Ismeretes dolog, hogy mikor az északi tíz zsidó törzset, Izrael népét Kr. e. 722-ben Salmanassar, illetve Sargon asszír fogságba hurcolta, az asszírok királya Kuthából, Avából, Hamatból és Sefarvaimból idegen foglyokat; telepített át Palesztina teljesen lakatlanul maradt északi területeire. Az így áttelepített népcsoportok legértékesebbje a "Kutha"-beliek voltak, akik vezető szerephez jutottak Samária területén.
De kik voltak ezek a kuthaiak, Samária fővárosuk után samáriabelieknek elnevezve, a tulajdonképpeni samaritánusok?
Kutha városa a Tigris és Eufrátesz folyók közén feküdt, Bagdad táján alul. A terület szomszédos volt Médiával, ahonnan az asszír király fogságba hurcolta a lakosokat Kuthába. De mint jövevények, csak beilleszkedtek abba az ősbabilóniai gondolatvilágba és vallási környezetbe, melyben Kutha város helyi istene, a nagy Nimródnak is tisztelete tárgya, Nergal, az Alvilág-Ura; Ne-Uru-Gal, a nagy lakás Uraként tiszteltetett. Nergal a had, a háború istene is, akinek a hatalmas oroszlán és a Mars bolygó volt a jelképe, nem egyedüli uralkodója volt az Aralu-nak nevezett alvilágnak. Egész vezérkara és segítőhada volt, akik mind a Halál angyala, az Élet után következő Halálnak voltak alárendelve, ahol is a sötétségre kárhoztatott lelkek egyre lankadó türelemmel várták az ébredést jelző első kakasszót. Ezért a kakas is ott szerepel Nergal szimbólumai között. Egyébként Nergal istennek felesége is volt, Ereshkigal, vagy Allatu személyében. (Az indiai barolli-i úgynevezett hun templomoknál, ahova 1928-ban látogattam volt el, a hagyomány és márványfelirat szerint is 1008-ban volt az esküvője az itteni (bhainshrori) hun fejedelem fiának és az udaipuri akkori, istenektől leszármazó, szkíta eredetet valló maharana leányának, akinek a neve Allatu volt.)
Ez a földalatti világ, Allatu birodalma, a "Visszatérés nélküli országként volt az ókori vallásos irodalomban megnevezve. Ennek a földalatti nagy-nagy kiterjedésű várépületnek kapui nem vezettek kifelé. Könnyen lehetett oda bejutni, a kifelé próbálkozónak azonban "fel kellett hagynia minden reménnyel". Fény és napsugár nem kereste fel sohasem e tájat. Az alvilág itteni lakóinak por a táplálékuk és ételük agyag. Sötétségben ülnek ők, anélkül, hogy a napsugár valaha reájuk mosolyogna. Ruhájukon, ajtón, reteszen vastag porréteg tanyázik.
A Nergal isten alvilági útjáról szóló Nergal-Istar legendában az istenek éppen ünnepi lakomát ülnek a "fenséges égben" és felszólítják Ereshkigalt, az alvilág istennőjét, hogy követei által vitesse el nektár- és ambrozia részét. Ereshkigal követeként Nambar száll fel a magas égbe. Nergal, az istenek egyike, nem áll fel a "fenséges nővér" érkező követe előtt annak beléptekor. Ereshkigal ezért azt követeli, hogy az az isten, aki őt az ő vezérében megsértette, vitessék hozzá. Meg akarja büntetni. Nergal az alvilágba vonul. Ea 14 démont ad neki kísérőül, mint bajsegítőket.
Más idevonatkozó legenda szerint Nergal és Ereshkigal a hosszú tél halálos csendessége után újra találkozva kibékülnek, miért is új egyesülésük a tavasz jelképeként ünnepeltetett.
A Genesis II. 13. szerint Chus országán a (Susiána) az Araxes folyó haladt át. Viszont a kaukázusi szkíták régi országának egyik folyója szintén az Araxes volt. Herodotos szerint ez az arméniai araxesmenti terület volt a szkíták egyik őstelepülési helye.
Ahogy a cuth szóban a chald th a héberben "sin"-nek ejtetett ki - cuth helyett cush, kus-t mondva -, ugyanúgy használták e szó aequivalenséül a chut, avagy chuta alakban írott szóból a skut (schut), skutat (scuta),skutha (scutha), avagy szkíta (scytha) szót.
Egy roppant, gazdag mitológiával rendelkező gondolatkör volt az, amelybe a szóbanforgó kuthabeli nép itt, Babilonban jutott. Amennyiben a maguk vallásos meggyőződésével szemben mégis csak idegen volt; ez a vallási terület, úgy csak mint hatást hozhatták magukkal Samáriába e gondolatvilágot, ami mint jelentkező hatás megmutatkozik azon esetből is, hogy amikor lakatlan észak-palesztinai vidéken az elszaporodott oroszlánok jelentős pusztításokat, okoztak, ezt a Babilonban szerepelt Nergal isten haragjának tudták bc. Kihasználva a kuthaiak aggodalmát, ekkor kérték az ottrekedt zsidó földművesek azt az egy-két, zsidó papot; Babilonból, akiknek térítő munkája lehetett az az eredmény, hogy a Kuthából idetelepedett idegen nép elfogadta a zsidóságnak ekkori, még fejlődés állapotában talált valláselvét.
Delitzsch, Friedrich, Das Land ohne Heimhehr c. érdekes munkájában írja:
"Az Ótestamentum a Kir. II. 17-ben beszéli el, hogy Assur királya (Sargon) Izrael fiai helyébe, Samária városaiba babiloni és kuthai és más, mezopotámiai szíriai városbeli lakosokat telepített (24. v) és hogy ezek istenkultuszukat magukkal vitték oda (30. v) és az összes nemzedékeken keresztül szilárdul megtartották azt (41. v), a kuthaiak, a Babilontól nem messze fekvő Kutha város lakosai >Nergak nevű istenük kultuszát. Említi továbbá (Esdr. 4, 9 s köv), hogy amint már II. Sargon előtt IV. Tiglathpileser megcselekedte ezt - Asurbanipal (Asenappar) más népek mellett Erech és Babilonból való lakosokat is telepített Transeuphraitába, tehát pl. Galileába. Így magyarázódik meg, hogy a galileaiak Jézus korában és azontúl speciális babilóniai sajátságú dialektust beszéltek. Azon palesztinai vidékeken belül azonban a kuthaiak százalékának olyan túlnyomónak kellett lenni, hogy még a babilóniai talmudnak sincs más neve a samaritánusokra, mint: >kuthaiak<. Nos pedig, amint az ékiratok a bibliai feljegyzések megerősítéseként tanítják, a kuthai kultusz Nergalnak, az alvilág istenének tiszteletében állott és feleségében, Ereshkigal istennőében, aki a betegségek démonait odaküldi, ahova akarja, ezt az embert megkímélve, amazt meglátogatva. Kutha volt főhelye az alvilág ama hatalmaiban való hitnek, amelyek az embert minden kigondolható sokféleképpen támadták, károsították és megrontották és csak Ea isten s fia, Marduk szavának segítségével voltak megigézhetők s az emberből kiűzhetők. Semmi sem lehet természetesebb, minthogy a századokon keresztül Samáriában és a szomszédos területeken erősen gyökeret vert ideák Jézus, a názáreti galileus és galileai tanítványainak gondolatkörével és nézeteivel is közlődtek."
(Az Észak-palesztinai vallás és nyelvnek a Kutha fölötti északi babilóni várost, Transeuphratiába áttelepített lakosai által történt befolyásolhatására nézve v. ö. Delitzsch, Babel und Bibel, III. előadás, Stuttgart 1905, p. II., valamint: Mehr Licht, p. 51 s. köv.
Kingsmill, neves sinológus a kínai krónikák alapján igazi turániaknak a hiungnukat (hunokat) tartja, akiknek késő utódai a seljuk törökök, akikről azt tartják, hogy a turáni Frangrasyán (Afrasiáb) utódai.
"Frangrasyán (Afrasiáb) volt az őse és hőse (mondja Kingsmill) a >getá<-knak (massagetáknak), éppúgy, mint az Al-Duna-menti getáknak (dákoknak). Ezeknek a turániaknak semmi köze sem volt a mongolokhoz. A hiungnuk szőke nép voltak, mint mai napig is azok összes utódaik. Különböző források szerint legtöbb rokonuk és szomszédjuk is szőke volt. A Shi-ki kínai krónika is említést tesz a Yarkand és Baktria-beli emberek szakálldús arcáról és kék szeméről. A görögök mondják ugyanezt a fehérhunokról, megkülönböztetve őket az Ammianus említette hunoktól, akik feketék, bajusz és szakáll nélküli faj voltak.
Korabeli ábrázolásokból tudjuk, hogy a szkíták mindig mint szép, hosszúkás fejű, sűrű szakállú nép ábrázoltattak. A szkíták azonosak az ékírásokban említett ashguzai vagy ishguzaival. Az eredeti név skuza, skhuza kellett hogy legyen és a görögök (Sküthai) theta-val írták, mig az asszírok z-vet ejtették. Szkítia semmi egyéb, mint Cythae (mint pl. Cushan, Kushan helyett). Szkíta semmi egyéb, mint Getae, kapcsolatba hozva nevüket a Saka, azaz Caka-val. A hiungnuk ettől a szőke néptől származóknak vallják magukat, úgy, hogy teljes joggal mondhatjuk, hogy a hiungnuk szőke faj voltak, mint ahogy a mai napig is azok összes utódaik."
Migne francia nyelvű Hittudományi Enciklopédiájában a kuthaiak fajiságával kapcsolatban "Chus" címszó alatt a következő fontos megállapításokat találjuk: "Chus" Cham első fia és Nemrod atyja (Lenes. X. 8.). A keleti kutatók szerint Kanaán fia és Cham unokájának egy fia Habaschi vagy Haboschi volt, az abessyniaiak, vagy etiópiaiak atyja, akiket az Atyák fekete indusoknak hívtak.
A szent könyvek nem ismerik Chust, mint Kannán fiát, sem Chus fiát Habaschit, csak Chust, a Cham fiát, akinek fiai szerintük Saba, Hevila, Saberthe, Rhegina, Sabathea és Nemrod.
Arábia egy része, nevezetesen az, amelyet ma >boldog<-nak hívunk, régente Etiópia név alatt volt ismeretes.
A Szentírásban csak egy Chus nevű embert ismerünk, viszont több országot találunk ezen a néven.
A Vulgata és a Septuaginta s a többi fordítók, úgy a régiek, mint az újak, rendszeresen Aethiopiának fordítják Chust. De több helyre akadunk, ahol ezt a fordítást semmi esetre sem lehet alkalmazni.
Chus azt az országot jelöli, melyet az Araxes folyó öntöz (Lenes. II. 13.). Azok, akik e helyen Chust Aethiopiának fordították, okozták azt a tarthatatlan tévedést, hogy Gehon alatt a Nílust kell érteni. A Nílus nagyon távol van az Eufrátesztől és a Tigristől ahhoz, hogy azt lehessen mondani, hogy a Nílus is a földi paradicsomból ered, ahogyan az előbbiek. Mi azt hisszük, hogy Chus, amely a Gehon mellett terül el, nem más, mint a szkíták régi országa az Araxes mellett.
Herodotos I. 201. IV 11. mondja, hogy ezen népek első letelepülése az Araxes partján történt és akik átkeltek ezen a folyón a massagétáktól űzetve, a kimmerek országába húzódtak vissza.
Justinianus I. és II. a szkíták déli határául az Araxes és a Phasis folyót jelöli meg. Siciliai Diodorus azt írja, hogy a szkíták, akik az indiaiak szomszédai, előbb az Araxes mellett laktak s a sakák és a massagéták a szkíták különböző hajtásai.
Chutai és Cutha szavak, amelyekből a szkíta szót képezték, ugyanaz, mint Chus. A chaldeusok rendesen >thau<-val írják, de a héberek >sin<-nek ejtik. Az írásokban >Chat< mondanak >Chus< helyett.
A "Chutá"-ból lett a scytha szó. A chutaiak, akik Satuáriába mentek letelepedni, a médeknek a Kaspi-tenger partján elterülő országából valók voltak. A Chus névnek ezen ország környékén találjuk meg látható nyomait: quitiák, a cetheák, vagy coeteák, a cytheak, Cotatis városa, Cetemane, Cythanum, Cyta, Cytaia, Cethyaeum, Cethena.
Élt Susiánában egy nép, mely Chusii-nak nevezte magát és Susiána még ma is a Khusistan nevet viseli. Nem a Chus névből erednek ezek az elnevezések? Semmi sem természetesebb, mint erre gondolni.
Az a település, melynek Nemrod volt az atyja és amely később kusitává vált, nagyon könnyen lehet, hogy a Tigris folyó itt elterülő vidékén feküdt és a legvalószínűbb, hogy Susiánában volt. Josephus Flavius azt mondja, hogy az etiópiaiak maguk is és az egész Ázsia Chus néven nevezték őket.
Szent Jeromos is azt mondja, hogy a héberek Chus néven nevezték az etiópokat és a Septuaquinta sem nevezi másképpen.
Jeremiás (XIII. 23.) azt mondja: ahogy a chusok (vagy etiópiaiak) nem változtathatják meg bőrük színét, így a zsidók sem tudják megváltoztatni viselkedésüket.
Volt egy Chus nevű föld az egyiptomi határon és ez az ország főleg a Vörös-tenger keleti partján terült el, a tenger csúcsán Egyiptom és Palesztina felé húzódva. Ezen feltevésnek a bizonyítéka: Sephorát, Mózes feleségét, aki Madiánát elhagyja, Mózes maga chusitának nevezi, viszont a madia nép a Vörös-tenger partján lakott, keletre a tengertőlt, Arábiában, amiben Ptolemaeus és Szent Jeromos is megegyeznek. Chus tehát ugyanazon országhoz tartozott. Habakuk (III. 7.) Chus, vagy Chusan országát ugyanannak mondja, mint a madiákét. Azt mondja: >Láttam Chusan ingadozó sátrait és Madiána zászlóit hajladozni<. Jób a Chus topázáról beszél, viszont a topázt csak a Vörös-tenger egy szigetén találják, mely közel van ahhoz az országhoz, melyről beszélünk. Isaiás XVIII. És Sofoniás III. 10-ben úgy írják le Egyiptomot, mint a Chus folyóján túl fekvő országot, amit nem lehet Etiópia folyójának érteni. Tharakaz király, aki megtámadta Sennakheribet és Zarat (II, XIV. 9.) és aki betört Judea földjére, Chus királya volt. Királya annak az országnak, melyről beszélünk, Egyiptom és Palesztina határán, amint azt a történelem összes körülményei bizonyítják.
Tehát íme három jól megkülönböztetett, Chus nevű ország a Szentírásban, melyet a fordítók Etiópia általános neve alatt zavartak össze..
A Chuta-iak népe túl az Eufráteszen ismeretes, mely népet Salmanassar telepített volt Samáriában (Kr.e.717- ben) az izraeliták helyére, kik azelőtt itt laktak. Azt hiszik, hogy ezek Chus, vagy- Chuta országából jöttek, mely az Araxes mellett fekszik és elsőlakhelyük a médek városában volt, itt legyőzettek Salmanassartól és az asszir királyoktól. Az izraeliták azután oda telepíttettek, ahonnan ahonnan chutok eljöttek volt."
Graetz ugyancsak jellegzetes képét nyújtja ezeknek a kuthai és más népvegyülékből összetevődött csoportnak, a samáriabelieknek.
Egy másik szamaritánus ötlet sokkal szerencsésebb volt és dicséretére válik kieszelőjének. Az tudniillik, hogy megváltoztatták eredetüket Hirtelenjében nem az a keverék ép voltak, melynek megismerték őket, t.i. az asszir királytól a tíz törzs helyére telepített pogányok ivadékai, hanem valóságos sarjadékai a tíz törzsnek, szorosabban József és Efraim törzseinek. Bizonyára lehettek köztük azoknak a családoknak ivadékaiból is, akik a tíz törzs pusztulása után is Szamáriában maradtak, de hogy valamennyi chuteus Szanballat körül, az ammoniták Tóbia mellett és Gasmu köré csoportosuló arabak: mindazok a vegyüléknépek, melyek a gerizimi templomot tekintették központjukul, József és Efraim egyenes leszármazottai, tehát izraeliták lettek volna, ez egyike ama szerencsés merész hamisításoknak, melyek éppen vakmerőségüknél fogva még azokat is megingatják, akik a dolog ellenkezőjéről vannak meggyőződve. Nyelvük különben elárulta, hogy szedett-vedett gyülevész népek csupán. A szamaritánusok nyelve az arameus ideomának és egyéb idegenül csengő elemeknek a zagyvaléka, úgy, hogy még eddig nem sikerült eredetét megállapítani. Alacsony műveltségük is hozzájárult ahhoz, hogy az általuk használt arameus nyelvkincset elrontsák, az erősebb mássalhangzókat kerékbetörjék és a magánhangzók finom árnyalatait elmossák.
Ily elemekből egy félzsidó közösség, vagyis szekta alakult, a szamaritánusok szektája, a maguk elzárt területén, melynek középpontja vagy ez a város volt, melytől nevét kapta Samária, vagy pedig Szichem. Hívei, vagyis tagjai e szektának egy forrongó, szívós, találékony kis néppé lettek, mintha Szamballat, a szekta alapítója lelkét lehelte volna beléjük. Ez a nép, csodálatosképpen, parányisága ellenére is mind a mai napig fenn tudta magát tar tani. A szamaritánus szekta keletkezése tulajdonképpen a zsidó istentisztelet és tanítás győzelme volt. A zagyva keverék nép ellenállhatatlanul vonzódott feléje. A Tórát, a Mózes hagyományozta törvénykönyvet, melyet a Jeruzsálemből számkivetett papok vittek el hozzájuk, a szamaritánusok éppoly szentnek tartották, mint a zsidók, szerinte szabályozták vallásos és polgári életmegnyilatkozásaikat. Ám az alap közösségétől eltekintve, a zsidó népnek kevés öröme telt a csatlakozókban. Sőt ellenkezőleg: ez az első zsidó szekta épp oly sok fájdalmat okozott neki, mint azok, melyek később sarjadtak kebeléből. A szamaritánusok nemcsak hogy bizonyos ideig legelkeseredettebb ellenségeik voltak, hanem egyenesen elvitattak tőle a létjogosultságot. Magukat mondották Izrael egyedüli utódainak és Jeruzsálemnek és templomának szentségét kétségbe vonták. Mindazt, amit a zsidó nép alkotott és cselekedett, a régi Izrael meghamisításának nyilvánították. Állandóan átsandítottak a határon, hogy maguk között is meghonosítsák azt, amit Judában bevezettek s mégis, ha hatalmukban lett volna, izzó gyűlöletükben elpusztították volna mintaképüket.
A judabeliek viszonozták ezeket az érzéseket. Jeruzsálemben a szamaritánusokat így nevezték: >Az elvetemült nép, mely Szichemben lakik<. Az ellenséges vetélkedés, mely Jeruzsálem és Samária között még a tíz törzs uralkodása idejében fennállott, ismét feléledt, de most már nem politikai, hanem vallásos jellege volt, éppen ezért erősebb és szenvedélyesebb is volt.
A szamaritánusok az ellenmondás szellemétől vezérelve, a pentateuchus szövegében megtartották a régi héber írásjeleket, noha közülük csak igen kevesen - talán mindössze a hozzájuk pártolt áhronidák - tudták azt elolvasni. De így ellenfeleikkel szemben azzal a szemrehányással élhettek, hogy meg nem engedett újítást vezettek be és a Tórát meg hamisították. Mind a mai napig ezekkel az írásjelekkel vannak megírva a szamaritánusok szent iratai.
A versengés Jeruzsálem és Garizim hívei között a külső országba is követte azokat és civakodtak egymással azzal a buzgalommal, mely az idegenbe került hívőket az otthon hagyományai iránt hevíti.
Egy Eupolemos nevű szamaritán író is foglalkozott a zsidó nép őstörténetével és nyomatékosan hangsúlyozta, épp úgy, mint Theodotos, a Garizim-hegyi templom nagy fontosságát. Az >Argarizim< szerinte annyit jelent, mint, >A legfelsőbb lény hegye<. Az ezen hegy mellett fekvő városban uralkodott; Melchicedek, mint király és főpap és ott részesült Ábrahám, az Aram királya fölött aratott győzelme után, vendégszerető fogadtatásban.
A szamaritánusok körében, akik maguk is különböző népfajok keverékei voltak és kiknek saját származásukra vonatkozó zagyva képzeletekkel teli gondoskodása fogékony volt idegen eredetű fogalmak iránt, könnyen jöhetett; létre az izraelita őstörténet és a görög mondavilág elemeinek elegyedése. Példájukat nemsokára judabeliek is követték.
Míg Juda a hozzá tartozó országrészekkel, Samáriával és ldumeával tiszttartók alatt; állt, addig Galílea és Pérea tetrarchiák, Herodes Antipassal élükön és Betánia több más területtel, élén Fülöppel legalább látszólag önállóak voltak. De ezek az országrészek a régi zsidó állam testéről leváltak, hogy Judával szemben szinte külföldnek tekintették őket. A szamaritánusok ellenséges indulata által, akiknek országa ék gyanánt feküdt Juda és Galilea között a két elválasztott országrész egymással való közlekedése még nehézkesebb lett és azoknak a templom látogatóknak, akik északról akartak Jeruzsálembe eljutni, vagy nagy kerülőket kellett megtenniük, vagy kellemetlenségeknek voltak kitéve a szamaritánusok részéről."
Ezekután ugyancsak bővebben idézem dr. Diósi Sámuelnek a "Samaritánusok"-ról szóló iratát. Fontos dolognak tartom ugyanis, hogy a most említett dolgozat keretében a zsidóság szempontjából, éspedig saját históriai, néprajzi és teológiai megvilágításában lássuk ennek a döntő jelentőségű tételnek a kifejezését. Hisz Jézusra nyíltan sütötte rá a főpapi testület: "Mindig is mondottuk mi, hogy te samaritánus vagy!"
Mit mondottak ezzel? Mit akartak ezzel mondani? Valami nagyon megbélyegzőt.
Jézus galileai településű "szkíta-fajtabeli" volt, ugyanúgy, mint a csupán más helyről és más időben települt kuthai. Ha a kuthai "szkíta" volt, akkor a "samaritánus" jelzői Jézusra alkalmazva okvetlenül az ő szkítaságát jelentette.
Amikor Jézus meggyógyította a tíz bélpoklost, csak egy köszöni meg, a samaritánus, akire Jézus maga mondja: Csak egyik adott közülük dicsőséget Istennek, ez az "idegen"!
A következő hivatkozás minden mondata nagy figyelmünket érdemli tehát. Amit itt a zsidó teológia doktora a samáriai kutheusról mond, ugyanaz értendő a galileai kutheusról, a galileai szkítáról, - a skythopolisi és e város közeli mezővárosát alkotó Názáreth s megannyi más galileai tengermelléki apró falucskák szkíta települőiről is. Minden volt ez a kis csapat, csak nem zsidó! (A tengerbe futtatott sertésnyáj tartói se lehettek zsidók.) A zsidók nem is használták a szkíta megnevezési formát más alakjában, mint csak skut, chut vagy chuta alakban, ez viszont a chaldeai átvételre mutat.
A jelzett dissertatio (Diósi), felhasznált szövege a következő:
"A királyok könyvében olvassuk: Assur királya embereket hozott Bábelből, Kuthából, Avából, Chamatból és Szefarvaimból és letelepítette őket Samáriában. A zsidó hit nagy és átalakító befolyására vall, hogy az idegen jövevények bálványimádásukkal felhagytak s a letiport zsidók hitére tértek. Maga a hódító király mozdította elő ezen mozgalmat, zsidó papok kiküldésével. De sok idő kellett, míg minden, ami a régi hit ködös világából kebelükben megmaradt, teljesen kipusztult s diadalt ült a zsidóságnak megalkuvását nem ismerő tiszta egyistenhite.
Már kezdettől fogva kiváló szerep jutott azon néposztálynak, mely Kuthából vándorolt be s melyről később, mint vezető elemről, az egész népkeveréket kutheusoknak, vagy samaritánusoknak nevezték el. Származásuk takargatása céljából családfájukat Józsefig, az ősatyáig viszik vissza, de a Talmud öntetszelgésük leplét lerántja.
De nemcsak hitet tanultak a zsidóságtól, hanem nyelvet is. Az új hittel reájuk ragadt a héber nyelv ismerete. Valószínű azonban, hogy héberségüket már kezdő korban a tájszólások és idegenszerűségek egész halmaza rútította el. Hiszen dialektikai különbségek a héber nyelv használatában ősidők óta léteztek. Az efraimiták, kiknek birtokain letelepültek, némely hangzót másképp ejtettek. És ezen módosult nyelvet sajátították el a samaritánusok, mikor az új hazába érkeztek s általuk torzult el azután annyira, hogy a héber nyelv gúnyjává vált.
A samaritánusokat nem ihlette azon törekvés, mely a zsidóság eszményképe volt, ők továbbra is és most is a zsidóság zömétől. eltérően a régi íráshoz ragaszkodtak.
A samaritánusok, kik az épülő templomot közös szentélynek nézték, részt kértek maguknak a munkából, mely a zsidókra hárult. A zsidók azonban nemcsak ezen ajánlkozásukat nem vették figyelembe, hanem áldozataikat is, amikkel a templomot felkeresték, kénytelen-kelletlen fogadták. Nem akartak különbséget ismerni köztük és azok között, kiket pogány létük sem tartott vissza attól, hogy a templomot gazdagon megajándékozzák. A zsidók tartottak az ilyen közösségtől, mely csak a templomra terjedt volna ki.
Midőn Nachamia a városba érkezett, szíve a város romban heverő falainak láttára elszorul. Mit gúnyolódnak a samaritánusok? Kérdé. Rágalmaznak, szövetkeznek arabokkal, ammonitákkal, a zsidók ősellenségeivel és egyesült erővel fegyverhez nyúlnak, hogy a munkát meghiúsítsák.
Új tápanyagot nyert ezen viszály, mikor az erősödő zsidóság egyes területeket foglalt el a samaritánusoktól, hogy saját birtokát kikerekítse. Ebből oly dulakodás támadt, melyet sem Nagy Sándor, sem Demetrius Soter nem bírt végképp lecsendesíteni. A küzdelem minduntalan kiújul, és hovatovább több áldozatot kíván. A szakadásnak még egy foka volt hátra, s azt is meghozta a következő esemény Menasse, Jojada főpap fia, házasságra lépett Sanballal, a samaritánusok vezérének leányával s elhagyta hazáját, ahol az idegen házasságok tilalma miatt maradása nem volt. Sichembe menekült apjához s annak segítségével életre hívta a Garizim-hegyi templomot, melynek, mint főpapi ivadék, első főpapja lett. Melyik templom az igazi, a törvényszerű? Ez most a kérdés, melyről a legelkeseredettebb hangon vitatkoznak.
A samaritánusok haragja határt nem ismer, csak azt látják, csak az lebeg a szemük előtt, ami a zsidók ártalmára válhatik. Így történik, hogy a makkabeusi szabadságharcok idejében csatlósai lesznek a szír zsarnokságnak, mely elsősorban az egyistenhit kiirtására tör.
Ámde képzelhető-e, hogy a zsidók, akik a szír túlhatalommal szemben is megállották a helyüket, vétlenül tűrjék a samaritánusok bosszantását, kiket bizonyos megvetéssel lenéztek. De ami késik, nem múlik. Már Juda vonult ellenük.
Több sikerrel járt Hyrkán János hadjárata, ki végre templomukat és városukat feldúlta. Samaria a >csatornák városa< volt, a rajta keresztül-kasul kígyózó csatornák miatt, mikkel a győző víz alá merítette. Így tört meg a samaritánusok dölyfe. Csak a rómaiak idejében mernek újra mozogni, de akkor Juda már végét járta, Róma pedig hatalma tetőpontján állott.
A kuthaiak, kik az új település gerincét képezték, bálványimádók voltak. Bálványimádásuk tárgya - Nergál-Schrader szerint - a Babilonok oroszlán-istene.
A sok csapás, mely őket az oroszlánok garázdálkodása révén az új hazában érte, arra bírta őket, hogy a régi isteneiktől, melyek imádásával Isten haragját magukra vonták, elforduljanak és az egyistenhívő zsidósághoz közeledjenek.
Áttérésük ezen körülményeire való tekintettel a Talmudban gyakran vetik fel ezt a kérdést: Igazi prozeliták-e a kutheusok, vagy csak kényszeráttértek, kiket nem a meggyőződés heve, hanem az oroszlánoktól való félelem hajtott erre a lépésre? Később győz azon szigorúbb felfogás, hogy igazhitűségük elismerésére igényt nem tarthatnak.
A sok keserűség, melyeket a samaritánusok-a zsidóknak okoztak, korán ébresztette a zsidóságban azon gondolatot, hogy visszaszorításukról gondoskodjanak. A régi irodalom szerint Ezra és kortársai tették az első lépést, hogy őket az ünnepélyesen kimondott átok erejével a zsidók kebeléből kivessék.
De mintha ennek foganatja nem lett volna, a következő korokban is újra meg újra találkozunk ezen anathemával, melyet a régiek hagyományos bölcsessége már egyszer kimondott. Mit kell ebből következtetni?
Sok jel arra vall, hogy a samaritánus templom elpusztulása után a két nép közti viszony enyhült. A samaritánusok érezni kezdték a zsidók hatalmát és óvakodtak attól, hogy haragjukat kivívják. Külsőleg hitben, szokásban a zsidósághoz simultak s sorsukkal megbékülve, régi haragjukat, mivel annak kifejezést adni nem mertek, szívük mélyébe fojtották."
A Talmud a samaritánust és ugyanúgy a szkítát is >skuth<, >chut<, >kuth< néven nevezte mindig. A Sanhedrin 107 b. olvassuk: >Azt mondotta Mar: Jézus megrontotta, elbolondította és megsemmisítette Izraelt.< Ezért szólott a Jeruzsálem elpusztulása után Galileába menekült és ott megtelepedett Talmud-bölcsek minden átka Jézus hívei, a galileai szkíták, a >kuthaiak< ellen. Pranaitis szerint:
"Kuthik: Samaritánusok. Mivel manapság ugyan kevés samaritánus lehet, a zsidók újabb irataiban azonban a kuthusokról gyakran történik említés, így nem lehet értelmes kétség aziránt, hogy ezen a keresztényeket értik. Egyébként megfigyelhető, hogy, ha a zsidók oly szavakat használnak, melyek nemzsidókat jelölnek, azokat egy és ugyanazon tárgynál különbség nélkül használják. Így áll (a többiektől eltérően) a Choschem hammischpat 388, 15. (velencei kiadás): >Kuthi< (ed. Slavut)."
"Jore dea 151. 1. H.: Es ist verboten, einem >Kuthi< Wasser zu verkaufen, wenn man weiss, dass er davon Taufwasser machen wird."
"Tilos egy >Kuthi<-nak vizet eladni, ha az ember tudja, hogy az belőle keresztvizet fog csinálni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése