egy Szibel (Sibyl, Ziebel) nevű uralkodójuknak 40.000 lovasa van. Ez a Szibel talán Muagyer fia, vagy unokája, mert az óbolgár királylajstrom az Attilától származó Dzsula-házról beszél. Ennek a Szibelnek az unokája; Kurt (az óbolgár királylajstrom szerint Kuvrat) 620-630 körül, a kök- türk hatalom hanyatlása idején visszafoglalja az egész Volga-teret és a Jajktól a Dnyeperig még egyszerű visszaállítja Irnik birodalmát, Onoguriát. Kurt onogur-bolgár birodalma mindössze egy emberöltőt ér meg, mert 670-ben egy újabb támadó jelentkezik kelet felől, a kazárok, akik már a kök-türk hódítás kezdete óta a Jajk-Észak- Káspi-térben élnek. A kazár támadások ellen egy teljes évtizeden keresztül folyik a védekezés mivel azonban az élemedett Kurt 670-ben meghal és legidősebb fia Bat-Baján lép az örökébe, az onogur birodalom gyorsan szétesik. Kurt halála után a második fiú, Iszperik, vagy Aszparuk hat bolgár törzzsel kiválik az élethalálharcot vívó birodalomból és 678-ban az Al-Duna vidékére, majd innen a Balkánra vándorol, ahol megalapítja a mai Bulgária ősét, Bolgáriát. Egy évvel ezután a következő fiú is kiválik néhány törzzsel, ez is nyugat felé távozik és minden jel szerint avar keretben, a Kárpát-medence keleti részén (Erdély) helyezkedik el. Ennek a fiúnak a nevét bizánci források "Kotragos"-nak mondják, a székely hagyományok viszont "Csabá"-ról beszélnek, de egyik sem személynév. A magára maradt Bat-Baján egy évvel később, 680-ban leteszi a fegyvert a kazár túlerő előtt. Birodalmának a közepét kazárok szállják meg, akik az addig uralkodó elemet az onogur törzseket gyepűnépekként a peremterületekre telepítik és határvédelemre használják fel. Ha a mi gyula-hagyományaink nem alaptalanok, Bat-Baján törzse, más onogur törzsekkel a Don-kanyarba kerül egy kazárok által kijelölt kormányzó parancsnoksága alá...


XII. DENTUMAGYARIA KELETKEZESE

A római birodalom nyugati részének összeomlását túl élő keleti rész "Nagy Theodorikja", a trák-türák-türk közkatonából császárrá kikiáltott Justinus-nak az unokaöccse, Justiniánus (1) hiába próbálja meg egy utolsó roppant erőfeszítéssel az egykori teljes birodalmat még egyszerű összehozni, az idő kerekét visszafelé forgatni nem lehet. A zseniális császári hadvezérnek, a szintén idegen származású Beliszarnak és idegenekből, főleg hunokból és úzokból rekrutálódott hadseregének szerzeményei gyorsan leválnak újra és az egykor latin jellegű "keletrómai birodalom" rohamosan görög jellegű "bizánci császársággá" alakul át szellemében, kultúrájában, vallásában egyaránt. A 6. szd. végére ez az átalakulás be is fejeződik és a 7. szd. elejével az ikonok és az ortodoxia és a merev keleti pompa Bizánca egyszerű csak ott van a történelemben.

A justiniánusi nagy kalandra elfecsérelt erő hiányának a következményei azonban szemmel láthatóak. Az I. Kosru óta új lendületet kapott újperzsa imperializmus adekvát ellensúlyt kívánna a háromnegyed részben elő-ázsiai területű Bizánc részéről, ahogy azonban a perzsa impérium nyomul előre, úgy zsugorodik össze nemcsak a birodalmi terület, hanem a katonai utánpótlás is, hisz a bizánci haderőt főleg elő-ázsiai népekből újoncozták. Justiniánustól kezdve, kisebb-nagyobb megszakításokkal száz éven át folyik a véres küzdelem, amelyben elsősorban a kisebb elő-ázsiai népek őrlődnek fel. Mivel pedig ezek a délibb szemita népeket leszámítva, az örmények és néhány kisázsiai "árja" kategória kivételével egytől-egyig szumir- leszármazású káspi- török, u. n. turáni népek, úz, avar, hun, szabir származékok, elsősorban a "turáni" etnikum pusztul.

Ennek a felmorzsolódásnak csak kisebb részét jelenti az újra és újra elszenvedett véres veszteség és az elhurcolások. A nagyobbik részét a kisebb-nagyobb csoportokban, nemzetségi, törzsnyi egységekben való elmenekülések jelentik, hisz ez a távozó töredékek apránkénti felszívódását s így eltűnését jelenti más népekben. Ez a folyamat különösen a 7. szd. folyamán ölt tragikus méreteket. A perzsa uralom alá kerülés ugyanis lényegében azonos kultúra, azonos vallás, azonos szellem, sőt igen nagy fokban azonos etnikum uralkodását jelenti, hisz a "perzsa" már az óperzsa korszakban is, ezer évvel előbb is túlnyomó részt "méd" volt, fajrokon, nem "árja" s ez a kevert etnikum még inkább "elturánosodott" az avar uralom félezer éves "parthus" korszakában, amely további avar és úz feltöltést jelentett a "perzsa" etnikum számára fajilag, nyelvileg, kulturálisan egyaránt. A Kr. u. 226-ban újra önállósuló újperzsa képlet szinte csak nevében "perzsa", mennyiségében inkább már káspi- török, a perzsa uralom alá kerülő kaukázusi régió népeinek beilleszkedése a perzsa politikai keretbe tehát aránylag nem nehéz és ez a keret az átmenet válságainak elmúltával nem elviselhetetlen. Az elviselhetetlen akkor kezdődik, mikor a hosszú perzsa-bizánci párbaj végén kimerülten egymás mellé leroskadt két hatalom romjai felett a 7. szd. első harmadában megjelenik egy új hódító, az arab.

Az arab nemcsak fajilag idegen, szemita, hanem egy új, az indulás fanatizmusában égő vallásnak, az iszlámnak erőszakos és türelmetlen, tűzzel-vassal térítő protagonistája is, az arab imperializmus tehát nem csupán politikai, - hanem faji, vallási, nyelvi és kulturális imperializmust is jelent, és ez a meghódított népek számára teljes belső lényegüket fenyegető egzisztenciális veszély, amely ellen a védekezés kétségbeesett s a menekülés pánikszerű, hisz az arab terjeszkedés gyors áradat.

A mekkai próféta futása után (622) tizenhat évvel Sziria, négy évvel később Egyiptom már arab kézbe kerül. Afrika északi része ötven éven belül arab birtokká válik és a század utolsó évtizedeiben megkezdődik Elő-Ázsia arab uralom alá vétele és ezzel a dél- kaukázusi embertömegek és a sok ezer éves szumir örökség végső felszámolása, amelynek eredményeképpen Bizánc még Rómától örökölt birtokállománya a balkáni területeken kívül Kis-Ázsiára zsugorodik össze s az egykori birodalomból nem marad más, mint egyetlen nagyra dagadt parazita város és az azt eltartó, paraszti sorba süllyesztett (2), katonai közigazgatás és adóztatás alatt tartott vidék.

A rohamosan növekedő arab impérium történetének induló fázisát - az Omajjidák kora ez - száz év jelenti. Ebben a fázisban az arab súlypont Damaszkusz. A nyolcadik szd. első harmadában azonban döntő változások következnek be Arábia életében. A koraközépkor technikai kapacitása nem tud már megbirkózni a birodalom Damaszkusztól- Karthágóig terjedő roppant távolságaival s ahogy a terjeszkedés keletnek még folytatódik, egy osztódásnak már csak technikai okok miatt is be kell állnia. A jelentkező nehézségek módot adnak Bizáncnak arra, hogy néhány évtizedre valamelyest visszaszorítsa az immár magát a várost fenyegető arabokat, a kaukázusi tér sorsába ez azonban nem hoz változást, sőt az arab vereségek hírére itt-ott azonnal fellángoló függetlenségi akciók által kiváltott arab katonai megtorlások az ókori asszír brutalitásokra emlékeztető állapotokat hozzák újra vissza, ami az arab uralmat még elviselhetetlenebbé teszi.

A szabadságért és függetlenségért fellángoló harc apró gócok gerillaháborúja és ez a harcmód az érintett területek lakosságára még pusztítóbb, mint a rendes háború, mert az arab retorzió sokszor egész vidékek teljes emberállományának kiirtását jelenti, különösen az olyan területeken, ahol megtelepedett, városlakó elemek élnek.

Az emberirtás méreteit még nagyobbá teszi az a körülmény, hogy a dél-kaukázusi tér népessége a 6. szd. vége felé hirtelen megduzzadt.

Ez a hirtelen megduzzadás a Kaukázustól északra elterülő térben bekövetkezett drámai eseményekkel függött össze, amelyek világtörténelmi következményeket vontak maguk után.

Ezeknek az eseményeknek a kiindulópontja Közép-Ázsia. Jelen mű első részében rámutattunk, hogy az ókor folyamán a Káspi-mediterráneum szumirfajta népeinek rezervoárjából állandó volt az északnyugati és északkeleti kirajzás, különösen Belső- Ázsia irányába, amelyből, a mongol őslakosság mellett, itt-ott azzal esetleg keveredve, egy jelentékeny etnikum formálódik ki, az u. n. "őstörök", vagy "turáni", vagy "ural-altáji" faj, amelynek alaprétegét "dáhok", valamint ezeket követő "hun", "avar", "szabir" kirajzások adták, és amelyek az ókori évezredek során főleg a lovaglás és a lótenyésztés kifejlődése óta, a Kr.e. 2. évezreddel kezdődően, a belső-ázsiai szteppéket fokozatosan feltöltő sajátos népfajjá szaporodtak.

Ezek az állattenyésztő lovas-népek kisebb-nagyobb szövetségeket alkotó, kooperatív törzsek politikai formájába tömörülve, egy-egy "nagy-kán", "khagán" politikai irányítása alatt éltek (3). Ha aztán egy-egy tehetséges és ambíciózus khagánnak sikerül néhány ilyen törzsszövetséget összemarkolnia, rövidebb-hosszabb időre megszületik egy egy tágabb keret, egy-egy lovas-birodalom, hisz ezek a népek fajilag, nyelvileg egyaránt rokonok. Ilyen birodalom , volt a Kr. előtt 250 körül alakult, vagy újjáalakult hun birodalom, vagy a Parthia néven ismert és a rómaiak által tönkretett avar birodalom bukása után jóval keletebbre,az Aral és a Bajkál-tó vidékén megalakult második avar birodalom. Ilyen volt a Kr. után az 5. szd. vége felé egy Tuman nevű khagán által a közép-ázsiai tér északi felében alapított kők-türk birodalom is, amely másfél évszázados fennállása alatt döntő változások egész sorát idézi elő Európában.

Ez a birodalom előbb az Aral-Bajkál- vidéki avar birodalomra nehezedve az "avar" néven ismert várkúnokat mozdítja ki helyükről, (akik a 6. szd. derekán Kelet-Európán átvonulva megszállják a Kárpát-medencét (Kr. u. 568) és ott a 9. szd. elejéig fennálló avar-birodalmat alapítják meg) azután a Volga-Don-Kaukázus vidékén Irnik által alapított onogur birodalmat vetik uralmuk alá egy fél évszázadra (570-620).

Ez a támadás az, ami az észak-káspi tér szabirjait újra visszakényszeríti a Kaukázus jól védett vonala mögé és ez okozza a dél-kaukázusi térben a népesség- hirtelen feldagadását néhány évtizeddel az arab imperializmus jelentkezése előtt. A visszaérkező szabir kötelékek elhelyezkedése az ez időben perzsa főuralom alatt álló térben töredékesen, főleg a Kur-síkságon megy végbe, valahogyan talán úgy, amint ez hétszáz évvel később, a tatárjárást megelőző évtizedekben Magyarországon letelepített kun törzsek esetében történt.

A perzsa hódítás által megszüntetett szabir politikai egység hiányát a visszaérkező szabir kötelékek töredezett elhelyezkedése még teljesebbé tette, úgy, hogy mikor az arab imperializmus csapásai alatt a perzsa hatalom összeomlik, az egész északi tér összefogó politikai keret nélkül maradva, egyszerűen képtelen egységes ellenállás kifejtésére.

Így éri ezt a területet az arab katonai terjeszkedésnek az Abbaszidákkal meginduló második fázisa, amely az uralomváltozással kapcsolatos belső arab zavarok nyugvópontra jutásával azonnal megkezdődik a hétszázas évek első évtizedeiben

A szervezetlen és töredékes ellenállásnak, legyen az akármilyen derekas is egy-egy város, vagy területegység, vagy törzs, vagy törzscsoport részéről, egy nagy birodalom egységes irányítású hadszervezetével szemben, amely még hozzá fanatikus is, nem sok esélye lehet. Az arab előnyomulás előbb a délibb régiókat, a Kur és a Ruzsa közti síkságot éri s az itt kialakuló arcvonal halad fokozatosan területegységről-területegységre észak felé a Kaukázus irányába menekülő tömegeket mozdítva ki a helyükről. A hadjárat nem egyetlen roham, hanem évtizedes háború, amely egy 1600 kilométeres arcvonal szabir, örmény, hun, úz, görög, perzsa gócai ellen egyidejűleg folyik, mégpedig olyan brutalitással, amilyen fanatikus a támadás és kétségbeesett a védekezés, különösen akkor, amikor a Kaukázusnak nekiszorított népesség tovább hátrálni immár nem tud. A Kaukázus északi oldalát az előző évszázad utolsó évtizedei óta egy harcias nép tartja megszállva, a kazárok, akik egy évtizedes makacs háború után Kr. u. 680-ban vették az onogur birodalmat végleg birtokukba s ahol máris tízezrével élnek perzsa főleg kovarezmi emigránsok, akiket szintén az arab hódítás tett földönfutókká. Kelet felé a hátrálás útját viszont a Káspi- tenger teszi lehetetlenné.

A tér népei tehát valósággal csapdában vannak, minél keletebbre laknak, annál inkább, mert a menekülés egyetlen lehetséges iránya nyugat, márpedig a Kaukázus vonala másfélezer kilométer.

A menekülő lakosság egy része a Kaukázus jobban védhető völgyeibe, szorosaiba, lakható fennsíkjaira húzódik, kisebb, inkább lovas kötelékek, a harcot feladó s az araboktól semmi jót nem várható harcosok a Kur-vonalán nyugat felé húznak, a zöm pedig megadja magát sorsának, noha ez a sors igen keserű sors, Ez a sors gyaur kutyák sorsa, kegyetlen adózás, elhurcolás, rabszolgaság, arab katonák ágya a leányoknak, rúgás, ütleg, korbács a férfiaknak.

Az az elképesztő lendület, amely az egykori Bábel málladozó maradványától nem messze, néhány évtized leforgása alatt Harun al Rasid mesebeli Bagdadját emelte fel, csak milliók irgalmatlan kifosztásával és százezrek korbáccsal fizetett rabszolgaverejtékével volt lehetséges. Az embertelenül megcsonkított eunuchok, a kivágott nyelvű rabszolgák, a taposómalmok láncra vert páriáinak ezrei és tízezrei éppúgy a meghódított területek lakosságából kerültek ki, mint ahogy családjuktól, vőlegényüktől eltépett perzsa, örmény, szabir lányok népesítették be a fényűző háremeket és a katona-bordélyokat, a nyilvános leányvásárokat és a beduin-sátrak korbáccsal fegyelmezett világát egyaránt. A rendszeres leányvadászatoknak eredménye újabb és újabb hullámait produkálta a "fekete vőlegényeknek", akik bandákba tömörülve, kiégett szívvel és jeges gyűlölettel harcoltak az arab martalócok gyűlölt uralma ellen, törvényen kívül helyezve, futóbetyárok módjára, úgy és ott, ahogy és ahol tudtak. Ez a martalóc-világ természetesen időről-időre véres és irgalmatlan katonai akciókat váltott ki az arab kormányzat részéről, amelyek elől rémülten menekült mindenki, amerre látott, s mivel az arab hatalom keze mindenüvé elért, ezek a megtépett és meghajszolt szegénylegények egyesével, vagy kisebb nagyobb csoportokban, megkergetve, vagy bujkálva, kimerülten és kiéhezve, vánnyadt és beesett horpaszú lovaikon - északnyugat felé kísérelték meg a menekülést a félelem és a megalázás földjéről a Kubán túlsó oldalának végeláthatatlan és hozzáférhetetlen mocsárvilágába, ahova nem merte őket követni semmiféle katonaság.

Hogy mikor és hogyan, milyen hajsza űzött vadjaként vetődött erre az alig lakott és nyomasztó vidékre a szabir szabadcsapatosok közül az első kimerült és agyonhajszolt magános lovas, azt senki sem látta és senki sem tudja. Talán csak egy-egy megmagyarázhatatlan és megdöbbentő álomképet dob fel egy-egy kései utód ősi idegsejtjének tudat-alatti mélyéről a kifosztottság, a reménytelenség, az elhagyatottság szívfacsaró és felejthetetlen élményének faji emlékezete egy-egy nyugtalan és beteg éjszakán, s ha ez a kései utód történetesen egy "Verecke híres útján jött" Ady Endre, az ősi sejt mélyére ráégett kép olyan döbbenetes sorokban tér vissza tizenhárom évszázad ködös mélységéből, amit megmagyarázni egyszerűen lehetetlen, hisz Ady Endre nem tudhatta mindazt, amit "Az eltévedt lovas" c. költeményében a látnokok révületében leírt. Azt annak, akitől ezt a keserűséggel feltöltött sejtet örökölte, látnia és éreznie kellett egyszerű valamikor

"Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Itt van a sűrű bozót
Itt van a régi tompa nóta
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Alusznak némán a faluk
Múltat álmodván dideregve
S a ködbozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgű medve

Vak ügetését hallani
Hajdani eltévedt lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak."

A magyar múlt tanulmányozójának libabőrös lesz ezektől a soroktól a háta, amelyekről a "hajdani eszelősök" táltos ivadéka maga sem tudta, mikor kuszán papírra vetette őket, hogy ezek a szabirból-magyarba forduló történelem bevezető sorai

Sok-sok meghajszolt szabir szegénylegényt nyelt el kimerült gebéjével együtt a csalóka semlyékek mélye, amíg a Meotisz mocsárbirodalmának kacskaringós útjait menekülő vadat követve kitapasztalták ezek a bujdosók, amíg egymásután felfedezték a száraz, lakható földhátakat, szilárd bozótosokat, a topolyaerdők között elterülő réteket, legelőket, apró tavakat, patakokat, buja füvű tocsogókat, ahova vezető nélkül nem juthatott be ember. De ahogyan nőtt az első keveseknek a helyismerete és ahogy teltek a hónapok és az évek, úgy nőtt, szaporodott és alakult az a tragikus múltakat hordozó csupa-férfi társadalom a mocsarak mélyén. Előbb csak kisebb rablóbandákban, félig betyár-, félig katonakötelékekben küzdöttek a fennmaradásért. Lovat, marhát a don-vidéki kazár csordákból, ménesekből csaptak ki egy-egy hirtelen támadással maguknak, egyéb szükségleteiket a Krímbe eszközölt rablókirándulásokon görög, örmény, gót, meg zsidó kereskedők portékáiból rabolták össze, asszonyokat meg a kiterjedt mocsárvilág környékén visszamaradt kisebb-nagyobb alán maradványok telepeiről, meg, mikor már tekintélyes létszámú csapatok szervezésére is képesek voltak és bemerészkedtek egykori hazájuk területére egy-egy villámgyors huszár-rajtaütés formájában Szabirföldről szereztek maguknak.

Létezésük híre hamar szétfutott az arab elnyomatás sóvárgó világában, romantikus regék, dalok szövődtek köréjük és számuk újabb és újabb bujdosókkal, magános, vagy csapatos menekülőkkel rohamosan nőtt, úgy, hogy létezésükről rövidesen tudomást kellett a szomszéd népeknek is szerezniök.

Kilétükkel a környező világ nincs tisztában. A nyelvük ugyanaz, mint amit a Kaukázustól és a Fekete-tengertől délre eső területek népei beszélnek s mivel ezeket "úz", "as" "chús", "ghúz" nevekkel összevissza jelölik, a bontakozó új képletet is egyrészt ezzel a névvel határozza meg az első olyan bizánci feljegyzés, amely már rájuk vonatkozik (739), másrészt a területről, amelyen megjelennek, s amely valaha, évszázadokkal előbb Alániához tartozott, jelölik őket alánoknak is, majd mikor a különbség nyilvánvalóvá válik, nevezik őket turkoknak is. A málladozó és leválóban levő krimi görög közigazgatásnak és a krimi görög püspökségnek komoly problémát jelentenek, hiszen hovatovább krimi területeket szállnak meg és krimi városokat, falvakat vesznek birtokukba, de foglalkoztatják a kazár és az arab közigazgatást is, hisz az arab birodalom észak-nyugati, kaukázusi és Kur-vidéki tartományaiban állandóak a zavarok, amiket a helyi lakossággal egyetértve okoznak. Figyelemreméltó, hogy az arab feljegyzések pontosan ugyanarra az időre vonatkoznak, amikor a bizánci feljegyzések elkezdődnek velük kapcsolatban.

Mivel ezek az arab feljegyzések nagyon érdekesek, sőt esetleg döntő fontosságú magyar őstörténeti adalékot jelenthetnek, az általános előadásmodortól eltérően, némileg analitikus formában kell velük foglalkoznom.

1. A haldokló nyugatrómai birodalom germánokkal feltöltött légióinak és a germánokkal betöltött katonai pozíciónak történelmi megfelelője a keletrómai birodalomban az a szerep, amit a hun, trák-türk, úz, alán katonaság és vezéreik visznek, akik azonban nem szétrombolják, hanem asszimilálják a birodalmat.

2. Az egykori görög és kisázsiai magas fokú civilizációk, kultúrák ókori színhelyei ebben a korszakban züllenek oly mélyre le, hogy az utolsó százötven esztendő ásatásai nyomán kezdjük csak megismerni őket. Athén pl., a hellén kultúra egykori fellegvára nyomorúságos balkáni faluvá zsugorodik össze, de ez a sorsa az egykor oly fényes kisázsiai kultúrközpontoknak is.

3. "Kha" szumirul annyit jelent, mint "nagy" A szó pontos szumir megfelelője "kha-kun": Az összes káspi-népeknél ez volt a "főkirály" neve.

A Meotiszban elszaporodó szabir politikai menekülteket szervezett társadalommá emelő történelmi momentumnak igen fontos az időpontja, mert ez az időpont rögzíti Dentu-Magyaria megalakulását. Ennek az időpontnak megállapításához az első bizánci adat időpontja - Kr. u. 739 - önmagában nem elég, hisz ez az adat önmagában nem jelenti azt, hogy ebben az időpontban Dentu-Magyaria már létezett. Ennek az adatnak azonban roppant erejű alátámasztást ad három különböző, és magyar történeti vonatkozásban teljesen egybehangzó arab feljegyzés. Ezek, ismétlem teljesen egybehangzóan, Bal'ami krónikájában (kiadta az Orosz Akadémia 1844-ben), Baladhuri 1866-ban, Leidenben kiadott "Futuh al-Buldan" c. művében és a Kairóban, 1921-ben kiadott Ibn-al-Athir krónikában - mind a három koraközépkori arab munka találhatók.

Ezekben a művekben a földrajzi nevek, folyók, helységek, tartományok, középkori arab elnevezésekkel szerepelnek és ezeket, sajnos, nehéz azonosítani azon a tényen kívül, hogy Kaukázusvidéki területről van szó. A magyar történelmi szempontból legfontosabb terület azonban ezekben a krónikákban "al-Lakz" - csaknem teljesen kétségtelenül meghatározható. Ennek az "al-Lakz" területnek, amely a Kaukázustól délre terült el és körülbelül az egykori "Örményország" nyugati felének felelt meg Azerbajdzsán és Kisázsia között, a szövegek szerint van "alföldje", van "hegyvidéke" és van "két folyó között" elterülő része (a két folyó nevét ezek a krónikák "Samur" és "Shabiran" szavakkal adják és ezeknek megállapítása ez ideig még vitás). Mivel ilyen "két folyó közötti" síkság Elő-Ázsiának Kaukázus-vidéki régiójában csak kettő lehet, (az egyik a Tigris és Eufrát forrásvidéke a Van tótól nyugatra, a másik a Kur és a Ruzsa (Aras, Araxes) forrásvidéke az előbbitől mintegy 300 km-re északra), akármelyik folyópart jelöli is a "Samur" és "Shabiran", a terület, amit "Laki területének" neveznek ezek a források, nagyjából ugyanaz, hisz a két forrásvidék síkságainak középpontjai (a távolság a Budapest-Debrecen közti távolságnak felel meg) egy egységen belül terülnek el. A kettőt egy az Erzerum és Pejbárt vidékét borító "hegyvidék" választja el. Ezzel a területtel kapcsolatban, amely a Kaukázus hegység Fekete-tenger felé eső szakaszától délre terül el, két dolgot is meg kell jegyeznem. Az egyik az, hogy ennek a területnek északnyugati közvetlen szomszédja a Kubán-vidék és Meotisz, a másik az, hogy a Theophylactus Simokatta és Procopius által említett magyar erőd (I. o.) Pejbárt közelében volt.

Mielőtt a szóban forgó arab feljegyzésekre áttérnék, még fel kell vázolnom az adott történelmi helyzetet is. Kr. u. 735-től 743-ig az arab birodalom északi tartományainak kormányzója a damaszkuszi kalifa megbízásából az uralkodó családnak egy Marwan nevű tagja, aki főleg az északi határt jelentő Kaukázus-vonal védelmével van elfoglalva és több hadjáratot vezet Kazária ellen is. Amint említett arab források közlik, Marwant és hadseregét 737-től 740-ig egy makacs és nagyarányú felkelés katonai vérbefojtása foglalja le.

Az arab hódítás óta különböző lázadások úgyszólván napirenden vannak ebben az északi térségben, a szóbanforgó felkelés azonban igen nagy arányú és központilag irányított, nagy területet magába foglaló felkelés, amelynek színhelye al-Lakz s amelynek élén a lakosság egykori urának leszármazottja áll, akinek a neve arab írásban "Upas ibn Madar".

Az "ibn" arab nevek után a nemzetséget megjelölő nevet vezeti be, szószerinti fordítása "fia". Árpádkori magyarban szokásos névmegjelölési gyakorlat szerint annyit jelent: "-nembeli", vagyis a név ómagyarban így adható vissza : "Madar nembeli Upas", vagy "Upas a Madar nemből" (V. ö. a Huba nembeli Szömöre, később "Szömöre de genere Huba").

Semmi, de semmi kétség nem lehet az iránt, hogy a szóban forgó "Madar", vagy a bizánci forrásokban található "Mazar, Matzar" név ugyanerről a területről, azonos a néhány évtizeddel később Meotiszban felbukkanó "Magyar" törzsnévvel, de afelől sem lehet kétség, hogy amint ezt már más helyen kifejtettük, a "d", "z", "tz" különböző volta arra mutat, hogy a hangzó, amit a bizánciak "z"-vel s "tz"-vel, az arabok meg "d"-vet próbáltak visszaadni, sem nem "z", sem nem "d".

A szóban forgó név minden kétség és merészség nélkül a "Magyar" szóval adható vissza. A szóban forgó terület szabir terület és hemzseg a "magyar" név különböző változataitól babiloni, asszír, perzsa, görög, örmény és bizánci forrásokban egyaránt.

Az "Upas" névre Árpádkori neveink sorában nem találtam példát, az "Opos" névre azonban több példa van, a legismertebb a szerencsétlen emlékezetű Salamon hőséges vitéze, a "Ják-nembeli Opos", akit krónikáink "Bátor" Opos néven említenek (11. szd.), de van Opos név több is. Az arabból átírt s "Upas"-nak írt név talán az Opos név mása torzult formában (de lehet esetleg "Aba" is, sőt Huba is). Ha ez így van, megtaláltuk Kézai Simon magister "Chabá"-jának az apját, Edemen nagyapját, Ügek dédapját, Álmos ükapját és ez a Magyar-nembeli Opos, az árpád-ház eddigelé ismert legrégibb név szerint is megállapítható őse, akinek, amint majd a későbbiekben látni fogjuk, valamikor a 690-es évek végén, vagy a 700-as évek elején, a századforduló körül kellett születnie.

A Magyar-nembeli Opossal kapcsolatos feltevést teljesen alátámasztja az, amit az arab forráshelyek (4) közölnek róla.

Ezek a források elmondják, hogy miután Marwan hadserege, egy hosszú háború eredményeképpen megszállta al-Lakz egész területét, a Magyar-nembeli Opos seregének maradványával bevette magát 739-ben a várába, amelyet Marwan körülzárt s ostrom alá fogott. Mikor aztán a vár helyzete tarthatatlanná vált, Opos még megmaradt maroknyi emberével egy éjjel egy kirohanást rendezett, áttörte az ostromgyűrűt és "észak felé", "a kazárok királyához" menekült. (5)

Észak felé Meotisz terült el. A "Magyar-nembeli Opos" tépett kis csapatával megérkezett és személyében megjelent az egyetlen dolog, ami a bujdosók világából még hiányzott, a széles látókörű, előkelő, tekintélyes vezér, a sok kisebb-nagyobb köteléket egy kézbe összemarkoló szervező. Ezzel a bujdosók tömege társadalommá, az általuk megszállt mocsárbirodalom egy ideig talán kazár keretben, támogatással, szövetségben, vagy fennhatóság alatt, országgá vált. Dentu-Magyaria megszületett.

Az egykorú és későbbi bizánci közlések hol úzoknak, hol alánoknak gondolják őket, az ószláv emlékezet szabirokat, (6) szavardokat emleget és határozottan megkülönbözteti őket az általuk "kazároknak" nevezett, északabbra lakó onoguroktól. (7) Mind a kazár, mind a bizánci köztudatban önálló népegyéniségként élnek saját politikai kontúrokkal, csupán a nem egészen jól tájékozott arabok keverik őket össze következetesen a tőlük északabbra lakó onogurokkal.

Az egykorú arab és kazárokra vonatkozó egyéb kútfőkből tisztán kivehetően a 751-iki kazár-arab háborúban már említésre érdemes kötelékekkel, önállóan vettek részt, sőt, a háborút egy időben a kazárok nélkül, teljesen függetlenül, folytatták Szabiria felszabadítására.

Ennek a háborúnak, amelyben a részvétel a Meotiszban alakulóban levő új ország első "politikai" ténykedése, világtörténelmi méretezésű háttere van, amiről az eseményeknek kellő megvilágításához nyújtanunk kell egy elnagyoltan felvázolt képet.

Évtizedek óta bontakozó belső nehézségek után ebben az esztendőben robbant ki a válság az arab birodalom életében, amely kettészakadáshoz s egy új dinasztia megalapításához vezetett. Az afrikai s az időközben Tarik által meghódított pireneusi területek, mint nyugati birodalom, Kordova székhellyel önállósultak, a keleti rész pedig, egy új dinasztiával, Abul Abbasszal és utódaival, és egy új fővárossal a régi Damaszkusz központ helyett, Bagdaddal alakul ki "Bagdadi Kalifátussá". Mindez súlyos belső zavarokkal, az arab erőt paralizáló belső ellentétek küzdelmeivel jár és a birodalom katonai erejét ez jó időre teljesen megbénítja.

A belső ellentétek jeleire megmozdulnak a leigázott népek és emigrációik s talán ezek veszik rá az arab imperializmust egyébként is aggodalommal figyelő, sőt bizonyos értelemben arab nyomás alatt álló kazár kormányzatot egy háború indítására a saját belső zavaraival elfoglalt arab birodalom ellen.

A kazár erők három ponton lépik át a Kaukázus-vonalat. A meotiszi szabir erők a nyugati, Fekete-tengeri kazár seregrészhez csatlakoznak, amely valószínűleg Don-vidéki onogur kötelékekből áll. Ez a seregrész gyorsan nyomul a Kaukázus és a vele párhuzamosan futó Rion-Kur vonal közötti térben kelet felé előre és előnyomulása során a csatlakozó férfilakossággal rohamosan növekedve egészen az egykori szabir fővárosig, a görög és római források által Gudeának nevezett Kúr-parti erősségig jut el, ami mintegy 1000 km-es előnyomulást jelent.

Az arab kormányzó, aki ez időben Mansur, igen nehéz helyzetben van. Omajida-ember, aki a rohamosan tért nyerő ellenkalifa, Abul Abbasz és pártja részéről katonai támogatásra nem számíthat, az egyre kisebb térre szoruló régi rezsimet meg teljes mértékben igénybe veszi az ellenkalifa elleni egyre reménytelenebb küzdelem. Mansur így elveszti a döntő csatát s a harcban maga is elesik. Az Omajida udvar által kinevezett utód helyzete ugyanez s mikor Abbaszida oldalról szorongatni kezdik, átáll a kazárokhoz, akik így elfogadják kormányzónak s az a helyzet alakul ki, hogy a dél-kaukázusi tartományok, kazár jóváhagyással névlegesen megmaradnak a régi dinasztia kezén, kazár szövetségben és ezzel a háború kazár részről véget is ér egy tisztázatlanul maradt státus quo-val. Nem ér véget azonban szabir részről s a szabir csapatok által felszabadított területek továbbra is szabir kézen maradnak néhány éven keresztül.

Mikor azonban az. arab belpolitikai helyzet Abul Abbasz végleges győzelmével teljesen tisztázódik és az Abbaszida főváros, Bagdad végleg elnyomja Damaszkuszt, az Abul Abbasz után következő új Abbaszida kalifa az északi tartományok ügyét is rendezi, amennyiben új, Abbaszida kormányzót nevez ki Yazid ibn-Usayd al-Sulami személyében, aki megfelelő katonai erővel megkezdi az északi területeken az arab szuverenitás helyreállítását. A 755-ben vagy 756-ban meginduló visszacsatolási hadjárat során a szabirok fokozatosan veszítenek tért. Az előnyomuló arab haderő megtorlásától nem ok nélkül tartó lakosság, különösen azok a kategóriák, amelyek tevékenyen vették ki részüket a felszabadításban, menekülnek. Egy részük kelet felé a Káspi irányába, más csoportok, tömegesen csatlakoznak a visszavonuló meotiszi csapatokhoz, amelyek védelme alatt egész karavánok indulnak nyugatnak, biztonságosabb terület (8) felé. Elpusztításnak elébe néző vidékek egész lakossága, a Kúr- vidéki állattenyésztők egész törzsei állatállományukkal és minden tartozékukkal együtt indulnak el a véres utóvédharcok fedezete alatt, úgy, hogy a visszavonulás valóságos exodussá vált, különösen a Kubánhoz közelebb eső nyugatibb területekről. Az elmenekülők számát bizonyos források (al-Tabari) 50.000 lélekre teszik. Ez a tömeg Meotiszban keletkező szabir államba érkező második hullám.

Az északi tartományok újra birtokbavétele után az arab kormányzót Bagdadból arra utasítják, hogy teremtsen békés viszonyt a kazárokkal, amit 758-ban egy házassággal pecsételnek meg. Egy kazár hercegnő és a kormányzó közötti házasság pompázó külsőségek között megy végbe. A következő, 759-ik évben azonban a kazár feleség gyermekszülésben elhal és rövidesen utána hal a csecsemő is. A halálesetekről gyanús suttogások kelnek szárnyra Kazáriában, amelyekben talán az ez időben igen nagy számú, főleg kovarezmi emigránsoknak része lehet, és a rohamosan konszolidálódó arab erőnek amúgy sem örülő kazár kormány háborúra szánja el magát.

Ebben a háborúban a meotiszi szabirság már mint szövetséges, külön katonai főparancsnok parancsnoksága alatt álló önálló hadsereggel vesz részt. Ennek a főparancsnoknak a nevét "Astarchán"-ként adják a források, (9) ez azonban nem személynév, hanem katonai rang és beosztás, "Uz-tarchán". A szó az "úz-parancsnok" kifejezésnek felel meg. (10) Ez a személy a Magyar-nembeli Opos már nem lehet, hiszen az ő romantikus menekülése óta ekkor már húsz év telt el. Ez az "Úz-tarchán" Oposnak minden valószínűség szerint a fia, az akit Kézai Simon "Chabának" nevez Gestájában, s a parancsnoksága alatt álló hadsereg, tekintettel arra, hogy a meotiszi szabirság lélekszáma ekkor már 100.000 körül lehet, valóban "hadsereg", legalább 10.000 fő.

A háború nagy arányokban indul. A kazár haderő mellett pl. a kovarezmi emigránsok maguk is kiállítanak egy említésre méltó hadosztályt, amely aztán állandó is marad.

A szabir haderő villámgyors előnyomulással birtokba veszi al-Lakzt, a kazár haderő meg a kovarezmi kontingens a két kaukázusi átjárón keresztül északról hatol be arab tartományokba, ahova a kalifa gyorsan 20.000 embert küld a kormányzó haderejének támogatására, amely el is éri a kormányzó hadcsoportját, egyesül is vele, de súlyos vereséget szenved. Az arab katonai helyzet olyan súlyossá válik, hogy a kalifa rendeletére 7000 embert bocsátanak ki a börtönökből és ezekből formálnak egy újabb hadsereget és erődöket emelnek mindenfelé.

A háború végső kimenetelére vonatkozóan nem állnak értesítések rendelkezésre, néhány évvel később azonban az arabok már a bizánci határt nyugtalanítják és az északi területek újra arab kézben vannak. Az arab foglalás ezúttal végleges s a visszavonult meotiszi szabir erők minden valószínűség szerint egy újabb hullámot hoztak Meotiszba az elveszett hazából magukkal.

Bár a háború időtartamáról, befejezéséről konkrét adat nem áll rendelkezésre, más adatokból következtetve a visszavonulás 764-765 körül (11) ment végbe s ezután az újabb és utolsó felszabadítási erőfeszítés után a meotiszi szabirság államalapítása véglegessé vált.

A komplexumban van egy figyelemreméltó elem s ez a háborúban résztvevő kovarezmi hadosztály. Ennek az adatnak a fényénél teljesen új megvilágításba kerül a Kézai- Gestának az a meglepő állítása, - amit történettudományunk, mint olyat, ami földrajzilag, történelmileg és "finn-ugorilag" lehetetlen, elvetett - hogy Csaba kovarezmi perzsa nőt vett feleségül, - "nam mater ejus de Chorasminis orta erat" írja Kézai Edemennel, Chaba fiával kapcsolatban.

Csaba a hadjáratból egy kovarezmi származású feleséggel tért haza s ez a feleség a Kazáriában élő kovarezmi emigráció egyik tagja lehetett. Csaba fiának, és utódának, neve - Edemen - tiszta perzsa név.

Ezzel a Csabával egyébként, akinek létezését a "finnugor" elméletbe be nem erőszakolható minden elemmel szemben elutasítóan viselkedő magyar történettudomány egyszerűen kétségbe vonja, foglalkoznunk kell.

Arra a genealógiára, amit gestáink és krónikáink Árpád fejedelem származásáról adnak, a magyar történettudomány, mint komolytalan, hitelt nem érdemlő, középkori dicsekvésre nem sok ügyet vetett. Árpád nagyapjának, Ügeknek a létezését a mondák világába utalták, akit a Hóman-Szekfü "Magyar Történet", amely a frank határőrvidék Pribina nevű alkalmazottjának egy teljes oldalt szentel, egyetlen mellékmondatra sem tart érdemesnek. Ügek kagán nagyapjára, Csabára azonban csak legyinteni szoktak, mint afféle naiv "krónikás" közlésre, hiszen Attila fia, hősmondáink "Csaba-királyfia", évszázadokkal korábban élt, mint Ügek nagyapja.

Pedig talán érdemes lett volna ezzel a névvel egy kissé tüzetesebben foglalkozni, egy ilyen vizsgálódás ugyanis meglepő eredményekkel gazdagította volna őstörténeti adatainkat.

Feltűnő mindenekelőtt az a tény, hogy helységneveink sorában olyan sok "Csaba" fordul elő (Békéscsaba, Rákoscsaba, Hejőcsaba, Csabacsüd, stb., stb.) annak ellenére, hogy honfoglalás kori és honfoglalás utáni történetünknek egyetlen ily nevű szereplője nincs, ellentétben más árpádkori helyiségneveinkkel, amelyek mind tényleges személyek neveit viselik, mint pl. Solt, Kál, Bogát, Bulcsú, Jutas, Üllő, Keve, Szemere, Doboka, Szolnok, Miskolc, Kalota, Tétény, Szalók, Taksony, stb., akik mind valóságos személyek voltak.

Feltűnő az is, hogy egyetlen "Attila" helységnevünk sem volt a múltban sem, "csaba" helységneveink tehát nem utalhatnak Attila legkisebb fiára a három közül s az is megjegyzésre méltó, hogy "csata" helységneveink nem Erdélyben, a Csaba-kultusz földjén vannak, hanem mindenfele, ugyanúgy, ahogy pl. a Kál helységnév is az ország legkülönbözőbb részein megtalálható.

László Gyula kitűnő könyvében (12) egy rendkívül érdekes fejtegetés van a "legkisebb fiú" különleges státusáról az ősi magyar családban. ő örökli a szülői házat, ő folytatja a szülők életét és viszi tovább a szülök gazdaságát és már gyermekkorától kezdve bizonyos jogok illetik meg a család szervezetén belül. Előkelő helye van az ültetésrendben az asztalnál, halála esetén a családi temetkezési helyen. Még a legújabb időkben is neki jár sok vidéken az utcai szoba, a "nagy ház", ha megnősül, amit neki kell átengedni, akármelyik bátyja lakik is benne előzőleg. Népmeséinkben mindig a harmadik fiú oldja meg a feladatokat, amikbe az első kettőnek beletörött a bicskája, neki segít a táltos paripa, ő öli meg a sárkányt, ő menti meg a királyleányt. A harmadik fiúnak táltos-ereje van.

Ezeknek a feltűnő találkozásoknak az alapján már évek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy Gyula, Béla, Zsolt szavaink módjára, vajon nem valami különleges fogalmat jelölő szó volt-e eredetileg a Csaba, tehát nem "csaba" volt-e ennek a névnek is az őse, mint ahogyan a "gyula", a "béla", a "zsolt" pl. azok voltak.

Mikor aztán szumirban megtaláltam a "kál" szót, amely "ver" és "erős" fogalomcsoporton kívül "elöljárót", "elsőt", "elsőszülöttet" jelent - (vagyis Kál helységneveinknek a valószínű magyarázata az, hogy azokat egy bizonyos nemzetség elsőszülöttje házasodáskor alapította) továbbá ugyancsak szumirban megtaláltam az "ucc" (öccs) és az "aba" (hiány, kevés, rövid, kicsi, elfogy, apad) szavakat is, felvetődött a lehetőség, hogy a "csaba" családtag-név, olyan, mint az "öccs", "báty", "húg", "nén" és társaik, és "legkisebb fiút", "legkisebb fiútestvért" jelent, vagyis azt a fiút, akivel lezárul a gyermekáldás, aki az utolsó a gyermekek között, vagyis "ucc-aba", "öccscsaba" ugyanúgy, mint ahogy a "kál" az első a fiúk között (13). A "Csaba" helységnevek magyarázata eszerint az volna, hogy azok bizonyos családok legkisebb fiainak alapításai.

A "Csaba" az utolsó fiúgyermek és talán csak akkor és olyan családokban van csak, ahol éppen három fiú van, és ahol fiú az utolsó gyermek. Ennek éppen ezért, talán valamilyen különös képességet, valami babonás erőt tulajdoníthattak, hiszen harmadik volt és az utolsó a családban. Az ilyen, a gyermekek sorát lezáró "harmadik fiú" lehetett az ősi nomenklatúrában a- Csaba, az "örökös"

Márpedig ha ez így van, akkor krónikánk állítása Ügek nagyapját illetően nem krónikás naivság. őstörténetünkben ugyanis nem kevesebb, mint három Csaba fordul elő és a fenti szófejtés szerint ezek nem mások (s így kell őket szemügyre venni), mint három fiútestvér legfiatalabbjai.

Az első Attila legkisebb fia, akinek tulajdonneve Irnik (csak mondáink nevezik "Csabának", mert Attila harmadik fia volt) s aki hozzávetőleges időbecslés szerint Kr. u. 453-514 között élt. Valóságos személy volt, aki bátyja halála után (491) átvette és újraszervezte azt, ami nagynevű apjuk örökségéből megmaradt. Bizánci krónikák "Chabad"-nak is említik.

A második Csaba Kurt onogur fejedelem, valószínűleg legkisebbik fia, aki a kazárokkal vívott sikertelen háború vége felé, 679-bon, a bátyjának, Iszperiknek vezetése alatt a Balkánra vándorolt "bolgárok" elvonulása után (678) egy évvel, néhány törzzsel szintén cserben hagyja legidősebb bátyjukat, Bat-Bajánt, és logikus, de vitatott feltevés szerint a Kárpát-térbe költözik; ahol a medence keleti részén - Erdélyben - az avar birodalom keretében helyezkedik el. Ez a Csaba. a székelyek Csabája, akinek alakját a népemlékezet talán Attila fiával cserélte össze. Ennek a Csabának, akire, mint Kurt (Kuvrat) király legkisebb fiára az óbolgár hagyományok is emlékeznek, bizánci kútfő őrizte meg - szörnyen eltorzítva - a valódi nevét (Kotragos). Kr. u. 660 körül születhetett és fiatalon tűnt el serégével együtt, valami balsikerű hadivállalkozás során.

A harmadik csaba Ügek dentu-magyariai fejedelem nagyapja a mi Csabánk, aki az eddigiek logikája szerint szintén a "harmadik" fia lehetett apjának, akinek valóságos nevét azonban nem ismerjük. Ennek a Csabának Kr. u. 739 előtt kellett születnie (14- 15).

Nemzeti dinasztiánk perzsa ősanyjának nevét éppúgy nem tudjuk, mint ahogy nem tudjuk Csaba személynevét sem. Ha azonban a rendelkezésre álló sovány adatmennyiségből levont következtetéseim nemcsak merészek, hanem helyesek is (s ezt későbbi kutatások és felfedezések el fogják dönteni) , akkor a Magyar-nembeli Oposnak három fia volt, akik közül a két idősebbik meghalt - talán az első felszabadító háború folyamán (751-755) s ezért lett Csaba az utód. Ha házasságának idejét helyesen tesszük a 759-765 évi háború befejezése utánra, fiának, Edemennek valószínű születési ideje 768-769 körüli idő. S ez az idő Dentu-Magyaria teljes önállósulásának időpontja, a kazároktól való teljes elszakadás ideje. Innentől kezdve, együttműködésre valló adatok nincsenek. Innentől kezdve ellenségeskedésre valló adatok következnek (16).

4. Bal'ami 545. Ibn al-Athir két helyen is.

5. A vár neve sajnos nincs megemlítve a szövegben, a színhely azonban igen meggyőző erővel sugalmazza, hogy a fennebb már említett "oppidulum Mazarorumról", phrourton Mazarón-ról lehet szó, amit még Heraklius császár állíttatott a megelőző században helyre.

6. Konst. Proph. i. m. 10. 11. és 37. fejezeteiben található megjegyzések valószínűleg rájuk vonatkoznak. Vernadsky szerint (Ancient Russia) svédek(!) voltak és "szabir" (szavard) nevük a svéd "svert" (kard) szóból származik, mert kardgyártásuk híres volt.

7. Az ószláv feljegyzések "Levedet" és népét "kazár" adószedéssel hozzák viszonosságba, ami az onogur határőrvidék katonasága által nyújtott karhatalom aspektusában, érthető.

8. "Turcarum exercitus devictus fuit atque in partes duas divisus, et earum una quidem oriertem versus partem Persidis incoluit" (Konst. Porph. i. m. 38, fej.). Ennek a résznek csoportjai kerülhettek a Káspi- Kaukázus folyosón át a Jajk-vidékre is.

9. Ya'qubi (Historiae, Leiden, 1883), II. 446, Tabari, IIL, 328 Ibn Fadlan (Rihlah) 218. etc.

10. Az "as-tarchan" kifejezés jelenthet esetleg "lovasságai parancsnokot" is (assa - ló), azonban az egész hadsereg lovasság volt, ennek a kifejezésnek tehát nincs értelme. Az "úzok tarchánja" értelmezés (így nevezik a meotisziakat) az egyetlen ésszerű értelmezés.

11. Baladhuri közli, hogy 765-ben a "Sawardiyah"-k kifosztották Shamkur-t a Kaukázustól délre, (Futuh al-Buldan, 203. 1.) de említi őket egy másik arab kútfő, Hudud al' Alam is (22).

12. László Gy.: A honfoglaló magyar nép élete, Bp. 1944.

13. A fenti okfejtésnek van egy figyelemreméltó negatív alátámasztása is, amely tüzetesebb vizsgálatot érdemelne. Kútfőinkben Bulcsú egyszerű mint Bogát fia, másszor viszont mint Kál fia van említve. Mivel a "kál" lehet Bogát megjelölése is - a két név árpádkori helységneveink sorában egyébként is egymás mellett fordul elő - a fenti szófejtés megadja a magyarázatot arra, hogy Bulcsú úgy is van említve, mint "Bogát fia", meg úgy is, mint "a kál fia" (latinban nincs névelő), vagyis a két megjelölés ugyanazt a személyt jelenti, csak történészeink ezt nem tudták. Viszont ez egyszerűre tiszta és logikus rendet teremt egy csomó, eddigelé meglehetősen konfúzus forrásadatunkban. Ha ugyanis a kál "elsőszülöttet", "elöljárót" jelent, akkor Bogát Leventének elsőszülöttje, a Nyék törzs Levente után következő feje és Levente után következő horka volt. Bulcsú tehát Árpádnak dédunokája. Mivel pedig Bulcsú fia az apja kivégzése utáni felháborodásában pogány hitre visszatért "Szár", Szerénd a keresztény egyházi személy által írt István-legenda szerint "somogyi vajdának" írt Koppány apja, aki "István nagybátyja", vagyis Árpád-utód, a "kálok" leszármazási sora így alakul: Árpád - Lád (Levente) - Bogát - Bulcsú - Szerénd - Koppány.

14. Neve első középkori gestánkban, a Szt. László-korabeli "ősgestában", amely mindössze mintegy 275 évvel "Csaba" élete után készült (1075-1080 táján), még valószínűen benne volt, csak a későbbi kompilátorok (Anonymus, Kézai, Kálti és Thúróczi) hagyták ki, mert a tulajdonnévnek tekintett "Csaba" szó előtt értelmetlennek találhatták. Anonymusnak nem ez volna az egyetlen "forráskritikai" tette. Ő, mint "csacska meséket" kihagyta kompilációjából pl. őstörténetünk mondai jellegű anyagát, '' ami így az elveszett ősgestával együtt elveszett, s ő "igazította ki" az ősgesta helyesen felsorolt vérszerződő vezéreit is kihagyva Árpádot, aki Álmossal egy listára téve szerinte logikátlan és téves volt és tulajdonnévnek téve meg a "kende" szót (Kundu), hogy a hét név kijöjjön. A "Kende" ugyanis az ő korában már tulajdonnév volt, mint a Kál, Csaba, Gyula is. Erre egyébként még visszatérünk.

15. Fia az arab forrásadatok "Upas ibn Madar"-ja, "al Lakz ura" valóban azonos a dentu-magyariai "Magyar" törzs vezetőjével, akkor gyermekeinek drámai menekülése előtt kellett születniök s ha a "csaba" szófejtés helyes, ez a fiú a legfiatalabb a három közül. Mindez a születési időt meglehetős pontossággal határolja körül, sőt "Upas ibn Madar" születési idejét is erős valószínűséggel teszi a 7. és 8. század fordulójára: Bár mindez tiszta dedukció eredménye csupán, ez az eredmény és a következtetés összehasonlíthatatlanul szilárdabb és komolyabb bázison nyugszik, mint a "finn-ugor" történetmagyarázat merész "man-s-í" elmélete, nyakatekert szófejtései, lovasnéppé átvedlett erdőlakói. és egy olyan , "finn-ugor" nyelv, amelyben csak annyi a "finn ugor", amennyit ebből a nyelvből a "finn-ugor" nyelvek hiányosan és tökéletlenül átvettek.

16. Egyáltalán nincs kizárva, hogy a Konstantinos által említett kazár házasság (Lebedias) ennek a Csaba-féle házasságnak homályos emlékével keveredett össze a 10. század derekán, a szabir-onogur egyesülés után.


DENTUMAGYARIA NÉMA TÖRTÉNETE


XIII. AZ ÚJ ORSZAG NÉPE

Az országvesztés, a családi tragédiák és vagyoni veszteségek érzelmi és anyagi következményein túlmenően különösen a drasztikus életforma változást sínylette meg az ú. n. vezetőréteg, a volt feudális társadalom és a törzseket irányító családok, a "108 nemzetség" arisztokráciája s főleg a volt városlakók, az iparosok és kereskedők, akiknek - egy emberöltőre legalább - le kellett egyszerűsödniök a pionírok életének kemény, kezdetleges és kényelmetlen színvonalára. A régi "fő-úr" családok, a Csák, a Geréb, a Keve, a Pok (1) sokkal civilizáltabb körülményekhez és magasabb életszínvonalhoz szokott tagjai, a kovarezmiek kazáriai emigrációjának az új országba átköltöző része, a műhelyeiket elvesztett iparosok, a régi üzletkötőktől elszakadt kereskedők, a kultikus központjaikat elhagyott mágusok mind rögtönzött és a réginél kényelmetlenebb körülmények közé kerültek. A túlnyomó zöm azonban, az azelőtt is állattenyésztő, legeltető alföldi többség, a földművelők, halászok, vadászok, csikósok, gulyások, juhászok, kondások egyszerű és igénytelen társadalma gyorsan berendezkedett az új területen, amely bőségesebb, bujább és főleg határtalanabb volt a réginél.

A táj nem volt a nagy terület minden részén civilizálatlan, hisz a tér a nagy mocsártartományok kivételével a múltban sem volt teljesen lakatlan és az első menekülők érkezése óta már egy egész emberöltő futott le a hatvanas évek derekán lefolyt nagy exodusig. A nagy mocsárbirodalom nemcsak hogy fel volt már derítve, hanem már tekintélyes népessége is volt jelentékeny lakótelepekkel, közlekedési könnyítésekkel, gázlókkal, bürükkel, révekkel, csapásokkal a szárazulatok között és még inkább így volt ez délen, a Kubán-vidéken, a Krim-bejárat vidékén, meg az alán és szláv diaszpórák Dnyeper-vidéki régiójában. A közép; a tér súlypontja, a csendes és hatalmas folyam, a Teniz, vagy ahogy a rómaiak és görögök nevezték, Tanais, melynek túlsó partján már kazár nyájak legelésztek ebben az időben, meg éppen ősrégi "szkíta" kultúrterület volt immár több, mint ezer esztendő óta. A nagy delta buja nyárfaerdeit, sűrű bozótosait meg iharosait kajtató szabir vadászok, madarászok, tőrvetők, pákászok lépten-nyomon ősi rokonnépek, napimádó elődök elhagyott kultikus helyeinek korhadozó maradványaiba botlottak bele a lustán sütkérező vendben, a Teniz isten időtlen békéjének korhadó faóriások, sütkérező gyíkok és zümmögő vadméhek által őrzött világában. A tengerparton, az Azovon túl, valaha görögök által lakott, hallgatag romvárosok immár alig felismerhető útvonalain nőtt a fő, a dudva, a gaz, mint a néhány száz évvel azelőtti gót-korszak árja-szemrehányása, de a Krím-félsziget görög-alán-gót-kazár világának bejáratában, még élő városok lakói figyelték, éspedig nem kis aggodalommal, hogy hogyan nőttek a mocsári rablók nemzetté.

A két nagy folyó-deltát és az Azov-régiót szegélyező mocsárövtől északra, határtalan róna nyúlt a Dnyeper és a Donyec között s ezt a rónát gyorsan népesítették be az egyre szaporodó és egyre nagyobb foltokat belegelő szabir ménesek, nyájak, csordák, meg a táj számára már ezer év óta olyan ismerős, olyan otthonos, olyan jellegzetes kerek házak félgömbjei, az európai emberiség koraközépkori, Nagy Károly előtti átlaghigiéniájának, átlagkényelmének, átlagéletmódjának nyomorúságos kunyhó-színvonalából messze-magasan kiemelkedő turáni lakókészségek, melyeket a Káspin-túl "gyurtnak", a Káspin-innen "kalimlaknak", "kamliknak" neveztek és amelyeket a 19. szd. történettudósai ugyanolyan meglepő hozzáértéssel intéztek el a "sátor" elnevezéssel, mint amily tömörséggel interpretálták a Kr. e. 2. évezred egész történetét kialakító újdonság, a lovas harc ókori társadalmának királyi kiváltságokkal elárasztott, királyokat emelő, királyokat buktató, királyokká emelkedő és királyokat fegyelmező tagjait "alacsonyrendű munkákat végző kocsisoknak és lovászoknak".

Az a naiv, lelkes és költői történetszemlélet, amely őseinket csupa csillogó sisakokkal, ezüst zablákkal, párduckacagányokban és csatos-díszes ruhákban, nemesvérű, kantáros paripákon, kerecsen-madarakkal vadászgatva képzelte el, természetesen költészet, amely megérdemelte, hogy a történetkutatás realitásának sokkal színtelenebb állapításai az irodalmi romantika területére szorítsa vissza. Azonban az ennek reakciójából kinövő, "népi-paraszti" szuggesztiókon épült "folklorisztikus" történet szemlélet, amely viszont csupa primitív, babonás és naiv parasztfigurákból állította össze a honfoglaló magyarságot, alig különb az előbbinél.

Dentu-Magyaria gyorsan rendeződő társadalma éppolyan sokrétű társadalom volt, mint a mai, a maga Pesttől-Mucsáig, palotától-kunyhóig, gróftól-béresig, tábornoktól-közlegényig ívelő rétegezettségében, csak éppen a dimenziók nem voltak olyan szélsőségesek. Kisebb volt a "pest", többet számított a "mucsa", egyszerűbb volt a "palota", és különb volt a "kunyhó", "kán", meg "kál" volt a "gróf" és idegenből szerzett rabszolga volt a "béres", mert a nemzetségbe született magyarnak, a nemzetség, meg a törzs fején kívül nem parancsolt senki és ez így volt katonai szolgálatában is.

Voltak közöttük egyszerű, nyers, faragatlan emberek -és mint mindig és mindenütt, ez volt a zöm - voltak közöttük tudós mágusok, több nyelvet beszélő, tehetséges diplomaták, voltak bátrak és voltak gyávák, voltak tiszták, rendszeretők és voltak elhanyagoltak és rendetlenek, voltak takarékosak és prédák, voltak gazdagok és szegények, voltak intelligensek és nehézfejűek, voltak felfuvalkodottak és szerények, fegyelmezettek és garázdák, voltak köztük hősök és voltak köztük tolvajok is.

Barbárok azonban nem voltak. Civilizáltak voltak, sokkal civilizáltabbak voltak egyetemes átlagukban, mint a kor Európájának egyetemes átlaga.

Természetesen ezt csak úgy kinyilatkoztatni kétségtelen, vagy legalábbis meggyőző bizonyítékok nélkül nem túlságosan meggyőző s különben nem ez egy primitív fokon álló, még "emberáldozatokat" bemutató, minden későbbit a "felsőbbrendű Európától", főleg a németektől kapó, nomád magyarság álláspontján álló magyar történettudomány képviselői számára. A honfoglalás előtti magyarság civilizációs színvonalát tehát úgy, amint az kútfőadatok, archeológiai leletek, rokonnépekről rendelkezésre álló egykorú leírások, parasztcivilizációnk elemei, összehasonlító folklorisztika, részletes rekonstrukciók és sok sok egyéb közvetlen és közvetett információt nyújtó lehetőségek adalékainak tömegéből népüket szerető magyar tudósok (2) bámulatos munkával felderítették, be kell mutatnunk, éspedig pontról-pontra, szabatos összehasonlításban az egykorú európai civilizáció színvonalával.

Túlmenően azon, hogy a "civilizáció" szó gyakorlati, célszerűségi és kényelmi elemekből összeszőtt társadalmi tartalmú fogalmát el kell választanunk a "kultúra" szó szellemi, erkölcsi, esztétikai, tehát értékelméleti elemekből álló individuális tartalmú fogalmától, le kell tűznünk "civilizált"-at és a "civilizálatlan"-t meghatározó pontokat. Ezek közkeletű felfogás szerint a ruházkodás, a táplálkozás, a lakás, a hygiénia, a használati eszközök és a másokkal szembeni magatartás módja és minősége. "Civilizáltnak" lenni bárki számára elérhető, éppen ezért többé-kevésbé kötelező. A "kulturáltság" foka nem mindenki számára érhető el, mert igen hosszú és bonyolult folyamat eredménye, éppen ezért nem kötelező, sőt általában magasra értékelt kivételes állapot. Civilizált lehet valaki anélkül, hogy kulturált lenne, viszont vannak mély kultúrájú emberek, akik éppen a belső építés szerénysége miatt, nem túlságosan civilizáltak. A civilizáltság foka és mennyisége, éppen gyakorlati elemeinél fogva megállapítható és pontosan mérhető, sőt mivel közösségi eredmény, megállapítható és mérhető társadalmi átlagban is. A kultúra szubtilis, alig mérhető s mivel egyéni mennyiség és egyéni teljesítmények eredménye, társadalmak ily szempontú értékmeghatározása lehetetlen. Legfeljebb csak a "kulturáltak" előfordulásának mennyiségéből lehet rendkívül bizonytalan. és pontatlan megállapítást eszközölni.

A honfoglalás előtti magyarság ruházkodásának célszerűségi és esztétikai felsőbbrendűsége felől a korbeli európai ruházkodás sokkal alacsonyabb célszerűségi és esztétikai és technikai minőségével szemben, aligha van vitatkozni való. Az egész civilizált emberiség a turáni lovas civilizációk csizmáinak, csizmába tűrt nadrágjainak, elől gombolt ujjas kabátjainak, fehérneműinek, kucsmáinak, öveinek, csatjainak, gombjainak és kesztyűinek utódait vette át, nem a sarukat, tógákat, tunikákat és germán vállkendőket, és a finoman kidolgozott bőr, a selyem és a bársony keletről kerültek nyugatra, nem pedig megfordítva.

A honfoglaló magyarság könnyen cserélhető és mosható fehérneműt viselt a nyolcadik században is. Európa lakosságának legfelső rétege is csak a 12. szd.-ban kezd fehérneműt használni s az európai ruhaanyag az előkelőknél is kizárólag primitíven kikészített bőr és durva szövet, vagy vászon. Gróf, herceg és báró egyaránt házilag előállított ruhákban jár olyan minőségűben, hogy ennél "civilizálatlanabbnak" lenni egyszerűen lehetetlen (3).

A honfoglalás előtti magyarság táplálkozására, a használt táplálóanyagokra, az Európában akkor még szinte teljesen ismeretlen fűszerűek hosszú sorára igen sok adatunk van. A főzés változatos és ízletes voltát aligha kell hangsúlyoznunk. A középkorban éppúgy, mint napjainkban nemzetközi hírű magyar főzésművészetet természetesen nem a mieinkhez képest még ma is kezdetleges európai főzéstől tanulta el a magyarság. ősi húspor és tejpor mint modern találmány, majd ezer évvel később válik a nyugati civilizációban ismertté és általánossá. A szegények és gazdagok táplálkozása között természetesen különbség van. Az étkezés szertartás volt őseinknél, a legegyszerűbbek házában is. Az ültetésnek megvolt az ősi rendje, az étkezésnek a szabályai. Az étkezéshez minden felnőtt férfi a saját kését használta - minden felnőtt férfinak volt kése és borotvája - s mivel sokat szerepeltek kásás és levesszerű ételek az étrendjükön, kellett használniok kanalat is. Európában még a 17. szd.-ban is kézzel ettek, a lerágott csontokat az asztal alá dobálták és a falat lenyelhetetlen részét a padlóra köpték az előkelő dámák is, pl. az angol királyi udvarban is. Az étkezés utáni hangos böfögés még a 17. szd. elején is úgy számított, mint az ételek jóságának a dicsérete az előkelő házakban. Hogy hogyan étkezhetett a köznép, és hogy hogyan étkezhettek a 8., 9. szd.-okban, az olvasó elképzelheti. A mai értelemben vett és ízesített főzés, főként az édességek készítése Európában a keresztesháborúk után, a 13. szd.-ban kezd elterjedni a főúri házakban s a keletről származó ételek és fűszerek majd csak századokkal később kerülnek be, általában elrontott, ügyetlen, legtöbbször felismerhetetlen formában, a köznép főzésébe. Az ősi magyar fűszeres abálást és a különböző savanyításokat pl. az angol háztartásban ma sem ismerik. A táplálkozás minőségében és az étkezés módjában semmi esetre sem a honfoglalás előtti magyarság volt a "civilizálatlan" és Európa a "civilizált", hanem határozottan és vitathatatlanul megfordítva (4).

Nem más a helyzet a civilizáltság harmadik kritériuma, a lakás célszerűsége, minősége és esztétikája területén sem, noha csodálatosképpen éppen ezen a téren nézi le a 19. szd. történettudománya a "sesshaftig" Európához képest "nomád" magyarságot a legjobban.

Koraközépkori és ókori őseinknek az európai történettudósok által olyannyira lenézett "nomád sátrait", amelyeket néhány lelkes magyar tudós összehasonlító kutatásának eredményeiből s az ezeket a villámsugár fényének tisztaságával és élességével igazoló és kiegészítő szumir nyelvi információkból ma már pontosan meg lehet rajzolni, az alábbiakban mutatjuk be azzal a köteles megjegyzéssel, hogy néhány - nem sok - jelentéktelenebb részletre vonatkozó hipotézise a leírásnak még konkrét bizonyítást igényel.

Az ősi magyar ház, amelyet borító anyagáról a jelen mű első részének 5. fejezetében már letárgyalt vert gyapjúról, a kalimról neveztek szabir őseink népiesen "kamliknak", egy 7-8 méter átmérőjű és a középső pontján mintegy 4 és fél méter magasságú, kupola-alakú helyiség volt, az egykorú Európa átlagosan 2.70x3.60 m-es alapú és 2.20 m. magasságú, sárból tapasztott kamráihoz képest - (amelynek kicsi és üveg nélküli szellőző és világító lukait fatörzsből hasított deszkadarabokkal zárták le -valósággal terem, amelyet előre elkészített könnyű alkatrészeiből egy nap alatt fel lehetett állítani és egy nap alatt le lehetett bontani. A tekintélyes nagyságú épület teljes anyaga súlyban és terjedelemben egyaránt felfért két ökrösszekérre. Szerkezete az egy évezredek alatt tökéletessé vált építéstechnika csodája volt, talajrögzítése könnyűsége ellenére is kibírta az ázsiai óriás síkságok nagy szélnyomását, és szigetelése és ventillációja az 55-ik szélességi fokig lehetővé tette használatát. Strukturális alkatrészei a következők voltak

a. az istenfa
b. a két oldalborda
c. 24 szarufa és abroncsfák
d. a karim
e. a csicsák, vagy csücsök, vagy sisak, vagy csöcs
f. a két aszkuppu (küszöb)
g. a borító kalim (több darabból)
h. a két kalincs (kulcs?)
i. gamós cövekek és marhabőr szíjazat.

Az "istenfa" egy átlagosan tíz centiméter átmérőjű, négyöles ("négyellős"-nek mondták e sorok írójának szülőfalujában a májusfa "előírt" hosszúságát), nyílegyenes, fiatal fatörzs volt. A "házasodni" akaró legények első ténykedése egy megfelelő istenfa keresése volt, amit a tavaszi nedvkeringés megindulása előtt vágtak ki és a nősülési szándék komolyságának demonstrálására éjszaka leástak a kiválasztott lány szüleinek kamlikja elé. Az istenfának őszig kellett száradnia, akkor aztán simára faragták, sőt esetleg faragványokkal díszítették a felületét.
Az "oldalborda" baltanyél vastagságú öles keményfa rudakból készült, úgy, hogy a közepükön keresztülfúrt lukaknál fogva kettőt-kettőt összeszíjaztak olyképpen, x alakban szétnyithatók legyenek. Az alsó és felső végeiken fúrt nyakuknál fogva azután tizenkét ilyen bordapárt összeszíjaztak. Az egész összecsukva egy ölelésnyi vastagságú köteget jelentett, harmonikaszerűen széthúzva viszont egy ca. 12 m. hosszúságú x-ekből álló bordafalat alkotott, amit félkörbe hajtva a másik, ugyanilyen oldalbordával illesztettek, a két érintkezési pontnál ajtónyílást hagyva, össze. Az egész egy 24-25 m.-nyi kerületű kört alkotott, amelynek középpontjában, ölnyi mélyre leásva, a négyöles istenfa állt.

A "szarufák" szintén baltanyélnyi vastagságú két öles fiatal surjánok törzsei voltak, amelyeket kivágásuk után, nyers állapotban, íj-szerűen, adott görbületre meghajtva így kikötve szárítottak ki, amelyek így szarv-formájúkat megtartották (innen a név, szarufa). A mindkét végükön átfúrt lyukaknál fogva aztán alsó végüket a bordafal felső csomópontjaihoz, felső végüket pedig a karimhoz szíjazták hozzá, egymástól egyenlő távolságra. A bordafal minden csomópontjához tartozott egy szarufa, összesen 24.

A karimot képzelje el az olvasó egy négyküllős, vízszintes helyzetű keréknek fent a magasban, amelynek az istenfa jelenti a tengelyét. Helye az istenfa felső végétől lefelé, mintegy háromnegyed ölnyire ,lehetett, ahol az istenfába belefúrt főcövekekkel volt megrögzítve, valószínűleg úgy, hogy a négy küllője a négy világtáj felé mutatottá. Ez a karim a szegényebbeknél fából, a tehetősebbeknél fémből készülhetett. Átmérője 60-70 cm. lehetett, mert a küllők között egy ember át tudott bújni (5). A karim kerületéhez voltak hozzászíjazva a szarufák felső végei, 8-8 egy-egy küllőnyílásba. Az így kiformálódó félgömbalakú bordázat szarufáit bizonyára több gömbmetszet magasságában abrincsfákkal kapcsolták össze, hogy a szarufák egymástól egyenlő távolságra legyenek kimerevítve, a kör alakú bordafal talajon nyugvó alsó csomópontjait pedig gamós cövekekkel rögzítették az előzetesen egyenletessé tett talajhoz. Az így létrejött megmozdíthatatlan félgömbvázra feszítették aztán rá a kalim-borítást úgy, hogy fent, a karim belső köre fedetlenül maradt, vagyis a kalimot fent a karim kerületére szegték rá. Így egy égre néző kerek nyílás maradt az építmény tetején. E fölé a nyílás fölé került a csicsák, vagy sisak.

A csicsák, vagy sisak egy lefelé fordított tölcsér alakú készítmény volt, amit az istenfa hegyére húztak rá. Kerülete valamivel nagyobb lehetett a karim kerületénél, egy arasz magasságban lehetett a karim felett (arasz ,- eresz). Így beengedte a fényt, kiengedte a füstöt, de nem engedte be az esőt. Anyagának a füstjárás és az esetleges szikrák miatt égetett cserépnek, vagy fémnek illett lennie. A kirgiz gyurtok tetőnyílásának lezárható voltából következtetve nem valószínűtlen, hogy a csicsáknak a kanimtól való magassága változtatható volt, sőt vihar esetén esetleg teljesen rá is lehetett a kanimra ereszteni.

A karim nyílásán keresztül távozott a füst, a karim és környéke tehát állandóan fekete volt. S ebben a tényben esetleg megtaláltuk "korom" szavunk eredetét is.

Az aszkuppu (küszöb) szó második fele (kuppu) valószínűleg a turáni "kap" szóval azonos. A küszöb egy többé-kevésbé szabályosra faragott, hosszúkás, ajtóféltől ajtófélig (7) érő kődarab volt, amelyen átlépve lehetett a kamlik belsejébe bejutni, és az lehetett a jelentősége, hogy télen és vihar esetén a "kalincsot" leszorítsa. A kalincs egy, a bejárati nyílás felső részéhez hozzávarrt téglalap alakú kalimdarab volt, amelynek alsó széléhez hosszában faszegély volt erősítve. mint a mai iskolai térképeknek. Jó időben a kalincs erre volt feltekerve. Rossz időben, vagy télen a kalincsot leeresztették, két szélét hozzászíjazták a bejárati nyílás két szegélyéhez, alsó részét pedig behúzták a kamlik belsejébe és rátették az "aszkupput".

A fenti felsorolás megadja őseink házának általános szkémáját. Ezek a házak azonban, ha alapszerkezetükben és formájukban azonosak voltak is, anyagukban, minőségükben, kivitelükben és belső bútorzatukban a szegényességtől a gazdag fényűzésig rang és vagyoni helyzet szerint éppúgy különböztek, mint manapság. A szegények maguk készítette, ügyesebben, vagy kevésbé ügyesen előállított és kaláka-segítséggel összehozott, vagy a gazdagok elsőrendű mesterek által, válogatott anyagokból készített kamlikjai között szembetűnő volt a különbség, ami mindjárt a kamlik színében megmutatkozott. A szegényebbek olcsó kalimjába ugyanis belevertek mindenféle színű gyapjút, sőt, a ház körül és a szomszédságban összeszedhető egyéb szőröket is, ennek színe ennélfogva szürke s ilyen színű volt a kamlik maga is. A rangosabbak azonban csak fehér gyapjúból csináltattak kalimot, ezeknek a kamlikja tehát fehéren villogott a napsütésben, minél többet szítta a nap és verte az eső, annál inkább. A szegényebbek kamlikja előtt nem volt a hátaslovak megkötésére való karókon kívül semmi s a ház mögött egy rögtönzött garád, téli szálláson egy náddal fedett verem, meg egy szabad tűzhely jelentette. A tehetősek kamlikja előtt díszesen faragott kopják várták a vendégek lovait, a ház mögött fedél a szabad tűzhely felett és fürdősátor, "fürdőcserge", verem és szolgalakások voltak. A szegényebbek csicsákja cserépből, esetleg vasból készült, a gazdagoké rézből volt díszesen kovácsolva, vagy fából, rézlápokkal borítva. Az előkelők ikerkamlikokat, vagy éppen hármas egybeépített kamlikokat építtettek, amelyek egymásba-nyíló ajtait függönyök választották el és egy, vagy három, vagy éppen hét lófarkas kopja adta tudtul a rangot a ház előtt.

Még nagyobb különbségek voltak a kamlik belső felszerelésében, annak ellenére, hogy legmélyebb alapjaiban és civilizációs minimumában ez is egységes volt.

1. Ezeknek a nemzetségneveknek 9. századi nyomai megtalálhatók a Kievi Krónikában és kazárokra vonatkozó arab kútfőkben éppúgy, mint öt emberöltővel később a honfoglaló magyarság nemzetségnevei között. Lásd később.

2. Gr. Zichy István, Cs. Sebestyén Károly, Bátky Zsigmond, Vámos Ferenc, Györffy István, Almásy György, László Gyula, Stb., stb.

3. Az európai öltözködés színvonaláról a 12 századig pontos képet nyújt Sydney Painter "A History of the Middle Ages" c. művének remekbeírt 4. fejezetében (Knight Kand Feasants). New York, 1954. A magyar ruházkodás, célszerűsége és fényűző volta felől számos egykorú arab, és német adat van. Egykorú német kútfő álmélkodva beszél az augsburgi "magyar-mészárlás"- ból német kézre került fényűző ruhákról és meséskincsekről, Az arab Gardizi (Kr. u. 1050) egy régebbi arab munkából (Dzsajhani) idézi: "A magyarok bátrak, jó kinézésűek és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készül, fegyverzetük ezüsttel van borítva, szeretik a fényűzést". A leírás természetesen az előkelőbbekre vonatkozik. Ezüst-ötvösiparuk egyébként exportra is dolgozik.

4. A honfoglaláskori magyarság táplálkozásáról és étkezési rendjéről sok értékes adat található László Gyula: "A honfoglaló magyar nép élete" c. kiváló művében.

5. A karim szumir szó s karima szavunk innen ered. De innen ered a rómaiak égtájait mutató köralakú eszköze; az u. n. "gróma" is, amely felismerhetően a karim eltorzult alakja. Mivel a grómát etruszk közvetítéssel a rómaiak is a szumir kulturától kapták a görögökkel együtt, kézenfekvő a feltevés, hogy őseink karimja égtáj jelzésre is, sőt talán napóraként is szolgált. Az a népi szokás, mellesleg, hogy kereket tesznek a kéményre a gólyák számára, az egykori karimmal lehet összefüggésben.

6. Primitív ázsiai népek sámánjai felmásznak az istenfára (ma is) és kibújnak a karimon bizonyos szertartások alkalmával. A karimon egyébként a ház lebontásához is ki kellett bújni.

7. A kifejezést mai értelemben használtuk, szabin-magyar őseink azonban a bejáratot "kapunak" hívták. Ajtónak csak vermeik ásott lejáratát hívták, meg a földbe süllyesztett szláv kunyhók lejáratát. Ami az "aszkupp" szó első tagját illeti, nem lehetetlen, hogy azzal az ősi hittel, vagy babonával függ össze, amely szerint a küszöbben valamelyik ős szelleme lakik (László Gy. I.m.)

A főbejárat és az istenfa közötti tér baloldali fele volt a ház előkelő helye, a fogadó, a "szalon", amelyet a szegényebbeknél gyékény, vagy egy darab kalim, tehetősebbeknél hófehér, kivarrott kalimtakaró, előkelő embereknél drága szőnyeg borított az istenfát körülvevő padka tetejétől csaknem a bejáratig. Az istenfa mögött, a kamlik közepén volt a padkás, nyitott tűzhely, amelyet főzésre még a szegényebbek is csak télen használtak. Kultikus hely volt ez, családi szentély. A padkákon az ősök, az "ízek", a családi szellemek szimbólumai, apró szobrocskák voltak, a Gellért-legenda "szkitha bálványai".

A kamlik fala mentén a főbejárattól bal felől bőrzsákokban, "buginokban", "bugyor"-okban a család ingó vagyonát, nyílhegyeket, zablákat, kengyeleket, kikészített bőröket, feldolgozásra váró tiszta gyapjút, nem használt ruhákat és tartalék élelmiszerűeket tartottak, jobbra a bejárattól pedig ülő- és fekvőhelyül is szolgáló fedeles ládák sorakoztak, a szegényebbeknél egyszerűek, szegényesek, a gazdagoknál díszesen faragottak. A ládák sora után az asszonyok és gyermekek fekhelyei következtek. A falon körben különböző eszközök voltak felakasztva, edények, cserép holmik, íjak, kardok, pányvák, nyergek, karikás ostorok stb., a gazdagoknál zsákmányolt tárgyak, fémpajzsok, sisakok, drága mívű kardok, arany, ezüst edények. Az előkelők kamlikjainak a falai belülről könnyű textilanyagokkal voltak bevonva. Zemarkhos, a bizánci császár Isztemi kök-türk kagánhoz küldött követe álmélkodva ír a 6. szd- ban az előkelő kamlikok fényűző belső berendezéséről, amely "a bizánci császári palotába is beillenék".

A kamlik pontos körben felállított két oldalbordáját a talajhoz hozzárögzítő cövekeket "sátorfáknak" hívták éspedig azért, mert ugyan ilyeneket használtak a hadi táborozások (8) idején rögtönzött csitárok, sátorok, csótárok lerögzítéséhez is. Kívülről befelé ferdén verték őket "kalapáccsal" a földbe és a kamlik lebontásakor a gamó alá feszített rúddal húzgálták ki. A házbontásnak s az alkatrészek felcsomagolásának utolsó mozzanata a földön szanaszét heverő kihúzgált sátorfák összeszedése volt s a mozzanat szólamkincsünkben a mai napig megmaradt.

Az ősmagyar lakás a fényt fejezte ki. Ha valakinek módjában lenne ébren, nyitott szemmel feküdni napimádó őseinek kamlikjában a hajnalt megelőző percek kupolás sötétjében, ha látná, hogyan válik ki a negatív alaktalanságból messze fent a feje fölött először egy halvány-szürke korong, azután hogy csillan meg a közepén, fenn a rúd tetejének fényes, fekete kormán a kelő nap legelső sugara, és hogyan kúszik lejjebb-lejjebb az égbenyúló rúdon, mint Teniz első vidám köszöntése és hogyan kezd alakot ölteni minden a nagy félgömbön belül, egyre tisztábban, egyre világosabban, amint az áldotta fény kúszik a rúdon lefelé, míg csillogni nem kezdenek a halhatatlan ősök szobrocskái, egyszerűre megértené, miért hívták ómagyar őseink a ház tartórúdját - istenfának.

Ilyenek voltak szabir-magyar őseink otthonai Dentu-Magyariában. A szegényeké szegényes, a gazdagoké fényűző, hanyagoké rendetlen, piszkos, a szorgalmasoké tiszta rendes. Mindenesetre tágas volt, jól szellőző, egészséges és világos még modern követelmények szerint is.

Összehasonlításul most vessünk egy szakszerű pillantást 8-10. szd. Európájának lakásviszonyaira. A szemléhez a kitűnő new-yorki professzornak, Sydney Painternek pár idézett munkáját fogjuk használni, amelynek pontos szemléletesen megrajzolt korképe nagyon szépen megegyezik Godefroid Kurt brüsszeli egyetemi tanárnak a század elején megérdemelt, feltűnést keltő brilliáns munkájával (9).

A mű részletes lakásleírást a 10.-11. század Európából ad - Árpád és Könyves Kálmán közti idő ez nálunk és a tipikus lovagi, főnemesi "kastély" leírását adja. A kép tehát több mint négyszáz évvel későbbi a fentiekben nyújtott szabir-magyar képnél és nem a tipikus európai átlaglakást adja - mert ilyen Európában nincs ... hanem csak egy kivételes kisebbség lakáscivilizációját, de a képből könnyen kiértékelhető, hogy hogyan lakott a kor Európájának 80 százalékát jelentő paraszt.

A tipikus "lovagvár" és főnemesi rezidencia a 12. szd.-ig két szorosan egymás mellett fekvő igen tágas udvar, amelyeknek négyszögei földhányással vannak körülvéve. A földhányáshoz kitermelt föld helye egy széles és mély árkot képez a két udvar körül, amelyekbe a közeli folyó vizét eresztik bele. A főudvart egy az árkon keresztül vert fahíd köti össze az előudvarral. A körbefutó földsánc tetején fatörzsekből hasított deszkapalánk fut körül. A főudvarnak a másik udvarba átvezető hídbejárattal ellenkező végén van egy, a 11. szd- ig általában fatörzsekből és hasított deszkákból összerótt zömök, toronyszerű épület. Ez a lovagi rezidencia. Az előudvaron gazdasági épületek vannak és baj esetén ide húzódnak be a "várkastély" birtokának parasztjai a környező sárkunyhókból. Kőépületek csak a 12. szd.-ban kezdenek megjelenni. A kastély és annak életmódja az európai civilizáció 11. szd.-i színvonalán Sydney Painter leírásában a következőképpen fest (10).

"A feudális osztály élete egyszerű volt és nyers s tagjainak alig volt több fényűzésben részük, mint a parasztoknak, akik uraik földjeit művelték. Egy lovagnak bőségesen állt a rendelkezésére minden, amit a földjei termeltek. Ehetett kenyeret és vadhúst, amennyit bírt és ihatott bort, vagy sört, amennyi belefért. Azonban, bár ennivalója mennyiségben határtalan volt, messze volt attól, hogy változatos legyen. Gyapjú ruhája is volt, amennyit el tudott nyúzni, ezeket azonban a feleségének és cselédlányainak meglehetősen ügyetlen kezei szabták. Egyszóval, több ennivalója és ruhája volt, mint a parasztoknak, a minőség azonban ugyanaz volt".

"A lovagi kastély rendkívül egyszerű volt és nagyon kényelmetlen lehetett. Általában két helységből állt, a csarnokból és a kamrából. Hivatalnokaival, vazallusaival és parasztjaival a lovag a csarnokban intézte az ügyeit. Itt evett kecskebakokon keresztülfektetett deszkákból készült asztalon. A csarnok, amelyet szolgák, fegyveresek, prostituáltak, vendégek és a lovag és családja töltöttek meg, vad összevisszaság színhelye volt általában. Éjjel, részben az asztalokon, részben a padlón, itt aludt a cselédség. A kamra az uraságnak és családjának magánhelyisége volt.

Magasrangú vendégeit itt szórakoztatta. Éjjel az uraság, felesége és a gyermekei itt aludtak ágyaikban, személyes cselédjeik pedig a földön. Egyes esetekben egy egy nagyon nagy úrnak kápolnája is volt a kastélyban. A 12. szd.-ra kelve néhány kastély már annyira fényűző lett, hogy öltözőszoba is volt a kamrához ragasztva. A kastélyok nagyon hidegek és huzatosak voltak. Az ablakok vagy nyitottak voltak, vagy pedig deszkákkal voltak takarva. Ha a kastély faépület volt - mint ahogy a 13. szd.-ig legtöbb az volt - a lovagnak nem volt fűtése. A kőből készült kastélyokban lehetett tüzet rakni, mivel azonban kémények csak a 12. szd. vége felé kezdenek megjelenni, a füst elviselhetetlen lehetett. Valószínű, hogy ha közülünk valakinek választást ajánlottak volna egy téli éjszakát az uraság, vagy a jobbágy lakásában tölteni, az illető a meglehetősen szűk sárkunyhót választotta volna a helyes kis (nice) meleg disznókkal egy társaságban".

Íme így festett a főúri réteg lakáskultúrája és európai "civilizációja" a 11. szd.-ban. Próbálja elképzelni az olvasó ugyanezt a 8-dikban, és próbálja elképzelni a szabad parasztokét és jobbágyokét. Aztán eszközöljön összehasonlítást.

Egy összehasonlítást e sorok írója is tesz. Az orosz archeológiai leletek pontosan ugyanilyen rendszerűnek mutatják a hun várkastélyokat azzal a két különbséggel, hogy ott a lakótorony több emeletes és általában kőből, vagy vályogból épül, és egy központi kazánból légfűtése van nemcsak a főépületnek, hanem a főudvar kis lakóházainak is. Kr. e. az 5: században. Ezerhétszáz évvel a 12. századi európai civilizáció előtt.

A "civilizáltság" negyedik, s talán legdöntőbb érték meghatározója a hygiénia, a tisztaság.

Ha szemügyre vesszük a turáni népek "barbár", de viszont gondosan borotválkozó világát a testi tisztaság szempontjából, meglepő adatokra bukkanunk.

Az első mindjárt az, hogy a világ három legfigyelemreméltóbb fürdésrendszere, a török fürdő, a japán fürdő és a finn szauna, mind - turáni. A koraközépkorban a "szkitha" fürdő olyan híres volt, hogy Konstantinos Porphyrogenitos bizánci császár hadjáratokra és vadászatokra "szkitha fürdőcsergét" vitetett magával.

Azonfelül, hogy a turáni népek fejlett hygiéniája és tisztaság szeretete alól a honfoglalás előtti magyarság sem valószínű, hogy kivétel lett volna és a felsőbb társadalmi réteg egész biztosan rendszeresen fürdött, e sorok írója azt hiszi, hogy a honfoglalás előtti magyar tömegeknek, a köznépnek a tisztálkodási rendszerűére vonatkozóan is felfedezett egy nagyon sokat elmondó adatot. A dolog eléggé érdekes, és talán jelentős is, némileg részletesebb megtárgyaláshoz. Ez annál inkább szükségesnek látszik, mert az alább következők ellentétben állnak Solymossy Sándor és László Gyula feltevéseivel.

Folkloristáink sokat töprengtek egy ősi eredetű, ma már a gyermekversikék birodalmába leszállott rejtélyes rigmuson, amelyet, bizonyos, nem logikátlan magyarázatok alapján, ősi, pogány varázsló-szöveg maradványának gondolnak. A verstöredék, amelyet csekély variánsokkal azt hiszem az egész Magyarországon ismernek, ez

"Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, Bab szerda".

A "varázsolás" számtalan ismert szokása és szövegpéldája szerint annak alapja a fordított, ellentétes sorrend és ez látszik jelentkezni a versike péntek, csütörtök, szerda sorolásában. Folkloristáink feltevésének további alapja a szitába, rostába dobott babszemekből való jövendőmondásnak az ázsiai rokonnépeknél is meglevő szokása és a kis versben valóban szita is van, meg pap is.

Az értelmes, intelligens és éppen ezért meggyőzőnek ható megfejtést mindenki minden további nélkül elfogadta, e sorok írója is, akinek pedig koragyermekkorából sok információja maradt meg a "szita, szita péntekről" a tudata alatt, amikre azonban hosszú időn át ügyet sem vetett.

Még az első világháború előtti években e sorok írójának ősi, avar kertes-településű szülőfalujában (11) nyári vasárnap délutánokon végigjátszották a "szita, szita pénteket", éspedig nem gyerekek, hanem felnőtt legények és leányok. A játék, amelyben a falunak csaknem az egész fiatalsága részt vett, a falu egyik végén kezdődött, végigvonult a falun és a másik faluvégén fejeződött be. Legények és leányok hosszú, és összetételét, formáját, szerkezetét állandóan változtató oszlopba rendeződve párosával játszották, és így, ahogy fél évszázad távlatából e sorok írójának lelki szemei előtt újra lejátszódik, a maga pantomim cselekményeivel, táncos mozdulataival, páros recitálásaival és éneklő kórusaival, nem varázslat-maradványnak tűnik, hanem az egy ősi, primitív, de tisztán és határozottan felismerhető - dráma. Egy ősi műfaj a primitív görög drámák a comedia dell'artek, a középkori danse macabrek, meg misztériumok világából, csak sokkal derűsebb. Még abban is dráma volt, hogy szabályos nézőközönsége volt a faluhosszat a kapuk előtt üldögélő idősebbek személyében. A pantomim lényege az volt, hogy az első pár kéz a kézben, a kezét felemelve "kaput csinált", azon keresztül bújt a következő párból a legény, megkerülte őket, mialatt az egyedül maradt leány kebleit a két karjával szégyellősen eltakarta, táncmozdulatokkal védekezett a visszaérkező legény közeledési kísérletei ellen aki végülis megölelte, összeölelkezve most már együtt átbújtak a "kapun", a "kap" kettévált és visszament a sor végére és most már ez a pár lett a kapu, és ez így ment egy folyamatos szekvenciában a falu egyik végétől a másikig. A dal és recitativo több versszakból állt, amit újra és újra elmondtak, amint a menet lassan jutott előre és minden újrakezdés ugyanazzal a versszakkal indult és záródott

Leány: "Bújj, bújj zöld ág,
Zöld Levelekbe,
Nyitva van az arany kapu
Csak bújjál be rajta."

Legény:
"Nyisd ki rózsám kapudat, Hadd kerüljem házadat"

Kar:
"Szita, szita péntek,
szerelem csütörtök,
Pap szerda".

A fentiekben a naiv népi játék egyszerű tartalmán és szépségén kívül az olvasó semmit sem lát, mint ahogy közel fél évszázadon keresztül a szerző sem látott, annak ellenére, hogy faluja sok-sok régi népszokása és népszertartása sorában, amelyek egész az első világháborúig életben voltak, az alábbi furcsaságok voltak közismertek:

A köpülő felső, eltávolítható, "kármentő" részét az idősebbek úgy hívták, "szita". Ez egy dongákból összeabroncsozott készség volt (mint ahogy ilyen volt a köpülő maga is) amelynek a fenekébe számtalan lyuk volt fúrva, középen egy nagyobb, ezen keresztül járt le és fel a köpülő nyele, amely mozgás közben tejfelt rángatott fel a felső részbe, ahonnan aztán a tejfel a lyukakon keresztül viszi csurgott a köpülőbe. Igen sok házban volt még akkoriban egy fogantyús faedény, amelynek szintén lyukakkal ellátott feneke volt. Tele lehetett meríteni vízzel s a víz lyukakon keresztül sugarakban folyt ki. Tisztálkodásra használták - egy ősi "zuhanyozó" volt - és ezt is úgy hívták az öregek "szita".

Szigorú hagyomány szerint pénteken este nem volt szabad látogatásokat eszközölni. Aki valami ügyes-bajos dolgában pénteken elment valahova és naplemente után is ottfelejtette magát, annak vöröshagymát nyomtak a markába, vagy távozásakor vöröshagymát dobtak utána.

Péntek este a legények udvarlás helyett "lesbe" jártak. Ez abból állt, hogy a házat megkerülve, hátul a kertbe másztak be és alkalmas rejtekhelyen, a kertet az udvartól elválasztó kerítés tövében, vagy bokor alatt, vagy fára mászva meghúzódtak, természetesen lányos házak kertjében. Péntek este volt ugyanis a tisztálkodás hagyományos ideje mindenütt, s a tisztálkodás, a hideg időt kivéve, a ház mögött, az udvaron folyt, teknő, vagy dézsa körül úgy, hogy a tisztálkodó leszappanozta magát és a "szitával" zuhanyozott az esti sötétség védelme alatt.

Ezek a gyermekkori apróságok egyszerűre csodálatos összefüggést kaptak egymással és a szita-szita péntekkel, mikor e sorok írója szumir nyelvi tanulmányai során néhány évvel ezelőtt belebotlott J. D. Prince szakkörökben jól ismert és megbecsült "Material for a Sumerian Lexicon" c; munkájában a "szita" szóba, amelynek transliterálása pontosan a magyar "szita", jelentése azonban "víz csorgató edény". A szó szumir etimológiája "eszi", ami "csöpögő víz"-et jelent (v. ö. "eső") és a műveltető, igésítő gyök "t". "Eszi-t" - eső-csinál -, modern kifejezéssel "zuhanyoz".

Ha a "szita; szita péntek" valóban ősi népi szövegmaradvány, mint ahogy minden jel szerint tényleg az, akkor a honfoglaláskori magyarság rendszeres heti fürdési napja a péntek volt, és a "szita, szita péntek" szöveg és játék a pénteki fürdést és leskelődést, az ebből kibontakozó udvarlást (csütörtök) s végül a házasságot (pap-szerda) adja elő pogánykori irodalmunknak egyetlen fennmaradt naiv drámájában. Ha az olvasó maga elé képzeli a pantomimot, a "kapun" átbújó, házat megkerülő legényt, a keblét félősen eltakaró leányt, az ellenkezések utáni ölelést, a közös átbújást a kapun, majd az első pár hátrakerülését és az egésznek szakadatlan újraismétlődését, benne van a nemzedékről-nemzedékre megújuló élet misztériuma s a szöveg meglepő szabatossággal meséli el az ősi magyar telepek péntek estéit a házasságig

"Bújj, bújj zöld ág,
Zöld levelecske,
Nyitva van az arany kapu,
Csak bújjál be rajta.
Nyisd ki rózsám kapudat,
Hadd kerüljem házadat,
Szita, szita péntek,
Szerelem csütörtök,
Pap szerda".

A "japán fürdőből" a "török fürdőből", a finn "szaunából", a "szkitha fürdőcsergéből", az ősi kerekes "fürdőkocsiból" kiindulva, a hetenkint pénteken zuhanyozó, gondosan borotválkozó barbár és civilizálatlan "nomád" magyarság higiéniája felől megrajzolható kép, úgy hisszük megbízható, s a tágas kamlik a rendszeres téli tisztálkodást is minden nehézség nélkül lehetővé teszi.

A civilizált, sesshaftig és felsőbbrendű Európa lakóinak messze túlnyomó zöme ezekben a századokban hosszú hajat és szakállt viselt, az olló és a borotva a mediterrán sávoktól északra ritkaság. Fehérneműt nem hordanak, tehát nincs mit hetenkint váltani, fürdeni a legelőkelőbbek kivételével télen soha s nyáron is csak alkalomszerűen fürdenek, a koraközépkori egyház, mint erkölcstelen, bűnre vivő alkalmat, egyébként is kárhoztatja a fürdést, különösen meztelenül. Fürdők, sem közfürdők, sem magánfürdők nincsenek Európában még az újkor első századaiban sem nem még a középkor elején. A földrész lakosságának 90 százalékát jelentő szegény nép az alváshoz még le sem vetkőzik.

Európa a 11. század végéig nem ismeri a cukrot, ismeretlen a kémény s ha télen tüzet gyújtanak, a lovagi "kastélyokban" is a szoba közepén rakják, mint a szabadban. Ismeretlen a gyertya és még inkább a "görög" olajmécses, csak fáklyákkal világítanak, ismeretlen az ablak, még a nyitható deszkatáblás ablak is, ismeretlen a csizma, ismeretlen a fehérnemű, ismeretlen a szőnyeg és nagyon ritka a ló. Ismeretlen az égetett tetőcserép és a tégla, még a kastélyokat is zsupszalmával, meg hasított deszkatetővel fedik. Nincsenek iskolák, Európa lakosságának 99 százaléka analfabéta, még a vidéki papság is írástudatlan. Ismeretlen Európában, nemcsak a 11. századig, hanem még sokáig azután is a kocsi, csak a kétkerekű talyigát ismerik. A 8. század elejéig ismeretlen a kengyel és a nyereg és ismeretlen a lovasharc. A durva vásznon és a durván szőtt gyapjúszöveten kívül semmi más textilanyagot nem ismernek s a bútorzatot kecskelábas asztalok, lócák és ládák jelentik. A 8., 9. és 10. századi Európának csak egy része, s az is csak ceremóniáiban keresztény, erkölcsében és fegyelmében nem az. Egynejűség van ugyan, azonban minden lovagi, grófi, főnemesi és királyi háztartásban ott élnek a feleségen kívül az uraság ringyói is, minden jobbágy-leány és jobbágy-asszony szabadon használható tulajdon. A felsőbb réteg sokat és a teljes eszméletlenségig iszik, az asszonyok is, s az alacsonyabb rétegek azért nem isznak annyit, mert nincs mit. A gyümölcs, a szőlőtermelés, és a mediterrán sávon úgy-ahogy megmaradt egykori római gyümölcstermelés leszámításával, kizárólag csak erdőn gyűjtött vadgyümölcs. Mivel a burgonya Európában ismeretlen - a 17. században kerül Európába - az egyetlen tömegtáplálék a kenyér. A parasztok némi nagyon kevés húson és vadgyümölcsön kívül szinte kizárólag kenyéren élnek. Állataik legnagyobb részét a legfontosabbakon kívül, ősszel leölik, s ilyenkor egy-két hónapon át esznek húst (a konzerválást nem ismerik) mert rendszeres takarmányozás nélkül csak a disznó és a szárnyasok tudnak kitelelni.

A verés, a legbrutálisabb fokig és formában az élet mindennapos tartozéka. A lovagon, a grófon, az uraságon kívül kivétel nélkül mindenkit ver valaki. Verik a parasztot a csatlósok, ispánok és belső szolgák, verik a szolgákat és a csatlósokat és verik a feleségeket, a legmagasabb rangú úrnőket is a férjek. Az egyház próbál valamit segíteni - a fennmaradt egyházi törvények és előírások pl. megszabják, hogy milyen hosszúságú, vastagságú és súlyú botokkal szabad verni a feleséget - erre azonban nem sokat ad a teljhatalmú férj, különösen ha részeg, márpedig estefelé majdnem mindig az. Az emberölés - különösen az alacsony réteghez tartozók megölése - nem nagy dolog s ha egyáltalában kap, büntetést a lovag meg a gróf magasabb rangú hűbérurától érte, ez a büntetés enyhe, legtöbbször dorgálás. Még tréfából, szórakozásképpen is akasztatnak - egykori kútfőadatok szerint.

Keresztmetszetben, íme, ez a 8. és 9. század Európájának civilizált indogermán világa. A kép pontos és authentikus voltán semmit sem változtat az, hogy lent a mediterrán partokon kopottan, megöregedve, itt-ott omladozva és repedezve van egy-egy Róma, Firenze, vagy Marseille is, hogy Szent Péter fejcsóváló utódai néha-néha megpróbálják kérlelni a felszínesen romanizált barbarizmus brutális, falánk és féktelen lovagjait, báróit, grófjait és "királyait" eredménytelenül és hiába. Nem változtat néhány levakart régi pergamentre rákörmölt újlatin bölcsesség sem - amiket szinte senki sem olvas - sőt az sem változtat, hogy Monte Cassino dombjainak a mélyén már egy kolostor ügyetlen és nehézkes épületei, ahonnan a nursiai Benedictus serény és zsoltáros gyermekei új és új rajokban merészkednek be a sötét és vad földrész erőszakos és rakoncátlan oligarchái, és tompult parasztjai közé építeni azt, amiből majd nehézkes századok múltán Európa lesz. A kor ridegen, de becsületesen megrajzolt képében az a fontos, hogy az olvasó ne elszigetelten, hanem egymás mellé állítva lássa az európai felsőbbrendűség és civilizáltság meg a turáni alacsonyrendűség és civilizálatlanság sunyi "történettudományos" legendáit...

A civilizációk színvonalát nem az határozza meg, hogy hogyan él néhány tucat, vagy néhány száz kiválasztott és hány templomot és palotát és győzelmi oszlopot és diadalívet emelt egy-egy ember, vagy egy-egy kis hatalmi csoport hiúsága kifosztott, rabszolgamunkára szorított és meggázolt népek vagyonából. Civilizációk igazi színvonalát nem potemkin-ragyogás, hanem a magasság és mélység mennyiségei között vont intelligens középarányos mutatja és a történettudomány romok és írások nagyszerűségén lelkendező értékrendszere ebből a szempontból is revízióra szorul.. őseink átlagos életszínvonala sokkalta magasabb volt az egykorú Európa életszínvonalánál. Bármelyik nemzetségbe beleszületett ómagyar, akár szegény volt, akár gazdag, személyében független, elöljáróit kivéve az összes többiekkel egyenlő volt szabad akarattal, fegyverviselési és használati joggal, önbíráskodási szabadsággal, cselédjeivel és rabjaival emberségesebben bánt, átlagos egészében egészségesebben és kényelmesebben lakott, jobban és szebben öltözködött, jobban táplálkozott és asszonyát, ha "ura" volt is neki, jobban megbecsülte Európa átlagánál.

Nem örökölt kész városokat, épületeket, intézményeket és útrendszereket egy idegen civilizációtól. Nem voltak más civilizációból készen kapott bazilikái és parthenonjai, de nem voltak nyomorúságos veremlakásai és undorító külvárosi odúi sem. Kamlikjai voltak.

Ezek a kamlikok Közép-Ázsiától az avar birodalom Alpokig nyúló határáig jelentéktelen eltérésekkel ugyanolyanok voltak mindenütt a roppant turáni élettérben. Ilyenek voltak a Don túlsó oldalán a kazárok házai is, ilyenek voltak Dentu-Magyariától jóval északabbra, a nagy Don-kanyarban az onogurok házai is, hiszen ez a roppant kiterjedései világ Tibettől az Alpokig rokonnépek azonos világa volt. És ahogy ma Londonban, Párisban, Münchenben, Rómában ugyanazokat a ruhákat látja az ember, a ruházat is lényegében ugyanaz volt az Altáj-vidéken, a Káspi-tenger déli csücskénél, a Volga parton, a Dnyepernél, vagy a Tisza mentén egyaránt. Mivel pedig kisebb nagyobb dialektikus, vagy szókincsbeli eltéréssel a nyelv is majdnem ugyanaz volt, nem csoda, ha az ebbe a világba betévedő idegen a belső viszonyok ismeretének hiányában nem nagyon tudott ezek között a népek között különbséget tenni. A bizánciak, meg az arabok ez egyszerűség kedvéért "türköknek" nevezték mindnyájukat. (12).

8. "Táb" szumirul "sátorverést" jelent. A "Tábor-hegy" (Biblia) elnevezés a hegy sátor alakjára utal

9. A könyv - néhány fejezet kihagyásával - magyar nyelven is megjelent "A modern civilizáció kezdetei" címen a Szent István társulat kiadásában. E mű nyitó fejezetében nyújtott koraközépkori európai korkép főleg ezen a művön alapul. E sorok rója a könyvet még Magyarországon olvasta és jegyzetezte ki.

10. I. m. 122. lap. A szerző fordítása. 302

11. A falu építkezésén még a két világháború között is határozottan felismerhető volt a kertes-települési jelleg annak ellenére, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben községrendezést hajtottak végre és telekkisajátítások útján a faluban négy egyenes utcát nyitottak A telekkönyvben több, mint harminc telekátjárási szolgalom volt az utcátlan telkek számára. A falu egyébként mindössze 15 km-re van az ősi avar településként ismert Mezőkövesdhez, s az első világháború előtt a faluban még népviseletben jártak az emberek.

12. A "hun", "szabir", "úz", megjelöléseket nagyon össze-vissza és bizonytalanul használják. Konstantinos Proph. pl. ezt írja egy helyen ".. iisque conterminos fuisse populos illos qui Mazari atque Uzi cognominantur" ' (akiknek (t. i. besenyőknek) szomszédai azok a népek voltak akik magyaroknak avagy úzoknak neveztetnek). Konst. Porph. i, m. 37. fej.

A meotiszi térben berendezkedni kezdő szabirok - különösen a helyváltoztató, állattenyésztő törzsek - hamar összeakadtak onogur lovasokkal s az északnak nyúló nagy síkságon meg a Donec partján s gyorsan kiderült, hogy a hatalmas és hatalmaskodó kazárt egyiken sem szerették. Mikor aztán ezek az onogur lovasok elmondták, hogy messze délnyugaton, a Dnyeszteren túl az Alduna vidékén is rokonnépek élnek, akik nagyapáik korában innen mentek oda, akkoriban, mikor a kazárok erre a tájra jöttek és messze a nagy nyugati hegyeken túl is rokonnépek élnek, akik meg ükapáik korában mentek oda, a nemrég érkezettek földrajzi és politikai tájékozódása is megindult.

Csaba pioneer- nemzedékét lassan felváltja a következő a generációk örök rendjén. A település elrendeződése megszilárdult. Az évszázad vége felé, 790 körül már Edemen a kagán s a fiatal uralkodóval Dentu-Magyaria terjeszkedése is megindul. A Krim-félszigetre vezető földszorosban elveszik addigi kazár tulajdonosától Szurozs-t, amelyet amúgyis dentu-magyar terület választ el Kazáriától, fokozatosan birtokba veszik azt a területet egészen ami egykor Alánia nyugati fele volt s amit a bizánciak egykori tulajdonosaikról még mindig "Alániánák" hívnak és mire az évszázad elbúcsúzik, birtokukba kerül az egész Felső-Donec-vidék is, melynek szétszórt szláv telepei ez idő óta már nem a kazároknak, hanem nekik fizetik az állatbőr-adót. (13).

Ezzel új szakaszba lép Dentu-Magyaria története és ez a szakasz a gyors iparosodás szakasza. Európa keleti felének híres középkori ipara a kardgyártás ezzel megindul. (14).

Edemen úgy látszik fiatalon halt meg, mert 810 körül már Ügek a kagán, pedig ebben az időben Edemennek még a negyvenes éveit kellett taposnia. Hogy mikor halhatott meg, nem tudjuk, mint ahogy arra sincs eddig semmi adat, hogy pontosan mikor születhetett Ügek. Krónikásaink csak azt jegyezték fel vele kapcsolatban, hogy a felesége Önedbelia fejedelem szépséges leánya volt Emese.


XIV. ÜGEK KAGÁN

A sikertelen felszabadító háború után lefutó félszázad, Csaba és Edemen kora, az urbanizálódás korszaka Dentu-Magyariában. Az a nép, amely ötven éven belül majd Kárpát-Magyarországon is egyre-másra fogja kialakítani városközpontjait, (1) a megtelepedés és térfoglalás évtizedei után itt sem marad az, amit a 19. századi tudomány "nomádnak" nevez.

Hogy a kialakuló képlet lakosságának nagyobbik fele, az állattenyésztő jellegnek megfelelően legeltető rideg pásztor, aki a csordák, ménesek és nyájak legelőváltását háza népével együtt követi, ez természetes, hisz az állattenyésztés roppant arányú és külterjes ebben a korban, amikor még a "legnyugatibb" Európa is primitív őstermelő és zömében - disznókat legeltet. Hogy azonban a kialakulóban levő új szabir állam társadalma a maga egészében nem "nomád", azt vitatni sem lehet, hiszen akkora méretezésű társadalom, mint a "dentu-magyar", már csak technikai okokból sem lehet "nomád".

De még kevésbé lehet "nomád" az a nép, amely egy évezredes királyságból vándorolt ki, amelynek a múltban városai, várai voltak s amely a világ legcivilizáltabb és legrégibb s minden más népet megelőző történelmi területéről származik. Dentu-Magyariának számos bizonyíték szerint ipara, mégpedig export-ipara (kard, cserzett bőr, szőrme) és kereskedelme, a szó teljes értelmében külkereskedelme van, amelynek főútvonala a Krím.

A szomszédos Krím- félsziget akkoriban már hat-hét évszázados görög gyarmatvárosai részben görög, részben gót maradványok által lakott kereskedő városok, amelyek Bizánc felé továbbítják az ez időben már egyre élénkebbé váló kazár és zsidó kereskedelem áruit, főleg bőrt, fegyvert és rabszolgát, és a Krímbe két bejárat van. Az egyik a félsziget északi nyaka a Szurozs (Szoros, görögben Sudgea) által védett keskeny földszoros, amely 790-ben kerül kazár tulajdonból a szabirok birtokába, a másik a félsziget keleti oldalán, lévő s a Kubán torkolatánál mindössze egy kilométernyi szélességű tengerszoros, amin komppal lehet közlekedni. Ennek a szűkületnek krimi oldalán fekszik a Kubán-torkolattal szembenéző Kercs, amely nem görög alapítás, hanem még onogur-bolgár eredetű és amely szintén kazár tulajdonból kerül az új nép birtokába, még hamarább, mint Szurozs.

A gyorsan szaporodó dentu-magyariai szabir városok zöme azonban nagyobbik részben a Dnyeper-vonalon, kisebbik részben pedig a Donec-vonalon (2) keletkezik. A tengerparti városok s talán még a Dnyeper legdélibb szakaszának városai komoly valószínűség szerint egykori, de rombadőlt római telepek újraélesztése útján álltak elő (3), de az északibb alapítások határozottan szabir - esetleg onugur- bolgár - létesítmények.

E dnyepermenti városok neveiből, szörnyen eltorzítva, Konstantinos Porphyrogenitos őrzött meg egy néhányat ` már többször említett munkájában (4), és ezek mind a Dnyeper-vonalon feküdtek.

Az első és legdélibb, a már többször említett Zaporog, melyet Konstantinos "Aszpron"-nak jelöl, amely szó, szerinte a besenyők nyelvén "fehéret" jelent, amelyben azonban akárhogy is ejtették a területet megszálló besenyők később, egészen tisztán felismerhető, még Konstantinos torzításában is a "szabir" szó (aszaberon). Ettől északra a következő szabir város valószínű neve Fenyőkáta volt (5), amelyet, ha e sorok írójának etimológiai rekonstrukciója helyes, egy Karakán-káta nevű város követett északnak a Dnyeper mentén. Északnak továbbhaladva a következő szabir város Szalma-káta volt (8) és a következőnek a nevét Konstantinos aránylag tisztán Szaka-káta néven adja (9). A hatodik városnév már megint nehezen hámozható ki a görög torzításból, de a valószínű név Gyana-káta (10).

Feltűnő, hogy Zaporog kivételével ezek az összes városnevek - káta végződésűek, a Magyarországon egyébként ismert és gyakori "Káta" névnek tehát valamilyen konkrét jelentése lehet, amit e sorok írója egyelőre még nem tud. Mivel e városok mindenike - éppúgy, mint a magyarországi "Káták" is - folyóközelben vannak, nincs kizárva, hogy a "káta" szó esetleg az újmagyar "gát" szóval van valaminő viszonosságban. Ezeknek a városneveknek szabir voltát erősen valószínűsíti a tény, hogy az első közülük magát a "szabir' nevet is viseli. Ennek a hat dnyeperi városnak a sorát egyébként hetedikként Kiev zárja le, amelynek "turáni" eredete (Kiev - Kő) ma már kétségtelen (11).

A Donec-völgyi - ma már részben feltárt - szabir városnevek felől nincs, vagy legalábbis eddig még nincs egykorú közlés a birtokunkban, azonban a ma is meglevő "Suwar"-róI majdnem bizonyos, hogy az is a "szabir" szó 12 évszázad alatt eltorzult formáját őrzi. Bármilyen hiányosak is azonban Dentu-Magyaria egykori városai felől az adataink, az, hogy Dentu-Magyariában jelentékeny számú város létezett s hogy ezek legnagyobb része szabir alapítás volt, teljesen bizonyos, márpedig ez eltagadhatatlanul azt jelenti, hogy a "barbár" és "nomád" magyarok akkori hazája a 8. és 9. szd.-ban sokkal urbanizáltabb volt, mint a 8. és 9. szd.-ok határozottan rurális jellegű, paraszti Nyugat-Európája, amely a 10. szd.-ig egyetlen olyan városalapítást sem tud felmutatni, amely nem görög-római eredetű.

A Krím-félsziget északi bejáróját jelentő szűk folyosóban levő Szurozs (Sudgea) birtokba vétele Edemen szabirjai részéről a kazár kereskedelmi útvonal helyett saját útvonal kierőszakolása a krimi görög kikötőkbe, és így aligha véletlen a tény, hogy ezzel a Donec-vidék megszállása és a kovácsközpont Kievbe kerülése esik egybe.

Edemen anyjának rokonságát egyébként a kovarezmi emigránsok jelentékeny számmal követhették Kazáriából (az emigránsok helyzetét, problémáit, pszichózisát mi nagyon jól ismerjük ahhoz, hogy a fenti megállapítást többnek tekintsük hipotézisnél) Szabiriába, ahol az uralkodó félig kovarezmi, sőt emigráns leszármazott és a volt perzsa arisztokrácia és középosztály, nemcsak, hogy semmi esetre sem "nomád", hanem határozottan urbánus ösztönzöttségű. Egyébként is, ha a 20. szd. Magyarországából csak a falvakat és az ötmillió parasztot látjuk és szemléljük, akkor Magyarország földműves parasztnemzet, ha viszont Pestet nézzük ezer kávéházával, színházaival, operaházával, operettjeivel, íróival és színésznőivel, filharmóniájával és dekadenciájával, akkor a kép Páris Franciaországa.

Végül pedig Meotisz is "folyóköz", "Mezopotámia", a kibontakozó civilizáció tehát "parti", akárhogy is él a Donec és Dnyeper közti alföld provinciális lakossága.

De a terjeszkedés során került szabir fennhatóság alá idegen, krimi, alán és az északi terjeszkedés folyamán, főleg a Donec-völgyben, szláv elem is, akik még csak nem is u. n. lovas-népek voltak.

Dentu-Magyaria társadalma tehát sok-foglalkozású, sokrétű és sokkal bonyolultabb annál, semmint, hogy "nomád" lehessen. A későbbi honfoglaló magyarság "nomád" elemeit, főleg majd az Etelközben csatlakozott "onogur" törzsek fogják adni, Kazária nyugati-gyepű népe, a Meotisztól északra, a Don és Donec között elterülő alföld pusztázó határőr-törzsei.

A nyolcvanas és kilencvenes években a gyér adatokból is szemmel látható lendületű terjeszkedés iránya határozottan a Dnyeper-vonal és semmi esetre sem a Don-vonal. A Don-vonal -a 8. szd. folyamán - határozottan és erélyesen kazár ellenőrzés alatt áll és Edemen uralkodásától kezdve száz éven át változatlanul barátságtalan a viszony Kazária és Dentu-Magyaria között. Mivel pedig Kazária a 9. szd. eleje óta határozottan nem imperialista katonaállam többé, hanem határozottan kereskedő-állam, a barátságtalanság alapja minden bizonnyal "kereskedelmi". Dentu-Magyaria Kazária kereskedelmi érdekeit sérti, mégpedig a jelek szerint igen érzékenyen. Mivel pedig Kazária nagy kiterjedésű, erős állam, a tér "nagyhatalma" és számos kis szomszéd nép ura, az a körülmény, hogy Dentu-Magyaria zavaró jelenlétét Kazária "sommásan" nem intézi el, arra mutat, hogy a fiatal államnak jelentékeny katonai ereje van.

Azoknak a szabir törzseknek a számát, amelyek Csaba törzsét követve elhagyták azt a földet, ahol már Herodotos korát jóval megelőző idő óta laktak, nem tudjuk. Mindenesetre az egykor húsz törzset számláló szabir népnek az a része. amely az alárendeltség és szolgaság kilátásával szemben a kivándorlást választotta az arab nyomás fokozódása idején és az elnyomatásba való belenyugvás helyett "asphali"-vált lett, jelentékeny mennyiség lehetett és egész bizonyos, hogy több törzsről volt szó.

Ez az állítás jóval több, mint egyszerű hipotézis, mert erre számos közvetett bizonyíték van.

Az első Konstantinos Porphyrogenitos, aki azt jegyezte hogy a "besenyő vándorlás idején" a szabirok egy része "ad partem orientalem Persidis" visszaköltözött. Ha a szabirságnak Meotiszba vándorolt mennyisége csupán egy törzsére korlátozódott volna, az új törzsszövetséget tervező Megyer törzs, felének leválása után, nem lehetett volna az etelközi törzsek legerősebbike és leggazdagabbika. Márpedig a honfoglaló törzsszövetség legerősebb törzse a Megyer törzs.

A második az a tény, hogy az őstörökök törzsi szövetkezései soha nem állottak két törzsből. A legkisebb törzsszövetségi létszám három törzs, hiszen a törzsszövetségekben az egyes törzseknek különböző volt a funkciójuk. Ezek a tömörülések nem pusztán katonai, hanem gazdasági tömörülések is és a három alapfunkciónak, védelem, táplálkozás, felszerelés, meg kell lennie. A javak cseréje egy szervezeten belül gyorsabb, simább és biztonságosabb. Ha tehát a Meotiszba induló szabirok több törzsből tevődtek össze, számuknak legalább háromnak kellett lennie. Egy ezer kilométeres helycserét egy magános törzs nem hajthat végre. Az új hazát katonailag is meg kell szállni.

A harmadik s legdöntőbb pedig az a tény, hogy a honfoglaló törzsszövetség megszervezői és a honfoglalás irányítói a szabirok voltak, a törzsszövetség szavazás útján választott etelközi vezető-törzse szabir volt, a Megyer törzs feje, és nem az onogur törzsek kendéje lesz majd a választott vezér. A szövetségben a szabirok tehát többségben voltak, hisz ez a törzsszövetség hét törzsből állt, márpedig, mint a mű első részében kimutattuk, a lebediai onogur törzsek száma nem lehetett nagyobb háromnál.

A negyedik tény az, hogy az idegen források szerint, a Dentu-Magyaria-i szabirság vezetője "kagán" címet visel,

13. Az első világháborút megelőző évek folyamán az orosz archeológiai ásatások több helyen (Verkhni-Saltov Smolin, Suwar) tártak fel telepeket a Donec-völgyben, amelyek nem szláv hanem turáni jellegűek s amelyeket kazár; vagy más rokonnép telepeinek gondolnak. Az építkezések idejét a 9.-10. századokra teszik. Mivel ezek ebben az időben sem kazár, sem besenyő építkezések nem lehetnek (kazár építkezések nem lehetnek az időpont miatt, besenyő építkezéseknek meg túl koraiak volnának, amennyiben a besenyők egyáltalán építkeztek), dentu-magyariai építkezéseknek kell lenniök.

14. A kievi kovácsipar a 10. és 11. századokban éri el tetőpontját és a magyarok távozásakor visszamaradt szabir mesterek és leszármazottjaik folytatják: (v. ö. számos kievi és Csernigovi (egykor Győrnek hívták, Konstantinos "Gyra"-nak írja) lelettel).

1. A magyar történettudomány szinte ráerőszakolta köztudatunkra, hogy városainkat német telepesek alapították. Az a körülmény, hogy a hegyvidékek lakosságának, bárkik is legyenek, iparból és kereskedelemből kell élniük és ez szükségképpen jelent urbanizálódást, szemben az agrárkultúra lehetőségű alföldekkel, optikai csalódást okozott, az pedig, hogy a bevándorló elem a perifériákra szorult, növelte ezt a csalódást. Miskolc, Kassa, Eger, Esztergom, Győr, Fehérvár, Csanád, Buda, Veszprém, Gyulafehérvár, Szeged Kikinda még részben avar vagy éppen hun alapítású városok s a honfoglalást követő "pogány" évszázad cáfolhatatlanul magyar alapításainak száma igen nagy (Solt, Kál, Szolnok, Tarján, Keve, Tur, Nagyvárad, Tarcal Abasár, Heves, Gyöngyös, Üllő, Jutas, Káta, Doboka, Bonyhád, Kálló, Salgótarján, Megyer stb., stb.)

2. V. ö. az előző fej. 13. sz. lábjegyzetével.

3. Ezek a városromok nagy részben fel vannak tárva és római eredetük megállapítható.

4. De Administrando lmperio, c. 37. Ezekről a "besenyő" városokról az idézett forrás, mint akkoriban már elhagyatott (Kr. u. 347) városokról beszél, a besenyők tehát nem alapíthatták őket, viszont az általa adott nevekről azt állítja, hogy ezek besenyő nevek.

5. Mivel határozottan nem besenyő alapításról van szó a szóban forgó város, mint a többiek is, csak szabir város lehet, már csak neve miatt is, még akkor is, ha esetleg régebbi onogur- bolgár eredetű helységekről van szó.

6. Konstantinos munkájának idézett helyén "Toüggátai" szó áll!

7. Az idézett helyen "Krachnakátai".

8. Az idézett helyen "Salmakátai"

9. Az idézett helyen "Sakakátai"

10. Az idézett helyen "Giaionkátai"

11. Kiev magyar alapításáról jelen fejezetben még bőségesen lesz szó s a névnek a "kő" szavunkkal való azonosítása immár nemzetközileg elfogadott tény.

12. Talán a rejtélyes "asphali" szó éppen erre az exodusra vonatkozik, amely "bilincsekből való szabadulás" volt. Talán a vazallus-sorsot nem vállaló szabir részleg egy jelzővel különböztette meg magát a többitől s ezt fordította Konstantin "asphali"val.

13. A kazárok 834-ben bizánci hadimérnökökkel egy nagy erődrendszerűt létesítenek a Don alsó szakaszán Sárkhel nevű árumegállító helyüknél.( vámhely). Sárkhel Fehérvárt jelent, ami ómagyar szó. Sár annyi régi magyar nyelven, mint " fehér" (v.ö. sárarany-fehérarany, Saroldu (Géza fejedelem felesége) "fehér menyét" stb.), a hel(y)" végződés viszont igen közönséges nálunk vásár- és vámközpontok megjelölésére (v. ö. Vásárhely, Szombathely( itt szombat volt a vásár- és vasárnap) szerdahely ( itt szerda volt u.a.) Csütörtökhely, Sarkhel is vásár és vámhely volt.

A negyedik tény az, hogy az idegen források szerint, a Dentu-Magyaria-i szabirság vezetője "kagán" címet visel, ami több törzs irányítására utal, de erre utal az is, hogy "alkirályuk" kovácskirályuk", azaz "tarchun"-juk (Tarján) is van éppúgy, mint a kazároknak. Két másik törzsi név a Jenő" és a "Gyarmat" szintén dél-kaukázus-káspi vidéki őstörök szavak éppúgy, mint későbbi, honfoglaláskori vezetőik (Ond, Tas) nevei is.

Az ötödik tény az, hogy a szabirok olyan komoly problémát jelentettek a kazár birodalomnak, hogy az erődművekkel lesz kénytelen megerősíteni az Alsó-Don vonalát ellenük (13) és ez arra is mutat, hogy létszámuk komoly erőt jelentett. Ezzel az adattal, mellesleg érdemes egy kissé részletesebben is foglalkozni.

G. Vernadsky, a yale-i egyetem orosz származású professzora, Ancient Russia c. történész körökben egyébként közismert könyvében egy egész elméletet épít fel erre az egyetlen adatra, és egy egész, természetesen szláv államot hoz létre ebből az egyetlen tényből amely állam szerinte az első normann-orosz állam a történelemben, amelyből majd Oroszország kibontakozik és amely államot ő "First Rus Kaganat"- nak első orosz kaganátusnak nevez, tekintet nélkül arra, hogy a "kagán" szó sem nem normann, sem nem szláv, hanem ogur-török szó azzal a fogalommal fogalommal együtt, amit az jelent. Ez az "első orosz kaganátus " pontosan Meotiszban, Dentu- Magyaria területén van az általa szerkesztett térképen, amelyen a Don- Dnyeper vidéke csakúgy hemzseg a szláv "törzsektől" a 9. szd.- ban. Vernadsky professzor ugyanis rájött arra, amire a "céhbeli" magyar történettudomány nem jött rá, hogy t. i. a kazárok ezt a nagyarányú és költséges erődrendszerűt nem létesíthették saját onogur - vagy mint Vernadsky írja "magyar" határőrvidékükkel szemben (14), ebben a térben tehát, a kazár birodalom tőszomszédságában egy ellenséges politikai képletnek kellett lennie. Mivel pedig Lebedia ez nem lehetett, itt nyilván egy normann-orosz képződménynek kellett lennie - mondja Vernadsky. Vernadsky professzornak abban, hogy itt egy, a kazárokkal ellenséges képződménynek kellett lennie, tökéletesen igaza van, hiszen Hómannak az az állítása, hogy ezt az erődművet a lebediai onogur törzsek fékentartására létesítették volna, már csak azért is elfogadhatatlan, mert Lebedia Sarkeltől jóval északabbra, a nagy Don-kanyarban terült el. Arra azonban, hogy ez az ellenséges képződmény egy orosz kaganátus volt, Vernadskynak abszolúte semmi kútfőbizonyítéka, de még csak halvány jele sincs

Ez az "orosz kaganátus" kizárólag Sarkel felépítésének adatára épül.

Vernadsky ezt érzi is és ehhez a rendkívül merész hipotéziséhez fantasztikus szívóssággal kutat az egykorú arab és bizánci kútfőirodalomban "bizonyítékok" után és ezzel a nagy kutatótevékenységgel örökre lekötelez bennünket. Vernadsky lényegében elvégezte azt, amit a mi történettudományunknak kellett volna elvégeznie. Bebizonyította, hogy Lebedia mellett itt még egy hatalmi képlet létezett. Hogy ő ezt egy "Rus Kaganatenak" állítja, az más kérdés. Hogy mit végzett és miket állapított meg Vernadsky ezen, a számára olyan fontos területen, azzal érdemes kissé behatóbban foglalkozni.

Az első dolog amit megállapít, a szabirság létezése pontosan ebben a térben, Meotiszban. Ő ezeket a szabirokat normannoknak, közelebbről svédeknek állítja és nevüket -ő szlávosan szavardoknak nevezi őket -a svéd "svert" (angolban sword) szóból származtatja azon az alapon, hogy ebben a térben a 9. szd.-ban kardgyártási ipari központ van. A dél-kaukázusi kovácsolási rendszerű szerint készült kievi kétélű kardok a korban igen ismertek, honfoglaláskori magyar sírokban is előfordulnak, azonban természetesen nem svédek csinálják őket.

Vernadsky szerint ezek a normann-svéd "szavardok" a 8. szd. harmincas éveinek végén érkeznek ide Skandináviából s a besenyő invázió idején - mikor őseink elhagyták ezt a területet, a dél-kaukázusi térbe vonultak. Állításának igazolására Konstantinos Porphyrogenitos előttünk igen ismert mondatára hivatkozik, hogy a mi szabir őseink egy része "ad orientem partem Persidis" költözött. Ezt ő a svédekre, a "Rus Kaganate" megalapítóira vonatkoztatja és bármennyire udvariatlan dolog is ez részemről, de meg kell állapítanom, hogy Vernadsky tudatosan félre akarja vezetni olvasóit, ez ugyanis nem lehet jóhiszemű tévedés. Vernadsky átolvasta a tudós bizánci császár könyvének ezt a fejezetét (38. fej.), és rögtön a fenti közlés után olvasnia kellett ezt a mondatot is: "Ad Turcos (tehát már csak ezért sem lehetnek svédek!) vero ortum verses in Persidis partibus habitantes, negotiatores suos (t. i. a magyarok) mittunt etiam nunc ii qui occidentem incolunt predicti Turcae invisuntque illos et responsa saepe ab illis per hos accipiunt". Konstantin görög császárral Árpád unokája, Tormás közli ezeket. S azt is, hogy őseinket "non sed Turcae sed Sabartoeasphali", nem törököknek, hanem szabirokak nevezték.

Bizonyítékok után kutatva az ő "Rus Kaganatejának" létezéséhez, felfedez ugyancsak Konstantinos könyvében értesítést arról, hogy ebből a térből 838-ban egy követség érkezett Bizáncba, ahol ez a követség a kazárok ellen próbált valaminő egyességet létrehozni, azonban sikertelenül, sőt a követséget az Alduna-Krim térben folyó háborúskodás ürügyével a bizánci udvar haza sem ereszti ( Annales Bertiani, anno 839), hanem Jámbor Lajos frankrómai császárhoz küldi, kerülő úton jussanak haza, itt azonban fogságra vetik őket. Vernadskynak nem üt szeget a fejébe, hogy a következő évben, 839-ben, a "magyarok" bolgár szövetségben támadást intéznek egy aldunai bizánci vállalkozás ellen, amelyben "vereséget szenvednek" és a következő évben 840-ben befejezik a kievi erőd építését, amelyet Keö (Keve), Csák és Geréb (15) hadnagyok irányítanak, ezek az események tehát nyilvánvaló összefüggésben vannak egymással. Az a 838-i követjárás a szabirok követsége lehet, így ezeknek a "szabiroknak" valamilyen összefüggése a magyarok", 839-i támadásával erősen valószínű. Vernadskynak nem ez jut az eszébe, hanem egészen más. Mivel a szóban forgó kútfőben, Konstantinos Porphyrogenitos 140 évvel az eset után írt könyvében nincs megadva a követek nemzetisége - és mivel nincs megírva, hogy kicsodák, miért ne lehetnének ők Rusok -Vernadsky siet megállapítani, hogy ezek valószínűleg az ő "Rus Kaganatejának" a követsége voltak, tehát az ő "First Rus Kaganateja" - létezett (16).

Van azonban Vernadskynak erre még két másik egykorú bizonyítéka is. Természetesen ugyanilyen meggyőzőek, mint ez.

Ugyancsak bizánci forrásból Vernadsky felfedez egy adatot, amely szerint a bolgárok 773-iki támadása alkalmával a bizánciak ellen, V. Konstantin császár, miután a rendes flotta nem képes a bolgárokat visszaverni, saját személyes "orosz" flottájával is beleavatkozik a harcba, Vernadsky megállapítja, hogy ez az első eset, amikor az "orosz" név történelmi forrásokban megjelenik, és ez a speciális "orosz" flotta nem származhatik máshonnan, mint az ő "Rus Kaganatejából", nemcsak azért, mert az, lévén az Azóv-régióban, bizonyára hajózó állam (és persze jobb hajói vannak, mint a bizánciaknak olyannyira, hogy a császár udvari flottáját sem bizánciak készítik), hanem azért is, mert ebben az időben még "orosz" - Rus - államképződés sehol máshol nincs. Az igaz, hogy Anasztáziusz vatikáni könyvtáros, aki az eredeti görög szöveget latinra fordítja -s aki mint görög ember, nyilván tud görögül - a szöveget úgy fordítja, hogy a császár személyes vörös flottájával is beleavatkozik a harcba, a döntő szó, "rossia", ugyanis görögben "vöröst is jelent meg "oroszt" is, sőt "vöröst" előbb jelentett, mint "oroszt" és erre Vernadsky figyelmét fel is hívták, mindezt azonban ő nem akceptálja, mert bizonyos forrásokból tudja, hogy "az oroszok szokása volt a hajókat vörösre festeni", tehát a "Rus Kaganate" igenis létezett. A vörösre festett orosz hajókat e sorok írója el is hiszi Vernadsky professzornak, csak éppen azt nem látja ebből, hogy miért helytelen Anasztáziusz fordítása. Nem volt külön császári flotta "vörös flotta". A bizánci udvari etikett minden a császár felséges, sőt isteni személyével összefüggő dolog biborszínű, vörös, "rossia", szóval volt, még az ágynemű is, és ezt az adatot kollegális tisztelettel ezennel felajánlom Vernadsky professzornak, mint további bizonyítékot a "Rus Kaganate" létezéséhez.

Másik egykorú kútfőbizonyítéka még meggyőzőbb. Egy arab író, Ibn Kordadbeh (Vernadsky írásában Khurdadhbih) 847-ben írt könyvében beszámol arról, hogy Rus kereskedők Bagdadba szállítanak árukat. Kordadbeh nem írja meg honnan, csak leírja az útvonalat, amit használnak. ADonon jönnek addig a pontig, ahol a legközelebb folyik a Volgához (ez a pont a mai Sztalingrád), itt szárazföldön szállítják át az árút a ca. 85 km-es távolságon a Volgára, ott átrakják hajóra és a folyó alsó-forrásán, majd innen a Káspi-tengeren viszik az árút Bagdadba. A szövegből nyilvánvaló, hogy ezek a kereskedők északról, az akkor még egyetlen civilizált pontról, Novgodból ereszkednek le a Donon, majd a Volgán tovább. Ez adat Vernadsky professzor Azov-vidéki "Rus Kaganateja" tekintetében így használhatatlan volt. Mivel azonban Vernadskynek mindenképpen "bizonyíték" kellett, kitöprengte, hogy miért ne mehettek volna ezek a "rus" keskedők felfelé a Don-folyón Sztálingrádig és onnan fent leírt úton lefelé tovább. És Vernadsky professzornak ebben megint igaza volt, mert egy folyón felfelé is lehet utazni. Az említett forrásban azonban, amelyet ő francia fordításban olvasott ez a kifejezés van: "descendent le Don" és ez határozottan "lefelét" jelent. Vernadsky professzor azonban, mint alapos tudós, végére akart járni ennek az adatnak s megnézte a kútfőadatot arab eredetiben is; és ott azt a szót találta "sar", ami nem azt jelenti, hogy "leereszkedni" (descendant), ami a francia szövegben van, hanem csak azt, hogy "menni", márpedig ezt lehet felfelé is, tehát "Rus Kaganate" létezett. Igen ám, de itt megint volt egy kis hiba. A forrás arab szerzője ugyanis azt is közölte, hogy a kazár vámot ezek a "rus" kereskedők "Khamlij"-ban, a kazárok volgai árumegállítóhelyén fizették, márpedig, ha az Azov- régióból jönnek, a doni árumegállítóhelyen, Sarkhelben kellett a vámot fizetniök, hiszen alulról felfelé, Sarkhelen kellett keresztül hajózniok. Vernadsky professzort legyőzni azonban nem lehet. Megállapította, hogy 847-ben ez a bagdadi író valószínűleg még nem tudott Sarkhel létezéséről, hiszen azt a kazárok csak 835-ben építették, ezért írta tehát Ibn Kordadbeh a volgai Khamlijt a doni Sarkhel helyett, tehát az azovi "Rus Kaganate" - létezett. Viszont ez a konokság - bármennyire is imponáló az a szívósság, amellyel a szlávok koraközépkori történelmet építettek maguknak a semmiből - már gyerekes volt. Sarkhel várát valóban 834-35-ben építették, de vámhely itt 790 óta már létezett.

Szóval az azovi "Rus Kaganatenak" sehol az egykorú forrásokban semmi nyoma. Konstantinos Porphyrogenitos az ő sokszor idézett művének 10. fejezetében úzoknak nevezi az itt lakó népet, az úzok azonban szintén türk népek, és a sok türkfajta nép között a bizánciak nem ismerik ki magukat. Egyébként az "as" (chus) szó - gyűjtőnév.

Minderre nemcsak azért tértünk ki részletesen, mert ez is egy bizonyítéka annak az állításunknak, hogy Dentu-Magyaria és Lebedia két külön képződmény, hanem azért is, hogy bemutassuk, hogy hogyan kezelik a forrásokat a nemzeti alapon álló történettudományok. Természetesen távol áll tőlünk, hogy Vernadsky tudományos módszerét példaképül állítsuk a magyar történettudomány elé. Nagymúltú népünknek ilyesmire nincs is szüksége. Egy nép történelme azonban erkölcsi vagyon, amit minden hű fia gyarapítani törekszik és amióta a szláv ambíció propagandává torzította a történettudományt és divatba jött más népeknek nemcsak anyagi, hanem erkölcsi birtokállományát is eltulajdonítani, résen kell lennünk, mert nem az az igaz ami igaz, hanem amit a világ igaznak tart.

Az eddig felvázoltak alapján talán minden merészség nélkül tehetjük a dentu-magyariai szabir törzsek mennyiségét 6-7-re s ezeknek a kisebb, vagy nagyobb-fele térhetett vissza a besenyő-vész idején Szabirföldre.

Mindenesetre Dentu-Magyaria sokkal nagyobb és jelentősebb, mint Lebedia. Dentu-Magyaria számos jel szerint állam, és lakóinak műveltsége, életformája és életszínvonala sokkalta magasabb, mint a kazár nyomás és a terhes katonaélet miatt kulturálisan fejlődni nem tudó onogur törzseké, amelyek legalább 200 évvel vannak hátrább a szabiroknál. A szabirok egy évezredes országból érkező telepes-pionírok, akik nem egyszerűen csak legeltetnek, hanem civilizálják is e tájat.

A szabir letelepedés, mint a gyors terjeszkedés mutatja, nem egyszerűi és lezárt bevándorlás volt, hanem állandó lehetett az átszivárgás az anyaországból, hiszen a Meotis a délkaukázusi térnek tőszomszédságában van. A lakosság tehát gyorsan jelentékennyé növekedhetett és az a nép, amely már 700 évvel előbb a Kuma régióban létesített gyarmatára is telepített városokat, itt sem lehetett "nomád". Diplomáciai tevékenysége Bizánccal, Bolgáriával, Kazáriával mindenesetre olyan képletre mutat, amit ma úgy hívunk "állam" s ugyanerre mutat export és tranzit-kereskedelme is. Kiev a 9. szd. közepén már árumegállító hely és a sarkheli árumegállító hely megerősítése kereskedelmi versenyre mutat a két szomszédos állam között.

Dentu-Magyaria létrejöttében és egész karakterében nem más, mint gyarmat, amit egy politikai okokból kivándorló szabir kirajzás hoz létre egy nagy és régi családnak vállalkozó szellemű legfiatalabb fia vezetése alatt, valami olyan, mint a görögöknek volt Szicília, vagy föniciaiaknak Karthágo.

14. Sarkhel közel van a Don-torkolathoz, Meotisszal szemben Lebedia pedig több, mint 100 kilométerrel feljebb észak felé kezdődött és 6-700 kilométerrel feljebb végződött. Ez a kanyar akkora, mint Csonka-Magyarország. Hóman Bálint azt állítja a Magyar Történetben (I. köt. 60. lap), hogy valószínűleg ez volt az onogur törzseket féken tartó kazár hadsereg főhadiszállása. Fel említem, hogy az erődrendszerű a Don bal partján tehát nem a meotiszi oldalon épült.

15. A három név a Kievi Krónikából való, ahol "Kyj", "Shchak" "Khoriv" néven vannak feljegyezve. Egyik sem szláv szó és jelentésük az orosz történészeknek már sok fejtörést okozott. A Schak"-ot a Csákkal Vernadsky azonosítja, nem én. A három név mellesleg mint ó-orosz mondahős került bele a 12. században Kievi Krónikába, mint Kiev megalapításának mondai magyarázata. A három furcsa nevű személy három herceg-testvér, akik három kievi dombon három kastélyt építenek és így keletkezik Kiev. A nevek után ítélve a három személy a Tarján-törzs egy-egy nemzetségének tagjai.

16. Mellesleg Konstantinosz a "Rus megjelölésen határozottan nem szlávokat, hanem normannokat ért, akiket megkülönböztet a szlávoktól. (i. m. 9. fej.)

Hogy mikor tűzi ki Edemen fia, Ügek kagán a hét lófarkat zaporogi kamlikjának kapuja elé, csak hozzávetőlegesen tudjuk megállapítani.

Apja születésének ideje reális valószínűséggel tehető az arabok elleni 764-iki háborút követő esztendőre, hiszen Csaba ebből a hadjáratból hozza haza a "kovarezmi feleséget", Ügek tehát hozzávetőleges becsléssel 784-789 között születhetik (17). Uralkodásának kezdetét 810-815 közötti időre kell tennünk (18).

Ügek mozgalmas kagánkodása korában az a terjeszkedés, amely már apja idejében folyt, szinte szünet nélkül folyik tovább.

Edemen szerzeményei, a Krímbe vezető bejáratban Szurozs, amely kazár kézből kerül szabir kézbe 790-ben és a Felső-Donec régió fokozatos megszállása 790-800 között (19), tovább bővülnek Ügek idejében, aki már rendszeresen és szabályosan, a szó szoros értelmében intézményesen csinálja azt, amit a "külpolitika" szóval jelölünk.

Egyáltalán, Ügek alakja, ahogyan az az egykorú adatokból kiemelkedik, egészen más, mint az a ködbevesző ősi figura, amit az Emese-mondából nyerünk. Első konkrét adatunk felőle, hogy a 818-820. években hadiállapotban áll a bolgárokkal s tevékenysége a bizánci politika éles szemét sem kerüli el. Konstantinosz Porphyrogenitosz sokszor idézett művének 10. fejezetében ez a nyilvánvalóan régebbi munkákból kompilált mondat van: "Tudni kell, hogy az aszok indíthatnak háborút a kazárok ellen, mivel a közelükben élnek" (20). Ezeknek az "aszoknak" kagánjuk van (Chacanus ) és a megjegyzés nem Konstantinos korára, hanem a 9. szd. elejére vonatkozik. Ezek az aszok nem lehetnek Lebédia onogurjai, mert azok "türkök", de nem lehetnek a köztudat szerinti úzok sem, mert azok ebben az időben még a Káspin túl élnek. Ezek az úzok csak a szabirok lehetnek. Vernadsky professzornak az az állítása, hogy ezek oroszok "rus"-ok lettek volna, tarthatatlan. Erről a meg nem nevezett "kagánról" viszont az Annales Bertinianinak 839. évi feljegyzése is említést tesz Jámbor Lajos udvarában egy bizánci követjárás kapcsán (21). Ez az időpont Álmos előttről való, amikor kievi normann állam még nincs.

Amikor Harun-al-Rasid utóda, Mamun kalifa, 825-ben döntően megveri a kazárokat, Dentu-Magyaria külpolitikai viszonyaiban igen nagy változás áll be. A katonailag meggyengült Kazária védekezési politikára tér át, 834-35- ben kiépíti védővonalát az Alsó-Donon, ami arra mutat, hogy kereskedelmi vonala a Fekete-tengerre veszélyeztetve van. Három évvel ezután a szabirok egy követsége már kazárellenes szövetséget ajánl fel Bizáncban. A bizánci- kazár barátság azonban Sárkhel építése óta szilárd, ez biztosítja Krimet Bizánc számára és Ügeknek nemcsak felkínálkozását utasítják el, hanem bizonyos ürügyekkel követeit sem engedik vissza, hanem nagy kerülővel a frank birodalom felé irányítják őket császári kísérettel, ahol börtönbe kerülnek. Ügek erre bolgár szövetségben támadást intéz Bizálnc aldunai telepei ellen (839) amelyeket, bár a támadást visszaverik, Bizánc kénytelen kiüríteni (22).

Ugyanebben az időben épít várat ( 838-39 ), illetőleg kapcsol össze több kisebb erődítmény sáncokkal Ügek Kievben. Nem kétséges, hogy a kievi erődítmény létesítése Ügek felelete Sarkhel építésére és az sem kétséges, hogy ez az itt már kisebb várak védelme alatt egy idő óta működő s gyorsan fejlődő szabir kovács-központ és vásárhely védelmére szolgál a kazár birodalom onogur határőrvidékével szemben. A vár és város nagy ipari, kereskedelmi és stratégiai fontosságát jellemzően világítja meg az a körülmény, hogy ennek a Felső-Dnyepert és a Desznát egyaránt ellenőrző erődítménynek védelmét és irányítását Ügek tulajdon fiára, Álmosra bízza, aki az erődítések és vár elkészültekor, 20 vagy 2I éves korában, 840-ben ideköltözik és tíz évig itt is fog maradni (23).

Természetesen az Ügek által létesített kievi vár esetében nem szabad a későbbi nagy kievi várra gondolni, amely a következő évszázadok során apránkint bővült ki (Az első nagyobb arányú bővítést Szvjatoszlav (980-1015) fogja eszközölni). Ügek vára nem volt más, mint a már meglevő Csák, Keve és Geréb-féle erődök (Szt. András-dombon, a Kiselevka-dombon és a Cyrill-utca (ma Frunze-utca) környékén) falakkal és várárkokkal való összekapcsolása. A mű egy háromszög-alakú erődítményt adott, amelynek három csúcsát és védőművét a három eredeti erőd jelentette.

Egyébként mind a három erődnek külön-külön temetője (nemzetségi-temető) volt.

Dentu-Magyaria kiterjedését egyébként beszédesen mutatja nemcsak az; hogy Kiev Zaporogyetól, a fővárostól mintegy 400 kilométernyire van s a kettő között Konstantinos öt feljegyzésre érdemes városról tud, hanem az is, hogy még Kieven túl is van dentu-magyariai erődítmény, amely Konstantinos Porphyrogenitos szerint minden valószínűség szerint aGyőr nevet viseli (24). (Ez a Konstantinos által említett Győr eredetileg talán a Nyék törzs központja, a Nyék kánjának székhelye lehetett és a Nyék csatlakozása során került Dentu-Magyariához. Mindenesetre, valaminő összefüggésben volt Kievvel és ez az összefüggés később is, a magyarok elvándorlása után is, Kiev normann korszaka idején is megmaradt. ) Az északi irányba való előrehatolás közvetlen oka a Felső-Donec-régió vasérctelepei, ahol, mint már előző fejezetünkben rámutattunk, az orosz archeológiai ásatások szabir telepeket tártak fel, amelyek egyikét pl. még az első világháború előtti időben is "Suwar"-nak hívták. Ezek viszonylagos közelsége helyezi a szabir kovácsipar központját Kievbe (25).

A kievi kovácsipar honfoglalás-előtti történetünknek egy fontos, komoly, de eddig még kellően fel nem dolgozott fejezete. Európa gazdaságtörténetének "Nagyipar" című fejezete nem Nyugat-Európában a 14. szd.-ban kezdődik, hanem itt. A kievi kard a 9. szd. második felére már világkereskedelmi exportcikk lesz. A Kárpátok ölén az új hazát a magyarok majd itt készült kardokkal fogják elfoglalni. Kievet a kardok teszik híressé.

A kievi kardok egy ideig az ősi szabir vagy ha úgy tetszik magyar formára készülnek. Ez egy 78 cm. hosszúságú, enyhén hajlott penge, amelynek felső végén, a rövid keresztvas fölött a kard vonalához képest egy kissé tompaszögben hátrafelé hajolva van a markolat, nem egyenesen mint ma. A penge alsó harmada elvékonyodik, kiszélesedik s kétélű, hogy a csapás után az emeléssel fogáscsere nélkül vágni lehessen vele (az ellenfél lovának a hasát). Mikor aztán az exportra gyártás fokozatosan kialakul, erre a célra egyenes markolatú, kétélű kardokat is kezdenek gyártani.

A kardkovácsolás ősi szabir ipar, ez a nép talán a nevét is a szablyától kapta, amely szó nem a német Säbelból származik. Ez az ipar a Kaukázusban a szumir idők óta folyik, hisz a vaskor Elő-Ázsiában évszázadokkal előzi meg "európai" vaskort. Nagy Sándor bámulva nézi a kaukázusiak vaskészítményeit. A derbenti és Terek-völgyi "zárok" roppant falainak köveit vaskapcsok tartják össze.

A vasipar olyan fontos eleme a Káspi- népek törzsszövetségeinek, hogy annak irányítója és főnöke, a "tarchán", vagy magyarban "tarján", a "kovácskirály" rangban mindjárt a kagán és a horka után következik és a kagán törzse mellett, rangban és fontosságban a kovácsok (bányászok, kohászok) törzse, a tarján törzs a második.

Dentu-Magyaría kovácsiparának kiépülése Edemen korában indul meg. A nyersvasat eleinte a Kaukázusból szerzik be, amíg rá nem jönnek, hogy a Felső-Donec-vidékén vasérc depozitok vannak, ahonnan a nyersvas a Deszna folyón Kievbe szállítható. A kievi műhelyek a nyolcszázas évek elején keletkeznek - talán szláv kezdemények is vannak ezen a vidéken - s a század első harmadára már teljes üzemben vannak. Ennek védelmére és biztosítására építteti Ügek a várat, amelynek eredeti neve talán Keve Iehetett (26)...

Álmos körülbelül egy évtizedet tölt Kievben. Távozásának okát és körülményeit egyelőre nem tudjuk, de minden valószínűség szerint ez Ügek halálával függ össze. Álmosnak atyja örökét, a kagánok méltóságát kell átvennie. Egyetlen, vagy legidősebb fia, Árpád, ez időben, 850-ben tíz év körül lehet, Kievet tehát idegenre kell bízni és ez az idegen minden logika szerint - amint látni fogjuk - az apósa lesz egy időre.

Ha mindezekből szabad Ügek halála idejére következtetni, 850-től Álmos a kagán és az fog maradni negyven éven át, míg a besenyő nyomásra ki nem kell üríteni Dentu-Magyariát.


XV. ÁLMOS /819-893/

A több, mint 3000 oldalas Hóman-Szekfü-féle Magyar Történetből, más egyebek mellett, a fenti című fejezet is hiányzik. Az a "Magyar Történet", amely a frank határőrvidék Pribina nevű alkalmazottjával, "Pribina pannóniai herceg" alcím alatt egy külön oldalnyi terjedelemben (83-84. lapok), Szvatoplukkal "Szvatopluk morva herceg" alcím alatt szintén egy oldalnyi terjedelemben (85-86. lapok) foglalkozik, de külön alcímek alatt foglakozik pl. "Rasztiszláv morva herceggel" (mintegy háromnegyed lap) és "Kocel pannóniai herceggel" is (mintegy kétharmad lap), Magyarország megalapítójának apját - néhány sornyi kommentár nélküli Kézai krónika-idézeten kívül - mindössze három helyen "említi". Két esetben más egyéb kapcsán egy-egy mellékmondatban, harmadszor pedig így: ". .. (a) nagy vállalkozás előestéjén - régi szokás szerint -áldozattal fordultak istenükhöz s az ősök varázshatalmú szelleméhez. A nemzetségi totem (!), a szent Turulmadár inkarnációjaként tisztelt öreg Álmost áldozták fel, hogy varázsereje, bölcsessége és bátorsága a földi béklyótól szabadulva, fia lelkébe költözzék s azt betöltve, az ifjú fejedelmet képessé tegye nagy feladatásnak meg oldására" (1).

Az Álmos személyével szembeni indogermán érdektelenség még csak nem is nemzeti kegyeleti szempontból érdemel szemrehányást. Annak a történelmi alaknak a negligálása, akiről az orosz-amerikai Vernadsky professzor többet elmondott a világnak, mint az egész magyar történettudomány együttvéve, tudományos szempontból érdemel meg minden szemrehányást.

Álmos őstörténetünk kulcsa és döntő kérdése. Az Álmos-komplexum felderítésével és tisztázásával felgöngyölíthető egész őstörténetünk, hiszen a magyar múlt helyes rekonstruálása azon fordul meg, hogy szabir volt-e Álmos, avagy onogur, és történettudományunknak minden áron, és mindenekelőtt ezt kellett volna tisztáznia. Erre azonban a világosi fegyverletételtől Budapest elestéig eltelt 98 esztendő nem volt elég. Történettudományunk 98 esztendős megrázó meddősége Álmossal kapcsolatban csak a rituális gyilkosság "tudományos" megállapításáig volt képes eljutni.

Álmos természetesen történelmünkben sokkal több, mint egy 74 éves korában lemészárolt tehetetlen öregember szomorú árnyéka. Álmos a 9. szd.-ban fél évszázadon keresztül a vezetője volt annak a népnek, amelynek 9. szd.-i sorsa bennünket legjobban érdekel.

Álmos születési idejét Vernadsky is, Macartney is, egymástól teljesen független adatösszevetések alapján, Kr. u. 820-ra teszik (a magyar történettudomány ettől a hipotézistől tartózkodik), mivel azonban krónikáinkban van egy 819-es dátum - Ügek házassága idejeként megölve - ami a népemlékezetből kinőtt szép Emese-mondának alapbázisával (a hosszú időn át várt fiúgyermek) kompatibilis, a dátum majdnem bizonyosan Álmos születésének dátuma. Sőt, e sorok írója - bélyegezzék bár merésznek hipotézisét - egy lépéssel továbbmegy s a fenti dátumhoz azt is hozzáteszi, hogy Álmos minden józan valószínűség szerint Zaporogyeban született (2).

Férfivá érésének utolsó évei Dentu-Magyariának rendkívül figyelemreméltó korszakára esnek.

A Kazária és Dentu-Magyaria közti viszony, amely az előző évszázad hetvenes évei óta egy percre sem melegedett fel a "barátságosság" fokáig, sőt Szurozs elfoglalása óta határozottan ellenséges, 810 óta, amikorra Ügek kagánkodásának kezdete tehető, egyre gyakoribb konfliktusokhoz vezet. Ezek a konfliktusok minden jel szerint kereskedelmi természetű összeütközések, amelyek valahogyan Szurozzsal lehetnek kapcsolatban, mert a kazárok Szurozs elfoglalása évében létesítenek árumegállító helyet Sarkhel-ben, magyarul Fehérhelyen (3) s talán nem merész következtetés, hogy Sarkhel tulajdonképpen Szurozs előző szerepét vette át.

Az új kazár vámhely azonban a Meotisz tőszomszédságában a szabiroknak valósággal a szájában van, hisz az Alsó-Don jobbpartja és a Kubán vidék már szabir terület s a folyót mindkét nép kereskedői és hajósai használják. Súrlódásokra tehát bőséges az alkalom és egyáltalán nem távoli a feltevés, hogy az alsó-doni szabir határőrség csendes, vagy hangos asszisztenciája mellett a dentu- magyar kalózok meg-meglátogatják az árumegállító- hely gazdag raktárait, hiszen a Don torkolatvidékének mindkét oldala szabiroktól lakott terület le egészen a Kubánig (4).

Ez a helyzet lassan odáig fajul, hogy 834-ben a kazárok bizánci építőmesterekkel egy erődrendszerűt kénytelenek az exponált helyen fekvő Sarkhel köré kiépíteni, sőt a kazár kereskedelmi érdekek hathatósabb védelmére kazár-bizánci- egyezmény is jön létre, mert, nyilván kazár támogatással, Bizánc 835-ben újra birtokba veszi a már 705 óta független Chersont, amelynek kormányzójául a sarkheli építkezések Petroniusz nevű vezetőjét nevezik ki. Chersonban a kazárok minden valószínűség szerint kereskedelmi preferenciákat kapnak s ez a dentu- magyariai külkereskedelemre vámterheket jelent.

Kazária részéről van azonban másik retaliáció is és ez a messze északon fekvő védtelen Kiev szabir kovácsiparának állandó zaklatásából áll, amit a kazár kormány nyugati határőrvidékének onogurjaival hajtat végre. Ez viszont Ügek kagánt szorítja védekezésre, aki egyrészt Kievet építteti ki erőddé, másrészt Bizáncban próbál kazárellenes preferenciákat kapni (838. évi követjárás), sikertelenül végül pedig a Kievet és a donec-vidéki vasbányákat zaklató onogurokkal törekszik szorosabb viszonyt kiépíteni.

Amilyen sikertelen volt a bizánci kísérlet, olyan sikeresnek bizonyul ez.

A Don-Donec közén elterülő alföldön élő három, vagy esetleg négy onogur s az ellenőrzésükre közéjük tett egy kök-türk-törzs ekkoriban már (830-as évek) 150 éve él kazár uralom alatt ( 684 óta) , ez azonban nem elég hosszú idő ahhoz, hogy az onogur népemlékezetből elmosódjon a keserű tény, hogy a dédapák nem szolgai gyepű-népe, hanem a gazdag középpontot megszállt urai voltak annak a nagy országnak, amelyet dédszüleik korában még nem "'Kazáriának", hanem "Onogoriának" neveztek. Ezeknek a törzseknek a közérzülete valami olyasmi, mint a múlt század magyarjaié volt Ausztriával szemben. A kazárok ellen hangolni őket tehát egyáltalán nem nehéz, és éppen ez az, amit a nem közönséges államférfiúi képességekkel rendelkező Ügek számításba vesz.

Az onogur törzsek legexponáltabbika, amint a neve is mutatja, a legnyugatabbra és legészakabbra kihelyezett Nyék (5). Ennek a szállásvidéke esik Kievhez közelebb, ennek a hadereje - mint később Magyarországon is - a legharciasabb, legtámadóbb, ez esik a kazár nyomástól legmesszebb, vagyis ez a legönállóbb, ezt kell tehát legelsősorban megnyerni.

Az eddig előadottakat a helyzetből és a rendelkezésre álló adatokból szinte pontosan ki lehetett olvasni. A most következőket azonban már későbbi adatokból és alakulásokból következteti vissza - s az olvasó rövidesen látni fogja, hogy nem alaptalanul, e sorok írója.

A szövetségszerzésnek legősibb és legbiztosabb módja a régi időkben civilizált és civilizálatlan népek között, a középkori Európában éppúgy, mint az ókori Keleten, a házasság, és Ügeknek, ezekben a külpolitikailag feszült években házasulandó fia van. Álmos a harmincas évek vége felé 18-20 év körüli fiatalember, aki tehát éppen ezekben az években nősül, akár van erre "kútfőadat", akár nincs.

17. Fiának, Álmosnak születési évét krónikáinkból tudjuk s ez az év 819. Krónikáink arról is értesítenek, hogy a szülők hosszú időn át vártak a fiú megszületésére. Ha erre évszázadok múlva is emlékeznek, ez a "hosszú idő" legalábbis egy évtized lehetett s ez Ügek nősülését 810 körüli időre helyezi, inkább előbb, mint később.

18. A tény, hogy a várva várt első fiú, születésének a körülményeiről is tudnak 300 évvel később a krónikák, mutatja, hogy a születés mélyen bevésődött a népemlékezetbe, tehát Álmos születése országos esemény lehetett, vagyis Ügek akkor már jó ideje fejedelem, akinek családi életét figyeli a közvélemény, amely szintén várja az örököst.

Álmos házasságáról krónikáinkban nincs semmi adat. Hogy ki lehetett a felesége, nem tudjuk, kifogástalanul bizonyítható azonban a feltevés, hogy onogur (vagy barszil) asszonyt vett feleségül. A tény, hogy 21 éves korától kezdve egy évtizeden át a messze északon, az onogur határőrvidéknek kiszolgáltatott Kievben lakott, sőt, hogy a várat egyáltalán zavartalanul fel lehetett itt építeni, feltétlenül arra mutat, hogy a kazár határőr-törzsekkel jó viszonyban kellett lennie, márpedig ennek bizonyos hangsúlya van, ha tekintetbe vesszük, hogy a szabirok viszonya Kazáriával, éppen akkoriban, Sarkhel felépítése idején (835) különösen feszült volt, Lebedia viszont kazár tartomány. Sőt a kende, ha Konstantinosnak hinni lehet, éppen a Sarkhel építését követő évben az eddiginél is szorosabb, házassági kapcsolatba kerül az uralkodóházzal. Az, hogy ez a házasság a szabirokkal szembeni sakkhúzás, nyilvánvaló s lehet, hogy éppen egy szabir-onogur barátkozó folyamattal szembeni óvóintézkedés. Ügek felelete erre egy ellenházasság a fia és a szabir szempontból legfontosabb onogur vagy barszil törzs kánjának a leánya között. S valóban Árpád majd hosszú időn át a Nyék törzs vezetője lesz,

S amikor majd apja örökét és a Megyer törzset átveszi, első szülött fia lesz a Nyék törzs feje. Egyáltalán, Ügek a rendelkezésre álló adatok tükrében átlagon felüli tehetségű és ambíciójú politikusnak mutatkozik, és az idő - 834 és 840 között - szinte zsúfolva van kölcsönös külpolitikai akciókkal. Mindkét részről várépítés - Sarkhel és Kiev, követjárás Bizáncban a kazárok ellen szabir részről, Cherson kazár segítséggel való visszajuttatása Bizánc birtokába, politikai házasság ott, politikai házasság itt, ott az onogurok megtartása, itt az onogurok elcsalogatása, vagy ellensúlyozása érdekében. A szituációba tehát egy politikai házasság Ügek házasulandó fia részéről nagyon beleillik, és ez a házasság a szabir kagán fia részéről az adott helyzetben onogur, vagy esetleg barszil házasságot kell, hogy jelentsen.

Álmos, a Kievi Krónika adataiból kikövetkeztethetőleg, 10 évi kievi tartózkodás után 850-ben veszi át apja örökét és ezzel a zaporogi kagáni kamlikot. A Kievi Krónika egy erősen mondai naivságú mondata szerint 850-től, Álmos távozásától 858-ig "kazárok" szedik itt az adót. Mivel ez csak valaminő egyesség, pl. vámbérlet alapján volna lehetséges, ami teljesen valószínűtlen, a "kazár" adószedés emléke talán onnan ered, hogy Álmos a Nyék törzs vezetőjére, apósára, vagy sógorára bízta. Kievet, s az onogurokat írja a Krónika "kazároknak", hiszen az onogur és barszil határőrvidék katonái szedték ezen a vidéken immár 160 éve az adót a kazárok számára.

A kievi vár felépítését követő 18 évi csend után értesüléseink azzal indulnak meg megint, hogy 859-ben Askold és Dir lesznek Álmos kievi ispánjai. Hogy kik ezek, nemigen lehet megállapítani. A Kievi Krónika szerint Novgorodból jönnek, amelynek ekkor már két éve a dán Rurik az ura, azonban "nem Rurik fajtájából valók" (ne plemeni iego), "urak", (boiarina), de "nem fejedelmek és nem fejedelmi 'személyek". Az "Askold" név esetleg lehet szabiré, aki talán Novgorodba került előzőleg valahogyan, a "Dir" név szlávosan hangzik, bár lehet, hogy a szláv hagyományok (amik alapján a feljegyzés később, (1150 körül) történt) során torzult el.

Askold és Dir megjelenése valahogyan összefügg a Bizánc ellen 860-ban szabir részről vezetett krimi háborúval, a Kievi Krónika szerint ugyanis 858-ban Askold és Dir azzal kérnek engedélyt a távozásra Ruriktól, hogy "saját népükkel" (s rodom svoim) Bizánc ellen mehessenek s ugyanebben az évben jelennek meg Kievben. Viszont Szent Cyrill a kazár kagánhoz igyekvő útján, 860-ban egy "ungre" csapat kezébe kerül Krim környékén, akik előbb meg akarják ölni, de aztán mégis meghallgatják és elengedik.

Ha szabad az "ungre" szót az "onogurral" azonosítanunk, ebben a hadjáratban onogur kötelékek is részt vesznek(6), noha Kazária szövetségben van Bizánccal.

Két évvel később, 862-ben már Pannóniában hajtanak végre katonai akciókat. Hinkmár érsek megemlékezik egy "ismeretlen ungar ellenség" megjelenéséről Pannoniában.

S mivel ebben az időben Árpád már 20 éven felül van, talán nem merész a következtetés, hogy a szabir katonai akciók megindulása 860-tól kezdve, Árpád nagykorúságával függ össze. (Pannoniába egyébként, ami a Kárpát-medence egykorú megjelölését jelenti, 885-ben, 892-ben, 894-ben is vezetnek hadjáratot, tehát legalább négy nagyobb arányú hadjárat a honfoglalás előtt Árpád 20-ik és 50-ik évei itt s ezt fogja az ötödik, a honfoglalás betetőzni. A hadjáratok sűrűsödése a 80- as - 90-es években (885, 894) határozottan mutatja, hogy ezek immár előkészítő hadjáratok és ez megmagyarázza a honfoglaláskor tanúsított meglepő helyszín és terepismeretet, amihez természetesen a csatlakozott "kúnok" (avarok) is hozzásegítenek. A Nyék törzs 860-ban kiválik az onogur, vagy barszil közösségből és a szabirokhoz csatlakozik.

A hatvanas évek és a nyolcvanas évek hadjáratairól megemlékező nyugati forrásadatok között van egy másfél évtizedes szünet. Ez a szünet azzal függ össze, hogy a besenyők, a hátuk mögött élő úzok nyomására 870 körül átlépik a Volgát és ettől kezdve a besenyő beütések egyre sűrűsödnek a Don és Dnyeper közti területen. Olyan világ köszönt be Lebediában is, Dentu- Magyariában is és a Kazár Birodalomban is, amilyet később a magyarok inaugurálnak a szomszéd országokban a honfoglalás után. Az előállt helyzet megakadályoz minden más külpolitikai akciót nyugat felé. A közös veszély egyébként egészen bizonyosan még jobban gyorsítja a szabir és onogur közeledést, úgy, hogy mire a nyolcvanas évek végén majd a területet az egyre elviselhetetlenebbé váló besenyő erőszakoskodások következtében ki kell üríteni, a politikai és lélektani előkészítése a két nép egyesülésének - megtörtént.

A további fejlemények megértéséhez vissza kell térnünk Álmos onogur házasságához. Ahhoz- azonban, hogy ebbeli feltevésemet kellőképpen bizonyíthassam, a magyar és idegen kútfőanyag kezelésével kapcsolatban kell néhány megállapítást tennem, amelyek semmivel sem lesznek kevésbé meglepők, mint eddigi állításaim.

Analízisemet annak a summázásával kell bevezetnem, amit az előző fejezetekben már részletesen kifejtettem, hogy a besenyő invázió idején Dentu-Magyarig népe kettészakadt, a Kubán-Kaukázus-Don-torkolat vidékén élők egy része visszatért eredeti hazájába a Kur-vidékére, a Dnyeper és Donec régiókban lakó része pedig nyugat felé, a Dnyeperen túlra hátrált. Ez a rész három teljes (Megyer, Tarján, Jenő) és egy - valószínűleg kettészakadt- csonka törzs (Gyarmat) volt, amely aztán később "Leved" kende, ugyancsak csonkán maradt nem-onugor törzsével egyesült, mert a Gyarmat törzs feje valószínűleg a Kur-vidékre visszatérő részleggel maradt, éppúgy, mint "Leved" is. A két egyesült törzs aztán új kánt választ (Eleud). Ehhez a négy törzshöz csatlakozott a három "lebediai" törzs, a Kéri, a Keszi és a csonka Kürt (7).

A csatlakozás megegyezés formájában, szerződéssel történik ugyan, a "csatlakozó" kisebbség azonban másodrangú, alárendelt helyzetben van. A feltételeket a többség diktálja, a csatlakozók helyét a törzsszövetségben a többség jelöli ki az ősi ogur szokás és gyakorlat szerint. A harcban mindig a behódolt, vagy bekéredzkedett törzsek harcosai vannak elől, letelepedéskor mindig ezek kapják a támadásoknak leginkább kitett határterületeket.

A krónikáinkban feltüntetett sorrend épp olyan pontosan kifejezi ezt, mint a honfoglalás utáni település. A Nyék az első, az elővéd, a Kéri az utolsó előtti, az oldalbiztosítást adó utóvédtartalék és a Keszi az utolsó, az utóvéd. Ezek a "csatlakozottak", a bekéredzkedettek, az onogur törzsek. Ezek a kazár uralmat otthagyott "kabarok".

A szabir törzsek, a Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő közbül vannak, védelemben.

Letelepedéskor a nyugati határ déli szakaszára kerül a Nyék, északi szakaszára kerül a Kéri. Az északi határt a kun (avar) csatlakozottak védik, a keletit meg a Keszi, a "gyula törzse". Csak a déli határra kerül szabir törzs (Jenő), az is csak azért, mert oda nem jutott "csatlakozott". A krónikák s a település térképe világosan elmondják mindezt.

És itt most fel kell hívnom a figyelmet egy valószínűségre. Nemcsak történettudományunk olvasta rosszul Anonymust, amikor nem jött rá, hogy az ő "kunjai" nem a "kabarok", ahogyan ezt történettudományunk minden alap nélkül elhatározta, hanem az avarok Északkelet-Magyarországra szorult része, akik a honfoglaláskor már 90 éve élnek a mai Nógrád, Borsod, Heves, Abaúj, Zemplén, Ung, Sáros, Máramaros vidékén és akiket a környező szlávok "polovcoknak", tehát nem "oboroknak", hanem kunoknak neveznek s akiknek hét vezére küldöttségileg üdvözli a közeledő honfoglalókat (8), hanem úgy látszik maga Anonymus is rosszul olvasta az ősgestát, amely a szerződő törzseket és azok vezéreit sorolta fel. Anonymus a maga "forráskritikájában " valószínűleg már a honfoglalás alatti állapotból indult ki és vagy azért mellőzte a törzsi vezérek felsorolásából Árpádot, mert ő volt a fejedelem, vagy pedig azért, mert zavarba hozta, hogy az "ősgesta", amiből dolgozott, Álmost Árpáddal egy felsorolásban említi, akinek Árpád az utóda volt, tehát vagy Álmos, vagy Árpád.

Ez így igaz is, ha a fejedelemségről van szó. Az ősgestában azonban minden bizonnyal a törzsekről és a törzsi vezérekről volt szó és a felsorolásnak a törzsek sorrendjében Árpáddal kellett kezdődnie és Álmossal folytatódnia, így

Nyék Árpád
Megyer Álmos
Kürt-Gyarmat Eleud kende
Tarján Ond
Jenő Tas
Kéri Huba
Keszi Töhötöm(Tétény)

A "fejedelemségtől" ez független. A törzsek közül sem a "fejedelmi" törzs, a Megyer van elől. Mikor aztán Árpád lesz a fejedelem és Álmos meghal ez a névsor így alakul

Nyék Levente
Megyer Árpád
Kürt-Gyarmat Eleud
Tarján Ond
Jenő Tas
Kéri Huba
Keszi Töhötöm ( Tétény)

Mivel Anonymus lehagyta Árpádot, csak hat név maradt, mivel azonban hétnek kellett volna lennie, úgy okoskodhatott, hogy a "kende" szó is bizonyára név és így ki is jött a hét, így vették át a későbbi krónikások és így keletkezett történettudományunk nagy fejtörése (9). A rejtély kulcsa Álmos onogur házassága.

Ügek fia, Álmos, Dentu-Magyaria leendő kagánja, a lebediai, vagy barsziI Nyék törzs vezérének leányát vette feleségül. A Nyék törzs vezérének vagy egyáltalán nem volt fia, vagy meghalt, esetleg harcban esett el és így a törzs feletti vezérség anyai örökségképpen szállhatott Árpádra.

Ennek a hipotézisnek mind valószínűsége, mind a logikája kifogástalan és a dolgok későbbi alakulásába hajszálpontosan beleillik, sőt értelmessé és világossá tesz dolgokat, amelyek eddig értelmetlenek és homályosak, sőt ellentmondóak voltak számunkra. A "horka" méltóságnak itt van a magyarázata.

Ennek a hipotézisnek azonban nemcsak logikája van, hanem egy egész csomó direkt és indirekt bizonyítéka is és mivel a kérdés történelmi szempontból döntő fontosságú, a bizonyítást elő kell terjesztenem. Felsorolom a tényeket.

1. Mikor Álmos 850 körül elhagyja Kievet és átveszi apja méltóságát, a város mintegy nyolc évre "kazár" fennhatóság alá kerül. Álmos távozása idején fia, Árpád 10-12 éves lehet. A "kazár" adószedést esetleg apósa, a Nyék törzs feje végzi, s innen eredhet a "kazár" adózás említése.

2. Kiev 859-ben kerül újra Álmos kezébe vissza. Ebben az időben Árpád húsz év körül van, vagyis abban a korban, mikor Kievet már átvehetné. Álmos azonban a várost és a várat két ispánra bízza, noha a logikus és normális fejlődés az lenne, hogy a várat, mint apja is a maga idejében, Árpádnak adja át. A tény azt mutatja, hogy Árpádnak más, fontosabb posztja van. A várat Árpád később sem veszi át. Árpád a Nyék törzs feje lesz. A Nyék törzs kapcsolata a határőrvidéki többi törzseivel ezzel, ha talán meg nem is szűnik, de meglazul.

3. A 860-i krimi hadjáratban onogur kötelékek is vannak a szabir haderőben. Szent Cyrillt egy "ungre" csapat fogja el Krim vidékén. A kazár birodalom Bizánccal baráti viszonyban van

4. A 862-i pannóniai hadjáratot onogur kötelékek, vagy onogur kötelékek is, hajtják végre. Hinkmár érsek "ungar" ellenségről beszél. A hadjárathoz a kazár birodalomnak semmi köze, viszont az onogur törzsek, Lebedia, éppúgy, mint a barszil törzsek kazár felsőség alatt állnak. Hóman Bálintnak az a vélekedése, hogy Lebedia 860 körül "felszabadult" a kazár uralom alól, önkényes. Ki, vagy mi "szabadította" fel? Az onogurok akkor szabadulnak fel, mikor otthagyják "Lebediát". A pannóniai hadjárat Dentu-Magyaria vállalkozása, semmi esetre sem lehet Lebediáé. Ezt a hadjáratot csak Árpád vezetheti, a Nyék törzs ura.

5. Mikor Árpád 892-ben majd átveszi apja után a család ősi törzsének, a Megyer törzsnek a vezetését, a Nyék törzs vezetése fiára, Leventére száll. A horka méltóság lényege a "kisebbik királyi" státus. A honfoglalás támogató hadműveletét a "második fronton", a 895. évi bolgár háborút a Nyék törzs élén Levente vezeti, a "horka", a "kisebbik király", a család második számú törzsének feje.

6. Levente (Laád) után ennek elsőszülöttje, vagyis kálja, Bogát veszi át néhány évvel később a Nyék törzs vezetését, mert apja halálakor még csak 9-10 éves gyermek és a Nyék törzs káni teendőit átmenetileg vagy a kusán, vagy a család valamelyik másik felnőtt tagja látja el. A Nyék törzs első, Tisza-Maros vidéki telephelyét majd csak 900 után cseréli fel végleges dél-dunántúli (Somogy, Zala, Vas) szállásvidékével talán 907-ben mikor Bogát teljes korát eléri s átveszi a törzs vezetését. Bogát kál fia Bulcsu, "a vér embere" a Nyék törzs következő feje, a horka. Vérbulcsu, aki Árpád egy másik dédunokájának, Tormának, vagy Tormásnak társaságában jár Bizáncban, szintén egyenes ági Árpád-leszármazott. Vérbulcsu fia, aki apjának "keresztényi" kivégzése után visszatér ősei hitére, "Szár" Szerénd, ennek fia Koppány, az utolsó horka, akit az István legenda idegen írója "somogyi vajdának" ír és István "nagybátyjaként" emleget, mint a család szeniora akarja az ősi jog alapján Géza özvegyét feleségül venni, mint annak "kisebbik ura". A Nyék törzs vezérsége egyenes ágon megy Árpádtól (Levente-Bogát-Bulcsu-Szerénd) Koppányig, a "somogyi vajdáig", aki Istvánnak "nagybátyja", tehát Árpádházi, rokon. E sorok írója felteszi a kérdést: hogy lehet az Árpád nemzetségnek két törzse, a "fejedelmi" törzs, a Megyer és a "horkák" törzse, a Nyék? Csak házasság útján. Legfeljebb arról lehetne szó, hogy ezt a "benősülést" nem Álmos, hanem Árpád hajtotta végre, mikor házasulandó korát elérte (860 körül), de ennek ellentmond a tény, hogy Álmos 840 óta háborítatlanul lakik Kievben, amely s lebediai onogurok és a barszilok hatósugarába esik, azonkívül Árpádnak, mikor a Nyék törzset átvette, már tudnia kellett onogurul (vagy barszilul) s ezt anyjától tanulta meg, aki onogur vagy barszil asszony volt. Mindenesetre Árpád dédunokája, Vérbulcsu, mondja Konstantinos Porphyrogenitosnak Bizáncban, hogy őseiket "nem türköknek, hanem szabiroknak nevezték".

7. Marquart benyomása és megfigyelése idézett munkájában az, hogy a "magyarok" 840 és 860 között voltak a kazárokkal kapcsolatban pontosan megfelel Álmos onogur házasságkötése és a Nyék törzs Árpád tényleges irányítása alá kerülése között lefutó húsz esztendőnek, amikor a Nyék törzs még szorosabban tartozik eredeti onogur kötelékébe, mint már Árpád alatt, aki végleg a szabir politikához kapcsolja őket. Ez a törzs "hivatalosan" a kazárok onogur határőrvidékének egy része, a szomszédok és a kútfők is ennek tekintik, ezzel szemben a kazár birodalomtól teljesen független politikát mutat fel.

8. Bury benyomása szerint az onogurok 860 és 862 között válnak ki a kazár keretből. Mivel az onogurok Konstantinosz értesülése szerint a besenyők érkezéséig, 889-ig kazár keretben vannak, Bury forrásmagyarázata is a Nyék törzs önállósulására vonatkozik, csak a formával és a háttérrel nincs tisztában.

9. Grégoire a "kabarok" csatlakozását határozottan az utánra teszi, hogy a besenyők megjelentek. A csatlakozás időpontja szerinte 890, vagy 891. A császári trónra törekvő Arnulf ideiglenes kiegyezése Szvatoplukkal (887) és az ezt követő féktelen területszerzési politikája Szvatopluknak meghatározza a Kárpát-medencei avarok Kievben eszközölt segélykérési követségének időpontját, ami vagy 888, vagy 889. Ekkor Árpád már "zakanos", tehát a "kabar" kiválás ideje 889 és a csatlakozást, a vérszerződést helyesen teszi Grégoire 890-891-re. Viszont önálló "ungre" (Cyrill, 860), "ungar" (Hinkmár 862) politika már 860 óta van. Ez a tény a "kabarok" csatlakozásának időpontjával (889) csak úgy egyeztethető ősszé, hogy 860-tót kezdve már van egy önálló politikát folytató "onogur" törzs s ez csak Árpád vezetése alatt a Nyék törzs, az Árpád-család később "második" törzse lehet. Egy családnak két különböző, önálló, sőt különböző nyeIvű törzse csak házasság útján lehet.

10. Álmos onogur házassága az egyetlen minden látszólagos kútfő- ellentmondást kiegyenlítő, megmagyarázó és értelmes és logikus történelmi képbe beleilleszthető kulcs. És egy ilyen házasságban semmi rendkívüli nincs

6. Ez megint csak Álmos onogur házasságára mutat. Ez a házasság egyébként e sorok írója részéről nem csupán egyszerű feltevés. Erre a szerzőnek konkrét bizonyítéka is van továbbiakban ki fogja fejteni A bizonyíték fogaskerék pontossággal illik bele a szerző eddigi megállapításainak rendszerébe. A 860-as dátum az az időpont, amikor Árpád - talán férfiutód nemlétében - átveszi anyja törzsének, a Nyéknek a vezetését és ezért kell Kievbe várnagyokat tenni. Bury munkájában egyenesen 860 és 862 közé helyezi az onogur törzsek elszakadását. Kazáriától, ami természetesen az elvándorlásig lehetetlen. Ha lehetséges lett volna, nem vártak volna 180 évig.

7. Előző fejezeteiben e sorok írója már kifejtette, hogy az onogur törzsek száma aligha lehetett több háromnál. Az általa e tárgyban előadottakhoz most hozzáteszi, hogy az onogur törzsek száma krónikáinkban is benne van. Az u. n. "kabar" törzsek lebediai törzsek s ezeknek a száma krónikáink szerint is három. Hogy honnan veszi történettudományunk azt a forrásmagyarázatát, hogy a három "kabar" törzs, mint egy törzs, "nyolcadik törzsként csatlakozott", nem tudom. A Kárpát-medencébe hét honfoglaló törzs jött név szerint felsorolva! Egy "nyolcadikként csatlakozott törzs" történettudományunk önkénye, ami Konstantinosz egy megjegyzésén alapszik, amit azonban krónikáink nem igazolnak.

8. Anonymus nem mondja, hogy a kabarok csatlakoztak. Anonymus csak a vezérekről beszél, akik elébe jöttek a magyaroknak. Egyébként egészen meglepő, hogy történettudományunkat az avar rejtély mennyire nem érdekli. Egy akkora nép és egy az akkori Európát annyira foglalkoztató birodalom semmi esetre sem tűnhetett el 90 év alatt annyira nyomtalanul, hogy krónikáink meg sem emlékezzenek róluk. Az avarok létszáma a Kárpát-medence északkeleti negyedrészében amely sem frank, sem bolgár uralom alá nem került, 805 után egészen tekintélyes lehetett. A Morva-határőrvidéket nem ok nélkül szervezte meg Nagy Károly. Az avarok nem voltak ám nyulak akiket csak úgy kiirtanak egy körvadászaton. A Kárpátok koszorúján belül talált népek közül a legtekintélyesebb mennyiség az avar, illetőleg pontosabban kun volt. Bors, Aba, Örösúr és társaik avar nemzetségek voltak.

9. Kézai már -a 13. század végén - teljesen összezavarja az eredeti rendet. A Kende méltóságnevet személynévnek veszi, mint Anonymus. A tudun személyneve elveszett.

A Kievi Krónika előadja, hogy egy környékbeli ismerős kereskedő megjelent Askold előtt a várban és közölte, hogy a városba egy kereskedő-karaván érkezett. Mivel Kiev tranzit kereskedelmi gócpont és árumegállító hely volt, a dologban úgy látszik nem volt semmi feltűnő és AskoId és Dir minden kíséret nélkül lementek a várból az árut megvizsgálni, amikor egy domb mögül ott rejtőzködő fegyveresek rohantak elő, akik a két ispánt megtámadták és agyonverték. Ezek a fegyveresek normann kalózok voltak akik viking-hajóikon északról ereszkedtek le a Dnyeperen. A vakmerő kalózcsapat vezetője egy Oleg nevű norvég vagy dán condottieri volt. A kor a viking-kalandozások és romantikus normann államalapítások ideje.

A holttesteket "felvitték Álmos palotájába", a várba, és krónika egyebet nem is mond. Fosztogatásról, harcról, riadalomról nem beszél, noha a várban magyar várőrség van, a közelben van a Nyék törzs hadosztálya és Dentu-Magyaria egész hadserege állna szemben a maroknyi normann kalózzal, ha a vár és a város birtokbavételéről volna szó. Kiev státusában sem áll be semminő változás ebben az időben, valószínű tehát, hogy a normann csapat Álmos szolgálatába szegődik bizonyos koncessziók ellenében és Oleg lesz az új kievi ispán. Az eset időpontját a Krónika 884-re teszi. (10).

Ebben az időben a besenyő nyomás már szinte elviselhetetlenné fokozódik és néhány éven belül, 888 körül, végbe is megy a Don-Dnyeper köz kiürítése. Az avarok (kunok) segítséget kérő követségét (Anonymus szerint) még Kievben fogadja Árpád 888-ban (11) és az onogur törzsek a kievi vár védelme alatt kelnek majd át a Dnyeperen; de 888-ban a menekülő törzsek, szabirok, onogurok egyaránt,.már a Dnyeper mögötti térségen, az öt folyó közén, Etelközben vannak. Kiev, megegyezés alapján (12) a normannoké marad. Az első önálló kievi normann fejedelem Igor, talán Oleg fia (13).

A besenyők, vagy más néven kangárok megjelenése másfél évszázad építő munkáját teszi semmivé.

A tér "nagyhatalma", a kazár birodalom, az araboktól elszenvedett 825. évi vereséget többé kiheverni nem tudta, de egykori katonai erényei és katona-társadalma a nagyarányú zsidó bevándorlás és az uralkodó osztály elzsidósódásának következtében, amúgy is "kereskedelmi" jelleget öltenek. Az ország két emberöltő alatt belsőleg korrupt kereskedőállammá alakult át s most a veszély idején erélyes honvédelem helyett területi alkudozásokkal, pénzzel és az úzok és besenyők egymásra uszításával igyekezett a veszélyt elhárítani. Mivel pedig a kazár birodalom részvétele nélkül a besenyő-kérdés katonai megoldásának nem volt esélye, a szabirság számára csak egy választás maradt, ha nem akart besenyő uralom alá kerülni, átadni a területet, amelyet az úzok által szorongatott besenyők zaklattak.

Álmos ez időben már a hatvanas éveit taposta, élemedett tehetetlen kora amúgy sem volt alkalmas már ilyen válságnak erélyt és elszántságot kívánó megoldására. Még a népét sem volt képes együtt tartani. A besenyő zaklatások sűrűsödésével párhuzamosan egyre sűrűbb rajokban hagyja el a Don-Kubán-Azovi terület lakossága a helyét és vándorol az ősi területekre a Kaukázus védelme mögé vissza. Ezek ugyan nem a Csabával együtt érkezett honfoglaló törzsek, ezeknek a zömét a később ideszivárgottak adják, akikben még elevenebben él a régi haza képe; sőt rokoni kapcsolataik sem fakultak még el az óhazabeliekkel, a pánik és a példa azonban ragadós és különösen azokra hat, akik nem törzsi kötelékben élnek. De a visszavándorlási láz egész törzseket is magával ragad és a népi állomány csökkenése jelentős lehet. A nyugatabbra és északabbra lakók, a Donec- és Dnyeper-vidéki törzsek, meg a központi törzs, Álmos törzse így magukra maradnak és mikor a válság akuttá válik, több különböző ponton átlépve a folyót a Dnyeper nyugati oldalára húzódnak át.

Ez az átkelés aránylag egyszerű dolog, a törzsek egy része a folyó vidékén él sőt a folyó túlsó oldalán is vannak területeik és azonkívül az átkeléshez szükséges vízi felszerelés is rendelkezésre áll, hiszen a hajóforgalom a Dnyeper alsó szakaszán igen élénk és átkelőhelyek is vannak úgyszólván minden falunál. A Donec-vidékről érkező csoportoknak és állatállományuknak átjuttatása tehát gyorsan végbemehet, az érkezőket a helybeliek segítik át és az érkező nagymennyiségű állatállománya egy hosszú folyószakasz legelőterületén oszlik el az átkelés heteire, vagy hónapjaira.

A szabir elvándorlás hírei nyomán a vándorlási láz azonban a besenyők zaklatásait még jobban érző donvidéki onogur törzsekre is átragad, mikor aztán hírét veszik annak, hogy az immár amúgyis régóta a szabirokkal tartó Nyék törzs is készülődik, egyszerűre mozgásba jön.

A Keszi törzsben véghezvitt kegyetlen mészárlás emléke még elevenen él. De él még az egykori vereség emléke is és a kazár kormányzat egyre jobban elzsidósodó stílusát, fellépését és bánásmódját is egyre nehezebben viselik el ezek az egyszerű katonák. (14)

A hirtelen meginduló készülődést a riadt kundu azonnal jelenti. s a dolog annyival inkább ijesztő, mert már az ő saját és igazában nem is onogur törzse készülődik.

A kazár kagán és környezete a jelentésre észbe kap, a tünet nagyon komoly. Azonnal Chelandiába (Kalancha) rendelik a kundut, a lebediai törzsek számára teljes önállóságot, szabadságot és szövetséget, a kundunak pedig fejedelmi (archon) méltóságot ajánlanak fel, azonban már késő. A Don-tartományba visszaérkezve a törzseket már mozgásban találja a törzsi fegyveres erő védelme alatt és mikor végre Kiev alatt hozzájut ahhoz, hogy a törzsnek vezetőivel tárgyalásokba kezdhet és a kazár ígéreteket előadhatja, a felelet az, hogy a Nyék törzs népszerű kánját, Árpádot "kazár módra" pajzsra ültetik. A már mozgásba jött onogur törzseket kazár szuverenitás alá visszacsalogatni többé nem lehet. Minden, amit a kundu el tud érni annyi, hogy saját volt törzsének a fele habozva megáll valahol félúton és egy - vagy talán kettő onogur törzzsel együtt visszafordul. Kazária nyugati tartományát gyakorlatilag elvesztette éppen a besenyő alkudozások idején és elsősorban éppen a besenyő követelésekkel szemben tanúsított politikája miatt. (15)

Ha az onogur elégületlenség ezzel el is intézte a kazár uralommal a számadását és a pajzsra emelt Árpád körülhordozásával meg is adta a kazár kormányzat úgy látszik nem túlságosan népszerű katonai képviselőjének a csattanós feleletet, a továbbiak ezzel még nem voltak elintézve sőt a nehezebb, a pillanat súlyos problémája még csak most következett.

A törzseknek a Don-kanyarból a Dnyeperig 4-600 km kellett megtenniök s mivel egyidőben indultak, 3- 4 heti út után, egy-két heti különbözettel nagyjából egy időben érték el a Dnyepert. Így, mivel a nagy folyón az egyetlen biztonságos átkelőhely Kievnél volt, a lassú és aránylag kis volumenű átkélés következtében a város balparti környékén néhány nap alatt 150-160.000 ember és állatok ezrei zsúfolódtak össze hely és legelő nélkül olyan körülmények között, hogy akár egy kazár, akár egy besenyő támadás szörnyű katasztrófát jelenthetett volna, hisz az átkelés hosszú heteket igényelt. Az érkezőket tehát legeltetési szempontok szerint el kellett helyezni, köztük a rendet fenn kellett tartani, hátukat katonai fedezettel biztosítani kellett s az átkelést technikailag és rendészetileg egyaránt egységes irányítás alá kellett venni.

A dolog nagy dolog, hadjárattal felér. Mintegy másfélszázezer - a Nyék törzzsel együtt kétszázezer főnyi ember, asszony, gyermek, közel egy milliónyi állat átkelésének beosztása, lebonyolítása, a tömeg elhelyezése, ellátása fegyelmezése s a legalább egy hónapig tartó átkelési manőver katonai biztosítása olyan feladat és olyan teljesítmény, melynek nagyságáról csak tapasztalt hivatásos katonáknak van megközelítőleg tiszta fogalmuk, hiszen mindez egy ellenség által esetleg támadásnak kitett területen megy végbe s mint a néhány évvel későbbi nagy vándorlás és honfoglalás, majd azután a nyugati hadjáratokat végrehajtó magyar katonai kapacitás mutatja, minden komoly ember és anyagveszteség nélkül. A Kievi Krónikában semmi nyoma valaminő besenyő támadásnak nincs.

Az első onogur törzs, amely a többieket valószínűleg hetekkel megelőzve a túlsó partra kerül, a Nyék törzs, amely azelőtt is a legnyugatibb, előretolt törzs volt és legközelebb feküdt Kievhez. A többiek átkelését Kievből irányítva és ehhez saját törzsének nélkülözhető katonai erejét minden bizonnyal felhasználva, Árpád hajtja végre, hiszen Kievben ő rendelkezik s mióta pajzsra emelték, a nekilódult népnek ő a "zakanosa", ő a kagán.

A szabir kagán, Álmos (16) a másfél évszázadon át fennállott Dentu-Magyariának utolsó kagánja, hetven esztendős korában öreg emberként hagyta el apái földjét. A dédapák örökségének likvidálását azonban már nem ő hajtja végre.

Dentu-Magyaria és Lebedia likvidálásának nagy és keserű feladata fölé már Álmos fia, Árpád intelligens katonafigurája magasodik, akinek lovas alakjára már a hetvenes évek óta két különböző nép figyel...


XVI. ÁRPÁD /840-907/

Álmos fia, Árpád, akinek az európai történet egyik legnagyobb szabású és legidőállóbb alkotása, Magyarország megalapítása személyes teljesítménye volt, Kievben született normális valószínűség szerint Kr. u. 840-ben, vagy 841-ben.

Álmos 20-21 éves fiatal házas ebben az időben, aki 840-ben cserélte fel a szülői otthont önálló kievi háztartással, ahol, a Kievi Krónika adataiból kiolvashatóan, egy évtizedet tölt, valószínűleg apja haláláig, 850-ig.

A kievi vár igen fontos stratégiai pont. Biztonságához, a kovácsműhelyek zavartalan működéséhez, fontos érdek fűződik ezekben a feszült években, és a Nyék törzs vezérének a lánya nemcsak feleség, hanem zálog is, sőt ennél is több, politikai bázis. Politikai bázis az onogur törzsek megnyeréséhez egy szabir- kazár konfliktus esetére; márpedig egy ilyen konfliktusban ez igen nagy tétel, 20.000 lovas. Dentu-Magyaria hadereje ezzel a 20.000 lovassal kiegészítve, sakkban tudja tartani az egész Kazáriát. A kunduhoz férjhez adott kazár hercegnő mindenesetre ellensúlyozva van, az ugyanis, hogy az onogur határőrvidék "kunduja" a harmincas évek végén a kazár királyi rokonságból kap feleséget, vitathatatlanul politikai sakkhúzás volt a kazárok részéről.

Az onogur törzseken belül ezekben az időkben talán némi nyugtalanság észlelhető, uraik és elnyomóikkal szemben talán már kezdenek mutatkozni annak az elégületlenségnek a jelei, amelyek majd egy felkeléshez és annak vérbefojtásához, majd azután az onogur törzsek Kazáriától való elszakadásához fognak vezetni, majd ha erre a kedvező időpont - a besenyők érkezésével beköszöntő zavarok idején - elérkezik. A Nyék törzs mindenesetre máris szoros kapcsolatban áll a szabirokkal s ez fenyegető jel Kazária számára, ami ötven év múlva a birodalom bomlását indítja el.

A honfoglalás esztendejében "ifjú" Árpádról kiformálódott történettudományos hipotézis - akár Hómané ez, akár másé - tarthatatlan és kizárólag azon alapul, hogy a honfoglalás előtti években - 893-ban - Árpádnak fia született. A dologgal tüzetesebben kell foglalkoznunk.

Árpád első és utolsó fiának, Leventének és Zsoltnak a születése között egy teljes emberöltő telik el. Ez az adat olyan feltűnő, olyan sokatmondó, hogy erről az adatról önmagában egy terjedelmes tanulmányt lehetne és kellene írni. A Hóman-Szekfü Magyar Történet egyetlen mondatot, még csak egy tűnődő kérdőjelet sem szentel neki. Hóman Bálint, a szintézis árpád-kori köteteinek szerzője a honfoglaláskori Árpádot "ifjú fejedelemnek" írja.

Álmos 893-ban, 75 éves korában hal meg s Árpád az első fia volt, s talán az utolsó is, aki életben is maradt.

A 895-iki bolgár háborút Árpád legidősebb fia vezeti, aki ekkor már, apja örökét átvéve, a Nyék törzs feje és tapasztalt hadvezér, azonfelül többgyermekes családapa is. Levente a bolgár háború idején már a harmincas éveit tapossa. Egy egész háborút és egy egész hadsereget ezer évvel ezelőtt sem bíztak 20-24 éves gyerekarcú hadnagyokra.

Egyébként is Álmos 819-ben születik, Árpád minden józan feltevés szerint 20-22 évvel később, tehát 839-841 körül (1) és ugyanilyen józan feltevés szerint 860 körül nősülhet. Abban a korban az egész korai, legalábbis mai felfogás szerint egészen korai nősülés a szokásos. Már maga akkori életforma is előírja ezt. Tizennyolc éves korára a fiú már harcos és harcos férfiszámba megy. Dentu-Magyaria katonai akciói feltűnően 860-ban indulnak A krimi háború ideje 860, a pannóniai hadjáraté 862.

Árpád a század utolsó évtizedében már ötvenes éveit élő, tehát semmi esetre sem "ifjú" fejedelem. Sőt már elsőszülött fia sem "ifjú".

Árpád, minden körülmény egyezése szerint már 55 éves a bolgár háború idején, 895-ben. Ha lényegesen fiatalabb volna, nem a fia vezetné a bolgár háborút, hiszen ez a háború nagyon fontos, ez a háború a honfoglalás előbiztosítása.

Árpád nősülését 99 százalékos valószínűséggel tehetjük 868-860 közé és ez azt jelenti, hogy gyermekeinek zöme a hatvanas években születik. Név szerint is ismert fiai (Levente, Tarhos, Üllő, Jutas) s valószínűleg lányai is, a dolgok normális és logikus rendjén, a házasság első 10-15 évében születnek. Négy megmaradt fiú több születést is feltételez, hisz 1100 esztendővel ezelőtt a gyermekhalandóság nagy, és ha Árpádnak néhány leánya is van, ami valószínű, a feleség szülési teljesítménye valóban figyelemreméltó. Egy mindenesetre cáfolhatatlan tény. Harmincöt éven keresztül folyamatosan szülni nem lehet. Márpedig Árpádnak 893-ban, a bolgár háború előtt két évvel, a honfoglalás előtt 3 évvel ismét fia születik, Zsolt.

A gyermek hosszú szülési szünet után születik, hisz egy családban a gyermekek születése soha nem osztódik szét 30 vagy még több esztendőre. Már még egy 8-10 éves szünet utáni születés is általában rendkívüli eset, márpedig, ha Árpád családi élete normálisan folyt, Zsolt és az előtte való gyermek között 15-20 évi szünet van. A csecsemőnek 6-8 éves unokaöccsei vannak. Árpádnak Zsolt születése idején már nagyocska unokái kell, hogy legyenek (2).

Konkrét születési adatok nemlétében (3) a magyar történet művelői egyszerűen elvesztették a fejüket ebben a családi zűrzavarban, pedig van két iránymutató, amely a rébuszban megoldással biztat:

Az egyik az a tény, amely felől bármelyik orvos felvilágosíthatta volna a történészeket, hogy olyan társadalomban ahol rendszerű a korai házasságkötés, a feleségek életkora általában ugyanaz, sőt inkább magasabb, mint a férfié, Árpád első felesége tehát Zsolt születésének idején 53-55 éves lett volna, vagy esetleg még több, márpedig ebben a korban a fogamzás, különösen hosszú szünet után, valószínűtlen, sőt lehetetlen. A 45. és 50. évek között a nőknél a petetermelés megszűnik.

A másik az a tény, hogy Zsolt külsejében feltűnően más, mint Árpád többi gyermekei, mintha nem ugyanattól az anyától született volna. Zsolt, amint krónikáink leírják, "kissé selyp, szőke, fehérbőrű, puha, középtermetű", Álmos viszont a krónikák leírása szerint "szép, de barna orcájú, a szeme fekete, de nagy, termete magas és karcsú, a keze nagy, az ujjai vaskosak".

Ha a múlt kutatója a fentiekben előadottakat egybeveti, lehetetlen arra a végkövetkeztetésre nem jutnia, hogy Árpád kétszer nősülhetett, s a második feleség északi fajhoz tartozó szláv, vagy normann asszony lehetett. Kiev barátságos átadása az Etelközbe történt eltávozáskor és az Árpád-ház meg a kievi normann fejedelmi ház közötti, századokon át tartó baráti, sőt rokoni kapcsolatok - erre mutatnak. Olegnek és maroknyi viking-kalózának vakmerő és romantikus megjelenésébe Kievben sok minden belefér. A 884 (a vikingek megjelenése), a 888 (a dnyeperi átkelés), és a 892 (Árpád fejedelemmé választása) figyelemreméltó adatok, és Zsolt 893-ban születik. A komplexumba egy politikai kezesként férjhez adott és feleségül vett normann asszony figurája igen logikusan beleillenék.

10. Vernadsky szerint a Krónika időpontja téves, a dolog hat érvel előbb, 878-ban történt. Vernadsky ezt arra alapítja hogy a Krónika a 860-i krimi háborút 866-ra teszi, szerinte tehát minden a Krónikában adott dátumból le kell vonni hat évet. E sorok írója ezt nem látja be. A magyar fejlemények 884-re mutatnak.

11. A 888-as időpont mint fentebb említettük, egybeesik Szvatopluk morva fejedelemnek lázadásával és kíméletlen támadásával Arnulf és az u. n. "avar hercegség" ellen, amely szintén Arnulf fennhatósága alá tartozik. Arnulf, Bajorország és Pannónia hercege a császári trónra törekszik s ezt használja ki Szvatopluk arra, hogy függetlenítse magát a frank hűbéri viszonytól. Arnulf, hogy minden erejét a császári trón megszerzésére fordíthassa, kiegyezik (átmenetileg) Szvatoplukkal, aki néhány évre a helyzet urává válik a Kárpát-medence északi régiójában s innen ered az avarok segélykérése amit Anonymus említ. Ennek 888-ban, de semmi esetre sem 887 előtt kell történnie.

12. A kialakuló kievi fejedelemség és a magyarok között évszázadokon át barátságos, sőt családi a viszony. Ez nemcsak a magyarok és a normannok barátságos elválására, hanem családi kapcsolatra is mutat. Vászoly fiai pl. 140 évvel később, ősük városába, Kievbe menekülnek.

13. Igor Konstantinosz bizánci császár és Zsolt magyar kagán kortársa.

14. D. M. Dunlop már idézett munkájának megállapítása.

15 A besenyő invázió során felszabadulnak és önállósulnak a volgai bolgárok és a barszilok is. A határőrvidékeitől és vazallus-hadseregeitől megfosztott Kazária számára ez a vég kezdetét jelenti. Fokozatosan összébb zsugorodva 120 év múlva végleg elbukik.

16. Az Álmos név különböző formákban fordul elő az egykorú és későbbi forrásokban, mint Almusz, Almus, Almisz, Almysz, Almutzes, Olom. Álmos halála után mintegy 40-50 évvel viselte ezt a nevet egy közép-volgai bolgár fejedelem is.

1. Az adat csupán becslés, de józan és plauzibilis feltevése Árpád születési idejének. Álmos 840-ben létesít külön háztartást Kievben. Azt kétségbe vonni, hogy ez nősülésével függ össze, egy 21 éves fiatalember esetében, már okvetetlenkedés volna Álmos kora szerint 837-838-ban nősülhetett és Árpád születését 840 utánra tenni a rendkívülibb, a valószínűtlenebb eshetőség, ami, természetesen kizárva nincs ugyan, azonban minél jobban távolodunk a 840-tót, annál extrémebb a lehetőség, ennélfogva annál kisebb a valószínűség. PI. 850 - 11-12 évvel a házasságkötés után - már egészen extrém feltevés volna, mégis meg ez a dátum is egy 46 éves Árpádot jelentene a honfoglalás idején és egy 27- 28 éves Leventét, még extrém esetben is! Álmos kései születése lám annyira feltűnő eset volt, hogy népmondáinkban is fennmaradt, ilyennek tehát Árpád kései születése esetén is lenne nyoma.

2. Néhány beszédes körülményre mutatunk rá. A Nyék törzs a déldunántúli szállásvidékét (Somogy, Vas, Zala) 900-902 körül foglalja el. A törzs vezére Levente fia, Bogát kál ebben az időben, viszont Zsolt, Levente testvére, a Déldunántúl elfoglalása idején 7-8 éves gyermek. Egy másik ilyen körülmény szintén nagyon sokat mond. A jelek szerint Árpád második fiának, Tarhosnak unokája (Tevel fia) Tormás Vérbulcsuval lehetett körülbelül egyidős. Bizáncba is együtt mennek diplomáciai látogatásra 948-ban, ez időben tehát már meglett ember mind a kettő. Együtt keresztelkednek is meg (Vérbulcsu 910 körül született, 937-ben már egy európai méretezésű hadjáratot vezet). Mivel Zsolt ezekben az években - egy-két évvel előbb - hal meg, a helyzet az, hogy Tormás a nagyapja testvérének a kortársa. Apja, Tevel előbb születik és előbb is hal meg, mint nagyapja testvére Zsolt. A "nagybácsi", akinek 6-8-10 évvel idősebb "unokaöccsei", vannak, a rokonsági viszony megállapításában nagy konfúziót idéz elő. Koppányt István nagybátyjának állítja az István-legenda idegen származású szerzője, noha unokaöccse volt annak ellenére, hogy Istvánnál 10-12 évvel idősebb, hisz István negyedik nemzedék, Koppány meg ötödik.

3. Feltűnő, hogy őstörténetünk "onogur" mellékága felől a kende" állítólagos nevén (Leved, Lebed, Eleud(ő) kívül egyetlen adat sincs 680-tól kezdve sem hazai, sem külföldi forrásokban. A "Tuhutun" (Tétény) szó maga sem konkrét személynév, hanem az őstörök népek egyik kisebb méltósága, "tudun". A három onogur törzs "kabar" (lázadó) megjelölése az első értesítés felőlük, és talán még Huba neve. Történetük egyébként az onogur birodalom megszűnése óta teljesen személytelen, eseménytelen és homályos. A fiatal Árpád, mikor átveszi a Nyék törzs vezetését, teljesen eltűnik ebben a homályban mintha csak "kivándorolt" volna Dentu-Magyariából és valószínűen innen van, hogy családjára, gyermekeire vonatkozólag hiányzik a szabir feljegyzésekből minden adat. Krónikáink Dentu-Magyaria és nem "Lebedia" történetét mondják el. Árpáddal kapcsolatban a családi adatok valószínűen ezért hiányoznak későbbi krónikáinkból.

A Don-Dnyeper köz 400.000 négyzetkilométeres területének sietős kiürítése után előállt helyzetet három fővonás jellemezte.

Az első az volt, hogy mindkét menekülő nép addigi szervezete megrendült és felbomlott, a másik az hogy a törzsek elhelyezkedése a Dnyeper mögötti térben ideiglenesen történt és magán viselte a hevenyészettség vonásait, a harmadik pedig az, hogy ez a heterogén hét törzsnyi embertömeg, a maga fellazult állapotában védtelenül és védhetetlenül ki volt szolgáltatva a Don-Dnyeper közét gyorsan elárasztó, központi irányítás alatt álló besenyőségnek.

A dolgok tehát valaminő rendezést kívántak, hisz a védtelenség állapotán kívül szinte automatikusan léptek fel a legelőviták és egyéb súrlódások az össze-vissza települt és amúgy is felzaklatott lelkiállapotú törzsek között. Hogy a rendeződés szükségességének gondolata létrejött az egyáltalán nem csodálatos, az azonban, hogy létrejöttének, megérlelődésének és megvalósításának lefolyásához 2-3 rövid esztendő elégnek bizonyult, az őstörök faj évezredes politikai intelligenciáján kívül a két csoport vezetőinek szoros családi kapcsolatából folyik.

A kristályosodás a Megyei-törzs körül indul meg, elsősorban azért, mert a szabir törzsek között fellazultan is megmaradt némi kohézió, másodsorban, mert ennek már a priori volt, mint főtörzsnek, egy kísérő törzse, a név után ítélve a Tarján, harmadszor, mert a Nyék törzset Álmos és a fia közötti természetes kapcsolat szintén az együttesbe utalta. Ez a triász aztán szinte automatikusan vonta magához a többit.

A létrejött törzsszövetség valószínű összetétele a következő lehetett: három teljes és egy csonka szabir törzs (Megyer, Tarján, Jenő és a Gyarmat törzs fele), egy barszil (?) törzs (Nyék) két onogur törzs (Kéri és Keszi) és a csonka Kök-türk (?) törzs (Kürt), amely aztán a szabir Gyarmattal olvad össze (Kürt-Gyarmat). A Kéri, a Keszi és a Kürt a "kabarok", akik a kazár kötelékből szakadnak ki.

Hogy a bizonyára hosszadalmas törzsközi tárgyalásoknak mikor született meg a konkrét eredménye, dátum szerint nem tudjuk, mindenesetre Árpád, már mint a megalakult törzsszövetség választott feje, 892-ben veszi fel a diplomáciai viszonyt Bölcs Leó bizánci császárral. Mivel pedig az első kagán, ha rövid időre is, az agg Álmos volt, a vérszerződés idejét 889 és 892 közötti évek valamelyikére, talán 890-re, vagy 891-re kell tennünk. Nagy kár, hogy a pontos időpontot krónikáink nem jegyezték fel, mert a nap, amikor a hét törzs vezérei vérüket a közös szerecsendió-kupába ömlesztették, a magyar nemzet születésének napja volt. "Tunc supra dicti viri - írja Anonymus - pro Almo duce more paganismo fusis propriis sanguinibus in unom vas, ratom, fecerunt juramentum, et licet pagani fuissent, fidem tamen juramenti quam tune fecerunt inter se usque ad obitus servaverunt". (4)

A szerződésnek, amely immár tizenegy évszázada állja az idők viharát, öt pontja, ahogy Anonymus kifejezi, öt státusa volt (5) és ezzel a szerződéssel az ezeréves "szabir" történet egyszerűen "magyar" történet néven folytatódik tovább immár tizenegy évszázada.

A megalakult törzsszövetség - amelyet majd Árpád fejedelem ükunokája, a soha nem porladó kezű király fog "nemzetté" kovácsolni - mintegy 400.000 ember, egy igen tekintélyes mennyiség és komoly erő a 9. szd.-ban. Oly nagy erő, amellyel a kor két európai "nagyhatalma", a két császárság feje, Bölcs Leó és Arnulf egyaránt számol, és amelytől két teljes emberöltőn keresztül mind a két császárság egyaránt szenved.

Ez az erő- két emberöltőn keresztül valósággal "gázolni" fogja Európát és egy évszázad alatt a középkor egyik legnagyobb és legerősebb független államát fogja felépíteni, amely a szent-római birodalom és Bizánc "szupremácia" kísérleteit egyaránt visszaveri.

Semmiféle "haj de magyarkodásnak" nincs értelme s arra sincs tiszteletreméltó nemzeti múltunknak semmi szüksége, hogy más nemzetek módjára, történelmi szúnyogokból mi is történelmi elefántokat formáljunk ki az írógép segítségével, hisz az Etelközben megszületett törzsszövetség katonai és politikai potenciájának letagadhatatlan bizonyítékait hat évvel később egy egész kontinens látta, és két európai nemzedék szenvedte. Azt azonban, ahogyan ezt a potenciát a magyar történetírás reprezentánsa, Hóman Bálint interpretálja, nem lehet szó nélkül hagyni.

Hóman a Magyar Történet első kötetének 70. lapján így értékeli ki és így interpretálja a létrejött törzsszövetség súlyát, erejét és helyzetét: "A magyaroknak sem volt szándékukban Etelközben megtelepedni, hol helyzetük katonai szempontból egyenesen kétségbeejtő volt. Szomszédaik keleten az őket régi hazájukból roppant erővel kilendítő besenyő szövetség vitézségéről és kíméletlenségéről ismert kangar ágának törzsei. voltak, északon a Dnyeper-vidéki szlávokat nemrégen germán alapossággal megszervező fiatal normann-orosz hatalom. Délen a bolgárok néhány évtized óta immár keresztény állama élte első virágkorát a bizánci császári hatalommal merészen szembeszálló Simeon cár vaskezű uralma alatt. Három veszedelmes szomszéd és sehol egy jóbarát, ha három szomszéd közül csak kettő is egymásra talál s támadásuk szervezetlenül, előkészületlenül éri a magyarokat, a végső pusztulás elkerülhetetlen lett volna".

E sorok írója a fentiekről egyszerűen nem tudja miként vélekedjék.

A törzsszövetség öt, vagy tán hat évi etelközi időzése alatt (889-894) a bolgárok nem élik első virágkorukat Simeon cár vaskezű uralma alatt. A bolgárok éppen ebben az időben a pogány reakció meglehetősen zilált korszakát élik Oldamur (888-893) uralma alatt, akit vallási őrjöngésbe esett apja 893-bon vakíttat meg és emeli helyette trónra a fiatalabbik fiát, Simeont, aki 893-tól 927-ig fog uralkodni és akinek "vaskezű" uralma és ezzel a bolgár "virágkor" majd csak a 10. szd. elején fog fokozatosan kibontakozni, amikor a magyarok ijedt törzsszövetsége már elvette tőlük birodalmuk egész északi felét (a mai Erdélyt és a Tiszántúl egész területét) a diplomáciailag és katonailag mintaszerűen előkészített és végrehajtott 895-i magyar-bolgár háborúban, amellyel majd a későbbiekben fogunk foglalkozni.

Ami másrészt a "Dnyeper-vidéki szláv törzseket germán alapossággal megszervezett fiatal normann-orosz hatalmat" illeti, hát ez Hóman Bálint "germán alaposságú" fantáziáján kívül ez időben sehol sem létezik. Egyelőre még csak Oleg létezik a maga 400, vagy 500 viking-kalózával és ezek is Álmos szolgálatában állnak Kievben, melyre a Dnyeper jobb partjáról egyelőre még a Megyer és Kéri törzsek hadosztályai vigyáznak, mintegy 20.000 főnyi fegyveres, és ez a haderő maga több, mint kétszer akkora, mint Kievnek és környékének egész lakossága.

Ami végül a "besenyő-kérdést" illeti, hát ezzel kissé tüzetesebben kell foglalkoznunk.

A magyar történettudomány "besenyő-komplexuma" akkor jött létre, mikor Konstantinos Porphyrogenitos olyan sokszor idézett munkájában az ide vonatkozó közléseket felfedezték. Mindaddig "besenyő-komplexum" történelmünkben nem volt. Besenyő-katasztrófára sem népi emlékezetünkben, sem középkori krónikáinkban nincs adat, de nincs adat más helyen sem, a besenyőket egyedül Regino prumi apát említi. Ennek az egyetlen kútfőadatnak az alapján egy sok tekintetben gyanús történettudományi korszak tudósai mohón kimondták, hogy őseinket besenyők, bolgárok egyaránt tönkreverték, és a magyar honfoglalás egy szétvert horda nyomorúságos menekülése volt(6). Így adja elő Hóman és természetesen így adja elő Eckhardt Ferenc is.

Ennek a mi "hivatalos" nemzeti tudományunkban a vogul gyökökkel egyforma népszerűségű elméletnek mindössze két alátámasztása van. Az egyik a puszta tény, hogy őseink elhagyták a Don-Dnyeper közét, a másik Konstantinos jelzett közlése. E kettőn kívül sehol, semmi néven nevezendő, sem közvetlen, sem közvetett bizonyítéka bármiféle "besenyő-futásnak" nincs. Regino prumi apát nem tud magyar vereségről.

Ami az elsőt illeti, hát egy harcias és kíméletlen nép zaklatása következtében egy másik nép feladhatja a területét minden katasztrófa nélkül, tehát egyezmény alapján tervszerűen is, különösen ha ez a nép esetleg már amúgy is az elköltözés gondolatával foglalkozik s a felkerekedéshez csak egy impetus kell. Őseink elvándorlásának puszta ténye tehát, még ha ennek részben, vagy egészben valóban besenyők voltak is az okai, semmi esetre sem nyújt elégséges történelmi alapot egy "tönkrevert" magyarság sunyi legendájához.

Ami a másodikat, Konstantinos feljegyzését illeti, hát a szóban forgó kútfőadatokat a 10. szd. közepén, a "kalandozásoknak" nevezett magyar katonai akciók korában és pszichózisában írták hallomásból és közel fél év századdal azok után az események után, amikről szólnak; ezeket az utólagos feljegyzéseket tehát e szerint kell kiértékelni.

Hogy pedig ilyen kiértékelésre milyen nagyon szükség van az adott esetben, felsoroljuk a támasztékokat:

1. A szóban forgó feljegyzésen kívül az állítólagos besenyő-katasztrófának sehol, semmiféle egykorú bizonyítéka nincs, sem magyar, sem külföldi kútfőkben. A kievi krónikás sem emlékszik ilyenre, pedig Kiev sorsára az onogurok és szabirok távozása döntő.

2. A magyarságnak mind a hét törzse támadó kapacitásának teljes birtokában megérkezett rendeltetési helyére. Ez a kapacitás fél évszázadra megbénította egész Európát.

3. A besenyőknek sem a Don-Dnyeper köz békés és önkéntes kiürítésekor (889), sem az Etelköz kiürítésekor (895) egyszerűen nem voltak képesek a az elvonuló népre olyan csapást mérni, amilyet történészeink állítanak. Puszta rablásért portyázó bandák eszközölnek támadást, de egy nép, a maga teljes katonai kapacitásával háborút nem indít. Márpedig az Etelközben megalakult törzsszövetség mintegy 50-60.000 főnyi hadsereggel rendelkezett. Kisebb rabló rajtaütés kisebb egységek ellen, történelmi szúnyog, amiből elefántot csináltak. Már maga Konstantinos is.

4. Besenyő támadás a hat évi etelközi tartózkodás idején nem történt. Az egyetlen támadásra az egyik délen lakó törzs ellen valamelyik besenyő katonai csoport a bolgár háborút használta ki. A besenyők legalább annyira respektálták a magyarokat, mint a magyarok őket. Őseink sem voltak riadt nyulak, hanem nagyon is kemény katonák voltak.

5. Az onogur törzsek, vagy a szabirság kettészakadása után a szabir törzsek külön-külön lehettek számbeli inferioritásban a besenyőkkel szemben, de a két törzs-csoport etelközi egyesülése után feltétlenül szuperioritásba kerültek a szomszédos besenyőkkel szemben. Az úzok elől menekülő besenyők kangár csoportja nem volt hét törzsnyi mennyiség. Ezt kétségtelenül bizonyítja, hogy néhány emberöltő alatt szétporladtak, megsemmisültek.

6. A "hátrahagyott szállásokat" természetesen a magyarok sem hagyták "védelem nélkül", ez elemi szabály, amivel még a magyarok is tisztában voltak, akik hivatásosan űzték a hadviselést és mesterei voltak a hadászatnak akik szerették és féltették feleségeiket, gyermekeiket és a vagyonukat, és aki még ennyit sem tételez fel róluk, az illetéktelen magyar történelmi munka megírására. A magyarok egyébként sem egy törzs voltak, hanem hét, s a bolgár fronton csak két törzsnyi hadosztály volt. A főerő, öt törzs hadi ereje, a Kárpát-medencét szállta meg. Konstantinos szemlélete "a" magyarokról, akik "védelem nélkül hagyták szállásaikat" nagyon naiv, de azoké a történészeké, akik az egész magyarság szétveréséről és meneküléséről beszélnek, még naivabb, s ez a kifejezés - udvarias. A magyarság szétveréséhez és megkergetéséhez egy 40-50.000 főnyi besenyő hadseregre lett volna szükség, ami legalább hét-nyolc besenyő törzs közös és előzetesen tervezett akciójaként lett volna lehetséges. Ennyi besenyő törzs a Don-térben nem is volt, s aki feltételezi, hogy autonóm törzsekből álló törzsszövetség minden törzsét rá lehet venni egy együttes zsákmányoló, támadó vállalkozásra, igen sokat tételez fel a besenyőkről és aki úgy képzeli, hogy hét törzs 60-70.000 fegyveressel egy feltétlenül lényegesen kisebb támadó erőtől elszalad, nagyon alacsonyra értékeli a magyarságot. A besenyő támadásnak nem volt oka. A besenyő támadás csak egy kínálkozó esély rablási célzatú kihasználása volt, vagyis a támadás improvizált támadás volt. Márpedig improvizálni, legfeljebb néhány száz, esetleg néhány ezer ember támadását lehet. Minden nagyobb arányhoz előkészület kell. Improvizálni egy törzsön belül lehet csak, ott is nehezen.

7. Csordákkal és ökrösszekereken, napi 20-25 kilométeres menetteljesítménnyel(7), napi 100-120 kilométeres menetteljesítményű, málha nélküli könnyű lovasság elől menekülni nem lehet, akármit is mondanak Konstantinos, Hóman, Eckhardt és társaik. Ott csak harcolni és győzni, vagy elpusztulni, vagy foglyul esni lehet. Már pedig a magyarság hét törzse rendben megérkezett a Kárpát-medencébe, megszállott 300.000 négyzetkilométert és 3-4 éven belül leadta a névjegyét a kontinens minden pontján.

8. A besenyőkkel szembeni inferior és tönkrevert magyarság teóriája, és a honfoglalás s az azt követő 60 esztendő európai története között elképesztő ellentmondás van.

A konklúziót vonja le az olvasó.

A vérszerződés után a hevenyészetten elhelyezkedett és addig össze nem tartozó törzsek rendeződtek az ősi szabályok és évezredes gyakorlat szerint. Néhány törzs kijelölt helyét tudjuk is s mivel ezeknek a zónáknak a helye meglepően beleillik László Gyula megfigyelésébe a turáni népeknél szokásos települési, ültetési, temetkezési rendszerről (8), az ezzel, valamint a későbbi kárpát-medencei településsel való összevetésből nagyjában fel lehet vázolni az Etelközben kialakuló elhelyezkedést is.

A törzsszövetségi terület legexponáltabb határterülete a bolgár határvidék, az Alduna felé eső terület. Idekerül a törzsszövetség éktörzsét jelentő Nyék törzs, amelynek feje Árpád fejedelemmé választása óta legidősebb fia, Levente, akinek igazi neve valószínűleg Laád, és a Nyék törzs mindenkori feje lesz a megalakult törzsszövetség főhorkája a jövőben is egy évszázadon át, a törzsi kötelékek felbomlásáig, ami majd István király korában fog megtörténni.

A déli határterület besenyők felé eső szakaszát, ami a Dnyeper alsó folyamszakaszának felel meg, a szabir Jenő törzs szállja meg, amely Dentu-Magyariában is valószínűleg alsó-dnyeperi törzs volt, csak éppen a folyó túlsó oldalán. A törzs feje a fiatal Tas, akinek utóda majd fia lesz a honfoglalást követő időkben, Botond.

Ennek a két törzsnek a hadosztályai fogják megvívni a balkáni háborút, mert ezek vannak az alduna-vidékhez legközelebb.

A besenyő határ északi szakaszát, a Dnyeper középső folyamszakaszát fel Kievig a Keszi-törzs szállja meg, amely szintén onogur törzs. A halicsi határszakaszra a Kárpátok irányában a szintén onogur Kéri törzs kerül, Huba törzse. Ez vonul majd a Vereckén áthaladó menetoszlop élén és majd a megszállásban is ez kerül a medence északi felében a legnyugatabbra, a Felső-Dunához, a mai Győr, Komárom, Pozsony és a Csallóköz vidékére.

4. Anonymus: Gesta Ungarorum c. 5. Egyébként kuriózumképpen ideiktatjuk Herodotos Historiarum c. művének 4. Liberjéből a Scythákról írt itt következő passzust: "Foedera hoc modo ineunt Scythae; infuso in grandem cálicem fictilem vino commiscunt eorum sanguinem, qui feriunt foedus, parcutientes cultello aut incidentes gladio aliquantulum corporis deinde in calice tingunt acinacem, sagittas, securim, jaculum. Haec obi fecerunt sese multis verbis devovent, postea vinum epotant non modoii qui foedus fecerunt, sed etiam comites hi qui sunt maximae dignitatis". Mindezt a "történetírás atyja" 1600 évvel Anonymus előtt írta.

5. A "vérszerződés" krónikáinkban megrögzített szövege mint legelső magyar alkotmánytörvény került bele a magyar törvénytestbe, a Corpus Juris Hungariciba.

6. Szinte már ijesztő rámutatni, de a "tönkrevert", "menekülő" magyarság leverő képe a "magyar" történettudósok részéről pontosan a millenium magyar boldogságának és a nemzeti büszkeségnek hidegvízzel való nyakon öntése volt, éppúgy, mint ahogyan 17 évvel később, Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak hazahozatala (1906) és a szatmári béke 200 éves évfordulója (1911) alkalmából fellobogó nemzeti lelkesedés nyakon öntéséről is történt "történettudományi" gondoskodás a Szekfü Gyula által sürgősen megírt és 1913-ban publikált, történettudományi szempontból teljesen felesleges, történelmi kuriozitásnál többet nem jelentő, nem tudományos célból írt "Száműzött Rákóczival".

7. Az állatoknak naponta legelniök kell.

8. László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete Bp. 1944. V. ö. "A magyar nagycsalád élete" c. fejezet szerkezetről (B) szóló alfejezetében foglaltakkal 166-235. lapok. Ennek az óriási körnek a közepén foglal helyet a fejedelmi törzs, a Megyer s mellette kétoldalt, délebbre a Tarján, északabbra a Kürt-Gyarmat. A törzsszövetség pozícióját arccal nyugatnak elképzelve, az elhelyezkedés László Gyula szkémája szerint ez:

Kárpátok
Balszárny Jobbszárny
Nyék (Alduna-vidék) Kéri (Halics)
Tarján Megyer Kürt-Gyarmat
Jenő (Alsó-Dnyeper) Keszi (Közép-Dnyeper)

Balszárnyon vannak a szabir törzsek, a jobbszárnyon az onogur törzsek. A balszárny az "előkelőbb" oldal.

Az Etelközben megszületett törzsszövetség felőli kép a fejlődés, az események és a forrásadatok tükrében éppen az ellenkezője a Hóman Bálint által megrajzolt képnek. Az új indulásban nyoma sincs csüggedtségnek, szorongásnak, kétségbeesésnek, ijedtségnek. Ellenkezőleg, a törzsszövetségben vitalitás van, erő feszül, sőt a törzsszövetség magatartása határozottan támadó szellemet árul el. Öt év alatt három nagyobb hadjáratot vezetnek (892, 894, 895) és ha ezt a támadókedvet nem a besenyők ellen vezeti le a saját erejével pontosan tisztában levő friss alakulás, akkor ennek elsősorban nem is az az oka, hogy az etelközi tömörülés az erős és kemény szomszédot tényleg respektálja, hanem egyszerűen az, hogy a tervek és szándékok nyugatnak, nem pedig keletnek irányulnak. A magyar szemek nyugatot fürkészik.

A törzsek vezérei, szinte még ki sem aludták a "magnum áldomás" mámorát, mikor Árpád részéről már megindult az a tevékenység, amit majd "honfoglalásnak" fognak nevezni a késői utódok.

Hóman Bálint tagadásba veszi, hogy a meotiszi időkben egyáltalán létezett volna a Kárpát-medencével kapcsolatos bárminő tervezgetés - szerinte krónikáink ezt utólag találták ki - sőt azt a feltevést hangoztatja, hogy továbbvándorlás volt a szándékuk és csak miután "letelepedett népek eleven bástyafalába ütköztek", maradtak kénytelen kelletlen a Kárpát-medencében. Ennek az "elméletnek" bizonyítéka - szerinte, a "kalandozások" és ez az elmélet, a Bach-korszakból importált történettudomány biztosságával nem kevesebbet mond, mint azt, hogy ők jobban tudják, hogy mit akartak őseink, mint középkori krónikáink (mert hiszen múltunk felől el lehet hinni minden szubjektív csodabogarat, amit ijedt, vagy dühös, vagy hencegő emberek lódításaiból idegenek felőlünk leírtak, (9) de amit magyarok írtak le, az feltétlenül gyanús, hiszen öt középkori krónikásunk közül három - sőt valószínűleg a legelső is - pap volt, egy meg királyi ítélőmester).

Hóman álláspontja szinte már csodálatos, hiszen az avar birodalom összeomlása (805) óta eltelt három emberöltő alatt a kelet-európai rokonnépek köreiben mindennapos tünet volt a menekült avar "emigráns", különösen a gazdagabbak előkelőbbek, exponáltabbak, akik az előző évszázad alatt kialakult, transzkontinenális kelet- nyugati kereskedelmi útvonalat (10) használva százával és ezrével menekültek hazájukból kelet felé és akik mindenütt és állandóan hintették a Kárpátmedence "felszabadításának" gondolatát a biztatás, érvelés és rábeszélés minden eszközével a rokon népek világában. A kievi rév ennek az útvonalnak fontos átkelő pontja lett és az átutazó avar urak rendszeresen jártak fel Álmos várába egy-egy pihenőre a negyvenes években, ahol feszülten figyelhette közléseiket a 8-10 esztendős zseniális gyerek, aki majd az európai történet egyik legmaradandóbb tettét fogja végrehajtani. A Hinkmár érsek által feljegyzett 862-i magyar katonai akció idején Árpád 22- 23 éves és ez a pannóniai fegyveres látogatás, 99 százalékos valószínűséggel, ilyen avar rábeszélésekkel függhet össze, hiszen azért, hogy néhány nyomorúságos frank határőrvidéki szláv telephelyet kiraboljanak, semmi esetre sem lovagoltak őseink 1800 kilométert, mert szlávjaik voltak helyben is fölös számmal, (még el is adtak belőlük), rabolni meg Krímben kifizetőbb és kényelmesebb volt, mint elmenni - Pannóniába. Egyáltalán az évezredes szkitha iskolázottságú szabir magyarok gondolkodó lények voltak és egy "magyar" történettudománynak ebből kellene kiindulnia.

A szabir fantáziát tehát a Kárpát-medence mint új elhelyezkedési lehetőség már évtizedek óta, jóval a besenyők megjelenése előtt óta foglalkoztatta és a feltűnő tény, hogy éppen a besenyő-válság kritikus idején (885) a magyarok megint fegyveres látogatást tesznek a Kárpát-medencébe félreérthetetlenül és minden józan logikával arra mutat, hogy a Kárpátmedencével kapcsolatos terv napirenden van. A Don-Dnyeper köz kiürítése jellegében tehát nem csupán passzív "feladás", hanem aktív "indulás" is. Mindehhez csupán azt kell még hozzáilleszteni, hogy a szabir nép az avarral egy tőről eredő, egy fajú és hasonló nyelvű rokonnép volt és ezzel a Kárpátmedencébe vezető eseménysorozat logikája teljes. A besenyőkomplexum nem volt több, mint mozgásba hozó impetus.

Árpád első külpolitikai ténykedése az, hogy felveti Bizáncban egy a bolgárok elleni szövetség eszméjét. Bölcs Leó ezt - 892-ben - egyelőre még elutasítja s a magyar követeket a besenyők elleni hadjáratra igyekszik rávenni, természetesen sikertelenül. A magyarokat "kelet" többé nem érdekli, de meg egy a besenyők elleni hadjáratnak az ezzel járó vélhetően súlyos áldozatok mellett semmi értelme nem volna. A magyarokat egyelőre a bolgárok érdeklik, hiszen a Kárpát-medence egész keleti felét a bolgárok birtokolják, már pedig Árpádnak a Kárpátmedence a célja.

A követség szinte még vissza sem érkezik Bizáncból, amikor Arnulf a frank- római császár követe jelentkezik egy Szvatopluk közös megrendszabályozására vonatkozó ajánlattal, amit Árpád azonnal el is fogad és így 892-ik évi kárpát-medencei hadjárat - immár a harmadik nagyobb arányú ilyen hadjárata Árpádnak - létrejön.

A következő év - 893 - Zsolt születésének esztendeje minden egészséges valószínűség szerint kisebb expedíciókkal, kárpátmedencei avarokkal való tárgyalásokkal, megbeszélésekkel telik el, mert 894-ben már újból egy nagyobb arányú pannoniai hadjáratot hajtanak végre. Mindez tisztán felismerhetően már magának a honfoglalásnak integráns része.

A csapatok éppen csak hogy hazaérkeznek októberben, amikor megérkezik Árpádhoz Bölcs Leó küldötte, Szklérosz Nikétász bizánci követ, aki szövetségi ajánlatot hoz a bolgárok ellen.

A bizánci fordulat oka: Simeon, a 24 éves fiatal bolgár fejedelem, aki bátyja megvakíttatása után azzal kezdi kormányzását, hogy megtámadja Bizánc balkáni tartományait. Ami két évvel azelőtt még nem érdekelte a bizánci kormányt, az most így egyszerre érdekessé vált.

A bizánci ajánlatot Árpád és "vezérkari főnöke", a kusán elfogadják. Két törzsi hadosztály fog lemenni a dél-bolgár térbe, amelyek az országot kettészelő Duna mindkét oldalán fognak operálni. A Dunától délre bevetett csapatokat bizánci hajók fogják el- és visszaszállítani. A támadás a következő év tavaszán indul meg. Az évek óta várt időpont tehát elérkezett.

Árpád azonnal összehívja a törzsek vezéreit, bejelenti a háborút, közli, hogy a balkáni hadműveleti területen szövetséges bizánci erőkkel együtt a két déli törzs tumánja köti majd le a bolgár főerőt s ezzel egyidejűleg a többi öt törzs támadásra bevethető ereje megszállja a kárpáti bolgár területeket, a medence északi részét és a Duna-Tisza között elszórt avar telepek vidékét. (11) A kárpát-medencei hadműveleti területre a törzsek azonnal követik a csapatokat, az elvándorlás előkészületeit tehát haladéktalanul meg kell kezdeni. A balkáni területen bevetett csapatok már nem is térnek Etelközbe vissza, hanem a hadműveletek befejezése után az időközben a Kárpát- medencébe áttelepült törzseikhez vonulnak be.

A 894 őszén lezajlott törzsszövetségi tanácskozás után azonnal nagy sürgés-forgás támad a törzseknél mindenfelé.

Egy 1500-1800 kilométeres vándorút hosszú. Az körülményes és alapos előkészületet kíván. Az út menetideje az elkerülhetetlen pihenőkkel s folyóátkelésekkel napi 25 kilométeres menetteljesítményt számítva mintegy négy hónap. Ez azt jelenti, hogy a tavaszi esőzések végén - május elején - haladéktalanul indulni kell, mert a megérkezés után legalább egy hónapra van szükség a közeli télre való felkészülésre. Szét kell osztani a legelőket, gondoskodni kell a télre tüzelőanyagról, el kell végezni minden őszi munkát a következő esztendőre, a törzseknek tehát, ha nem akarják éhínségnek kitenni önmagukat, legkésőbb szeptember közepére rendeltetési helyükre meg kell érkezniök. Ez pedig csak úgy lehetéses, ha a tavaszi talajfelszáradás kezdetén azonnal indulnak. Mivel pedig a vándorlás azt jelenti, hogy egy évi termelés kiesik, minden tárolható élelmiszert tárolni kell a következő télre is.

Járműveket kell kijavítani, újakat csináltatni, a csordákat, nyájakat, méneseket össze kell vonni, rideg lovakat, rideg ökröket kell betörni, húst kell konzerválni, lisztet kell előre beőrölni és már a tél folyamán el kell csomagolni minden nélkülözhetőt és elcsomagolhatót, hogy a tavaszi felkerekedés olyan gyorsan történhessék, amilyen gyorsan csak lehet.

A négy hónapos utazás, az utána következő sürgős őszi munkák és a kitelelés idejére, tehát egy kerek esztendőre só kell, hiszen a só beszerzést az új területen meg kell majd előbb szervezni, márpedig az emberi szervezetnek a levegő meg a víz után következő legfontosabb szükséglete a só, amely nélkül tömeges megbetegedés következnék be, és félmillió ember egy évi sószükséglete a legnagyobb takarékosság mellett is 10.000 métermázsa. Ezt a sómennyiséget Krímből meg a vielickkai és bochniai sóbányákból be kell szerezni, dnyeperi és dnyeszteri sóhajókon el kell szállítani és szétosztani a törzsek között. A harcosoknak is rendbe kell hozni a felszerelésüket. Ki kell építeni egy hadszervezetet, hiszen ez az első mind a hét törzsre kiterjedő hadivállalkozása a fiatal törzsszövetségnek.

S mindezt egyetlen tél folyamán. Közel félmilliós tömeg elindítása, négy hónapos mozgatása, hét autonóm törzs egységes irányítása, ellátása, biztosítása, végül elhelyezése akkora feladat, aminek méreteiről azoknak, akik valaminő meglepetésszerű támadás előli "menekülésről", gyors és felkészületlen felkerekedésről beszélnek, halvány fogalmuk sincs. Félmillió ember egy közel 2000 kilométeres, beszerzési lehetőségek nélküli útnak, az éhínségnek, a katasztrófának, a káosznak és egymás öldöklésének elháríthatatlan veszélye nélkül, csak úgy improvizálva nem indulhat neki. Ez egyszerűen lehetetlen. Meglepő, hogy Magyarországon egyetlen vezérkari iskolát végzett katona sem akadt, aki efelől a naiv történettudósokat felvilágosította volna.

Mindenesetre 895 tavasza elérkezett és 895 őszén hét magyar törzs elfoglalta kijelölt helyét a Kárpát-medencében, ott éhínség nélkül kitelelt és 896-ban megkezdte mai napig tartó életét.

---------- 4. rész -----------