Vidék » Hagyománykincseink
Egy, (...) esemény késztetett arra, hogy tollat ragadjak. A hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum udvarán, 2010. március 27.-én vár(t)ák szeretettel a „Böszörményi csergetés” rendezvényre látogatókat a házigazdák. Céljuk a karikás ostor készítésének, fajtáinak, és a csergetés technikájának bemutatása.
Éppen 50 esztendeje történt, hogy Hosszúpályiban a falu kanászától, Vida János bácsitól megtanultam csergetni. Szegény pásztorember volt, így a karikás ostorát kötélből készítette, mellőzve minden díszítést. Az ostor nyele valamely gyümölcsfából – de nem szilvafából – készült. A felső végét bicskával átfúrta, dupla madzagból nyaklót húzott át rajta, amelyhez ostorderékként istrángot kötött. Ennek, a vékony végéhez kötötte a disznóbőrből készült lapos csapót, aminek végére került a lósörény sudár. Nehéz és rossz súlyelosztású volt János bátyám karikása, és Isten nyugtassa, csergetni is csak kongatva, olyan kanászosan, merev karral és csuklóval, oldalt tudott.Mert bizony az igazi csergetés a csikósok tudománya, a szíjból készített karikás ostorral. A jó vállizületek mellett erős kart és laza csuklót követel az a bizonyos apró bólintó mozdulat, amely az ostor folyamatos forgatása közben a csikós előtt egy pillanatra bekunkorodva szólaltatja meg a sudarat, és ezt követően azonnal visszatér a körívre. Alkalom adtán próbálják ki, és igazolni fogják, hogy valóban tudomány.
A karikás elnevezés abból adódik, hogy eredetileg a nyelet és az ostorrészt elforduló karika köti össze. Az idők folyamán aztán a pásztorok főleg tájegységenként módosították ostoraikat, de mindegyiket karikásként nevezik. A szép, díszes ostor nem csupán terelőeszköze, hanem büszkesége, címere a pásztorembernek. Éppen ezért érdemes néhány mondatban ismertetnem a karikás ostor részeit, anyagait, készítését.
A hortobágyi pásztorok az ostor 30-40 cm-es nyelét a szilvafa tövéből készítik. A nyél pontos hosszát és vastagságát a leendő gazda alkarja és marka határozza meg. A nyél felső vége a nyélfű (nyélfej), a középső része a nyéltelek, melyet gazdag fonással és pillangókkal díszítenek. A díszítéshez használt bőr a hasi, a borjú hasa aljáról lefejtett bőr. A nyél alsó részét, a fogót faragásokkal vagy berakásokkal, úgynevezett kiveréssel díszítik, és gyakran karszíjjal látják el. A karszíj a díszítés mellett azt a célt szolgálja, hogy esős időben a nyél ne csússzon ki a pásztor kezéből.
Az ostorszíj fejét a nyélfűvel a telek köti össze, mely egy igen erős bőrszál. A telekszíj hosszúságával szabályozható a nyél és az ostorszíj súlyának arányos elosztása, az ostor „jó járása”.
Az ostorszíj láthatatlan része a kenderkötél, amire ráfonják a már említett hasiból hasított szíjakat 8-10, de akár 24 ágból indítva. A sokágú fonatot kígyóhátasnak nevezik, de mintázatuk alapján létezik még zabszem, kocka és egyéb fonás is. Az ostorszíj fonott része, teljes hosszának kétharmada, a többi része a hátbőrből hasított és a vége felé folyamatosan keskenyedő csapó. A csapó végére kerül a sudár, mely lószőrből vagy rafiából készül.
A legnagyobb számban a hortobágyi pásztorok „művészei” készítenek karikás ostorokat, ami érthető,
hiszen az „Isten homloka” az élő pásztorság kiemelkedő otthona hazánkban. A megközelítőleg 30 míves kezű pásztorember közül kiemelném Kordás János és József, id, és ifj. Garai Lajos, Szabó Gábor és Szőke Péter munkásságát. Nagy örömömre, id. Garai Lajos egyik 1982-ben készített, kiverés nélküli, vitézkötéses, kígyóhátas karikását a gyűjteményemben tudhatom. Lajos bátyám csikósként egész Európát bejárta az egykori Lovas Népiegyüttessel. Lovas tudása mellett karikás ostorait is megcsodálhatta a világ. Hála Istennek napjainkban is készíti karikásait és a Pünkösdi Csikósversenyek bírói bizottságának elnökeként vezetésével, értékelésével, adalékaival segíti a csikós hagyományok hiteles továbbélését.Végül megemlíteném a csikósok egyik igen régi ügyességi próbáját a farkasfogást karikással, ami elmaradhatatlan eleme volt a szilaj pásztorkodásnak. A testi erőn kívül óriási bátorságot, ügyességet és lélekjelenlétet követelt, hiszen testközelből lehetett elejteni a farkast, miközben a csikósnak úrrá kellett lennie a ragadozótól ösztönösen rettegő lova felett is. Az ostorszíj végére vékony drótot fontak, ehhez pedig ólomnehezéket erősítettek. Amennyiben ez a farkas nyakára tekeredett, akkor a nehezék és a drót nem engedte kioldódni, hurokba szorította a ragadozó nyakát. A csikós ekkor vágtába ugrasztotta lovát, és mindaddig maga után vonszolta az ordast, amíg ki nem lehelte a lelkét.
Mindezek után, aki kedvet érez, ne mulassza el meglátogatni a cikkem elején említett hajdúböszörményi rendezvényt.
Kapcsolódó linkek:
• A pusztaötös hiteles története• Pásztoradvent a Hortobágyon
• Őtözz Kisfattyú! Megyünk a Hortobágyho!
• Más volt régen a perzselt disznóbőr íze
• Lótenyésztésünk útja a 19. század végéig
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése