A Káspi-mediterráneum ókori történetét globálisan, adekvát terjedelemben és centrális szemléletben még senki fel nem dolgozta. Bár a rendelkezésünkre álló adalék tengernyi -s ez különösen a 20. szd. folyamán duzzadt mennyiséggé - ez az anyag rendezésre és egy egyeztetésre vár. Ehhez azonban, mindez ideig hiányzott egy egységes szempont és egy megbízható kiindulópont.
Elő-Ázsia ókori története ugyanis Krisztus születéséig, mintegy 4-.5000 évet jelent. Ez alatt a roppant időfolyamat alatt civilizációk keletkeztek, futották végig pályájukat és semmisültek meg, a legkülönbözőbb korokból származó értesítéseket hagyva szinte egymás hegyén-hátán maguk után.
Ez a történetkutatás számára annyit jelent, hogy nyolc- tízféle nyelv, nyolc-tízféle fonetikai és ortográfiai módján, nyolc-tízféle nacionalizmus torzításaival feljegyzett kútfőanyagot kell egyeztetnie és kiértékelnie olyan ókori nyelvekből, amelyeket kifogástalanul nem is ismerünk s különösen az írásjelek fonetikai értékével nem vagyunk; még hozzávetőlegesen sem tisztában (1).
Az elő-ázsiai ókortörténeti adatok áradatát nagyjából s keletkezésük egymásutánjában a következő csoportokra lehet és kell felosztani:
szumir és akkád nyelvű adatok, ca. Kr. e. 4000-től
egyiptomi nyelvű adatok, "" 3000-től
ó-babyloni nyelvű adatok, "" 2000-től
asszír nyelvű adatok "" 100-tól
káld-szabir nyelvű adatok, "" 1100-tól
ószövetségi- adatok, "" 700-tól
méd-perzsa nyelvű adatok, "" 600-tól
hellén (görög) nyelvű adatok, "" 504-tól
arameus-örmény nyelvű adatok, "" 300-tól
római (latin) nyelvű adatok "" 180-tól
Mindez három nyelvcsaládban, hatféle írásrendszerrel és fonetikával tíz nyelvet jelent, sőt ez gyakorlatilag több, mert pl. a három évezreden át használt szumir erős változásokon megy keresztül, a szabirnak különböző változatai vannak (mitanni(mada), huni, káld) sőt létezik Kis- Ázsiában_ egy "hettita" nyelv is. Mindezekhez jönnek Kr. u. a bizánci, újperzsa, örmény, szír és arab nyelvű adatok.
Ezek a nyelvek nagyobbrészt: Elő- Ázsia nyugati felének a nyelvei. A Káspi- vidék és annak világa, a Káspi-mediterraneum ezeknek a nyelveknek a régiójától keletre terül el. Ez az eddigelé még kellően fel nem derített világ az u.n. Turán, amely felől az eddigi ókori értesülések a fenti nyelveken és az ó-kínai nyelven keresztül szivárognak hozzánk a tucatnyi különböző nyelv torzításaiban.
Az adatok sokféle torzulására jellemző pl., hogy a Mezopotámiától keletre húzódó Elám-hegyvidék lakóit, a szumirok kezdetlegesebb fokon álló testvérnépét, a Kr. e. 3. évezred szumir kútfői "kud" névvel jelölik. Ez a név a 2. évezredben már "kad" formában jelenik meg, amelyből néhány évszázaddal később "akkad" lesz. Ugyanezt a népet az első évezred már "elamitáknak" nevezi. Eredeti "kud", "kad" nevük egyébként talán "nemzetséget" (v. ö. magyarban "had") jelent. Az úz népet a különböző korok különböző nyelvű, különböző forrásai "kassu", "chassu", "Chus", "chusita", kos, kusdi, ghuz, kosa; asszír, kazar, oguz, as, asi, ossi, osset, úz és még egy csomó egyéb neveken, az avarokat "abar", aparni, abaorta, parni, parthus, var, obar, obor, zapaorte stb. neveken nevezik. Az elképesztő torzítások terén különösen a görögök vezetnek, akik nem egyszerű egyszerűen kitalálnak neveket saját tetszésük szerint. Így jön létre "Memphis", "Théba", Xerxes", "Dareios", massageta, thyssageta, scytha, Sispirides és valóságban soha nem létezett egyéb nevek százai.
Az elő-ázsiai népneveknek négy évezreden keresztül zúduló áradata - leszámítva a sémi és jóval később néhány árja nép neveit -a maga burjánzó név-variációiban igazában öt Káspi-vidéki "turáni" népet takar, amelyek igen kis eltéréssel ugyanazt a nyelvet beszélik (2). Ez a nyelv az ó-szumir nyelv, amely ezeknek a népeknek idegen fajokkal hosszú időn át egyáltalán nem keveredett, fajilag és földrajzilag zárt világában eredeti tisztaságát sokkal inkább megőrizte, mint a Mezopotámiában maradt szumirság nyelve. Ez az öt nép az elvándorlást követő két évezred hosszú korszaka folyamán (körülbelül Kr. e. 2500-től Kr. e. 700-ig) tízszerű kétszereződött meg és egyre nagyobb és nagyobb területekre terjedt szét a hatalmas kontinens belső világában.
Ezt az öt népet a legkorábbi görög nyelvű közlések általánosan "szkítáknak" nevezik, mert egyforma nyelvük után egy népnek gondolják őket, csak a jobban értesült elő-ázsiai és belső-ázsiai szomszédnépek tudják, hogy egy nyelvet beszélő, de különböző népekről van szó. A "szkíta világ" különböző nép egyéniségeinek felismerése a görögöknél Kr. e. 5. szd.-ban Herodotossal kezdődik, aki a Káspi-tenger innenső oldalán élőket megkülönböztetésül már "massagétáknak" mondja, majd tovább tagolják őket, és a "massagéta" mellé megszületnek a "thyssagéta", "parthus" és "saca" elnevezések, amelyek, a "scytha" névvel együtt, önkényes torzítások.
Azokat a neveket, amelyekkel ez az öt nép önmagát jelöli kissé nehéz kihámozni abból a 60-74-féle torzításból, amelyben ezek a nevek a számtalan különböző ókori értesítésekben megjelennek, mivel azonban ezek a nevek tisztán, legalábbis több-kevesebb biztonsággal megállapíthatóan a szumir szóra vezethetők vissza, valószínű alakjuk rekonstruálható. Egyébként mind az öt népnévnek megvan a maga magyar változata is.
Ez az öt nép a dáh, hun, avar, úz és szabir. Mivel ez az öt nép a magyarság legközelebbi ókori rokonságát jelenti, úgy hisszük nem lesz érdektelen külön-külön foglalkozni mindegyikkel. Mielőtt azonban ezt tennők, röviden summázni kell az azonosság kérdését.
A scytha" szó etimológiájával e könyv előző fejezetében már foglalkoztunk. A szóval szembeni kétkedés azonban már 2500 éves és Herodotosszal elkezdődött, akinek a Kr. e. 5. szd.-ban feltűnt, hogy ez a szó Elő- Ázsia elsejében ismeretlen, a perzsák pl. más néven nevezik ereket a népeket, s a perzsák ezeknek közvetlen szomszédaik. "Persae cunctos Scythae vocant Sacas" írja tűnődve (3) Strabo panaszkodik az előtte élt görög írókra, akik ezekről a népekről semmi bizonyosat nem közölnek (4). Plinius is zavarban van "Ultra Oxum sunt Scytharum populi. Persae illos Sacas in universum appellavere a proxima gentes" (5). Curtius, aki Nagy Sándorról s annak hadjáratáról írt könyvet a Kr. u. első században már még többet tud: "Sogdiani, Dahae, Massagetae, Sacae eiusdem nationis sunt" (6). Ezzel egyébként már Strabo is tisztában van: "Scythae a Caspio mari incipientes magna ex parte Dahae appellantur, qui orientariores sunt, Massagetae dicuntur et Sacae et alii communiter Scythae privatim vero aliter atque aliter" (7). Lassan arra is rájöttek, hogy a "parthusok" és a "scythák" lényegében ugyanaz a nép. "Parthiaci gens olim Scythica" írja Stephanus Byzantinus (8). Justinus meg már azt is tudni véli, amin a megkülönböztetés alapul: "Parthi Scytharum exules fuere. Hoc etiam ipsorum vocabulo manifestatur, nam Scythico sermone Parthi exules dicuntur" (9). (Az állítás talán azon alapul, hogy a hunok szorították az avarokat keletebbre). A kép lassan még tovább tisztul. Procopius, aki Justiniánus bizánci császár vandálok elleni háborújában császári követként a szövetséges "massagétákat" felkereste, már kimondja, hogy ezek tulajdonképpen húnok, amikor azt írja: "Massagétas génos ons nun Hunnous kalousin" (10) és megismétli ezt a bizánci-perzsa háborúról adott beszámolójában is : "Massagetae, quos nunc Hunnae apellamus", viszont egy más helyen Attila hunjait nevezi massagetáknak "Attilam Massagetarum Scytharumque exercitu armatum adversus Aetium processisse". Menander a 6. szd.-ban már a "turk" néppel azonosítja az ókori "szakákat" ("Turci, qui, antiquitus Sacae vocabantur"), Theophanes pedig a 8. szd. jól tájékozott bizánci írója így ír: "In Oriente ad Tanaim (Don) Turci tegunt, qui Massagetoe antiquitus dicti sunt".
A felsorolt hivatkozások csak egy töredéke annak az ókori és koraközépkori adattömegnek, amely a "szkíta" népek és az "őstörök" népek azonosságát mutatja, de akinek még ez sem elég, annak felhívjuk a figyelmét két furcsa körülmény rejtélyes negatívumára. Az egyik, hogy a szkíták, parthusok, sacák, massagéták, thyssagéták írmag nélkül, nyomtalanul eltűntek, mintha csak a föld nyelte volna el őket, a másik, hogy hosszú történetük, tetteik, városaik, uralkodóik ellenére sem maradt fenn a "szkíta", sem a "parthus" nyelvből egyetlen mondat és egyetlen sor írás sem.
Ilyen nevű népek a görögök fantáziáján kívül soha, sehol nem léteztek. Azok az ókori népek, amelyek ezeknek a helyén valóban éltek, a dáhok, avarok, húnok, úzok és szabirok, vagyis az u. n. "turáni" népek egyenes ősei voltak. Ókori nyelvüket "akkád", "hurri", "káld" néven tanulmányozza az a tudományos világ, amelyből a magyarok szinte teljesen hiányzanak, annak ellenére, hogy ha van nép árja- Európában, melynek őseire alkalmazható a "szkitha" szó, mint "tudományos" megjelölés, ők - azok.
Az első hullám, amely a mezopotámiai szumir etnikai képletből keleti irányba vándorolt, (11), annak a népnek az őse, amelyet másfélezer évvel később, Kr. e. 1600 körül "dáh"-nak neveznek.
A nyugati-előázsiai és később mediterrán ókori források annak ellenére, hogy egyéni népnevükön ezeket emlegetik az összes Káspi-népek közül legkorábban, ezekről tudnak legkevesebbet. Egyéni népi életük első másfélezer éve során ezek kerülnek a szumir rokonságból legkeletebbre, ezek esnek az ókori nyugat figyelő szemétől legtávolabb, hisz hazájuk a Káspi-tenger keleti partvidékének északibb szakasza és az Aral-tó között elterülő terület és innen folyik szét etnikai állományuk a Kr. születését megelőző másfél évezred folyamán Belső- Ázsia és, a Kaukázus fölött nyugatnak kanyarodva, a mai Dél-Oroszország és Közép-Európa felé. Mivel tevékenységük Belső-Ázsia felé irányul, keleti szomszédaik, a kínaiak jobban ismerik őket, értesülések felőlük így inkább ókínai feljegyzésekben vannak, amelyek "Tahi", Tiao - tchi, Tavon, Tayue neveken emlegetik őket, szemben a nyugati forrásokkal, amelyekben "Dah", "Daha", "Dá", "Dac", "Taoch", tochár, táh, tahó és talán "Dák" neveken emlegetik őket.
Nevük minden jel szerint a szumir "dag, tag" szóból ered, amely kétkezes baltát, csatabárdot jelent (v. ö. magyarban a "tagló", letaglóz szavakkal)' (12).
Hogy ők lehettek a legelső kelet felé elvándorló szumir hullám, azt legtávolabbi elhelyezkedésük mutatja, a későbbi hullámok szorították őket fokozatosan a Káspi-tenger túlsó oldalára. A kelet-ázsiai turáni fajú népeknek mandzsuk, ajnuk, (koreaiak), jakutok, ősjapánok - talán ők voltak az ősei. Sőt aligha járunk messze az igazságtól, ha az ókori kelet-európai "szarmata népek" magját és irányítóját jelentő lovas-népben a dákokat sejtjük. Mindenesetre az út a káspin-túli térből a déloroszországi síkságra olyan közvetlen és olyan egyenes, hogy ezer éven keresztül minden "turáni" nép ezt használta.
A földrajzi elhelyezkedés tanúbizonysága szerint a Káspi-mediterráneumba érkező második szumir-fajú hullám az a vándorló csoport volt, amelyet ma legáltalánosabban "avar" névvel jelölnek.
Ezekről már - különösen a Kr. e. 5. évszázadtól - vaskos köteteket megtöltő adatunk van. A káspi-mediterráneum ókori népei közül ezek teremtették meg a legmagasabb civilizációt. Előbb a Káspi-tenger déli partvidékének régiójában helyezkedtek el, majd a későbbi hullámok keletebbre szorították ezeket is, és az Aral-tó déli térségében, a két nagy folyó, az Oxus (Szír-Darja) és a Jaraxes (Amu-Darja) "Etelközében", egy második "Mezopotámiában" (13) alapították meg híres birodalmukat, az "ezer városú" Baktriátl' (14).
Nevük kétségtelenül szumir bázison nyugszik ("ab" annyit jelent, mint "építő", "ur" pedig "vár", erőd, katona), városépítő civilizációjuk a Káspin-túli tér klasszikusan lovas-állattenyésztő, belső-kontinentális világába szinte egyedülálló, civilizációjuk tipikus "parti"-civilizáció.
Az "építő" nép neve fantasztikus torzításokban és változatokban jelenik meg másfélezer év adatainak tömegében. Nevezik őket "abaroknak", "abaorteknek", "obares"nek, "ibaroknak", "obor"-nak, "oborden"-nek, "obernita"nak, "hobordanae"-nak, "var"-nak, "aparni"-nak, "parni" nak, "par"-nak, de a legfantasztikusabb torzítása a nevüknek a rónaiaktól eredő "parthus" elnevezés.
Számtalan városuk, kiterjedt folyami és tengeri hajózásuk két nagy folyójukon kívül az Aralon és Káspi-tengeren, külkereskedelmük a Káspi-környéki népekkel s a Káspi-tenger kiterjedt folyóvidékeivel messze fel a Közép-Volga, a Jajk (Ural folyó) térségéig millió és millió négyzetkilométerre hordja szét koraókori kultúrájukat s akkoriban még szinte tiszta ószumir nyelvüket.
A múlt században "finn-ugornak" elnevezett volga-urali ősnyelvekbe valószínűleg rajtuk keresztül került az a jelentős szumir depozit, ami ezekben a nyelvekben kimutatható s ami a szumir eredetű magyar nyelvvel való "rokonság" kimondásának alapjául szolgált, de valószínűleg tőlük tanulták el ezek az ősnépek a "jellegzetes" ősugor település-formát, az orosz archeologia által "gorodiscsé"nek elnevezett kis földvárak építését is, amelynek a jellegzetes koraközépkori avar gyűrűváraknak ősi és primitív rokona.
Mivel a fenti őstörténeti megállapítások -a, sorok írójának tudomása szerint még soha, senki részéről el nem hangzottak, a "merész hipotézis" vádjának megelőzésére, az előadó formát megszakítva, a fentiek nyelvi bizonyítékainak s azok szemantikus összefüggéseinek legalább egy részét fel kell sorolnom, noha ezek kellő kifejtése külön, terjedelmes tanulmányt kíván.
1. Különösen a magánhangzók fonetikai értékének megállapítása bizonytalan, mert sok ókori írásrendszerű a magánhangzókat nem is jelzi. Méginkább növeli a nehézségeket az a tény, hogy ezek között a nyelvek között a Kr. e. első évezred kezdetéig egyetlen "árja" nyelv sincs (ezek a nyelvek a perzsa források feltűnéséig mind részben turáni, részben sémi nyelvek) márpedig szövegfejtéseket csaknem kizárólag árja nyelvű és nyelvérzékű angol, német, francia tudósok végeztek, akik természetszerűen árja nyelvkoncepcióból kiindulva próbálták ezeket a szövegeket fonetikailag, ortográfiailag modern betűkkel átírni és árja nyelvre lefordítani. A turáni csoportba tartozó nyelvek szöveged magyar és török, a sémi nyelvekét pedig arab és zsidó tudósoknak kellett volna literálni, szófejteni is. Az, hogy igen sok adaléknak (főleg neveknek) görög ellenpárja is megvan, csak növelte a zavart, mert a görögök önkényesen görögösített neveket adtak mindennek és mindenkinek, s a rómaiak a görög példát mindenben követték.
2. Azt, hogy a Káspi- környéki népek azonos nyelvet beszéltek nemcsak az ókori kútfők állítják egyöntetűen (Herodotos, Strabon, Plinius, Jordanes, stb), hanem ezt mutatja az is, hogy ezeknek a népeknek a leszármazottai mind nyelvrokonságban vannak egymással. Mivel az u. n. "őstörök" nyelvcsoport minden tagjának nyelvében tisztán kimutatható a közös szumir alap (a magyarban is) fenti állítás teljes egészében bizonyítható, de az is, hogy ez a közös nyelv az ó-szumir nyelv volt.
3. Herodotos Historiarum. Liber VII.
4. Strabo: De situ orbis, Lib. XI.
5. Plinius (Maior) : Historia Naturalis, Lib. VI.
6. Curtius: Historia Alexandri Magni Lib. VI. c. 3.
7. Strabo: i m. Lib. XI.
8. De Urbibus etc.
9. Justinus: Epitome Historiarum Lib. XLI. c: 1.
10. Procopius: De Bello Vandalico. (Procopius azt is tudja, hogy a hun népnek két nagy ága van.)
11. A "szumir etnikai képlet" kifejezésünk vonatkozik az u. n. akkádokra is, akik a mezopotámiai síkságot kelet felé lezáró Elámi-hegyvidék lakói és szintén szumir-fajú nép. A Káspi-régióba elvándoroltakhoz ezek esnek közelebb, s valóban, az őstörök nyelvek - a magyar is - közelebb állnak az "akkádhoz", amely később szemita beütésen esett át, mint a kései szumirhoz.
12. A "Dag", "Tag" név sok ázsiai földrajzi névben megvan. Egyébként a szumir harci bárd - később kultikus eszközzé is átalakulva csaknem minden szumir alapkultúrájú népnél meg van. Megvolt pl. az etruszkoknál is, mint kultikus szimbólum is, Tőlük vették át, mint a végrehajtó hatalom szimbólumát, a vesszőnyalábba kötött bárdot a rómaiak is, akiknél a lictorok jelvénye (fasces) lett. Ilyen ókori eredetű bárdot egyébként a Kárpát-medencében is találtak, ahol Kr. e. az 5. század táján "szkithák", sőt ezek előtt egy hasonló fajú és kultúrájú nép - "preskithák" - éltek. Ezek nagyon könnyen lehettek a "csatabárdos nép", a dákok, sőt éppen a tiszántúli dákok. A "dákok" a "trákok" (türák- török, türk) rokonai, de hogy a trákokkal együtt milyen faj és nyelvű népek voltak, nem tudjuk. Mivel pedig a nyelvüket nem ismerjük, mint minden említésre méltó ókori népet, amelynek hovatartozása kétes, besorolt az európai történettudomány "árja" népnek, néhány fennmaradt trák és dák szó alapján, amelyek, mint szumir kölcsönszavak, megvannak az árja nyelvekben is. Természetesen e sorok írójának nincs semmi olyan nemzeti, vagy személyi ambíciója, amely a dákokkal kapcsolatos, felőle lehettek árják is. Még kevésbé óhajt a dáh-dák népnevek feltűnő fonetikai hasonlóságából és egy Duna-vidéken kiásott csatabárdból "mecklenburg-priegnitzi" stílusú hipotézist felállítani, mivel azonban dák származékok kerültek a Fekete-tenger vidékére is, kerülhettek tovább is, a Kárpát-medencébe is, meg a Havasalföldre is, s dák néven lehetnek a Duna-Tisza vidék "ismeretlen ókori praeszkitha népe" is éppúgy, mint ahogy a "trákok" is lehetnek "törökök". Xenophón "Anabazisában" a "makarok" és "szkíták" "szomszédságában", a Fekete-tenger környékén, "taochi" népről beszél a 4. században Kr. e.
13. Mezopotámia folyóközt jelent, és ez a formáció, talán ősi hagyomány alapján, talán gyakorlati okok miatt, különös vonzást gyakorol a szumirfajú népekre. A Tigris-Eufrát, az Oxus-Laxartes, a Kur-Araxes, a Don-Dnyeper, a Duna-Tisza, mind kettős folyórendszerűek, "mezopotámiák" és minden ilyenen következetesen szumirfajta "turáni" népek telepednek meg.
14. A "Baktria" nevet természetesen később adják ennek a birodalomnak idegenek, annak Baktra nevű fővárosáról, melynek eredeti ősi avar neve "Zarasz"-ba volt. (Az Oxus hasonló nevű mellékfolyója partján, a hasonló nevű hegy közelében épült). Egy másik sokat emlegetett városa Bálk, Baalkh volt (ez volt a napimádás kultikus központja), de volt pl. "Derbent" nevű (Vaskapu) erődrendszerű itt is, mint a Kaukázus keleti végén.
Jelen munka negyedik fejezetében vázlatosan nyújtott s éppen ezért csupán csak elnagyolt szumir- magyar nyelvi azonosságok felsorolása során nyújtottam némi analízist az "igar" szóról, amely körülkerített lakóhelyet, telepet, "várost" jelentett ószumirban. Bemutattam a szó "város" értelemben való roppant időbeli és térbeli kiterjedését az ószumir Ékur-tól a magyarországi (és csehországi) Egerig, meg Győr-ig, amelyek a Magyarországon hét különböző megyében található Eger-eken, és a Kárpátaljától a nyugati s déli határszélekig tizennégy helyen található Győrökön kívül a két szó több, mint hatvan egyéb falu- és városnév változatával együtt avar alapítások és a szumir "gar", "kör", "kerít" alapjelentésével függnek össze és "kert" és "garád" szavainkat éppúgy idézik, mint az örmény "kerta" s a szláv "gorod" szavakat, mely utóbbi a szumir "gar" szó s a "turáni" -d kicsinyítő képző kombinációjából állt elő. A "gar" bázis megvan a "finnugor" nyelvekben is éppúgy, mint a körsánccal körülvett tipikusan "avar" lakótelep is.
Ezt kiegészítem egy másik ószumir építészeti szóval is. A szó éppúgy jelentett nagyobb épületet, mint ahogy jelentett várost is. Ószumir alakja "ékal", akkád-asszír formája "ékap". Alapjelentése "erős épület", (v. ö. "kál", erős, első, elöljáró, elsőszülött, előkelő), nagy épület, erőd, palota. A szó Eurázsia minden nyelvébe belekerült. A héber "óhel" (amit nem helyesen fordítanak "sátor"-nak) éppúgy innen származik, ahogy innen ered a latin "schola", a francia "école", a school, a Schule, a szláv "oskol" is, de innen származik a magyar "akol" szó és annak összes turáni testvérei is.
Ez a szó megvan szamojédben, s ez az "igl", vagy ahogy az angol spellingben nemzetközivé vált "iglo", amely szamojéd kunyhót, családi szállást jelent. A Kr. e. 2. évezredben az egyébként a "finnugor" csoporthoz tartozó szamojédek még a Közép-Volga vidékén laktak s onnan szorultak észak felé jelenlegi telepvidékükre, a sarkvidékre.
Ez a nép, amely körülbelül Kr. e. 1000 óta a sarkvidéki övben él a tipikusan mezopotámiai "ékal", "ékall" szót az ő tipikus "iglu"-jukat csak közvetítés útján kaphatta s ennek a közvetítésnek a Kr. e. 1000 előtt, a Kr. e. 2. évezredet jelentő időben kellett megtörténnie s ez a közvetítés csak a Káspi-tenger - Volga útvonalon történhetett. Ennek a szamojéd "iglunak" van egy Kárpát-medencei fonetikai testvére s ez - Igló, amely a feltűnő név után ítélve, úgy látszik szintén avar alapítás, mint ahogy pl. Miskolc is az. Bars, Bors, Miskolc, Örösur avar nemzetségfők voltak. Végül pedig Igló a Cseh-medencében is van, márpedig a Cseh-medence szintén az avar birodalomhoz tartozott. Ha valaki megnézi a térképen, hogy mekkora távolságra van Mezopotámiától az északi sarkkör, nemcsak a szumir kultúrkisugárzás roppant földrajzi méreteiről nyer képet, hanem az is cáfolhatatlanná válik a számára, hogy ez a kisugárzás csak a Káspi-Volga és Káspi-Jajk közlekedési vonalon át történhetett Kr. e. a 2. évezred folyamán s mivel a Káspi-mediterráneumban építő, "vízi" nép csak az avar volt, s a "parni"-k híres hajózási képességéről vannak is ókori adataink, a közvetítők ősavarok kellettek, hogy legyenek, a nép, amely kiépítette az ókorban az "ezervárosú" Baktriót. A "finnugor" nyelvek magyarral közös alapanyaga származhatik pl. innen is.
Az avar kultúrkisugárzás természetesen nemcsak észak felé hatott. Behatolt Indiába (amely akkor még nem volt "India") éppúgy, mint ahogy a tőlük délre-délnyugatra, az "Indiai"-óceán és a "Perzsa-öböl" térségében élő ősperzsáknak is ők adnak civilizációt, kultúrát, vallást (napimádás), prófétát (Zoroaster), sőt talán nevet is (aparni, parni, parszi, perzsa) (15).
A szanszkritban és az ős-indiai kultúrában éppúgy megtalálhatók a szumir elemek, mint a perzsában és a finn-ugor nyelvekben és ezek az elemek nem "kései-szumir", hanem korai szumir elemek.
Mindenesetre ez a nagyarányú, roppant teret besugárzó s valóban történelemformáló Káspi hajózás, külkereskedelem és kultúrkisugárzás, amely tárgyi és nyelvi maradványokban az Indiai-óceántól a sarkvidékig mindenfelé otthagyta nyomait, világtörténeti szempontból összehasonlíthatatlanul súlyosabb és fontosabb valami, mint a "mecklenburg-priegnitzi" "külkereskedelem" és germán "kultúrkisugárzás". Mégis, ez utóbbinak akadt művelője a német történettudományban és obskurus és kérdéses és jelentéktelen volta ellenére is benne van minden nagyobb ókortörténeti műben - a magyar művekben is - de a Káspi-ősnépek koraókori tevékenységével nem foglalkozott senki. A magyar tudományos világ sem.
Az ősavarok vallása a szumir vallások egyik változata. Az égitestek, főleg a nap a Természetfeletti Lény megjelenése náluk, aki a fényben (napsugár, tűz) jelentkezik és akit "Tonuz", "Tanuz", "Ten-iz", "Iz-ten" (iz szumirban tűz) néven tisztelnek (16). Papjaik a "mágusok", s a főmágus székhelye Bálk. Fővárosuk az Oxus egyik mellékfolyója mentén kiépült "Száraz-ba" volt, amelyet aztán jóval később, idegenek neveztek el Baktriának.
A Kr. e. 2. évezred folyamán Előázsia nyugati részében birodalmak alakulnak és dőlnek meg és politikai hegemóniák, (Larsza, Babel, Kasszu birodalom, Asszíria) váltogatják-cserélgetik egymást anélkül, hogy ez az avarok Káspin-túli birodalmának életét lényegesen befolyásolná. Egyébként, a tőlük dél-délnyugatra lakó és általában "árja" (a valóságban erősen kevert fajú képlet) népnek tekintett perzsa törzsek kivételével rokonfajú népek veszik őket körül. Fölényükkel szemben az első komoly rivális Kr. e. 900-800 táján jelentkezik nyugat felől egy rokonnép, a nyugat-káspi régióban egy egyre erősödő birodalmat kiépítő mada (17) nép személyében.
Az avar birodalom történetét a Kr. e. 8., 7. és 6. századok folyamán a "méd" imperializmussal vívott küzdelmek töltik ki. Mikor aztán Kr. e. 550 körül a médekkel szemben addig alárendelt szerepet játszó "árja fajú" perzsák kerekednek felül úgy, hogy az utolsó szuverén mada uralkodónak, Isztuviknak trónját és életét perzsa származású veje, Kurás (Cyrus) egy hálátlanul kitervelt palota forradalom során" elveszi és a méd birodalom polgári és katonai kulcspozícióiba perzsákat ültetve "Médiát" átalakítja "Perzsiává", az avar birodalom helyzete még nehezebbé válik s az ősi birodalom rövidesen perzsa uralom alá kerül.
A perzsa-korszak két évszázadon át tart. A rövid ragyogás után, amely még a szilárdan lerakott mada alapoknak köszönhető, olyan ütemben és mértékben hanyatlik le az asszír birodalom csődtömegével óriásivá nőtt államkolosszus, amilyen ütemben és mértékben válik "perzsa" stílusúvá. Az egyre korruptabbá váló birodalomra Nagy Sándor méri az utolsó halálos csapást egy három éves (334-331) háborúban, amelyet a perzsa urak elleni felkelések segítenek győzelmes befejezéshez, és a Baktriába menekülő utolsó perzsa uralkodót a felkelő avarok verik agyon. A felszabadítóként üdvözölt Nagy Sándor azonban kirabolja Baktriát is és a perzsa uralom macedón zsarnoksággal cserélődik fel. Nagy Sándor kalandos műve azonban kérészéletű alkotás. Korai halálával (323) hódítása szét esik satrapái kezén, sőt, a macedón uralom darabokra hullott állapotában is mindössze 48 esztendeig marad fenn.
A macedón pünkösdi királyok elkergetését az avarok indítják el az ókori történelem legnagyobb arányú szabadságharcával, melyet mondai ködbe vesző szabadsághősüknek, Arszáknak (18) vezetése alatt vívnak meg s amelynek eredményeképpen nemcsak függetlenségüket nyerik vissza, hanem az általuk felszabadított Perzsia és Örményország is birodalmuk csatlósállamává lesz.
A poraiból megélemedett avar főnix új, hatalmas birodalma, Aparda, vagy Párda egy újabb szótorzítással "Parthia" néven vonul be a történelembe Kr. e. 275-ben s ezen a néven él ötszáz éven át, sőt a köztudatban máig. Történetének utolsó három évszázadát (Kr. e. 54-től Kr. u. 250-ig) a római imperializmus elleni meg-megújult védekezés tölti ki, amely a Kr. u. 3. évszázadra megfosztja elő- ázsiai területeitől. Ettől kezdve egykori Aral-vidéki területére visszazsugorodva, még további három évszázadot ér meg, amikor, Kr. e. 559-ben a Közép-Ázsiában kialakult, szintén turáni Kök-türk birodalom (19) vonja uralma alá mintegy fél évszázadra (ennek a támadásnak következtében vándorol el az avar birodalom egyik népe, a kúnok, avar-kúnok, vagy vár-kúnok Dél-Oroszországon átvonulva a Kárpát-medencébe, ahol, Baján nevű kagánjuk alatt megalapítják a kárpát-medencei "avar" birodalmat Kr. u. 568-ban).
A kök-türk birodalom összeomlása után a velük együtt felszabadult szomszédnépekkel, úzokkal, fehér hunokkal alapítanak még egy utolsó birodalmat (Kosán birodalom) amely aztán majd Dzsingisz kán tatárjainak esik áldozatul néhány évtizeddel ami "tatárjárásunk" előtt....
A harmadik nagyobb szumirfajú elvándorlási hullámot az a kategória adja, amelyet később majd egy időn át massagétáknak fognak nevezni a görögök és a rómaiak; amíg rá nem jönnek, hogy saját igazi nevükön ezek - hunok. Nevük, húr, chun, kún, szumir szó, amely annyit is jelent magyarul "farok", meg annyit is, hogy "fényes" (talán díszül, meg rangjelzésül használt lófarkaikról, vagy esetleg öltözködésre használt állatbőrei farkairól (kacagány) nevezték őket így a többiek, vagy talán pompaszerető uralkodóikról) . Egyiptomi feliratokon "unni", "unut", kínai torzításokban "hiungu" formában jön elő a nevük. "Massagéta" nevük a görögök felelőtlen és lelkiismeretlen "görögösítésének" iskolapéldája (20) Hívják őket "khionit"nak is.
Mint az első két hullám is, ezek is először a Káspi-vidék délnyugati részében helyezkedtek el, míg az utánuk következő hullám közéjük ékelődve két csoportba nem vágta, őket. A nagyobbik fele a kategóriának továbbsodródhatott a Káspi- tenger túlsó oldalára, ahol az ősdáhok és az ősavarok között szorított helyet magának úgy, hogy az egyiket kissé északabbra, a másikat meg délebbre nyomta, a kisebbik fele meg az innenső oldalon húzódott északabbra és az egyre inkább szétterjedő Szubartu népeinek világában helyezkedett el, ahonnan, évezredes szaporodás után, a Kr. e. 2. évezredet lezáró évszázadok óta meg-megújuló idegenfajú - asszír, hettita, arám, perzsa - inváziók nyomására a szabirokkal együtt újabb és újabb elvándorló rajokat bocsát a Káspi-tenger északi, volgai és jajkvidéki régiójába, ahonnan egyrészt nyugat felé (ezeket fogja a 19 szd. európai történettudománya "szkítáknak" nevezni), másrészt Belső- Ázsia felé terjednek szét (ez utóbbiakat fogja a 19. szd. európai történettudománya "alacsonyrendű, barbár ázsiai nomád hordáknak" nevezni), ahol dák rokonaikkal és szabir törzsekkel együtt hol óriási lovas-birodalmakba tömörülve, hol ismét kisebb-nagyobb törzsi szövetkezésekre szakadozva élnek Kína nyugati és északnyugati szomszédságában.
15. A perzsák eredete és kiléte tisztázatlan jelenlétük a tipikusan "turáni" etnikumú térben, rejtély. Talán a Kr. e. 1770-1760 körül Elő- Ázsián déli irányban végigvonuló "hatti" népnek, vagy azok egy részének utódai voltak (a "hatti" és a "hettita" nem ugyanaz), akik a hatti invázió során azon a vidéken rekedve avar hatás alatt civilizálódtak s a Kr. e. első évezred derekán a "madákkal", vagy médekkel olvadtak egy néppé össze. Történelmi szerepük a médekkel való összeolvadásuk után, Kr. e. 550 körül kezdődik.
16. Mind az "iz", mind a "ten" szavak ószumir szavak. Felhívom az olvasó figyelmét, hogy a Kr. e. évezred folyamán a legjellegzetesebben "szkitha" tért jelentő Meotisz-vidéknek összes nagy folyói a "Ten", "Teniz" (Tan, Tanuz) istenneveket viselték. Az ókorban nem pontosan ismert és a Ptolomeus térképen helytelenül jelölt Don folyó (a térképen a Don alsó folyása a Donyeccel folytatódik) "Tanais" neve a "Ten-iz" név torzítása, amelynek későbbi, szláv torzítású megfelelője a "Donyec". A Don neve minden valószínűség szerint egyszerűen "Ten", vagy "Tan" volt. Ez a "ten" egyébként benne van a "Dnyeper" (D-n - ten) és a Dnyeszter (D-n-ten) folyónevekben is sőt a Dnyeszter tisztán felismerhetőn Ten-istar (az "Iz-tar" egyébként a Duna "szkitha" neve). A Don, Donyec, Dnyeper, Dnyeszter mellett a tér ötödik nagy folyójának a "Bug"-nak a neve is "szkitha" név. A vizek istenasszonyaként tisztelt és egy nimfa-szerű tüneményekkel képzelt Begő eltorzult neve ez (aki az etruszk mítosz szerint az egyik szent könyvnek (Libri Fulgurales), sugalmazója volt s akinek a neve latin közvetítéssel " Begoe" Vegoia, Vecui formában maradt fennln (a " b" és a "v" könnyen váltják egymást, v. ö. Basil-Vazul, Valentin.-Bálint stb.). A Búg folyónév, éppúgy, mint a kárpát-medencei Béga" és a Vág folyónevek is ennek a vízi istennőnek a nevét viselik de rá kell mutatnom arra is, hogy a folyók és mocsarak legjellegzetesebb állatának neve magyarban - béka. A felsorolt s valóban ősrégi folyónevek részben dáh, részben avar eredetűek (Vág).
17. A nem görög és római hanem elő-ázsiai forrásokban és földrajzi nevekben nem "méd", hanem "mada" (örmény forrás szövegekben "médj", "médz" formában jelenik meg a szó mutatva, hogy a "d" valami különös zengésű hangzó volt) néven megjelenő nép neve legelőször Kr. e. az 1700-as években vetődik fel ékírásokban olyan formában, amelyet "mita" (többes számban "mitanni") szóval literál - aligha korrektül - az ókortudomány, amikor is ezek Közép-Mezopotámiában alapítottak a Hamurápi-féle első "Babilonja" összeomlása után, egy nagy szerepet játszó birodalmat az ugyanakkor Babilon helyén alakult "kasszú" birodalom szomszédságában. A 19. század európai történettudománya természetesen a "médeket" is az "indogermán" népek sorába iktatta, csak később derült ki, hogy szumir fajta "turáni" nép volt, éppúgy, mint az ezer évvel korábbi "mita". Mikor ugyanis Tusratu mitanni király sógorához, IV. Tutmozisz egyiptomi fáraóhoz intézett egyik levelét felfedezték és kiderült, hogy annak nyelve csaknem azonos a bogházközi "hurri" nyelvű okmányok nyelvével és mind a két nyelv a szubartuiak által beszélt szumir nyelv egy-egy válfaja, bebizonyosodott, hogy az egyiptomiak által egyébként Nah-ur-in névvel nevezett "Mitanni" népe éppúgy nem "indogermán", mint a hurri" sem az. Ezeknek a mitanniaknak egy része valószínűleg asszír nyomás elől húzódott kelet felé Kr. e. 1000 körül, arra a területre, ahol azután, Kr. e. 900--800 körül a "mada" (méd) birodalmat találjuk. A "mita", "mada", "médz", "médj", "méd" népnevek feltűnő fonetikai rokonsága egyazon népre mutat.
18. Arszák származása Justinus szerint tisztázatlan, az örmény kútfők szerint viszont hun királyfi volt, aki a hun haderő segítségével szabadította fel a rokonnépet. Az u. n. "nisbisi oszlopon" talált királylajstrom Arszak nevével kezdődik, ez az oszlop azonban 700 évvel későbbi korból való, A név valószínű nem is tulajdonnév hanem méltóságnév farszák - ország uraság) s ha így van, Arszák igazi személyneve ismeretlen. Négy "fia", vagy megbízottja a hunok, avarok, perzsák és örmények királya lesz és négy, egymással rokon dinasztiát indít el, amelyeket a történelem "arszacid" dinasztiáknak nevez.
19. A kök-türkök (kék-törökök vagy "mennyei törökök") valószínűen a koraókorban Ázsiában szétterjedt dáh-hun- szabir elvándorlások leszármazottai akik Isztemi (a bizánci kútfőkben Dizabul) nevű kagánjuk idejére már akkorra birodalmat hoznak össze, hogy Isztemi már az egykori hun császárok "tanh" címével övezi fel magát Kr. u. a 6. században. Nyelvüket és írásukat az Orkhon-vidéki feliratok őrizték meg s ez a nyelv és írás a bogházközi okmányok nyelvével s írásával nagymértékben egyezik, de egyezik az "Atilla kincsének" nevezett nagyszentmiklósi lelet aranyedényeibe vésett rovásírással is, amelyet nemrégiben olvasott el a kiváló magyar orthográfus, Pataky László (a 23 darabból álló aranyleletből 14-en van írás, összesen 36 szó, főleg méltóság- és személynevek, mint pl. Béla, Kiskán, Gelse, Csobánc, Tenyő, Senyő, Kenéz, Besenyő, stb. A kincs valószinűleg avar eredetű s a szavak megvannak a magyarban is: A bogházközi, Orkhon-vidéki és nagyszentmiklósi írásrendszerűek és szavak rokonsága roppant jelentőségű a turáni népek őstörténete szempontjából. A bogházközi (Kisázsia) írások keletkezési ideje a Kr. e. 2. évezred utolsó századai, az Orkhon feliratoké Kr. u. a 4-ik-6-ik évszázadokra tehető a nagyszentmiklósi lelet pedig a Kr. u. 7-ik-9-ik századból való.
20. Az ókori görögök önkényes hellenizálásával szemben a panasz és szemrehányás nem új keletű. Már ókori nem-görög tudósok is kifakadtak miatta: Josephus Flavius római zsidó történetíró pl. ezt írja erről a Kr. u: i első. évszázadban: "Porro gentium, qvaedam adhuc servart derivatum a suis conditoribus appellationem, quaedam etiam mutaverunt ... Graecis potissimum talis nomenclaturae autoribus. Hi enim posterioribus saeculis veterem locorum gloriam sibi usurpaverunt, dum gentes nominibus sibi notis insigniunt, tamquam ad suum jus attiret... nomina ista gentiurn decoris causa in Grecorum forman mutari ad aurium voluptatem" Antiquitatum Judaicarum, Lib. 1., c. VI és VII). A görög hamisításoktól ma már lehetetlen ókori ismereteinket megtisztítani.
A hun ősnép Káspin túlra került részének leszármazottai az a nép, amelyet kétezer évvel később "fekete hunoknak", cidarita, vagy eftalita hunoknak fognak nevezni.
Ezek a hunok jelennek meg egyiptomi feliratokban "unni", "unut", . Dárius Hystaspes persepolisi feliratán "hunut" néven.
A Káspi-tenger innenső oldalán északnak, a Kaukázus irányában előnyomuló rész leszármazottai, Herodotos 1500 évvel későbbi "massagétái" a fehér hunok (21). Egymást követő hullámokban, szabir rokonaikkal együtt, vagy őket nem sokkal megelőzve ezek távoznak a Kaukázus és a Káspi-tenger közötti kapun át észak felé. Ezeknek egy része a mai délorosz síkságot árasztja el, másik fele pedig keletnek fordulva az Ural-Altáj-Bajkál-Aral közti térben fog a már előbb idekerült rokon "dákok" és ősmongolok világában elhelyezkedni a Kr. e. évezred derekát jelentő évszázadok során.
A szovjetorosz archeológiának a negyvenes évek eleje óta intenzíven megindult ásatásai egyre többet és többet közölnek ezekről a hunokról, akiket a kínai évkönyvek "hiungu" néven emlegetnek.
Ezek az Altáj-térben, a Bajkál vidéken és az Aral-tótól északra elterülő régióban folyó ásatások (22) a hunok itteni megjelenését - az eddigi feltárások eredményei szerint - a Kr. e. 6. századra teszik, pontosabban ebből a korból valók az első hun építkezések ebben a térben, a hunok tényleges megjelenését tehát valamivel előbbre, a Kr. e. a 7-ik századra kell tenni.
Az orosz archeológiai leletek summája egy oligarchikus hun "arisztokrácia" várközpontjai körül kiképződött territóriumok laza, "feudális" rendszerét mutatja, egy az őslakosságra rátelepedett s azt "kizsákmányoló" katonatársadalom uralmát, amely az ásatásokból kiolvasható adatok szerint, mintegy félezer éven át, tehát időszámításunk kezdetéig, a krisztusi évekig tartott.
Az ásatások földsáncokkal, vizesárokkal körülvett, őrtornyokkal, megerősített kapubejáratokkal ellátott erődítmények maradványait hozták felszínre, amelyeken belül a várúr lakásán és a gazdasági melléképületeken kívül számos kisebb lakás is épült, amelyeket - az északibb Altájrégióban - egy központi kazánból, a föld alatt vezetett égetett agyagcsövek rendszerűén át központilag fűtöttek. A feltárt sírok fényűző temetkezésről adnak számot. A gerendavázzal bélelt sírkamrákat felszerszámozott lovak 6-8-10-14 - egész szekerek, és egyéb használati tárgyak veszik körül. A sírkamrákban, noha legtöbbjüket megbolygatva és kirabolva találták, háztartási és fényűzési cikkek, köztük sok kínai munka, volt a halottal együtt eltemetve (23).
Az archeológiai adatok és az egykorú kínai évkönyvek értesítéseinek összevetéséből egy feudális felépítésű monarchia képe bontakozik ki, amelynek a feje a tanhu (v. ö. a japán tenno - császár szóval), a főkirály a kisebb királyok felett. Néhány tanhu nevét ismerjük is. Motun tanhu pl. a Kr. e. 3. és 2. századok fordulóján a nagy Si-Huang-Ti császárnak, a Kínai Fal építőjének kortársa és ellenfele. A birodalom bukása Csitki tanhu uralkodása idején (Kr. e. 54-36 körül) következett be a Han dinasztiával újraéledő Kína megismételt háborúja következtében, amely után a hunság nyugat felé visszavonulva fokozatosan kiüríti ezt a területet. Kr. u. az első század végén a hunok már nyugati forrásokban jelennek meg a VoIga- Észak- Káspi térben, vagyis ugyanott, ahonnan 6-7 évszázaddal korábban elszármaztak és az itt talált rokonaikkal, valamint a Kelet- Káspi-vidéki fehér hunokkal újra egyesülve alapítják meg azt a birodalmat, amely majd Attila halálával éri el legnagyobb kiterjedését.
A Krisztus előtti hun birodalom felől rendelkezésünkre álló kép egyelőre még hiányos és szakadozott, de ez a hiányos és szakadozott kép is sokkal magasabb rendű civilizációs és politikai fokot mutat, mint az egykorú "Európáé", amelyről a római kolonizációt megelőző korból csak vegetatív fokon álló életre mutató értesüléseink vannak.
A Káspi- mediterráneumba áthúzódó negyedik mezopotámiai hullám történelmileg az első háromnál is jelentősebb.
Ez a hullám immár nem is kerül át a Káspi- tenger túlsó oldalára, mint az első három - csak majd Kr. u. fog egy része átkerülni -történetét az a Káspi- Kaukázus- Fekete-tenger-Földközi-tenger által bezárt térben éli le, és szaporodása és szétterjedés során a Káspi-vidék déli terétől a kisázsiai sarokig mindenfelé felbukkannak különböző csoportjai a különböző időkben Kr. e. a 21. szd.- tól Kr, u. a 10. szd.- ig szinte szünet nélkül foglalkoztatva a figyelő világot. ősi nevük, amely számtalan torzulásban jelenik meg 3000 esztendő hosszú útján, szintén szumir, talán a legszumirabb valamennyi csoport között. "Assza" ez, amely lovat jelent (24) s valóban ez a nép, amelynek neve tucatnyi ókori és koraközépkori nyelven és féltucatnyi különböző írásrendszerrel leírva az átalakulások és torzítások legszélesebb skálájában fordul elő (25), a "lovak népe" s ez a nép ajándékozza meg az emberiséget a lovaglás és a lovas fegyvernem valóban korszakalkotó találmányával, amely éppolyan forradalmi változást hoz az emberiség életébe a Kr. e. második évezred elején, mint amilyet a vasút és a mozdony fog hozni a 19. szd.-ban, 4000 évvel később.
Itt most nem a ló megszelídítéséről és nem az igavonás bevezetéséről van szó, bár minden valószínűség szerint ezt is ez a nép végezte egy évezreddel korábban, Kr. e. 4. évezred végén, vagy a 3. évezred kezdetén -a ló és a kerék legrégibb ismert ábrázolása hatezer éves - hanem arról az összehasonlíthatatlanul fontosabb dologról, hogy az ókori emberiség átlagsebessége, a gyalogosé, a folyami bárkáé és az ökörvontatásé egyaránt átlagosan 4-5 km. óránként évezredeken keresztül s a lovaglás feltalálásával ez egyszerűre a négyszeresére emelkedik és ennek civilizációs és főleg hadászati jelentősége szinte elképzelhetetlenül fontos történelmi faktor, s az emberiségnek modern civilizációja tetőpontján mély tisztelettel kellene állnia az előtt, amely a gyalog civilizáció lassan vánszorgó kora-ókori ütemét négyszeresére gyorsította.
Őelőttük a lónak lovaglásra való alkalmazása teljesen ismeretlen. Közülük való az, aki először próbál lóra ülni, az első és legrégibb eddig felfedezett ilyen ábrázolás szerint a ló farára, közülük valók azok, akik hosszú századok intelligens megfigyelései és erőfeszítései során rájönnek, hogy a futó lónak csak a derekán lehet megmaradni, a lovaglás helyes módja hát ez, ők munkálják ki egyre tökéletesebbé a nyerget, ők jönnek rá arra, hogy lovon harcolni csakis úgy lehet, ha a lábaknak támasztéka van s ők találják fel a kengyelt, amit nyugaton majd csak Kr. u. a nyolcadik szd. elején kezdenek használni az árja világban, szervezik a lovas harcost csoportokba, ők alakítják ki lovas harcmódot, a könnyű lovasságot, mint fegyvernemet, amely addig teljesen ismeretlen, hisz a ló vontatta harckocsi is csak a 3. évezred végén született meg szintén szumir világban.
A lovasság hadászati potenciája négyszeres sebességénél fogva négyszerese a gyalogságénak, amely elől szükség esetén könnyűszerrel elmenekül, de amely őelőle nem képes elmenekülni s a lovas ember harcászati értékét a gyalogossal szemben nem szükséges elemezni.
Döntő és korformáló ókortörténeti jelentőségénél fogva, negyedik hullámot jelentő úz ősnép szerepének egy külön fejezetet kell szentelnünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése