Az első szkítáktól, azoktól a vallásos lelkületűektől és mocsoktalan jelleműektől az idegen vétkekkel való megfertőződés következtében eltávolodtak az időközben élő szkíták addig a korig, amelyben a szkíták a magyar név alatt váltak ismeretesekké és Pannóniába kezdtek örök, állandó hazát alakítani. Akkor ugyanis, miként ha a tűztől eltávolítjuk a vizet, magától visszatér eredeti hűvösségéhez, éppúgy tértek vissza ők, elválva az ősi barbároktól és a keresztényekkel való érintkezést kezdve gyakorolni, őseredeti erkölcsi romlatlanságukhoz. Hallgassuk meg Baroniust: "Végre Krisztus igája alá kerülve, istenfélőkké, szelídekké, emberségesekké, jóindulatúakká, szerényekké és minden tekintetben szentéletűekké váltak és oly királyok emelkedtek ki közülük, akik a keresztény vallásnak ékességére és díszére váltak"
Hatásosabban szól e nemzetről II. Pius, a keresztény hit legfőbb papja: "miután a termékeny Pannóniát, Európa minden, a művelt életre szükséges dolgokkal ellátott e részét virágzó birodalom megalkotásával magáévá tette, az, aki a hitet rettentő kegyetlenséggel üldözte volt, végezetre, őseink emlékezete szerint a hitünk pajzsa, vallásunk kőbástyája nevet érdemelte ki".
Végre hozzáfűzünk. valamit a szkíták régi vallásáról. Hát az első időkben, míg még az Araxes mögött, az özönvíz felszáradása után "Scythia Saga", vagyis "Sacerdotalis" és "Sacra"-ban éltek, az egy igaz Istennek áldoztak. Majd pedig, miután Noé utódai a botor esztelenséggel kezdett toronyépítés következtében a nyelvzavarodást és rendetlen zűrzavart szenvedték, lassanként az egy igaz Istennek nem ismerése is felszínre jutott s halhatatlan istenek helyett halandó embereket, végül vadállatokat és értelmetlen teremtményeket is kezdtek imádni. Minden bizonnyal Ninus, mint a legelső bálványimádó, Babilonban elrendelte atyjának, Nimródnak vagy Bel Juppiternek istenként való tisztelését, amit megtalálunk az íróknál. Az egyiptomiak meg (és ezt Josephus Flavius veti szemünkre) Juppiter Hammon után, aki Cham volt, a krokodilusnak hajtottak térdet.
Ugyanez történt idők folyamán a szkítákkal is, hogy t. i. ősszülötte hazájukból, az Araxes mellékéről gyarmatonként szétszóródva, hamis isteneket imádó népekkel, éspedig főként görögökkel, a sokisten-mesék kitalálóival jutottak közvetlen szomszédságba és érintkezésbe s keveredtek velük. Ezért ír így Herodotos: A szkíták az istenek közül csupán ezeket imádják: mindenekelőtt Vestát, azután Juppitert és Tellust, akit Juppiter feleségének hisznek. Ezek után Apollót, Venus Uraniát és Marxot meg Herculest. Ezeket az (európai) szkíták mindnyájan isteneknek tartják. De azok, akiket királyi szkítáknak hívnak, Neptunusnak is áldoznak. Szoborképmások és oltárok, meg szentélyek készítését nem tartják szükségesnek, kivéve Marsot. Mars képmása vaskard. Ennek hoznak évenként úgy más barom, mint lóáldozatot és inkább ezen kardnak, mint a többi isteneknek". Így ír Herodotos az ő korában, t. i. Kr. e. 403 körül a Fekete-tenger mellékén lakó szkítákról. S valóban, hogy nemcsak az európai, hanem az ázsiai szkíták is Mars képmását, vagyis a kardot imádták régtől fogva, ezt könnyen átláthatjuk. Az Attilánál követségben járt Priscos Rhetor jegyzi ugyanis fel, hogy ez a Mars-képmás sokkal azelőtt az európai Szkítiában elveszett s hogy a végzet következtében akkor találták meg s vitték Attilához. Ennek, mintegy égből küldött szent pajzsnak révén kezdett nagy reménységet táplálni Attila, hogy általában Európa legyőzője lesz, ő, aki népével, amelynek feje volt, kétségtelenül ázsiai Szkítiából jött ki.
Thuróczi is és kortársa, Bonfini is feljegyzik és ezek nyomán Verbőczi, a "Jus Hungaricum" összeállítója is, hogy a mi (magyaroknak nevezett) s a VIII. század közepe táján már harmadszor Európába jött szkítáinknál is megvolt még ilyen Mars-képmás köteles tisztelete. Mikor ugyanis a nemzet egészét, hogy meghallgassa a hivatalos véleményt, vagy véleménykérést, vérrel behintett kardot szoktak leszúrni a tábor közepébe, majd azután így kiáltott a híradó: "Isten és a köz szavára hallgassatok, ezen helyre gyűljetek össze!" Ezen kard, mint Mars képmása iránti tisztelet tehát Attila hunjai után úgy a magyaroknak nevezett hunoknál, mint az abaroknak mondott hunoknál, akik az Attila hunjai és a magyarok közötti korban éltek, vallási szokás volt. Mikor ugyanis a chagan, az abarok királya szóbeli szerződést akart kötni a rómaiakkal, hazai szertartás szerint kardra tett esküt: "Kivonva és magasra emelve kardját (mondja a Menander Protector), magára és az abarok nemzetére szörnyű átkot mondott, ha valami rosszat főzne ki a rómaiakkal szemben".
.. IV Béla korában megtalálták (a magyarokat) a Volga torkolatán túl. A Káspi-tengeren túli kelet szerte, tatárokkal keveredve tartózkodnak. és a halál árnyékában ülnek.
Azonban, miután elhomályosodott és teljességgel kialakult a szkítáknál az őseredeti, dicséretes és tiszta istenismeret, kificamodott az erkölcsi egyenesség, melyekben eredetüktől fogva kitűntek, annál inkább és mindenekelőtt féltékenyen megőrizték az igaz, mély barátság jogszokásait. Erre vonatkozólag írja Procopius: "Közöttük a tehetősebbeknek egész húszig való barátjuk van, vagy több is, ha hozzájuthat. Ezek állandó vendégei s velük közös pénze is, hatalma is".
Végül most már jegyezzünk fel valamit az utókor számára a szkíták természetéről (természetes tehetségéről) is. Csak a nagyon idegen nem ismeri s tudja, hogy a mai magyarok, mint a szkíták sarjadékai, igen tehetségesek. Barclaius mondja rólunk: "A magyar nemeseknek (amint ez természetes is) szelleme magasztosabb, tekintete fennköltebb s gondolkodása nemeslelkűségre termett, taglejtése s fellépése nyájas méltóságra való; okos tanácsban igen gazdagok". Erre nézve tanulmányozni kell az én Rómában kiadott "Vindicatio Litterarum Hungariae"(A magyar tudomány védelme) c. könyvemet. Azonban, hogy a hunokból, akiktől a magyarok származtak, sem hiányzott az erős szellemi tehetség, erre nézve az a bizonyíték, amit Stephanus Károly Attila festése közben Priscos Rhetor, Jordanes és más írók alapján mond magasztalólag "Bátor és eszes férfiú, kinek észjárása éles és körültekintő, lelki nagysága óriás, elgondolása mélységes". Ellenben a régi szkíták természetes tehetségétől sem vonandó meg a legfényesebb dicséret. Láttuk, milyen haditaktikával győzték le Cyrust, Dariust és Perosust; tapasztaltuk, milyen szellemes allegóriában burkoltsággal játszották ki magát Dariust, mily választékos és finom szavakban szóltak Sándorhoz.
Ezért írja Curtius: "A szkíták észjárása nem faragatlan és csiszolatlan, mint a többi barbároké". Éppen erre vonatkoznak Herodotos e szavai: "Pontus Euxinus mellékén a legtudatlanabb nemzetek vannak, kivéve a szkítákat. Mert a Pontuson belőliek közül egy nemzetnek sem tudunk semmi bölcsességre mutató dolgát felhozni, sem tudósnak ismert férfiát nem ismerünk, kivéve a szkíta nemzetet és Anacharsist". Minden bizonnyal Anacharsisnak, a szkíta filozófusnak "csodálatos bölcsességét" feltűnően magasztalja Cicero is. Nem alaptalanul bizonyítja Ephorus is, hogy "tökéletes önmérsékletéért és bölcs gondolkodásáért számították a hét bölcsek egyikének". Plinius tanúsága szerint képmására ezt az emlékmondást szokták írni: "Beszédben, evésben mértékletesek legyünk, szégyenletes dolgoktól tartózkodjunk". A fazekas korong feltalálója mezítláb járt, a földön hált, az éhséget hívta kenyér mellé valójának. Solonhoz, a törvényhozóhoz intézett szavaiban a fejedelmek és államok törvényeit pókhálóhoz hasonlította, mint amelyek megfogják és kötik ugyan a legyeket és a csiribiri népséget, ellenben a hatalmasabbak büntetlenül tépik szét. Mikor megkérdezték, hogy a részegeskedéstől mi úton-módon szokta meg elfordulni, azt felelte, hogy rágondol a részegek esztelen hadonászásaira és nevetséges mozdulataira.
Csodálom, hogy ezek között Stephanus Károly, mikor azt vitatja, hogy a régi szkíták között csak ez az egyetlen volt tudományosan képzett és ezért szokták mondani (közmondásként) valamely művészetben ritka emberről: "Amacharsis a szkíták között", mintha az összes többi szkíták, Anacharsison kívül együgyűek és tanulatlanok lettek volna. Bizonyára Károly nem olvasta azokat, amiket kissé előbb Herodotosból és Curtiusból idéztünk a szkítákról. Nem olvasta Strabont Bochartnál:
"Nemcsak Anacharsis, hanem Abaris és más szkíták is becsülésben éltek a görögöknél". Valóban Aristoteles halála után Abaris (a szkíta filozófus) tanította az athénieket és szobrot érdemelt ki a főtéren. Róla számos író szól: mint Herodotus, Strabon, Sz. Gergely; a teológus (Epitaphium M. Babilii), Coelius, Laertius, Aristoteles Scholiastája, és maga a saját szavaira nem emlékező Stephanus Károly. Azonban Herodotos Zamolxis nevű szkíta filozófust is magasztalva emlegeti, akiről azt mondják, hogy a bölcselet tanulása céljából Pythagorasszal együtt elment Egyiptomba. Ezenkívül Toxaris szkíta filozófus Lucianus "Dialógus"-aiban a főszerepet játssza. A vígjátékíró Menander is a szkíták közé számítja magát. Az sem ellenkezik az igazsággal, hogy Cassianus, az egyházatyák híres összegyűjtője, Joannes Chrysostomus jeles tanítványa, szkíta volt. A szerzetes, szegény Dionysius, az "Aera Christiana" szerzője, a tudósok véleménye szerint ugyancsak szkíta fajtájú volt. Vegyük hozzá befejezésül toursi Mártont a bölcsességéről és szent életéről világhíres főpapot".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése