IV. ROKONA-E HÁT A SZUMIRNAK A MAGYAR?
Mióta a múlt század archeológiai felfedezéseinek anyagában hirtelen megjelent egy azóta egyre szaporodó és sem a sémi, sem az árja múltba bele nem illeszthető furcsa és idegen mennyiség, amelyet előbb kaldeusnak, majd szumir-akkádnak nevezett el a tudomány s amely az emberi civilizáció minden eddig ismert ősét megelőző legrégibb kiindulásnak, az összes ókori civilizációk ősének bizonyult, a tudományos érdeklődésnek egyik legizgatóbb kérdésévé vált, hogy milyen emberfajtához tartozott, honnan származott, ki volt s vannak-e leszármazottai annak az emberfajtának, amely az ősvilág élőlényei közül elsőnek emelkedett abba a kategóriába, amit joggal illetünk azzal az elnevezéssel: "ember".
Bármennyire is "nemzeti" alapon közelíti meg ezt a kérdést az egyre szaporodó megfigyeléseken fellelkesült átlag magyar, a szumirok faji, történelmi és nyelvi hovatartozásának kérdése sokkal több, mint faji, nemzetiségi, vagy politikai kérdés, még akkor is, ha ennek a kérdésnek végleges eldőlése népünk múltjának kezdeteit a világ összes népeinek és fajtáinak elébe helyezné, mint ahogy úgy látszik elébe fogja helyezni.
A kérdés körül emberöltőkön át szinte késhegyig ment a nemzetközi harc, amelyben a magyar "nemzeti érdekeket" nem képviselte senki. Akadémiánk, egyetemeink, tudományos intézeteink teljes figyelmét a "finnugor nyelvészet" kötötte le, és hogy népünknek vonatkozásai vannak a szumirokkal, nem magyarok, hanem idegenek kezdték hangoztatni.
A középkor messzi mélyén keletkezett első latin betűkkel lejegyzett magyar krónika (1) Nimródjáról és feleségéről a szépséges szabir fejedelemasszonyról, Anáról (Eneh, "ana" szumir szó, annyit jelent magyarul "anya") szóló ó-szumir eposznak nemcsak a dallama és verselése "magyar", hanem a szövege is az, csak éppen a hatezer esztendő szédítő messzeségéből kissé nehéz első hallásra felismerni.
Mióta a "finnugor" elmélettől megszállott magyar filológia által elhanyagolt szumirológiával néhány lelkes magyar - otthon Dr. Varga Zsigmond debreceni egyetemi tanár, az emigrációban Dr. Bobula Ida meg néhány buzgó amatőr - foglalkozni kezdett és néhány hihetetlennek látszó megfigyelésük belekerült a magyar köztudatba a szumir- magyar "nyelvrokonsággal" kapcsolatban, a Bach-korszakkal megszakadt klasszikus magyar történelmi vonal és a "finn-ugor" elméletre felépített történet-felfogás hívei között újra fellobogott a harc (2)
Mivel a magyar őstörténetnek perdöntő kérdése a szumír- magyar történelmi kapcsolat, ha van ilyen, egyrészt a közvélemény többé- kevésbé szakszerű tájékoztatására, másrészt jelen dolgozat álláspontjának igazolására, a szumir- magyar nyelv összehasonlításnak kell szentelnünk egy fejezetet.. E sorok írója megjegyzi, hogy szumir nyelvi kutatásai az "ó-szumir" nyelvre (körülbelül Kr. e. 2000 előtt) irányultak és majdnem teljesen figyelmen kívül hagyta az első babiloni birodalom (Hamurápi) kora utáni, más nyelvekkel egyre inkább keveredő "késő-szumir" nyelvet, abból kiindulva, hogy az őstörök (turáni) népek őseinek kiválása a mezopotámiai szumír közösségből Kr. e. a 3. évezred folyamán, az évezred első felében már megtörtént, a szumir-turáni nyelvazonosság tehát az ó-szumirra, a tiszta szumirra vonatkozó megállapítást jelent, vagyis a szumir nyelv "szumirabb" maradt a Káspi-mediterráneum és a Kaukázus-vidék "őstörök"-nek nevezett szumir származású népeinél, mint a szemita népek által elárasztott Mezopotámiában maradt szumiroknál, s ezt a szumir nyelvvel foglalkozóknak soha sem szabad szem elől téveszteniük.
Az itt következő összehasonlító nyelvtörténeti szemlélődést a fent idézett ó-szumir versszakkal kezdjük. A szóban forgó versszak előzménye az, hogy egy nádkunyhóban rejtőzve titkos megbeszélés folyik.
A magyar fület elsőnek a versszak "kikkiny" szava ragadja meg. Ez a szó külföldi (tehát "megbízható") szumirológusok szófejtése szerint "nád-szárnyékot", "nád-fedelet" "nádkunyhót" jelent a mai magyar szóhasználat szerint. Ez a szó a szumirban is összetett szó, előtagja a "kik", "kikk", utótagja "kant'". Az összetételben mind a kettő, az ősi szumir-magyar fonetikai törvény szerinti hangzóilleszkedésen megy át. A "kik", "kikk" (szumirban "nád") kis jelentés-változással ma is megvan a magyar "káka" szóban; a "kant'" szó pedig a szumirban "ráborul", "borít", "beborít", "sötét", "elsötétít" jelentésű. A magyar konyul, lekonyul alkony, hón, huny, hanyatlik szavak ősi alapja, sőt talán "kunyhó" szavunk sem hangátvetéssel "kuhnyó"- ból alakult, mint nyelvészeink állítják. A nyelvújítás előtti ortográfiánk kunyhójának "h"-ja talán az "u" nyújtását akarja jelezni (ékezet-rendszerünk a nyelvújításkor kap végleges formát), a szó eredeti kiejtése ugyanis talán "kúnyó" lehetett. Ha ez így van, akkor a "kikkiny" - teljes alakjában "kikku-leány" "káka- kúnyó"-nak felel meg a magyarban. Egyébként "káka" szavunk is, "gyékény" (v. ö. beborít gyékény) szavunk is és "kónya" szavunk is megvan a többi őstörök nyelvekben is, a "huny" szavunkkal együtt s ezekből "finnugorban" csak a "huny" van meg meglehetősen eltorzult formában.
A másik ismerősen csengő szó az "igar" s ennek elemzése során valóságos zuhataga jön elő a magyar származékoknak.
A szó szumirban szintén összetett szó. Előtagja "í", más helyeken "in" (így in-gar) , vagy "im", sőt "é", "e" koronként és dialektusonként különböző változatban, ékírási jele - azonban mindenütt alapbázisában ugyanaz, utótagja "gar", "ger", "kur" dialektikai változatokban, de azonos jelentéssel. Az "í" ("e", "é") alapjelentése "felfelé haladás", "építés", "épület" "emelés" (ékírási jele a "nap" és alatta a "megy" fogalmainak képírási ábrázolásából fejlődött ki, "nap felé megy") .A "gar" annyit jelent, mint "kör" ( !) kerül, körül, kerít, kerítés, fal, ami körülvesz, eltakar, védelmet nyújt. A magyar "kert" (eredetileg udvart jelentett) kerítés, garád, karám, karima, gyűrű mind a szumir "gar" utódai. Volt egy szumir város, amit a szófejtés "Ékur"-nak nevez. A szót "ékurr" formában az asszírok is átveszik. Megvan az avarban is, akik gyűrű-alakú városaikat "Eger"-nek, "Győr"-nek (Kisgyőr, Diósgyőr Borsod m.-ben, Györk Hevesm.-ben, Győr Győr m.-ben, Eger Heves m.-ben, Zala m.-ben, sőt az egykor az Avar Birodalomhoz tartozó Csehországban is) valamint Györé-nek, Köré-nek, Gyergyónak, Görgénynek nevezik.
A roppant térbeli és időbeli távolságon az Eufrát- vidéki Ékur és a Tisza-vidéki Eger között ott vannak az arméniai "kerták" (Semiramokerta, Hunorakerta - Semiramis-város, Hunor-város), ott van a Kur- parti szabir főváros, a legendás Tamár királynőnek, Cyrus (Kurás) perzsa király ellenfelének fővárosa, Egor (ma Gori, mellesleg Dzsugaszvili (Sztalin) József szülőhelye), ott van a kisázsiai Ingar, ma Angora, Ankara, ott van a Krím- félsziget keleti szegélyén a meotiszi Kercs ( nem Cherson !), ott vannak a szlávok által eredeti, őstörök kicsinyítő képzőjükkel ("d", pl. Arpá-d, Buzá-d, Ono-d, Somo-d, Borsod, Köles-d, vagyis Árpácska, Buzácska, Ónocska, Somocska, Bocsocska, Köleske) együtt átvett "goro-d", -vár, (váracska, kisvár), végződések (3) ott volt Kievtől északra Győr, a Kárpát-medence legkülönbözőbb pontjain Máramarostól és Gyergyótól Kőszegig tizenegy "Eger" és tizenhárom "Győr", mint mérföldkövei annak a hatezer éves útnak, amelyen a szumir nyelv, a szumir kultúra és a szumir utódok menetelnek Mezopotámiából a Kárpátmedencéig.
Az "igar"-t tehát talán eléggé magyar szónak fogja találni az elfogulatlan olvasó, hisz ezek szerint garádot, kerítést, falat jelent.
Az "ana" azt jelenti, amiből csak egy van, vagyis egyetlen, "csak egy", az pedig "én" vagyok. A magyar első személy névmása, az "én", ebből fejlődik ki s ebből fejlődik ki az ó-magyarban "szentet" jelentő szó is (ün-nep szent-nap, egy-nap, innen egy-ház, szent-ház, mint későbbi fejlődés).
Az "amátszum" szó szólánc, ma azt mondanánk "ragozott" alak s ennek elemzését kissé szélesebb alapokra kell fektetnem.
20. Az idézet Lukácsy Kristóf fordítása "A magyarok őselei stb. c. könyvéből (Kolozsvár, 1870. Az emigrációban újranyomva kiadta a Történelmi Kutató Intézet 1957-ben), amely történettudományi szakirodalmunk " finnugor" tendenciája következtében agyonhallgatva, feledésbe merült.
21. A levelet az Akadémián nem olvasták fel kézi sokszorosításban azonban elterjedt az országban, sőt Lipcsében német fordításban nyomtatásban is megjelent.
22. Kecskeméthy Aurél: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála. Pest, 1866. A Széchenyi-levél ebben a könyvben volt először Magyarországon nyomtatásban publikálva. Kecskeméthy előadása - ekkor még, egy évvel a kiegyezés előtt - óvatos és tartózkodó
23. A ,finnugor" álláspont erőszaka nemcsak egyetemi alkalmazások, kinevezések, Tudományos Akadémiai választások terén volt tapasztalható, hanem az általuk inaugurált vitahang is lenéző és sértő igen sok esetben.
24. "Amit mondák (nem) ügyelé csak a kunyhó,
Kunyhó, kunyhó, garád, garád,
Kunyhó hallgass, garád bujtass..."
(E sorok írójának kötetlen fordítása.)
1. Az első Szent László korabeli gesta" keletkezési ideje Kr. u. 1080 körülire tehető. Az összes többiek ennek kompilációi folytatásai. A Szent László korabeli gestát azonban korábbi rovásírásos feljegyzések valószínűleg megelőzték.
2. Dr. BobuIa Idának és lelkes társainak erőfeszítései a közelmúltban ismételt sajtótámadásban részesültek a finnugor álláspont részéről, amelyek a dilettantizmus szokásos vádját emelve quasi meg akarták tiltani a szumir-magyar nyelv összehasonlítást. Megjegyzésre érdemes, hogy a támadók egyike sem nyelvész.
3. Bármilyen csalódás is ez a szláv ambíció számára, de a "gorod" (grad, hrad) szó éppúgy az őstörök népektől került Déloroszországba, mint a Kárpátmedencével szomszédos szláv (szerb, horvát, cseh, tót, lengyel) nyelvekbe, mint a szumir eredetű őstörök szavak százai és százai a hunok, onogurak, kazárok, szabirok, avarok, magyarok ajándékai a kezdetleges szlávoknak, nem pedig megfordítva. Nyelvtudományunk művelőinek származására jellemző, hogy elfogadták azt a minden logikát fejtetőre állító perverz, sőt humoros képtelenséget hogy az Uraltól a Kárpátmedencéig csaknem egy évezreden át uralkodó őstörök népek, hunok onogurok, kazárok, szabirok, avarok, magyarok tanultak a vegetatív fokon álló kis szláv diaszpóráktól. Az Uraltól az Alpokig egy és ugyanaz a nyelv uralkodott ezer éven át, s ez egyformán gazdagította a peremen élő szlávokat, keleten éppúgy, mint a Kárpátmedence környékén. Sem Nógrád, sem Visegrád nem szláv alapítások. A grad", "gorod" egyszerűen "gar", őstörök kicsinyítő képzővel ellátva, és szlávosan eltorzítva.
Az "amátszum" szó szólánc, ma azt mondanánk "ragozott" alak s ennek elemzését kissé szélesebb alapokra kell fektetnem.
A szumir "szólánc" fogalmát magyar olvasóval egyszerűen meg lehet érteni (a nem-magyarok számára ez rendkívül nehéz) . Az "amátszun" literálása latin betűkkel így fest : a-má-tu: szu-nu. Hogy ez mi, egyszerűre megértjük, ha akármelyik magyar ragozott igét elemeire tagolom. Vegyük pl. ezt: "megvárattalak". Elemeire bontva megvár-at-t- (a) 1- (a) k. (5)
A "meg" igakötő, "vár" ige, "at" műveltető képző, "-t "múlt időrag, "-l" "téged", "-k" személyrag "én". A szavak módosító elemekkel való megtoldása, az u. n. "agglutinálás", a ragozás, csak a magyar és magyarral rokon nyelvekben van meg, meg a szumirban, ahonnan örököltük. Az u.n. "árja" nyelvek nem agglutináló nyelvek, s bár százával vannak ezekben is szumir eredetű kölcsönszavak, mint minden eurázsiai nyelvben, ezek a nyelvek nem a szumir nyelv leszármazottai. A magyar nyelv összes történetileg fejlődött "ragjai" és "képzői" eredetileg teljes szavak voltak, amint az a szumirban még így van. Ezeknek a teljes szavaknak összerakása a "szólánc" s a magyarban ezek a teljes szavak rövidültek le egy-két betűből álló csonka-szavakká, "ragokká". (Mellesleg ezek a szumir "gyökszavak" maguk sem voltak valami hosszúak.)
Így lett - többek között -a szumir mae, mu (én, enyém) ,a magyarban első személyű tranzitív személyrag és birtokosrag (pl. dar (a) mu - zár (o) m, adamu, atyám stb.)-m, így lett a szumir "ag? (én) a magyarban -k (vár (o) k) ,a "z" így lett -d és -sz, a "l" így lett -l, a "n" többesszámot jelölő szó így lett -n- (pl, vár(u) -Nk) stb.
A szóban forgó szólánc alapszava "má", ami annyit jelent "száj". (A szumir eredetit kiszorította nálunk az egyébként szintén szumir bázisú "száj" szó, de emléke a mond, monda, mese szavainkban megmaradt). A "t" u. n. igésítő gyökszó - ilyen névszóból igét csináló, "igeképző" gyökszó van a szumirban öt -a ma-tu tehát annyit jelent "száj-csinál" vagyis elmond, előad, elmesél. A "sz" a második személy (v. ö. a magyar -sz raggal, pl. vár-sz), így a ma-tu-szu annyit jelent "elmondasz". A "n" (enu, ene) a többesszám első személyt fejezi ki a szumirban (v. ö. a mi -n- többes ragunkkal, pl. vár(u) -N-k. )S ennél a pontnál valamit meg kell magyaráznom.
A szumir nyelvnek van egy hallatlan tömörségű tulajdonsága, aminek a "kettős igeragozás" nevet kellene adni. Ez a legjobb tudomásom szerint az összes eurázsiai nyelvek közül csak a szumirban és (sajnos ma már csak csonkán) a magyarban van meg.
A "kettős igeragozásnak" két személye van egy aktív és egy "passzív" személye. Az egyik a cselekvő, a másik, akire a cselekvés irányul. A két személy egymás után jelenik meg az igeragozásban, a cselekvőt a végrag, a passzívat a végrag elé betett "belrag" fejezi ki. Illusztrálom egy magyar példán : vár(o)k egyszerű ragozás, vár-én. Vár-l-(a)k kettős ragozás, vár-téged-én, vagyis két személy van benne, egy aktív és egy passzív, mindkettő személyraggal kifejezve. A -k az első személy ragja, az -1- (pl. esz (e) 1) a másodiké. Egykor ez a "kettős ragozás" teljes lehetett a magyarban is, mint a szumirban és nagy kár, hogy nyelvünkben elkopott, mert roppant tömörségű. Ha az olvasó elképzeli, hogy az első személy ragja -m (pl. eszem) és ezt "kettős ragozásban" alkalmazza, a következő ragozási forma jön ki: vár-L(a)k (én - téged) vár-M-(a) sz (te - engem)
Ez valahogy nem is hangzik a magyar fülnek idegenül. Nos ez a "kettős ragozás" van meg a szumirban, ahol az igei szólánc utolsó tagja mindig a cselekvő személyt jelölő szó, ugyanúgy, mint a magyarban, s ha van a cselekvésnek "passzív" személye is, az a szumir szóláncban mindig az utolsó előtti, megint csak úgy, mint a magyarban. V. ö. ezt a példát : meghívatnálak, meg-hív-at-ná-l-ak, tehát igekötő-ige-műveltetés- feltétel-passzív személy-aktív személy (a passzív személy, vagy accusativus, vagy dativus). Ezek szerint má-tu-szu-nu annyi, mint száj csinál- neked-mi, "mondunk neked". Az "a" igekötő a szólánc elején "vonatkozás" kifejezése, mint a magyarban. (V.ö. a-mi, a-ki, a-hogy, a-mennyi, a-hol, a-miért, stb.) . Mindezeket összevetve, most már teljesen érthető ez a szólánc. Amátszunu - amit-mond-neked-mi - amit elmondunk neked. Az egyetlen "ma" kivételével, amelynek csak nyomai ismerhetők fel a magyarban (mond, mesél, motyog, morog, makog, mukk), minden láncszem perfektül megvan a mai magyarban is.
Hogy nyelvészeti elemzésünk hosszadalmassá ne váljék, a még hátralevő három szónak, részletes elemzés helyett csak a jelentését közlöm : "ugyanná" annyi, mint odahallgat, odafigyel, ügyel, "sziméma" annyi, mint mélyen hallgat, titokban-tart, nem árul el, a "kiszess" pedig elfed, eltakar, bújtat. A versszak fordítása ez: "Amit neked elmondunk, nem hallja más csak a kunyhó - kunyhó, kunyhó, garád, garád, - kunyhó, te hallgass, garád, te bújtass."
A versszaknak nem a "kikkiny" és az "igar" a legfigyelemreméltóbb része. Ennek az 5-6000 éves eposz-versszaknak elemzése és fordítása során a "ma" szó elemzése és nyelvi nyomozása volt az, ami e sorok íróját a szó szoros értelmében megdöbbentő szumir- magyar egyezések szinte hihetetlen területeire vezette.
A "ma" (száj) "mond, motyog, (ma-tu-ag), morog, makog, mukk, mesél" vonatkozásában, bármennyire is döntő az "m", amely, mint közös kezdőhang döntő fonetikai karakterisztikuma a közös szumir- magyar alapnak, különösen a nem képzett nyelvészek szemében, nem eléggé meggyőző, Nekiláttam tehát a többi rokonfogalmakat kifejező szavaink (regél, beszél) ellenőrzésének is a szumirban.
A "regél, rege, regős" ősi szavainkkal kapcsolatban szumirban a "ri, rig" (elmond) alapszavakat találtam, amely az elmondáson, recitáláson (v. ö. rigmus) kívül még a következőket is jelenti: régi, rejt, ragad (elragad vmit vkitől), rág, darál, őröl, repül, réved(ezik), reves (korhadt) , tehát hat különböző fogalmat, amelyek a magyarban mind "re"-vel fejeződnek ki. Még cáfolhatatlanabbá teszi a közös szumir eredetet az, hogy a "rejt" másik ősi szava "rekkent" (rig), azonkívül a "repül" szóval a ráró, rigó, réce (mind madár) fonetikai rokonságban is van" éppúgy, mint a révül, réül (transzszerű állapot, amikor a "túlsó parton" vagyunk) szóval is azonos tőről fakad a rév, rém, részeg tartalmilag és fonetikai eredetében egyaránt. Mikor Arany János, a maga csodálatos magyarságával leírta híres alliterációját - -"Rögbe rejtett Isten kardja, régi rege róla" - nem tudta, hogy csupa szumir szavakat írt le, hisz az "isten" is, a "kard" is, sőt a -ról, -ről, ragunk is szumir eredetű.
Még érdekesebb felfedezésre bukkantam "beszél" szavunk nyomozása során.
A mi "beszél" szavunknak megfelelő szumir szónak (6) szófejtés szerinti jele ez. Most figyeljük meg a következő szumir szavakat: esz-a: "csepegő víz" eső
esz-i: szív (folyadékot), iszik iz : izzik, tűz
esz-ab (szaab) : szív (testrész), közép
isza: biz(ony), isa (Hal, Besz.), is
ász : ház
A gyűjtemény természetesen mesze van attól, hogy teljes legyen, de a hangsúly nem is ezen van. A hangsúly azon a tüneten van, hogy a szumir ékírási jelekben ugyanaz az ortográfiai rokonság van, mint amilyen fonetikai rokonság van a megfelelő magyar szavak között. Ugyanekkor a megfelelő árja szavak között nincs fonetikai rokonság. ász
Szumir magyar török német angol francia beszél sözle sprechen speak parler esz-a eső, víz Wasser water eau esz-i szív masset sucken suck sucer iszik icmek trinken drink boire iz tűz atisz Feuer fire feu isa Biz, isa gewiss sure ház Haus House maison
A feltűnő mindebben az, hogy az ékírási jelek bizonyos elemei ugyanolyan egyöntetűséggel jelennek meg a különböző szumir szavakban- akár helyes a literálásuk, akár nem, - mint a sziszegő hangok a magyar megfelelőikben. A beszéd a maga folytonosságában a csepegő vízre emlékeztet.
Meglepő volt a "szita" szó, amely pontosan megfelel fonetikájában is a magyar "szita" szónak, csak a jelentése, a tartalma más, körülményei azonban olyanok, hogy azzal később külön fogok foglalkozni.
A szumir- magyar szavak száma feltűnően nagy (7). Oly nagy, hogy a jelenség mellett semmi esetre sem lehet vogulgyökös kézlegyintéssel elmenni. Azoknak azonban, akiket elkap szumir leszármazásunk lelkesedése - különösen, ha nem képzett nyelvészek az illetők - nagyon vigyázniok kell felelőtlen etimologizálásaikkal, és különösen két dologról nem szabad megfeledkezniök. Az egyik az, hogy a szumir nyelvből minden eurázsiai nyelvben százával találhatók szavak, hiszen úgyszólván minden ókori kultúrszó szumir, s különösen a "görög" nyelvben hemzsegnek szumir eredetű szavak. A másik pedig az, hogy a túlnyomórészt rövid, 2-3-4-5 hangból álló szumir alapszavakat igen könnyű "rokonítani", hiszen két vagy három hang véletlen egyezése igen gyakori, egyezés kimondása tehát csak egész szócsaládok fonetikai és tartalmi hasonlósága esetén lehetséges, viszont a hangzásbeli hasonlóság megállapításához ismerni kell a modern magyar szavak régi formáit is, azok fonetikai torzulásaival és jelentésváltozásaival együtt, márpedig ehhez nyelvészeti, szakműveltség kell, sőt, igen sok esetben még nyelvészeti szakműveltség sem elegendő (8).
Hogy szumir- magyar nyelvrokonság van, sőt népünk szumir leszármazása is bizonyosnak tekinthető, annak argumentálására bemutatok néhány csoportot abból a 243 szumir alapszóból (több, mint 1900 magyar származékkal), amit más egyéb elfoglaltságaim után még megmaradó kevéske szabadidőmben két évi vizsgálódás alatt találtam (9).
Abal (szarvasmarha) (lat, bovis, fr. beuf, ang, beef, stb.)
Assa (ló), (lat. asinus, fr. ane, ang. ass, ném. Esel, stb.)
B.u (fekete) (akkad bukitu)
Gu (nyak, torok, gége, iga), gur, gud, (ökör)
Kun (farok) (minden őstörök nyelvben kán - lófarkas)
Mar (állati sarj) (anga mare - kanca)
Szir (szörny, hernyó) (török sír, árja serpont, stb.)
Amint az olvasó bizonyára észrevette, hét olyan szumir szót válogattam tervszerűen össze, amelyekben az átlagember - az egy "gur" (ökör) szón kívül - nem talál nyelvi rokonságot. Ezek a szavak mégis a szumir-magyar azonosság elsőrendű bizonyítékai.
Ha az "abal" szót összetesszük a "g" szóval, gu-abal, kijön a magyar "göböly" szó; amely igásökröt jelent, és ha ugyanezt a "bu" (fekete) szóval tesszük össze, az eredmény bu- abal, vagyis bivaly, ami valóban fekete ökör. Egyébként, szabir- magyar, de már nem használt "bay" szavunk gazdagot jelent és a gazdagságot a szarvasmarha állomány határozta meg. (Lásd bővebben a függeléket)
Szabir-magyar "assza" szavunkat a honfoglalás után fokozatosan szorította ki az onogur- magyar "ló" szó. Árpádkori Magyarországon százával voltak -aszó végződésű helynevek (10), ami "ló legelőt", nedves-rétet, kaszálót jelentett. Huszár szavunk (assa-ur) szó szerint "lovas-katonát" jelent s ha az assza szót összetesszük a mar (sarj) szóval, (assza-mar) kijön belőle a szamár.
A "g" szumir szó jelenléte a gége, giga, Buga; gulya, iga, golyva, gurgula, gagyog, korty, gágog, göböly, ökör, nyak, torok szavainkban vitathatatlan.
A "kun" szumir szó jelenléte összes "kány" szóvégződésünk magyarázata, hiszen kacagány, csákány, buzogány, tárkány, patkány, cickány, sarkantyú, párkány, sárkány, kánya, bükköny - mindnek egy-egy kiálló része, farka van. (A kun jelent "fényest" is.)
A "mar" szó a "szamár" szavunkon kívül, állati leszármazottak egész sorában benne van (marha, barom, borjú, birka, bürge, berbécs, bárány, pára (mint állat) stb. szamár, barka (a fűzfa sarja),), vagy eredeti szumir fonetikájában, vagy m-b-p labiális hangromlással.
Ha a szumir "szír" szót összetesszük a "kun" (farok) szóval, megkapjuk sárkány (szirkun) szavunkat, sőt, ha a "b" szumir szót is hozzátesszük, megkapjuk a boszorkány" szót (buszirkun - fekete szörny, melynek farka van), ami a török nyelvekben is megvan. Ha most szorong, elszörnyed, szörnyeteg, szörnyű, szurkol, szorul szavainkat is felemlítjük, a "szír" egyszerűre tősgyökeres magyar-szumir szóként jelenik meg, (tehát török jövevényszó nem lehet), és különösen azzá válik, ha összehasonlítjuk az árja nyelvek Drache, drake, dragon, witch, Hexe, sorciére szavaival.
Ugyanilyen a szumir "ag, ak, aga, aka, agga, ag" csoport, a maga különböző jelentésterületeivel.
I. ag, aka. Szófejtése 1. nő, növekszik (növényi ért.). Magyarban ág(azik), agacs (régen erdő), [akác
2. termel, tenyészt (növ. ért.) Magyarban ugar, eke, kapa,
3. arat, Magyarban kalász, kasza, kazal, kéve, kepe, mag
4. transzcendens (szellemi) lény. Magyar ük, (ős), Ukkó, Ukkon, ég (menny)
II. ag aka. Szófejtése tűz, (zárt helyen égő tűz). Magyarban ég (ige)
III. aga Szófejtése diadém, fejék, korona. Magyarban agancs, ék (dísz), ékes, ékszerű, (a koronának ágai vannak)
IV. agga Szófejtése kártékony szellem, démon. Magyarban aggódik, aggodalom, agg, öreg (11)
V. agu. Szófejtése én (első szem. névmás), etruszk eku latin ego és modern származékai. Magyarban -k (első személyű igerag, pl. váro-k)
VI. ag, ak. Szófejtése tesz, intéz, csinál, rendel. Magyarban ige, igéz, akar, akarat, ok, okoz, valamint az -ik "igésítő" igevégződés és a "g" igeképző család, -g, gél -gél, -gat -get, stb.
Semmivel sincs kisebb bizonyító ereje a "kél, kala, gél, gala" szumir szócsalád és magyar utódai közötti kapcsolatnak sem, amely szintén nem lehet egyszerűen kölcsönvétel. A szócsalád szófejtése: első, elsőszülött, elöljáró, magas, erős, erőszakos, ver.
A szó, szintén etruszk közvetítéssel, bekerült a latin szókincsbe is. Az etruszkoknak volt egy hagyományos szokásuk, minden év első napján ünnepélyes külsőségek közepette egy szöget vertek a főisten templomának falába. Ezt a szokást - mint az egész etruszk kultúrát és szavak százait, a rómaiak is "átvették" -- túlnyomó mennyiségükben eredetileg maguk is etruszkok voltak - és, eleinte a királyok, később a praetorok közül az első, ünnepélyes ceremóniával, minden évben egy szöget vertek a Jupiter-templom falába. Ezt a ceremóniát úgy nevezték "calenda". Innen származik a hó első napjának latin neve "kalendae". A szó a szumir-etruszk "kél" szó latin part. futurummal, magyarra fordítva "verendő" t. i. a szög. A szög neve latinul clavus, eredeti alakjában valószínűen calavus, kalavus.
A "kál" szó a magyarban számtalan vonatkozásban megvan. Először megvan abban az értelemben hogy első, elsőszülött, elöljáró. Mivel erről a magyar őstörténeti részben még szó lesz, most csak annyit jegyzek meg, hogy a szabir-magyarság társadalmában a "kál"-ok voltak a nemzetségfők. A szó másik jelentéscsoportja "erős, ver" igen népesen van a magyarban képviselve.
Annak a vastag és rendkívül erős vert-gyapjúnak, amit ma "filc"-nek hívunk s ami a honfoglalás után fokozatosan adoptált "onogur-magyarban" "nemez" lett, eredeti szabir- magyar neve kalim volt. A szó onnan ered, hogy ezt az ujjnyi vastagságú, erős, vízhatlan gyapjúproduktumot nem szőtték, hanem előbb gyúrták, majd utána verték. A zsírós gyapjút sima felületen (nagy asztalon, deszkasíkon) egyenletes vastagságban szétnyújtva szétterítették s ezt az asszonyok, a szomszédasszonyok is (innen a szó kaláka), a tenyerükkel s az alsókarjukkal addig gyúrták, nyomogatták, míg egy bizonyos tömörséget el nem ért. Ebben a stádiumban nehéz, fatörzsből faragott hengerre csavarták, mint a tésztát a sikálóra és ezt a sima talajon lóval húzatták egy ideig, amíg a felcsavart gyapjúréteg el nem ért egy bizonyos sűrűséget. Utána lecsavarták a hengerről és kiterítve körülállták többen és erre a célra készült, cséphadaróra emlékeztető készségekkel, a kalimfákkal, vagy kalimpákkal (v.ö. kalimpál) addig verték, míg teljesen tömör és vízhatlan nem lett. Az így nyert kaIimot főleg félgömbalakú házaik borítására használták a káspi-török népek, de használták nyeregtakarónak, szőnyegnek, lábbelinek és egyéb célokra is. Nemcsak házilag, kalákában, hanem iparilag is előállították, sőt a kalást géperőmű segítségével végezték (kallók) és készítése önálló ipart jelentett, amely, mint sok más régi ipar kihalt ugyan, de őrzőinek neve a számos magyar Kál, Kálló, Kaál, Kele, Gál, Gáll, Gaál családnévben fennmaradt. Ez az ipar olyan ütemben halt ki, amilyen ütemben a magyarság kezdett más építőanyagot is használni a honfoglalás után. A kalim nevet is kiszorította az onogur "nemez, (az ugor "nem" is "ver"-t jelent), a környező szláv népeknél azonban, akik ennek készítését megtanulták, megmaradt (halina), a magyarban viszont egy könnyebb gyapjúanyag megjelölésére alkalmazták (kelme). Mivel a kemény, vízhatlan fejfedőt ilyen vert gyapjúból készítették, annak neve "kalap" lett, a vasverő szerszám neve meg "kalapács" (12). Íme a szumir "kal" a kalim, kalló, kallódik, kelme, kalap, kalapács szavakon kívül számos család- és földrajzi névben is megvan a magyarban, de azok az idősebb vidéki magyar asszonyok, akik még tudják, hogy eredetileg hogy verték, csapkodták a kalácstésztát, megtudják magyarázni, hogy miért is hívják azt "kalács"nak. A közösen végzett szívességmunkát, melyet valaha a kalimkészítésnél alkalmaztak, amelyet sok kéz végzett, szintén innen hívják "kalákának" "verőkének", s a még mindig használatos "kalimpál" szavunk is innen ered.
Íme, mindössze tizenkét szumir alapszót vettünk vizsgálat alá s mekkora mennyiség cseng vissza belőle a magyar olyan szavakból, amelyek nem lehetnek "kölcsönvételek"
4. Az "í" ("e", "é") egy másik összetétele pl. i-kál. A kál annyit jelent, mint első, elsőszülött, elöljáró, előkelő, nagy. Ikál, Ekál tehát előkelő, nagy épület, palota. A szó , "ékall" formában átkerült asszírba, héberbe, arabba, görögbe, latinba, s innen németbe, angolba, franciába, szlávba, (óhel, schola, SchuIe, school, école, oskol), átalakulva "raktárrá", "iskolává", s azonkívül természetesen megvan az összes őstörök nyelvben és így a magyarban is "nagy ház" értelemben, csak, itt nem raktár, vagy iskola, hanem egyrészt az állattenyésztés kívánalma, szerint "akol", másrészt a "város" fogalom kifejezője (a doni kazár város "Sárkel", "Fehérhely" v. ö. Szombathely, Vásárhely, Szerdahely, illetve régebben Kál, Kolozs, Koltó, Kalocsa Miskolc Sza-kolc(a) stb., mint az ikal származékai, Iglóval és a szamojéd "igló"-val együtt.
5. A zárójelbe tett közbevetett hangok szumirban, magyarban egyaránt úgynevezett kötőhangok a mássalhangzó torlódások elkerülésére amelyet a szumirok éppúgy nem szerettek, mint a magyarok s ez is szumir- magyar rokonjelenség.
6. A szót szótári formában a rendelkezésemre álló művekben nem találtam. J. D. Prince szövegek tartalmából kikövetkeztetve a "beszél" szó szumir megfelelőjét "gáb", "gát" szavakban látja, de e szavak ékírási jelét nem találtam. Viszont a "gad" (gatya) ékírási jele ,a "gaba" (kebel), (tele van) szó ékírási jele viszont . Mivel a "gáb" s a "gát" a "beszél"-hez hasonló fogalmat fejeznek ki, lehet, hogy ezek a magyar "kiabál", "kiált" fogalmakat jelentik szumirban (a feltevés tüzetesebb vizsgálatot igényel). Egyébként a fenti szófejtések és literálások (latin betűre való átírások) részint J. D. Prince, részint Hilprecht s munkatársai munkáiból valók, tehát nem magyar, hanem angol, német és kis részben francia szumirologusok szófejtései és literálásai magyar írásmód szerinti betűértékekkel.
7. Mivel mind az árja, mind a sémi, mind a mongol nyelvekben kimutatható 3-400 szumir gyökérről sarjadt szó, sőt ezeknek továbbfejlődései is vannak ezekben a nyelvekben, a szumir- magyar rokonság szókincs alapján történő kimondásához legalább ezer szumir alapszó jelenléte és ezeknek körülbelül: 4-5000 magyar származéka szükséges. E sorok írója négy éves vizsgálódása után meg van győződve arról, hogy a magyar nyelvben ennél sokkal több van.
8. Jelen tanulmány szerzőjének a történettudományok mellett csak második szakja volt magyar nyelvészet az egyetemen, mivel azonban nyelvészettel tanulmányai befejezése óta - az utolsó néhány évet kivéve - alig foglalkozott, nem tekinti nyelvésznek magát, módszertani képzettsége ellenére sem. Meglepő tehát, hogy hitoktatók, jogászok, közgazdák s egyéb foglalkozásúak szólnak hozzá a szumir- magyar nyelvi problémához, sőt könyvet írnak ebben a tárgyban, félrevezetve felelőtlen ostobaságaikkal a jóhiszemű laikus olvasót.
9. Jelen tanulmány nem nyelvészeti munka, azért nyelvészvonatkozásokkal részletesebben itt nem foglalkozhatom. De mivel ez az egész munka egy a priori szumir- magyar rokonságon alapul, a szűkre szabott lehetőségen belül nem mellőzhetek el néhány cáfolhatatlan demonstrációt még akkor sem ha ezzel a nyelvészek munkájába avatkozom bele.
10. Fonyászó (Feneozov), Homorószó (Humuro-aszou), Kajászó (Keveaszou), Inaszó (Ineü-aszou), Varjuaszóvölgy (Worreozowelgy), Tölgyaszó (Telguaszov), Megyaszó, Aszód, Aszaló -Aszófő, Váraszó, stb. stb. stb., szemben a mező végződésű helyneveinkkel, amelyek viszont marha-legelőt, szárazlegelőt jelentenek. A legelők szétosztása a törzsek és nemzetségek között igen fontos és kényes feladat volt a honfoglalás után, hiszen a magyarok mintegy félmillió lovat hoztak magukkal, és minden rétség lótenyésztési góc, "aszó" lett.
11. A szónak a magyarban gazdag etimológiája van. Maga ez a szó a szumirba is úgy kerülhetett, hogy a sámán szarvakat rakott a fejére (ag) s a démoni jelenség félelmet ébresztő látvány lehetett (aggódni). Mivel az ősi társadalmakban általában megölték a terhet, nyűgöt jelentő öregeket, ezeknek az élete örökös bizonytalanság, aggodalom volt. Innen az agg szó. Mivel az öregeket házőrzésen, tűzőrzésen kívül másra alig lehetett használni, valószínűen innen van az őr-agg, az "öreg" szó. A fogalom "finnugor" neve "vén".
12. Érdekes, hogy a kalim nevével kapcsolatban a primitív belső-ázsiai rokonnépek a készítés első mozzanatától, az u. n. gyúrásból indulnak ki, s a kalimot, amit az ugor nyelvek "nemeznek" hiunak, ők "jurt"-nak, gyurt-nak hívják. A "gyur" törökben "jodzsur". Mivel azonban a házborító anyagot a menyasszony adta, a "kalim" jelentése ezeknél a népeknél átalakult. Ma "hozományt" jelent kirgizben.
A szókincs közös területeinél sokkal fontosabb azonban az tény, hogy a szumir és a magyar nyelv szelleme, szerkezete és nyelvtana olyan mértékben egyeznek egymással, amilyen mértékben mind a ketten különböznek más nyelvektől.
Mind a szumir, mind a magyar agglutináló nyelvek, mint a turáni nyelvek általában. Az árja nyelvek nem azok. Mind a szumirban, mind a magyarban van u. n. hangzó illeszkedés. Ez az árja nyelvekben ismeretlen, de az u. n. "finnugor" nyelvek közül is csak a finnben, észtben, cseremiszben és mordvinban van meg.
Mind a szumirban, mind a magyarban van kétféle, alanyi, (intranzitív) és tárgyas (tranzitív) igeragozási rendszerű. Ez minden más nyelvben ismeretlen, az u. n. "finn ugor" nyelvek közül is, félbemaradt állapotban, csak a vogulban, osztyákban találhatók nyomai.
Mind a szumirban, mind a magyarban van u. n. kettős ragozás. Hogy van-e ilyen a szumiron és magyaron kívül, e sorok írója nem tudja, a turáni nyelvterületen kívül azonban bizonyosan nincs.
Az utolsó két és fél évezred fejlődése során kialakult újabb alaktani elemek leszámításával - ("-k" többesképzés, "t" tárgyrag, "-t, tt" múlt idő képzés) -a magyar alaktan teljes egészében a szumir alaktanra épült folytatás, elemeiben és az elemek funkciójában egyaránt. A főnevek "nemeinek" hiányán, valamint az "agglutináláson" kívül, amelyek a szumirt és a magyart egyaránt élesen a megkülönböztetik a névszókat "nemek" (genus) szerint csoportosító és nem-agglutináló árja nyelvektől, különösen két feltűnő közös karaktervonás állapítható meg mind a két nyelven. Az egyik a zárt főnévragozási rendszerű hiánya, a másik az igealkotás utolérhetetlen hajlékonysága. A szumir "főnévragozás" éppolyan sok "esettel" dolgozik, mint a magyar és a szumirok "igeképzése" éppolyan bámulatos volt a kora ókori nyelvek nehézkes világában, mint a magyar igeképzés szinte korlátlan kapacitása ma.
Mivel, mint már fennebb említettük, jelen tanulmány történelmi konklúziói a szumir- magyar rokonságon épülnek fel, a közös szumir- magyar szókincsről fentebb bemutatott egy-két pillanatfelvétel után szükséges egy elnagyolt vázlatot adni a közös szumir- magyar alaktanról is,
Az első személyt az "én"-t a szumir éppúgy háromféleképpen fejezte ki, mint a magyar. A hangsúlyos, ünnepélyes "én" szumirban "an, ana", ami a deklaratív "én"-en kívül "egyetlent" (unus), fenségest, magas rangút, szentet," (ün-nep), istenit is jelentett. Olyasféle ez, mint korunkban a királyok saját fontosságukat felfokozó "fejedelmi többese". Az "an, ana" teljes jelentéstartalma -mint a magyarban is - "én, és senki más". Ha az olvasó összehasonlítja az "éneklek" s az "én éneklek" kifejezéseket , rögtön érezni fogja, mit jelent pontosan az "an, ana". Sőt a szumir még fokozni is tudta az "én" kizárólagosságát a "ni" hozzátevésével. A "ni" annyit jelent, mint "saját maga". Megvan a magyarban is az "ennen", "tenned" formákban.
Az "én" hangsúlytalan kifejezésére a szumirnak - éppen úgy, mint a magyarnak - kétféle módja volt, az egyik át nem ható, intranzitív, az "ag?, a másik átható, tranzitív, a "mae, m?. Mind a kettő átkerült az árja nyelvekbe is, de kezdetleges alkalmazásban maradt. Az "ag" ego, Ich, I, Je, Ja -a "mae, mu" - meus, mein, my, me, moja stb. Alkalmazásuk az árja nyelvekben névmás, a másodiknak a jelentése a tranzitív és intranzitív alaktani megkülönböztetést nem ismerő árja nyelvekben el is torzult, kizárólag birtokos névmássá nyomorodott, noha a szumirban mint a magyarban is, nemcsak birtokos névmás volt, személyes névmás is.
A magyarban - amelyben nem kölcsönvétel, hanem ősi tulajdon - eredeti jellegét pontosan megtartotta. Abban amit az árja nyelvérzék képtelen volt felfogni - hogy megmaradt személynévmásnak is, mint a szumirban (v. ö. matu-mu, mondo-m,) és birtokos névmásnak is, mint a szumirban (v. ö. ada-mu, atyá-m), és abban is, hogy a magyarban is agglutinált, tehát "ragasztott", ragozott az alkalmazása, mint szumirban, nem pedig névmási; mint az nyelvekben (v.ö. pl. mein Vater)
Pontosan ugyanez a helyzet az "én" másik szumir szavával, az "agu -val is. Nyelvünknek intranzitív első személyű "k" ragja (v. ö. váro-k) éppúgy "rag" maradt, mint az -m, viszont az árja nyelvekben éppúgy névmássá t (ich warte), mint a "mu" (mein Vater). Természetesen ugyanez történt a második személlyel is.
A tranzitív "zae, z" az árja nyelvekben tuus-dein-thinetoi-stb-vé vált (a z-d, t-th-sz hangromlás közönséges jelenség), vagyis birtokos névmás lett belőle, az intranzitív "l"-t nem vették át, mert nem tudtak vele mit kezdeni, hanem a "z"-t torzították tu-du-thou-ti-vé, mint személynévmásokat.
A magyarban viszont teljes eredeti státusában megmarad mind a kettő, a tranzitív "z? mint személynévmás tárgyas ragozásunk második személyű -d ragjában, (váro-d), mint birtokos névmás birtokos személyragunkban (atyá-d), az át nem ható (intranzitív) "l? viszont alanyi ragozásunk és kettős ragozásunk második személyében (esze-l, vár-1- ( á) k) .A mi második személyű -sz személyragunk (v. ö. vár-sz) a későbbiek során alakult ki s ez u.n. "ikes ragozásunk" fokozatos eltűnésével (13) függ össze.
Az "-l" személyrag ugyanis az ikes ragozás második személye és ez volt az ősi magyar ragozási formai. (14)
A második személyű -l rag ugyanis, a szumir "l" belső tartalmának megfelelően inkább "névszói" karakterű igékhez kapcsolódik (amilyenek a névszókból igésített szumir igék is voltak s amilyen minden ikes igénk volt), vagyis olyan "igékhez", amelyeknek névszói bázisa még érezhető, s ahogy ezek fogynak, úgy szorítja ki nyelvünkből az "-l" második személyt, a határozottabb, konkrétabban "második személyt" kifejező "-sz".
A "l" fogalma ugyanis nem konkrétan, drámai értelemben "te", akihez az "én" beszél, mint a modern magyarban. A "l" bármi, ami a rajtam kívüli világból tudatomba emelkedik, a "l" a rajtam kívül, akármi, tehát lehet tárgy is, amit a "l" perszonifikál, valahogy így: "te szék vagy, fehérre mázolva, lábaid és ülő részed van", vagyis lát-l-ak, érzékel-l-ek, tudomásul vesz-l-ek.
Ennek közeli rokona, de nem ugyanaz a "li". A "li" a ."lunak" csak egy aspektusa, az az aspektusa, hogy már nem semleges, hanem aktív, hat, valami kiindul belőle, egy mennyiség, vagy elem, vagy tendencia, ami a "l"-a kívülire irányul. Mindezt nehéz kifejezni, de a magyar olvasó megérti, hogy mi a szumirban a "li", ha felsorolom magyar utódait: -tóL, -tőL, -róL, rőL, -bóL, -bőL, túl; "li" az, ami aLatt, föLött, eLőtt, amin túL, körüL, meLLett van valami, ami aLá, föLé, meLLé, eLé jut valami, amiből eL, valami felé irányul valami, a lu nem cselekszik, mint a zu, hanem hat.
A harmadik személy hangsúlyos kifejezése a szumirban az "essze", a magyar "ez" és "az". A hangsúlytalan kifejezése a fennebb már említett "ni". Magyar megfelelője igeragozásunkból már kihalóban van, bár még ismerjük és értjük (pl. megy-en, teszem veszen, "ő leszen néktek üdvözítőtök", stb.)
A többes szám jele a szumirban "ene". Igeragozásunkban s birtokos személyragjainkban is megvan az -n- rag(v. ö. váru-n-k, apá-n-k), de funkcióját egyre jobban elnyomja később kifejlődött -k többes ragunk. Száz, százötven évvel ezelőtt ha ritkán is, de még használtuk (lettenek, kértenek, "elhulltanak legjobbjaink", stb.), értjük is, de már végleg kiszorult a köznyelvből.
A múlt időt a szumir magánhangzónyújtással fejezte ki, úgy mint a magyar egykoron (vár-é-k, vár-á-m, várá-nk stb.) kár hogy ez a szép régi múlt időképzés háttérbe szorul az újabb -t, -tt múltképzéssel szemben.
A szumir szövegekben feltűnően gyakori magánhangzó kettőzés hangzónyújtást jelent, vagyis nyelvünknek az árjákéval szembeni azt a tulajdonságát, amit mi az ékezetek alkalmazásával juttatunk kifejezésre. A hangzónyújtásnak a magyarban hangtani vonatkozásain túlmenően alaktani funkciói vannak, nemcsak a régmúlt kifejezésében (mondó, vevé, várátok, stb.) hanem, kifejezünk vele pl. második személyt is (pl. mégy, lész (Te lész a martalék) stb.,) sőt felszólító módot is, (tégy, végy).
Ugyanez a magyar nyelvi különlegesség megvan a szumirban is. A múlt idő ezúton történő kifejezését e sorok írója kétségtelenül megállapította a szumirban, de lehet ennek a hangzónyújtásnak még egyéb nyelvtani funkciója is a szumir nyelvben, de meg kellene vizsgálni.
A már többször említett "ag" igének (tesz, csinál) van a szumirban egy származéka, az "ág" (hosszú á-val), ami az elfogadott szófejtés szerint (Prince) "cselekvés eredményét", "produktumot" jelent, ami egy már lefolyt és befejezett cselekvést tételez fel. Nos, amint az "ag"-nak megvan a magyarban az "-ik" utóda, ugyanúgy megvan nyelvünkben az ág- nak is a megfelelője, és ez a magyarban szintén cselekvés eredményét, produktumot jelent és ez az "-ék" (term-ék, csapad-ék, zúzal-ék, hullad-ék, söpred-ék, kotor-ék, kapar-ék, habar-ék, mosl-ék, hozad-ék, tehát ami egy ténykedés folyama alatt előáll). Az -ék méghozzá igazában nem is rag, vagy képző, annak ellenére sem; hogy mindig más szóhoz főzve jelenik meg, hanem szóösszetétel második tagja, mert nem hasonul, mint a rag, vagy képző, nincs magas és mélyhangú variánsa mélyhangú szavakhoz kapcsolva is "ék" (kaparék) . Az "ag" - "ág" szumir fogalom-párnak tökéletes fonetikai és tartalmi megfelelője: "-ik" -"ék" s mint fogalom, mind az "ág", mind az "-ék" múlt időt fejez ki, szemben az "ag"-gal és az "-ik"-kel, melyek jelen idejűek.
A múlt idő kifejezése, legalábbis egyik kifejezése (15) a szumirban a hangzónyújtás, mint a magyarban.
Van a szumirban egy szinte már rag-szerű szóalak, amely kétely, esetlegességet, bizonytalanságot, sorsszerűséget és esélyt fejez ki, ez a "nam-", "na-". Értelme szerint a feltételességhez van közel s talán a mi -na,-ne feltételes módragunknak van valami köze hozzá, annak ellenére, hogy ez a "nam-", "na-" a szumirban az igeszóláncok elején szokott megjelenni, nem úgy mint a magyarban. A tünet mindenesetre, figyelmet és vizsgálódást érdemel.
A szumir és a magyar igeragozás feltűnő egyezésein kívül legalább ugyanolyan feltűnő egyezések állapíthatók meg a szumir és a magyar "igeképzés" területén is.
A szumir "igeképzés", mint már említettük, úgy történik hogy a névszókhoz "igésítő" igéket ragaszt a szumir hozzá. A szumir nyelvkutatás négy ilyen "igésítő" alapigét állapított meg eddig, de e sorok írójának van egy habozó sejtése egy ötödikről is. A négy "igésítő" alapige az "ag", a "d? a "t" és a "sz", és a szerző szerint, a "l" amely nem tévesztendő össze a már letárgyalt másik "l"-val.
Az "ag" tevékenységet, általában cselekvést, (agere),
a "d" történést folyamatot,
a "t" megvalósítást, létesítést (fatere) a "sz" valamivé, valamilyenné tevést,
a "l" valamivé, valamilyenné levést, válást (fieri) fejez ki.
Egyszerűen lehetetlen az, hogy puszta véletlen volna a tény, hogy az öt magyar igeképző család bázisai: "g" (ag), ,d" (du), "t" (tu), "z" (szu) és-"1" (lu). Vessünk csak egy pillantást mindegyikre
"G" család ; -g, -og, -eg, -ög, -ág, -ég, -ng, stb. (balla-g csatt-og, kety-eg, zör-ög, keri-ng, stb.
"D" család : -d, -ód, -őd, -kod, -ked, -köd, stb. (hala-d taga-d, szab-ód (ik) , ver-őd ( ik) , kap-kod, stb.)
"T" család : -t, -at, -et, tat,-tet, gat, -get, stb. (haj-t vár-at, kér-et, nyom-tat, válo-gat, stb.)
"Z" család: -z, áz, -éz, -ász(ik, -ész(ik), -koz, -kez, -köz, stb.. (sáro-z, lárm-áz, vad-ászik, szabad-koz(ik), stb.)
"L" család: -I, -ll, -úl, -űl, -gál, -gél stb. (szava-l, java-ll, ind-ul, szalad-gál, stb.
Ha az olvasó ezeknek a képzőknek a funkcióját összehasonlítja a szumir "igésítő" igéknek szófejtés szerinti értelmével, azt fogja találni, hogy képzőink rejtélyes értelmező hatása lényegében ugyanaz, mint a szóbanforgó szumir alapigéké.(16)
A szumir névszók alaktanát vizsgálgatva ugyanúgy lépten-nyomon a magyarban is megtalálható vonatkozásokba ütközik a nyelvkutató, mint az igéknél.
Az első mindjárt az, hogy a szumir főnévnek ugyanannyiféle "esete" van, mint a magyarnak s különösen locativusai ugyanolyan gazdag rendszerűt alkotnak, mint a mienk. Mindennek részletes taglalása igen messze vezetne, azért csupán arra szorítkozom, hogy megjegyezzem, hogy összes helyhatározó ragjaink, dativusunk, ablativusunk ragjai, a tárgyeset -t ragja kivételével és a többes számunk -k ragja kivételével megtalálhatók a szumirban.
Megtalálható melléknév fokozásunk (-bb, leg-bb), megtalálható augmentatív ragunk (százszor-ta, sokkal ta) , megtalálható íme ! lám !, ni ! felkiáltó szavunk csaknem pontosan magyar alakjában (i !, im !, in !, am !, eam !, u-um !),A melléknév nem "egyezik" a főnévvel a szumirban sem, mint nálunk:
Az, ami nálunk "igen", a szumirban "igin". Az, ami nálunk "nem", a szumirban "nem". A magyar "ide" őse a szumir "idik", ami annyit jelent "a szem elé". A "da, ta" szumir helyhatározóban (hol) tisztán felismerhető az ó-magyar -t, -tt (Kolozsvárott, hely-t, hely-ütt, hanya-tt, hasmán-t) helyhatározás, a szumir "ra"-ban ("hova") a magyar -ra. A szumir "dab tab" szóban, amely annyit jelent "több, mint egy", "iker", a magyar "több" ókori őse ismerhető fel s ilyen és hasonló elgondolkodtató egyezéseket tucatjával sorolhatnánk fel.
A szumir-magyar nyelvi párhuzamokkal természetesen egy fejezetben nem lehet végezni, de az előadott szemelvényeknek nem is a nyelvrokonság bebizonyítása volt a célja. Az előadott szemelvények bemutatásának célja csak annak demonstrálása volt, hogy a kétségtelen szumir-magyar nyelvi összefüggés szervi. Ez nem kölcsönszavak mennyisége, ez a két nyelv csontvázának azonossága. A szumir- magyar egyezések szókincsbeli, fonetikai és alaktani mennyisége az u. n. finnugor - magyar egyezéseknek a többszörösét jelenti, mint ahogy a többszöröse bármelyik más eurázsiai nyelv szumir vonatkozásainak is. Nincs oly nyelv Európa és Ázsia területén, amely annyira közel állna a szumirhoz, mint a magyar.
13. Az ó-magyar nyelvben minden ige "ikes" volt. Pl. a 13. századból való Ó-magyar Máriás- siralom- ban "epedik" van, ami ma már egyszerűen "eped", sőt pl. az utolsó nemesi felkelés katonai csődjét gúnyoló Napoleon- kori vers is így szól:
"Futik, futik, meg sem állik
Egész Konstancinápolig"...
14. A magyar iskolai nyelvtanokkal szemben, melyek az -ik igevégződést "rag"-nak nevezik, e sorok írója azt állítja, hogy az -ik végződés nem "rag", hanem képző s a szumir "ag" (tesz, csinál) "igealkotó" alapige egyenes leszármazottja. A szumir nyelv túlnyomóan névszókból állt, amelyeket "igealkotó" alapigékkel "igésítettek". A magyar igék pontosan ezen a módon álltak elő. A "fut" pl. (a szumir "bat"-ból) eredetileg főnév volt. Ebből lett az "ag" igésítő ige hozzáadásával (bat-ag) (futik) ige, majd az idők folyamán az -ik lekopott, mert a szó igeivé vált tartalma feleslegessé tette s így a "fut" értelmileg "igévé" alakult.
A folyamatot módomban áll egy kristálytiszta példán bemutatni. A szumir "bal" szó rossz-at, kár-t, szerencsétlen-t, átok-ut jelent (v. ö. a magyarban bal-sors, bal-eset, balul üt ki valami stb. kifejezésekkel), vagyis határozottan névszó volt. Az etruszkban ugyanez "mal", s innen kerül a latinba (malus, male). Viszont az etruszkban "megátkozni" "mulach", "mlach" (szum. bal-ag), ami a latinban male-facio, malefico, male-dico, vagyis a male szóhoz ige van kapcsolva a mul-ach, bal-ag processzusnak megfelelően.
Szavakban, mint fut, eped, rak, tép, kér, ad, sír, áll, ver, tur,stb. ma már "igei" tartalmat érzünk -ik nélkül is, és száz, vagy kétszáz év múlva ugyanezt fogják érezni utódaink a esz, isz, usz, alusz, kusz, mász stb. ma még ,ikes" szavakban is, amelyekből máris elpárolgott a "névszói" tartalom. Ha azonban az olvasó ilyen igékre gondol, mint pl. fehérl-ik, sötétl-ik kotl-ik, bűzl-ik stb., egyszerűre érzi bennük azt, hogy ezek névszók, amelyeket az -ik hozzáadása "igésített" vagyis -ik végződés nélkül ezek névszók volnának, mint a többiek is azok voltak egykoron.
Nem tudom sikerült-e érzékeltetnem, hogy az -ik nem rag hanem igeképző, mint szumir őse az "ag" s ennek alkalmazása volt az, amit ma "ikes ragozásnak" nevezünk, de ami már kihalóban van, miután történelmi kötelességét teljesítve, "igék" ezreivel szerelte fel a nyelvünket. Vele együtt haldoklik hőséges társa, a második személyű -1 rag, a szumir "l" utóda, hogy fokozatosan átadja helyét az -sz második személyű igeragnak, amelynek szumir őse nincs, hiszen az ó-szumirban "önálló" ígék még nem voltak, csak "ikes" igék.
15. Bár időelőtti róla beszámolnom, mert idevágó vizsgálódásaim korántsem fejeződtek be, de megfigyeltem, hogy szumir szövegfejtésekben (természetesen elismert szumirológusok szövegfejtéseiben) mindig visszatérő diszkrepanciákat okoz szumir igei szóláncokban előforduló "b"-nek, vagy "v"-nek a jelenléte (a szövegfejtő sokszor kérdőjelet szúr a fordítás szövegének megfelelő helyére, mintegy kételyének, bizonytalanságának kifejezéseire, sokszor meg a fordítás valószínűtlen, különösen annak a számára, aki a magyar szókincs ismeretében ellenőrzi a fordítást). Ezzel szemben felhívom a figyelmet az alábbiakra. Vala, volt, vég, vén, év, avas, avar, avult, avítt, végez, eleve szavaink mind múltra utaló fogalmakat jelentenek. A Halotti Beszédben van egy feltűnő alakú múltidő; "teremtevé" (Eleve teremtevé Isten Ádámot) de -va -ve -ván, -vén ragjaink a cselekvést megelőző, avagy azt kísérő folyamatot fejeznek ki. vá, -vé ragjaink pedig a priori folyamat eredményét, tehát befejezést érzékeltetnek. Végül pedig etruszkban ,avil" magyarul "év", és a latin múltidő "b"-vel ( ama-b -am ) és " v" -vel (amavi) van képezve, márpedig a latin nagymértékben etruszk. Mindez esetleg azt jelentheti, hogy tüzetesebb felülvizsgálata a szumir szövegeknek esetleg azt eredményezheti, hogy a múlt képzésnek találhatunk egy másik szumir módját is, aminek a "v", vagy "b" hanghoz (a kettő könnyen váltja egymást) valami köze van. Ha valóban találunk ilyet, megtaláltuk a mi ősi múltképzésünk gyökerét, amelynek bázisa a "v" hang lehetett. A dolog - még egyszerű hangsúlyozom - egyelőre semmivel sem több sejtelemnél.
16. R. Jestin "Le Verte Sumérien" c. tanulmányában a magyar múlt idő "-t" ragját a szumir "t" igésítő ige származékának gondolja, mert a "t"- ban "befejezett" cselekvést vél érezni. Annyiban talán igaza van, hogy a műveltetésben van valami a befejezettségből, hiszen ha "műveltetek", részemről a ténykedés be van fejezve (azé következik aki az én indikációmra ténykedni kezd), a mi "-t" múlt idő képzési formánk azonban sokkal "modernebb" annál, semhogy a szumir "t" folytatása lehetne. Egyébként is a szumir "igésítő" igék funkciója igeképzés, nem pedig igeragozás.
(Folytatásban következik a 2. rész.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése