AZ ARANY-HEGY SZKÍTA KINCSEI
FORRÁS: http://empiriamagazin.com/jelenido/Az%20Aranyhegy%20Szkita%20Kincsei%20.htm
EMPIRIA Magazin VII. évfolyam
Kuliffay Hanna
AZ ARANY-HEGY SZKÍTA KINCSEI
a BAKTRIA ARANY KINCSEI WASHINGTONBAN
című esszé II. része
© 2005-2009. Minden jog fenntartva
Már a név maga is rendkívül izgalmas: „Arany-hegy”. És ahol a bronzkori Ázsiában sok arany volt, ott szkíták is voltak – többnyire az elit „királyi szkíták”. 1978-79 késő őszén egy szovjet-afgán archeológiai expedíció több helyen is ásatásokat folytatott Baktriában. Ennek során Tillja Tepében egy 3200 éves tűztemplom romhalmazába ékelve váratlanul hat sírkamrára lelt – egy főrangú férfi és vele öt gazdagon felékszerezett nő koporsójával és maradványaival. A feltárás során 21,618 arany és ezüst értéktárgyat, valamint arany, drágakő, féldrágakő és igazgyöngy díszítőelemet szállítottak Kabul Nemzeti Múzeumába – a nyomorgó környékbeliek döbbent ámulatára.
I. kép Válllap] díszítőeleme, de ékszerként is viselhették.
Motívumsorában a Nap szív-virágos, ivarsejtekkel (magvakkal) körülvett jelképe váltakozik az Istennő holdsarló jelképeivel, közöttük a harmadik fázist, a teliholdat szimbolizáló csüngőkkel.
Az ásatásokat a Moszkvai Archeológiai Intézet híres Ázsia-szakértője, Viktor Sarianidi vezette, akinek régész-szimatát dicséri, hogy egy semmi rendkívülit nem sejtető, roggyant, agyagos földhalom felkeltette az érdeklődését. A több évszázados kihagyással egymáson nyugvó település maradványok alatt végül egy erődítményszerűen kiképzett, sártéglából épült, idővel önmagába roskadt tűztemplom falmaradványaira bukkant, központi termében egy oszlopsorokkal körülvett, hamu nyomait őrző oltárral.
A felfedezés és a róla írt beszámoló szakmai elismerést jelentett Sarianidi számára, szélesebb körű érdeklődést azonban csak az váltott ki, mikor a feltárás során korábban Dél-Türkmenisztánban talált 2000 éves cseréptöredékhez hasonlóra, majd koporsófedél rögzítésére használatos rozsdás vaspántokra és a fellazított földből egy váratlanul felcsillanó arany ruhaapplikációra leltek. Sarianidi ekkor megérezte, hogy olyan rendkívüli felfedezésbe botlott, ami a sikeres régész életében is csak ritkán adódik. Az Arany-hegy azonban sokkal több titkot rejtegetett, mint amiről valaha is álmodott.
A mesterségesen kialakított, gyakran monumentális földhányásokba (kurgánokba, tumulusokba), vagy természetes dombokba való temetkezés évezredeken keresztül ázsiai és eurázsiai nomád uralkodók és arisztokraták hagyományos elhantolási módja volt. A Fekete tengertől északra a mai Moldova és Dél-Ukrajna területén, a jelenlegi Dél-Oroszország és Kazahsztán füves sztyeppéin és még keletebbre az Altáj vidékén ezrével sorakoznak a fejlett statikai- és építészeti szakértelmet és magas fokú szervezettséget bizonyító dombsírok. A legnagyobbak 18-20 méter magasak, gyakran olyan méretű komplex földalatti struktúrával, ahol ősi szkíta hagyományoknak hódolva áldozati lovak(*1), sőt négykerekű halottszállító szekér, vagy kétkerekű kordé is helyet kapott.
Tillja Tepe azonban a maga 3-4 méterével nélkülözött minden grandiozitást, éppen ezért hatalmas meglepetést keltett, mikor kiderült, hogy egy uralkodói családnak biztosított végső nyughelyet. Sarianidi szerint a rangot megillető kurgánépítés helyett Tillja Tepe választása és a temetkezés minimalizáltan egyszerű módja sietős kényszer megoldásnak vélhető – a fejedelmi családot váratlanul, ideiglenes szálláshelyén, talán dél-nyugat felé való migrációja során érhette utol a végzet. Elvben feltételezhető, hogy mindannyian egy epidémia, esetleg (mérgezéses) politikai gyilkosság áldozatai lettek, de ennél sokkal valószínűbb – bármennyire berzenkedünk is a gondolattól –, hogy egyes szkíta fejedelemségek vagy törzsszövetségek még az időszámítás utáni első évszázadokban is követték azt az ősi (suméreknél, keltáknál is ismeretes) hagyományt, amelynek során az elhalálozott uralkodót feleségei, ágyasai, sőt néhány szolgája is elkísérte (rituális [ön]gyilkosság keretében) másvilági birodalmába. Az Arany-hegyben nyugvók egyik feltevésre sem szolgálnak konkrét bizonyítékkal, korszerű vizsgálati módszerek alkalmazásával viszont egyszer nyilván kideríthetők lesznek a végzet drámai körülményei.
Sarianidi szerint a búcsúszertartás is lerövidítve és titokban (vagy máshol?) történhetett, a tradicionális több napos halotti tornak, fém főzőüstöknek és áldozati edényeknek ugyanis nem találták nyomát. Leginkább ennek a sietős titokzatosságnak, valószínűleg egy éjszakai temetésnek tulajdonítható, hogy a sírhelyek előkelő és gazdag tulajdonosai nem estek a közeli kereskedőváros, a Kusán dinasztia idejében virágzó Emshi Tepe aranyéhes (vagy koldusszegény) sírrablóinak áldozatául. Két ezer évig valójában senki sem tudott a nyugvóhelyükről.
Éppen ezért rendkívüli pillanat lehetett, mikor Sarianidi és régészcsapata először pillantotta meg a gazdagon felékszerezett „Baktriai hercegnőt”, aki egyszerű fakoporsóban nyugodott durva ácsolatú deszkázattal bélelt sírhelyében. Régen elporladt fejdíszét (fátylát?), vagy talán a tunikája nyakkivágását a „Vízistent” ábrázoló vert aranylemezek díszítették. Egyik halántéka mellett szoláris jelképek és az örök megújulást jelképező, "szent" spirállal kombinált falevelek (alanti képünk), a másik mellett egy szoláris csónakot reprezentáló (párja veszett?) fülbevaló feküdt. Utóbbi a sumér Shu-bad királynő ékszerdobozából ismeretes csónak alakú függőkhöz, illetve a Fekete-tengertől északra és észak-keletre található falvak környéki (Volchans’ke, Novosilky), i.e. IV. századból való kurgánok fülbevalóihoz hasonló.
2. kép. Arany hajdísz: szoláris jelképek és sumér kulturális örökségként
az örök megújulást jelképező nyárfalevelek kompozíciója
A „hercegnő” 5 centiméteres átmérőjű, 5 szirmú virág-brosstűjének (5. kép a cikk végén) porzói helyén egy enyhén domborított türkizkő díszlett, arany foglalatú drágagyönggyel a közepén: a pont központú kör az egyik legrégebbi jel (írásjelként is), amely a „jó” fogalmát és folyót, forrást is jelent. Az uralkodói (vagy hercegi) pár közös megjelenése alkalmával ünnepi öltözékében és ékszereivel a Nap, Mithrasz-Heliosz (fia) és a Víz, Anahita (lánya) házassága révén az élet folyamatosságának biztos ígéretét szimbolizálhatta az alattvalók számára.
Az elhalálozásakor 20-30 év közötti nő ruházatát (és nyilván a halotti leplét is) lemezszerű arany, valamint arany foglalatú drága- és féldrágakő díszítőelemek (bracteaták) százai ékesítették – legbőkezűbben a tunika nyak- és mellrészén, illetve hosszúra szabott ujjain. Napkorongos függőiről az örök megújulást jelentő rozetták, arany napvirágok csüngtek. Ilyen jellegű ékszereket, haj- és ruhadíszeket csak a „Nap Fiának” vagy a Nap isten földi helytartójának asszonya viselhetett. A káprázatos látvány csodálatot válthatott ki felfedezőiből – ahogy évtizedekkel később a Washingtoni kiállítás vitrinjei előtt tolongó látogatókból is.
Érdekes módon az egyébként igen színvonalas 300 oldalas kiállítási katalógus egyáltalán nem említi a fontos tényt, hogy a bracteaták dekoratív hatásukon kívül szimbolikus jelentőséggel is bírtak. A legkorábban nyugatra vándorolt, saját felsőbbrendű kultúrájukba és vélt vagy valós dicsőségükbe felejtkezett euro-centrikus népek érdektelenek az ősi kelet rejtjelei iránt, és nem tulajdonítanak jelentőséget beszédes ligatúráinak (összevont jelképeinek). Pedig ha semmi másért nem, azért érdemes lenne felkelteni irántuk a figyelmet, hogy rádöbbentsenek és elgondolkoztassanak, mennyi minden értéktelenedett el, semmisült meg vagy merült feledésbe, amit valamikor valósnak, fontosnak és örökkévalónak hittek.
Az Arany-hegy a szimbólumok gazdag tárházának bizonyult. (oldalsó képsor) Sírjaiban százszámra találták azt a színarany háromszöget, amely az örökéletűnek tartott Istennő ágyékaként a fogantatás szimbóluma (a suméroknál a „nő”, „női nem” írásjele) {1. díszítőelem}; az ünnepi ruházatokon mintasort képeztek a csúcsával szembehelyezett háromszögekből, amely „csokornyakkendőként” ismeretes, és az egyik legrégibb sumér jel (hegy, csúcs, csecs – az itt közölt ligatúra olvasata szerint is emlőket jelent) {2. díszítőelem}; kedvelt dekoratív elem az egy síkban ábrázolt 3 szirmú tulipán, az Ég Királynőjének szimbólumaként {3. díszítőelem} és a többféle fogazatú napkorong, közepén különböző rozettákkal és kettős szimmetriájú körrel {ezek egyike a 4. díszítőelem}; a szív alak Jankovics Marcell olvasata szerint “az apai magot hordozó herék" felülnézete {5. díszítőelem}; a rombusz alakzat pedig – amely az 1. számú sírban két szembe helyezkedő dupla spirál (teremtő/teremtés jel) között tűnik fel – a vulva stilizált megjelenítéseként a szaporodás és termékenység ősi jele, amelyet már a sumérek is az utódlással asszociáltak {a 6. díszítőelem ligatúra}.
Az 1. számú sír ruhadíszei közé tartozott még a közepén függőleges vonallal osztott, türkiz berakásos négyzet, amely a suméreknél és a szkítáknál is a „teljesség” jelképe volt, míg az összes sírban legtöbbet alkalmazott sima felületű arany korong Egyiptomban Ré napistent jelképezte, a szkítáknál viszont Mithrasz napistent.
A sztyeppék és szavannák nomád népeinek írástudatlan tömegei számára különösen nagy jelentőssége volt a szimbolikának, amely a korabeli rangjelzésen (”Nap és Hold fia”), üzenet közvetítésen („az istenek hatalmával bírok”), és egyéb jeladásokon túlmenően („az Istennőnél való közbenjárásom biztosítja az esőt”) fontos szerepet játszott a hagyományőrzésben, ami – a valóságalapú mítoszhoz hasonlóan – alapeleme az etnikai öntudatnak és a társadalmi kohéziónak. Sajnálatos módon még a magas színvonalú múzeumi ismeretterjesztés sem lép túl az ékszerek és a ruházat díszítőelemeinek puszta leírásán.
A szakértők egyelőre határozatlanok, vajon melyik Oxus folyón túlról érkező nomád nép, nemzetség vagy törzsszövetség vallhatta magáénak a hatalmi jelvényeivel és valószínűleg asszonyaival eltemetett uralkodót, vagy a trónszék várományosát. Annyi azonban már az első sír feltárásakor bizonyosnak látszott, hogy a „Baktriai hercegnő” felfedezése – akit szkíta szokásként egyik kezében pénzérmével indítottak a végső útra –, régészeti és antropológiai vonalon is megerősítette a történészek korlátozott bizonyítékon alapuló nézetét, miszerint a korábban görögök által kolonizált, majd függetlenné vált Baktria i. e. 130 körül vonuló nomád nemzetségek és törzsek támadása következtében omlott össze. Sarianidi kétségbevonhatatlanul a „tett színhelyére” helyezte a királyi szkítákat.
A bronzkori és kora vaskori Baktria elit kurgánjaiban a helyi és az idegen kultúrák értékeit egyaránt érdemesnek tartották az örökkévalóságra, de mindezek csak nagyon ritkán voltak találhatók bolygatás nélküli, eredeti közegükben – sokkal inkább a heti nagypiacon vagy a városi bazárban. A sírrablók az arany és ezüst ékszereket és ruhadíszeket, bronz, arany és ezüst edényeket részben értékesítették, részben beolvasztották, részben viszont – évszázadokon keresztül a Selyem út igénybevételével – az akkor ismert világ minden tájára exportálták.
Ezért volt különleges szenzáció Tillja Tepe feltárása, ahol egy egész, eklektikusságában ritka múzeumi gyűjteményt találtak érintetlenül – többek között pártus, szkíta és római érméket, kínai kézitükröt, Anahitát ábrázoló ruhadíszt, Athénát ábrázoló köves gyűrűket, súlyát görög betűkkel jelző arany tárgyakat és egy türkizkővel díszített dél-szibériai stílusú tőrt – méghozzá abban a rétegben és pontosan abban a szituációban, ahogy annak idején a végtisztességet megadók elhelyezték. Mintha akkor, egyik napról a másikra megállt volna az idő.
Utólag rekonstruálni lehetett, hogy a sírokat átgondolt terv szerint vájták a beomlott falmaradványba: a férfi sírja (magasabbra helyezve) volt középen, míg az öt nőé (alárendelve) megközelítőleg köralakban, a dombszerűség lejtését is kihasználva kicsit előbbre vagy hátrébb helyezve. Nem kell különösebb képzelőerő annak feltételezésére, hogy a sírhelyeket az ősi pont központú kör jel alapján jelölték ki. A tradicionális elrendezés célja lehetett, hogy a férfiember (istenektől eredő) hatalma biztosítva legyen a túlvilágon is – természetesen a kötelező hierarchikus társadalmi rend betartásával. (A legkevesebb ékszer tulajdonosa, akit a régészek Hamupipőkének neveztek el, az 5 feltárt női sír közül [két sírt a tél beállta, majd a háborús évek miatt nem sikerült feltárni] a legtávolabbiban kapott helyet.)
*
Az uralkodó sírját körülvevő „bűvös”, talán szakrális női kör második magas rangú tagja egy 30-40 év közötti nő volt, aki bőrből vagy nemezből készült szkíta kucsmát viselt (oldalsó képünk). Ez igen elterjedt és divatos volt az Ukrán sztyeppéktől az Altáj-hegységig. A szakák, kusánok, de még a távolabbi pártusok is előszeretettel viselték, és különböző rátétekkel díszítették, vagy tették egyénivé. Az asszony arcüregei mellett aranyszállal fűzött-csomózott, arany, türkiz és drágagyöngy felhasználásával készült hajdíszek vagy fülönfüggők hevertek, amelyeknek fő motívuma az első sírban találthoz hasonlóan egy nagyobb méretű hold sarló volt, kisebb, aranyszálakon csüngő napkorongokkal vagy a telihold szimbólumával. (A mágus hit szerint a szent tűz a Napból származott, a Hold viszont a bölcsesség otthona volt.)
Az évezredek óta halott asszony ékszerei közé tartozott még két vastag arany karkötő, amelyek tüzes (karneol) szemű, kushadt fülekkel és elnyújtott testtel vágtázó antilopokat mintáztak (nagyon hasonlót találtak többek között az Oxus kincsek között és a dél-orosz Dachiban); két dísztelen arany bokaperec; két Athéna istennőt ábrázoló gyűrű, és egy pár hellén hatást tükröző, figurálisan szimmetrikus arany kapocs (3. kép) a tunika fölött viselt mellény, palást vagy kepp összefogására. A dundi, koronás Cupido angyalkák kezükben – sumér átörökítésként – apró ivócsészét tartanak, és egy-egy óriásharcsán lovagolnak, amelynek farokuszonya az Istennő jelképeként ismeretes omega-tulipán motívum.
3. kép: aranyból készült mellény vagy palást kapocs az Oxus folyó óriásharcsáin lovagló angyalkákkal
A „Baktriai hercegnőnél” magasabb rangúnak tűnő úrnő kabátkaszerű felsőrészének mandzsettáját szorgos kezek többsorosan díszítették, köztük egy kos fej és a katalógusban „piramisnak” nevezett (valójában Nanna holdistennő Urban épített zigguratját körvonalazó) mintasorral. A díszöltözék rétegei között halat, fejszét, kezet, lábfejet és gránátalmát mintázó amulettek lapultak. Az asszony ruházatának mellrészét díszítette az a „Kushán Aphroditenek” nevezett applikáció, amelyet esszénk első részében ismertettünk, az öltözék felett pedig, a mellkasán egy kínai eredetű (a Nap-kultusszal kapcsolatos) tükör nyugodott.
A kiállítási ismertető nem véletlenül tette címlapjára azt a párban talált halántékfüggőt (4. kép), amely valamikor az asszony arcát mintegy keretezve rögvest mindenki tudtára adta, hogy rendkívüli személyiséggel van dolga. Már a függő mérete is jelentős, 12,5 cm hosszú és 6,5 cm széles, és a látványa – főalakja, világképe, színvilága és komplex jelrendszere – előkelő rangot és tekintélyt sugárzó. A felfedezői által „Dragon Master” (Sárkány[ok] ura) nevet kapott központi figura egy hermafrodita istenalak(*2), uralkodó, vagy sámán-vezér, aki személyes közbenjárásával megfékezi a két oldalról támadó, parázsszemű sárkányokat – a világ romboló, gonosz erőit.
Feltűnő, hogy a főalak tartása és arckifejezése nem fizikai, hanem szellemi kontrollt fejez ki. Összehúzott (az „ural-altáji fajt” jellemző ferdevágású) szeme, férfiasan keskeny ajka és széles arcberendezése fennkölt nyugalmat és rendíthetetlen hatalmi fölényt sugároz. A pártus-szkíta ábrázolás jellemzőjeként frontálisan megjelenített személy kissé hajlított könyökből, izomerő igénybevétele nélkül tartja kartávolságnyira a sárkányokat. Hajviselete a pártus-szkíta uralkodók megörökítéséhez hasonlóan vállig érő, fül magasságban és a nyakszirt táján dúsabbnak ábrázolt. Fejdíszét a katalógus egy pazyryk sírlelethez, illetve egyes akhamenid (achaemenid) és szaszanida uralkodók koronájához hasonlítja.
4. kép: A washingtoni Nemzeti Művészeti Galéria 2008-as kiállítási ismertetőjének címlapja
Washingtonban a Sackler Galériában látható egy VII. századinak ítélt, szaszanidának elkönyvelt ezüst tányér, amelyen egy szkíta öltözéket viselő, lovaglócsizmás, jellegzetes szkíta hajviseletű uralkodó látható, amint Anahita istennő hatalmi szimbólumokkal ruházza fel. A Smithonian Intézet szakértői (*3) a katalógussal ellentétben úgy ítélték meg, hogy az uralkodó koronája annyira egyedi, „semmilyen szaszanida uralkodó koronájával nem azonosítható” – ennél azonban nem léptek tovább. Vagy nem tudtak róla, vagy szándékosan nem akartak szkíta voltára utalni.
Tillja Tepe feltárása viszont azon feltevését látszik támogatni, miszerint a szaszanidának nyilvánított ezüst dísztányéron ábrázolt személy (a VII. századi datálás ellenére) szkíta származású uralkodó, ugyanis az Arany-hegy sírjában talált ékszeren a központi alak koronája a Sackler Galéria tányérján megörökített „egyedi jellegű” uralkodói koronát idézi fel. A „Sárkány(ok) ura” a homlokán és koronája tetején is a Nap isten kör szimbólumát viseli.(*4) (A nagyobb szoláris kör egyben a felfüggesztést is szolgálja.) A Sackler Galéria dísztányérján az uralkodó koronadísze egy fogalmi ligatúra: a Nap a Hold karéjában helyezkedik el.
A régészek által adott név, „Dragon Master”, eleve férfinek ítélte a két halántékfüggő központi figuráját, holott a nőiesen karcsú derék, a termékenységre utalva hangsúlyozottan széles csípő, valamint a szoknyaszerű viselet androgíniára utalt. Évek kellettek hozzá, míg a klasszika-archeológia német származású professzora, Michael Pfrommer(*5) végül acantusz levelekből álló „szoknyának” minősítette az öltözék alsó részét. A katalógus nem közli, hogy mi késztette erre a felismerésre. A szkíta kulturális szimbólumokat ismerők számára azonban első ránézésre szembetűnő, hogy míg a felsőtest a Nap istent jeleníti meg (férfi alakjában), addig az alsótest a stilizált Omega jelben (rotációs tulipánban) rejlő Hold istennőt. További árulkodó jel Anahita(*6) jelenlétére a hármas szirom összetételű szoknya türkizkék vízcseppekkel való díszítése. A tragikus sorsú költő és drámaíró, Frederico García Lorca jegyezte meg egyszer, milyen „ritkán fordul elő, hogy az életet az egyszerű és egyenes módon közelítjük meg: szemlélve és hallgatva (figyelőn). Pedig milyen könnyű dolog, igaz?” Vagy talán mégsem?
A káoszt jelképező, leginkább hiéna fejűnek látszó mitikus szörnyek(*7) támadó hozzáállása, dinamizmusa, valószerűtlen hajlékonysága, furcsa fogatlansága, ugyanakkor túldíszítettsége és szoros csigavonalban végződő szarv kiképzése a pusztai népek intenzív fantáziájának, hiedelemvilágának és gazdag művészi kifejezésmódjának rendkívüli darabja. Az arany csillogásába felejtkezett XXI. századi szemlélő pillanatokra hallani véli a pusztai szél cibálására himbálódzó függők valamikor messzire röptetett, áthatóan csilingelő hangját. A küzdő feleket bonyolult láncrendszer kapcsolja össze, ami a zoroasztrizmus hitvilágára alapozottan azt közvetíti a néző felé, hogy soha nem tudnak szabadulni egymástól: a Jóság és a Gonoszság koegzisztenciája és egymás elleni harca örök.
*1 Volt, hogy egy egész ménest, több mint 400 lovat áldoztak és temettek el az uralkodóval.
*2 Az isteni androgínára (a kétneműség görög elnevezése) több ókori példa is ismeretes. Az egyiptomi fáraó, Akhenaten például úgy fohászkodott Atonhoz, mint "apjához és anyjához". A görög Dionizosz isten "nőies-férfiként" ismeretes, akit gyermekkorában évekig kislányként neveltek. A Rig Védában szereplő Istennő, akinek neve Aditi (Végtelen), úgy jelenik meg, mint az istenek ősanyja, aki teremtő szimbiózisban él a hím nemű Dakshaval: „Adititől született Daksha és Dakshától született Aditi.”
*3 Ann C. Gunter és Paul Jett: Ancient Iranian Metalwork
*4 Egy pártus szobrocskán az uralkodó bőrből vagy nemezből készült kucsmáján szintén napkorong ékeskedik. (Kép: Tábori László: Párthia. 44. oldal)
*5 2003-ban John Boardman azonos véleményre helyezkedett Pfrommer 1996-ban közölt nézetével
*6 Anahita, Cybele, Ishtar és Hathor mind Hold istennőként tartott számon.
*7 Egy hasonló jellegű, szintén hiéna(?) fejű, fogatlan szájú, kunkori szarvú, szárnyas és furcsán deformált lábú mitikus szörnyet találtak az Oxus kincsek között – a hajdani türkiz kőberakások nélkül. Jellegzetes különbség, hogy az Oxus szörnynek hosszúra nőtt szamárfülei és kígyófarka van. Harris és Platzner szerint a hüllő altestű görög szörny Typhoeus (Typhon), amelyet Zeusz csak nagy nehézségek árán tudott legyőzni, az Oxus szörny változata – vagyis példa a szkíta-görög kulturális kölcsönhatásra. (Ezt a "kölcsönhatást" szakmai körökben ritkán szokták elismerni, helyette mindig görög ihletést, befolyást, hatást vagy éppen átvételt szoktak emlegetni.)
2008. december
5. kép: Baktriai hercegnő" brosstűje
© 2005-2009. Minden jog fenntartva.
Források:
Bolen, Jean Shinoda: Gods in Everyman. San Francisco, 1989. Harper&Row Publishers
Collon, Dominique: Ancient Near Eastern Art. Berkeley, Los Angeles, 1995. University of California Press
Gibson, Ian: The Death of Lorca. Chicago. 1973. J. Philip O’Hara, Inc.
Gunter C., Ann - Jett, Paul: Ancient Iranian Metalwork
Harris, Stephen L. – Platzner Gloria: Classical Mythology. USA, 1998. Mayfield Publishing Company.
Hiebert, Fredrik – Cambon, Pierre: Afghanistan – Hidden Treasures from the National Museum, Kabul. Washington, D.C. 2008. National Geographic Society
Jankovics, Marcell: A fa mitológiája. Budapest, 1998. Csokonai kiadó.
Jankovics, Marcell: Book of the Sun. New Jersey, 2001. Center for Hungarian Studies and Publication Inc.
Tábori, László: Egy alig ismert ókori világbirodalom: Párthia. Budapest, 2003. Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó
Tomasevic, Mebojsa-Bato: Soviet Union. New York, 1989. Mallard Press
Varga, Csaba: Jel, jel, jel. Budapest, 2001. Fríg Kiadó
Wonders of the Ancient World. National Geographic Atlas of Archeology. Washington, D.C., 1994. National Geographic Society
Addenda:
The samanic psyche is very often that of an androgyne -- a male-female, as Dionysus was described as "man-womanish", and called "the womanly one". Catholic priests, whose sacramental function is to mediate between the invisible world and the visible world, to this day often wear vestments that are dresses. Apparently psychological androgyny, the inward experience of both masculine and feminine perceptions, is a key to entering this realm. (Jean Shinoda Bolen, M.D.: Gods in Everyman)
A második említésre méltó tanulság összefügg azzal a kérdéssel: kikkel álltak rokonságban és kiknek léptek örökébe a heftaliták Baktriában és Indiában? Mértékadó tudósok, mint pl. Stein Aurél[2] is és az ehhez a kötethez Előszót írt Bárdi László is azt vallják, hogy a da-yuechi, azaz a nagy yuechi néppel, azaz a nép öt törzsét egyesítő kusán törzzsel, akiket a görögök “indo-szkíták”-nak neveztek, s az indiai történészek is átvették ezt a megnevezést. A kusánon kívül a másik négy törzs neve a következő: szakaraul, paszian, tokhár /ez a türk név változata/ és ászio. Az első törzs nevének szanszkrítul van értelme: szaka=szkíta, raul=király /a rao szó változata/, tehát “szkíta király”, vagy “királyi szkíták”. Mégsem ez a törzs került ki győztesen, hanem a már említett kusánok. A yuechik Kína észak-nyugati határvidékéről származtak, majd Kr.e. a 2-ik században az Oxuszig vonultak, s elfoglalták a folyótól délre eső területeket, utána az addig görög fennhatóság alatt álló Baktriát, s a Kabul folyó völgyét. Kb. Kr. e. 25-ben pedig India északi, észak-nyugati területét. Ettől kezdve jelentős tényezőkké váltak a térségben. (Dr. Aradi Éva: A hunok Indiában – A heftaliták története. Utószó)
(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenidő rovatban.) Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése