Zajti Ferenc: IX. fejezet AZ ÓTESTAMENTUMI KÖNYVEK KELETKEZÉSE

Az ótestamentumi könyvek íratási körülményeinek teljes feltárása ez alkalommal nem lehet feladatunk tárgya. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy kevés kivétellel a babiloni fogság alatt, vagy az ezután következő időben irattak.

Csak éppen megmutatásul közlöm itt a Mózesnek tulajdonított, az ő neve alatt szereplő "Leviticus" néhány versének szövegezését. A bogházköi-i romokból Winkler ásatásai nyomán napvilágra került, hethita törvényeket tartalmazó irattöredékek arról tanúskodnak, hogy a mózesi törvények és a hethita törvénykönyv között lényeges korreláció áll fenn s ezt legszembetűnőbben mutatja például az alábbi két, az erkölcs elleni vétkezésre vonatkozó törvénycsoportnak a párhuzamba állítása:

"Az erkölcstelenség elleni rendeletek élén álló törvénycsoport után következik az erkölcsösség elleni vétkekről szóló törvénycsoport, pontosan abban a sorrendben, mint "Leviticus" könyvében (20. fej). A külső alak és tagolás megegyezésének ezen ténye egész biztosan nem lehet puszta véletlen! Ennek a tényleges viszonylagosságra kell visszavezethetőnek lennie. Szembetűnőleg mutatja ezt a két törvénycsoport szembeállítása:

Hethita törvény:
"II. 74. §. Egy férfinek, aki felebarátjának asszonyán erőszakot követ el, meg kell halnia; a király megkegyelmezhet neki.
75. §. Aki saját anyján (mostohaanyát is jelenthet) erőszakot követ el, megbüntettessék.
Aki leányain (lehet a neve mostohaleány is) követ el erőszakot, büntetés történik. Ha egy férfi fián követ el erőszakot, büntetés történik"

Leviticus 20. fej.: "Aki házasságot tör felebarátjának asszonyával, a házasságtörőknek meg kell halniok (10. v).
Aki atyja asszonyával hál s atyja szemérmét mezteleníti, mindkettőt meg kell ölni (11. v).
Ha valaki mostohaleányával hál, mindkettőjüket meg kell ölni gyalázatos fertőzés miatt (12. v.).
Ha valaki egy férfival hál, iszonyatosságot követ el; meg kell őket ölni (13. v).

"76. §. Ha egy férfi mostoháján atyja halála után erőszakot követ el, bűnének üldözése nem történik meg. Viszont, ha önként megadják magukat neki, férfi, vagy nő, bűnüldözés nem történik. (Ez a közbeszúrás az összes idézett esetekre szóló pótjegyzetként szerepel!)"

"Ha valaki egy asszonnyal leányostul (anyósostul) együtt lakik, mindkettőn el kell égetni. (A megégetés büntetését kettős szeméremsértés esetében alkalmazták.) Ilyen vétkezés ne legyen köztetek (14. v)"

Az ótestamentumi iratok "Eszter-könyve", amely ugyancsak a babilóniai fogságban keletkezett, szolgáljon további például, hogy e szépirodalmi mű íratása történetének hátterét közelebbről is megismerhessük. E célból három idevonatkozó bírálat néhány sorát közlöm. Az egyik bíráló Renan és a másik bíráló Prasek lesz, míg a bevezetésnek szánt harmadik irat közlendő helye egy, a zsidóság mentalitását tükröztető doktori disszertáció idevonatkozó része.

Edelstein Bertalan, Az Eszter-midrások:

"Az ősi szentírásmagyarázatnak, mely nem a szöveg egyszerű értelmezése, hanem belső tartalmának kiaknázása, erkölcsi, vallási célzatú fejtegetésére törekedett, talán egyetlen bibliai könyvnél sem nyílt oly bő alkalma a fejlődésre, mint Eszter könyvénél. Az istenismerettől és vallási eszméktől túláradó szentiratok közepette egy minden vallási célzattól ment, minden isteni vonatkozás nélkül szűkölködő irat ez, amelyben - látszólag szándékosan - Isten egyetlenegyszer sem neveztetik, míg Ahásvérust 187-szer, királyságát 26-szor említi. A történet lefolyásában semmi csoda, semmi természetfeletti hatalom nem játszik közre, a bonyodalom természetes módon támad, hajlik a kifejlésre és éppen ilyen természetesen oldódik meg. A szentírás monotheista szelleme, erkölcstana nem lengi át ez iratot, de mindenütt a faj, a zsidó nép csak éppen mint nemzetiség lép előtérbe, de sehol sem mint magasztos eszmék hordozója.

Az írásmagyarázatra, melyet iskolában és zsinagógában műveltek, a midrásra hárult az a feladat, hogy isteni vonatkozásokat, vallási célzatokat keressen a könyvben, mely - hivatalosan csak kénytelen-kelletlen elfogadott új ünnepeket rendelt és mely valószínűleg magának a meghonosodó ünnepnek köszöni felvételét a szent könyvek sorába, a kánonba. A midrásban az elbeszélésnek tisztán emberi motívumai misztikus hátteret nyernek, a szereplő személyek isteni elhatározásának köretet nyernek, a szereplő személyek isteni elhatározásnak köszönik bukásukat, illetőleg emelkedésüket és erre a zsidó valláshoz és institúcióhoz való viszonyukkal szolgálnak rá. Az események vallási mozzanatokkal összefüggő okokat nyernek, előzményeik jórészt az égben játszódnak le, lefolyásuk égiek (angyalok, meghalt próféták és jámborok) közbenjárásával és segítségével történik".

Renan: "Geschichte des Volkes Israel" c. művében így ír:

"Sok perzsa szokás jött át Judába, mindenekelőtt azonban egy, Perzsiában nagyon népszerű ünnep, amely a zsidóknál is gyorsan kedveltté vált és még egy oly legenda költésére is vezetett, amely Izrael szent irodalmának nagyon botrányos foltja.

A perzsák minden évben nagy örömünnepet ültek, amely az év utolsó napjaiban ismétlődött és nagy lakomázás és kölcsönös ajándékozás jellemezte. Ennek az ünnepnek a neve: Furdi. A zsidók is átvették ezt az ünnepet, mint világi ünnepet s a perzsákhoz hasonlóan a 12. hónapra tették s az elnevezése "Furim"-ból "Purim"-má lett. (Raba rabbi szerint Purim ünnepen úgy be kell rúgnia a zsidónak, hogy még Haman átkozódásai és Mardochaeus magasztalásai között se tudjon különbséget tenni.)

A zsidók azt akarták, hogy ennek a világi ünnepnek is meglegyen a saját "Hagadá"-ja s ezen célból írták meg az Eszter-könyvét. A zsidók számára minden ünnepnek meg kellene lennie a históriai hátterének, saját legendájának, különleges írással, vagy szereppel, a "Megilla"-val. Feltételezték tehát, hogy a Purim ünnep Izrael egy nagy győzelmére és leghatalmasabb ellenségeik megsemmisítésére vonatkozik. De mivel nem vallási ünnep volt, ezért az elbeszéléskor rendszeresen tartózkodtak az Isten nevének említésétől és kerültek minden vallásos elmélkedést.

Ebből származott a világ legkülönösebb könyve, egy rossz, istentelen és felháborító könyv, amely a szerző szándéka ellenére vallásos művé emeltetett. Ebben Izrael veszélyes népnek van leírva, amely - hála egy titokzatos belső erőnek - ellenségeit képes megölni s amelynek szomszédsága bajt hoz. Sohasem vallottak még be nemzeti egoizmust ennyi szemérmetlenséggel. Ennek a munkának minden sorában a legdurvább nyíltsággal a gondolkodás alantassága, lakájállások utáni mohó vágy, minden erkölcsi érzés hiánya s az egész többi emberi nem elleni gyűlölet nyilvánul meg. Eszter könyve a rossz zsidó ideális ábrázolása, a zsidók rossz oldalainak gondos gyűjteménye, minden jó oldaluk kihagyásával. Mily utálatos ez az Eszter és ez a Mardochai! Ez a fortély, mellyel hízelgés és méltóság nélküliség egyesült ezekben a jellemekben - és mily kegyetlenség! Az ellenség halála nem elégíti ki ezt a megärát. Hullák és gyermekhullák számával akar kérkedni! S a szerző mindezt a förtelmességet nyugodt kedvteléssel beszéli el nekünk. Teljes megelégedéssel közli, hogy Xerxes, aki csak éppen az imént engedte meg a zsidók kiirtását, hirtelen a zsidóknak engedi meg, hogy alattvalói közül 75 ezret minden további nélkül megöljenek. Mindenesetre ezek az ezrek oly türelmesen engedik magukat egy maroknyi zsidó által lemészároltatni, hogy ebből elegendő biztonsággal következtethetjük, hogy ez a szomorú történetecske csak a szerző képzeletében játszódott le.

És a legnagyobb dicséret, melyet ennek az utálatos kis könyvnek megadhatunk, éppen az arra való utalás, hogy oly dolgokat beszél el, amik a valóságban sohasem történtek meg.

Hála ezen könyvecskének, a purim ünnep elég hamar elvesztette eredeti világi jellegét és szentnek nyilvánították. A Makkabeusok korában éppenséggel nagy nemzeti győzelem emlékünnepeként szerepel! Azt hisszük, hogy Eszter könyve abban az alakban, amelyben ma héber nyelven birtokunkban van, régebbi lehet, mint ez az átalakulás. Ha vallásos ünnepre szerkesztett irat lenne, akkor a jámborságnak biztosan több helyet juttattak volna benne. A görög fordító, aki abban a korban élt, amelyben ez az átalakulás éppen végbement, a régebbi valódi szövegbe valóban több épületes mellékkörülményt, több jámbor fordulatot csempészett is bele. Nézetünk szerint Eszter könyve az achämenida korszak vége felé keletkezett, ugyanabban az időben, mint az az Ezsdrás könyvében (IV fej. 6. - VI. fej. 13-ig) felvett töredék, amely több analógiát mutat fel vele, egyébként azonban Serubbabel restaurációja mesés történetének része, melyben nagyszámú apokrif dokumentum fordul elő s Perzsia királyainak kronológiája furcsa módon összezavartnak tűnik fel. Azt látjuk, hogy ezekben az alantasabb fajú iratokban állandóan az achämenida- dinasztia nagy tisztelete csillan keresztül."

Az Eszter-könyve keletkezésének körülményeivel foglalkozó másik író Prasek, akinek témánk körébe vágó sorai a következők:

"Anahita eredetileg elamita istenség, Istar egy mellékalakja, akinek kultuszát II. Artaxerxes vette fel az udvari vallásba. A perzsák hatása alatt Anaitis kultusza elterjedt Arméniában, Kappadóciában, Nyugat- Kisázsiában és Szíriában, egyúttal úgy az áriák, mint Észak-Szíriában a hittiták utódai által lakott országokban, ahol mindenütt összeolvadt a nagy istenanya belföldi kultuszával. Anaitisnak, mint Istarnak tiszteletére ülték Babilonban az úgynevezett "saka"-ünnepet, melynek eredetét később tévesen Pontusba, a szkíták fölött Zela mellett aratott méd győzelemre vezették vissza. A saka-ünnep azonban Zimmern és Jensen szerint a babilóniai Istar ünnep és szorosan összefügg az Anaitis-kultusszal. Ha mérlegeljük, hogy legalább részben a zsidó purim ünnep is erre megy vissza, amelyben "Mardochai" alakja a babilóniai "Marduk" istent, a vélt "Eszter" királynőé "Istart" helyettesíti, akkor lehetetlen, hogy ebben egy jól irányított valláspolitikai természetű rendszabályt ne lássunk, amelynek célja egyes meghódított népeknek, de különösen a babilóniaiaknak az uralkodó perzsákhoz való szorosabb közeledése volt.

Ezt a rendszabályt Berosus kimondottan II. Axtaxerxesnek tulajdonította, aki alatt Anaitis neve legelőször fordul elő a perzsául írott, vagy perzsa forrásokra visszavezethető adatokban, mint Ktesiaséiban. Eszter könyve ugyanazt a perzsa királyt, akinek uralkodása alatt a purim-ünnep bevezettetett, Ahasverusnak nevezi, akiben az általános nézet szerint I. Xerxes ismerhető fel, azonban nem forog fenn semmi olyan ok, amely alapot nyújtana arra, hogy ebben az Ahasverusban egy Artaxerxest ne lássunk. Vallástörténetileg II. Artaxerxes eljárásában nem ismerhető félre az Előázsiában általános, azonban a perzsák által eddig kigúnyolt polytheizmusra való támaszkodás sem, mint amelynek legközelebbi következményeként a méd mágizmusnak az achämenidák udvari vallásával való összeolvadása vehető észre. Ettől az időtől fogva mágusok látják el a papi szolgálatot a perzsa istenségeknél s mivel ők a görögökhöz sokkal közelebb állottak, mint Keletirán zoroaster-papjai, ezért foglalták össze röviden Ahuramazda papságát a mágusok fogalma alá. Ettől az időtől fogva ismerszenek fel a zarathustrai vallásban az eredetileg méd dualizmus nyomai. Az udvari vallás törvényei ettől fogva kezeltettek szigorúan. Kyros kedvese, Anaitis (Anahyta) papnőjévé lett." .

Láttuk a törvények egybeszerkesztése, valamint Eszter-könyvénél egy szépirodalmi rész írattatási körülményeit, lássuk már most az átvételi lehetőséget az Ótestamentum egy más területéről.

Két zsoltár szövegét vetem egybe. Az egyiket Szász Károly egykori püspök hozza elő "A világirodalom nagy époszai" c. igen értékes művében, ahol többek között a következőket mondja:

"Müller Miska közöl egyet az Atharva Védák közül, melyről a "Quarterly Review" azt mondja, hogy az egész Véda-irodalomban semmit sem ismerünk, ami ennek egyszerű fenségével vetekedhetnék. Nekünk azonban úgy tetszik, hogy nem más az, mint a Dávid CXXXIX. zsoltárának ("Uram, te megkísértettél és ismersz engem"), vagy utánzata s átírása, vagy előképe. (Tudni kellene, melyik korábbi keletű s melyiknek a szerzője használta fel a másikat.)

Íme teljes szövege az Atharva-Véda-beli himnusznak. Összehasonlítását az olvasó könnyen megteheti, ha Ótestamentumában, vagy zsoltárkönyvében rákeres az idézett énekre:

"1. A nagy lény, aki e világon uralkodik,
úgy lát mindent, mintha közelében volna.
Ha valaki azt hiszi, elrejthet tőle valamit,
az istenek látják azt.

2. Látnak mindent, aki áll, vagy megy,
nagy titkon suhan, vagy házába,
vagy más rejtekhelybe búvik.
Amit két ember összesúgna határoz:
Varuna, a király, mint harmadik, hallja ezt.

3. A föld is Varunáé, a királyé; s az ég is,
melynek határai messze vannak.
A hét óceán az ő hét csípeje,
s a kis tócsában is az ő lakhelye van.

4. Valaki túlrepülne az égen,
nem menekülhetne varurától, a királytól;
az ő követeit az égből átmennek a világon,
ezer szemökkel átpillantják a földet.

5. Varuna, a király lát mindent,
mi csak van égen és földön;
az emberek szemeinek minden pillantásai tudnák előtte;
úgy mozgat mindent, mint a játékos a maga kockáit.

6. A te erős hurkaid, Oh Varuna,
melyek hétszeresek és háromszorosak,
fogják meg azt, aki hamisságot szól
s eresszék át azt, aki igazat beszél!"

Ennek párhuzamos megfelelőjéül álljon itt a hivatkozott CXXXIX. zsoltár szövege is, mely így szól:

"Az Isten mindentudásának és mindenütt jelenvalóságának háládatos emlegetése. Az éneklőmesternek, Dávidnak zsoltára. Uram, megvizsgáltál engem és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, minden utamat jól tudod. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! Elöl és hátul körülzártál engem és fölöttem tartod kezedet. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem meg azt. Hová menjek a te lelked elől, és a te orcád elől hová fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó széleire szállanék: ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem. Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, a sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság. Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! És jól tudja ezt az én lelkem. Nem volt előtted elrejtve az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közölök. És nékem mily kedvesek a te gondolataid, óh Istenem! Mily nagy azoknak summája! Számlálgatom őket: többek a fövénynél; felserkenek s mégis veled vagyok. Vajha elvesztené Isten a gonoszt! Vérszopó emberek, fussatok el tőlem! Akik gonoszul szólnak felőled, és nevedet hiába veszik fel, a te ellenségeid. Ne gyűlöljem- é Uram, a téged gyűlölőket? Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket, ellenségeimmé lettek. Vizsgálj meg engem, óh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem és ismerd meg gondolataimat. És lásd meg, ha van- é nálam a gonoszságnak valamilyen útja? És vezérelj engem az örökkévalóság útján".

A Babilon-asszíriai ókornak agyagtáblákon fennmaradt mennyei époszai a Bibliából sok ismert, teljesen azonos tartalmú eseményt közölnek, így különösen a teremtés, az özönvíz, a bábeli-torony építésére vonatkozóan.

Egy másik zsoltár szövegét viszont egy asszír irat-töredékkel van alkalmunk kapcsolatba hozni:

"... Egyes szövegeknél. a Szentírás tartalmával, sőt előadásával való egyezés és félreismerhetetlen. Ez áll főleg oly darabokra, melyeket más kutatók önálló fordításban éppen úgy magyaráztak. Csak ezen utóbbiakból közlünk itt egy darabot, melynek fontossága és az ismerettel való megegyezése nyilvánvaló.

Az iratdarabok kincsében, mely Kujundsikból a British-Múseumba került, Smith egy asszír költemény töredékeit fedezte fel, mely - mint látszik - két táblán a világ teremtését, mint éppen annyi egymást követő tényt vázolja. Az első táblának csak kezdete van meg, mely Oppert és Sayce szerint így hangzik:

" Az időben az ég fenn még nem volt megnevezve,
A mi fenn van, nem hitték mennynek,
És a földnek lenn nem volt neve;
Mert egy üres örvény nyílt meg, ez volt az eredete.
A tenger Chaosa vala a mindenség anyja,
A vizek egybefolytanak.

Búzaföldön még nem arattak, legelő nem tenyészett még.
Az időben még nem valának az istenek, egyikük sem volt.
Néven nem, nevezték őket, sorsot még nem szabtak ki;
És teremtve lőnek az istenek: keletkeztek először,
Lachmu isten, Lachammu isten,

Míg megszaporodott (számuk),
An-sar és Ki-sar istenek (a felső és alsó égbolt)
Lőnek aztán, teremtve,
És hosszú napok múltanak el, terjedelmes (időszakok még)
Anu (Bel, és Ea) istenek keletkeztek;
An-sar és Ki-sar adtak nekik életet."

Leírjuk az ismeretes XC zsoltárt is, melynek szerzője a Biblia szerint Mózes lehetett:

"Mózesnak, az Isten, emberének imádsága.

Uram, te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről-nemzedékre! Minekelőtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten. Te visszatéríted a halandót a porba, és ezt mondod: Térjetek Vissza embernek fiai! Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel. Elragadod őket; olyanokká lesznek, mint az álom, mint a fű, amely reggel sarjad; reggel virágzik és sarjad, és estére elhervad és megszárad. Bizony megemésztetünk a te haragod által, és a te búsulásod miatt megromlunk! Elédbe vetetted a mi álnokságainkat; titkos bűneinket a te orcádnak világa elé. Bizony elmúlik minden mi napunk a te bosszúállásod miatt; megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet. A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha legfeljebb nyolcvan esztendő, és nagyobb részök nyomorúság és fáradtság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk. Ki tudhatja-e, a te haragodnak erejét, és a te félelmetességed szerint való bosszúállásodat? Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk."

A Biblia könyveinek a fogság idején és után történt szövegezése, illetve a többi, templomi szolgálatra szánt iratok közé való beillesztésének véghezvitelére igen jellemző az ótestamentumi Királyok II. könyvében elbeszélt idevonatkozó eset, amely a következő:

"És történt Jósiás király tizennyolcadik esztendejében, elküldte a király Sáfánt, Asaliának, a Messullám fiának fiát, az íródeákot, az Úr házához, mondván: Menj fel Hilkiához, a főpaphoz, és számlálják meg az Úr házába begyűlt pénzt, amelyet gyűjtöttek az ajtóőrizők a néptől. És adják azt az Úr házában való mívesek pallérainak kezébe, hogy adják a munkásoknak, akik az Úrnak házán dolgoznak, hogy a háznak romlásait kijavítsák; Az ácsoknak, az építőknek és a kőmíveseknek, hogy fákat és faragott köveket vásároljanak a ház kijavítására. De számadást nem kell tőlük venni a pénzről, amely kezökbe adatik, mert ők azt becsülettel végzik. És monda Hilkia, a főpap Sáfánnak, az íródeáknak: megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia odaadta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt. És elméne Sáfán, az íródeák a királyhoz, és megvivé a királynak a választ, és monda: A te szolgáid egybeszedék a pénzt, amely a házban találtatott és odaadták az Úr házában munkálkodók pallérjainak kezébe. És megmondó Sáfán, az íródeák a királynak, mondván: Egy könyvet adott nékem Hilkia pap. És felolvasó azt Sáfán a király előtt. Mikor pedig hallotta a király a törvény könyvének beszédit, megszaggató az ő ruháit. És megparancsolta a király Hilkia papnak és Ahikámnak, a Sáfán fiának és Akbórnak, a Mikája fiának és Sáfánnak, az íródeáknak, és Arájának, a király szolgájának, mondván: Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat én érettem és a népért és az egész Judáért, e könyvnek beszédei felől, amely megtaláltatott; mert nagy az Úr haragja, mely felgerjedett ellenünk, mivel a mi atyáink nem engedelmeskedtek e könyv beszédeinek, hogy cselekedtek volna mindent úgy, amint megíratott nékünk."

Úgy hiszem, bővebb magyarázat nem is szükséges mindezekhez. Mindenki előtt azonnal világossá válik, hogy hogyan mehetett végbe a babilóniai fogság idején a zsidóság 150 évi ott tartózkodása alatt a rendelkezésre állott gazdag papi könyvtárak anyagából az testamentum egyes iratainak megszerkesztése és szövegezése. Tudott dolog, hogy a samaritánusok nem fogadták el később sem vallási irat gyanánt a fogságban keletkezett könyveket. Ismeretes továbbá az is, hogy Ezsdrás vezetése alatt egy csoport zsidó jött vissza Palesztinába, menteni és erősíteni az első csoportot, - ugyanis a zsidóság nagy része nem tért vissza Babilóniából, nem akarták felcserélni itt szerzett anyagi előnyeiket a palesztinai föld bizonytalanságával - hanem inkább segélyösszegeket küldözgettek-, küldvén maguk helyett Ezsdrás papot is. Ezsdrás nemcsak a népét vezette és hozta a perzsa király engedélyét a templom felépítésére, hanem magával hozta annak az újonnan szerkesztett törvénykönyvnek is egy mását, amelyet az újjáépítendő templom építése alkalmával a réginek romjai alatt találnak majd meg, ahogy történt is. E tekercs egy elveszett régi iratnak volt feltüntetve és súlyos törvényadatai fel is olvastattak a nép előtt, mint az új élet alaptörvényei, - a nép azonban visszautasítólag fogadta, mint amelyek nem tartoztak a régi iratok és törvények keretébe, hanem az újabb szerkesztésű dolgok közé számláltattak.

Ugyanezen hatás mutatható ki Diamant Gyula: "Az ima a zsidóknál a legrégibb időktől a Talmud befejezéséig" c. doktori értekezésében, ahol is a szerző a következőket: mondja:

"A babiloni fogság idején létesült az imaház. Babilóniai Jesaiásnál fordul először elő az imaház kifejezés. A perzsák, kikkel folyton érintkezésben voltak, igen nagy súlyt; fektettek az imára. A babilóniai fogság idején igen sok zsoltárt szereztek a zsidók. Ezek közül és a régebbiek közül is kiválasztották a liturgiai célokra alkalmasakat. Perzsa hatásra szövegezték továbbá az étkezések alkalmával mondandó benedikciókat. A perzsa befolyás nyomai másutt is megnyilatkoznak, különösen az angyalok s ördögökről való fogalmaikban, - így feltehetjük, hogy e perzsa szokást, illetve az említett imák átvételét a synagoga magna tagjai hazájukban is meghonosították. Mai imáink közül a két legfőbbnek eredete az ő idejükbe teendő. Ugyanígy a bibliai szakaszokból álló sema ima is és a semát megelőző benedikció, mely Jesaiás próféta szavaival Istent, mint a világosság s sötétség teremtőjét dicsőíti.

A zsidók napjaiban háromszor imádkoztak, valószínűleg a nap szakaira való tekintettel. Nyitott ablak mellett a felső lakosztály szobájában végezte ki-ki imáját Jeruzsálem felé fordulva. A perzsák, akikkel folyton érintkeztek, igen nagy súlyt fektettek az imára s napkeltekor; lefekvés és fölkelés előtt, az étkezés előtt s lakoma után megállapított imákat mondottak. Szép és illő öltözetben, kiterjesztett kézzel imádkoztak. Ima előtt kezüket megmosták.

Hogy mily hálamondások szövegezése vezetendő vissza működésükre (t. i. A "synagoga magna"-éra), arról hozzávetőleg sem lehet véleményt mondani. A Talmud csak a habdalah fölött mondandó benedikcióról állítja, hogy a nagy gyülekezet tagjai állapították meg. Valószínűnek látszik, hogy ők szövegezték az étkezés előtt s az étkezés után mondandó benedikciókat is. A perzsák ugyanis meghatározott imákat mondtak ily alkalomra, s a perzsa befolyás nyomai pedig másutt is megnyilatkoznak, különösen az angyalok s ördögökről való fogalmaikban, így feltehetjük, hogy e perzsa szokást a "synagoga magna" tagjai hazájukban is meghonosították. Mai imáink közül a két legfőbbnek eredete az ő idejükbe teendő, ők vették fel az isteni tisztelet keretébe a bibliai szakaszokból álló sema imát s ők szövegezték a semone eszre, per excellentiam tefillahnak nevezett, ima törzsét. Ezeken kívül talán tőlük ered a semát megelőző benedictio, mely Jesaia próféta szavaival (45, 7) Istent dicsőíti, mint a világosság s sötétség teremtőjét, a Szentírás olvasása alkalmával mondandó benedikció s a sema és semone eszre közötti emeth vejaczezib ima.

Ha a 8. zsoltár azt mondja: "Micsoda az ember, hogy gondolsz rá? Kissé alacsonyabb rendűvé tetted, mint az "elohim" (t. i. mint a többi isten szellemlényeket), azonban a világuralmat adtad neki", akkor ez a sumer tan mögött rejlő vallásos nézet speciális izraelita átformálása".

Egy főbb papi ember Véleménye.
Pálfi Károly ny. tábori főesperes nemrég megjelent dolgozatára hivatkozom, aki munkájának egyik fejezetében, "A zsidóság mint vallás" c. alatt a következőket írja:

"A zsidó papi kaszt - mint mondottam - nemcsak új nemzetet, hanem új vallást is akart alapítani, amely munkát valódi vallásoknál köztudomás szerint egy Istentől ihletett nagy ember szokta véghez vinni, vagy legalábbis megindítani. Valamint azonban az egyiptomi vallást nem vallási hős hozta létre: úgy a zsidó vallás, mely annak utánzata, szintén nem tud valódi, azaz nem költött alapítót felmutatni. A zsidó papságnak azonban a babiloni fogság után nagy szüksége lett ilyen vallási hősökre, mert a Perzsiában maradt zsidóság lelkét hatalmas erővel ragadták meg Zarathustra tanai és fenyegetett a veszély, hogy a Palesztinából odaszakadt semiták felveszik ezt a vallást és szakítanak eddigi papjaikkal.

Az írástudók ezen nehézségen is éppoly könnyen és vakmerően láboltak át, mint a Jordánon és a Vörös-tengeren, vagy mint a nemzeti hősök gyártásán. Egyszerűen lemásolták Zarathustrát, mégpedig szokásuk szerint nagyítva és két példányban. Az első példányt elnevezték "Eli-jah"-nak, a másodikat "Eli-sa"-nak ( (Illés és Elizeus). E két hős próféta nagyjában ugyanazon csodákat műveli és ugyanazon tetteket végzi, melyek a perzsa vallásalapító tetteivel és tanításaival a következő összefüggést árulják el: Zarathustra reformátori működése kezdetén felhívja a népet, hogy a hazugság papjait ölje meg: Illés megfogatja Bál 450 papját a néppel és azokat saját kezeivel öli meg.

Zarathustra tanítása szerint Isten csak a szabadító uralma után támasztja fel a holtakat: Illés és Elizeus rögtön, haláluk után megteszik velük ugyanezt.

Zarathustra csak fáradtságos munka jutalmául ígér kenyeret: ezek egyszerű varázsszóval kimeríthetetlen bőségben adják híveiknek.

Zarathustra vízgyűjtők és csatornák építését követeli, hogy a sivatagot öntözni és termőfölddé alakítani lehessen: ezek az esőt egyszerűen megrendelik a zsidók istenénél, amikor szükségük van rá.

Zarathustra szerint Isten maga is harcol az elpártolt lelkekkel és a jóembereknek is ezt a harcot teszi kötelességükké: Illés és Elizeus csak egy átkot ereszt ki száján, amire rögtön ömlik az égből a tűz, vagy cammognak elő a medvék az erdőből, hogy az ember fáradtsága - és főleg veszélyeztetése nélkül - elintézzék ezt a küzdelmet.

Zarathustra tanítása szerint minden embernek meg kell halnia, hogy feltámadhasson: Illésért már életében tüzes szekér ereszkedik alá az égből, melybe még bele sem kell lépnie, mert egy hirtelen támadt forgószél a szekérbe emeli.

A zsidóság a babiloni fogságig nem volt önálló faj.

Goethe elkésett homunculusával, mert előtte 2200 évvel már megvalósult az első lombikban született faj és az első megrendelésre készült vallás, melynek létrehozását, életműködését és céljait magából törvénykönyvéből, az Ótestamentumból és a zend, meg egyiptomi vallás szent könyveiből ma már tisztán és világosan megállapíthatjuk.

.. A zendavestából egyszerűen átvették az egész teremtés történetét egy kevés módosítással. Masiát és Masiánát, Ádám és Éva szóval helyettesítették, a teremtés ottani hat korszakát ők hat napra változtatták; a fáradtságos munkával való kenyérkeresést pedig, melyet Zarathustra az ember legfőbb erényének és kötelességének állít, ők -erkölcstanukkal egybehangzóan - büntetésnek minősítették. Egyébként azonban a Mózes könyvében leírt kígyó, szabadító és az ember teremtésének kettős változata, sőt még az egyes kifejezések is, mint például "az ő nemük szerint" egyeznek a zendavesztával.

A zend vallás lényege és tartalma Jób és a Példabeszédek könyvében, azonkívül a 47. zsoltárban tisztán felismerhető.

A zend iratok kölcsönzésével egy valódi és magas fejlettségű vallás elvei jutottak az Ótestamentumba, amely kizárólag ezek révén lett isteni kijelentéssé és szent könyvvé."

***

Utoljára, mint átvezetőt a további történetekhez, Henne-Am Rhyn értékes dolgozatát hagytam, aki ezt mondja: "Az erániak törzs- és hősmondája a perzsa birodalom alapítása előtti idők történetének hiányát pótolja és egyszersmind bevezetést képez a zoroasteri vallás keletkezéséhez. Első eráni uralkodóházként a pesdadiké (Paradhata) neveztetik meg, azaz szó szerint azoké, akiknek először volt birtokában a törvény, vagyis akik először alapítottak rendezett államot. Első fejükként Haosyagha (Huseng) neveztetik meg, negyedíziglen utóda Gayomard nevű emberelőtti herosnak, aki egy hegyen először tanította meg ruházkodni éspedig párducbőrbe öltözni az első embereket, Masiát és Masianát. Huseng bányászott először vasat a földből és tanított szerszámot készíteni belőle; neki tulajdonítják a tűz feltalálását s annak elterjesztését is és a háziállatok használatának bevezetését. Tahmurat nevű utóda tanította a gyapjúszövést, vadállatok szelídítését és idomítását, a kakastartást, hogy hirdesse a nappalt, minisztere, Sedasp viszont a reggeli és esti imát, miáltal Tahmurat abba a helyzetbe jött, hogy a gonosz démonokat szolgálatkészekké tegye, akiknek őt az írásművészetre kellett megtanítaniok. Testvére, Dsem, Dsemsid, vagy Yima, az első, akinek Ahura Mazdai kinyilatkoztatást tett, vezette be a hús élvezetét, a kovácsolást, a papok, harcosok s földmívesek három rendjét (melyek eszerint a három indiai kasztnak felelnek meg), a téglából való építkezést, a hajózást és a drágakövek nyerését és alapította a királyságot.

Yima boldog korára következik Daliak, a babilóniai kígyókirálynak, Ahuman teremtményének borzasztó uralma Ez Fredun, vagy Thraetaona, Yima unokája, - Masia, az első ember 9. ízigleni utóda, a perzsa Sigfrid által esik el, akinek parancsára a Demawendre láncolják (mint Prometheust és Lokit). A tyrannus buktatásához a leghathatósabb segítséget az ispahani Kave nevű kovács nyújtja, akinek Fredun által drágakővel behintett bőrköténye attól fogva Erin országzászlójává lett. Fredun fiai felosztják a világot; Selm kapja Előázsiát, Tur Turánt és Eraj Eránt. A testvérharcban Eraj elesik Tur kezétől s leánya Peseng révén anya lesz a (más monda szerint tízedíziglen Freduntól származó) Minotsernek, aki megöli Turt Vele kezdődik Eránnak, mint külön birodalomnak története és egyúttal kalandos, fantasztikus, regényes és mesés, de egyszersmind valódi epikus események sorozata. Közben az ellenséges Turán heves szorongatása közben Eránban egy új uralkodó ház emelkedik fel, a Kaianidáké, Kaikobaddal. Utóda, Kaikaus alatt mennek végbe a Turán elleni hosszas küzdelemben Rustem legdicsőségesebb hőstettei. A Turán fölötti győzelmet végre Kaikaus unokája, Kaikhoshrav vívja ki. Utóda egy oldalágból származó Loshrap a királyi székhelyet Persisből Balkhba helyezi át. Egyszersmind azóta lesz az Erán és Turán közötti ellentét vallásivá. Az előbbi országiak igazhitűek, az utóbbiéi bálványimádók, ami előbb nem volt hangsúlyozva; sőt Rustem ettől fogva jelenik meg mint hitetlen s világos, hogy ezen megváltozott felfogásnak a költésében résztvevő papok az előidézői, akik ezzel töltötték ki bosszújukat a nekik propagandájuk által terhessé váló buddhistákon. Fontosabbá válik Lohraspnál fia, Gustasp, akit atyja elhanyagol és ezért idegenbe menekül, ahol a többek közt, Sigfridhez hasonlóan, mint kovácslegény szétzúzza az üllőt, mások érdekében küzd, farkasokat és sárkányokat ver le, de végül, mikor atyja egy templomba vonul vissza, uralomra jut.

Gustasp (óperzsa és óbaktriai Vistaspa görög Hystaspes) uralma idejére esik annak a rejtélyes férfiúnak a fellépése, akinek Erán ősi nemzeti vallását és az ária faj második nagy vallásbölcseleti rendszerét köszönheti. Ezt a vallásalapítót (görögül Zoroastros, latinul Zoroaster, ó-eránul Zarathusra, perzsául Zertust, új-perzsául Zardust, örményül Zardast), a legkülönbözőbb korokba és vidékekre helyezik.

Meg kell emlékeznünk arról, hogy eráni hit szerint a világ általában 12 ezer évig áll fenn, mialatt minden egyes ezer évre egy állatkör-jegy uralma tételeztetik fel. Ezen időtartam közepére esik az első ember keletkezése és az emberi nem időtartamának közepére, tehát 3000 évre eredete után és 3000-re a világvége előttre Zarathustra kora. Már most, a teremtésről és őskorról szóló mondának oly sok feltűnő hasonlatossága van az '' erániaknál és semitáknál (a chaldeusoknál és hébereknél), hogy nagy valószínűséggel feltehető az, hogy e két nép az emberi nem eredetét, ha a hébereknél ez a föld teremtése után 6000 év helyett hat napra következik is be, ugyanazon időre teszi. Továbbá ismeretes, hogy a patriarchák éveinek összeszámítása Ádám származása felé valamivel többet ad, mint 4000 évet Krisztus előtt; ha tehát az erániak az ember teremtését ugyanazon időre tették, akkor Zarathustra valamivel több mint 1000 évvel élt Krisztus előtt. Ezt a feltevést figyelemreméltóan megerősíti azonban azon ivadékoknak a száma, melyeket úgy a héber, mint az eráni monda az első embertől a feltételezett korban élő Dávid királyig és Zarathustráig számít. Ez az időtartam a két nép mindegyikénél három főidőszakra oszlik.

Ezek közül az első nemzeti korlátozás nélküli emberek kora s az ember-teremtéstől az emberiség megújhodásáig tart.

Az első korszaknak mindkét monda szerint pontosan tíz patriarchája van (amint Berosus szerint a babilóniaiak is tíz királyt számlálnak történetük kezdetétől az özönvízig). Ezek:

Héber: Eráni:
1. Ádám	1. Masia
2. Seth	2. Siahmak
3. Enos	3. Fravak
4. Kenun	4. Huseng
5. Mahalaleel	5. Hunkad (Hurkad)
6. Jared	6. Ayunkad (Aburkad)
7. Henoch	7. Vivaghana
8. Methusalah	8. Tahmurat és Dsem (testvérek)
9. Lameciz	9. Athwyan, Dsem fia, v. unokája
10.Noah	10. Thraetaona (Fredun)

Ezen párhuzam még több figyelemreméltó pontot nyújt. A héber monda szerint Henoch nem halt meg (Mózes I. 5, 24) és fia, Methusalah minden emberek legidősebbje lett. A vele szemben álló Dsem viazont, aki 600 éven túl terjeszt boldogságot a földön, ezt az utasítást kapta Ahura Mazdatól: Mivel hosszú tél és áradások fognak jönni, készítsen egy négyszögletes helyet és vigyen oda állatból és emberből, mindegyikből egy párt, valamint famagvakat és eledelt; ebben a kertben, mely eszerint figyelemreméltóan hasonlít az özönvízmondák megmentő hajójához, - a világtól elvonultan élt tovább, amint: az emberek hitték, folytonosan, anélkül, hogy meghalt volna, örök fényben boldog életet (egészen úgy, mint a chaldeai özönvíztudósításokban Chashisatra).

Egy későbbi monda gőgössé teszi meg dsemet és ezért büntetésül elveszti birodalmát Dahakkal szemben.

Továbbá mindkét mondában az utolsó patriarcha az emberiség megújítója s mindkettőben három fiú atyja, akiktől vezettetnek le (de csak a hébereknél genealógiailag) az illető nép előtt ismeretes emberi főtörzsek. Noah nemzi Hamot, Semet és Jafetet, Fredun Selmet, Turt és Erajt. Mindkét mondában a kedvenc fiú az, akitől az illető nép származik, illetőleg aki az illető nép fölött uralkodik és vele kezdődik, mindkét oldalon tíz generációt számolva, a második időtartam, ugyanez a semitáknál és árjáknál, és tart a néptörzsek elosztásától azon nép alapításáig, amelynek a monda sajátja:

Héber:	Eráni:
1. Sem	1. Eraj (Airic)
2. Ar Fachsad	2. Guzak (Zusak), más adatok szerint Ganja, Eraj leánya
3. Salah	3. Fraguzak (Frazusak)
4. Heber	4. Bitak
5. Peleg	5. Thritak
6. Regu	6. Butarak
7. Serug	7. Kamamcozak
8. Nahor	8. Manuskarnak
9. Tharah	9. Manuskarnar (leány)
10. Ábrahám	10. Minotsehr (Manuscihr)

A 8 középső név mindkét listában jelentőségnélküli, az utolsó viszont a tulajdonképpeni néptörzsatya, vagy a hatalom megalapítója.

A harmadik periódus végül úgy a hébereknél, mint az erániaknál tart a tulajdonképpeni néptudat kiképződésétől mindkét mondában a nemzeti dicsőség és virágzási kor történelmi megteremtőjéig:

Héber:	Eráni:
1. Isaak	1.Durasrun
2. Jákób (Israel)	2. Rajani
3. Juda	3. Ayazemn
4. Farez (Perez)	4. Vidast
5. Hezron (Esran)	5. Spetaman
6. Ram (Áram)	6. Hardare
7. Amminadab	7. Harsn
8. Nahasson	8. Paitarasp
9. Salma (Salmon)	9. Tsasnus
10. Boas	10. Haetsadasp
11. Obed	11. Spitarasp
12. Isai (Jesse)	12. Purusasp
13. Dávid	13. Zartust (Zarathustra)

Dávid király alapította a héberek irodalmát, Zarathustra az erániak vallását; mindketten az első ember harmincharmadik leszármazottjai nemzeti mondájuk szerint. Zarathustra tehát Dávid kortársa volt. Emellett szól az a legrégebbi nyugati író is, aki Zarathustrát említi, a sardesi Xanthos, valószínűleg Hérodotosz idősebb kortársa; ő a salamisi csata előtt 600. évre (amiből egyesek 6000-et csináltak), tehát Kr. e. 1080-ra tette. (Valószínűleg ezzel fellépésének évét gondolta és akkor Dávidnak mindenesetre valamivel idősebb kortársa lenne)."

Zajti Ferenc: VIII. FEJEZET A SEMITIZMUS AZ ÓTESTAMENTUM ALAPJÁN

A zsidóság ízig-vérig kereskedő nép s mint ilyen, ősidőktől fogva jegyzett és írt. Mi sem volt természetesebb ezek szerint, minthogy babilóniai fogsága helyén, az egyiptomi vallásos élmények felszívása után magukba gyűjtik az ősi babilóniai vallásos gondolkodást, majd a babiloni fogság idején a Cyrus perzsa király által a babiloni vallás helyébe akkor bevezetett zarathustraizmus gondolatvilágát és mint az írásmesterség népe, gyűjtve jegyeztek és jegyezve gyűjtöttek s rövid 150 esztendő alatt elkészült az Ótestamentum mai tartalmának java-hányada.

Ezalatt a Satmáriába telepített Kutha-beli idegen, valamint a szomszédságukba, Galileába telepített szkíta csoport a maga Istenétől megjelölt életútját járja, nyáját terelve, vezetve legeltet és halászgat is, szűkös élelmét biztosítandó. A szkíta faj a zsidóság között sohase juthatott vezérszerephez, annál inkább nem uralomhoz. Egyetlen lehetőségük volt a sohase szünetelő zsidó túlkapásokkal szemben, a maguk fölötti fokozott önuralom, - másrészről az isteni sorvetés szerint megadással várakozni az alázatos lelkek ama jutalmára, melyet a közülük való "emberfia", Jézus, - a mindig csak kereskedő "ördögatya gyermekeivel" szemben számukra, talán egy örökkévalóság óta tartogatott.

De miért éppen e kicsiny és olyannyira megvetett csoportnál és miért éppen Galileában hirdettetett ki a népek üdvössége?

Ha az ókori világ kereskedelmi útvonalait jelző térképeket tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy Kína és India s más ázsiai népek gazdasági termékeiknek és más természetű produktumaiknak kicserélés céljából nyugat felé irányított karaván-szállítmányai azokon az utakon bonyolódtak le, melyeknek keresztezési központja a már említett ősi Bethsan városán, illetve a szkítáknak újból (Kr. e. 600 körül) itt történt megtelepülése óta Skythopolisnak ("Skythón-polis"), "szkíták-városá"-nak nevezett erőd-helyen vezetett keresztül, végződvén az út részben a közel tengerparton, Tyrusban és Jaffában (Joppe), avagy a távolabbi Egyiptom kikötővárosaiban.

Az egyik fontos kereskedelmi útvonal Kínából indult ki, Samarkandon keresztülvezetve, a sogdiai Bucharánál elágazott egy északi és egy déli irányba. Az északi vonal az Aral-tóba ömlő Oxus folyón át, a Kaspi-tenger északi és a Fekete-tenger keleti partja mentén haladva, visszakanyarodott a Kaspi-tenger déli részénél a délfelé haladó, Kínából kiinduló útvonalba. Ez a déli vonal azután Mesed, Ekbatana és Bagdadon át Szírián keresztül jut el Damaszkuszba és innen a tengerparti Tyrusba

és ugyancsak Damaszkuszból Kapermaum és Bethsanon (Skythopolis) keresztül a Földközi-tenger kikötőjébe, Jaffába (Joppe). A tyrusi, jaffai vonal tovább folytatódik aztán részben Arábia, másrészt Egyiptom felé.

Egy másik útvonal viszont Belső-Ázsia pusztáiról irányította a kereskedő világot a régi Tanais (Don) mentén, a kimmeri Boszporuszon át a bizánci Boszporuszhoz (ma Konstantinápoly) és innen a kisázsiai partok közelében, a Ciprus sziget fölött Tarzus közeli vidékét érintve, át Antiochiába, innen azután Fönícián keresztül Sidonon, Tyruson és Jaffán át ugyancsak Egyiptomba.

A harmadik, nem kevésbé fontos útvonal az, amelyik India Karacsi városából, Dél-Perzsia partja mentén, a Perzsa öbölben az Eufrates torkolatába vezetett és esetleg vízi úton, avagy a két folyam, és pedig a Tigris és Eufrates mellett haladva jutott el Babilóniába. Itt, ahol az alsó folyásnál a két folyó közelbe ér egymáshoz, fekszik a Tigris mellett Bagdad, alatta Kutha városa, ahonnan a samaritánusokat (kuthabelieket) telepítették át a palesztinai Galileába, Kutha várossal átellenben fekszik a régi híres Babilon városa. Itt haladt tovább a karavánul még mindig a két folyam közén, az Eufrates mellett fekvő Circesiumig, ahonnan az útvonal átkanyarodott egyfelől az előbb már megrajzolt antiochiai vonalba - Bagdadnál viszont a Kína felé vezető útvonalba, - másfelől ez a babiloni vonal itt, Circesiumnál tért át a damaszkuszi és tyrusi, illetve Damaszkusz, Kapernaum, Skythopolis, Nazareth, Jaffa és Egyiptom felé vivő fontos karavánútba.

Stambulból tengeri út is vitt Egyiptomba és Jaffából szárazföldi út az arab tengerhez, ahonnan viszont hajóközlekedés bonyolította le a forgalmat India felé.

De mit mond idevonatkozólag maga a zsidóság? Megint csak a "Zsidók történeté"-hez fordulunk adatokért annak megvilágítása céljából, hogy a zsidóság szerint is, ugyanúgy, mint Babiloniát, kereskedelmi lehetőségek miatt választotta települése helyévé a zsidóság e vidéket, már t. i. a közeli tengerparti Palesztinát, miért is éppen ezen erős kereskedelmi gócpontjukban kereste fel őket amaz isteni sorsvetés, amely az erősen anyagi érdekkörű, sátáninak mondott mentalitást, saját legerősebbnek hitt várerődjében támadta meg a maga maréknyi lelkes szkíta csapatával s győzedelmeskedett is általuk, úgy, ahogy azt az isteni sorvetés már jóelőre kijelölte, előirányozta.

A hivatkozott munka szavai ezek:

"Annak a jólétnek a következtében ugyanis, mely Tóbia fia, József idejében Judában elterjedt, a zsidók olyan helyeken igyekeztek letelepedni, melyek üzleti összeköttetések szempontjából előnyösek voltak. Így laktak zsidók Joppe és Akko tengerparti városokban is. A Földközi-tenger és a Hárfa-tó között elnyúló termékeny fennsíkon, melyet akkor Galiléának neveztek, szintén voltak zsidó bevándorlók. Ezt azonban nem Judeából származtak, hanem vagy közvetlenül babiloni községekből jöttek, vagy leszármazottjai voltak azoknak a zsidóknak, akiket a szeleucidák Szíriában telepítettek meg.

Ezeket a városokat csak Nagy Antiochus alatt népesíthették be a zsidók, mert ez a terület csupán a Jordán forrásánál nyert döntő győzelme által került állandó birtokába. Ő különben is babiloni és Euphrates-környéki zsidókat telepített országa nyugati tartományaiba. Mikor Lídia és Phrygia lázadó szellemet tanúsítottak, kétezer zsidó családot vitt Mezopotámiából és Babilonjából ezeknek a kisázsiai tartományoknak erődeibe, hogy a zsidók, kiknek hűségéről meg volt győződve, az őslakókkal szemben helyreállítsák az egyensúlyt. Sok szabadságot adott nekik, szántóföldet, szőlőt '' osztatott ki köztük és vallásuk szabad gyakorlását biztosította számukra. Ez a kétezer család volt nyílván Kisázsia első zsidó lakossága.

A Galileában letelepedett zsidók is valószínűleg Babilonjából származtak. Mert míg a judabeliek állandóan a héber nyelvet, kevés arameus elemmel keverten használták, addig a galileai zsidók csak arameusul vagy kaldeus nyelven beszéltek, azon a nyelven, amelyet előbbi lakóhelyükről hozhattak magukkal. Ha héberül szóltak, akkor is egészen más ki'' fejezéssel tették, mint a déli zsidók, különösen mélyen, vastagon ejtve a magánhangzókat, amely változást a kald nyelv okozta. Mert Babilon vidékét háromszáz évvel később hagyták el, mint a többi, nézeteik és szokásaik csak úgy különböztek a déli zsidókéitól, mint a nyelvük. A Jordánon túl is, Gileádban és Básánban is voltak megtelepült zsidók, délen az ammoniták országától kezdve, északon a Háuran határáig. Voltak tehát zsidók a Jordánon innen és a Jordánon túl, de csak úgy gyűlölték a pogányok a Jordánon innen, mint gyűlölték a Jordánon túl.

Arra, hogy a pogányokkal barátságos szomszédi viszonyba kerüljenek, semmi más alkalmas eszköz nem mutatkozott, mint az, hogy azok nyelvét, szokásait, életmódját elsajátítsák, azaz, hol külsőleg elgörögösödjenek."

Dél Babilónia Úr városa, a hold tisztelet kultuszának főhelye, ahonnan vallási ellentétek miatt kellett kiköltöznie a kevésszámú cselédséggel rendelkezett Ábrahámnak, az Eufrates régi árterületének jelentős kereskedelmi kikötővárosa lehetett s ezért is települt itt az a kereskedelmi érzékű népcsoport, amelynek egyik tagja a későbbi palesztinai kereskedelmi gócpontokat szemelte ki települése és uralma székhelyéül. Ábrahámról van szó, akivel kapcsolatban különben az Úr városában nem régen feltárt gazdag régészeti leletek semmiféle olyan támpontokat nem nyújtottak, melyek szerint bizonyosnak lenne vehető, hogy az Ótestamentum ezen őshazára vonatkozó adata reális értékű volna. A transkaspi két folyamköz, éspedig az Oxus vidéke is tud olyan hagyományról, mely szerint Ábrahám innen indult eredetileg el és Úr városban való tartózkodása csak átmeneti jellegű lett volna. Hivatkozhatunk egy Úr városában talált leletre, amely egy hárfának a fejét képezte, éspedig egy, a tövisbokorban fennakadt kecskebakot ábrázolva, amely, úgy látszik, kedves témája lehetett úgy a képző-, valamint az ének- és zeneművészetnek is.

Az Ábrahám-legendában ugyanez a bak szerepel, amikor fiát, Izsákot feláldozandó, éppen az oltárra helyezi az atya a legkedvesebbjét, az egyetlen gyermeket, miután a felesége, Sára tanácsára a pusztába száműzött másik fia, Izmael a zord vidéken, az atya hite szerint talán már el is veszhetett.

Mohammed próféta a maga kijelentéseinek történeti keretet, illetve előzményt nyújtandó, átvette az írásba foglalt Ótestamentum főbb történéseit, így az Ábrahámmal kapcsolatos történéseket is, ez esetben azzal a jellegzetes különbséggel, hogy Ábrahám nem kedvenc fiát, Izsákot, akarta feláldozni, hanem Sára irigy lelke tanácsától indíttatva éppen a másik anya, a szolgaleánytól, Kheturától, született Izmaelt jelölte ki áldozata tárgyául.

Azzal a területtel különben, amelyet a Bibliára támaszkodva Ábrahám és cselédsége kiindulópontjául jelölhettünk meg, szomszédos volt a Bagdadtól délebbre fekvő Kutha városa, ahonnan a Samáriába telepített úgynevezett kuthabeliek származtak el, miután az asszír fogságra hurcolt északi 10 zsidó törzs települési helye, így Samária és Galilea területe is teljesen lakatlan maradt.

A samáriai kuthabeliekkel még lesz találkozásunk, most csak megemlítem, hogy a kuthabeliek jellegzetes vallásában szemlélhetjük határozottabb körvonalait annak az ősi vonáskeretnek, amelyet a hagyomány a nagy vadász és hadvezető Nimród nevével köt egybe, lévén Nimród központi országa Elám és vidéke, amelyhez odatartozott Kutha is, - egyben ellentétét is megmutatva az Ábrahám-féle sabeizmusnak.

Igen jellegzetesek ebből a szempontból mérlegelve az Ábrahámmal kapcsolatos Nimród-legendák:

"A bölcsek beszélik el: Midőn Ábrahám a bálványképeket Tarah szemei előtt; kigúnyolta s azt mondotta róluk, hogy nincs bennük semmi állandóság, elfogta őt Tarah és Nimród elé vitte. Akkor így szólt Nimród: Miért vonakodsz az én istenemet imádni? Ábrahám mondotta: Melyik a te istened?

Nimród mondá: A tűz az én istenem. Ábrahám mondá: Van azonban itt egy, amelyik még erősebb, mint a tűz; íme a víz kioltja a tüzet. A király mondá: De mi a vizet is imádjuk. Ábrahám mondá: Én azonban tudok valamit, ami még erősebb, mint a víz; ezek a felhők, amelyek a vizet hordják magukban. Nimród mondá: De mi a felhőket is imádjuk. Ábrahám mondá: Mégis van még erősebb, mint a felhők. Ezek a szelek, amelyek a felhőket szétszórják. Nimród mondá: De a szeleket is imádjuk. Ábrahám mondá: Egyet találtam, ami még erősebb, mint a szél: ez a föld. Akkor így szólt Nimród: Meddig akarod még a felséget kigúnyolni? Én nem szolgálok senkinek, mint egyedül a tűznek és ha nem akarod a tüzet imádni, akkor bele foglak dobni. Ha van olyan istened, aki nagyobb, mint a tűz, úgy jöjjön és mentsen meg téged. Legott a mészkemencébe dobatta a király Ábrahámot. De az Úr leszállott és kimentette őt onnan belőle."

Mindez abból a szempontból is fontos, hogy meglássuk, mit vihetett magával innen Úr városából Ábrahám, amikor az Eufrates folyó mentén északabbra haladva, az Eufrates és Tigris folyók "két folyamköz" szűkülésénél az ugyancsak kereskedelmi gócpontként szereplő Harranba költözik, hogy azután innen továbbhaladva, Damaszkusz felől közelítse meg azt a földet, melynek előbb befogadott legeltető pásztorai lettek, hogy nem sokkal ez idők után, már mint e föld urai osszanak parancsokat.

E föld új urának, a semita Ábrahámnak és kísérő pásztorainak igaz jellemképét megalkotandó, kezdjük el a tervbe vett néhány ótestamentumi szemelvény bemutatását attól az időtől, amikor Ábrahám feleségével, talán néhány pásztorával és állatjaival Egyiptom határaira érkezik.

"És lőn, mikor Ábrahám közel vala, hogy bemenjen Egyiptomba, mondó feleségének, Sárának: Íme, tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy Azért, mikor meglátnak téged az egyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez; és engem megölnek, téged pedig életben tartanak. Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted. És lőn, mikor Ábrahám Egyiptomba érkezék, láták az egyiptomiak az asszonyt, hogy az nagyon szép. Mikor megláták őt a Fáraó főemberei, magasztalták a Fáraó előtt és elvivék az asszonyt a Fáraó udvarába. És jól tőn érette Ábrahámmal, és valónak juhai, ökrei, szamarai, szolgálói, nőstényszamarai és tevéi. De megveré az Úr Fáraót és az ő házát nagy csapásokkal, Sáráért, Ábrahám feleségéért."

Ábrahámmal kapcsolatban még egy ugyanilyen elgondolású esetet mond el az Ótestamentum, éspedig:

"És elköltözék onnan Ábrahám a déli tartományba, és letelepedék Kádes és Sur között, és tartózkodék Dérárban. És mondá Ábrahám Sáráról, az ő feleségéről: Én húgom ő. Elküldte azért Abimélek, Dérárnak királya, és elviteté Sárát. De Isten Abimélekhez jöve éjjeli álomban, és mondá neki: Íme meghalsz az asszonyért, akit elvettél, holott férjnél van. Abimélek pedig nem illette vala őt, és mondá: Uram, az ártatlan népet is megölöd- é? Avagy nem ő mondotta-é nékem: Én húgom ő; s ez is azt mondotta: az én bátyám ő. Szívem ártatlanságában, és kezeim tisztaságában cselekedtem ezt. És monda Isten néki álomban: Én is tudom, hogy szívednek ártatlanságában mívelted ezt, azért tartóztattalak én is, hogy ne vétkezzél ellenem, azért nem engedtem, hogy illessed azt. Mostan azért add vissza az embernek az ő feleségét, mert próféta ő: és imádkozik te éretted, és élsz; hogyha pedig vissza nem adod, tudd meg, hogy halállal halsz meg te, és minden hozzád tartozó. Felkele azért Abimélek reggel és előhívatá minden szolgáját, s fülük hallatára mindezeket elbeszélé és az emberek igen megfélemlének. És hívatá Abimélek Ábrahámot, és mondá neki: Mit cselekedtél mivelünk? És mit vétettem te ellened, hogy én reám és az én országomra ilyen nagy bűnt hoztál? Amiket cselekedni nem szabad, olyan dolgokat cselekedtél ellenem. És mondta Abimélek Ábrahámnak: Mit láttál, hogy ezt a dolgot cselekedted? Felele Ábrahám: Bizony azt gondoltam: nincsen istenfélelem e helyen és megölnek engem az én feleségemért. De valósággal húgom is, az én atyámnak leánya ő, csakhogy nem az én anyámnak leánya ő; és így lőn feleségemmé. És lőn, hogy amikor kibujdostata engem az Isten az én atyámnak házából, azt mondám néki: Ilyen kegyességet cselekedjél én velem, mindenütt valahová megyünk, azt mondjad én felőlem: én bátyám ez. Akkor Abimélek vett juhokat, ökröket, szolgákat és szolgálókat, és adá Ábrahámnak és visszaadá néki Sárát is, az ő feleségét. És monda Abimélek: Íme előtted van az én országom, ahol te néked jónak tetszik, ott lakjál. Sárának pedig mondta: Íme ezer ezüst pénzt adtam a te bátyádnak, íme az neked a szemek befedezője mindazok előtt, akik veled vannak; és így mindenképpen igazolva vagy. Könyörge azért Ábrahám az Istennek, és meggyógyítá Isten Abiméleket, és az ő feleségét és az ő szolgálóit, és szülének. Mert az Úr bezárta vala az Abimélek házanépének méhét, Sáráért az Ábrahám feleségéért."

És mi történik Rebekával kapcsolatban? Mit mond Abimélek király Izsáknak, Ábrahám fiának?

Ugyanis, mikor Izsák és Rebeka együttesen megrendezték ama, szinte színpadi jelenetet, amely a király előtt volt hivatva az Izsák és Rebeka között fennálló férji és feleségi viszonyukat feltárni, a király ezt látva, méltatlankodó szavakra fakadt. Olvassuk a szöveget:

"Lakozék azért Izsák Gérárban. És mikor annak a helynek lakosai az ő felesége felől kérdezősködének, azt mondja vala: én húgom ő. Mert fél vala azt mondani: én feleségem, gondolván: nehogy megöljenek engem e helynek lakosai Rebekáért, mivelhogy szép ábrázatú ő. És lőn idő múltával, hogy Abimélek, a Filiszteusok királya kitekintvén az ablakon, látá Izsákot enyelegni Rebekával, az ő feleségével. Kiálta azért Abimélek Izsáknak és monda: ímé bizony feleséged ő; hogyan mondhattad tehát, hogy húgom ő? És monda neki Izsák: Mert azt gondolám, netalán még meg kell halnom miatta. És monda Abimélek: Miért mívelted ezt mi velünk? Kevésbe múlt, hogy feleségeddel nem hált valaki a nép közül, és bűnt hoztál volna mireánk. Parancsola azért Abimélek mind az egész népnek, ezt mondván: Aki ezt az embert, vagy ennek feleségét illetendi, bizonnyal meg kell halnia. És vete Izsák azon a földön és lett neki ebben az esztendőben száz annyija, mert megáldó őt az Úr.

És gyarapodék az a férfiú, és elébb-elébb megy vala a gyarapodásban, mígnem igen naggyá lőn. És vala néki apró és öreg barma és sok cselédje s irigykedének reá a Filiszteusok. És mindazokat a kutakat, melyeket az ő atyjának szolgái Ábrahámnak, az ő atyjának idejében ástak vala, behányák a Filiszteusok, és betölték azokat földdel. És monda Abimélek Izsáknak: Menj el közülünk, mert sokkal hatalmasabbá lettél nálunknál."

A Mózes neve alatt szereplő, tulajdonképpen a babiloni fogságban szerkesztett történeti könyv Ábrahám történetével foglalkozó szakaszainak néhány, esemény szerint összefüggő mondatát mutattam be annak jellemzéséül, hogy akár a valóság, akár egy költött legenda költői elmondásáról van szó, mindenképpen igen jellegzetes etikai megvilágításban látjuk az ősatya, Ábrahám, közelebbről a zsidóság gondolkodását, mely szerint a vagyonszerzés főszempontjának alárendelik az etikai világot.

Ábrahám félti feleségét a szöveg szerint pogány gondolkodású Fáraóval szemben. Azonban ez csak megjátszott féltés volt, ugyanis a Fáraó előtt felfedetvén az igazi helyzetet, a Fáraó bőséges jutalommal bocsátja el Ábrahámot, amit Ábrahám nemcsak nem utasít vissza, hanem ugyanezt a bevált módszert még egyszer végigjátssza Abimélek királlyal szemben is, miután Egyiptomból visszaköltözve Abimélek kánaáni fejedelem körébe került ő és Sára, a felesége.

De nem volt elég ezt kétszer végigjátszani, harmadszor Ábrahám fia, Izsák játssza végig ugyanezt ugyancsak Abimélekkel szemben.

Tehát háromszor egymás után, és pedig igen rövid időközön belül és mind a háromszor a maguk javára hajló jelentős anyagi eredménnyel. De azt kérdezzük, hogy vajon volt-e mitől tartania Ábrahámnak és ugyanúgy Izsáknak?

Az elénk tárt szöveg figyelmesebb olvasgatása után elsősorban is a Fáraó tisztább jelleme tűnik elénk, aki, amikor Ábrahám az ő felesége, Sára birtoklása miatt a Fáraót szinte fenyegetve vonta kérdőre, ez a következő okos és becsületes gondolkodású kijelentést tette Ábrahámmal szemben. "hívatá ezért a Fáraó Ábrahámot és monda: Miért mívelted ezt velem? Miért nem mondottad meg én nekem, hogy ez néked feleséged? Miért mondottad: húgom ő; azért vevém magamnak feleségül. Most már ímhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el. És parancsola felőle a Fáraó némely embereknek, akik elbocsátók őket és az ő feleségét, és mindenét, amije vala".

És mit mondott vajon Abimélek Ábrahámnak? A szóbanforgó ótestamentumi irat szerint ő is, a Fáraóhoz hasonlóan, becsületes jelleműnek mutatkozik. A válasz ugyanaz, mint a Fáraóé:

"Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokáim ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, amellyel én te irántad viseltettem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, amelyben jövevény voltál."

Tehát megismerve a három főhős jellemét, Ábrahámnak, hasonlóképpen Izsáknak, nem volt semmi kényszerítő okuk a megjátszott, igazán csak anyagi érdek fűtötte cselekedet elkövetésére. De hát a szövegíró azzal a zsidó mentalitással számolt, amely hasonló körülmények között mindenesetre másképpen cselekedett volna, semmi esetre sem úgy, amiképpen a Fáraó és Abimélek király igen jellemesen cselekedtek. Megmutatásul viszont, hogy hasonló esetben hogyan járt volna el a zsidó lelkület, csupán Dávid esetére hivatkozom, aki mindjárt uralkodása elején, hogy hozzájusson a zsidó zsoldban harcoló hettiták hadvezérének, Uriásnak, ugyancsak hettita vérű, csinos külsejű feleségéhez, a Biblia szavai szerint kiadja parancsban, hogy a harc hevében fussanak el Uriás mellől, hogy így pusztuljon el az ellenség keze által.

"Meghallá Uriásnak felesége, hogy meghalt Uriás, az ő férje, és siratá az ő férjét. És mikor a gyászolásnak ideje eltelt, érette külde Dávid és házába viteté őt és lőn néki felesége, és szüle néki egy fiat. De ez a dolog, amelyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak."

A szkíta alap-becsület: a felebaráti szeretet és a vendégbarátság volt. Ezzel szemben a vendéglátással való csúnya visszaélés egyik jellemző példáját ismerjük meg a zsidóság egyiptomi tartózkodása idejéből. A szomszédságba települt zsidók lehetőségig kihasználták az Egyiptom felett gyakorolt idegen (hyksos) uralmat, ugyanis a zavarosban könnyebben gondolták jó elhelyezkedésüket biztosítani és örökre szólónak is hitték megtelepedésüket s ugyanúgy boldogulásukat. De amikor a hyksos uralom összeomlott, amelyet így tovább kihasználni már nem tudott a zsidóság s az itt elszaporodó zsidóság mindenképpen terhére is kezdett válni az új egyiptomi kormánynak és valószínűleg felrótták a közelmúlt bűneit is nekik, a zsidók Mózes vezérlete alatt elhatározták a birodalomból való megszökésüket. Azt hiszem, akkor sem lehetett ez másképpen, mint ma. Egyetlen állam kormánya sem venné zokon, ha országa zsidósága megszökne országából. Csak egy dolgot nehezményeznének csupán, ha államvagyonnal és más értékekkel megrakodva gondolnák elhagyni az ország területét. Mely esetben ez már üldözendő bűncselekedetté válna.

Amikor a Fáraó amaz előttünk érthetetlennek látszó cselekedetét akarjuk megérteni, hogy amennyiben a zsidóság már olyannyira terhére vált az egyiptomi kormánynak, miért csak a tizedik csapás után engedte ki őket, amely csapások különben a babiloni hasonló átoksújtási módoknak az irodalmi feldolgozásai, és miért akarta mindenáron visszahozni őket, hisz hasznot nem hajtottak, az újszülött fiúgyermekek nem maradhattak életben, tehát semmiképpen sem voltak Egyiptomban szívesen látott vendégek: a feleletet megkapjuk erre is, ha kellő figyelemmel lapozzuk az Ótestamentum Mózesnek tulajdonított történeti könyvének egyik ide vonatkozó részét. A különben nevezetes hely, mely hasonló beállításban a világ vallásos irodalmában egyedüli, Isten buzdító szavára hivatkozik, az akkori kialakuló zsidó lelkületre különösen mély homályt vetve. Mózes II 3, 21-22.

"És kedvességet adok e népnek az egyiptomiak előtt; ha elfuttok, nem vonultok el üresen, hanem kérjen magának az asszony a szomszédjától és lakótársától ezüst és arany házieszközöket és ruházatot és rakjátok fiaitokra és leányaitokra és raboljátok ki az egyiptomiakat." "Szólj szerte azért a nép fülébe titkon, hogy kérjen el minden egyes szomszédjától ezüst és arany házi holmit és edényt és ruházatot. Az Úr viszont megadta népének a kedvességet az egyiptomiak előtt s (ezek) kölcsönadák nekik."

"Izrael fiai pedig akként cselekedének, amint összebeszélt velük Mózes és kértek az egyiptomiaktól ezüst és arany házi felszerelést és ruházatot. Az Úr pedig megadta a kedvességet népének az egyiptomiak előtt és (ezek) kölcsönöztek nekik és így kifosztották az egyiptomiakat."

Tehát megoldódik a rejtély. Nem a zsidóság kivonulását akarta a Fáraó lehetetlenné tenni akkor, amikor az írás szerint a Vörös-tenger mocsárkiöntéseinek gázlóin át hadseregével indult utánuk, - hanem az úgynevezett "valuta"-érték, éspedig a nagy ünnepre hivatkozással kölcsönkért ezüst- és aranyedények visszaszerzése végett üldözte őket.

Hogy ez az így elrablott érték mennyi lehetett, erre is megkapjuk a feleletet, ha számba vesszük azt a templomi arany- és ezüst-edénykészletet, amely Juda, illetve Jeruzsálem meghódításával mint templomi zsákmány a babiloni fogságba hurcolt zsidóság zsákmány vagyonaként a babiloni király kincstárába került. Amikor ugyanis Cyrus perzsa király engedélyt adott később a zsidóknak, hogy visszatérhetnek hazájukba és a templomot is újból felépíthetik, egyúttal visszakapják a templomi edényeket is, amelyeknek nagy száma indokolatlan maradna, ha nem az Egyiptomból magukkal hozott és a templomi kincstárnak juttatott arany- és ezüstedényekről lehetne szó.

"Így szól Cyrus, a perzsa király: Az Úr, a mennynek Istene a föld minden országait nékem adta, és ő parancsolta meg nékem, hogy építsek néki házat Jeruzsálemben, mely Judában van. Valaki azért ti köztetek az ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen el Jeruzsálembe, mely Judában van, és építse az Úrnak, Izrael Istenének házát.

Cyrus király pedig előhozatá az Úr házának edényeit, melyeket Nabukodonozor hozatott vala el Jeruzsálemből s az ő Isteneinek házába helyezett vala; előhozatá ezeket Cyrus, a perzsák királya, Mithredáthes kincstartó kezeihez, aki is átszámoló azokat Sesbassárnak, Juda fejedelmének. És számuk ez vala: harminc arany medence, ezer ezüst medence, huszonkilenc kés, harminc arany pohár, négyszáztíz másrendbeli ézüst pohár, és ezer más edény. Minden arany és ezüst edényeknek száma ötezerernégyszáz. Mindezt magával vivé Sesbassár, mikor a foglyok kijövének Babilóniából Jeruzsálembe.

És átmérém nékik az ezüstöt és aranyat és az edényeket, a mi Istenünk házának ajándékait, amelyeket a király és tanácsosai és fejedelmei és minden Babilóniában élő Izraeliták ajándékozának. Kezükhöz mérék pedig hatszázötven talentom ezüstöt, száz talentumot érő ezüst edényeket és száz talentom aranyat. Húsz arany poharat, melyek ezer dárikot érnek vala, és két szép ragyogású rézedényt, melyek oly becsesek, mint az arany"

De lássunk egy más esetet! Sára, az ősanya meghal. Ahova eltemessék, Ábrahám 400 darab ezüstpénzért sírboltot vásárol, de vele kapja azután a környező földterületet is.

A becsületes lelkű hettita nép nem haszonleső érzületére igen jellemzők a következő ótestamentumi sorok:

"Felkele azután Ábrahám az ő halottja (Sára) elöl, és szóla a Khéth fiainak, mondván: Idegen és jövevény vagyok közöttetek: Adjatok nékem temetésre való örökséget ti nálatok, hadd temessem el az én halottamat én előlem. Felelének pedig a Kéth fiai Abrahámnak, mondván őnéki: Hallgass meg minket uram: Istentől való fejedelem vagy te mi közöttünk, a mi temetőhelyeink közül, amely legtisztességesebb, abba temesd el a te halottadat, közülünk senki sem tiltja meg tőled az ő temetőhelyét, hogy eltemethesd a te halottadat. És felkelti Ábrahám, és meghajtá magát a földnek népe előtt, a Khéth fiai előtt. És szóla ő velők, mondván: Ha azt akarjátok, hogy eltemessem az én halottamat én előlem, hallgassatok meg engemet, és esedezzetek én érettem Efron előtt, Czohár fia előtt. Hogy adja nékem Makpelá barlangját, mely az övé, mely az ő mezejének szélében van: igaz áron adja nékem azt, ti köztetek temetésre való örökségül. Efron pedig ül vala a Khéth fiai között. Felele azért Efron, a Kittesus, Ábrahámnak, a Khéth fiai között. Felele azért; Efron, a Khitteus, Ábrahámnak, a Khéth fiainak és mindazoknak hallatára, akik bemennek vala az ő városának kapuján, mondván: Nem úgy, Uram, hallgass meg engem: azt a mezőt néked adom, s a barlangot, mely abban van, azt is néked adom, népem fiainak (Mózes II. 12. 35-36. Esdrás I. 2-3. 7-I1.) szeme láttára adom azt néked, temesd el halottaidat. És meghajtá magát Ábrahám a földnek népe előtt. És szóla Efronhoz a föld népének hallatára, mondván: Ha mégis meghallgatnál engem! Megadom a mezőnek árát, fogadd el tőlem, azután eltemetem ott az én halottamat. És felele Efron Ábrahámnak, mondván néki: Uram! Hallgass meg engemet; négyszáz ezüst siklusos föld, micsoda az én köztem és te közötted? Csak temesd el a te halottadat. Engede azért Ábrahám Efronnak és odamérte Ábrahám Efronnak az ezüstöt, amelyet mondott vala a Khéth fiainak hallatára; kalmároknál kelendő négyszáz ezüst siklust!

Így lett Efronnak Makpelában levő mezeje, mely Mamré átellenében van, a mező a benne levő barlanggal, és minden a mezőben levő fa az egész határban köröskörül, Ábrahámnak birtoka, a Khéth fiainak, mindazoknak szeme előtt, akik az ő városának kapuján bemennek vala. Azután eltemeté Ábrahám az ő feleségét, Sárát a Makpelá mezejének barlangjaiba, Mamréval szemben. Ez Hebron a Kánaán földén. Így erősítették meg a mező és a benne lévő barlang Ábrahámnak temetésre való örökségül a Khéth fiaitól."

Tehát Ábrahám kifizette a barlang árát, éspedig abból az összegből, amit Sárával kapcsolatban, valósággal, mint fájdalomdíjat már magáénak vallhatott.

Ez az első vásárolt földterület, mely a hettita, illetve a volt hyksos birodalom középpontjában feküdt, gyorsan növekedett, mert Abimelek király nemsokára ezt kényszerült üzenni a vendégként befogadottaknak:

"És mondta Abimélek Izsáknak: Menj el közülünk, mert sokkal hatalmasabbá lettél nálunknál."

De lássuk végül a hadviselés módját is. Ide vonatkozólag egy ősi ének, Debora éneke, mely bizonnyal a fogsága előtti egyik írott tartozéka lehetett az Ótestamentumnak, a hiteles tanúság: "De az Izrael fiai azután is gonoszul cselekedének az Úrnak szemei előtt, mikor Ehud meghal. Azért adá őket az Úr Jábinnak, a Kánaán királyának kezébe, aki Hásorban uralkodott, seregének vezére pedig Sisera volt.

Hírül vivék pedig Siserának, hogy Bárák felvonult a Thábor hegyére. Egybegyűjté azért Sisera minden szekereit, a kilencszáz vasszekeret, és az egész népét, mely vele volt, a pogányok városából, Harósethből, a Kison patakjához. És monda Debora Báráknak: Kelj fel, most ez a nap az, amelyen kezedbe adja az Úr Siserát! Hisz maga az Úr vezet téged! És alájőve Bárák a Thábor hegyéről, és a tízezer ember ő utána. És megrettenté az Úr Siserát, minden szekereivel és táborával fegyvernek élivel Bárák előtt, annyira, hogy Sisera leugrott szekeréről, és gyalog futott. Sisera pedig gyalog futott Jáhelnek, a Keneus Héber feleségének sátoráig, mert béke volt Jábin között, Hásor királya között, és a Keneus Héber háznépe között. Ekkor Jáhel, a Héber felesége vevé a sátorszöget, és pörölyt vőn kezébe, és beméne ő hozzá halkan és beveré a szöget halántékába, úgy, hogy beszögeződék a földbe. Amaz pedig a nagy fáradtság miatt mélyen aludt vala és meghala. Így alázá meg Isten azon a napon Jábint, Kánaán királyát az Izrael fiai előtt. Az Izrael fiainak keze pedig mind jobban ránehezedik Jábinra, Kánaán királyára, mígnem kiirtják Jábint, Kánaán királyát."

"És mondanák a József fiai: Nem elegendő nékünk ez a hegy, a Kánaáneusoknak pedig, akik a völgyi síkon laknak, mindnek vasszekerük van; úgy azoknak, akik Béth-Seanban és mezővárosaiban, mint azoknak, akik a Jezréel völgyében vannak."

"Vala pedig az Úr Judával és kiűzé a hegység lakóit, de a völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert vasszekereik voltak. És nem űzte el Manassé a lakosokat, sem Béth-Seánból és annak mezővárosaiból, sem a Jibleámnak és mezővárosainak lakosait, sem Megiddónak és mezővárosainak lakosait. És a Kananeusnak tetszett ott lakni azon a földön. Ezek pedig a pogányok, akiket meghagyott az Úr, hogy azok által kísértse Izraelt, azokat, akik nem ismerték a Kánaánért való harcokat. Csak azért, hogy az Izrael fiainak nemzetségei megismerjék, hogy tanítsa őket hadakozásra, csak azokat, akik azelőtt ezt nem tudták."

"Így az Izrael fiai Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok között laknak. És azok leányait vették maguknak feleségül, a saját leányaikat pedig odaadták azok fiainak, és szolgálák azoknak isteneit. És gonoszul cselekedtek Izrael fiai az Úr szemei előtt, és elfelejtkezének az Úrról, az ő Istenükről, és a Baáloknak és Aseráknak szolgáltak. Ezért felgerjedett az Úrnak haragja az Izrael ellen és adá őket Kusán Risathaimnak, Mezopotámia királyának kezébe, és nyolc évig szolgáltak az Izrael fiai Kusán-Risathaimnak."

A közölt sorokból annyi bizonyosodik meg előttünk, hogy a zsidóság a harcászat területén nemcsak hogy teljesen járatlan volt, hanem jellemet sem tudott abba belevinni. A mi szempontunkból azért is fontos az egyik hivatkozott hely (Bírák I. 27.), mert rámutat arra, hogy Manassé a neki jutott galileai, "határmenti" területről, így Bethsan (a későbbi Skythopolis) erőd-város és ennek mezővárosaiból, így például a szomszéd Názáretból nem űzte el az idegen fajú lakosokat, a kananeusokat, hettitákat, akikkel azután igen elvegyültek a zsidók, úgy hogy az északi határterületeken mindig is az idegen fajta játszott szerepet, akkor különösebben, amikor az asszír fogságra elhurcolt zsidóság lakatlanul, illetve a nem zsidó földmívelői kezén hagyta vissza az említett északi területeket.

Nagy általánosságban íme bepillantást nyertünk a sémi nép egyik ágának, a zsidóságnak legbelsőbb lelkivilágába.

Velük szembe, lelki területen, a szkítaságot állította a sors, azt a népet, amely még a háborút is csupán a dicsőségért és nem a kincs utáni vágyból vezette, - amely nép a vizet és a vizek fejeit is, nem úgy, mint az egyiptomi, haszonért, hanem magáért az Isten gondos szeretetéért és az isteni természet szépségéért szerette és becsülte mindig.

Zajti Ferenc: VII. FEJEZET EPIPHAMUS: A SEMITIZMUS ÉS A SZKÍTIZMUS

Témánk szempontjából célkitűzésünk első feladata annak megmutatása és kifejtése, amiben a sémi szellem és ennek ellenében az úgynevezett szkítizmus különbözött, utóbbinak komolyabb értékére hívom fel a figyelmet.

Ez okból Epiphanius egyházatyának a "Contra Haereses' c. műve bevezetéseként nyújtott sorokat kell megismernünk, ahol is a Kr. u. 4. század végén, a hunoknak Európában való szereplése idején élt egyházatya a következőket mondja:

"És elült az özönvíz és csak Noe meg házanépe maradt meg a világ maradékául. Nem volt pediglen még különböző vélemény, nem széthúzó nemzet, nem az eretnek név, sem bálványimádás. Akkor viszont minden egyes ember a saját felfogása szerint folytatta (életét). Mert sehol sem volt egységes törvény, mivelhogy ki-ki saját maga volt törvény a maga számára s a saját felfogása szerint járt el (amint az apostolnál nemcsak a barbarizmus szokása, hanem más felekezeteké is, így szól ugyanis: "Mert a Jézus Krisztusban már nincs barbár, és nincs szkíta, sem görög se zsidó".) A kor elnevezése volt akkor tíz nemzedéken át a barbarizmus. Mikor pedig az özönvíz után megpihent Noé bárkája az Ararát hegységben, az armeniaiak és cardyaiak földének közepén, a Lubar nevű hegyen, itt keletkezett az első emberi lakás az özönvíz után. És Noé próféta ott ültetett szőlőtőkét és lett a hely lakója. Születtek pedig fiainak (mert ő maga többé nem nemzett) fiai és e fiúk fiainak fiai az ötödik nemzedékig, 659 évig, Semen kívül. Beszédem sora szerint pedig ez egy fiúnak nemzedékrendjét adom elő. Tehát Sem nemzette Arphaxadot, Arphaxad Cenat, Cena Halat, Hala a jámbor és vallásos Hebert, Heber Phaleget. És semmi sem volt a földön eretnekség, sem más és más vélemény, hanem az emberek csupán egy hitűek és egy nyelvűeknek hívattak. Volt pedig csak istentelenség és istenfélelem, természeti törvény és valamennyiüknek az egy akaratú természet szerint való szándéka, sem az (igaz) ismerettől, sem az írók könyvei nyomán való eltévelyedés és széthúzás, sem judaizmus, sem más valami eretnekség. Hanem amilyen most az a hit, amely már a szent katholikus anyaszentegyházban él, amely kezdettől fogva volt és később ismét kinyilatkoztatott.

Midőn tehát az özönvíz utáni ötödik nemzedékben az emberek már megsokszorozódtak, Noé három fiától, a fiak ivadékai útján számra nézve hetvenkét fejedelem és főember eredett a világon. Midőn pedig kiterjeszkedének és tovább haladtak előre a Lubar hegyétől s Arménia határából, azaz az Ararat vidékéről, megállottak Senaar mezején, amelyet okosan választottak volt ki. Fekszik pedig Senaar mezeje most perzsa vidéken, amely hajdan Asszíria volt. Itt egyesülvén, közös tervet készítenek egymás között torony és város építésére. Mivel azonban az európai vidékről Ázsiába fordultak le, a vidék elnevezése után mindnyájan szkítáknak neveztettek el. Emelnek azért tornyot és építik Babilont s Isten nem találta tetszését az ő esztelen munkájukban, mert szétszórta és megosztotta az ő nyelvüket s az egyből 72-re osztotta szét, az akkor talált férfiak száma szerint. Innen meropoknak is hívták ezeket szavuk megoszlása miatt. És a tornyot is ledöntötte (Isten) szélvihar által. Szétoszlottak tehát az egész földön jobbra és balra. Részint visszatértek oda, ahonnan elindultak, részint tovább nyomultak előre kelet felé. Mások viszont Líbiát foglalták el, aminthogy is ha valaki ezekről meg akar bizonyosodni, rá is akad valóban azokra, hogyan vonultak külön az egyes házakba, amint osztályrészt nyertek. Így Misacem egyiptomi osztályrészt vett, Chus Etiópiát, Psus aexiomatiai részeket, Regma és Saba a gammák vidéke felé eső részeket.

Heber és Phaleg, meg a toronyépítés és a vízözön utáni első város építése között, az építkezés alatt a tanácskozási elsőbbséget az egyesülésre és uralomra vonatkozólag egyébként Nebróth kapja.

Ugyanis Nebróth kormányoz, az aethiop Chus fia, tőle született Assur. Ennek országa Orechben volt és Arphalban és Chalamiában, építette Thirast is, Thobelt is, meg Lobont az asszírok vidékén. A görögök azt mondják, hogy ez Zoroaster, aki tovább hatolván előre a keleti vidékekre, Bactrában telepedett meg. Innen oszlott szét a földön a baj. Mert ez volt feltalálója a gonosz tannak, az asztrológiának, meg mágiának, amint némelyek ezt Zoroasterről megírják. Azonban a dologban az az igazság, hogy ez magának (E sorok írója, Epiphanius püspök, zsidó szülők gyermeke volt.) Nebróth ( Nimród) gigasnak kora volt s ők ketten időben nem nagyon messze állnak egymástól, Nebróth és Zoroaster. Phaleg pedig nemzette Rhagant, Rhagan Seruchot, amelyet ingerlésnek lehet magyarázni. És megkezdődött az emberek között a bálványimádás és graecizmus, amint ezt a reánk jutott ismeret tudja. Az emberi ész pedig még nem gondolt ki önmagában jóság helyett gonoszságot kő és fametszetekben, meg arany, ezüst, vagy más anyagból csinált szobrokban, hanem csupán színezett képmások által és szabad megítélése s a józan ész tehetsége révén.

Seruchnak Nachor nevű fia születik, Nachor viszont nemzi Tharrat. Ettől fogva kezdenek keletkezni Tharra munkálkodása révén sárból egyéni művészettel készült szobrok. Az ez irányú tevékenység pedig tartott 20 nemzedéken át máig, 3332 évig. És sohasem halt meg a régebbi emberek közül fiú atyjánál korábban, hanem az atyák fiaik előtt végezvén be életüket, fiaikat hagyták hátra utódaiknak. És ne beszéljen senki Ábelról, mert nem a maga halálával halt meg, hanem Tharra saját ravaszságából hazugul állította oda Isten vetélytársának és ennek bosszújaként szenvedett el hasonlót ehhez, amit cselekedett, amennyiben saját fia által hivatott ki vetélkedésre. Ezért jegyzi meg csodálkozva a Szentírás, mikor ezt mondja: "És Arran meghalt atyja, Tharra szeme láttára a maga szülőföldjén". Eme (Tharráig) tartott a bizonyos szkíta utódlás és (szkítizmus) elnevezés. Még nem keletkezett semmilyen eretnekség, még nem találtak fel semmi mást, mint egyedül a paráználkodást és a szobrok kitervelését. És ezután tették meg istenekké a bajhozó tyrannusokat és a világ képét megábrázoló varázslókat, tisztelvén emléküket s csak sokkal később Satumust, meg Juppitert, Rheát és Junót és később másokat. Viszont a szkíták közül a sauromaták Acinacest imádták, meg Odrysust, a thrákok ősatyját, akitől a phxygek nemzete származik s innen neveztetnek a thrákok is Tharra nevéről, aki a torony építése alatt fogantatott. Ezen a bűnön kezdődve haladt előre és fajult el az egész kor a föntebb mondott időig, utait később bemocskolva. Ettől kezdve keletkeztek írók és történetírók, az egyiptomiak meséken csüggő népe tévedésének hatása alatt összegyűjtvén azokat. Minden bizonnyal innen kezdve találták ki a méregkeverést és mágiát".

Epiphanius idézett munkája más helyén a következőket mondja még: "Jákób negyedik fia Judás, róla nevezik a zsidókat, akik Juda törzse révén jutottak e névhez, aki az istenfélők nemzetségéből való volt.

Ádámtól Noéig barbarizmus. Noétól a (babiloni) toronyig és Seruchig, két nemzedék múltán a szkíta babonaság s azután a torony (építésétől), meg Seruchtól és Aramtól Ábrahámig graecizmus. Ettől és a kegyesség gyakorlásában magával Ábrahámmal szövetségben álló utódoktól kezdve, az ő magvából való öröklés szerint, azaz Judától a judaizmus. Erre bizonyságot nyújt nekem a szentlélekkel teljes és Istennek szent apostola, Pál, mikor így szól: "A Jézus Krisztusban nincs barbár, nincs szkíta, nincs görög, se zsidó, hanem új teremtmény". Mert mikor kezdettől fogva teremtetett a teremtmény és új volt, semmi más neve nem volt. Ezzel megegyezik ismét az, amit más helyen mond (Pál): "Hálával tartozom a görögöknek és barbároknak, a bölcseknek és együgyűeknek", ahol bölcseknek a zsidókat nevezi, együgyűeknek pedig a szkítákat és úgy mondja: "hálával tartozom".

Epiphanius tehát négy korszakot különböztet meg a messze ókorban, mely korszakoknak a Noétól a babiloni toronyépítésig terjedő szakaszában a szkítizmust emeli ki. Ezek után következik csak a judaizmus. Fontosak azután Pál szavai, aki Jézus idejében szól így: "A Jézus Krisztusban nincs azután már barbár, nincs szkíta, nincs görög, sem zsidó, hanem csak az új teremtmény".

Pált utánozva, még egy jelentős mondásra hívja fel figyelmünket Epiphanius egyházatya, amikor az együgyű jelzőt a szkítákra alkalmazottnak állítja, úgy, hogy Jézus eme szavával: "boldogok az együgyűek", úgy látszik, az övéit jutalmazta csendes életük és kitartó hűségükért. Még másról is van szó Epiphanius előbb bemutatott (I. I. p. 2.) néhány sorában éspedig, mikor ezt mondja: "és meghalt Arran (Hárán), az ő atyja, Tharra (Tháré) szeme láttára szülőföldjén..." és eme fontos szavakkal folytatja: "Eme (Tharraig) tartott (egyfolytában) a bizonyos szkítautódlás és (szkítizmus) elnevezés".

Henne-am-Rhyn kissé bővebbre fogott idézett szövegéből látni fogjuk, hogyan iktatta be a zsidóság a maga családfájaként a szám- és sorrendileg azonos avesztai családfát, amelynek második csoportja végződik az itt emutett Tháré, illetve Ábrahámmal.

Ezek szerint Ábrahámmal (kb. Kr. e. 2000 körül) kezdődik a tulajdonképpeni judaizmus elindulása. Az a szellem viszont, amelyet Ábrahám a két-folyamköz, éspedig a Tigris és Eufrates közéről plántált át, illetve vitt ki magával Harranba és innen Palesztinába, indiai forrásmunkák, különösen az őshagyományok gyűjteményét képező Puránák szerint az ősi suméroktól, a Tigris és Eufrates folyam közére települt "sumali" (sumér) néptől erednek, amelynek testvérága az Amerikába vetődött "maya" csoport és az India délibb síkságaira lehúzódott "dravidák", mindannyinak őshazája pedig, t. i. Indiában való megtelepülésük előtt, a Kaspi-tenger; délkeleti részén, az Oxus régi folyása mentén, a Kaspi-tengerbe szakadó delta-vidékén Hyrkania volt, amely területet az 1932. évben a svéd Arne expedíciónak sikerült feltárnia, igazolva a Puránák régi adatait és azt, hogy amit a sémi nép akár Ábrahám idején, akár 150 évig tartó babiloni fogsága idején magába szívott, az nem az ő kultúrája volt és ha valamihez, úgy ehhez a kultúrához volt legkevesebb köze a sémi zsidóságnak.

Zajti Ferenc: VI. FEJEZET RENAN: IRÁNI KÖLCSÖNZÉSEK. AZ ANGYALOKRÓL SZÓLÓ TAN.

Izrael szelleme tétlenül szunnyadt. Abban az időben, mikor a leghatalmasabb volt Babilóniában, minden kívülről, jövő befolyás elől elzárkózott. Számára a chaldeai vallás túlságos alantas, a chaldeai tudomány meg túlságos magas volt.

A zsidóság leginkább Perzsia felől befolyásoltatta magát. Ez a behatás túlélte még a perzsa birodalom megdőltét is. Perzsia az V és VI. században (Kr. e.) élte át történelmének legfontosabb vallási átalakulását. A médiai mágusok alatt már a VI. században egy igen magasztos erkölcsi és nemzeti tan terjedt el. Kyros utóda alatt ez a tan oly irattá sűrűsödik, amelyben minden igazság eredete egy ősrégi tanítómesterrel, Zardusttal kapcsoltatik össze.

Alapjában véve a perzsa erkölcsök, szokások sokkal inkább megfeleltek a zsidókénak, mint ez később volt a görögöknél, rómaiaknál, vagy éppen a nyugatiaknál. A jámbor regény összes hősei: Nehemias, Serabbabel, Dániel, sőt bizonyos fokig Esra is, karrierjüket a perzsa udvarnál kezdik, mint apródok.

A zsidókra a legerősebb benyomást a perzsa kultusz amsaspandjai, izedjei és femverjei tették. A régi héber angyalok-tana rendkívül egyszerű volt. Csak névtelen istenfiakat ismert, akik számtalan rajokban vették körül az örökkévalót, bizonyos mértékben mint állandóan termékeny virágzásai az isteni gondolatnak. Ezen istenfiak egyike az ő hírnöke, vagy futár-ja (Jahve Maleakja, vagy Elohim Maleakja); egy másik az a gúnyolódó, Satan, a teremtés kritizálója, aki az örökkévalót elmésségeivel olykor mulattatja. Az örökkévalóval a legszorosabb kapcsolatban az istenfiak művének csak harmóniáját látják. Ők mindent szépnek és jónak látnak, és hiszen így van igazuk - ezek az első optimisták. A Sátán ellenben olykor-olykor megzavarja ezt a szép boldogságot, mikor nem tagadja meg magától azt az örömet, hogy figyelmeztessen a teremtés gyenge oldalaira s nevezetesen a jámbor emberek erényeit, amelyekre az örökkévaló különösen büszke, lekicsinyelje. Persze az örökkévaló megdönthetetlen érvekkel cáfolja meg őt és mindig igaza lesz kritizálójával szemben. Az égi udvar ezen egyszerű szervezete idővel bonyolultabb lett. Az új angyalok hatalma sokkal nagyobb, mint a régieké. Most már vannak égi lények, akiknek közbenjárása az ember számára Istennél hasznos lehet. A géniuszok közül a hét legszebb az örökkévaló trónusa előtt tartózkodik; más angyalok az emberi imádságot viszik az égbe s koronként a szent őröknek segédkeznek, miként Sanherib angyala cselekedte. Együtt küzdenek a Makkabäusokkal, páni félelmet terjesztenek az ellenséges sereg sorai között és csodát csodára cselekszenek a jámborok javára. Látjuk, hogy az őrangyalban való hit, melyet a kereszténység oly készségesen elterjesztett, már akkor meg volt csírájában. A jó angyalokban való hithez csatlakozott a gonosz démonok létezésében való, akiknek gonosz befolyása a természetben gyakran érvényesült. Ez alatt nyilván a perzsa diveket gondolták. Sivatagokban, romok között s elhagyott házakban laknak.

Aesma-Daewa (Asmodeus) különösen mint sóvár démon volt ismeretes. A Jézus korában oly fontos megszállottakban való hit is már ezen, a viszonyokhoz képest régi időkben látszik felbukkanni, ennek dacára azonban nem látjuk, hogy Jézus előtt valamilyen ördögűzés fellépett volna.

A bukott angyalok mítosziról sem találunk Krisztus kora előtt semmi biztos nyomot. Ezek oly ideák, melyek az első keresztény iratokban (nevezetesen szent Juda valódi zsidó levelében ) oly sok helyet foglalnak majd el, hogy az ember afelé a hit felé hajlik, hogy a zsidó fantázia már Jézus előtt megkísérelte a gonoszt azon angyalok lázadásával megmagyarázni, akik a földre sújtattak le és azt a bűnnel mérgezték meg. Egyike ez ezen régi idők ama mítoszainak, amelyek legközvetlenebbül a perzsák által inspiráltattak. Az értelmesek (a sadduceusok) védekeztek ugyan ezen exotikumok ellen, azonban a nép maradt erősebb s magának az újszülött kereszténység tisztaságának is ezen mesék által kellett beszennyeződnie. Ma bizonyára sajnáljuk ezt, de ki tudja, hogy vajon enélkül egyáltalában megszületett volna-e.

Zajti Ferenc: V. fejezet GRAETZ: A ZSIDÓK EGYETEMES TÖRTÉNETE.

"A perzsa vallásfelfogás századokon át mélyreható befolyást gyakorolt a zsidóságra. Eredetileg azok a népek, melyeket a közös iráni névvel jelölünk és melyekhez a médek, a perzsák, a baktriaiak, a párthusok, a szkíták, az örmények és még mások is tartoztak, ugyanazt az istent imádták, mint a hinduk és ugyanazokat a vallási szokásokat követték, mint ezek. De egy időben, melyet ennek a vallásnak a hívei sem tudnak meghatározni, vallási felfogásukban mélyreható változás állott be. Ez a változás a médek ama papi nemzedékéből indult ki, melyet mágusoknak neveztek. Új vallásformájuk alapítójául magok az irániak Zarathusztra (Zoroaszter) nevű bölcsüket szerepeltetik."

E tanítás szerint, vagyis az aveszta törvénykönyve szerint: van egy magasabb isten, aki a világosságot foglalja magában: ez Ahura-Mazda (Ormoz), aki az eget és a földet teremtette, az emberi életet terjeszteni és megtartani igyekszik, és a tisztaságot és a becsületet táplálja. De ez az Isten nem mindenható, hanem van egy ellenséges vetélytársa, a sötétség istene. Angro- Mainyusz (Ahrimán), aki mindig a pusztításra törekszik. Az irániak Ahura-Mazda mellett több más isteni lényt is tételeztek föl, akiket imáikban segítségül hívtak. Mindenekelőtt Mitrát, a "tiszta legelők Napjának istenéé", kinek ezer füle és ezer szeme van. Továbbá még 'hat istenséget, az Amésza-Szpentákat, akik a legfőbb istenséggel egyesültek és vele együtt a hetes számot alkotják. E hét Amésza-Szpentához tartoznak: a tűz, a víz, Szpenta Armaiti Istennő, vagyis a Föld. Ezt a hármat tisztelték legjobban. Ezeken kívül a zend vallás még égi és földi szellemeket (angyalokat) is ismert, kiket jazátáknak (izedeknek) nevezett s akiknek száma sok százra rúgott. Legfőbb uruk és parancsolójuk Ahura-Mazda volt. A gonosz szellemek igen nagy számát képzelték, akik mind a pokol istenének alárendelnék.

Ebben a mágikus környezetben éltek a zsidók a perzsa uralom ideje alatt. A saját országukban élők, de még inkább a külföldön tartózkodók napról-napra hallottak a perzsa tanokról és törvényekről s a perzsa szokások folyton a szemük előtt voltak. Nem kerülhette el figyelmüket, hogy igen sok van ezekben, ami a saját törvényeikkel és szokásaikkal feltűnően megegyezik. Fogékonysága és eltanuló hajlandósága a judai és izraelita törzsnek mindig volt s utánzó ösztöne is, mely a látottakat átvenni és a maga lényébe olvasztani igyekezett. Ez az öröklött tulajdonság vitte rá egykor a népet, hogy az őt körülvevő és rajta uralkodó más népek bálványimádása előtt ajtót-kaput kitárjon s ugyanez a sajátsága tette hajlandóvá arra is, hogy a mágusság előtt megnyissa lénye legmélyét és azt oda behatolni engedje.

De ha a zsidóság saját istenképzetét érintetlenül akarta is megtartani, mégis öntudatlanul átvett néhány, a perzsa vallásból származó vélekedést és szokást, vagy legalábbis nem tartotta ezeket eléggé távol a zsidó vallástól. Azt hitték, Istent dicsőítik azáltal, ha az irániak mintája szerint melléje miriádnyi, az Úr akaratát végrehajtó szolgát rendelnek. Isten "követei", kiket a bibliai iratok küldötteknek neveznek, amivel különben embereket, különösen prófétákat is jelölnek, perzsa befolyás alatt külön egyéniséggel, határozott személyiséggel bíró égi lényekké alakultak át. Ezsaiás próféta szárnyas szeráfjainak ábrázolása után és az Ezékiel látomásában szereplő őrző és védő kerubok nyomán a képzelet ezeket az égi lényeket, az angyalokat szárnyakkal alkothatta meg, mert hiszen a jazátákat is szárnyakkal ábrázolták a perzsa festményeken. Az angyalok születési órája a szóferi időre esik. Úgy gondolták, hogy Isten trónja előtt megszámlálhatatlan csoportja áll az ilyen egyetlen intésre engedelmeskedő s minden parancsot végrehajtó lényeknek: "Ezerszer ezer szolgált Neki, és miriádszor miriád állott előtte". Az angyalokat, mint a perzsáknál, szent "őrök"-nek nevezték (Irin kadisin). Sőt külön neveket is kaptak: Micháel volt Izrael népének angyala, vagy mennyei fejedelme, akinek külön meg kell védelmeznie népét; Gabriel volt az erős; Rafaél betegségeket gyógyított; főangyalok voltak még Uriel, vagy Suriel, Matatóron és mások. Ahogy a képzelet a jazátákat angyalokká változtatta, nekik zsidó jelleget és héber nevet adott, akként lemásolta a dévákat is és otthonossá tette a zsidó eszmevilágban. Jób könyvének költészete egy drámai műben ama lények között, akik Isten tanácsában részt vesznek, egy érdemes alakot szerepeltet, a Sátánt, aki épp úgy, mint a földi törvényszékeken a vádló, a mennyei előtt is az emberek cselekedeteit és gondolatait - a legjámborabbakét és legigazságosabbakét is - meggyanúsítja, érdemüket kisebbíti, hogy ezáltal büntetéssel sújthassa, vagy legalább jutalmuktól fosztassa meg őket. Ezt az égi vádlót, akit Jób könyve nem is valóságos lény gyanánt és csupán csak mint éles szemű, szigorú bírálót ábrázol, alakította át a képzelet gonosz lénnyé, mely az embert rosszra csábítja, hogy azután bevádolhassa. Sátánból Angro-Mainyuszt csinált. Természetesen nem állította Isten mellé mint hatalmas vetélytársat, mert ehhez a zsidó istenfogalom igen magas volt. De az alak meg volt s a gonosz kísértő' iráni minta szerint mind hatalmasabb lett. Külön birodalmat kapott, a sötétség országát, amelyben Sátán a jónak ártalmára uralkodott. Ha már Sátán Angro-Mainyusz hasonlatosságára megvolt, démonokat és gonosz szellemeket is kellett melléje rendelni (Sédim, Mazikim, Maleaché chabala). Néhányat közülük egyénileg képzeltek el s az iráni déva-nevekhez hasonlóval ruháztak fel, így születtek Asmódáj és Számáel, akik a kínzó szellemek seregén uralkodtak. Egy halálangyalt is képzeltek (Malachha-mavet), aki csupa szem és aki emberek életére leselkedik, hogy azt elvehesse.

A képzelet eme alkotásai nemsokára uralkodtak a zsidókon és minden cselekedetükön, s ezáltal olyan szokások támadtak, melyek rokonsága a mágusi hittel le nem tagadható. Egyáltalában az iráni szokások példájára szigorították a tisztasági törvényeket. A levitikus tisztasági törvényeket, a templomra és áldozásra vonatkozólag, annyira kiterjesztették, hogy "'bármi távoli érintkezés valamely hullával tisztátalanság-számba ment. Lehetetlen itt fel nem ismerni az Aveszta tanításának irtózását mindentől, ami a halottal legtávolabb is érintkezésben volt. A szóferi idő szellemi vezéreinek jelszava: "Készítsetek kerítést a törvény köré és a közvetlen közelben élő Ahura-Mazda követők példája a tisztasági törvényeket illetőleg új elemekkel termékenyítették meg a zsidóságot, amely elemek következetes fejlődéssel utóbb csaknem fölismerhetetlenné tették az eredetit és ősit".

Zajti Ferenc: IV. FEJEZET KOHUT, ALEXANDER: ÜBER DIE JÜDISCHE ANGELOLOGIE UND

DAEMONOLOGIE IN IHRER ABHÄNGIGKEIT VOM PARSISMUS. LEIPZIG. 1866.

A helyi és kronológiai adatok megerősítik azt az állítást, hogy a zsidó száműzöttek perzsiai és médiai lakóhelyükön nem egy fogalmat elfogadtak a zoroasteri vallásból s ezeket egymás között forgalomba hozták, így pl. a menny és pokol oekonomiáját, de főként a szellemekre vonatkozó fogalmakat. A 7 soferim és a parszi Ámesha-Spenta között nem csupán számbeli, hanem etimológiai egyezés is áll fenn. A Farward-Yastban ez állt: 3 "a magasságból őrködnek a lelkek fölött". Ha tehát Dániel a főangyalokat "szent őrök"-nek nevezi, akkor ez csupán az Amesha-Spenta chaldeai fordítása. Az Amesha-Spentáknak a jelzője: "bölcsességes királyok"; a Targum is "a bölcsesség tanítóinak nevezi az angyalfejedelmeket. Továbbá, amint a 7 Amesha-Spenta körülveszi Ahura fénytrónját és tanácsát képezi, éppúgy Jób is szólt Istennek 7 angyalból álló tanácsáról... Az angyalok megjelölését a zsidók Babylonból, a száműzetésből hozták magukkal.... Az egyénített gonosz angyal fogalma... a zsidó népéletben helyet és érvényesülést talált. Mint egy magát a profán szemek elől elvonó perzsa uralkodó... a királyok királya (= Jahve) is a legtitkosabb helyen trónol, és függöny mögül osztja parancsait szolgáinak, az angyaloknak. Az angyaloknak kollektív jelzései a parszi Jazatáktól van kölcsönözve s amint ez utóbbiakat gyakran hívják a parszi papok az áldozatokhoz, éppúgy héber kifejezés is magába foglalja az áldozat fogalmát s gyakran használják a zsidó papok és léviták. A zsidó oltalmazó angyalokban könnyen felismerhetők a parszi fravashik. A fravashikhoz hasonlóan a szertelen számú zsidó angyalok között is 7 főangyal van.... A zsidó nép és a hagadisták a főangyalok karakterizálásában a későbbi zarathustrai géniuszok eszmekörére támaszkodtak... Csak Mihályra nézve találunk egy kevés, de annál biztosabb kapcsolatot Vohumanoval. Vohumano az emberek közötti békesség és barátság angyala, a legfőbb Amesha-Spenta. Mihály, mint legfőbb angyali a könyörületesség, a jóság, a békesség angyala, aki Vohumanohoz hasonlóan a mennybe érkező jó lelkeket fogadja. Gabriel személyében a parszi Craosho géniuszt láthatjuk. Isten büntető igazságosságát jeleníti meg és, mint Craosho, csupán a bűnösökkel szemben rettenetes, a jókkal szemben szelíd angyal. Gabriel továbbá a csata és tűz fogalmával is kapcsolatban áll. Azonkívül a halottak bírája is.Amint Qareno az isten lényéből kisugárzó fényt és fenséget személyesíti, éppúgy a héber Uriel is = fény, Isten világossága. Mivel mindkettő absztrakt fogalom, a korábbi hagadah-k jóformán semmit sem mondanak róla. Rafael a gyógyítás angyalának van rajzolva, s az isteni előrelátást személyesíti. Mithra alakjának a zsidó Mittron felel meg

Mint az előbbi, úgy az utóbbi is "hatalmas harcias hős" A Sandalfon nevű zsidó főangyal neve is két pehlevi főnévből származik. A parszi Ardvi-Sura = a zsidó Rediyao = a vizek, különösen az eső géniuszával. Úgy az Avesztában, mint a talmudi irodalomban igen számos helyen szerepel.

Daemonológia.
A parszi daevaknak a zsidó sed-ek felelnek meg. Csakhogy a zsidó sedek csak bizonyos alkalmakkor és bizonyos napokon és időben ártanak és sokkal kevésbé ártalmasak, majdnem tréfásak. Általában a zsidó daemonológia lépésről-lépésre követi a parszit:

a) A daevak sereget képeznek, a sedek is.
b) A daevak száma határtalan, a sedek többen vannak, mint az emberek.
c) A daevak részint a levegőben, részint a mocsarakban és vizekben élnek, a sedek éppúgy A daevak tisztátalanok, sedek is
d) A daevak székhelye észak, a sedeké a hagada szerint szintén észak, a legtökéletlenebb világrész felé esik.
e) A daevak és sedek különböző betegségek okozói.
f) Úgy a parszi, mint a zsidó daemonologia férfi és női daemonokat ismer.
g) A legtöbb daemon éjjel működik. Félreismerhetetlen hasonlósággal bír az avesztai Agramainyusszal a zsidó daemonológiában a Sátán. A Sátán = Sammael: 1. csábító, 2. vádló, 3. a fizikai élet elpusztítója, "leszáll csábítani, felszáll bevádolni és hatalmat vesz magának a lelket elvenni"; Agramainyus "igyekszik a jó teremtéseket önmagával barátságba, Ahurával ellenségeskedésbe hozni; a legrosszabb értelemben vett lény; a test megrontója, aki halállal van telve". Mindkettő azonosíttatik az őskígyóval. A jövőben mindketten megsemmisülnek. A zsidó Aeshmadai az avesztai Aeshmával azonos. Szerepkörük nemcsak a természetben uraló rombolás, hanem a varázslás is. Amint a zsidó népmonda Salamon királyt hozza a varázsló Aeshmadai-val kapcsolatba, éppúgy cselekszi ezt a parszi legenda Ahrimannal és Tahmuraffal:

1. Salamon és Tahmuraf hatalmas királyok;
2. korlátlan urai a dsineknek és daemonoknak;
3. mindketten legyőzik a daemonok fejét;
4. mindkettőt legyőzi és elnyeli a fődaemon, de mindketten kiszabadulnak.

Bushyancta = a héber Lilith. Az előbbi a parsziknál, utóbbi a zsidóknál a lustaság, az álom nőnemű daemona, aki különösen éjjel működik. Bushyanctat hosszú kezekkel, Lilithet hosszú, hullámos hajúnak írják A parszi néphit szerint a szörnyszülöttek a daevak művei. A zsidó Lilith-monda szerint ez Ádám első felesége volt és ezen frigyből származtak a sedek.

Zajti Ferenc: III. FEJEZET BÖKLEN, ERNST: DIE VERWANDTSCHAFT DER

III. FEJEZET BÖKLEN, ERNST: DIE VERWANDTSCHAFT DER
JÜDISCHEN-CHRISTLICHEN MIT DER PARSISCHEN ESCHATALOGIE. GÖTTINGEN.

1902.

- A halál.
A halál a zarathustrai felfogás szerint a lélek elválása a testtől. Analóg a halál Philonál. Pálnál a meghalás aktusával összehasonlítható halál általi elragadtatásra ezen kifejezés áll: "Kimenni a testből". A zsidó-keresztény apokalypsisekben széltében szokásos a "kimenni a testből", vagy megfelelő kifejezés. A meghalás lefolyásáról ugyanaz a fogalma van a Talmudnak is, és ehhez hasonló az iszlámnak. A 22. Yast 2 szerint az elköltözött lelke a halál után még egy ideig a fejnél pihen. Sejthető, hogy ez az elképzelés annak a feltevésén alapszik, hogy a lélek meghaláskor a szájból távozik. Ez van kimondva a Sedrach apokalypsis 10. fejezetében. Sedrach, aki kérdi, hogy Isten az ő testének melyik tagjából akarja lelkét kivenni, azt a feleletet kapja, hogy a test minden részébe szétosztott lelket a nyelőcső és torkon keresztül vezetik ki a szájból. A haláltól borzadó Esranak választást engednek, hogy a lelkét száján, orrán, fején vagy orra hegyén át távoztassék- e stb. - Zarathustra mondja, hogy ő többször folyamodott Ahura-Mazdához a halhatatlanság adományáért s hogy az ennek pótlásául a jövendő tudását adományozta neki. A zsidó legenda szerint Ábrahám is borzad a rámért haláltól s ezért az Isten azt az engedélyt adja meg neki, hogy halála előtt az egész világot megláthassa. Ugyanezt mondják el a manda-hitűek Ádámról. Ádám azt mondja a halál angyalának, hogy még további 1000 évig akar élni, maga helyett elveheti a 8 éves Sitil nevű fiát. Az Aveszta szerint a halottsiratás elvetendő. A Vendidad 1, 19 szerint a könnyek és panaszkodások Ahriman ellenteremtményei. - A halottért való túlzott gyászolást a zsidóknak is eltiltotta már Mózes V. 14, 1. Simák óv tőle. A keresztény Commodianusz Sírokra való hivatkozással nyomatékosan harcol a halotti panasz ellen és száműzetésben élő zsidókról szól ez a két hexameter: "Nec mortuos plangunt, nec lugunt more de nostro, Expectant quoniam resurrectionem (que) futurum" (= "A halottakat nem siratják és nem gyászolnak a mi szokásunk szerint, mert eljövendő feltámadást várnak.") - A Vita Adae et Ewae legalább korlátozza a halottsiratás tartamát és pedig 6 napra. Hasonlóképpen szól Mihály Seth-hez: "6 napon túl ne gyászoljatok". Ide tartozik az a figyelemreméltó egyezés is a párszi és őskeresztény nézet között, amely szerint egyházközségi vétkezése esetében a testi halál a feltétele a lélek megmentésének. A test megbüntetésének a lélek sorsára gyakorolt kedvező befolyásáról ugyanazt a misztikus felfogást találjuk az alexandriai egyházatyáknál is.

- Az egyes lélek; halál, utáni sorsa.
A 19. Vendidad 28 és a 22. Yast szerint az elköltözött lelke 3 napig a test közelében marad. -A Talmud szerint is az elhalt lelke nem jut azonnal a halál után meghatározott helyre, hanem 3 napig körüllebegi a testet. Előre feltételezettnek látszik 3 napi időzése a léleknek a testnél ott, ahol három napig várnak az eltemetéssel. A Midr. Koheleth egy helye szerinti a halál utáni három nap büntetéssel van kitöltve, amelyet az istentelen testén hajtanak végre. Ez emlékeztet a Bundeheshben olvashatóan "három éjszaka büntetésé"-re, valamint arra a (büntetésre), hogy az istentelen lelke a halál utáni három első éjszaka a világ minden szomorúságát lélegzi be, viszont a jámbor lelke a világ minden örömét s ezzel összehasonlítható a "PISTIS SOPHIA"egy helye: "ezután fúriaszerű (lélek) felfogók jönnek, három napig körüljárnak azzal a lélekkel minden vidéken, megmutatván neki a világ minden korszakát". A léleknek a test mellett való háromnapi időzése ott is feltételezve van, ahol harmad- vagy negyednapon való feltámadásról van szó, mint például Krisztusnál.

(Érdekes. hogy a kínai boxereket halálmegvetésükben az a hiedelem erősíti meg, hogy három nap múlva feltámadnak. (Prof. dr. Küttner levele, Schwäb. Merkur. 1900. nov. 12-i, 528. sz.)

Figyelemreméltó Krisztus feltámadásánál a zsidó Márk és egy Vendidad egy helyének az egyezése. Márk: "fel' kelvén a nap, vagy napfelköltekor"; Vend: "quand 1'aurore brille et s'allume, que Mithra le bien armé arrivé aux montagnes de sainte félicité et que le soleil se léve" ("mikor ragyogva kigyulladt a hajnal, hogy Mithra, a jól fegyverzett megérkezett a boldogság hegyeiből és hogy fölkelt a nap"); Yast: 42 "a Taube" (="hajnalhasadáskor"). A léleknek a test közelében való 12 hónapos veszteglését találjuk Sabbath 152a: "Hogyan idézhette fel az endori boszorkány Sámuel próféta lelkét?" A felelet így hangzik: "Még nem múlt el 12 hónap halála után". A lélek útja. A Yast. 22, 15 szerint az igaz ember lelke (a halál után) négy lépést tesz, azaz négy fokon száll fel az égbe. A késői zsidóságban és kereszténységben (I. század) - különösen az apokaliptikus irodalomban - igen sűrűn megtaláljuk e gondolatot, a Gnosisra vonatkozólag pedig ez éppenséggel karakterisztikus ismertetőjellé lett. Például:

1. "Minden, ami földből van, visszatér a földbe és ami a magasságból van, a magasságba",
2. "A lélek mint szűk ketrecben van a testbe rekesztve, mikor aztán a hűs bilincseiből visszaszabadul, mint hosszú szolgaságból szabadulva, akkor örül és föl a magasba száll".

- A pokol hídja. Az az út, melyre a léleknek a halál után lépnie kell, a Cinvat hídján való áthaladással kezdődik. Viszont Midr. Jalkuth Ruben egy helye így szól: "A bálványozók majdan a pokol hídján fognak átmenni, ez azonban számukra oly keskeny fog lenni, mint egy fonál; úgy lezuhannak a pokolba", azonban Izrael fiainak meg van ígérve, hogy Isten megy előttük a hídon át.
- A lélek útjának veszedelmessége. Azt az utat, melyen az embernek a halál után haladnia kell, a Yt. 22, 17 borzasztónak, iszonyatosnak, a félelem és aggodalom útjának mondja. Külön a Cinvat- hídján keresztül vezető utat a Minokh. 41, 19 félelmetesnek állítja. Azonban az ég felé utazó lélekre ellenséges, hatalmas erők is leselkednek; Arnobius szerint: "Magi spondent commendaticias habere se preces, quibus emollitae nescio quae protestates vias faciles praebeant ad caelum contendentibus subvolare". ("A mágusok azt ígérik, hogy vannak nekik ajánló imáik, melyeknek segítségével megszelídítve nem tudom miféle hatalmakat, azok könnyű utat adnak az égbe igyekvőknek fölrepülni."). "Illi sibi volunt secretarum artium ritus, quibus adfamini nescio quas potestates, ut sint vobis placidae neque ad sedes remeantibus patrias obstacula impeditionis opponant". ("Ők birtokukban állítják titkos tudományoknak oly szertartását, hogy azzal kell szólnotok nem tudom milyen hatalmakhoz, hogy legyenek veletek szemben engesztelékenyek S ne gördítsenek elétek akadályt, mikor régi hazátokba visszatértek.") Josephus Flavius jegyzi meg az esszeusokról: "halhatatlannak tartották a lelkeket abban a meggyőződésben, hogy az igaznak útja oda igen küzdelmes". Itt tehát a halhatatlanság útja a lélek számára vitássá van téve, amint Arnobius szerint a mágusok tanították.

- Az Apokalypsis Mos. 13. §-ában azt mondja Mihály arkangyal Sethnek, hogy vissza kell térnie atyjához, Ábrahámhoz, a paradicsomba, mert nemsokára betelik ennek életének mértéke: "Kiszállván annak lelke, készülj meglátni ennek rémítő útját". A lélekről szóló "Gyöngy" c. himnusz a Parthiából Egyiptomba és vissza vezető utat (= az égi otthonból a földi testiségbe), "veszedelmesnek és nehéznek" nevezi.

- A lélek kísérete. A léleknek tehát a másvilágra vezető útján kíséretre van szüksége. A Gathak szerint az igazak részére ez a kíséret az ő erényei, tettei, vagy vallása. Az új Aveszta szerint ez utóbbi szép leány alakjában jön vele szemben elébe. A későbbi parszi iratokban ennek megfelelőleg az istentelen lelkét megszemélyesített rossz vallása vezeti. Parallel helyek e felfogáshoz: Henoch. 91, 4: "Járjatok becsületességben és igazságosságban, fiaim és ez a jó úton fog benneteket vezetni s az igazságosság fog társnőtök lenni." Apoc. 14, 13: "Boldogok az Úrban elhunyt halottak attól fogva. Bizony, mondja a Szentlélek, hogy megnyugodhatnak fáradalmaiktól: mert cselekedeteik kísérve követik őket".
- Esra IV. 7, 35, "a cselekedet nyomon követ s a jutalom kilátásba helyeztetik s őrködik az igazság; de nem alszik az igazságtalanság''. - Ep. Barn. 4, 12: "A részre nem hajló Úr megítéli a világot. Ki ki mint cselekedett, oly elbánásban részesül. Ha igaz volt, igazságossága vezérli; ha gonosz, gonoszságának megtorlása előtte."- Tract. Sota f. 3b: Sámuel bar Nachmani rabbi mondotta Jonathan rabbi nevében: aki jócselekedetet gyakorolt ezen a világon, ez a másvilágon előtte halad, amint meg van írva Jes. 58, 8: "És előtted jár igazságod; aki ellenben bűnt követ el ezen a világon, azt körültekerődzi az és előtte jár az ítélet napján". Commod. Instr. I. 27. 14: " Trade te iam Christo, ut te benefacta sequantur" (-"add át magadat Krisztusnak, hogy jótettek kísérjenek"). - Lactanus VII. 27, 16: "intendamus ergo justitae, qua nos inseparabilis comes ad Deum sola perducet". ( "Fordítsuk tehát figyelmünket az igazságosságra, amely elválaszthatatlan kísérőként egyedül vezet majd el az Istenhez.") -Apoc. Pauli szerint a lélek mellett (úgy az igazé, mint az istentelené mellett) a testből való távozásakor ott állanak összes cselekedetei (éppúgy mint Bundehesh 30, 10 szerint mindenki látja az ítéletkor jó és gonosz cselekedeteit). "Nem tudod, hogy mikor valaki meghal, előtte sietnek tettei; az igazak is előtte, a gonoszok is előtte.." Az avesztai leány helyét a "Test. Abrak"c. munkában az igazaknak és istenteleneknek magát kétféle alakban mutató halálisten, Thanatos tölti be: "és lásd a jó illat szagát, kezdé a szót (Ábrahámhoz Thanatos), és a világosság fényét". Ábrahám kérdi tőle, hogy mindenkinek ily szép külső alakban jelenik-é meg? Az így felel: "Nem, uram, Ábrahám; mert a te igazságod és a te Isten iránti szeretetednek mérhetetlen tengere lett koszorúvá az én fejemen és ifjú erőben, mélységes szelíden és megnyerően az igazakhoz megyek; de a bűnösökhöz igen rút alakban s nagy haraggal, vad és engesztelhetetlen tekintettel". Figyelemre méltó itt azon elképzelésnek a találkozása az Aveszta szavaival, hogy az igazak erénye a halálnak fején koszorúvá lett. Az Aveszta kifejezése ez: "engem, a kellemest, még kellemesebbé tettél, engem, a szépet, még szebbé..." stb. Mani tana a lélek kíséretéről a Fihrist al'ulum szerint a következő: "Ha elérkezik az igaznak halála, az ősember egy fényben sugárzó istent küld hozzá a "vezető bölcs" alakjában s ennek kíséretében három további istent, valamint velük az élet vizeskelyhét, a ruhát, a fejköteléket, a koronát és a fénykoszorút. Egyúttal velük jön az a szűz, aki ezen igaznak lelkéhez hasonló. Azonban megjelenik neki a kapzsiság és a gyönyör ördöge is és más ördögök. Mikor az igaz meglátja őket, akkor azokat az isteneket hívja segítségül, akik a vezető bölcsnek alakját viselik, valamint a többi három istent. Ezek közelednek hozzá és mihelyt az ördögök meglátják őket, menekülve hátat fordítanak. Akkor amazok kezükbe veszik az igazat, felékesítik a koronával, a koszorúval és ruhával, kezébe adják a vizeskelyhet és felszállnak vele a dicsőítés oszlopára, föl a holdégbe, az ősemberhez, Nahnaha-hoz, az élők anyjához, addig a helyig, amelyen kezdetben a fényparadicsomban volt". A parszizmusban mint határozott nevekkel fixirozott lélekvezetőket találjuk főként: Sraosha-t, Mithrat és Vohu Mano-t (azonkívül a tüzet, a levegő géniuszait és a győzelemét) Sraosha vezeti a lelket a Cinvat hídjához. Az igaz halála utáni három éjen át áldozatot mutatnak be neki, hogy a lelket másvilági útján oltalmazza a démonok támadásai ellen. Rashnuval és Mithrával együtt a holtak bírája. Mithra a passzi iratokban nem jelenik meg kifejezetten mint lélekvezető, hanem csak a holtak bírájának természetesen rokon szerepében. Ellenben Cumont idézi Julianus császár egyes nyilatkozatait, melyek szerint Mithrát a későbbi időben mint lélekvezetőt tisztelték. Vohu Mano a harmadik lélekvezetőnek neve a nagy Bundehesban: "az, aki bevezet". Holtak bírájának van nevezve: Dad. 33, I1.

-A három megnevezett parszi lélekvezetőnek a zsidóságban és kereszténységben megfelelnek: Krisztus, Mihály és Gábor. A Messiás már Salamon énekeiben megjelenik, mint lélekvatató. A Csel. 5, 31-bon: "ezt (Jézus) az Isten vezetővé és megváltóvá magasztalta" Különösen a zsidókhoz írt levél beszél szívesen Krisztusról, mint lélekvezetőről. A parszizmus azon nézete, mely szerint a lelket a jó cselekedetek vezetik égi kijelölt helyére, nem volt idegen az Újtestamentum előtt sem és ez a képzet a régebbi zsidó felfogásból nőtt ki. Azonos úgy a parszizmusban, mint a zsidóságban és a kereszténységben az a meggyőződés, hogy a lélekvezetőkre szükség van.

- Küzdelem a lélekért. A parszi források azokról a küzdelmekről is tudósítanak, melyeket a lélekkísérőnek a lélekért vívniok kell. Judás lev. 9-ben Mihály arkangyal vitázik a sátánnal Mózes holttestéért. Ez az adat egy előttünk ismeretlen haggadán alapul, amely az "Assumptio Mosis"-ban volt. Hasonlót találunk a Midr. Rabba Deut.-ban. További érdekes párhuzamokat ad James. Ezenkívül említendő itt a kopt nyelvből fordított "József, az ácsnak élete" c. mű néhány fejezete.

- A léleknek feladott kérdések. A paradicsom bejáratánál kérdéseket intéznek a lélekhez a parszi vallás szerint is, zsidó szerint is. A gnostikusoknál az arkhonok kérdezik a lelket. Részvevő, vagy kíváncsi kérdezésről a rabbik szólnak. A mohamedán eschatologiában Munkar és Nakir angyalok a kérdezők.

- A lélek megmérése. Ez is avesztai gondolata Parallel helyeket ehhez igen számosat találunk úgy az ó-, mint az újtestamentumban valamint a talmudi irodalomban. A manda vallásban a mérleget Abatur kezeli. A mohamedán vallásban sem hiányzik a mérleg képe.

- A Középsők. Akiknek jó és rossz cselekedetei egyensúlyban vannak, azok a parszizmus szerint sem az alvilágba nem hullanak alá, sem a paradicsomba nem jutnak fel, hanem a "középhely"-en maradnak. Párhuzam ehhez is igen számos található.

- A fölös jótettek kincse. Az a felfogás, hogy a fölös jótettek kincséből a jobb lelkek annyit kapnak jócselekedeteikhez, hogy a mennybe juthatnak, megtalálható úgy a későbbi zsidóságnál, mint a kereszténységnél és a parszizmusban is. A könyörületességnek döntő jelentősége. -Amint az Avesztában, úgy a zsidóságnál és kereszténységnél is az ember jövendő sorsa jelentékeny mértékben attól függ, hogy életében gyakorolt-é könyörületességet.

- A végállomások. Helyesen hasonlította Söderblom a Zsolt. 22, 4-et a "dalok, az énekek házához (= Garo-nmana). Itt emlékezhetünk a "Gyöngy" 89. és 103. versének ezen kifejezésére is: "Az üdvözlés és hódolás kapuja". Ezen fogalomra vonatkozó számos kifejezés található különösen az őskeresztény irodalomban.

- Az Istentelenek lelkei megkötözve mennek. Az istentelenek lelkeit Vizareshu dämon megkötözve vezeti, a Fargard 30.§-a szerint a szép leány a sötétségbe vonja be őket. A Talmudban ez áll: "A gonosztevők lelkei megkötözve mennek". Ez a képzet megtalálható az iszlámban is.

- A mennyei ruhák. A jámborok lelkeit a paradicsomba lépésükkor mennyei ruhába öltöztetik.

- A mennyei jóillatok. A jámbor lelke a halál utáni harmadik éjszakán jóillatú növények közé kerül és saját vallását igen jószagú déli szélben jövő szép leány alakjában látja maga felé közeledni. A zsidó és keresztény vallási képes beszédben is szívesen hasonlíttatik az ember jó cselekedete virághoz és jóillathoz.

- A mennyei eledelek. Az Aveszta szerint a boldogok eledelei a haurvatat- és ameratat-on kívül: a zaremaya-vaj, az Azi tehén adományai, `Vohu Mano zsírja, tej és méz. Hasonlítsuk ezzel össze a Slav Henoch tej-, méz-, olaj- és borforrásait, továbbá más helyeket az e tárgyra vonatkoztatható irodalomból.

- A világ végsorsa (vagy a tulajdonképpeni értelemben nett eschatologia) A feltámadást, utolsó ítéletet és a világ végét illető parszi váradalmakra vonatkozólag egyrészről a Bundehesh, az Aveszta és a Gathak adatai állnak rendelkezésünkre, másrészről az említett eschatologiai fogalmakra vonatkozólag a zsidó és keresztény irodalom is bőséges felvilágosítással szolgálnak. Így pl. a világvégének kiszámítására nézve.

- Az előjelek. A világvégi katasztrófa és Soshyans megjelenését mindenféle jel hirdeti a természetben és az emberi világban. Ennek a zsidó apokaliptikusoknál a "dolores Messiae" kifejezéssel jelölt fogalomcsoport felel meg. A bőséges idevonatkozó irodalom számos rokonvonást mutat e tekintetben is az avesztai és zsidó, valamint a keresztény eschatologia között. A Bundehesh egy rövid megjegyzésén kívül adatok találhatók Plutarchosnál és a Bahmari-Yastban. Egyes adatokat vehetünk keresztény íróknak a Pseudohystaspes-féle Apokalypsis tartalmáról szóló célzásaiból. Lactantiusl szerint Hystaspes Apokalypsisében "ezen utolsó korszak bajai" (="iniquitas saeculi huius extremi") voltak megírva. A Bahm.-Yt. II 30 szerint az 1000. tél hamaros bekövetkeztét a családban történő szakadások jelentik be. Ezekhez járulnak véres háborúk. Figyelemreméltó, hogy úgy a Bahm.-Yt., mint a keresztény apokaliptika a hittől való elpártolásra történő csábításról beszél. A Bahm.-Yt. II.42. szerint esőhiány várható. A zsidó-keresztény apokaliptika ideváló párhuzamait Boussetnél találhatjuk meg. Plutarchos szerint a gonosz szellem vesztének oka az önmaga által támasztott pestis és éhség lesz. A nap mindinkább láthatatlan lesz. Hushedar égi előfutár 10 napra megállítja a napot. Hasonlítsuk össze ezzel az Antikrisztus csodáját és különösen Sib III. 64-et: "És (t. i. Beliar) felállítja a hegyek magasságát, megállítja a tengert, a tüzes Helisot( napot) és a nagy fényes holdat".

- Az Üdvözítő.
A parszizmus tana szerint Zarathustra magvából, szűztől születik, mint a Krisztus Dávid magvából és szűztől. Amint azonban Zarathustra magva a Kansu tóból jön találunk zsidó hagyományt is, amely azt jegyzi fel, hogy a Messiás a tengerből merül fel. Mindkét üdvözítő születésére lét alaptétel állapítható meg.

1. Az üdvözítő ősének a múlt legmagasztosabb géniuszának kell lennie (Zarathustra - Dávid);
2. Természetfölötti úton kell származnia.

További analógia az, hogy amint Zarathustra magvát hosszú ideig rejtve tartja Isten, a zsidó apokaliptika szerint ugyanezt cselekszi Isten a Messiással. A Pseudohystaspes-féle apokalipszis bizonyítja, hogy a későbbi időben igenis volt direkt érintkezés a messiási ideák terén a passzizmus és a zsidóság, illetve a kereszténység között. A hystaspesi iratok tendenciáját e kifejezéssel lehet jellemezni: "zsidó propaganda pogány álarcban" mely kísérlet "a mazda vallás és a kereszténység közötti kiengesztelődésre". A Hystaspes- féle jövendölések adatai, Apocryphum Pauli: "Vegyétek elő a hellén könyveket, tanulmányozzátok a Sibyllát, mily világosan szól az egy istenről s az elkövetkező jövendőről s kezetekbe vévén Hystaspest, olvassátok s azt találjátok, hogy istennek fia sokkal messzefénylőbbnek és világosabban van leírva, mint a Krisztussal szemben harcba szállók előtt az őt s az ő nevét hordozókat, az ő benne hívőket, az ő türelmességét, az ő jelenlétét gyűlölő sok-sok király". Lactantius: "Hystaspes, aki a médek régi királya volt, is jegyzett fel az utókor számára jövendőmondó gyermekről szóló magyarázatként egy csodálatos álmot, hogy sokkal előbb megjövendöltetett a római birodalom és névnek a földkerekségéről való eltörlése, mintsem a trójai nemzetet alapították". Továbbá: "Hystaspes ugyanis, akit fentebb megneveztem, miután leírja ennek az utolsó kornak a bajait, azt mondja, hogy igazak és jámborok a gonoszoktól elválasztatván sírás és sóhajtozás között tárják kezeiket az ég felé s könyörögnek Jupiterhez oltalomért; Jupiter letekintve a földre, meghallgatja az emberek kérő szavát s elpusztítja az istenteleneket. Ez mind igaz, kivéve azt az egyet, hogy Jupiterről mondja, hogy megcselekszi azt, amit isten fog megcselekedni. Viszont a démonok csalása folytán oroztatott el az (a helye az iratnak) is, hogy akkor az atya elküldi az Istennek fiát, hogy az megsemmisítvén az összes gonoszokat s eltörölvén minden bajt, az igazakat megszabadítsa". A Kr. u. V század egy névtelen írója azt mondja, hogy a perzsák vagy chaldeusok egyik királya, névszerint Hystaspes, szerfölött való jámborságáért, isteni titkok kinyilatkoztatását nyerte "a megváltó emberré-lételéről". Zarathustra jövendöléseire vonatkozólag a következő helyek hozhatók fel: Pseudochrysostornus, Opus imperfectum in Matthaeum Tartalma a következő: Egy tengerentúli messze keleti népnél elterjedt, Sethről szóló iratban volt szó a (Máté 2. részében említett) csillag megjelenéséről és arról, hogy ajándékokkal kell azt tisztelni. Tizenkét kiválasztott férfi (mágus) várta a csillagot. Minden évben, aratás után felmentek az ő nyelvükön Mons Victorialisnak nevezett hegyre s ott három napon át, megmosakodva imádkoztak és dicsérték az Istent. Így cselekedtek az utánuk helyükbe lépett férfiak is sok nemzedéken át, míg végre megjelent előttük a csillag a hegy fölött, fénykoronás gyermek alakjában. A csillag parancsára Judeába mennek. Visszatérésük után még buzgóbban szolgálják Istent és mikor Jézus mennybemenetele után Tamás apostol országukba ment, csatlakoztak hozzá, megkeresztelkedtek és segítségére voltak igehirdetésében.

Salamon bosrai metropolita "Méh" c. munkájában hasonlóképpen olvashatunk egy Zarathustrának tulajdonított Hystaspes-féle jövendölést, melynek tartalma röviden a következő "A Horin Glosa nevű forrásnál Zarathustra megjövendöli Custasp királynak és két főemberének, hogy az idők végén szűztől fog születni a Megváltó, aki a mindenséget teremtő Ige által fogantatik. Az ő (t. i. Zarathustra) családjából fog származni, csillag jelenik meg az égen születésekor s hódoló követséget küldjenek hozzá áldozatokkal. Ó és a Megváltó egy." Kuhn szerint e két tudósítás csak a Soahyansra vonatkozó iráni hagyomány által magyarázható meg. A Mons Victarialisban azonnal ráismerünk a Távol-keleten, a Kasava tó melletti Usidao hegyre, ahol Eredhat feredhri, a szűz, fürdés közben Zarathustra magvából méhébe fogadja a győzelmes Megváltót. A kisgyermek fénykoronája a Kavem hvareno, a királyi fenség, mely Saoshyans-szal egyesül, mikor ez 6 segítőjével a démonok legyőzésére és a feltámadás megindítására kivonul. A 6-os számnak csupán megkettőzése a tanítványok 12-es száma. Azok az egyéb helyek, ahol a Messiás születésének megjövendölése Zoroaster által van elgondolva, a következő:

1. Evangélium infantiae Salvatoris Arabicum 7. fej.: "Et factum est, cum natus esset dominus Jesus Bethlehemi Judae, tempore Herodis regis, ecce magi venerunt ex oriente Hierosolyman, quemadmodum praedixerat Zeradust." ("És történt, hogy mikor az Ur Jézus Júdea Betlehemében, Herodes király idejében megszületett, íme mágusok érkeztek Keletről Jeruzsálembe, amint megjövendölte vala Zeradust")

2. Gregorius Abu'l-Farag, Historia Compendiosa dynaistiarum: (Zoroaster) "tanítást adott a perzsáknak a Messiás megjelenéséről és megparancsolta nekik, hogy áldozatot; hozzanak neki. Azt is kinyilatkoztatta nekik, hagy az idők folyamán egy szűz egy gyermeket fogad méhébe anélkül, hogy férfi érintette volna. És ennek születésekor egy csillag fog megjelenni, amely nappal is ragyog s a közepében egy szűz képét látják az emberek. Ti azonban, fiaim, minden nemzetet megelőzve fogjátok megjelenését észrevenni. És ha a csillagot látjátok, menjetek oda, ahova vezetni fog benneteket és imádjátok a megszületettet és vigyétek el neki ajándékaitokat, mert ő az az Ige, melyet az ég teremtett meg''. Soshyans előfutárai, illetőleg kísérői: Hushedar és Hushedar-mah. A zsidóságban, illetőleg kereszténységben: Henoch, Mózes, Elias, Jeremias és keresztelő János. Az előfutárok ideájával rokon a kísérőké.

Feltámadás.
Az iráni eschatologiának lényeges részét képezi a feltámadási reménység. Erre bizonyítékok a Yastokban és a Bundeheshben maradtak fenn. Éppúgy megvan ez a reménység a zsidóságban is.' " A parszizmus szerint Soshyans és társai teendője a feltámadást előidézni. Erre több helyen van célzás. A zsidó-keresztény vélemény szerint általában a feltámasztás nem a Messiás dolga, hanem Istené. De nem hiányzanak kivételek sem:

1. Azokban a napokban a föld azokat, akik benne összegyűltek, visszaadja és a Seol is visszaadja, amit befogadott s a pokol kiadja, amivel tartozik.
2. Ő az igazakat és szenteket kiválasztja közölök, mert az ő megváltásuknak napja közel van.
3. A kiválasztott azon a napon az én trónomra ül. Ez utóbbi két mondatban Krisztusról van szó.

A thessalonikabeliekhez írott levélben olvassuk: "ha tehát hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, úgy kelti életre az Isten is vele együtt a Jézus által megholtakat". Hasonlóképpen: "a Krisztusban mindenek megeleveníttetnek". Ellenben a halottak feltámasztását világosan a Messiásnak tulajdonítja a következő hely: "És ekkor a szent fejedelem az egész föld kormánypálcáját, bírni fogja minden időkre, a megsemmisülteket felébresztvén". A parszik azon elképzelésének, hogy a feltámasztásban Soshyans társai is részt vesznek, felel meg, Talmudban az, hogy az igazak ébresztik fel a holtakat, más helyen pedig a felkent. A feltámadás lehetőségét egészen hasonló okokkal bizonyítja a Bundehesh, mint Pál, a rabbik, a feltámadást tagadó gnosztikusokkal szemben a keresztény apologéták és a Korán. Plutarchos (ill. Theopompos) ezen kifejezése: végül Hades (=az alvilág) üres marad, az iráni feltámadás hitről szóló tudósítást tartalmazhatja és akkor ebben a feltámadási gondolatnak egy oly kifejezésmódját bírjuk, melyhez a zsidó irodalom pontos analógiát szolgáltat: "A föld ismét visszaadja akik benne nyugosznak, a por elbocsátja, akik benne alusznak, a kamrák visszaadják a lelkeket, amelyeket rájuk bíztak." Megnyílnak az éléstárak, melyekben az igazak (meghatározott) száma őriztetett és ők ki fognak menni és a sok lélek egyszerre, mint egy csapat, egyértelmű, napvilágra jő"

A Bundehesh szerint az emberi test helyreállításakor ugyanazon elemekből vétetnek, amelyekből eredetileg származtak. Ehhez hasonlít a Slav. Henoch felírása.

Minden ember ott támad fel ahol meghalt. A Bundehesh szerint az emberek meghatározott sorrendben támadnak fel. A feltámadás bizonyos időt vesz igénybe. Megjegyzésre méltó, hogy az irániak váradalmai szerint nem csupán a mazda- hitűek fognak feltámadni, hanem minden ember, az emberiség. A zsidóság nézete e tekintetben nem olyan egységes. Itt van ugyan szó általános feltámadásról, de sok helyen bizonyos korlátozásról van szó A Bund 30, 9 szerint a rokonok felismerik egymást valamint a felnőttek és a fel nem nőttek különböző korúaknak támadnak fel. Hasonlót találunk a zsidóságnál is. A parszizmus szem előtt tartja a halottak sorsát s azokét is, akik megélik a feltámadást. E gondolatot megtaláljuk a kereszténységnél és a rabbik is A halál hatalma megszűnik. A halhatatlanság birtoklása a fehér haoma, s a Hadhayaos tehén zsírjának élvezése által történik Parallel gondolat ezzel igen nagy számmal található úgy a kereszténységnél és zsidóságnál is. A Hadhayaos tehén szerepét a kereszténységnél és zsidóságnál a Behemoth, ill. a Leviathan játssza. A jövendő életben nincs többé sem rothadás, sem romlás. A feltámadás utáni nemi érintkezés a parszizmusban megvan, de gyermeknemzés nélkül A zsidóságnál, ill. kereszténységnél erre nézve megoszlik a felfogás. A feltámadás után az ember legelső teendője az Istent és az angyalokat dicsőíteni.

-Végítélet és világégés. A világítélet ideájával már a Gathakban találkozunk, a későbbi Avesztában ismét felbukkan, a Bundeheshben pedig egészen részletesen van leírva. A Bibliában az ótestamentumi próféciák összes írásain végigvonul az ítéletre vonatkozó jövendölés és különösen a száműzetés után mind nagyobb helyet foglal el. A speciális, csak Izrael fölötti ítélet gondolata régibb, mint az egész világ fölöttié s ez utóbbit csak a száműzetés után lehet kimutatni. " A feltámadott jók és gonoszok külsejének eltérésére vonatkozó felfogás is hasonló az Avesztában, a zsidóknál s a kereszténységnél. Az ítéletkor mindenki látni fogja jó és gonosz tetteit. Az ítéletkor a közeli hozzátartozóknak el kell válniuk egymástól. Az az avesztai gondolat, hogy az a jó, aki az istentelent az életben nem oktatta, ítéletkor megszégyeníttetik, teljesen megfelel a Bibliában több helyen megtalálható nézetnek. A Bundehesh szerint ítéletkor a gonoszok 3 napos pokolbéli testi büntetésben részesülnek. Ezt megtaláljuk az egyházatyáknál és rabbinusnál is. A gonoszok büntetése az által van szigorítva, hogy közben látják a jók boldogságát. Általában elterjedt gondolat az, hogy a jók és gonoszok a másvilágon a másvilágon látják egymást.

A pokolbéli büntetések festésénél sokkal fontosabb a Bundehesh szerzője előtt a hömpölygő tűzár leírása.

A zsidó és keresztény escahatologiában rendkívül számos paralell helyet találni ehhez.

- Küzdelem a szellemvilágban. Az eschatologiai dráma színhelye azonban az ég is. Az apokalyptikának ezen a téren is számos parallel vonása van a parszi és zsidó, ill. keresztény felfogásban.

- Ángra Mainyus és a kígyó legyőzése és megsemmisítése. A szellemek küzdelmének eredménye ez. A gonosz legyőzését kétféleképpen találjuk leírva: vagy eltűnik, vagy megsemmisül A zsidóságnál, ill. kereszténységnél is kétféle a nézet az istenellenes hatalmak végéről

- A világ megújulása. A világdrámának záró cselekményét az ég és föld megújulása képezi. A passzizmus jövendő váradalmainak jellemző vonása, hogy az új földön nem lesz többé hegy. A zsidó-keresztény apokalyptikához tartozik, hogy a föld felületéről el kell tűnnie a hegyeknek, halmoknak.

Más helyeken nem a zsidók speciális visszatérését, hanem általában a közlekedés megkönnyítését az új emberiség számára és egy egységes, szociál-kommunisztikus jövő államnak a helyreállítását tartják szem előtt s úgy tudják, hogy a föld színéről nemcsak a hegyek, halmok, hanem a falak és korlátok is eltávolíttatnak. A Bundehesh és Plutarchos szerint az új világban az embereknek nincs szükségük többé táplálékra. Ehhez parallel Philo nyilatkozata és a nagy Rabnak a jövendő, örök életről való rajza. Speciális iráni gondolat kifejezés az, hogy az embereknek nem lesz árnyékuk. Itt sincs hiány zsidó-keresztény parallelekben A világ megtisztulásánál és megújulásánál közreműködik Ahriman is.

Gondolatpárhuzam található a zsidóságnál, ill. a Talmudban is ehhez.

- Az eschatologiailag feldíszített paradicsom-monda.
A parszizmus, valamint a zsidóság eschatologiai gondolatköre ezen alaptételt követik: "a vég olyan, mint a kezdet". Egyik vallás sincs megelégedve a jövendőnek lehető ideális színekkel való ecsetelésével, hanem szüksége van garanciára is arra nézve, hogy az meg is valósul. Ezt azáltal teremti meg, hogy feltételezi, hogy az emberiség ideális állapota valaha valóság volt, sőt, hogy valahol él egy csoport jámbor, amely csoport az emberiség részére a jövendőtől elvárt életet éli. Ily természetű hagyományok találhatók a parszik Yima mondáiban. Az idevágó zsidó-keresztény parallelek főképpen a Sibyllák II. és III. könyvében, Commodianusnál, a "Narratio Zosimi"-ben és a "Certamen Apostolorum" c. írásokban találhatók. AYima-monda meséli, hogy Yima Khshaeta, a jó pásztor és a valaha is született halandók legdicsőségesebbike, kinek tekintete nap volt, uralkodása alatt nyájat, embert a haláltól, éhségtől és szomjúságtól, a vizeket és növényeket a szárazságtól megszabadította s a táplálékot kimeríthetetlenné tette, úgy, hogy alatta sem hideg, sem forróság, sem öregség, sem halál, sem a daevák által teremtett irigység nem volt. Apa és fiú 15 éves korban jártak büszkén. Ez a boldog állapot 1000 évig tartott. Yima birodalma általában a múlté. Ellenben a következő két monda oly életet fest, amely mindenesetre szintén az ősidőben vette kezdetét, azonban benyúlik a jelenbe s az író elgondolása szerint kapcsolódó pontot képez az emberiség eljövendő, általános megújulásához. Ahura Mazda parancsára Yima egy "Var"-at építtetett, amelyben a növények, állatok és emberek a földre szakadó borzasztó tél és vészes következményei ellen oltalmat találnak. A sokszorosan átdolgozott elbeszélés további menetében a "Var" mégis paradicsommá változik, amelyben Yima uralma alatt az emberek ideális életet élnek. Végül meg van jegyezve, hogy a Karshiptan madár a "Var" lakóinak meghozza a vallást és hogy uruk világi dolgokban Urvatat nara, szellemi dolgokban pedig Zarathustra. Az "Airyanem vaejo" országának megrajzolásából hasonló színek csillannak e két mondához a Minokher. 44, 24 s köv.-ben. A zsidó-keresztény parallelek ezen mondákhoz egész sorozatot. képeznek.

I. Yima birodalmában nincs:
a) halál;
b) éhség és szomjúság;
c) hideg és forróság;
d) kor;
e) apa és fiú 15 éves;
f) Yima birodalma 1000 évig tart.

II. "Var"-ban nincs:
a) testi hiba;
b) erkölcsi hiány;
c) a "Var" maga világítsz
d) a "Var" lakói előtt 1 év annyi, mint egy nap;
e) minden 40 évben minden egyes emberpártól egy új támad

III. "Airyanem vaejo"-ban:
a) az emberek 300 évig élnek;
b) kevés éhség és szomjúság van;
c) nincs mohóság;
d) nincs hazugság;
e) nincs halottsiratás
f) minden 40 évben születik egy gyermek;
g) az emberek teljesen a törvény szerint élnek;
h) végül mégis meghalnak.